Helyi mondák

A tatárdúlás és a török hódoltság mondái rendszerint egy elemből állanak, s már csak ez által is sok rokonságot mutatnak a történeti mondák egyik nagy csoportjával: a helyi mondákkal, melyeknek számos típusa ismeretes. A leggyakoribbak a helység alapítását magyarázók, a kincsmondák, a hegyekről, a halmokról, a vizekről szóló mondák, a kővé válás mondái stb. A legtöbb közülük sokban érintkezik a történeti mondákkal, sőt az említett típusok nem egy esetben ismert történeti személyek alakjához is hozzákapcsolódnak. Az egyik ilyen monda szerint valaki vagy egy aranyat fizetett a földesúrnak, vagy három napig kapált a szőlőjében. Mátyás király arra vetődve maga is kapálást vállalt egy paraszt társával. A király észrevétlenül egy aranyat dobott társa elé, de az nem ment el, csak mikor Mátyás maga elé is dobott egyet. A király poroszlókat küld a földesúr ellen, ez menekülni akar, de hintójával a Dunába fordul, s csak a révnél fogták ki, mely innen kapta a „Vörösmarti-rév” nevet.

A magyar nép legnagyobb szeretettel és gazdagsággal a XV. századi magyar reneszánsz uralkodóra, Mátyás királyra emlékezik. A mondák szerint maga is jobbágykörnyezetből származott, a főurakat, az elnyomókat, sőt egyes esetekben a bírót – a gazdagabb parasztság képviselőjét – is megregulázta, hogy a szegény parasztság sorsán javítson. Az is jellemző a Mátyás-mondákra, hogy egy részüket átviszik Kossuth Lajosra, sőt más népinek érzett hősökre is.

Mátyás király alakja nemcsak a magyar népköltészeti hagyományokban szerepel, hanem az ukránok, románok, horvátok, szlovének, csehek, szlovákok népköltészeti hagyományaiban is. Azt mondhatjuk, hogy Kelet-Európa népeinél olyan jelképes hős Mátyás alakja, mint a közel-keleti Naszreddin Hodzsa, az orosz népköltészet hasonló hőse, Ilja Muromec vagy az angol Robin Hood.

Rákóczi Ferenc fejedelemre, a Habsburg-ellenes szabadságharc vezetőjére kevés kerek monda emlékezik a magyar népköltészetben. Inkább csak olyan töredékek maradtak fenn, melyek Rákóczit is felszabadító hősként emlegetik, sőt alakja napjainkban is így él az ukrán és szlovák hagyományokban. Korábbi ismereteink birtokában úgy láttuk, hogy Rákóczinak népszabadító hősként való emlékezete nem olyan eleven a magyar nép tudatában, mint Mátyás vagy Kossuth alakja. Mégis a régebbi sovány eredményeket felmutató gyűjtés után Ferenczi Imre kötetnyi anyaga arra vall, hogy a Rákóczi-szabadságharc s különösen Rákóczi Ferenc alakja sokfelé élt a szóbeli hagyományban, történeti mondaként s nemegyszer hiedelemmondák elemeivel keverten is.

A magyar mondaszerű emlékezések egyik legnépszerűbb hőse az 1848–49. évi szabadságharc vezére: Kossuth Lajos. Alakja a népdalokban is sűrűn előfordul (vö. 465–466. l.), ő az, akinek nevével viseletformákat, {H-555.} kalapot, sőt szakállat is jelöltek, éppen úgy, ahogy gyakran előfordul neve a szólásokban, közmondásokban is. A nép a mondákban mindazokkal a tulajdonságokkal, cselekedetekkel felruházta, melyekkel elődei, többek között Mátyás király is rendelkezett. Így sokszor a Mátyás-mondák Kossuth nevével jelennek meg, mint az alábbi, Debrecenben lejegyzett mondában (MNK 921 X*):

„Kossuth Lajos egyszer maga köré gyüjtötte az urakat, és ott helyben megkérdezte tőlük:

– Ki érdemli meg a szőlő levit?

Az urak mind azt felelték, hogy az, akié a föld.

– Na, urak, menjünk akkor kapálni!

Neki is fogtak. Kossuth Lajos kapált legelöl, de nem olyan közönségesen, hanem a hegynek felfelé. Eltelt egy kis idő, akkor egy kis pihenőt engedett nekik, és azt kérdezte:

– Ki érdemli meg a szőlő levit?

Az urak erre megint azt felelték, hogy akié a föld.

– Na, urak, megyünk akkor még kapálni!

Neki is fogtak megint, csak ugy izzadtak bele az urak.

Kossuth megint megkérdezi:

– Ki érdemli meg a szőlő levit?

– Az is, akié a föld, meg az is, aki megkapálja, és izzad vele.

De Kossuthnak még ez sem volt elég, hanem megint azt mondta:

– Na, urak, menjünk akkor kapálni!

Még egy jó csomót megkapáltak, aztán Kossuth ujra megkérdezte:

– Ki érdemli meg a szőlő levit?

De arra már mind azt felelték az urak, hogy az, aki megkapálja, és jó, ha annak is jut egy kicsi belőle, aki csak a lábát lóbálja.”

A Kossuth-mondák sok esetben még csak elbeszélések, művészi formájuk még nem alakult ki, de így is azt mutatják, hogy a mondaképződés megindult Kossuth alakja körül.

Külön világ, amiről beszélnünk érdemes, a betyármondák köre (l. még betyárdalok, -balladák l. 472–474., 509–511. l.). Tartalmukat, szemléletüket jól megvilágítja az a történet, melyet Rózsa Sándorról mondott el egy alföldi parasztember:

„Nehogy azt higgye ám, hogy Rózsa Sándor rabló, utonálló volt! Igazságszerető nagy ember volt ő! Csak hát ugy osztotta az igazságot, ahogy lehetett abban az időben. Elvette a gazdagoktól a pénzt, s odaadta a semmitleneknek. Egyszer egy szegény zsellérembernek leégett a háza, bizony Rózsa Sándor adott neki pénzt, hogy felépítse. De a gazdagokat sem ölte meg, az bizony nem keveredett gyilkosságba soha. Csak más betyárok öltek, raboltak, s Rózsa Sándorra fogták mindezeket az osztrák urak, mert nagyon haragudtak Sándorra. Az is bizonyos, hogy a többi kivetett szegénylegénnyel együtt beállott a Kossuth-seregbe, s ott mindenütt győztek, ahol Rózsa Sándor bandája harcolt. Sándort nem fogta a golyó, mindig a sereg élén járt. Puska a kezében, karibán a vállán, gyolcs ingben-gatyában, jaj, de szép legény volt.”

{H-556.} Így szól a visszaemlékezés. A betyárokat tehát úgy nézték, mint a szabadságharcosokat, akik a gazdag kezéről a fölös pénzt leütik, és átadják a vagyontalanoknak.