A népmesék tartalmi és formai kérdései

Lássuk ezek után a magyar népmese történeti, tartalmi, formai, társadalmi és funkcionális kérdéseit kissé közelebbről.

A magyar népmese történeti problémái kapcsán több irányban is kell kutatnunk. Így többen vizsgálták azt a kérdést, vajon a magyar népmesék nyomában találunk-e olyan réteget, amely egyedül a magyar népmesékre jellemző, illetőleg még a honfoglalás előtti keleti kapcsolatokra utal. Van-e ilyen réteg, s elválasztható-e a nyugat-európai, általánosabban ismert mesék típusaitól, motívumaitól, esetleg egyes formáitól? Természetesen a korai romantikus szemlélet meséink java részét elidegeníthetetlen nemzeti tulajdonnak tekintette. Elég sok összehasonlító vizsgálat és vita után is aligha mondhatunk végleges ítéletet. Ezek arra hívták fel a figyelmet, hogy a honfoglalás előtti magyarság samanisztikus vallási képzetei közül néhány bekerült a népmesék motívumai közé, s megfelelő rokonait a nyugati meseanyagban nem találhatjuk, ezért az ún. „keleti” samanisztikus réteget a magyar népmesék legősibb részének kell tekintenünk (vö. 635–636. l.). Egyik ilyen samanisztikus vallási képzetből eredő mesei motívumnak tekintették a magyar mesékben gyakran előforduló kacsalábon (vagy más madárlábon) forgó vár motívumait. Ez azonban távolról sem csak a magyar mesei tulajdon, mert különben az orosz, kelet-európai mesékben gyakori. A kelta epikában már igen korán előforduló forgó vár elem és egyéb nyugat-európai analógiák utalnak a motívum széles körű elterjedtségére. Az újabb kutatások arra vallanak, hogy rendszerint nem egy elszigetelt motívumról beszélhetünk, hanem arról, hogy a sámánszertartás, a sámánrítushoz fűződő képzetek, elbeszélések több eleme, motívuma meglelhető, feltehetően genetikus összefüggésben a magyar népmesékben. Csak nemrégiben figyelte meg az egyik szovjet kutató a sámánrítus elemeinek, hiedelemtörténeteinek a szórakoztató mesék közé való kerülését. Amíg e rítusok hitelességi igénnyel, a társadalomra kötelező érvénnyel bírtak, a hozzájuk kapcsolódó történetek {H-539.} nem kerültek a mesei elbeszélések közé. Amikor azonban társadalmi hitelük, érvényességük megbomlóban volt, majd megszűnt, elemei, motívumai sorra a csak elbeszélt, szórakoztató mesei történetek közé kerültek. A magyar hiedelmek történetei közül egyre több került a magyar mesei epikumok világába (vö. 556–557. l.). Ez a fejlődésmenet törvényszerűnek tekinthető, s különböző történeti korszakokban a vallásos, a hiedelemszerű elem így léphet be a nem hitt mesei történetek anyagába.

Az alábbiakban természetesen csak igen vázlatosan utalunk a bonyolult történeti folyamat néhány vonására. A magyar mesék legrégibb s egymással genetikusan is összefüggő elemei így származhatnak a honfoglalás előtti sámánrítusból. Ilyen mesei motívumnak tekinthetjük a tetejetlen fa, a kacsalábon forgó várkastély, a sámáninas (mesében: bűvészinas) tanulásának, próbatételeinek, a mesehős összedarabolásának motívumait, az összedarabolás után feltámadó mesehős felsóhajtásának „jaj, de nagyot álmodtam” formuláját is, valamint esetleg ide vehetjük a világon átlátó tükör (vagyis a sámán varázstükör) motívumát is, bár tudjuk, hogy ez a motívum pl. a Gesta Romanorum motívumkincsében is szerepel. Ha ezek közül a motívumok közül nem is egy érintkezik más körből való népmesei elemmel, mégis a rokon típusú mesékben való jelentkezésük, a magyar mesekincsben való következetes, eleven meglétük megengedi azt a feltevést, hogy egy régibb egységes sámánrítus, vallásos elképzelés megmaradt részeinek tekintsük.

Ha egyénenként, mint mondottuk, nehéz ezeket a motívumokat elválasztanunk az egyebütt is ismeretes anyagtól, sokkal nehezebb az egyes mesei formulákat így elkülöníteni. Hiszen az előbb említett „jaj, de nagyot álmodtam” formula is megtalálható a sámánrítus körén kívül is – itt csak az igazolhatja feltevésünket, hogy ezek az elemek nem véletlenszerűen, nem elszórtan jelentkeznek.

Nehezebb feladat a mesekezdő ,hol volt, hol nem volt” formulának a magyar mesei előadásmód legrégibb rétegéhez kapcsolása. Egyesek a szláv eredetű poláris mesekezdések közé sorolják, míg mások úgy vélik, hogy a kaukázusi (mingrél, grúz, örmény stb.), valamint a szeldzsuk-török mesekincsben gyakori az e formájú mesekezdet, innen került véletlenszerűen máshová is. A török, kaukázusi és a magyar anyagban jelentkezése törvényszerű, másutt csak esetleges, tehát a magyar mesekincsnek ez is a honfoglalás előtti rétegéből való.

