{H-494.} Mesei jellegű balladák

A magyar népballadáknak van egy nagy régiségre utaló csoportjuk. amelynek szerkesztése és befejezése egyaránt mesei jellegű. Ezt a balladát a szakirodalom „Csodahalott” vagy „Görög Ilona” névvel jelöli, elsősorban Erdélyből és az északnyugati nyelvterületről jegyezték fel:

„Bizony csak meghalok,

Anyám, édes anyám!

Görög Ilonáér’.

Bizony csak meghalok

Karcsu derekáér’;

Piros orczájáér’;

Píros orczájáér’.

Dombos ajakáér’

Dombos ajakáér’,

Gömbölyű faráér’

A lenvirág szemü

Görög Ilonáér’.”

„Ne halj fiam, ne halj,

Zetelaki László!

Csináltatok néked

Olyan csudamalmot,

Kinek első köve

Béla gyöngyöt járjon,

A második köve

Sustákot hullasson,

A harmadik pedig

Szép suhogó selymet,

Oda is eljőnek

Szüzek, szép leányok,

Csudamalom látni.

A tied is eljő

Csudamalom látni

– Szép Görög Ilona.”

„Eresszen el, anyám,

Édes lelkem, anyám!

Csodamalom látni.”

„Ne menj fiam, ne menj,

Szép Görög Ilona!

Megvetik a hálót,

Megfogják a halat.”

„Bizony csak meghalok

Anyám, édes anyám!

Görög Ilonáér’.

Bizony csak meghalok

Karcsu derekáér’;

Karcsu derekáér’,

Piros orczájáér’,

Piros orczdjáér’;

Dombos ajakáér’;

Dombos ajakáér’,

Gömbölyű faráér’

A lenvirág szemü

Görög Ilonáér’.”

„Ne halj, fiam, ne halj

Zetelaki László!

Csináltatok neked

Olyan csudatornyot,

Kinek szélessége

Dunapartig érjen,

Kinek magassága

Az egekig érjen.

Oda is eljőnek

Szüzek, szépleányok

Csudatorony látni,

A tied is eljő

Csudatorony látni,

Szép Görög Ilona.”

„Eresszen el, anyám,

Lelkem, édes anyám!

Csudatorony látni.”

„Ne menj, fiam, ne menj,

Szép Görög Ilona!

Megvetik a hálót,

Megfogják a márnát.”

„Bizony csak meghalok

Anyám, édesanyám!

Görög Ilonáér’.

Bizony csak meghalok

Karcsu derekáér’;

Karcsu derekáér’,

Dombos ajakáér’,

Dombos ajakáér’;

Piros orczájáér’;

Piros orczájáér’,

Gömbölyü faráér

A lenvirág szemü

Görög Ilonának.”

„Halj meg, fiam, halj meg,

Zetelaki László!

Oda is eljőnek

{H-495.} Hires szép leányok

Csudahalott látni.

A tied is eljő

Csudahalott látni,

Szép Görög Ilona.”

„Édes lelkem, anyám,

Eresszen el engem

Csudahalott látni,

Ki érettem meghót.”

„Ne menj, fiam, ne menj,

Csudahalott látni;

Megvetik a hálót,

Megfogják a márnát,

Anyjától elviszik

Szép Görög Ilonát.”

Nem hallgat anyjára,

Bémegyen a házba,

Ottan felöltözik

Kék selyem ruhába.

A lábára húza

Piros, patkós csidmát,

A fejére köte

Piros selyem ruhát,

Elejibe köte

Fejér elölkötőt.

„Kelj fel, fiam, kelj fel,

Zetelaki László!

Kiér’ te meghótál,

az uton jődögél.

Kelj fel, fiam, kelj fel

Zetelaki László

Kiér’ te meghalál

Belépék a házba!”

Láttam én halottat,

De ilyet soha sem,

Kinek az ő lába

Felszökőleg álljon,

Kinek az ő karja

Ölelőleg álljon;

Kinek az ő szája

Csókolólag álljon,

Ki föl is ébredjen,

Csak én megcsókoljam!

