{H-656.} Kelet és Nyugat között

A Magyarország földrajzi helyzetéből, történelmi sorsából fakadó „Kelet és Nyugat között” felismerés már régóta a nemzeti önszemlélet lényeges összetevőjévé vált. A magányos magyar nép, az „egyedül vagyunk” IV. Béla király és a költő és hadvezér Zrínyi Miklós által megfogalmazott eszméje, a „kereszténység védőpajzsa” fájón-büszke igéivel együtt, szinte évszázadokon át meghatározta a közgondolkozás tragikus-pesszimista alaphangját a Kelet és Nyugat közé vetettség dilemmájában.

Később, különösen a két világháború közötti időszakban ez a felismerés egyre inkább eltorzult, és az akkori hivatalos reakciós-nacionalista ideológia részévé válva, a nemzeti önismeret helyett az öncsaló illúziók forrásává vált, és a valóságos, megoldásra váró társadalmi-történelmi feladatokról terelte el a figyelmet. Mindez nem segítette elő azt, hogy a magyar kultúrának ezeket a Kelet és Nyugat közötti helyzetéből fakadó sajátos vonásait tárgyilagosan, tudományos hitelességgel tárják fel.

Aligha kell bizonyítanunk, hogy költőink, tudósaink, politikusaink ilyen alapvető állásfoglalása a magyarság történeti helyzetéről, valamint a külföld rólunk szóló ítélete a megszülető magyar néprajzi szemléletre is rányomta a maga bélyegét, hatása elvitathatatlan. Mi azonban nem érzelmi alapon, hanem a tények vizsgálatán át kívánjuk összefoglalni, hogy mit is jelentett a magyar népi műveltség számára a Kelet és Nyugat közötti elhelyezkedés. A magyar néprajzi kutatás számára alapvető feladat sokrétű, színes, gazdag összetettségű népi kultúránk komplexitásának vizsgálata, arányainak, belső szerkezeti összefüggéseinek és funkcionálásának minél gondosabb ábrázolása. Az a meggyőződésünk, hogy az európai néprajz jó kimunkálása is elválaszthatatlan az ilyen komplex, nemzeti „pontok”, mint amilyen a magyar népi kultúra, minél gondosabb megvizsgálásától.

Ha arra a társadalmi-gazdasági alapra gondolunk, mely a magyar nép életét s benne a kulturális teremtés rendjét, formáit meghatározta, itt is a magyarságnak Kelet és Nyugat közötti helyzete emelkedik ki. Az újabb történeti kutatások arra vallanak, hogy a feudalizmus kibontakozó rendszere a magyar történetben erősen meghatározott volt kelet-európai előzményeitől, s annak társadalmi alapszövetére épül majd rá a honfoglalás utáni társadalmi szerkezet. Ahogy keletkezésében, úgy történeti fejlődése során a rokon, párhuzamos vonások mellett is nem jelentéktelen eltérést mutatott a nyugati fejlődéshez képest a magyar feudalizmus és benne a különböző társadalmi rétegekből, etnikai csoportokból kialakult jobbágyság és földtelen zsellérség. S tanulságos, hogy ezen az alapon a kelet-európai parasztság történetéhez hasonlóan, de attól nem is egy pontban eltérően fejlődött a magyar parasztság. Egy sajátos elkésettség különböző fokozatait figyelhetjük meg a parasztság kelet-európai történetében. A magyar parasztság társadalmi fejlődésmenetének ezt az elkésettségét Erdei Ferenc több művében {H-657.} vizsgálta, s rámutatott arra is, hogy az úgynevezett klasszikus szájhagyományozó paraszti kultúra csak ezen az elmaradott társadalmi szerkezeten belül élhette a maga életét. A legújabb történeti elemzések is arra vallanak, hogy a magyar parasztság történeti alakulása, társadalmi-gazdasági kötöttségeinek rendszere az elmaradottabb keleti típusokhoz kapcsolódik, s ez meghatározta szolgáltatásainak gazdasági rendszerét, az adóknak és a robotoknak még 1848-at is túlélő formáit, az iskolázásban való elmaradottságot, a szigorú kötelezettségek rendjét még a félfeudális-félkapitalista közelmúlt idején is.