Ide kapcsolhatunk még több mesei szólást is a „Hol jársz, ahol a madár se jár?” kérdést, a „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!” választ, melyet a segítő, varázsló öregasszony mond a mesehősnek. Ezt a formulát egyben a matriarchátus társadalmi fokára való emlékezésnek is tekintik egyes kutatók. Ennyi, ilyen kevés az, amit a magyar népmese legrégibb s a nyugat-európai meséktől leginkább elváló rétegéről eddig mondhatunk. Vitatható ez az elkülönítés is, mégis ezekre a motívumokra, formulákra mint egységesen összefüggő s a magyarság samanisztikus műveltségéhez tartozó csoportra gondolhatunk.

A népmeséről szóló nagy művében Stith Thompson néhány szót {H-540.} szentel a magyar népmese európai helyének is. Mintha a magyar népmesében (és a cseh, a délszláv mesében) csak a félreismerhetetlen germán vonásokat tartaná jelentősnek, bár utalásában szó esik a magyar népmeséknek a keleti és nyugat-európai mesetartományok közötti helyzetéről is. Amennyire nehéz egy nép mesekincsét egy rövid áttekintésben bemutatni, éppoly nehéz néhány olyan jellemző vonását kiemelni, ami elsősorban csak erre a mesekincsre vonatkoznék. Az európai mesekincsben vannak elkülöníthető nagyobb mesetartományok, s nem kétséges, hogy a magyar népmese helye a kelet-európai mesék között van. Mégis, nem is egy mozzanatában régibb örökséget is beolvasztott meséi közé a magyar nép is. A finnugor eredetű magyarság már a honfoglalás előtti évezredben elválaszthatatlanul ötvöződik a türk törzsekkel, s műveltségének alapszínét ez a kettősség határozta meg már a honfoglalás előtt. Az is bizonyos, hogy hazánkba való eljutásig érintette a magyarságot belső-ázsiai, Kaukázus vidéki, iráni művelődési hatás is, kapcsolatba jutott az ószláv, a bizánci műveltséggel, s 896 után Kelet és Nyugat között hazánk az egyik érzékeny, kultúrákat összekötő gócponttá vált (vö. 656–660. l.). Nem kétséges, hogy mindez a magyar művelődés történetét s benne a parasztság kultúráját is bonyolulttá, sok ellentmondásos elemet összefogóvá, egybeépítővé tette.

Valóban a nyugat-európai mesevilág határán állnak a magyar népmesék, színességük, gazdagságuk nem kis mértékben innen ered. Vannak mesék, amelyek alkalmat adnának számos történeti és kulturális réteg fölfejtésére: egyetlen mesében is megannyi század, művelődési áramlat találkozik. Ha tehát a magyar népmesék sajátos vonásairól akarunk beszélni, az előadásmódjukról, stiláris vonásaikról mondottak mellett (s itt persze mindegyre említenünk kell a más nemzetek mesekincsének hasonló vonásait is!) elsősorban a Kelet–Nyugat közötti helyzetet kell említenünk jellemző vonásként. Az oly sokféle érintkezést biztosító földrajzi helyzet egyik legfőbb okozója a magyar népmesék sokrétűségének, sok, bonyolult történeti, etnikai kapcsolatára emlékeztető gazdagságának. S végül nem feledkezhetünk meg olyan már említett samanisztikus elemek felismeréséről sem e mesékben, amelyek nem magyarázhatók a nagy germán és szláv tömbök közé ékelt magyarság helyzetéből, hanem emlékeztetnek történeti múltjára és ősibb etnikai kapcsolataira is.

271. Ponyva címlapja

A mese tartalmi kérdései után lássuk egy kicsit közelebbről a mesemondás szokásainak a társadalmi rétegekhez történő kapcsolódását. Egyes feljegyzések arról is beszélnek, hogy a XVIII. században a nemes úrfiak és kisasszonyok között is gyakori volt a mesemondás. Tudjuk, még a polgárság korában is divatozott az élőbeszédben elmondott mese, tréfás történet. A templom előtt a XIII–XVI. században meghallgatták az „istentelen mulattatókat”, trufamondókat is. Arra is vannak adataink a XVIII. századtól, hogy a katonáskodás nehéz és hosszú évei alatt a meseszó volt egyik vigasztalója annak a kis kényszerű közösségnek, amit egy egy regimentbéli, egy egy hálószobába jutott legénység jelentett. Este, a pihenés idején sokáig mondogatták a meséket. Sorban kellett mesélni, s aki nem tudott mesét mondani, azt bizonyos szertartásos formák között megszégyenítették. Annak is megvolt a {H-541.} módja, hogy a mesemondó megtudja: érdekli-e még hallgatóit a meséje, vagy jobb lesz már abbahagynia. Ha arra a kérdésre „Csont?” úgy feleltek „hús” vagy másutt „cserép!” – folytathatta, ha hallgatás, egy-két szó volt a válasz, be kellett fejeznie.

