A prózai népköltészet

A prózai népköltészet műfajai rendkívül változatosak, és bár főbb vonásaikban jól elkülöníthetők egymástól, mégis a határterületeken számos átmenettel találkozunk. A népmese fajtái, a mondák különböző csoportjai, a legendák, az anekdoták, a trufák, az egyre jobban hódító elbeszélések, emlékek, a szólások, a közmondások, találós kérdések magyar anyagáról csak nagy vonásokban emlékezhetünk meg. Itt is elsősorban azokról, melyek a legáltalánosabbak, melyek népköltészeti értéke, hagyománya a legtöbb tanulsággal szolgálhat.

A mesei történeteknek, hiedelemtörténeteknek létére és nagy múltjára enged következtetni a helynévadásnak egyik-egyik sajátos csoportja. Ezeket a helyneveket a XI. századtól kezdve az ország különböző részén a legkülönbözőbb etnográfiai csoportoknál is meglelhetjük az oklevelekben, történeti feljegyzésekben. A kutatás eddig eléggé figyelmen kívül hagyta az ilyen adatokat. Hadd hozzunk fel néhány példát: 1075/1217: Usque ad caput laci qui ördög-sara uocatur (a számok az oklevél keltének, esetleges újraírásának évszámát jelzik); 1270: Quod quidem fossatum wlgariter ördögbarázdája noncupatur. Nem idézzük tovább az oklevelek kiragadott mondatait, de még {H-519.} hadd mutassunk be néhány ideillő helynévpéldát, ami arra vall, hogy a mesei epikumok, helyi epikus történetek, hiedelemelbeszélések elevenen élhettek. 1342: ördögkútja, 1344: ördög szántása, 1416: ördög-kő, 1446: bába (id est: boszorkány) völgye, ördög-maró völgye (itt varázsló fűről van szó!), 1500–1580: ördög ereszkedője, 12951403: ördöngös fő. Az idevonható személynevek között olyanokat találunk, mint 1454: Anthonio Ördögűző, 1429: Johanne Ördöngös stb. A helynevek egy másik csoportja: 1256/1270: Sárkány hegy. 1262: Sárkány-fő, 1391: Sárkány szigete, 1418: Sárkánykő, 1462: Sárkány ároka stb. 1476: Bűbájos tó – itt a bűbájos jelentése: varázsló. Ugyanígy sorolhatnók fel az adatokat pl. a kígyókőre, kígyólyukra már 1279 óta; helyi aitiologiai (eredet-) mondára enged következtetni például az 1390-ből való okleveles adatunk: lungit vnum magnum lapidem Medvekő noncupatum.

Ezek a szemelvényesen kiemelt helynévi és személynévi adatok – véleményünk szerint – arról tanúskodnak, hogy a szóhagyományban, a prózai epikumok körében élniük kellett különböző varázsos, hiedelemszerű történeteknek, mesei elbeszéléseknek; éltek helyi mondák, aitiologiai mondák. Találunk olyan okleveles utalásokat., amelyek talán mesei tartalmakat hordoznak, de megfejtenünk nem lehet, mint például 1578-ból a „két bolondok tála” említését, ami trufára, Mátyás királyhoz kapcsolódó történetre emlékeztethet. Ilyen kérdéses helyeket említhetnénk még, vagy személyneveket (pl. 1520: Demetrius Babszem, ami azt igazolná, hogy a Babszem Jankó-mesetípus hősének családnévképzése már nem volt idegen. De a Babszem Jankó ritkább előfordulású, s ez a mese valószínűleg csak később, a Grimm-mesék nyomán került a magyarba; az ilyen típusú adatok felsorolásától ezért eltekinthetünk). Azt hisszük, egyelőre megelégedhetünk azzal a bizonyossággal, amelyet már a honfoglalás utáni első századok okleveles anyaga alapján kapunk a szájhagyományozó prózai epikumok, mesei elbeszélések létére.

Az oklevelek tanúbizonysága mellett az Árpád-házi királyok udvari történetírói – mint Anonymus idézett helye is bizonyítja – tanúságot tehetnek a szóhagyomány, a mesei epikumok léte mellett. E krónikaírók a megszilárduló középponti királyi hatalmat igyekeztek szolgálni, s a scriptura hitelessége és a lenézett szájhagyomány közötti különbséget még az is tovább élezte, hogy a szájhagyományban élt a megszilárduló feudális állam, uralmi rendszer elleni magatartás. Ennek ellenére, a szájhagyományban élő mondák s az azokhoz kapcsolódó (vagy azokkal interferáló) mitikus és mesei történetek, az udvari történetírók lenézése ellenére, beszivárogtak a hivatalos történeti előadásba. Sőt nemcsak az az érdekes, hogy Anonymus korholó, elutasító megjegyzései ellenére ilyen szóhagyományozott mesei történetek megőrződtek, hanem az is, hogy a XII–XIV. század között írott magyar krónikák előadásában egyre inkább szaporodnak a mesei jellegű részletek. Így többek között Kézai Krónikája (1280) az elveszett XI. századi ősgesta nyomán sok olyan mondai elemet közöl, melynek forrását a perzsa mesékben találhatjuk meg.

