A paraszti világkép

A magyar parasztok a környező világról, földünkről, a világegyetemről bizonyos elképzelésekkel, ismeretekkel rendelkeztek. Ennek egészét, mely az élet minden területét átszövi, nevezzük világképnek. Ebbe beleértjük azt is, amit a népi műveltség területén a tapasztalatból merített, az iskolában és olvasmányokból szerzett, vagy éppen a vallás tanításaiból elsajátított. Ebben a racionális ismereteken kívül az irracionális elemek rendkívül nagy szerepet játszottak. Ezek rétegei között is megtalálunk olyanokat, melyek egészen a finnugor korig nyomon kísérhetők, míg mások az óeurópai műveltség megmaradt elemei, sokat a környező népektől tanult el a magyarság, egy részük a középkor irodalmából származik, míg másokat e sokrétű alapon évszázadokon át a magyar parasztság maga alakított ki. Természetesen mindezeket többé vagy kevésbé a keresztény felfogás vonta be. Itt se igen vállalkozhatunk többre, mint arra, hogy néhány területen e kép egy-egy jellemzőbb részét felvillantsuk.

A népi hiedelem szerint az egész világmindenséget víz fogja körül, és a földet, az eget is víz tartja. Ebben helyezkedik el a három világ, melyből a középső az, amelyen az emberiség él. Van egy felső világ, melyben egy tejtó terül el, ebben az angyalok fürödnek, és innen bejáratosak a mennyországba. Az alsó világba egy lyukon keresztül lehet lejutni. Ezt Sárkányországnak, máskor pokolnak nevezik. Ahol ezek a világok összeérnek, ott van a világ vége. A réteges világrendszer eléggé elterjedt a magyar hitvilágban, de nemcsak három, hanem hét rétegről is tudnak helyenként.

A rendszer legfontosabb eleme a nap, mely keleten feljön, és estére nyugaton a nagy tengerbe hanyatlik. Az éjszaka folyamán a tenger alatt visszavándorol megint keletre, hogy hajnalban a szokásos helyen tudjon ismét felbukkanni. Éppen ezért a nap feltűnése, melegítése sokféleképpen kapcsolódik a paraszti élethez. A gyerekek tavasszal hívják a meleget adó napot:

{H-643.} Süss föl nap,

Szent György-nap!

Arany bárány

Kertöm alatt

Majd mögfagy!

Teridd el a

Köpönyegöt!

Adjon Isten

jó melegöt!

(Szőreg, Torontál m.)

A napkeltekor használnak leginkább a betegséget elhárító-megszüntető ráolvasások is:

Ahogy a nap felgyütt,

Ahogy a nap lemegy,

Te ugy mulj el,

Nem voltam érted,

Nem is vártalak,

Ahunnan gyüttél, oda elmehetsz.

(Zagyvarékas, Szolnok m.)

Még a napnál is több hiedelem kapcsolódik a holdhoz, hiszen az állandóan változtatja nagyságát. Általánosan elterjedt hiedelem, hogy a holdban Szent Dávid ül, és hegedül vagy hárfázik:

Szent Dávid a holdban ül,

Ha kedve tartja hegedül!

(Báránd, Bihar m.)

mondja róla egy sárréti gyermekmondóka. Máshol a jól látszó telehold foltjait Szent Dávid száradó kapcáinak hiszik. Az újholdnak és a teleholdnak a mezőgazdaságban is különös jelentőséget tulajdonítottak. Ennek a messze nyúló hagyományait ismerjük, így a XVII. század közepén Comenius, a nagy pedagógus ezeket írja: „A fák, hogy szuvasak ne legyenek, hold tölte után vágassanak le.” Általános hiedelem az is, hogy a föld felett termő növényeket a növekvő, a föld alatt termőket pedig holdfogytával, vagyis akkor, amikor az a föld alatt van, kell vetni. De a holdnak jelentős a szerepe az időjóslásban is. Így ha nagy az udvara, akkor eső várható, de hosszabb időre is következtetnek az állásából. A Jászságban azt tartják, újholdkor ha feláll a hegye, akkor abban a hónapban sok eső esik, ha lefele, akkor kevésre lehet számítani.