Az európai balladairodalomban általánosan elterjedt balladatéma, amikor a legény halottnak tettetve magát, kedvesét odacsalja. A változatok azonban rendkívül különbözők. A magyar változatok inkább északi rokonságot sejtetnek. Viszont formájukat tekintve inkább az újabb balladakorszakba oszthatók be. Ezeket a népmese mondanivalóját és szemléletét tükröző balladákat a téma bonyolítása elkülöníti a széphistóriás jellegűektől. A népmese sűrítő előadásmódja, igazságszolgáltatása, derűs ereje, furfangja érvényesül ezekben a balladákban.

209. ábra A Kőműves Kelemenné ballada egyik dallama.
Korond, Udvarhely m. 1955

Ugyanebbe a csoportba tartozik, de már nem a mesék derűs, győzedelmeskedő hangját üti meg, hanem az elháríthatatlan tragédiát a Kőműves Kelemenné balladája (ismerünk ugyan mesei végződésű, mesei {H-496.}

elemekre épülő prózai befejezést is ennek a csoportnak magyar anyagában), amelyben a tragikus konfliktus egyszerre épül az embertelen kizsákmányolás és kapzsiság motívumára és egy ősi hiedelemre, az építőáldozat hiedelmére (vö. 149., 624. l.), amelyre már az időszámításunk előtti ötödik évezredből tártak fel adatokat Ur városában.

Tizönkét kőmijes esszetanakodék,

Magos Déva várát hogy fölépitenék,

Hogy fölépitenék fél véka ezüstér,

Fél véka ezüstér, fél véka aranyér.

Déva városához meg is megjelöntek,

Magos Déva várhoz hozza is kezdöttek,

Amit raktak délig, leomlott estére,

Amit raktak estig, leomlott röggelre.

Megint tanakodék tizenkét kőmijes,

Falat megállitni, hogy lössz lehetséges,

Mig elvégre ilyen gondolatra jöttek,

Egymás között szoros egyességöt töttek:

– Kinek félesége legelőbb jő ide,

Szép gyöngén fogjuk meg, dobjuk bé a tüzbe,

Keverjük a mészbe gyönge teste hammát,

Avval állitsuk meg magos Déva várát.

– Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom,

Én uramhoz mönni lönne akaratom!

– Kőmijes Kelemön félesége mondja, –

Fogd bé a lovakat, fogd bé a hintóba,

Fogd bé a lovakat, állj is gyorsan elé,

Hadd mönnyünk, hadd mönnyünk Déva vára felé. –

Mikor fele utját elutazták vóna,

Erős üdő vala, záporeső hulla.

– Asszonyom, csillagom, forduljunk mü vissza,

Rossz jelentést láttam az éjjel álmomba,

Az éjjel álmomba olyan álmot láttam,

Kőmijes Kelemön udvarában jártam,

Hát az ő udvara gyásszal van béhuzva,

Annak közepibe mély kut vala rakva,

S az ő kicsi fia oda beléhala. –

Az éjjeli álom nem telik ma jóra. –

Asszonyom, asszonyom, forduljunk meg vissza!

– Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza,

A lovak se teéd, a hintó se teéd,

Csapjad a lovakat, hadd haladjunk elébb. –

Mönnek möndögélnek Déva vára felé,

Kőmijes Kelemön őket észrevövé,

Megijede szörnyen, imádkozik vala:

– Én uram istenem, vidd el valahova!

Mind a négy pej lovam törje ki a lábát,

{H-497.} Vessen a hintómnak négy kereke szakát,

Csapjon le az utra tüzes istennyila,

Horkolva térjenek a lovaim vissza! –

Mönnek, möndegélnek Déva vára felé,

Sem lovat, sem hintót sömmi baj nem lölé.

– Jó napot, jó napot tizönkét kőmijes!

Neköd is jó napot, Kelemön kőmijes!

Köszöne az asszony, az ura válaszolt:

– Édes feleségöm, neköd is jó napot!