Bár különböző fokokon, de az elmaradás egyazon skáláján helyezkedtek el a kelet-európai népek, s a társadalmi elnyomás, a gazdasági kiszolgáltatottság egyaránt jellemzője volt az itt élő népek történetének. Ugyanakkor sorolhatnók azokat a társadalmi csoportokat, amelyek már a jobbágyi korszakban közvetítették Magyarországra a különböző kulturális szintekről, a különböző népektől áradó hatásokat. Az udvari énekmondók köréből lejutó anyagról nem is szólva, a közvetítő társadalmi rétegek, csoportok egész sorát ismerjük: deákokat, akik a jobbágyi panaszos leveleket írják, a kisszámú iskolamesterek, az írástudó földtelen zsellérek csoportjait. S a kivándorló cselédsors mellett a katonáskodás külföldön és itthon s a XVIII. századtól kezdve az Európát járó munkáslegények, akik körében megszületik a munkásének, rajtuk keresztül is eljut Magyarországra az európai munkásosztály gondolatvilága, énekhangja. S a kivándorló, majd hazatérő parasztok, munkások Amerikáról, a tengeren való hajózásról, az idegen életről szóló keserű énekei, melyeket cseh, morva, szlovák, román, orosz kivándorlóktól tanultak, sajátjukkal ötvöztek. Már ez is mutatja, hogy a magyar népi műveltség mennyire képes hatásokat befogadni, feldolgozni és magáévá tenni.

Ez azonban nem minden területen egyformán történt. Ha megfigyeljük, úgy látjuk, hogy az anyagi kultúra a gazdasági-társadalmi helyzetnek megfelelően, történeti, földrajzi körülményektől erősebben meghatározva kevésbé őrzött meg archaikus vonásokat, mint a szellemi kultúra. Másrészt az átadás-átvétel földrajzilag sem minden irányba érvényesült azonos módon, sem nálunk, sem más népeknél.

Mégis azt mondhatjuk, hogy a magyar nép történeti múltját, kapcsolatait tekintve, olyan kulturális, etnikai kutatási pont, mely az eredményes európai néprajzi kutatás számára nélkülözhetetlen. Egyre inkább látjuk, mennyire igaza van Csaplovics Jánosnak, aki már 1829-ben megállapította: „Magyarország Európa kicsinyben.”

Az a szájhagyományozódó típusú paraszti kultúra, amely vizsgálataink tárgya, magában hordozza az ugor kori halászszerszámokat éppen úgy, mint a dallamformákat, a samanisztikus hiedelmeket, mesei epikumokat; részese volt annak a kontinuumnak, amely megőrizte az óeurópai kulturális egység nem egy vonását s az erre rátelepülő új meg új európai kulturális örökség jegyeit és a maga teremtette autochton formákat, tartalmakat is. Ha a magyarországi néprajzi vizsgálatokról és eredményekről beszélünk, először arra mutathatunk rá, hogy az eddigi kutatások elsősorban azokat a szerkezeti összetevőket és arányaikat tárták fel, amelyek a magyar paraszti kultúrát, etnikai egyéniséget jellemzik e Kelet és Nyugat közötti helyzetben.

{H-658.} Az embertani kutatás feltárta azokat a rasszantropológiai összetevőket, amelyek a magyar etnikai csoportokra jellemzőek. A nyelvtudomány részleteiben is megvilágította a magyar nyelv történeti fejlődésén keresztül megőrzött belső önállóságát és a beépült indoeurópai rétegek organikus egységét és gazdag változatait. Már a nyelv tanulmányozása is arra vall, hogy a magyar nép egyszerre hajlamos hagyományaink szívós megőrzésére, a belső önállóság megtartására és a rááramló hatások készséges átvételére, de ugyanakkor organikus átalakítására is. Mutatis mutandis áll ez más népekre is, de különösen kiötlő ez a más szerkezetű nyelvek közé ékelt magyar nyelv történetén. S a hagyományt őrző önállóságnak és a készséges áthasonításnak ez a kettőssége megmutatkozik a magyar nép kulturális alkotásainak minden más területén is.

A keleti és nyugati összetevőket szinte minden területen vizsgálták a kutatók. A népdalok dallamvilágának minden történeti rétegét feltárták a kutatások az ugor kori sirató- és históriás dallamoktól, a primitív hangrendű gyermekdaloktól kezdve a pentaton dallamokig és az ebbe a dallamrendszerbe épülő nyugati hatásokig, a gregoriánon át s a feudális udvari zene és dallamvilág hatásain keresztül a legközelebbi idegen etnikai ráhatásokig. Csak egy példára utalunk: a hajdútánc dallamának és táncformájának problémáira, amelyeket nem is lehet másképpen tekinteni – az eredetkérdésektől szinte függetlenül –, mint a magyar, a különböző szláv népek, a románság közös alkotásaiként. S nem lenne-e érdemes például a hajdúkérdés (vö. 37., 429. l.) történeti és néprajzi problémáit a közös bolgár, román, ukrán, szlovák, magyar kutatások körébe vonni? De a keleti és nyugati kulturális rétegek organikus történeti összefonódását mutathatja a ballada, a népmese, a trufa műfaja is, sőt nem is csak maga a műfaj, hanem gyakran egy-egy balladai, mesei alkotás önmagában évezredek motívumainak, elemeinek szerves összefonódását mutatja. Ezért kutatjuk egy-egy mesének, balladának, de más epikus alkotásnak történeti, motivikai összetartozását, és elemezzük azt a folyamatot, hogyan válnak formailag, tartalmilag, esztétikailag a szóbeli alkotások, a népi díszítőművészet remekei egységes művekké. Így pl. a Kossuth-nóta (vö. 465–466. l.) elemzése azt mutatta, hogy egyetlen kis népdal szövegében is több történeti korszak hagyománya olvadhat a formai szépséggel egyetlen egységbe.

