Történeti monda

A történeti monda magja valóban mindig reális, s valamilyen történeti alapja van. Ez a valószerűségmag azonban rendszerint ki van színezve, mégpedig gyakran egyenesen meseszerű elemekkel. A monda magva rendszerint egykorú a középpontjában álló történeti ténnyel, de az {H-551.} idők folyamán az egyes mondákhoz újabb és újabb elemek, így népmesei motívumok, sőt újabb történeti tények is tapadnak hozzá. Az is gyakran előfordul, hogy a monda idők folyamán, anélkül hogy a cselekménye lényegesen megváltoznék, új idők új hőséhez kapcsolódik. Az I. László királyhoz (XI. század) kapcsolódó mondák egy része, úgy látszik, egy régebbi népi hősmondából alakult ki, de ismerünk olyan Kossuth-mondát is (XIX. század), amelynek magva minden lényeges vonásban megegyezik a közismert Mátyás király- (XV. század) mondával.

A magyar mondák első írott emlékét a középkori magyar krónikák őrizték meg számunkra, de jó részük feltehetően még a honfoglalás előtt keletkezett. Ilyen az Emese álma, az Árpád-nemzetség totemisztikus mondája: Emese ősanya álmában turulmadarat lát, méhéből dicsőséges folyam fakad, az Árpád-házi uralkodók családja, köztük elsőnek Álmos, a megálmodott, megjövendölt. A nemzetség totemisztikus őse még a matriarchátus idejéből való hagyományokat is látszik őrizni. Az Árpád-nemzetség történetével kapcsolatos a magyarság eredetmondája, a Csodaszarvas-monda, amit egyik XIII. századi krónika őrizett meg, de ennek forrása minden valószínűség szerint a XI. századi ősgesta lehetett.

„Menrót óriás a (babiloni) nyelvzavarodás megtörténte után Eviláth földjére költözött … és itt feleségétől, Enétől két fia született, tudniillik Hunor és Mogor, ezektől származnak a hunok vagy magyarok. Az óriás Menrótnak azonban még több felesége volt, s ezektől származott több fia és leánya. Minthogy pedig Hunor és Mogor Menrótnak elsőszülött fiai voltak, atyjukétúl külön sátrakban laktak. Történt pedig egy alkalommal, hogy vadászni mentek. A pusztában egy gimszarvas (ünő) bukkant fel előttük, s amint menekült előlük, a maeotisi ingoványokba üzték. Ott azután végképpen eltünt előlük, ugyhogy hosszasabb keresés után sem birtak ráakadni. Végre is, mikor az ingoványt keresztül-kasul barangolták, ugy találták, hogy alkalmas nyájak táplálására. Visszatértek tehát atyjukhoz, és amint beleegyezését megnyerték, minden jószágukkal egyetemben a maeotisi ingoványok közé vándoroltak, hogy ott telepedjenek meg. Maeotis vidéke Perzsia tartományával határos; egy igen szük gázló leszámitásával minden oldalról tenger zárja körül, folyóvizei nincsenek, de bővelkedik füben, fában, szárnyasban, halban és vadban. A ki- és bejárás nehezen megy. Mikor aztán a maeotisi ingoványok közé letelepedtek, öt esztendeig ki sem mozdultak onnan. Amint azonban egyszer a hatodik esztendőben kikalandoztak, egész véletlenül Belár fiainak gyermekeire és feleségeire akadtak, amint éppen férjeik nélkül sátoroztak a pusztában, és sebes vágtatva a mindenestől a Maeotis ingoványai közé ragadták őket. Történetesen Dulának, az alánok fejedelmének két leányát is ezen gyermekek között kapták, ezek egyikét Hunor, a másikát Mogor vette feleségül. Ezen asszonyoktól származnak a hunok vagy magyarok valamennyien.”

