Legendamesék

Abból a számolási hibából adódó eltérés, hogy a számoló önmagát kihagyja: igen elterjedt motívuma a rátótiádáknak. Ismerik Nyugat- és Észak-Európában, de feljegyezték az oroszoknál éppen úgy, mint Indiában vagy Indonéziában. Az ilyen vándormotívumok jól illeszkednek be a helyi körülményekbe.

A legendamesék – bár módszeres összegyűjtésükkel még adós a magyar folklórkutatás, de még így is – 12,5 százalékkal részesednek az ismert magyar mesekincsben. Általában két részre szokás osztani őket. Az első a moralizáló legendamesék, melyek leginkább középkori, illetőleg népi eredetűek. Az olcsón kapható vallásos ponyvafüzetkék nem csupán a katolikus egyház hivatalos legendaanyagának terjesztői voltak, de sok mindent megtalálunk bennük a középkori apokrif törekvésektől kezdve a közelmúlt sokféle szektájának felfogására buzdító történetekig és példákig. Így aztán Krisztus alakja távolról sem olyan egyértelmű, mint Mátyás király vagy a tündérmesék hőse. Ugyanez áll a legendák vagy a mesék példázta erkölcsi igazságokra is, melyek többnyire igen távol állnak a béketűrésre, önmagtagadásra, a földi javak megvetésére buzdító krisztusi tanoktól, inkább a paraszti józanságot hirdetik, mint az alábbi legendamese (BN 779 XI* MNK 750 B II*) is:

„Mikor Jézus Krisztus még a földön járt, egyszer, amint utazgatott gyalog Szent Péterrel, nagyon elfáradt, és megéhezett. A nagy pusztaságon nem láttak csak egy tanyát se, ahova betértek volna; egyszer, amint körülnéz Szent Péter, azt mondja Jézus Krisztusnak:

– Uram, amoda látok egy karámot, térjünk be oda, csak találunk vagy egy élő lelket.

Mentek, mendegéltek, egyszer elérték a karámot; hát csak egy szegény juhász lakott ott, őrizgette a gazdája birkáit. Köszöntek neki, az nagyon szívesen fogadta, leültette őket, s beszédbe ereszkedett velük.

De urunk már nagyon éhes volt, azt mondja hát a juhásznak:

– Ugyan, te szegény ember, adj nekem valami ennivalót, mert nagyon éhesek vagyunk!

A szegény juhász gondolkodóba esett, hogy mivel kinálja meg a vendégeit, nem volt semmije sem, csak egy darab száraz kenyere meg egy kis báránya. A gazdának ugyan volt elég juha, hanem azok közül nem mert vágni, félt, hogy majd megbosszankodik érte, mert hát tudja jól, hogy ebé az, ami a másé, ha mindjárt az öreg apámuramé is. Csak gondolkozik hát magában, csak gondolkozik: »Ugyan uram Isten, levágjam-e ezt az egy bárányomat, ne vágjam-e le? Ha levágom, nem lesz, ha nem vágom, ugy se sokra megyek vele, eh! levágom!« – Avval elővette a csizmaszárból a csillagos nyelü fehérvári bicskát, megfogta a kis bárányt, levágta, megfőzte paprikásnak.

Mikor megfőtt a paprikáshus, a Jézus meg Szent Péter mellé ültek a vasfazéknak, ettek, ettek jóizüen, a szegény juhász csak leste, csak várta, hogy {H-537.} hagynak-e benne, mert hát ő is éhes volt, de bizony azok csak kostolóul se hagytak, egy falat nem sok, de csak annyit se, megették az egész vasfazék hust. Mikor aztán megvacsoráltak, azt mondja Jézus Szent Péternek:

– Na, Péter, szedd fel a csontokat a legutolsó darabig!

Péter megfogadta a szót, felszedte, a Jézus pedig eltette a szüre ujjába; este, mikor a juhász elaludt, odament a karámhoz, a csontokat elszórta a juhok közé, hát mindegyik darabból egy-egy juh lett, oszt a juhász bélyege volt a farán egyiknek ugy, mint a másiknak.

Mikor ez megtörtént, a Jézus meg Szent Péter otthagyták a karámot, elmentek minden szó nélkül.

Másnap reggel, mikor a juhász felkelt, nézi a juhokat a karámban, hát látja, hogy sok idegen juh van a többi között; tán háromannyi is, minta gazdáé, s csak az a csodálatos az egészben, hogy mindegyiknek az ő bélyege van a farán; el nem tudta gondolni, hogy lehet az, mikor nincs birkája, még csak egy láb se, hiszen az utolsót éppen az este vágta le a vendégei számára. – Keresi aztán a vendégeket, hát biz ott csak a hült helyüket leli; ekkor tudta aztán meg, hogy azokat a juhokat senki más nem adhatta neki, csak egyedül az Isten; fel is fogadta, hogy aztán mig csak egy krajcár érője van, mindig segít, ahogy tud, a szükölködőkön.