Hát ide mér jöttél a veszedelmedre,

Szép gyöngén megfogunk, bédobunk a tüzbe.

Tizönkét kőmijes azt a törvényt tötte:

Kinek felesége hamarébb jő ide,

Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk bé a tüzbe,

Annak gyönge hammát keverjük a mészbe,

Avval állitsuk meg magos Déva várát,

Csak igy nyerhetjük el annak drága árát.

Kelemönné asszony, hogy átalértötte,

Bánatos szüvének igy jött felelete:

– Várjatok, várjatok, tizönkét gyilkosok,

Amig bucsut vöszök; csak addig várjatok,

Hogy bucsut vöhessek asszony barátimtól,

Asszony barátimtól s szép kicsi fiamtól:

Mert a halottnak is hármat harangoznak,

Én árva fejemnek egyet sem konditnak. –

Kelemönné asszony avval hazamöne,

Egyször mindönkorra, hogy végbucsut vönne,

Hogy végbucsut vönne asszony barátitól,

Asszony barátitól s szép kicsi fiától.

Avval visszamöne Kőmíjes Kelemönné,

Sirva haladt magos Déva vára felé,

Megfogták szép gyöngén, bétövék a tüzbe,

Az gyönge hammát keverék a mészbe,

Avval álliták meg magos Déva várát,

Csak igy nyerheték meg annak drága árát.

Kőmijes Kelemön mikor hazamöne,

Az ő kicsi fia jöve véle szömbe,

– Isten hozta haza, kedves édösapám!

Hol maradt, hol maradt az én édösanyám?

Az ő édesapja neki igy felele:

– Hadd el fiam, hadd el, hazajő estére.

– Istenem, Istenem, este is eljöve,

Mégis édösanyám még haza nem jöve!

Apám, édösapám! mondja meg igazán,

Hogy hol van, hogy hol van az én édösanyám?

– Mönny el fiam, mönny el, magos Déva várra,

Ott van a te anyád, kőfalba van rakva.

{H-498.} Elindula sirva az ő kicsi fia,

Elindula sirva magos Déva várra,

Háromszor kiáltó magos Déva várán:

– Anyám, édösanyám! szólj már egyet hozzám!

– Nem szólhatok fiam, mert a kőfal szorit,

Erős kövek közi vagyok bérakva itt! –

Szüve meghasada s a föld is alatta,

S az ő kicsi fia oda beléhulla.

Anélkül, hogy sekélyes vulgarizálásra, erőszakolt magyarázatokra törekednénk, a jobbágyi, a földhöz kötött, a végsőkig kizsákmányolt paraszti sors egyik legfélelmesebb jelképének tekinthetjük ezt a balladát. Az osztálytársadalmak szörnyű embertelenségét mondja el, nemcsak a munkás véres verejtékét kell beépíteni az épülő várba, hanem, ha máshogy nem megy, feleségét kell elevenen beépíteni, vagy gyenge „hammát” kell belekeverni a mészbe, hogy a várfal tartson. S az a megrendítő éppen ebben a balladában s magában a hiedelemben is, hogy a parasztság mintegy magától értetődő áldozatként tekintette: hiába akarná megállítani előérzet, férje féltő könyörgése, a természet ereje, a kényüket töltő urak parancsát be kell tölteni, az életet áldozatul kell adnia. Az a megrendítő, hogy a parasztság számára e történetnek nagyon is megvolt a maga „epikai hitele”.

E ballada hiedelmi alapja, hogy kisebb-nagyobb épületek emelésekor áldozatot kell hozni. Ez a legrégibb korban emberáldozat is lehetett, majd csak az ember vérével, hajával igyekeztek az építmény megkötését elősegíteni. A legújabb időkig szokásban volt az állatáldozat (pl. kakas), melyet leginkább a küszöb alá helyeztek el, esetleg a falba építettek be. Ennek emlékei napjainkban is sokszor előkerülnek a lebontott épületekből. A hiedelem és az azt kifejező ballada elsősorban Kelet-Európában, a Balkánon ismert.