{H-626.} A munka szokásai

Az egyes munkákhoz kapcsolódó szokásokkal már fentebb (vö. 192., 207–208. l.) foglalkoztunk, mégpedig mindig azon a helyen, ahova az a legszorosabban kapcsolódott. Így itt most inkább a munka és a szokás, rítus, hiedelem összefüggésének kérdéseiről kívánunk szólani. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy ezek többsége a kezdéshez és a végzéshez kapcsolódik. A munka megindulásakor jellegükben több a hiedelemmel átszőtt szokás, mellyel annak sikerét igyekeztek biztosítani, míg a befejezéskor az egyszerű, de felszabadult ünneplésé a döntő szó, az örömé, mely a megnyert eredménynek szól. Érdemes ilyen szempontból is néhány példát vizsgálóra venni.

Így vetéskor az elkövetkezendő termést a legkülönbözőbb eljárásokkal igyekeztek befolyásolni. Az először tavasszal a földekre igyekvő szekeret lelocsolták, hogy ezzel éppen úgy a bő termést biztosítsák, mint azzal, hogy az első barázdába tojást szántottak be. Ilyenkorra különleges étkezést írt elő a hagyomány, és bizonyos ételektől tartózkodtak. Az ilyen szokások mellett azonban az egyházi áldás kéréséről sem feledkeztek meg: a vető ember levette kalapját, és mielőtt munkához látott, rövid imában kérte az Isten áldását. Mennyivel más már az aratás, a cséplés befejezése (l. 26. kép). Ilyenkor már nincsen tiltott étel, énekkel, tánccal, gazdag vacsorával ünnepeltek, ahol a különböző tréfák, ugratások, alakoskodások is előkerültek. Ugyanezt lehet megállapítani többek közt a szőlő megművelésével kapcsolatban is, melynek végén az örömünnep: a szüret (vö. 217–218. l.) fejezi be a munkát (l. LII. kép).

A jószág tavaszi kihajtása ugyancsak számos szokással, hiedelemmel tarkázott. Hiszen az alföldi pusztákon, a hegyi legelőkön sok minden baj érhette a jószágot, és ezt különböző cselekedetekkel igyekeztek megakadályozni, amint azt egy csíki pásztornóta valóságos csokorba szedte:

Gyűjtik a csordákat,

– Csingi-lingi-lánga –

Hajtsák a marhákat,

– Csingi-lingi-lánga –

Tinó-binó jószágocskák,

– Csingi-lingi-lánga –

Rínak az utcába.

Láncot a küszöbre,

– Csingi-lingi-lánga –

Hogy térjen meg őszre, –

Csingi-lingi-lánga –

Az utolsó borjufarok!

S a farkasok és tolvajok

– Csingi-lingi-lánga –

Ne férjenek hozzá!

Nőjön fü előttik,

– Csingi-lingi-lánga –

Dög ne járjon köztik!

– Csingi-lingi-lánga –

{H-627.} Hizzanak meg mind egy lábig,

Hadd igérjenek sok százig

– Csingi-lingi-lánga –

Értik a vásárba!

(Csík m.)

Mennyire más a „szorulás”, vagyis a jószágnak ősszel történő hazaterelése, amikor András-napkor (nov. 30.) vagy máshol az első hó leesésekor hajtják haza a nyájakat, amit a pásztorok már ugyancsak kívánnak:

Bárcsak esne, bárcsak fujna,

Gulya, ménes beszorulna,

A számadó hadd számolna,

Szegény bojtár szabadulna!

(Györgytarló, Zemplén m.)

Igen, mert ilyenkor következik az áldomás, az ünneplés, hogy a jószágot a sok minden veszedelemtől sikerült megoltalmazni.

Hasonló megfigyeléseket tehetünk a ház építésével kapcsolatban is. Az első föld kiemelése az alapból, a már említett (vö. 624. l.) építőáldozat, mind a ház felépítésének sikerét igyekszik befolyásolni. Amikor már a fal és a tetőszerkezet áll, az már az első alkalom a megünneplésre. Ez különösen akkor éri el a tetőfokát, amikor a ház teljesen elkészült, és a család beköltözése után megtartják a házszentelőt, mely már a felszabadult öröm és sikeresen befejezett munka megünneplése.

Megemlítjük az olyan szokásokat is, melyek nem közvetlenül a munkához, hanem inkább a foglalkozásokhoz kötődnek. Ezek között érdemes megnevezni az olyan napokat is, melyek időjóslásra, a termés eredményének megjövendölésére vonatkoznak. Ezek közül néhány fontosabb időrendben így következik egymás után:

Vince-napon (jan. 22.) az olvadásos időben arra következtetnek a bortermelők, hogy nagy és jó termés következik, míg ha Gyertyaszentelő Boldogasszony napján (febr. 2.) kisüt a nap, akkor még nagyon hosszú télre lehet számítani, amint azt egy versike mondja:

Ha fénylik Gyertyaszentelő,

Az ízíket vedd elő!

(Báránd, Bihar m.)

A halászok Jégtörő Mátyáskor (febr. 24.), ha még áll a jég, akkor bőséges halászatot várnak, különösen az a halász, akinek ezen a napon csukát sikerült fognia. József-nap (márc. 19.) az első meleg nap, melyen már mindenkinek meg kell kezdenie a szántást.

Szent György napja (ápr. 24.) ősi tavaszkezdő ünnep, akkor hajtották ki a nyájakat, ekkor tartották a tavaszi cselédvásárt. A hagyomány szerint ekkor kell őrizni a teheneket a boszorkányoktól, akik harmatot szednek a mezőn, és ezzel a tejhasznot maguknak szerzik meg. Márk napja (ápr. 25.) a csordások napja volt, amikor rétest sütöttek számukra azok, akiknek jószágát őrizték.