Hogy mondta el 1938-ban a Nyírségben a 86 éves Fedics Mihály gyermekkorának mesélő szokásait? „Régibe nem vót lámpa, a fonóba is kandallónál a tűz világított, azt ülték körül az asszonyok … Összejöttek a férfiak is. Gubájuk (vö. 311–313. l.) volt mindnek, összehajtották, {H-542.} a ház földjére letették, oszt ráült, vagy pediglen némelyiknek tetszett, elterítette, oszt ráhasalt. Danoltak ezek a férfiak, mesélgettek ott a földön. Csendesség vót. Én meg legtöbbet mindig a sutba hallgattam, oszt mindent szedtem a fejembe belőle. A férfiak meséltek, vót olyan, hogy annyit szólt: »Na most én szaladok!« Mikor az elmondta, egy másik vállalkozott, vagy ha nem vállalkozott is, ráutalták, hogy »mondjál te!« Mikor ölfát vágtam, erdőirtásnál mesélgettem, meg én is tanultam. Van itt egy nagy kunyhó, belefértünk hetvenen. Ebben a kunyhóban mesélgettünk egész éjszaka. Aki mesélt, néha elkiáltotta magát élesen: csont! akkor osztán, ha feleltek rá, hogy: cserép! akkor mondta tovább, ha csak ketten-hárman, mán akkor nem mondta, mert mese alkalmával egyiket is, másikat is elnyomta az álom, mert hát dolgokban voltunk egész nap. De én, ha hétszámra mondta volna, se tudtam a szemem lezárni…” A szenvedélyes mesetanuló és mesemondó vallomása ez, s egyben hiteles elbeszélése a pihenő- és a munkaalkalmak mesemondási szokásainak, legalábbis fő vonásainak, s legalább egy-két évszázadra visszamenően.

Közismert, hogy a népdal magányos dúdolgatása lehetséges, de a népmese csakis a maga kis eleven közösségeiben él. Magányos mesemondás nincs. Ezért mindennél inkább fontos a hallgató közösség és a mesemondó viszonya: ez a viszony határozza meg a mese létét, hagyományozódásának módjait, az újramondás, újraalkotás művészi-előadói folyamatait. A jó mesemondók nem is szívesen mesélnek egy-két hallgató előtt, s tapasztaltuk, hogy a mese előadásának, stiláris hatásosságának árt, ha a mese gyűjtője csupán egyedül zárkózik össze mesemondójával, s nem a részt vevő, közbeszóló, nevető, izgatottan figyelő közönség közepette örökíti meg a mesemondást.

A népmese csak ott él meg igazán, ahol a kis falusi, tanyai stb. közösség körében szívesen hallgatják, ahol elismerés, bírálat övezi a mesemondót. A mesehallgató közösség egyszerre serkenti a mesemondót újabb, szebb előadásra, a vetélytársakat a küzdelemre, ami mind visszahat a mese formálódására, gazdagodására, új meg új motívumok kapcsolására. Ez tehát az egyik útja a hagyományos mesekincs tovább alakulásának, változásának, maga a hallgató közösség így vesz részt a változatok teremtésében. Ugyanakkor a hallgatók bíráló megjegyzéseikkel vagy a régi hagyományos forma követelésével ellenőrzik a mesemondót.

Nemcsak a magyar kutatók, számos európai kutató is megfigyelte, hogy a közösség és az egyes mese ismételt sokszerű előadása mennyire segít kialakítani egy-egy állandósuló formát. A mesemondás során mindegyre ez a két erő birkózik egymással: az újrateremtés mesemondói igénye (ezt sokszor a hallgatók is követelik, várják az újat), másrészt a hagyományokhoz való hűség.

A magyar paraszti mesemondói közösségek vizsgálata arra vall, hogy ilyen kisebb-nagyobb mesemondói közösségek szinte behálózzák az egész paraszti életet. Ismerjük a családi körre korlátozódó kisközösségeket, a szülők, még inkább a nagyszülők mesélnek a kicsinyeknek; de tudnunk kell arról is, egyes helyeken szokásos, hogy a fiatal férj mesélget a feleségének. A gyermekeknek való mesemondásban a nagyszülők mellett leginkább az anya szerepe jelentős.

{H-543.} Megkülönböztetjük a mesemondás falusi és falun kívüli alkalmait, közösségeit. A falusi mesemondás közösségei kialakulhatnak a különböző munkaalkalmakkor. Még a nehéz aratás éjszakai pihenőidejében is, de szokásos a dohánycsomózáskor, kukoricatöréskor, a mezei és szőlőmunka különböző alkalmainál, a favágók esti pihenőjén, másrészt a falusi élet hosszú pihenőidején, a téli hónapok késő délutánjain, estéin: a múlt század végén, a század első felében még divatozott fonókban, ahol a fiatalság társasjátékai, éneke mellett az öregek meséjére való figyelés volt a fő szórakozás. A falun kívüli mesemondás közösségeit elsősorban a pásztorok, halászok között, akik nem tartják magukat parasztoknak, valamint a katonaság, a városi munkára (építkezés) elszegődöttek, erdőmunkások csoportjainál találjuk. De ismerjük az ipari munkásság körében (legényszállások) kialakult, valamint a falusi kisiparosságnál, a műhelyekben kialakuló mesehallgató közösségeket is.