A csillagos ég paraszti ismeretének feltárása már eddig is szép eredményeket hozott. Az üstökösökről a Kolozsvári Csízió a XVI. század végén is úgy tudta, hogy háborút és szerencsétlenséget okoz. Ez a hiedelem ma is általános, s természetesen nemcsak a magyar nyelvterületen. Az Orion csillagkép három egymás mellett elhelyezkedő tagját Kaszásnak vagy Három kaszásnak mondják, mellyel összefüggésben emlegetik a Siriust Sánta leány vagy Sánta Kata néven. Erről úgy gondolják, hogy az ebédet viszi a mezőn kint dolgozó három kaszásnak. Erdélyben az Orion neve Szent Péter pálcája. Az Orion csillagkép magyar elnevezései európai hagyományokban gyökereznek, melyek a klasszikus görög-római előzményeket is megőrizték. A legáltalánosabban ismert {H-644.} csillagkép a Göncölszekér, melyet ökörszekérnek tartanak, négy kerékkel és rúddal; ennek középső csillaga mellett a kisbérest is látni lehet szép nyári estéken, amikor a tejút is megjelenik. Erről egy szőregi (Torontál m.) monda azt mondja: „A Nagygöncöl szekér Szent Péteré volt. Szent Péter elment szalmát lopni, oszt a csősz rajta érte, nem akarta engedni a szalmát elvinni. Hogy Szent Péter aztán sebesen hajtotta az ökröket, a szalmát elszórta, azóta látszik az égen a Tejút.” Ez ismét olyan hiedelem, ami nemcsak Európával, hanem a Közel-Kelettel is összeköti a magyarságot.

A szivárvány a hiedelem szerint annak a jele, hogy az isten nem fogja még egyszer vízözönnel elpusztítani a világot. Azt tartják, ahol ennek a vége leér, ott van a világ vége, ha pedig valaki ujjal mutatna rá, akkor rögtön megharaptatják azt, nehogy szerencsétlenséget okozzon. De a termésre is jósolnak belőle, és ha a tavaszi első szivárványban sok a sárga, sok lesz a kukorica, ha széles a zöld sáv, akkor jó termés lesz búzából, a sok piros pedig gazdag bortermést ígér.

A szelet már előtte való nap megjósolják, ha a nap vöröses felhőben megy le, másnap erős szél fúj, ugyanez vonatkozik a napkeltére is. A szelek közül a forgószelet tartották a legveszélyesebbnek, mert abban táltos, garabonciás vagy boszorkány ment egyik helyről a másikra. Ezért ebbe kést, sarlót, göröngyöt vagy mást dobtak, de nagyon kellett vigyázni, hogy ilyenkor a benne levő meg ne bosszulja magát. Azt is ajánlották, hogy ilyenkor gyorsan szitát kell előkeríteni, és azon át meg lehet látni, hogy melyik boszorkány van benne.

Különböző természeti jelenségekre, melyeket racionális módon nem tudtak megmagyarázni, igyekeztek megfelelő magyarázatot találni. Ezek hosszú évszázadok alatt nemcsak meggyökeresedtek, hanem tovább is gyarapodtak. Ugyanez a helyzet a különböző fémekkel, melyeket természetfeletti tulajdonságokkal, erővel ruháztak fel. Ezek egy része azokra az ősi korokra nyúlik vissza, amikor még a különböző fémek ritkaságuk miatt különös értéket képviseltek. A magyar nyelvben az arany, ezüst, ón, ólom, vas elnevezése a finnugor, ugor korból származik, tehát megvan a lehetősége, hogy rendkívül nagy múltú hagyományok tapadjanak hozzájuk.

Az aranyhoz kapcsolódó hiedelmek gyakran keverednek azokkal, melyek általában a kincsre vonatkoznak. Azt tartják, hogy ez hétévenként, többnyire Szent György-nap (ápr. 24.) éjszakáján tisztul, amikor is kék lánggal ég, és ezt a föld felett is lehet látni. Ilyenkor rongydarabot, kapcát dobtak a lángra, és akkor az nem süllyed ismét vissza a mélységbe, hanem ki lehetett azt ásni. Az aranyat, a kincset azonban rendszerint elátkozva rejtették el, ilyenkor csak úgy lehet felszedni, ha valamilyen áldozatot mutatnak be, mely rendszerint csirke vagy kakas volt. Ásás közben nem szabad hangot adni vagy éppen káromkodni, mert akkor a kincs a mélyben eltűnik, és a következő hét évig nem lehet nyomára akadni.

233. ábra A holdfoltokhoz fűzött magyarázatok.
1. Dávid muzsikál. 2. Cicelle táncol (és a kettő együtt). 3. Fát vágó ember (Dávid). 4. Szalmát, szénát, venyigét, rőzsét vivő ember (Dávid). 5. Kapcát szárító pásztor (Dávid). 6. Ökörrel szántó ember