308. Aratóünnep
Kazár, Nógrád m.

Nepomuki Szent János napja (május 13.) a vízen élő emberek: halászok, {H-629.} hajósok, molnárok ünnepe, akik ezen a napon pl. a Dunán (Baja) nagy ünnepségeket rendeztek, és kivilágított hajókkal vonultak fel.

Orbán (május 25.) a méhészek patrónusa, e napon kezdenek a méhek rajzani. De tisztelték a vincellérek is Donáttal együtt. Szobraik a szőlőskertek útjain állottak, és ezen a napon felvirágozták, hogy a jégesőtől és más kártól megóvják a termést. Minderről már Bod Péter erdélyi történetíró is megemlékezik a XVIII. században a következőképpen: „Ezt a’ napot tartják Dies criticusnak, mellyből jövendölnek a’ tudatlanok. Ha tiszta Napfény vagyon a’ bornak bőv termését; ha esős idő ez a’ szükséget. Mellyre nézve Álsátziában megvolt az a’ szokás, hogy ha szép Nap-fény vólt, az Orbán fa-képet nagy örömmel ének szóval kisérték az utszákon; ha pedig essős idő volt, kötelet kötöttek a’ nyakára ’s ugy vonszolták a’ Sárban.”

Péter-Pál (június 29.) rendkívül fontos szerepet játszott a gazdasági életben, mert ilyenkor szakad meg a búza töve, és lehet hozzálátni az aratáshoz. De e napot megünneplik a halászok, akiknek Szent Péter védőszentjük volt. Ilyenkor felvonulásokat rendeztek, és a halból készült vacsorára meghívták a falu vezetőit is.

Az őszi mezőgazdasági évnegyed kezdő napja Szent Mihály (szept. 29.), ameddig a természetbeni szolgáltatásoknak eleget kellett tenni. Ekkor tartották a hegyi pásztorok azt az ünnepet, mellyel a farkaskárt akarták elhárítani. A méhek e naptól kezdve már nem jártak ki mézet gyűjteni. Ekkor szabadult fel a makkos erdő, és a nyájat be lehetett hajtani.

Szent Vendel (okt. 20.) a pásztorok védszentje, akinek szobrát ma is gyakran lehet látni, különösen Dunántúl. Ekkor a pásztorok nagy ünnepet tartottak. Régebben a Vendel név gyakori volt a pásztorcsaládokban.

Az év hátralevő részében már az általános örömünnepek között elvesznek azok, melyek foglalkozásokhoz kötődtek. Márton napján (nov. 11.) a polgárok, kereskedők, de néhol a parasztok is ludat vágtak, ilyenkor kóstolták meg az újbort. Nagy evés-ivások napja volt ez, hogy mindenből bőven legyen tavaszig. Ilyenkor jártak a pásztorok körbe a gazdákhoz, és süteményt vagy azt megváltó pénzt kaptak tőlük.

András-nap (nov. 30.) az advent előtt az utolsó olyan nap, amikor még mulatni lehet. Ilyenkor kezdik meg a disznók ölését, és tartják a disznótori összejöveteleket. Ambrus (dec. 1.) a méhészek és mézeskalácsosok védőszentje. Ezt a napot a két háború között még a fővárosban is megünnepelték, és templomi zászlók alatt felvonulást tartottak.

309. Szt. Vendel, a pásztorok védőszentje.
Útmenti szobor Jászberény

Mindezekből a magyar népszokások egy alapvető formai vonása bontakozhat ki: a közösség, legyen az falu vagy mezőváros, vagy akár csak egy tanyacsoport is, a társadalmi és társasági konvenciókhoz való feltétlen ragaszkodást tagjai számára elengedhetetlennek tartotta. Egy-egy falu szokásainak leírásában sohasem találkozhatunk olyanfajta kifejezéssel, hogy ezt a szokást az egyik házban így, a másik házban amúgy csinálták. Az „ahány ház, annyi szokás” közmondása a falu {H-630.} életének fő eseményeire – mint amilyenek az ünneplő szokások is – nem áll. Az elképzelhető, és rendszerint úgy is volt, hogy egy faluban élő különböző nemzetiségi csoportok eltérő hagyományokat követtek; ez érthető jelenség, de csak azt mutatja, hogy egyetlen falun belül is különböző közösségek köreit vonhatjuk meg. A társadalmi kategóriák is teremthettek ugyanígy különbözőségeket, de ezek inkább a módosságra, a pompára, az élet minőségi különbségeire vonatkoznak, s egy-egy lakodalmat, húsvétot, gyásztort a szegény is igyekezett a maga módján a falu előírásaihoz alkalmazkodva megtartani, sokszor bizony keserves igyekezettel.

Olyanfajta íratlan megegyezések természetesen voltak, s ezt igen meg is tartották, hogy a szegény emberhez mi az illendő, kit kérhet {H-631.} meg komájának, milyen pompával ünnepelheti lakodalmát, milyen lehetett a ruhája, kosztja stb. Sok helyen megrótták azt a szegényt, aki a nagygazdát akarta követni. Máshol a szegénység maga zárkózott el, s külön formákat fejlesztett ki élete ünnepi pillanatainak megülésére. Mindezek az etnikai és társadalmi eltérések csak azt igazolják, hogy a paraszti élet még az ünneplés oldottabb pillanataiban is a közösség fegyelmének vetette alá magát, ahogy például nem is egy faluban csak meghatározott napokon járhatott a legény kiválasztottjának házához, s a szerelem fölött is a falu törvényei (tehát gazdasági, társadalmi belátásai és hagyományai) őrködtek. Áthágni ezeket büntetlenül nem lehetett.