Hiedelemmondák

A magyar történeti mondák egy jelentős része nemcsak eseményeket rögzít, hanem válogat is azok között. Elsősorban azokat a hősöket jutalmazza, akik a szegény emberek igazát védelmezték, akik az egész nép szabadságáért harcoltak. Így ezek nemcsak a történetszemléletről tanúskodnak, hanem arról is, hogy a népköltészet alkotói e területen is a szegényebb paraszti rétegekből kerültek ki.

A hiedelemmondákra a magyar kutatás figyelme csak az utóbbi évtizedekben terelődött rá erőteljesebben. Bár korábban is számos változatát ismerték, de nem különítették el más műfajoktól, így gyűjtése sem válhatott rendszeressé. Meghatározása a magyar és az európai kutatás komoly eredményei ellenére sem tekinthető minden vonatkozásban véglegesnek. Kétségtelen az, hogy egy hiedelemmag köré képzett epikummal van dolgunk, de nem minden hiedelemből lesz monda, vagyis az ilyen mondák összessége egyben nem adja a teljes hiedelemanyagot. Csak abból lesz monda, ami valami cselekvéssel áll kapcsolatban. Másrészt nem minden hiedelemmonda magja része a hitvilágnak, így például az óriásokról szóló hiedelemmondák előfordulnak ugyan a magyar nyelvterületen is, ugyanakkor a magyar nép hitvilágában azok nem játszanak különösebb szerepet. Az eddigi ismereteink szerint a hiedelemmonda műfajára jellemző a hiedelemmag és az ahhoz kapcsolódó cselekvés, helyi történet.

A hiedelemmondák részben nemzeti, részben nemzetközi jellegűek, ez a magyaroknál és az európai népeknél egyaránt így található. Áttekintésük csak a hiedelemelemek alapján végezhető el. Ennek megfelelően két nagy csoportra oszlanak. Az egyikbe tartoznak a természetfeletti erővel rendelkező emberekről, állatokról, növényekről és tárgyakról szóló mondák, a másik a természetfeletti lényekről szól. A magyar hiedelemmondák egészére jellemző, hogy az első csoport a domináns, míg ennél sokkal kisebb számban fordulnak elő a második csoport mondái. Az európai hiedelemmonda-kincsben ez éppen fordítva van, és ez kölcsönöz a magyar hiedelemmondáknak különös jelentőséget.

Nézzük meg elöljáróban néhány természetfeletti erővel rendelkező ember alakját a hiedelemmondákban, hiszen egy 3000 mondára támaszkodó számításból kitetszik, hogy ezek adják a magyar hiedelemmonda-kincs csaknem 60 százalékát. Ezek közül jelentős a táltosmondák csoportja, mely kétségtelenül samanisztikus vonásokat tartalmaz. Nagy múltja ellenére ezek száma még a 3 százalékot is alig éri el, és sok esetben keveredik a garabonciás, a nyugati vándorló diák alakjával, mely ugyancsak 3 százalékkal részesül a magyar hiedelemmondák között.

A táltos- (vö. 634–636. l.) mondák középpontjában a „tudományért”, a varázserő-tudományért való küzdelem áll, melyet bika, tüzes kerék képében vívnak meg azok, akik foggal vagy hat ujjal születtek. Ezt mondja el az alábbi, Karcsán (Zemplén m.) feljegyzett monda:

{H-557.} „Aztán lementünk az alvégre egy szomszédunknál szoktunk járni beszélgetni. Hát majd beszéd közt felhozódott ilyen beszédek. Azt mondja az öreg Nagy Ferenc, hogy ő is hallotta egy öreg gulyástól, hogy volt egy fiu, hogy odakerült egy legelőre. Volt ott egy nagy csapat marha, mellette volt egy olyan negyvenöt-ötven közötti ember, pásztorember. Köszönt neki:

– Jónapot, adjon Isten!

Kérdi tőle, ha nem volna-e szüksége egy bojtárra.

– Dehogynem – azt mondja –, volt már nekem bojtárom, de nem megfelelő volt, hát most kéne egy olyan, aki megfelelne. Hát öcsém – azt mondja –, hogyha gondolod, hogy itt eleget teszel a kötelességednek, hát megfogadlak.