Az új hazát mutató csodaszarvas, úgy látszik, egy régi, totemisztikus állattal van kapcsolatban. A csalogató állat üldözése az ismert mitikus, mesei történetek közé tartozik, s például a perzsa 1001 nap című gyűjtemény jelentős meséje. A nőrablás motívuma viszont az Árpádok {H-552.} őseinek, a „Gyulák” nemzetségének kapcsolatát a híres bolgár dinasztiával (Belár-Bolgár) s általában a magyarok és bolgár-törökök történeti kapcsolatait tükrözi.

A Botond-monda végső magja a magyaroknak Bizánc ellen folytatott háborúiban található fel, közelebbről a régi magyarok hadüzeneti szertartásainak emlékét őrzi, mely egy kopjának, hadicsákánynak az ellenség kapujába való beütésével kezdődik. A Lél- (Lehel-) monda hőse a német császár fogságába esett, s tudván, hogy az halálra ítéli, kürtjével fejbe vágta a császárt, s ezeket mondta: Te előttem mégy, és szolgám leszel a másvilágon. Ez a magyarok honfoglalás utáni kalandozásának egyik történeti mozzanatával kapcsolatos cselekmény azt az ősmagyarok körében is megvolt hiedelmet őrzi, hogy a hőst halála után azok szolgálják, akiket életében a csatában megölt.

Említsük meg az új hazáért folytatott harcosok mondai megfogalmazását, A fehér ló mondáját, mely a régi magyarok békekötési szertartásainak emlékét őrzi, mely állatáldozatokból, a víz földre öntéséből, megérintéséből, a nyereg megfordításából és egy marék föld égnek emeléséből állt.

A legrégibb mondák tehát a magyar őstörténetről adnak érdekes, végső magjukat tekintve történetileg is hiteles képet; az új haza megszerzéséért folytatott hősi harcokat ismerjük meg belőlük.

Ezeket a mondákat valószínűleg hivatásos énekesek terjesztették, tartották fenn hosszú évszázadokon keresztül. A krónikákra még bizonyíthatóan hatottak ezeknek az énekmondóknak szövegei, sőt azt is meg lehetett a krónikák szövegeinek segítségével állapítani, hogy a hősi mondákat rendszerint úgy énekelték, mintha maga az ének hőse egyes számban számolna be tetteiről. Korán kialakultak a prózai formájú, meseszerű mondák is. Anonymus már említett vélekedése az énekmondók, jokulátorok „Csácsogó énekei” mellett a „parasztok hamis meséi”-re, tehát a meseszerű munkákra is utal.

Az államalapítást követő évszázadok népmondáiról egyébként feljegyzések hiányában keveset tudunk, mert ebben az időben írni csak a feudalizmus szolgálatában álló előkelő egyházi férfiak tudtak. Ezek pedig lenézték, sőt üldözték az elnyomott nép panaszait, vágyait megfogalmazó énekeket, meséket. Hiába üldözte azonban az egyház tűzzel-vassal a népköltészetet, az üldözés ellenére is szállt szájról szájra a dal, elviselhetőbbé tette a megnehezedett munkát, és elmondta a honszerző hősök tetteit. A régi énekek, mondák és mesék mellett újak is keletkeztek a nép erényeit és vágyait megszemélyesítő hősökről, különösen azokról, akik kitűntek az egész magyar népet veszélyeztető ellenséges beavatkozások visszaverésében. A hősi énekek egyik legnépszerűbb alakja az idegen hódítók elleni harcok nagy hőse, László király volt, akinek jellemvonásait, tetteit a nép képzelete több, feltehetően még régebbi hazában keletkezett hősmonda alakjainak tetteivel, jellemvonásaival keverte össze.

Úgy látszik, hogy a magyar nép mondáiban nagy szerepet játszott a feudális uralkodó osztályon belül megjelenő ellentétek ábrázolása is. A király ellen felkelő feudális lázadók a nép képzeletében gyakran az egész feudális társadalom elleni lázadás hőseinek tűnnek fel. Róbert Károly (XIV. század) magyar király idejében Zách Feliciánnak a királyi {H-553.} család ellen intézett merénylete, majd a Zách család szörnyű büntetése, teljes kiirtása alkalmas volt arra, hogy az eseményből monda keletkezzék.

