A család szervezete

A családot, a nagycsaládot úgy ismerhetjük meg leginkább, ha sorra vesszük tagjainak jogait, kötelességeit, munkáját.

A család, a nagycsalád feje a gazda, aki a család tagjainak feltétlen és megfellebbezhetetlen ura. A család tagjait kizárhatta a közösségből, elkergethette őket, az örökséget megtagadhatta akármelyik tagtól. Rendszerint a család legöregebb, legtapasztaltabb tagja volt a gazda, kit halála után, amennyiben bővített nagycsaládban éltek, nem a gazda fia, hanem a szeniorátus elve alapján rendszerint testvére követett. Az ilyen öröklési mód analógiája nagy múltra tekint vissza, mert az Árpád-házi királyok öröklésében a XI–XIII. században sok esetben ez érvényesült.

A gazda a család minden anyagi javával korlátlanul és minden beszámolási kötelezettség nélkül rendelkezett, így öröklött és szerzett földjét egyaránt áruba bocsáthatta, az árát elkölthette, elihatta, vagy akár el is ajándékozhatta, a család tagjai ezért nem vonhatták felelősségre. Bár ez csak ritka kivételképpen fordult elő, ezért csupán korlátlan hatalmának érzékeltetésére említjük meg. A gazdák többsége mindig szerezni, újabb földet vásárolni, vagy korábban a fel nem osztott parlagból felfogni igyekezett, így a jobbágykorszakban erdőt irtott, mocsaras területet szárított ki, legelőt tört fel az egész család, {H-49.} mely után nem kellett kilencedet, tizedet fizetni. A múlt század közepétől kezdve a tönkrementek, elhaltak földjeinek megszerzésével igyekezett a gazda birtokát növelni. Vásárláskor felnőtt, családos fiait megkérdezte ugyan, de a tőlük nyert vélemény eredetileg kialakított elhatározásán nem változtatott.

A földön, de még a házikertben termett mindenféle terménnyel is egyedül rendelkezett. Elkülönítette azt, ami az éves táplálkozáshoz szükségesnek látszott, attól, amit kéz alatt, a hetipiacon vagy éppen a vásáron értékesíteni akart. A magtár kulcsát mindig magánál tartotta, oda csak jelenlétében lehetett belépni. Hasonlóképpen a bort, pálinkát maga mérte ki, a mennyiség változását szigorúan számon tartotta. A különböző forrásokból befolyt pénzt jól zárható ládába, esetleg cserépedénybe rejtette, de olyanokról is tudunk, akik állandóan nyakukban hordták.

A pénzből a nagycsalád alapvető kiadásait a gazda fedezte. Fizette a különböző adókat, beszerezte, javíttatta a gazdasági szerszámokat, új jószágot vásárolt. A család tagjai számára csak a nagyobb ruhadarabok beszerzését biztosította, így a csizmát, szűrt, kabátot és a későbbiekben cipőt a nagyvásárokon vették. De minden gazda arra igyekezett szorítani háza népét, hogy kenderből, lenből, ahol lehetett, gyapjúból maguk készítsék el ruházkodásuk legnagyobb részét. Ami ezen túl volt, azt igyekezett a gazdasszony kiügyeskedni az eladott tejből, tojásból, csirkéből, de a gazda ezt az összeget is sok helyen számon tartotta, vagy legalábbis ellenőrizte.

A gazda jogot formált olyan bevételekre is, melyek nem közvetlenül saját gazdaságából származtak, így a palócoknál még a jómódú nagycsaládok egy-egy férfitagja is lement az Alföldre aratni. A részt visszahozta, és abból a családnak egész éven át kalácsot sütöttek. A nagycsalád felesleges munkaerejét másképpen is hasznosította a gazda, így télen, ahol erre alkalom kínálkozott, erdőbe küldte fiait napszámra, esetleg fuvarozást vállaltak. A mindezekből befolyt jövedelem felett a gazda rendelkezett, legfeljebb valamit visszaadott belőle. Legényfiainak vasárnaponként kisebb összeget juttatott.

Az egész gazdaság munkálatait a gazda irányította, bár abban maga – különösen idősebb korában – a legtöbb esetben fizikailag nem vett részt. Meghatározta, hogy fiai, vejei, leányai, menyei közül aznap ki milyen munkát végezzen, megszabta annak mennyiségét. Maga rendszerint a ház körüli teendőket, munkaeszközök, épületek javítását végezte olyan ütemben, hogy az ne fárassza el. Csak időnként látogatott ki a földekre, hogy a munkát ellenőrizze. A tényleges munkába többnyire betakarításkor kapcsolódott be, és akkor ment el fuvarra, ha más a családból sürgősebb munkát végzett.