Igy meg is fogadta bojtárnak, de ez is majdnem olyan volt, mint a gulyás. Teltek, multak a napok, de ő nem vallotta ki a számadójának, a gazdájának, hogy ő garabonciás.

Majd, teltek-multak az idők, egyszer hozzáfogott csattogni, villámlani, jött egy nagy fekete felhő. Hát ez a bojtár tudta, hogy mi fog következni, de a számadó nem tudta. Csak elég az hozzá, azt mondja a számadó:

– Na öcsém – azt mondja –, hát tereljük a marhát a karám felé, mert lehet olyan vihar, hogy nem fogunk birni a marhával.

Akkor azt behajtották a karámba a marhát, ő pedig ezek után azt mondja a gazdájának:

– Na – azt mondja – gazduram, menjünk a kunyhóhoz, de a legjobb botot vegye a kezébe, a két kutyát pedig – azt mondja – majd biztassa, mikor eljön annak az ideje.

– Na – azt mondja – majd én bemegyek a kunyhóba, maga pedig maradjon kint a kunyhó szájánál. Majd – mondja – én is bikának fogok válni, nekem avval a bikával össze kell mérkőzni. De ha nem lesz segítségem, az erősebb lesz, mint én. Tehát majd gazduram csak a bottal a bikának a kiskörmét verje, ahogy csak biri. A kutyát pedig biztassa, mind a két kutyát, hogy annak a bikának, aki legyön a borulatból, az meg csak a tökit tépje, annak a bikának. Így valahogy hátha meg fogok vele birkózni.

Ugy is történt. Mikor a bika lejött a borulatból, akkor a fiu is bikának vállott, kiugrott a kunyhóból, azt nekiment egymásnak, ugy birkóztak. Majd azt mikor látta a gazdája, hogy ő már gyengül, hozzáfogott a bikának verni a kiskörmét, a hátulsó kiskörmét a lábán, a kutyát pedig biztatta, tépte a tökit, ugy, ahogy csak tudta.

Hát azt mikor látta már a gazda, hogy tényleg amaz gyengül. Hát majd aztán a borulat leszállott vissza olyan alacsonyan a földre, mint mikor kiszállt belőle, a bika felmászott a borulatba, elment. Ez meg vissza embernek változott.

Akkor mondta azt a gazdájának, miről van szó.

– Ez most eljött énértem. Ha én ővele most nem birkózok meg, ha nem töröm le, akkor engem elvisznek. De mivel megbirkóztam vele, így azt már nekem békét fognak eztán hagyni, hát most már szabad vagyok.”

A magyar hiedelemmondák egy érdekes csoportja a tudós kocsis (vö. 639–640. l.) személyéhez kapcsolódik. Ennek leggyakrabban előforduló tulajdonsága a kötés, vagyis embert, állatot úgy meg tud állítani, hogy az nem mozdulhat meg. E motívum párhuzamai keleten és nyugaton egyaránt megtalálhatók. Ritkábban előfordul, hogy a szalmával kitömött lóbőrt életre kelti, és az ilyen lovakkal levegőbe {H-558.} emelkedve nagy távolságokat tesz meg. Ezek a vonások már inkább kelet felé utalnak, és megfelelőiket azoknak a népeknek hitvilágában találjuk meg, amelyekkel a magyarok vagy rokonságban állnak, vagy valamikor érintkeztek. Ez a hiedelemmonda-forma elsősorban a nyelvterület keleti felén ismeretes, az alábbit Tyukodon (Szatmár m.) jegyezték fel:

„Apám Porcsalmán vót inas, ott az urnál. Ott találkozott ezzel a tudós emberrel. Tergének vót egy kocsisa, róla akarok most elmondani egy történetet. Erdélybül hordta ez a Terge a lovakat ide eladni. Vót egy kocsis, tudott a lúhoz, de máshoz is. Ezt Terge nem tudta. Egyszer Terge levelet kapott a Tisza mellől, hogy lakodalom lesz, oszt oda akar menni. Reggelre kellett vóna ott lenni. Mert menni vót, hát Terge mondta a kocsisnak, hogy csinálja gyorsan a dógát. A kocsis meg nem szólt semmit, csak elment a kocsmába, oszt nem törődött a lovakkal. Egiszen este ment haza, mán egész későre járt, mire előállt a szekérrel.