Véleményünk szerint ezek a mesehallgató közösségek abban is különböznek egymástól, hogy részint állandóbb jellegűek, s ha időnként meg-megszakad létük, mindegyre időszakosan újraalakulnak, másrészt esetlegesek, rövidebb időre szólnak, ilyenek a falun kívüli mesehallgató közösségek. E kétféle típus is rányomja bélyegét a mesehagyományozásra, a stabilitást, a típusok, szerkezetek ismétlődését és viszonylagos állandóságát az állandó jellegű falusi mesehallgató közösségek biztosítják, míg a falun kívüliek az új meg új elemek, mesei tartalmak beszivárgását teszik lehetővé a falusi mesekincsbe.

A magyar mesehallgató közösségek sajátosságai közé tartozik, hogy bizonyos mesei műfajokra valóságos specialisták vannak. Van, aki az erotikus trufákat, más a vallásos vagy varázsmeséket mondja szívesen, s hallgatói is mindegyre azt kívánják tőle. Van, aki mestere a mesébe szőtt aktuális, a hallgatóira való utalásoknak, s ez alkalmas közbeszólásokra, tréfás megjegyzésekre. A mesemondás ilyen mozzanatait csak újabban jegyezzük le. A hallgatók ily igénye alkalmas arra, hogy a jó mesemondó valósággal kivésse a maga legkedveltebb, legsikerültebben előadott meséinek formáit, szerkezeti vonásait, kiszínezze az érdekesebb mozzanatokat s ezzel egyben elősegítse az emlékezetben maradást is. Másrészt ezek a mesehallgató közösségek élénken bírálják a rossz előadást, leintik a kezdő mesemondót, a hebehurgya előadót. Azt is tudjuk, hogy egyes mesemondó közösségek (ebben különösen az alkalmiak vezetnek: favágók, katonák, halász, pásztori mesehallgató közösségek) napokon át is szívesen hallgatják megszakításokkal is a hosszú meséket – érthetően következik ez helyzetükből. Ilyen alkalmakkor a mesélők valósággal törekednek (ez a szibériai brodjagak gyakorlata is!), hogy minél inkább elnyújtsák, kiszínezzék meséiket. Mindennek közvetlen hatása van magára a mesei szövegre, alakulására, hagyományozódásának módjára.

De ismerünk speciális mesemondói alkalmakat: nagy vásárok, vándorlás, a cselédsor, az ország más táján történő cselédeskedés, külföldön való munkaalkalmak során még a századforduló idején s a századunk elején a magyar paraszti mesemondó új meg új, idegen mesehallgató közösségekbe kerül, új meg új mesemondókkal, témákkal ismerkedik meg. Az ilyen kapcsolatok s az érintkező etnikai, nyelvi határok {H-544.} teremtik meg a mesék sokszor ugrásszerűnek tűnő „vándorlására” a lehetőséget.

Ha a mesemondó alkalmak, a mesehallgató közösségek közvetlen s közvetett hatása kimutatható a mesék szövegein, hagyományozódásukon legalább ugyanilyen erősen hat a meseszövegek alakulására a mesemondó. Ma már egyre világosabban látjuk, hogy a mesehallgató közösségek is csak ott alakulnak ki, ott virágzik a mesemondás szokása igazán, ahol tehetséges mesemondó él. A magunk gyűjtése során mindegyre azt tapasztaljuk, hogy a falvakban, olyan közösségekben is csak ott alakul, ott virágzik a népmese, a prózai epikumok műfaja, ahol még él a népmese mondása és igen különböző képességű mesemondók vannak. Külföldi hasonló megfigyelésből is láthatni, hogy ez mindig is így volt. Hasonlóan az irodalmi élethez: a kiemelkedő alkotók körül nyüzsgő sok közepes epigon „újramondó”.

Arra kell törekednünk, hogy minél több mesemondó teljes tudását gyűjtsük, s ily módon alkalom nyílik a hagyományozás természetének jobb megismerésére s az újramondás során az alkotó és romboló folyamatok törvényszerűségeinek feltárására. Szó sincs ugyanis arról, hogy a szóhagyomány rombol, mint olyan sokan hirdették.

Inkább az a tapasztalatunk, hogy akkor kezd romlani, s akkor „mállik szét” egy-egy ballada, mese, amikor a közösség már nem él vele, amikor már csak az egyre bizonytalanabb egyéni emlékezet őrzi. Minthogy a feljegyzések az ilyen folyamatoknak csak egy-egy állomását örökítették meg, ebből alakult a széténeklés, szétesés téves egyoldalúsággal fogalmazott megállapítása.

