Széphistóriás és török kori balladák

A magyar népballadák következő s igen jelentékeny csoportja a XV–XVII. századhoz kapcsolódó széphistóriás és török kori témákat megéneklő históriás balladáké. Ezeket a balladákat érezték már a régebbi kutatóink is a régi balladastílus legékesebb példáinak; valóban ritmikájuk, szerkezetük, nyelvezetük és dallamaik alapján a népköltészet legrégibb elemeket őriző rétegébe sorolhatók. A Molnár Anna, Kádár Kata balladája, a Szilágyi és Hajmási és Szép Júlia s Kis Júlia balladák, a Fogarasi István és társai tartoznak ide. Természetesen a török kori, a szultán börtönére stb. való utalások a széphistóriás előadás kellékei közé tartoznak s nem a hiteles történet előadásához, mint például a Szilágyi és Hajmási balladájában:

– Pajtásom, pajtásom, kinyeres pajtásom!

Már hét esztendeje, hogy mü fogván estünk

Császár tömlöcébe, két gerezd szöllőért;

Azután nem láttuk a napnak járását,

Hódnak, csillagoknak változó forgását! …

Ezt ajtón hallgatta császár szép leánya:

Szóval igy felmondja császár szép leánya:

– Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!

Atyám tömlöcéből szabadult ifiak:

Felfogadjátok-é, ha innen kiviszlek,

Hogy Magyarországba ingemet bévisztek? –

Arra szóra mondja nagy Szilágyi Miklós:

– Bizon felfogadjuk, császár szép leánya! …

{H-501.} Azonnal elmenne császár szép leánya

Az apja házába,

A kezéhez vevé tömlöcnek kócsait,

A zsebébe tevé kevés aranyait,

Sietve elmene s megnyitá az ajtót.

Megindulának ők onnan el, sietve,

Mikor mentek volna, vissza-visszanéze

Császár szép leánya.

– Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!

Atyám tömlöcéből szabadult ifiak:

Imhol jön, imhol jön az atyám tábora,

Jaj, már ha elérnek, tüktöket levágnak

S ingem visszavisznek!

– Ne félj semmit, ne félj, császár szép leánya!

Münket se vágnak le, ha kard el nem törik;

Téged se visznek el, ha az Isten segit! –

Azon megérkezett a kegyetlen tábor.

– Pajtásom, pajtásom, láss a küsasszonyhoz,

Ne hagyjam magunkat! –

Elérte a tábor, harcba mene véle.

Egy elmenetibe gyalog-ösvényt vágott

Visszajövetibe szekérutat csapott

A nagy táborból csak élve egyet hagyott,

Aki mene haza s a hirt mondaná meg.

Mikor az eltelék, – hogy elindulnának,

Így mondja, igy mondja Hagymási László ezt:

– Pajtásom, pajtásom, próbáljuk meg egymást,

Hogy melyiké legyen császár szép leánya!

– Halljátok meg szómat, két magyar urfiak,

Atyám tömlöcéből szabadult ifiak!

Érettem de soha ne vagdalkozzatok,

Hanem térdre állok – vegyétek fejemet … –

Azonnal azt mondja nagy Szilágyi Miklós:

– Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom!

Én neked bocsátom császár szép leányát,

Mert van nekem otthon jegyesem, gyürüsöm;

Hittel elkötözött hites feleségem! –

Err’ a szóra osztón császár szép leánya

Hagymási Lászlónak ottan elmarada.

Nagy Szilágyi Miklós haza elindula,

Hagymási László is küsasszont elvivé.

Ezeket a balladákat valójában nemegyszer csak átmeneti árnyalatok különböztetik meg az egyik későbbi csoporttól, amelyben a feudalizmus szerkezete adta ütközések, tragédiák és komédiák témakörei foglalhatók össze. Mutatja ezt az is, hogy ezeknek a balladáknak költői megfogalmazása, változatokon keresztül, régibb és újabb költészeti {H-502.} stílus jegyeit viseli; másrészt a töröknek eladott s inkább meghaló leány témája (Fogarasi István) újkori változatokon: a falu molnárjának, egy úrnak eladott leány tragédiáján keresztül elevenedik meg. Ezt a széphistóriás előadásmódú balladakört nemcsak a témák előadásmódja, az elbeszélés szerkesztése köti össze, hanem mindenekelőtt a társadalom tükrözésének részben népmesei, részben novellisztikus módja is. Nem véletlen, hogy a XIV–XVI. századi novella- és széphistóriás irodalom Európa-szerte felhasználta az ábrázolásnak ezt a módját. A kettős áramlás jelenségeit ezen a területen is seregével igazolhatják a példák. A társadalom tagoltságának, zárt törvényeinek elképzelése még élénken emlékeztet a népmesékre, de már a bonyodalom, a konfliktus kezd megtelni a valóság, a reális ütközések elemeivel. Ez a sajátos kettősség, az ábrázolás belső ellentéte egyik oka e balladakör megejtő varázsának.