– Na, te miattad fogunk elkísni – mondta neki Terge.

– Ne fíljen sose, ott leszünk, mire kell. Nem messzi van az ide, mert egy csapás, két csapás, oszt már ott vagyunk – felelte a kocsis.

Mikor oszt megindult, azt kérdi a kocsis:

– Hogy mennyünk: mint a szél vagy mint a gondolat?

Csék rámondta, hogy úgy, mint a szél. Akkor csak azt látta, hogy felemelkedik, mert a kerék nem íri a fődet. Ugy mentek a fák tetejin, a viz felett a Szamoson. Még meg se virradt, csak megírkeztek. Terge csak akkor látta, hogy ki a kocsisa. Alig várta, hogy megírkezzenek, mert azonnal elcsapta. De a lovak nem tudtak sehova se menni. Megijedt megint, de tanált oszt egy kocsist, aki el tudta hajtani. Az a másik is értette hozzá, ezért.”

A tudós kocsissal rokon a tudós pásztor (vö. 639. l.) alakja, mely a magyar hiedelemmondák több mint 4 százalékát teszi, és nagyobbrészt a keleti országrészre korlátozódik, ahol a jószág szabadban való tartása és ezzel a pásztorok kötetlenebb élete a legtovább megmaradt. A természetfeletti tudással, hatalommal felruházott pásztorok a gyógyításban, az állatok, nyájak szétzavarásában, minden körülmények közötti összetartásában jeleskedtek. Az ellenségeikre ráküldik a jószágot, rendszerint a bikát, ugyanakkor az ellenük irányuló ilyen kísérletet nemcsak elhárítják, de még vissza is fordítják. A pásztormondák között sok az élménymonda, van olyan, mit első kézből hallottak, de olyan is akad köztük, melynek formája megszilárdult, és nagyobb területen azonos.

Az egész magyar nyelvterületen a boszorkánymondák a legelterjedtebbek, ezek az ismert anyag több mint egynegyedét adják (vö. 636–639. l.). Ezek a tudomány megszerzését, a tej megrontását, a boszorkány állattá változását mondják el. A legáltalánosabb mégis az, amelyik az ún. boszorkánynyomás különböző változatait meséli el. Ilyen az alábbi Kishartyánból (Nógrád m.) származó változat:

„Ez történt Cserhátsurányban két férfitestvérrel.

Egy ágyban feküdtek minden éjjel, és a fiatalabbat minden éjjel megnyomták. Aztán teljes egy évig igy ment. Persze nem merte megmondani senkinek a fiu.

{H-559.} Egyszer aztán a bátyja azt mondta neki:

– De öcsém, hát mi van veled, te napról napra soványabb vagy?

De ő titkolózott akkor, és nem akarta megmondani. De szülei is faggatták. Azt mondja – mondd már meg –, de a bátyja ott faggatta – mégiscsak kell segíteni. Végtére azt mondja a fiu a bátyjának, hogy:

– Minden éjjel megnyomdosnak engem. Ugyannyira, hogy majdnem meghalok, mert semmi levegőt nem birok szerezni.

– Na jól van, öcsém, csakhogy ezt már megmondtad. Most már helyet fogunk cserélni. Majd én fogom várni az illetőt.

A bátyja kialudta magát már nappal, hogy éjjelre éber legyen. S ment is éjféltájban a boszorka. Hallottam, mikor nyilott az ajtó, álmos nem voltam, mikor az ágyhoz közeledett, mégis elözönlött az álom. Akkor vettem észre a boszorkányt, amikor rám nehezedett. De mivel hogy ő éber volt, nem vesztette el az eszméjit, és kartuskodásra (birkózásra) mentek a boszorkával. Ugyannyira, hogy tovább egy fél órával küzdöttek, nem birt erőt venni a boszorkányon. Hanem miközben ott tusakodtunk – a kisujja beleakadt a számba. Azt meg én minden erőmből átfogtam, el is haraptam. Csak azzal tévedtem, hogy a kisujjdarabot kiköptem a ház földjire. Igy aztán a boszorka mindjárt engedelmeskedett, otthagyott az ágyba, és a kisujjdarabot el is vitte magával. Akkor a szülém azt mondta, most már meg kell figyelni jól, hogy kinek lesz bekötve a kezi.