A magunk személyes gyűjtői élménye is számos esetben azt bizonyította, hogy a töredékesen, vázlatosan, egyenesen rosszul elmondott mesék elválaszthatatlanok az előadóktól, s amikor az igazi, a közösség által megbecsült, a különböző alkalmakra mindig elsőnek invitált mesélőt meghallgattuk, kiderült, hogy a „szétmesélt” szöveg mennyire új életre kel, hogy gazdagodik új színekkel előttünk. Ilyenek az utóbbi évtizedekben feljegyzett mesék, persze teli az élőbeszéd pongyolaságaival: nincs bennük írói utólagos simítás. Amellett azt is tapasztaltuk, hogy ugyanegy mesélő ugyanazt a mesét – akár rövid időközökön belül is – másként, hol gazdagabban, hol szegényesebben mondja el.

A magyar mesemondókról csak a legújabb kutatások alapján szólhatunk. Bár a ballada- és mesegyűjtő Kriza János már szeretettel emlékezik meg néhány székely mesemondójáról, 1863-ban a nevüket is említi, ennél többet nem tudunk róluk. Ugyanebben az évben Greguss Ágost, a magyar népballada jeles kutatója, egyik cikkében ezt írja: „Sok függ attól is, vajon kitűnő vagy ügyetlen mesemondótól hallottunk-e valamely mesét. Ezért igyekezzenek a gyűjtők kitűnő mesemondókat keresni.” A helyes alapelv hát megvolt, csak jó ideig nem volt foganatja.

272. Ponyva címlapja

A jó mesemondó rendre a szegény, sőt a legszegényebb parasztság, az agrárproletariátus köréből kerül ki, s a külföldi idevágó sok adat is erről tanúskodik. Módos gazdához, akinek tekintélye van, a paraszti rendtartás szerint nem illett a mesemondás, még meghallgatására se nagyon vetett ügyet. Legfeljebb ritka kivétel volt az, ha módos paraszt mesélt, akkor is inkább egy-egy anekdotát. A szegényparasztság {H-545.} körében virágzott, és él még itt-ott ma is a mesemondás. Ilyen a legismertebb magyar mesemondók egyike, Fedics Mihály, aki egész életében napszámos volt, a legnagyobb paraszti nyomorban élt, élete utolsó éveiben községeket járó koldus, ilyen sorban élt Lacza Mihály is a felszabadulásig, özv. Palkóné is nagy gondokkal küzdött, föld nélküli kisparasztcsaládból származott. De mindazok a halászok, pásztorok, paraszti mesemondók, akiket a magyar nyelvterületen ismerünk, kevés kivétellel, a magyar parasztság legszegényebb rétegéhez tartoztak.

{H-546.} A társadalmi hovatartozás meghatározza világszemléletünket, s egyik alapvető oka annak, hogy a mesékben miért fejeződik ki olyan határozott élességgel a jelképes történetekben is, a világos célzatokban is a parasztság osztályhelyzetének, elnyomottságának tudata. A szegényparaszti sorban élő mesemondók előadásában kérlelhetetlenül kiéleződik az elnyomottak keserű dühe, sokszor vad indulata, ami átsüt a középkori példázaton, vagy fűti a szegény szolgalegény történetét. S nem utolsósorban a mesemondó szegényparaszt agrárproletár előadásában kap külön erejű hitelt az a vágyakozás, hogy a mesékben mindig a legszegényebb, a leggyöngébb győzedelmeskedjék, hogy a gőgös és gonosz urak megaláztassanak, s a sárkány hatalmát is a legkisebb, a kinevetett, ostobának tartott fiú törje meg. Mindezek az elkoptatottnak tűnő témák a szegénysorsú hallgatók körében mesemondóik ajkán eleven életre keltek, s a bekövetkezendő igazság hitelét hordozták.

A magyar mesemondók között rendre megtalálni azokat a típusokat, amelyekre az eddigi leírások alapján más népeknél is van példa. Ismerünk olyan mesemondót, aki tudatosan arra igyekszik, hogy az elődöktől tanultakat lehető legnagyobb hűséggel mondja el, nemcsak a mese szerkezetén nem változtat, de még a mondatokhoz is ragaszkodik. Más mesemondók valósággal örvendenek a változtatásnak. Fedics számos tudatosságra valló nyilatkozatát ismerjük, amellyel azt bizonygatta, hogy a mesék motívumkészletét szabadon variálja, előadásának az az értéke, hogy minél jobban változékonnyá tudja tenni. Sok jó mesemondó előadásmódja ez Magyarországon, még a régi gyűjtések szövegelemzései is ezt igazolják – s ezért van az, hogy a magyar mese távolról sem mutat olyan valósággal megmerevült szerkezetet, mint igen sok nyugat-európai mese.

A magyar mesemondók élete, személyes tapasztalata is beleszövődik a mesébe, még a mese szókincsén is meglátni, milyen paraszti munkában, milyen mesterségben otthonos az előadó. De figyelemmel kísérhetjük a mesemondó stílusának olyan vonásait is, amelyek arra vallanak, hogy nyelvjárási sajátosságait még híven őrzi, vagy annak egyes elemei keverednek idegen hatásokkal, megfigyelhetjük a mesemondók stílusába mindjobban belopakodó városi nyelvi hatásokat, az ún. úrias, városias beszéd utánzását stb. Természetesen kibontakozik a férfi és a női mesemondó közti különbség is, ami a szöveg szerkesztésében, a részletmozzanatok kidolgozásában is megmutatkozik.