A család alakítását is a kezében tartotta, így megszabta, többnyire a vagyoni szempontok figyelembevételével, hogy fiai kit vegyenek feleségül, illetve lányai kihez menjenek férjhez. A családon belül joga volt bárkit megszidni, sőt akár meg is ütni, bár ezt felnőttek esetében csak az utolsó esetben tette meg. A testi fenyítésben elsősorban a gyerekek részesültek. A gazda hatalmával történő visszaéléseit a falu közössége megtárgyalta ugyan, de akármilyen közvélemény alakult is ki, az ténylegesen nem befolyásolhatta az apa döntését.

{H-50.} A gazda feladatának tekintette a fiúgyerekek munkába és más ismeretekbe való bevezetését, a lánygyerekek nevelését az anya, a gazdasszony végezte, ezzel az apa nem sokat törődött. A pár éves fiút már rendszerint maga mellé ültette a szekérre, hadd szokja meg az utat, lovakat, hatéves korban már libát, csirkét őrzött, először az udvaron, hogy a ragadozók kárt ne tegyenek bennük, majd a falu alatti legelőkön. A szükségnek megfelelően a tízéves gyerek már kapált, igaz, csak fél sort, a többit a felnőttek végezték el helyette. Az apa a tizenöt éves fiút a kaszához szoktatta, először takarmányt, majd füvet vágott; gabonaaratásra, ha a szükség másként nem hozta, csak tizennyolc éves kora után fogták, de addig megtanulta a marokszedést, helyenként a kévekötést, a keresztrakást. A gazda mindig szívesen foglalkozott fiaival, de még inkább unokáival, akiknek történeteket, meséket mondott, katonaélményeiről számolt be. Nóták, balladák, mesék így inkább és gyakrabban a nagyszülőktől származtak át az unokákra, mint a szülőktől a gyerekekre.

A rokonokkal, szomszédokkal történő tárgyalások esetében, éppen úgy, mint a különböző falusi, állami és egyházi szervek előtt, a gazda képviselte a családot. A templomban külön, a többi gazdával együtt, a családban öröklődő hely illette meg. A vásárban az eladásra szánt terményt, állatot, készítményt mindig maga értékesítette, vásárlásnál legfeljebb a család utána következő legöregebb tagjától kért tanácsot.

A felsorolt néhány vonás mutatja a nagycsalád fejének minden vonatkozásban megmutatkozó hatalmát, mely a szűkebb kiscsaládban is hasonlóképpen érvényesült, azzal a különbséggel, hogy itt a családfőre sokkal több munka hárult. A gazda éppen azért, mert a világban, emberek, hivatalok körül többet forgolódott, szinte kivétel nélkül a család legszélesebb ismeretekkel rendelkező tagja volt. Ismereteit általában a családja számára igyekezett átadni. A legjelesebbekből kerültek ki a falu paraszti vezetői, a lakodalmak, temetések irányítói, akik nagyobb közösségek érdekeit is képviselték.

A család másik kiemelkedő, de teljességében a gazdától függő egyénisége a gazdasszony. Ez általában a gazda felesége, csak néha fordult elő, hogy a gazda halála után, amennyiben fia ebbe beleegyezett, továbbra is megmaradt gazdasszonynak. Feladata – lányai és menyei segítségével – elsősorban a házbeli és ház körüli munka ellátása. A mezei munkában nemigen vett részt, legfeljebb csak a nagy betakarítások idején vitte ki az ebédet a földeken dolgozóknak.

Legfontosabb feladata a főzés, továbbá a kenyér sütése és a tej feldolgozása. Mindezt, amíg csak bírta, nem adta ki a kezéből, rendszerint a legidősebb menyecske segítségét vette igénybe. Feladatához tartozott az aprójószág nevelése, etetése, a tojáshaszon számontartása. A tejből és a baromfiból adódó kisebb-nagyobb hasznot a család ruházkodására használhatta, ebből segítette a lányát, ha kikerült a családból, ebből fedezte unokái apró-cseprő kiadásait. Bevételei összegét titkolta, mert a gazda mindezt a közösből történő elvonásnak minősítette.

19. Öreg paraszt
Szany, Győr-Sopron m.