Ugy másnap találkoztunk is többen az illető asszonnyal, mert ez máskülönben szülésznő volt. Kérdezgeti, hogy:

– Mari néni, mi lelte a kezit?

– Jaj édesem, fát vágtam, oszt elvágtam az ujjamat, megyek az orvoshoz – azt mondta.

Közben a szülém is találkozik vele:

– Mari néni, mi baja a kezének?

– Jaj – azt mondja – fát vágtam!

De már itt nem mondta, hogy elvágta az ujját, csak megvágta a kezit. Akkor azt mondta a legénynek az anyja:

– Hallja, a nehézség gyüjjön magára, Mari néni, nem szégyenli magát, hogy egy álló esztendőtől azt a szegény gyereket tönkretette. Most, hogy a bátyja át nem cseréli a helyet vele, képes lett volna semmire tenni. Szégyelje magát, vén piszkos boszorkány. Nem elégszik meg, hogy a szomszédokba is, majdnem minden tehenet megszopott macska képében? Már ott is kiderült a szomszédban, hogy beleöntötték a tejet a disznóvájuba, oszt füzfavesszővel megverdesték a tejet a vájuban, s akkor is odament maga, hogy »ne bántsátok azt a tejet«. Ugye kiderült, hogy verték a tejet, hogy maga érezte a fájást, de annál inkább verték a tejet. Ugye attól fogva nem hibázik a tej egy tehéntől sem? Vén, piszok boszorkány, oszt még maga kell, mint bábaasszony! Ki kell rugdalni a faluból magát! – azt mondja.

Ettől kezdve a fiu napról napra kezdett éledni, javulni, többet nem nyomták meg.”

A boszorkánymondákban tartalmilag és formailag a legellentétesebb csoportokat találjuk. Többségükben élménymondák, melyek tartalmilag megegyeznek a hiedelemvilággal, és annak egy adott esetben való megjelenésének tekinthetők. Szerkezetük sokszor laza, csak egy-egy előadótól válik állandóbbá, a gyakori elmondás eredményeként. {H-560.} A másik csoport tartalmilag kapcsolatot tart ugyan fenn a hiedelemvilággal, de tartalmában és formájában egyaránt inkább szórakoztatóvá válik, és mondai jellegzetességei elkopnak. Ezzel egyidejűleg formájuk megszilárdul, kikristályosodik, és egyre jobban meglátszik rajtuk, hogy a távoli földet bejárta vándorokkal van dolgunk.

A természetfeletti lényekről szóló mondák kategóriájából a magyar anyagban, legalábbis az eddigi gyűjtések szerint, a természeti démonok hiányoznak, ennek okát még nem sikerült megnyugtatóan kideríteni. Annál gazdagabb azonban a halál, a visszatérő halott, a kísértet alakja, vagyis mindaz, ami az élő, illetve a közelmúltban még élt hiedelemvilághoz kapcsolódik. Igen gyakoriak azok a hiedelemmondák, melyek a visszajáró halottról szólnak, olyanokról, akiknek valamilyen kívánságát nem teljesítették (l. 593., 641. l.). Az alábbi formája a Palócföldről származik, a múlt század utolsó évtizedéből:

„Egyszer valami zugás hallik kivülről, de csak olyan, mint amikor a szél hajtogatja a fákat; odanézek az ablakra, hát látom, hogy valaki benéz, oszt megint eltünik. Azt hittem még, hogy valami kiváncsi, hanem másodszor is, harmadszor is odajött az ablakra, kimenek én a házból, hogy majd megnézem ki az, de biz ott nem volt egy lélek se. No gondoltam magamban, vissza se megyek én már. Későre járt az idő, odébb álltam hát.

De alig megyek tiz lépést, jön rám szemközt szépen valaki fehér ruhában, a lábán csizma, fején meg csipke, aranyból, olyan aminőt nálunk a menyecskék hordanak, a kezében meg olvasót tartott. Tisztára láttam a holdvilágon. Oszt gyön az asszony egyenest én hozzám, s asszongya nekem:

– Ne ijedj meg, édes fiam, én vagyok a keresztanyád, mondd meg a lányomnak, hogy sohasem nyugszom a másvilágon, ha ott van a ládában a babos szoknyám, meg két tiszta gangám (kendervászonból szőtt tiszta fehér kötény), adja ő azt el, osztég szolgáltasson értem két misét.