Mindez – sorolhatnók még a példákat – arra vall, hogy a mese szövegének alakulása s jövendő sorsa, változatainak, átmeneteinek sora igen sokban függ a mesemondóktól. Ezért egy ideje annak a megfigyelésére is törekszünk, hogy a kiemelkedő mesemondó hallgatói közül ki válik „tanítvánnyá”, ki az, aki csak éppen el tudja mondani a mesét, hogyan marad meg eleintén a tíz-tizenkét éves gyermekek emlékezetében, s milyen fejlődést mutat a mese története. Hosszú évek kellenek az ilyen vizsgálathoz, s tán az eredmény kevesebb lesz, mint a ráfordított fáradság – mégis érdemesnek tartjuk.

Régibb folklórfeljegyzések a falusi élet megfigyeléséről azt mutatták, hogy Magyarországon szinte mindenütt eleven volt a mesemondás, szerették hallani a hosszúra nyúló tündéries történeteket s a pergő {H-547.} friss anekdotát, a jókedvű, falucsúfoló történeteket. Az öreg mesemondók visszaemlékezése szerint a község mindig megbecsülte a „szép szavú, nagy emlékezetű” mesemondókat. Szerves része volt a falu életének, mint a katonasorsnak, a vándorló munkások kietlen estéinek idegenben a hazai meseszó vagy a soha nem hallott történet tanulgatása. Ma már ez a helyzet teljesen felbomlóban van. Régi értelemben arról sem beszélhetünk, hogy a parasztság hagyományosan él a mesével. Fogytán vannak a mesemondó alkalmak, illetőleg a közösségi összejövetelek jellege, tartalma változik meg, a régi mesei témák kikoptak a közösség érdeklődéséből. Egyre inkább a mindennapi élet kérdéseit, eseményeit vitatják.

Még leginkább az anekdota, a helyi csúfolódó történetek a legéleterősebbek, a legtovább megmaradók. A tündérmese hallgatása s az a sajátos, varázsos atmoszféra, amely a mese hihetetlen kalandjait a valóság világába emeli s amelyben a hallgatók azonosulnak a mesehőssel, egyre ritkábban átélhető élmény. Természetesen nem sok kiváló mesemondónk van már. Ismerünk etnikai csoportokat, ahol még eleven a mesehagyomány, ha maga a mesemondás szokása egyre ritkábbá válik is. Mégis látnunk kell két folyamatot: a varázsmesék, tündérmesék fokozatos háttérbe szorulását és a mesehallgatók lassú hűtlenné válását a mesélőkhöz, ami azt is jelenti: megszűnőben van a mesehallgató közösségeknek aktív szerepe a mese őrzésében és ellenőrzésében. Egyre több a magánossá váló mesemondó Magyarországon is.

Ha a mesemondás, mesei előadás formai stiláris vonásait vesszük szemügyre, először is az előadásmód és a stílus erős drámaiságáról kell néhány szót szólnunk. Éppen nem állítjuk, hogy ez a drámai előadásmód és szerkesztés kizárólagos tulajdonsága a magyar népmeséknek. Az orosz mesemondásról is több kutató említi ezt, s magunk is hallgattunk cseh és szlovák mesemondókat, akiknek előadása még rövidebb trufák elbeszélésében is nagy dramatizáló készségről, frisseségről, a párbeszédes részek ragyogó érzékeltetéséről tanúskodott. Számos példát tud erre az összehasonlító vizsgálat Európán kívül is.

Természetesen a mese felépítésében magában – itt elsősorban a tündérmesékre gondolunk – van valami a drámai szerkesztésből. A bevezetést követő három kaland – amelyben fokozódó nehézségekkel kell megküzdenie a hősnek, s a harmadik, a legnehezebb kaland már magában hordja a feszültség feloldásának befejező eseményeit –, ha kezdetlegesnek tűnő fogásokkal is, de emlékeztet a drámai felépítésre, szerkesztésre.

A magyar népmese nemcsak ennyiben drámai jellegű. Drámaisága abban is megnyilatkozik, hogy a mese elmondása során szinte minden jó mesélő drámai hatású jeleneteken keresztül építi fel a meséjét, ami arra vall, hogy itt nem egyéni leleményről, hanem a magyar mesemondás közös hagyományáról, nem esetlegességről, hanem törvényszerűségről van szó. S az egymást követő jelenetek mindig a szereplő személyek párbeszédein keresztül fejeződnek ki, a cselekvés puszta leírása, harmadik személyes elmondása ritka. Vannak magyar mesék, amelyekben szinte eltűnik a közbevetett leíró, magyarázó rész, alig több jelzésnél, viszont az egész történet, a cselekménysor csupa ügyes, eleven vitákon, párbeszédeken keresztül jelenik meg. S hát még, aki {H-548.} a mesék eseményeit a paraszti áhítattal hallgató közösséggel együtt követhette végig, az tanúskodhatik a jó mesemondók előadásának drámai módjáról. Kiélezik a párbeszédek fordulóit, szinte hangot váltanak, ha más és más szereplő beszél, a lelkes hallgatóság előtt az érdeklődés felkeltésének, a feszültség megteremtésének minden eszközét igénybe veszik.