A gazdasszony vállán nyugodott a család ruházkodásának gondja is. Így a kender, a len feldolgozása, a nyüvés befejezésétől kezdve a vászon megszövéséig egyik legfontosabb feladatának számított. Az {H-51.} elkészült vászonból a férfiak és nők alsó-, sok esetben felsőruháját is varrták, de az eladósorba kerülő lányok kelengyéjét is neki kellett évről évre összerakosgatnia. Azokon a vidékeken, ahol szinte napjainkig megmaradt a gyapjú feldolgozása, a posztóból készült ruhadarabok megvarrása is a gazdasszony munkáját szaporította. Természetszerűen a lakás rendben tartása, a mosás ugyancsak őt terhelte, éppen úgy, mint a házikert rendben tartása. A termények betakarítása, tárolása, tartósítása is nagy gondot jelentett.

A gazdasszony egyben anya is volt, akinek a gyerekek nevelése egyik legfontosabb feladatának számított. Míg kisebbek voltak, addig mindkét nembeli gyerekek minden gondja-baja a vállán nyugodott, később a lányokkal többet foglalkozott, bár a fiúk ruházása és annak tisztán tartása továbbra is megmaradt számára. Az anya csupán segítségül vette lányait és menyeit a háztartásban, mindig csak részletmunkát végeztetett velük, míg a munka összefogását mindig fenntartotta a maga számára.

{H-52.} A házi munkát a gazdaságinak mindig alárendelték, és a gazda, által kijelölt feladatot kellett először elvégezni, ha az idő engedte, akkor kerülhetett csak másra a sor. A gazdasszony volt az összekötő a gazda és a család tagjai között. Neki mondtak el minden kívánságot, amit mindig megfelelő időben és formában közvetített a gazdához.

A nőtlen legények és a nős férfiak adták a nagycsalád munkaerejének legfontosabb részét. Ezek közül a gazda legidősebb fiának, a bővített nagycsalád esetében az öccsének mint elkövetkező utódnak volt a munka irányításában bizonyos hatásköre. De ez csak a gazda által kijelölt feladat megszervezésére korlátozódott.

A legények és a férfiak egyik legfontosabb feladata a lábasjószág gondozása. Az ökrök, lovak mellett mindig ők tevékenykedtek, látták el azokat takarmánnyal, különösen az Alföldön a tehén fejese is sokáig a férfiak feladata volt. A jószág befogását, hajtását és a velük végzett mezőgazdasági munkát mindig a legények és emberek teljesítették, éppen úgy, miként minden kaszával végzett munka: a cséplés, a nyomtatás, s általában mindaz, ami nagyobb fizikai erőt igényelt, rájuk hárult.

A férfiak között különleges hely illette meg a vőt, vagyis azt a férfit, aki a gazda lányát úgy vette el, hogy odaköltözött hozzá. A kapcsolat itt a vagyoni állásnak megfelelően sokféle lehetett. Előfordult az, hogy a legény a menyasszonyhoz hasonló jó vagyoni helyzetben élt. Ilyenkor inkább a vagyon egyesítése miatt jött létre a házasság. Ez esetben az új férj helyzete nagyjából megegyezett a gazda fiáéval, éppen úgy ruhakelengyével ment a lányos házhoz, mint azt más esetben a menyasszony tette. Nehezebb volt az állapota annak a vőnek, aki nem, vagy csak lényegtelen vagyont, főleg jószágot vitt magával a házasságba. Ez többnyire a cseléd színvonalán élt, semmibe nem szólhatott bele, jobbára még a szűkebb családjában is az asszony parancsolt, hiszen a vagyonból az ő révén részesült. Megesett azonban az is, hogy a gazda lányát a szolgához adták, vagy azért, mert az teherbe ejtette, és más megoldás nem kínálkozott, vagy pedig, mert szorgalmasnak ítélték, esetleg más valamilyen ok miatt (pl. testi hiba) nem kérték a lányt. Az ilyen vőt még a cselédnél is kevesebbnek tartották, bár sokszor megesett, hogy a gazda és utóda elhalálozása esetén maga is gazdává válhatott.