Azzal olyanná vált, mint egy darab füst vagy köd, oszt eltünt a szemem elől. De ez olyan igaz, mint hogy az Isten felettünk őrködik, ha nem láttam volna, nem mondanám.

Megyek oszt én másnap a keresztanyám lányához, elmondom neki. De a menyecske sose akarta hinni, csak mikor a babos szoknyát, meg a két gangát említettem, aszonta erre:

– Most már, sógor, elhiszem, hogy beszélt az anyámmal, mert valósággal nem hagyott ő nekem egyebet annál. De ha csak ez a kivánsága, eladom én azt is, hogy ne legyen rövidsége legalább a másvilágon, ha még itt mindig volt is.”

A magyar hiedelemmondák az élő vagy egykor élt hiedelemvilághoz kapcsolódnak. A tudománnyal rendelkező, természetfeletti képességű emberek (táltos, garabonciás, kocsis, molnár, révész, pásztor stb.) hitbeli alapja már csaknem teljesen megszűnt, ugyanekkor az ilyen mondák formája megszilárdult, stílusa csiszolódott. A másik csoport a máig is élő vagy lappangó hiedelemvilághoz csatlakozik. A boszorkányok, a természetfeletti lények, a halottak mondái egy-egy olyan eseményt mondanak el, mely a helyi hiedelemvilágot igazolja, és útmutatást ad a hallgatóságnak a természetfeletti lényekkel szembeni magatartáshoz. A tanítás ezekben legalább olyan fontos cél, mint a szórakoztatás. Formájuk még rendszerint nem szilárdult meg, sok egyéni {H-561.} színnel van átszőve. Természetesen a két csoport között számtalan átmenet lehetséges a hitbeli mag megszűnésének, a forma kikristályosodásának megfelelően.

A hiedelemmondák legjobb ismerői és előadói általában az egykori uradalmi cselédek vagy azokhoz közel álló paraszti rétegek (napszámosok, részes aratók, szegényparasztok), ennek ellenére a műfaj jellegénél fogva ezekben kevesebb a társadalmi vonatkozás. Ilyent mégis találunk, különösen a tudós kocsis, pásztor esetében, akik a mondákban visszaütöttek azért a sok sérelemért, mely őket az uraság, tiszttartó részéről érte. A természetfeletti erő, tulajdonság, mintha éppen e cél szolgálatában állna.

A hiedelemmondák kezdésének nincs olyan hagyományos formája, mint a mesének. Rendszerint a hely, idő, esetleg a szereplők pontos megjelölésével indul el a cselekmény. A többnyire csak egy-két elemből álló mondák többségének stílusa is rendkívül egyszerű. Tartalmuk és formájuk azonban jelentős mértékben befolyásolja a stílust. Ha a monda közel áll a meséhez, akkor nyelvezete és előadásmódja is egyre inkább ahhoz válik hasonlóvá. Stílusát mégis leginkább az határozza meg, hogy elsősorban nem mulattatni akar, hanem valami különleges eseményt közöl olyan formában, hogy abból a hallgatóság tanulhasson. Ezért előadásmódja tárgyias, nem kerülget, hanem egyenesen a cél irányában halad. A világos, áttetsző formát egyszerű nyelvezet egészíti ki, mely a monda világosságát még csak jobban aláhúzza.

A hiedelemmondák előadói többnyire nem azonosak a kiváló mesélőkkel. Rendszerint tudnak ugyan mesét is, de saját műfajukat ennél sokkal többre becsülik, azt tartván, hogy az a mindennapi élethez jóval közelebb áll. A mesélési alkalmak nagy vonásokban a mondák előadásával is megegyeznek. Legfeljebb a munka kisebb szünetei kapnak jelentőséget, hiszen egy-egy rövid mondát ilyenkor is könnyen elő lehet adni. Így a pásztorok, napszámosok, a cselédek szívesen mondták el egymás közt, ha a munka alkalmat adott erre, vagy amikor este az istállóban összeültek, de szinte elmaradhatatlan volt a halottvirrasztókban is.