A különböző mesei és mondai elemeket messze kísérhetjük nyomon. Így például Lél (Lehel) vezér mondája a középkorban általánosan ismert Salamon-mondakörhöz tartozik. Botond, a kis termetű magyar {H-520.} közvitéz párbaja a hat hatalmas termetű bizánci katonával Dávid és Góliát harcát idézi.

A XVI. századi krónikák, történeti munkák is sokat adtak, de sokat is megőriztek a szájhagyományból. Így 1559-ben Benczédi Székely István Krakkóban megjelent, „Krónika a világnak jeles dolgairól” című művében, majd Heltai Gáspárnak 1575-ös „Chronika az Magyarocnak dolgairól” című művében néhány jelentősebb, Mátyás királyról szóló történet szerepel, ráadásul utalnak a népi szájhagyományban való létükre, ami azért is tanulságos, mert egy másik munkájában Heltai pusztán kivonatolja az olasz Boníni Mátyásról szóló latin nyelvű művét. Mindez azt jelenti, hogy alig telik el egy évszázad, és a nagy király alakja köré fonódó népi szájhagyomány már kezd kialakulni. Számunkra ez a szóhagyomány erejét bizonyítja.

Nem kísérjük végig a krónikás irodalmat. Talán ennyi is érzékelteti a felhozható példák közül, hogy a XII–XVI. század közötti magyar történetírás számos elemét megőrizte a helyi mondáknak, anekdotikus történeteknek, átvett a paraszti, jobbágyi szóhagyományból, különböző áttételeken keresztül a krónikás irodalom mondáiból, és több beleszivárgott a népi szóhagyományból.

Szintén jelentős forrásértéke van számunkra a vallásos irodalom különböző műfajainak (prédikáció, exempla, elmélkedés, szentek életrajza stb.), amiket a kolostori irodalom Magyarországon a XIII–XVI. század között alkotott. Ahogy az európai folklór számon tartja a Legenda Aurea, a Scala coeli, a különböző Speculumok, a Catalogus de Sanctorum anyagát, a magyar prózai népköltészet is merített ezekből, de adott is a vallási irodalomnak, Temesvári Pelbárt (1435–1504), Laskai Osvát (1450–1511) sok kiadást megért művei legendás mozzanatokat, motívumokat, anekdotikus történeteket tartalmaznak. Ezekben a novellisztikus előadásmód, a kalandos, regényes elbeszélés hangja is feltünedezik. Az írásbeliség és a szóhagyomány egymásra hatása bizonyítható ezen a területen is. Nem vagyunk hajlandók csupán egyirányú és az irodalomból kiinduló hatást feltételezni, mert a prózai népköltészet hatása is lemérhető a vallási irodalomban.

De nemcsak a katolikus vallási irodalomnak, hanem a reformáció vallási irodalmának is közvetlen kapcsolata volt a prózai népköltészettel. Legkiemelkedőbb példája Bornemisza Péter (1535–1585) egyik nevezetes munkája, az „Ördögi kísértetek”, mely 1578-ban jelent meg. Ez a prédikációgyűjtemény bőven merít az európai, főként az olasz és német novellisztikus és trufairodalom forrásaiból. Nemcsak Markalf és társai fordulnak elő példázataiban, nemcsak a legkülönfélébb hiedelemtörténetek, ördögi kísértések, varázsos ráolvasások, hanem olyan mesei tárgyak is, mint az állatok nyelvének értése. Helyi és eredetmagyarázó mondák, novellisztikus és varázsmesék, trufák, okosságpróbák különböző csoportjai mind meglelhetők e nagy műfaji gyűjtőmedencében.

Annyit világosan bizonyítanak ezek a különböző műfajú, jellegű vallási művek, éppen sajátos közvetítő jellegüknél fogva, hogy e korszak európai műveltségének epikus kincsét bőven átadták a népnek, s egyben merítettek a meglevő népi hagyományból is, és így tanúskodnak ennek meglétéről.