Az is előfordult, hogy a vő már nem bírta tovább megalázó helyzetét, és elköltözött. Ilyen esetben kérhette, hogy az eltöltött idő után legalább annyi bért fizessenek ki neki, amennyit egy szolgának adni szoktak. Az is előfordult, hogy a felesége meghalt, s amennyiben a gazda a vő munkájával meg volt elégedve, azt nem nélkülözhette, akkor mindent elkövetett, hogy továbbra is ott maradjon. Ilyen esetben, ha volt, akkor az elhalt feleség húgát vette el, míg más esetben a rokonságból választott magának. Ritka kivételként azt is megengedték neki, hogy idegen lányt vagy özvegyasszonyt hozzon a házhoz. Ha azonban semmiféle megoldás nem kínálkozott, akkor elmehetett. Ilyen esetben rendszerint a gyerekeket is magával vitte, a munkájáért pedig általában másfélszeresét kapta annak, amit ugyanennyi idő alatt mint szolga megkereshetett volna. Ez volt a legfőbb indítóoka, hogy gyermekeivel, a jövendő munkaerővel együtt, igyekeztek a családban megtartani.

20. Kun gazda
Alföld

{H-53.} A családban, a nagycsaládban élő nők részben a gazda leszármazottai, részben a felnőtt gyermekek feleségei, a menyecskék. A lányok több joggal rendelkeztek, nekik – lányainak – többet elnézett a gazdasszony, mint a menyecskéknek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a gazdasági munkákban a földeken ne kellett volna részt venniük. Otthon a kert, különösképpen a ház előtti virágoskert rendben tartása tartozott a lány feladatai közé, részt vett a kender feldolgozásában, de a háztartásba csak ritkán kapcsolódott be. Legfontosabb feladatának tekintette a minél hamarabb történő férjhez menést, annak ellenére, hogy a népi bölcsesség úgy tartotta: „jobb egy lánynak, mint száz menyecskének”. A lányok, akik közvetlenül a gazdasszony felügyelete alatt álltak, sokkal kevesebbet dolgoztak, mint a menyecskék, és sokkal több szórakozásban vehettek részt.

Az idegen családból bekerült menyecske lényegében minden vonatkozásban férje családjának tagja lett, abba teljes egészében beleilleszkedett. A nyelvterület egyes részein férje bátyját nagyobbik uramnak, {H-54.} az öccsét kisebbik uramnak nevezte. Amennyiben férje meghalt, akkor sok esetben a család valamelyik férfi tagja vette el, mert a jó dolgos munkaerőt nem szívesen eresztették ki a családból. A menyecskék minden mezőgazdasági munkában részt vettek. Ennek köre idők folyamán változott, így sarlóval az asszonyok arattak, míg a kaszával csak a férfiak. Az utóbbi esetben a nők a marokszedés munkáját látták el. A ház körüli munkára csak akkor kerülhetett sor, ha a gazda azt megengedte. Ilyenkor a gazdasszony jelölte ki az elvégzendő feladatot a házban vagy a kertben, esetleg piacra kellett vinni a tejet, tojást, csirkét. A gyerekekkel általában a gazdasszony vagy a legidősebb menyecske foglalkozott, akinek a többihez képest több jogköre volt, és parancsolhatott a fiatalabbaknak. A menyecskének még a szoptatás ideje alatt is részt kellett vennie a mezei munkában, legfeljebb délben hazament megszoptatni kicsinyét, és visszatérőben az ebédet is magával hozta.

Válásra a múlt században még protestáns vidéken is csak ritka kivételként került sor. Ilyenkor az asszony visszaköltözött szüleihez, és a kisebb gyerekeit is magával vitte. A szegényebb rétegeknél a nagyobb gyerekek közül a fiú az anyjával együtt ment, míg a leány az apjával maradt, mert a kenyeret a férfiak keresték, míg az asszonyok-leányok a háztartást vezették, és így a szétvált család továbbra is életképes maradt.

A nagy-, de sokszor a kiscsalád is egy-egy elárvult, férjhez nem ment vagy meg nem házasodott rokont is tartott. Ezek minden munkában erejüknek megfelelően részt vettek, de joguk nemigen akadt, és mindenkor éreztették velük, hogy csak kegyelemből tartják őket. Az ilyen férfiak ugyan az asztalhoz ülhettek, de hálóhelyükül többnyire az istállót jelölték ki.

