{H-533.} Tréfás mesék

270. Ponyva címlapja

270. Ponyva címlapja

A népmesék egy másik jeles csoportja az ún. tréfás mesék, melyek a magyar népmesekincs mintegy 12 százalékát alkotják. Ezek a mesék, ha nemegyszer átjátszanak is a tündéries mesék csodákkal átszőtt világába, vaskosabbak és reálisabbak az előbbieknél, s néha eléggé kíméletlen humorral mulatnak a gyöngébb botladozásain, s ha a gonosz pórul jár, hát a tréfás mesében alaposan elveszi büntetését. Kemény, szinte kegyetlen humor, vigasság ez, nyomban megérezhetjük, hogy ezek a tréfák csak a nehéz, sokszor alig elviselhető sors ellenében születtek, vagy {H-534.} vertek gyökeret a nép hagyományai között. Ezekben nem a csodálatos, hanem a groteszk elem az uralkodó.

Sokszor ezekben a kis tréfás történetkékben is feje tetejére áll a világ, de nem mindig azért, hogy a felsőbb igazságok jelképeivel vigasztalódjon, mint a tündérmesék erkölcstana, hanem csupán az elképesztés, a megnevettetés kedvéért. Egy-egy mese ebből a műfajból sokszor versenyez a legravaszabb modern groteszk novellával. Példaként bemutatunk egy Hódmezővásárhelyen egy évszázaddal ezelőtt feljegyzett hazudós mesét (AaTh 852), mely különben nemcsak az emberi hiúság egyszerű kifigurázása, hanem társadalmi ítélet is, a szegényparasztság győzedelmes, kaján nevetése:

„Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is tul, volt egy szegény ember, volt annak három fia.

Egyszer a király kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki előtte olyat tud mondani, amit ő el nem hisz; meghallja ezt a szegényember legöregebb fia, akit Péternek hivtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz, megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént. Pedig már akkor annyi királyfi meg isten mícsoda nagy ur megfordult a király előtt – akik közül mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni –, mint csillag az égen, mint füszál a réten, de biz’ ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el ne hitt volna.

Bemén hát Péter a királyhoz, köszön neki:

– Jó napot adjon Isten, király uram!

– Adjon Isten neked is fiam! hát mi járatban vagy?

– Én bizony házasodni akarok, uram király!

– Jól van fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt?

– Tudja az Isten! Majd csak eltartanám valahogy … Az apámnak van egy háza meg egy kis földe is.

– Elhiszem fiam –, mondja a király.

– Aztán meg van három darab marhánk is.

– Azt is elhiszem.

– Most nem régiben a tőzek annyira meggyült az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.

– Elhiszem.

– Egyszer azt mondja az apánk: Fiaim! hordjátok ki ezt a dudvát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit.

– Elhiszem.

– Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.

– Elhiszem.

– Mikor már ez is megvolt, haza mentem, megmondtam az apámnak.

– Elhiszem.

– Akkor aztán én, az édesapám, meg a két kisebb testvérem, ugy négyecskén kimentünk a földünkre.

– Elhiszem.

– Aztán megfogtuk a szomszédunk négy földjének a négy sarkát, felemeltük, mint az abroszt szokás és a dudvát róla a mi földünkre forditottuk

– Elhiszem.

– Aztán a földünket teleszórtuk fümaggal.

{H-535.} – Elhiszem.

– Oszt olyan gyönyörü erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem!

– Elhiszem.

– Az apám aztán sajnálta kivágatni azt a gyönyörü fákat: hát vett egy falka disznót.

– Elhiszem.

– Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak …

– Hazudsz! akasz …”, hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása, rögtön papot, hóhért hivatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát, csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre, még az árva gyereknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom; volt lé, meg lé, hát még a sok hus nélkül való lé!

Gallér hiján köpönyeg,
Hazudtam, mert volt kinek.

Eddig a tréfás mese, befejezésének verses csattanója is mutatja, hogy a tréfás meséket nem övezi a hitelességnek az a légköre, mint a tündérmeséket, szórakoztató jellegük világosabban megmutatkozik.