A legtöbb hiedelem a vashoz és az abból készült tárgyakhoz kapcsolódik. Egy részük még abból a korból származhat, amikor ez az új fém a használati eszközök elkészítésében minden mást háttérbe szorított. A patkóval kapcsolatos hiedelmek még napjainkban is élnek, és sok helyen meg lehet azt találni a városi lakások küszöbére szegezve is. {H-645.} Ha befelé fordul, vagyis szára a lakás felé, domborulata kifelé néz, akkor a kívülről jövő bajt igyekszik elhárítani, míg ha fordítva, akkor inkább szerencsét jelent, amit nem enged ki a házból. De képesnek tartották a tej megrontásának, az állatok betegségének megszüntetésére, és azzal még fokozni lehetett erejét, ha megtüzesítették. De bármilyen vas anyagú eszköz is alkalmas a baj, így többek közt a vihar, a jégeső elhárítására. Ezért jégveréskor a baltát élével felfelé az udvarra dobják, ha az egy jégdarabot kettévág, akkor azonnal a fellegek is szétválnak. Máshol villámláskor, mennydörgéskor villát és kést tesznek keresztbe az asztalra, esetleg sarlót hajítanak a vihar irányában. Mindez azzal áll kapcsolatban, hogy a vihart garabonciás, boszorkány, rossz szellemek zúdítják az emberekre, és így különböző jellegű vastárgyakkal kell őket megsebesíteni, elűzni.

A vasat alkalmasnak tartották különböző rontások megelőzésére és elhárítására is. Itt ismét csak a rontó szellemek ellen való védekezésről beszélhetünk, melyek a vastól, az abból készült eszközöktől féltek. Így a vőlegény csizmájába kést dugtak, hogy beteg ne legyen, a szülő asszony ágya alá szétszedett baltát rejtettek, hogy könnyebb legyen a szülés. A gyereket olyan vízben fürdették meg, melyet kasza élén csurgattak a teknőbe. Ugyanakkor a halott ruhájáról, csizmájáról, a nők hajából minden vasat eltávolítanak, hogy ezek ne okozzanak nehézséget számára a túlvilágon. Ebben valami olyan elképzelés élhetett, hogy a szellentek a vastól félnek, mert talán valamikor ilyen eszközökkel győzték le őket. Ugyanilyen okok miatt az állatrontás megelőzésében is jelentős szerep jut a vastárgyaknak. Egy 1731-ben kelt boszorkányperben írják: „Meghagyta neki, hajtaná hozzá a marháját; {H-646.} aztán haza hajtván, láncot vont a kapun keresztül és azon hajtotta át a marhát; soha semmi ártalom nem fogja érni.” A tej megrontásának megszüntetése érdekében a vályúba öntött tejbe kést szúrtak, vagy baltát vágtak, máshol megtüzesített ekevasra, sarlóra, lópatkóra fejték a tejet, és akkor az a boszorkány megjelent, aki a bajt okozta.

A vassal kapcsolatban is szóba került a tűz, melynek általában tisztító hatást tulajdonítanak. Ezért ugrálják át azt bizonyos szokásoknál (vö. 614. l.), azért forrósítják meg vele a vasat. Általában jóindulatúnak tartják, mert melegít, süt-főz, és az ember számára más hasznos cselekményeket végez. Ha a nedves tüzelő sír, akkor veszekedés lesz a háznál, ilyenkor beleköpnek, de vízzel leönteni sohasem szabad.

Természetes, hogy annak személyéhez is sok hiedelem fűződik, aki a vassal és tűzzel dolgozik, vagyis a kovácshoz. Már a honfoglaló magyaroknál is nagy tiszteletnek örvendett, és a ma is meglevő Tárkány helynevek az emlékezetüket őrzik. Számos előkelő honfoglalás kori család kovács ősöktől eredeztette magát. A vas megmunkálásán kívül a betegségek gyógyításához is értettek. A legjobb foghúzók, sőt szemhályogoperálók is közülük kerültek ki.

Mégis elsősorban mint kiváló állatorvosokat tartották őket számon. Munkájukban a racionális és irracionális elemek keveredtek.

A termesztett növényekhez is rengeteg irracionális elem kapcsolódik. Így pl. a vetés esetében úgy tartják, hogy üszkös lesz a búza, ha addig vetnek, amíg a harang szól, ha vetés ideje alatt pipáznak, ha az asztalra kalapot tesznek, ha vetés napján vagy pénteken kenyeret sütnek. Viszont azt hitték, hogy jó termésre van kilátás, ha Szent György-nap előtt megzendült az ég, ha a karácsonyi miséről jövet eső esett. Ha a mákot húshagyókedden vetik, akkor nem lesz férges, de ugyanennek érdekében vetés idején senkivel sem volt szabad beszélgetni, ilyenkor még a köszönést sem fogadták.