A magyar mese formai vonatkozásainak elemzése során ismét említenünk kell egy olyan vonását, amelyről a mesemondó kapcsán már szóltunk. A régibb, részben „javítgatott” meseszövegek alapján eleinte el sem akartuk hinni, hogy különösen a varázsmeséket milyen hosszan, milyen részletező kedvvel mondják el a mesemondók. Igaz, a régibb gyűjteményekből is ismertünk ilyen hű megőrző meséket. A magyar mesékre jellemző – anélkül, hogy az előadás drámai erejét ellaposítanák – a részletek bőséges kiteregetése. A jó mesemondók szinte dúskálnak még az apró mozzanatok halmozásában is, szívesen bővítenek egyet a mese szerkezetén, beillesztenek újabb motívumokat.

Mikor Arany László 1872-ben a Magyar Népköltési Gyűjtemény megindításával felelni akart arra a kérdésre, vajon mi is jellemzi a magyar mesét, ezt írta: „Magyar meséinkben főleg a bonyolódottság az, ami a környező szomszéd népek meséitől elüt. Ezek egyike sem fűzi úgy összevissza a különböző alkatrészeket, mint a magyar nép, kivált az alföldi, a németnél inkább kifeled valamit az elbeszélő, s a Grimmék számos mesénél fölemlítik, hogy azt két meséből ők alkották össze; magyar gyűjtőinknek éppen a hosszú mesékkel s ezeknek egymást kergető bonyodalmaival gyűlik meg a bajuk. E körülmény okának … tartom népünk pásztorias tanyai, gyakori dologtalan estvékkel járó életmódját, s természetes hallgatag jellemét, mely az elbeszélések végighallgatásában igen türelmessé teszi.”

Az a lassú falusi és pásztori életmód már rég megszűnt, amit Arany László e szerkesztésmód okának tartott, de még ma is így mesélnek jó mesemondóink. Annyira kedvelik a bővítést, hogy nem is egyszer a mesekezdő formulát is külön tréfás, a hallgatósággal figurázó kis történetté kerekítik, a hazug mesék fordulatait egyre bővítik, fokozzák. A bővítésre való hajlamot megfigyelhetjük a legjobb előadók meséinek számos apró mozzanatában, így a motívumok szabadon bővítő előadásában, az igék halmozásával majdnem a bőbeszédűség határáig elmennek.

Ezért aztán a magyar népmese típusaival kapcsolatban mindegyre arra figyelhetünk, hogy seregével találkozunk átmeneti alakokkal, több típus olvad zavartalan szerkezetben össze. A közelmúltban vettük vizsgálóra azt a törvényszerűséget, hogy milyen motívumok, milyen típusok kapcsolódnak gyakrabban egymáshoz, milyen affinitás törvényszerűsége mutatható ki e vonzásokban, kapcsolódásokban. Azt hisszük ugyanis, hogy az affinitásnak ez a törvényszerűsége a sok közül az egyik magyarázó elve az új típusok típuscsoportok kialakulásának, a szájhagyomány történeti változásainak. Így alakulnak ki, véleményünk szerint, egymáshoz annyira közel álló s mégis saját jelleggel bíró típusokból valóságos típuscsaládok, mint pl. az Amor és Psyche, (AaTh 425), a Hálás halott (AaTh 505–508) stb. mesék típuscsaládjai.

De a mesei motívumok, típusok affinitásos vonzása teszi lehetővé {H-549.} az azonosság és változékonyság annyira jellegzetes egységét a meseszövésben, az átmeneti formák hosszú láncolatait. Igen gyakori elve tehát a magyar népmesének a típusok egybeépítése, legalábbis motívumokkal való gazdagítása, más mesetípusokból való szabad kölcsönzés. Ahogy Fedics Mihály, az egyik legismertebb magyar mesemondó említette egy ízben: „Aki csak pár mesét is tud, csak tízet is, az akár százat is csinálhat belőle, ha van tehetsége hozzá.” Másutt meg azt magyarázgatta, hogy a jó mesemondó kedve szerint kurtíthat, bővíthet: „Lehet a mese vége itt a pitvarban, de akár messzire az erdő szélin.” A mesemondók ezzel a szuverén alakítható, variálható lehetőséggel bátran éltek, s ma is élnek még. Szép vallomását ismerjük erről az egyik kiemelkedő tehetségű, alakító hajlamú mesemondónak, a negyvenhárom éves halásznak, Czapár Ferencnek: „Egy hétig is elment, amíg egy mesét elmondottam. Azt el lehet kezdeni mindenről. Asztalról, tányérról, ami éppen jön. A mese éppen olyan, mint ugye, van az a kis facsemete. Fejlődik, az ember megnyesi, oltja, pucolja, lesz ága, levele, gyümölcse. Egy élet fejlődik, akár az ember is. Ki gondolná, mi lesz belőle? Ilyen a mese is ugyan. Egyszer elkezdtem egy mesét arrul, hogy egy kisasszony talált egy kis ládát. Felvette, azt nézte, mi van benne? Kinyitotta, hát egy sárkány volt. Az aztán fölkapta, és vitte. Hogy mi lett vele, azt egy hétig mondtam. A mese úgy megy, ahogy akarjuk, csak alapja meglegyen, abba mindent bele lehet hordani.”