Az olyan nagyobb birtokkal rendelkező parasztcsaládok, melyek saját erejükkel nem tudták azt megművelni, cselédet, szolgát, szolgálót is tartottak. Ezeket bizonyos mértékig szolgálatuk ideje alatt a család tagjának tekintették. Ennek emlékét a család~cseléd „Familie, háznép” szláv származású szó is őrzi, mely a XVI. századtól kezdve elkülönült egymástól olyanformán, hogy a család „Familie”, a cseléd „Knecht” jelentéssel állandósult. A cselédeket egy évre fogadták. A legkisebbek sokszor még a tíz évet sem érték el, nem is kaptak mást, csak kosztot és esetleg egy-egy levetett ruhadarabot. Ezek feladata elsősorban a különböző jószágok őrzése, a ház körüli apró munkák elvégzése. A felnőtt cseléd a jószág körül és a határban minden munkát végzett. Javadalma rendszerint kisebb volt a falusi gazdáknál, mint a nagybirtokokon, így a legszegényebb rétegekből kerültek ki, és számukra a szűkre szabott koszt is nagyon sokat számított. Rendszerint 6–8 q gabona, egy pár csizma és valami kevés költőpénz adta fizetése gerincét. Megnősülni nem nősülhettek, mert ezt felfogadáskor a gazda rendszerint kikötötte. A szolgáló, a leánycseléd csak olyan nagyobb gazdáknál fordult elő, ahol a gazdasszony a nagy háztartás vagy egészségi állapota miatt segítségre szorult.

21. Szegényparasztasszony
Boldog, Pest m.

A családi életet minden vonatkozásban szigorú patriarchális vonások szabályozták. Megnyilatkozott ez az étkezés rendjében is. A fő helyen a gazda, a családapa ült, és mellette foglaltak helyet kor szerint {H-55.} rendben a fiai, ezeket a vők követték, és végül a szolgák következtek. Elsőnek mindig a gazda nyúlt a tálba, és ennek megfelelően a legjobb részeket szedte ki. Utána következtek meghatározott sorrendben a férfiak. A nyelvterület egyes részein az asszonyok addig nem is foghattak étkezéshez, míg azt a férfiak be nem fejezték. Ekkor adtak a gyerekeknek, és a maradékból a maguk számára is merítettek. Rendszerint nem is az asztalnál foglaltak helyet, hanem kisszéken, küszöbön ülve a térdükön fogyasztották el ennivalójukat. A kenyér megszegése többnyire a családfő feladata, aki katolikus vidékeken először keresztet rajzolt a kés hegyével annak aljára, így a kenyér a nagycsalád valóságos szimbóluma, és amíg „egy kenyéren” éltek, vagyis közösen gazdálkodtak, addig ez összetartó kapocsként szolgált.

A hálóhelyek kérdésében vidékenként változó, de helyenként azonos rend uralkodott, így az Alföldön a gazda és felesége egy ágyban, elöl az ablak mellett aludt. A másik egy-két ágy a felnőtt fiúnak és feleségének jutott, míg a gyerekek az ágy alól kihúzható ládaszerű hálóhelyen {H-56.} együtt aludtak, esetleg az öregekkel együtt a kemence és a fal között kialakított sutban kaptak helyet. A legényfiúk, a szolgák az istállóban töltötték az éjszakát, mert így a jószágra jobban vigyázhattak, másrészt éjszakai távolmaradásukat nem lehetett olyan könnyen ellenőrizni. Tavasztól őszig sok helyen a gazda a tornácon aludt, ahol nemcsak a levegő volt frissebb, hanem az udvart is jobban szemmel tarthatta. A Palócföldön az elsőházban a férfiak aludtak, míg az asszonyok egy kis ablakú, fűthetetlen kamarában húzódtak meg. E helyiség nagy részét a fekvőhelyek, az ágyak foglalták el, melyeket az asszonyok, leányok személyes holmijainak elhelyezésére szolgáló ládák szakítottak meg. Az ajtóval szemben állt a gazdasszony ágya és ládája, míg körülötte rangsor szerint helyezkedtek el a többiek. Itt nőttek fel a gyermekek, akiket bármilyen hideg téli időben is csak fürdéskor vihettek be a fűtött helyiségbe. Mindegyik asszony ágya felett egy rúdon csüngött ruhája és ünneplő csizmája.

4. ábra Bélyegzővas.
Alföld. XIX. század vége

A családszervezet patriarchális vonásai különösen megmutatkoznak az öröklés rendjében. Ennek is vidékenként változó formái alakultak ki az utóbbi évszázadokban, elsősorban annak megfelelően, hogy állami szorgalmazásra mennyire tudott a nőági örökösödés érvényt szerezni, illetve ahol a nagycsalád felbomlása következtében a vagyon felosztása megtörtént. A nagycsalád esetében ugyanis öröklésről nem beszélhetünk, hiszen az öreg gazda halála után rendszerint a legidősebb fiú vagy esetleg nagybátyja egészében vette át a teljes vagyont és ezzel együtt a munka irányítását. A nagycsaládot feszítő, széthúzó erők többnyire a keménykezű gazda halála után felbomlást okoztak, és akkor nagyjából hasonló örökösödési kérdések vetődtek fel, mint a kiscsalád esetében.