Barcsai

„Menj el uram, menj el aj, ki Kolozsvárra,

Aj, ki Kolozsvárra apám udvarába,

Hozd el onnan, hozd el a nagy vég vásznakat,

A nagy vég vásznakat s ingyen kapott gyolcsot. ” –

„Ne menj apám, ne menj, aj ne menj hazól ki,

Anyám asszon bizon Barcsait szereti”, –

„Hallod asszony, hallod, mit ebeg e gyermek?”

„Ne hidd, édes uram, részeg az a gyermek.”

Avval elindúla az asszony szavára,

Az asszony szavára aj ki Kolozsvárra.

Mikor fele utját elutazta volna,

Csak eszibe juta küssebb gyermek szava,

Ahajt megfordula, hazafelé tére,

Hazafelé tére, hazájába ére.

„Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!”

„Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram!

Hadd vessem nyakamba viselő szoknyámat,

Hadd kössem előmbe az előruhámat.”

„Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!”

„Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram,

Hadd húzzam lábomba fejelés csizmámat,

Hadd kössem fejemre viselő ruhámat.”

„Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!”

Aj mit tuda tenni, ajtót kelle nyitni.

„Add elé, add elé, a nagy láda kólcsát!”

„Nem adom, nem adom a nagy láda kólcsát:

A szomszédba jártam, kerten által hágtam,

A nagy láda kólcsát ottan elhullattam,

Hanem megtaláljuk szép piros hajnalkor,

Szép piros hajnalkor, világos viradtkor.”

Ahajt csak bérugá gyontáros ládáját,

Végig lehasittá az egyik oldalát,

Csak kihengeredék Barcsai belőlle,

{H-503.} Aj kapja a kardját, fejit vevé vélle.

„Hallod feleségem, hallod asszony, hallod,

Három halál közzül melyiket választod?

Avagy azt választod, hogy fejedet vegyem,

Vagy selyem hajaddal házat kisöpörjem,

Avagy azt választod, reggelig virrasztasz,

Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartasz?”

„Három halál közül én is azt választom,

Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartok.”

„Inasom, inasom, én küsebb inasom,

Hozzad elé, hozzad a nagy kászu szurkot,

Hozzad elé, hozzad a nagy vég vásznakat,

A nagy vég vásznakat, ingyen kapott gyólcsot.

Fejinél kezdjétek, talpig tekerjétek,

A sok ingyen gyolcsot fejire kössétek,

Fejinél kezdjétek, talpig szurkozzátok,

Talpánál kezdjétek, végig meggyujtsátok.

Fejihez állitok egy oláh furujást,

Lábához állitok egy czigán hegedüst,

Fujjad, oláh, fujjad az oláh furuját,

Huzzad, czigán, hozzad, a czigán hegedűt;

Fujjátok széltibe, huzzátok izibe,

Mostan hadd vigadjon feleségem szive.”

A hűtlenségért bűnhődő asszony alakja igen gyakori az európai népköltészetben, változatait a Gesta Romanorumból is ki lehet mutatni. Ezért e ballada megfelelőit egészen a spanyol balladákig lehet követni. Összevethető a kelet-európai, főleg orosz balladaköltészet egyes alkotásaival, de a büntetés megégetéses formája itt is ritkán fordul elő. Ennek a kegyetlen szépségű magyar balladának a gyökerei is messze a középkorba nyúlnak vissza:

Csak megemlítjük, hogy éppen az ebbe a körbe tartozó balladák alakulásának egyik tanulságos szájhagyományozó jelensége a ballada prózai szerkezet felé való formálódása. Ebben a csoportban a prózaivá alakulás különböző fokozatait figyelhetjük meg egy olyan, egészében prózai változatig, amelynek sorain átlüktet még a vers ritmusa, valósággal a szöveg szíve dobogását adja. Ez a titka különös szépségének, s arra is példa, hogy a szájhagyományozó átalakulás – ahogyan lebecsülő éllel nevezték egyes elméleti irányok; a „széténeklés” – nemcsak romlott, hanem új szépségű alakokat is teremt. Úgy tűnik, mintha az epikus előadások novellisztikus menete teremtené meg a prózaivá alakulás feltételeit, törvényszerűségeit azonban még alig vizsgáltuk néhányan.