Kisebb prózai népköltészeti alkotások


FEJEZETEK

A prózai népköltészeti alkotásokhoz a mesén, mondán és legendán kívül számos más műfaj is tartozik. Az anekdota tréfás, csattanós, rövid elbeszélés, melynek cselekménye többnyire meghatározott személyhez, helyhez kapcsolódik. Rengeteg nemzetközi vándorelemet tartalmaz, ami a műfaj mozgékonyságát bizonyítja. Ma is élő és kiterebélyesedő műfaj. A trufa ugyancsak tréfás történet, rendszerint vaskos humorral. Így nevezték a középkorban a vásárokon és más népi összejöveteleken előadott harsogóan derűs színjátékot is. Míg a fentieknek többé-kevésbé állandó formája is kialakult, addig az elbeszélés, melyben személyes élményeket (katonai, munka, családi stb.) közölnek, formát rendszerint csak az egyes előadónál ölt, és csiszolódik a sokszori elmondás során.

Egy kicsit részletesebben foglalkozunk a szólásokkal, közmondásokkal, találós kérdésekkel, a népi próza legkisebb, de mégis jelentős alkotásaival.

{H-562.} A népköltészeti alkotások közül a közmondások és a szólások – a nép bölcsességének, sokszor ironikus-csúfondáros okosságának, évszázadok fájdalmas és győztes harcain megedzett eszességének e tömör kifejezői – az irodalomra is hatottak. Shakespeare, Puskin, Tolsztoj, Arany János, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán mind-mind élnek a népköltészet e sűrítő, prózai és mégis epigrammaszerű elemeivel. A szólásnak és közmondásnak egyszerre van végső tömörítő és kifejező ereje, ami a nyelv legbensőbb sajátja, s ugyanakkor jóval több is a puszta nyelvi kifejezésnél, egyszerű mondatalkotásnál: népi élmények, tapasztalatok, példázatok sűrítő ereje él benne.

A közmondásra, szólásra a népköltészet többi ágánál is jobban illik annak a szociális, közösségi jellegéről szóló tanítás. Bennük az egyéni teremtés még mélyebb névtelenségbe burkolózik, mint egyebütt. Ugyanakkor mégis fellelhető; az irodalomban is élnek olyan alakok, akik állandóan közmondásokat használnak, azzal válaszolnak az élet legkülönbözőbb jelenségeire stb. Emellett a néprajzi gyűjtés is sokszor talált kifogyhatatlan szólásmondókra, szólásinventorokra. Amikor azonban a szólások, közmondások jellegzetes vonásait vesszük sorra, elsőnek mégis a közösségi jellegüket, az egyéni jelleg hiányát kell felemlítenünk.

Másodszor jellemzi a szólásokat a „közkeletű”-nek nevezett sajátosság, ami annyit jelent, hogy a közösség, legtöbbször egy egész nemzeti közösség, az adott időszakban – mert a szólásoknak is van történeti koruk – állandóan él a szólásokkal, közmondásokkal, szinte önkéntelenül s egyező értelemben használja őket, része nyelvkincsének, de abban a puszta nyelvi kifejezésnél többet jelentő módon, mintegy közkeletű, költői-közösségi idézetként szerepel.

Ebből következik a szólások, közmondások eddigiekkel összefüggő harmadik vonása: az állandósuló formai szerkezet. Az állandó formai szerkezet a közmondásokban elsősorban a tömörítésre, rövidségre való törekvésben nyilvánul meg. Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a szólások, közmondások lényegesen különböznek az egyszerű nyelvi kifejezéstől.