A lányok a magyar parasztságnál az ingatlanból általában nem örököltek. Kiházasításkor megkapták a tájanként változó mennyiségű és minőségű alsó- és felsőruhát, korábban csak ládát, majd későbben ágyat, szekrényt vagy egyéb bútorneműt. A jómódúak néha egy tehenet vagy borjút is adtak, hogy annak hasznából a fiatalasszony legszükségesebb kiadásait fedezni tudja. Néhol a falu alatti kenderföldekből juttattak egy darabot a menyasszony számára. A múlt század második felétől már a lány is részesedett, de többnyire csak pénzzel kártalanították. A lányoknak az ingatlanból a fiúkkal teljesen azonos módon való öröklése csak századunkban, akkor sem általánosan, kezdett elterjedni.

5. ábra Jószágbélyegek.
Kecskemét. XIX. század

A fiúk sem részesedtek minden esetben egyforma arányban. A legnagyobb fiú, ha házasságával kivált a családból, rendszerint megkapta a földből, esetleg a jószágból az őt megillető részt. Ez többnyire kisebb, mint ami egyenlő elosztás esetén jutott volna számára, mert a megmaradó vagyon termelőképességét nem akarták érezhetően csorbítani. {H-57.} Az élet rendje szerint a szülőkkel legtovább a legkisebb fiú maradt, és ennek megfelelően a házat, a berendezését, továbbá a nénjei, bátyjai kielégítése után maradt földet a gazdasági felszereléssel együtt ő örökölte. Ezért az öregeket elesettségükben ápolta, temetésükről gondoskodott. Ilyenkor az idősebb testvérek rendszerint csak valami emléket kaptak a ház berendezéséből. A legfiatalabb fiúnak a szülői házra való jogát már a XVI. századtól kezdve a magyar törvénykönyvek nemcsak elismerték, hanem kötelezővé is tették, de egyes feljegyzések már a XII–XIII. századtól kezdve emlegetik. A legfiatalabb fiúnak a különleges helyzetét a népmesék és más népköltészeti alkotások is széles körben tükrözik. Az apa a vagyon örökléséből kitagadhatta fiát, de ez csak ritkán esett meg. A XIX. századtól kezdve gyakrabban előfordult, hogy egy-egy tehetséges gyermeket szülei továbbtaníttattak tanítónak, papnak, ritkábban más foglalkozásra. Ebben az esetben az örökségből nem, vagy csak csökkent mértékben részesedett, mert a taníttatására fordított összeggel már kielégítettnek tekintették jussát.

A családhoz tartozó ingóságokat billyoggal, jellel látják el, hogy az bármikor könnyen felismerhető legyen, és a tulajdonjogot ennek segítségével bizonyíthassák (l. 247. l.). A legismertebb a jószágbillyog, amit elsősorban lóra és szarvasmarhára sütöttek. A családon belül ez több generáción át öröklődött, és rendszerint a gazda nevének kezdőbetűit tartalmazta. Ha több azonos bélyeg akadt egy falun belül, akkor az egyiket X-szel, csillaggal, esetleg más jellel különböztették meg. Az is előfordult, hogy pontosabb megkülönböztetés érdekében még a település billyogát is használták, a családéval együtt, ha a jószágot messze akarták elhajtani. Egy-egy család billyogát általánosan ismerték a faluban, és éppen ezért a gazdasági eszközökre is rásütötték, sőt arról is tudunk, hogy a fejfát is ezzel jelölték meg, ezzel jelezvén, hogy az alatta nyugvó melyik családhoz tartozott. A szőlőtermő vidékek a hordó megjelölésére is billyogzóvasat használtak (l. még 390. l.).

A juhokat, sertéseket fülük kivágásával, csipkézésével jelölték meg, ami nemzedékeken keresztül egy családon belül öröklődött. Máshol viszont a juhok fülének bevágása korukra utalt. A fentiekhez képest már esetlegesebb az aprójószág megjelölése. A libának, kacsának úszóhártyájába vágtak jelet, míg a kiscsirkének valamelyik körmét vették le. Ha elkóborogtak, ezek segítségével könnyen azonosították. Az asszonyok ruhájukba, testi fehérneműjükbe jelet varrtak, hogy az a mosáskor el ne keveredjék. Ezek a jelek azonban már nem a családot, hanem azon belül az egyes tagokat jelölték.