Közmondások

A közmondásoknak három – elsősorban tartalmi mozzanatokra bontható – csoportjuk van: megállapítás, ítélet és tanács. Az első forma, a megállapítás, minden bővítés, ítélkező, erkölcsi megjegyzés nélkül fejez ki közvélekedést: Kutya ugat, karaván halad; – Kutyából nem lesz szalonna; – Jó bornak nem kell a cégér; – Ki előbb jön, előbb örül; – Szökött szolgának bot a fizetése (társadalomtörténeti emlék közmondásokban) – stb. Sokkal mélyebbek a közmondások akkor, ha a megállapításban bizonyos értékelő ítélet, gyakran politikai, osztályítélet fejeződik ki: Nem jó nagyurakkal egy tálból cseresznyézni; – Jobb a sovány egyezség, mint a kövér per; – Nem mind igaz, amit a nagyurak fillentenek; – Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

A harmadik csoport a leginkább hasonló az ún. életbölcsességekhez, szentenciákhoz, amelyek, különösen egy időben, valósággal irodalmi divatot jelentettek.

Ilyen tanácsot adó közmondások például: Addig hajlítsd a vesszőt, míg fiatal; – Addig nyújtózzál, míg a takaród ér – stb.

A közmondásokban, a népköltészetnek ebben a legegyszerűbb ágában, látszatra szinte nyelvi formáiban is tükröződik a társadalom életének képe, az a felfogásmód, ahogyan a nép szemléli a környező világot. A „földhözragadt szegény ember” szólásmódjában a jobbágyi földhöz kötöttség történeti és osztályemléke él, az örökös röghöz kötöttség! Pap a papot nem dézsmálja – a dézsma, a tizedszedés vagy akár az egyházi adók idejét juttatja eszünkbe. Az alábbiakhoz pedig – úgy hisszük – nem is kell bővebb magyarázat: Tíz körme után él a paraszt; – Gazdag özvegyasszony mindig 30 esztendős; – A gazdagnak is kettő az orra lika, mint a szegényember disznajának – s így tovább.

Más közmondások pedig művelődéstörténeti emléket is hordoznak. Így pl. a „Sok van a rovásán” még a régi rovással való számolásnak az emléke – sok szólásunk már csak tréfás szólásmondásnak tetszik. Kormeghatározó-történeti értéke van a „Se pénz, se posztó” szólásnak, {H-564.} amely a XVI–XVII. századi várvédő katonák, végvári harcosok életére utal, akik fizetségüket hol így, hol úgy kapták – vagy nem kapták. A „Hátrakötöm a sarkadat”; –„Megtanítlak kesztyűbe dudálni”; – „Körömszakadtig tagad” pedig a középkori kínzó-vallató eljárások köréből való, s egyáltalán nem tréfás gyakorlatra emlékeztet. Mint ahogy az „Elhegedülik a nótáját”, „Megtanulta a kállai kettőst is” rabvallatás kemény módjait idézi szólásokon keresztül. Mátyás király igazságáról ma is sok közmondás szól. Kossuthra is emlékeznek szólások emlegetésével.

Említettük alapvető vonásukként a tömörséget, a minél végsőbb, egyszerűbb fogalmazásra való törekvést s egyiknél a nyílt, másiknál a zárt nyelvi szerkezetet. Azt hiszem, a tömörség annyira jellemvonása e csoportnak, hogy külön példákkal igazolni nem kell, de azt elmondhatjuk, hogy ez a tömörség a költői sűrítésnek a legnagyobb próbáit is kiállja, sokszor a legjobb írói kifejezést is felülmúlja. Azt is szabályként kimondhatjuk, minél tömörebb, egyszerűbb képlet a szólás, közmondás, annál biztosabb régi volta, közösségi jellege annál tágasabb körű, használata annál gyakoribb.

Szerkezeti vonásuk a tagolt szerkezet is, megállapítható a kedvelt kettős távolság, de 3 és 4 részes tagoltságú szólás is van seregével. Az alábbiak már valósággal ritmikus szerkezetek: Ma menyasszony / holnap / asszony holnapután komámasszony; Széles az asztal / keskeny az abrosz vékony a vacsora. Négytagú: Ha jöttök / lesztek / ha hoztok / esztek. Ebből a sűrítésből és tagoltságra törekvésből következik, hogy a magyar szólások és közmondások egy jelentős része bizonyos ritmikai törvényszerűséget, ritmikai szerkezetben való elhelyezkedést mutat, sokszor rímes, verses alakot ölt.

A magyar szólások, közmondások verstanát is meg lehet szerkeszteni: az ősi 6-os (Lassú víz partot mos), 7-es (Eső után köpenyeg), 8-as (Késő bánat, eb gondolat; Olcsó húsnak híg a leve) stb. Találunk szabályos háromütemű sorokat (10-es, 11-es, 12-es képlettel), összetett sorokat különböző ritmikai képletekkel, s e ritmikai szerkezetek mellett a szabályos alliteráló (Vak vezet világtalant) a végrímes formákat is; gyakran a ritmikai képlet ikerszavakkal, hangzásbeli effektusokkal akarja a versszerűséget elérni. Mindez azt mutatja, hogy a közmondás nemcsak arra törekszik, ami értelmi funkciója: mintegy lezárni a vitát, ítélettel, tanáccsal, példálódzással; de arra is törekszik, hogy mondanivalójának alakított, formált, tehát költői kifejezést adjon.

Végül arra aligha kell utalnunk, hogy az európai szólás- és közmondáskincs rokonai megtalálhatók a magyar anyagban is. A népmeséket 1829-ben, Bécsben kiadó Gaál György már szerkesztett egy összehasonlító közmondáskötetet, hogy régibb magyar előzményekről ne is szóljunk. Érthető, hiszen az európai közmondások, szólások egyik forrása a Biblia volt, a másik az antik szentenciák hagyománya. S az is érthető, hogy a természetszemlélet, a mezőgazdaság, a paraszti munka és társadalom rokon helyzetei is megteremthették a rokon és azonos vagy a hasonló közmondások sorát. Viszont azok a közmondások, szólások, amelyek helyi történetek, anekdoták közmondássá, egy-egy szólássá „kopott” formáit őrzik, egy-egy etnikumhoz, nemzethez kötöttek. Ilyen is bőven van a műfaj magyar anyagában.