A XIV–XV. század táján létrejött mondák közül való Tar Lőrinc pokoljárásának mondája, melyet a XVI. század jeles énekmondója, Tinódi Lantos Sebestyén később feldolgozott. Maga Tinódi árulja el, hogy a történetet énekben hallotta. A monda egyes motívumai nem népi eredetűek ugyan, de úgy látszik, hogy a pokolban a királlyal, a hamis dézsmát szedő érsekkel, a püspökökkel és a parasztok javait dúló nemes urakkal találkozó Tar Lőrinc története sokáig országszerte népszerű lehetett. A történet nemzetközi párhuzamait messzire kísérhetjük.

A magyar mondakincsben ez a régi anyag ma már alig él, vagy csak töredékeit mesélik helyenként. A nép ajkán ma is élő történeti mondák egy része nem fűződik közismert történeti személyhez, de talán épp ezek a mondák tükrözik leghitelesebben, hogy a nemzeti katasztrófák elsősorban a szenvedő, dolgozó népet gyötörték. Az ide tartozó mondák közül legrégebbieknek látszanak a tatárjárás mondái. Ezek gyakran a török világ mondáival azonosak, ami megengedi azt a feltevést, hogy egyik-másik ide tartozó monda nem is a XIII. századi tatárjáráshoz, hanem a török háborúk idején szintén gyakori tatár betöréshez kapcsolódik. A tatárjárás és török világ mondái mindenesetre sokban hasonlítanak egymáshoz. Ezt bizonyítja az alábbi, Karcsán (Zemplén m.) feljegyzett ilyen jellegű monda is:

„Egyszer aztán jönnek a törökök, de nem mondták, hogy törökök: a kutyafejü tatárok. Most mit csináljunk? Megesznek! Vittek magukkal ennivalót, mindent, hogy mig fog tartani, el ne pusztuljanak éhen. De volt kotorca (a gyékény lisztes töve), volt gyökér, aztán kibontották a gyékényt, és ették. Volt mit enni.

Akkor aztán azoknak olyan lovacskái volt megint, mint egy macska vagy egy kutya. Lehasaltak rá, felvitte a szőlőhomok tetejére. Elkezdték kiabálni:

– Sári, Zsui, Borcsa, Mari, gyertek elő! Nincsen már itt a kutyafejü tatárok. Elmentek már, gyertek haza. Nincs itt a kutyafejü tatárok!

De meg se mozdultak, aztán az egyik mondja:

– Megálljatok, tudom én, hol vagytok. A nádban vagytok ti. Bemegyek én oda, behajtok a lovammal. Itt gyertek bele, itt vannak azok. Gyertek fiuk, hát nem mély ez, nem mély.

A többi megállott a szélén a viznek, a sás széliben. Ü meg behajtott, még a habja is elveszett. Sehol nem volt látni sem.

Aztán eltelt már sok idő, mikor lementek a vizek, elmentek, kiszáradt a tó. Hát egy kegyetlen nagy, nagy diófa nőtt ki a zsebjéből a töröknek. Gyönyörü. Megvolt vagy tán az a fa kétszáz esztendős is, nem bántotta senki. De hogy a zsidók, a bárók ide kerültek, hát már megunták, nem szerették a határukban; mezsgyébe vagy hova esett, bizony kivágták a diófát. Hát a karcsaiak igen siratták, mert fiuról fiura megmaradt, hogy ez a fa vagy ez a dió a töröknek volt a zsebjében, aztán abból nőtt ki.”

{H-554.} A legtöbb ilyen mondában a túlerő elől menekülő lakosság szerencsés meneküléséről van szó; menekülésüket viszont okosságuknak, leleményességüknek köszönhetik. Más ide tartozó mondák a túlerő felett győzedelmeskedő bátor hősök történetét beszélik el, ugyanakkor megvetéssel szólanak a gyávákról, az árulókról.