A vadon termő növényekhez kapcsolódó képzetek közül ugyancsak sok fűződik Szent György-naphoz. Ilyenkor mentek el a pásztorok azokat a füveket szedni, melyekkel a legelőt, az állást megfüstölve a jószág sohasem tudott abból a körből kitörni. Az asszonyok ilyenkor kilenc mezsgyéről kilencféle füvet gyűjtöttek, és az azzal megetetett tehén abban az évben biztosan jól tejelt. Hosszasan keresgélték a vasfüvet, mert ha azt valaki a kezében tartotta, akkor az a béklyókat megnyitotta, minden zár feltárult előtte, sőt mások azt is hitték, hogy gazdáját láthatatlanná is tudja tenni.

A háziállatokhoz is rengeteg különböző eredetű ismeret tapadt éppen úgy, mint a vadon élőkhöz. Így azt tartották, hogy a madarak egymással beszélgetnek, éppen úgy, mint olyan emberekről is tudtak, akik az állatok nyelvét megértik. A legtöbb hiedelem kétségtelenül a kígyóhoz kapcsolódik, amely egyik legrégibb finnugor eredetű magyar szó, mert már az uráli korszakban ismerték. Mégis egyes vidékeken még ma sem használják, bár mindenki ismeri, hanem jellegzetes mozgásáról csúszónak mondják. Hasonló elnevezési eljárást, éppen az állatokkal kapcsolatban, elég nagy számban találunk a magyar nyelvben. A kígyók egy része a hiedelem szerint kapcsolatban állott a sárkányokkal, és ez a fajtájuk a legtöbb esetben rosszindulatú és veszedelmes emberre, állatra egyaránt. A házi kígyó és a forrásokban említett fehér {H-647.} kígyó jóindulatú. Az ilyen fehér kígyóról írják 1805-ben: „Aki a fejér kígyónak húsát megeszi, vagy legalább annak csontjait szopogathatja, annak minden állatok, vadak, madarak, füvek, fák megszólalnak; a fejér kígyó pedig annak a mogyorófának a tövében lakik, amelynek tetején gyöngyvirág találtatik.” A hiedelmek tudnak olyan kígyókról is, melyek a beteg emberbe bemásznak, és kitisztítják annak belsejét. Tavasszal a kígyók nagy csomóba gyülekeznek, és a kígyókirály vezetésével követ fújnak. Az ún. kígyókő, mint mondják, gyémánt nagyságú, és a kígyókirály őrzi. Az emberek úgy tudják megszerezni, hogy szekérkereket gurítanak közéjük, és amikor elmenekülnek, akkor az ottfelejtett kő az ember számára láthatatlanságot biztosít.

A méhekkel kapcsolatban azt hitték, hogy a gazdájuknak nem szabad József-napig (márc. 19.) semmit sem kiadnia a házból, mert azzal a méhhasznot szolgáltatná ki. Ha a méhanyát ellopják, akkor az egész család elpusztul, mert azt siratják. Különben igazában jól az a család gyűjt és szaporodik, amelyiket loptak, és ezért az ilyen lopást másnál kevésbé szigorúan ítélték meg.

Az emberi testrészekkel kapcsolatban a jobb és a bal között különbséget tesznek. Az előbbi a szerencsés, ezért azzal kelnek fel az ágyból, amint azt a szólás is tartja: „Bal lábbal kelt fel”, vagyis mérges, rosszkedvű. A boszorkány is bal kézzel dolgozik, és így végeznek minden olyan cselekményt, melynek valamiféle természetfeletti kapcsolata van. Jobb lábbal indulnak el fontos útra: munkába, vadászatra, esküvőre. Ezek a hiedelmek sokfelé még ma is élnek.

A hajnak különös varázserőt tulajdonítottak. Ezért a kisgyerek hajából levágtak valamennyit, és a küszöb alá rejtették. Az asszonyok naponként kifésült hajukat összegyűjtötték, és haláluk után a koporsóba tették, mert aki elégeti, az a feltámadáskor nem tudja azt összeszedni. Hasonlóképpen nagyon vigyáztak a körömre. A kisgyerekét egyéves koráig nem vágták ollóval, hanem csak lerágták. A levágott körmöt mindig össze kellett gyűjteni és elégetni, de még inkább elásni valahol, mert különben halála után nem tudott nyugodni, és mindig visszajárt a körmét szedegetni.

Az itt mondottak éppen csak ízelítőül szolgálhatnak az egykor az élet minden területére kiterjedő hiedelemvilágra, mely természetszerűen az épületekhez, az építkezéshez, a közlekedéshez, mosdáshoz, mosáshoz és mindenféle házimunkához, egyes foglalkozásokhoz, a betegségekhez, az élet nagy fordulópontjaihoz egyaránt kapcsolódott. Ez a hiedelemvilág élő és élettelen dolgokat egyaránt jó és rossz szellemekkel népesített be, melyek tulajdonságait pontosan kellett ismerni, hogy azokkal élni lehessen, illetve befolyásolni tudják azok erejét.