A magyar népmeséknek ezekkel a vonásaival függ össze egy harmadik formai vonásuk: színességük, érzékletes erejük. Azt hisszük, semmi elfogultság nem vezet bennünket, mikor a magyar mese e csillogó fényeire, sokszínű formai gazdagságára, tréfákat pergető ötletességére is felhívjuk a figyelmet, hiszen a népmesék ilyen varázslatával annyi nép mesekincse ékeskedik még.

A magyar mesék előadásmódjának van egy varázslatos kettőssége – de ebben sem áll egyedül Európában. Ez a sajátos kettősség: a reális ábrázolásmód a mindegyre fölröppenő csoda, varázslat kifejezésére. Csakhogy éppen az apró részletek reális ábrázolása a magyarul is elhangzó, szerte Eurázsiában is ismeretes mesékbe, mesei motívumokba mindegyre belevisz valamit a magyar tájból, a magyar paraszti életből, s a mesehősök jellemeit is egy kissé a magyar temperamentum szerint formálja. S ez nem is lehet másként. A többi közt éppen a reális ábrázolásnak népköltészeti módja az, ami elkülöníti eurázsiai rokonaitól. A magyar népmese kalandjainak színtere, akárhol jár is a mesehős, a magyar paraszti világ, a falu, a tanyai udvar s még a királyi város is inkább egy-egy falucska, mint a járás, a környék valamelyik városkája. A királyi udvar igen sokszor módosabb nagygazda tekintélyes portáját idézi, s a népmese egyik bűvös ellentéte, hogy a titokzatos kalandok, földöntúli csodák, varázsok mind össze vannak szőve a mindennapi élet apró realitásaival. A mese varázsos eszközei is: egy köpés, kiömlő vércsepp, fésű, a tengődő gebe s más efféle elválaszthatatlanul összekötik a leghihetetlenebb kalandot a paraszti szemlélet mindennapi látványaival. Azt most ne is elemezzük, hogy milyen különös bájt ad a népmesének az a vonása, hogy a legképtelenebb kalandot, a leggroteszkebb ötletet magától értetődő természetességgel tudja elmondani. {H-550.} Minden bizonnyal ennek az előadási módnak köszönhető, hogy a népmeséket oly beleélő elhivéssel hallgatták a téli faluk sötétbe-hóba süppedt házaiban, a messzi puszták pásztorszállásain.

A népmese elhivésének, a népmese kalandjaival azonosuló szorongásnak és örömnek azonban nemcsak ez az oka. Először mondjuk, hogy a magyar népmese – szinte minden műfajában – kifejezője a nép szociális vágyainak, igazságot és bosszút áhító önérzetének. Sokan és sokféleképpen szóltak már erről, tekintették a mesék áhítatos csodáit, a legkisebb, a leggyengébb fiú győzelmét valami normatív vágyvilágnak, amilyen-kellene-lenni világnak. Talán ennél valamivel többet kell mondanunk a népmesében kifejeződő szociális tendenciákról. A nép nem utolsósorban azért is őrizte, hallgatta s építgette tovább a népmeséket, mert ez a költői műfaj másnál teljesebben kifejezte, hol nyílt példaszóban, hol nagyon is érthető példaképekben szorongásait, kegyetlen elnyomók közé vetettségét s a leggyengébb győzelmének diadalmas reményét. Nem is egy paraszti nyilatkozatból tudjuk, hogy a sárkánnyal, gonosz vitézekkel, hazug barátokkal megvívó mesehőssel mennyire azonosítják a maguk paraszti sorsát – a jelképet nagyon is valóságosan magyarázzák.

Másrészt igen tanulságos, hogy a legkedvesebb, legtöbbször elmondott mesék közé tartozik a gonosz urán, papján kegyetlen bosszút álló szolgalegény meséje (AaTh 1000–1029), s ennek a típuscsoportnak sokfajta változatát ismerjük. Az a tapasztalatunk, hogy az ilyen mesék elmondása valósággal felszabadító hatású a hallgatókra, s nem is tagadják, hogy miért éppen ezeket a meséket szeretik.

Világos, hogy nemcsak a szociális igazságba vetett hit fejeződik ki a népmesében, bennük van a játékosság, a csoda öröme s a kaland szeretete, mindaz, ami az elbeszélésben gyönyörködtetni tudja az ismeretlen világokat ismerni áhító paraszti hallgatót, immár annyi évszázada. De minél nagyobb elnyomatás, minél kegyetlenebb sors alatt görnyedt a parasztság, meséi annál inkább kifejezői a szociális feszültségnek, s annál inkább e szociális feszültség az egyik leglényegesebb megtartó tényezője a népmesének. A magyar parasztságnak nehéz jobbágyi sorsa, sok évszázad kietlen, vigasztalan nyomorúsága, új meg új szenvedés volt osztályrésze. Ez a paraszti múlt még ma is átsüt meséinek kanyargó, könnyű, színes mondatain.