Folytathatnánk a sort. Az állattartás, a földművelés, a hiedelmek, a népi rítusok, a szokások, a dramatikus játékok is a Kelet–Nyugat közötti helyzet történeti rétegeit hordozzák, és egybefonódásukat mutatják. A boszorkányperek, a fátensek vallatásának formulái, a vallomások tanulságosan mutatták a nyugati eljárásmód másolását és a magyar nép magával hozott archaikusabb hiedelmeinek kapcsolódásait. Az aztán külön is tanulságos, hogy a boszorkányperekhez kapcsolódó archaikus hiedelmek hogyan élnek tovább; szívósabb az élettartamuk a vallatások nyugati formuláinál.

Munkánk során nemcsak a történeti rétegeket tárjuk fel a népi kultúra egyes alkotási területén, sőt egy-egy alkotásában. Elvégzendő fontos feladat az a történeti analízis, és elválaszthatatlan az összehasonlító elemzéstől. Az elemzés néhány olyan szempontját is alkalmazzuk, ami a történeti összehasonlító rendszert eredményesebbé teszi.

{H-659.} Az eddiginél nagyobb gonddal vesszük vizsgálóra pl. a folklór területén egy-egy műfajon s a műfaj alkotásain keresztül azokat az arányokat, amelyek jellemzőnek tekinthetők éppen egy nép etnikai alkatára. A magyar nyelvtudomány már jelentős eredményeket könyvelhet el a történeti rétegek arányainak feltárásával. Kísérletet tettek e téren a magyar népmese kutatói is. Magunk utaltunk e kísérletek, összevetések ingatagságára, a gyűjtések aránytalanságára, nemegyszer az ilyen téren adódó összehasonlítások módszertani veszélyeire. Az aggályok nem jelentik a kutatások elhalasztását. Ahogy szükségesnek tartjuk a nemzetközi és nemzeti típus- és motívumkatalógusok készítését, ugyanúgy számba vesszük az egyes műfajok, alkotási területek összetételének történeti és etnikai elemekből kibontakozó arányait. Világos előttünk, hogy ezek az arány-összeállítások, tabellák, rétegstatisztikák hiányosak lesznek, s évtizedről évtizedre korrigálnunk kell az újabb gyűjtések, elemzések fényénél, de ez így van a mesekatalógusoknál vagy a nyelvek nyelvkincsét tartalmazó nagy szótáraknál is.

De ha az európai néprajz összefoglalását valóságos tények és összefüggések alapján egyszer el akarjuk készíteni, akkor vállalkoznunk kell arra, hogy nemzetenként, etnikai egységenként, műfajonként, tárgycsoportonként felmérjük az organikusan vagy külsőségesen összefonódott elemek történeti és etnikai arányait. Az affinitásnak egy másik törvényszerűsége, rendszere bontakozhatik ki előttünk. Kiderülhet, hogy egy-egy nép, etnikai egység mily erősen őrzi hagyományos formáit és tartalmait, melyek a szívesebben alkalmazott formai megoldások, tartalmi kifejezések, melyik etnikai csoporttól, szomszédos vagy távolabbi néptől vesz át szívesen alkotásokat, megoldási módokat, melyiktől zárkózik el inkább, vagy csak felületes a kapcsolat. Kiderülhet, hogy egy-egy népre milyen történeti korszak hatása volt terjedelmesebb (vö. 20–27. l.), állandóbbnak mondható, hol mutatkozik törés, feledés, milyen műfajok, témacsoportok, formák estek ki az emlékezetből, a kulturális újrateremtő gyakorlatból. Az arányok elemzése és összehasonlítása szilárdabb alapokat ád az egyes típusok, motívumok elemzéséhez, a formai jegyek tettenéréséhez, etnikai, nemzeti rögzítéséhez.

Az ilyen arányok felmutatása segít azt is megértenünk, hogy egy-egy etnikai egység, egy nép, egy nemzet mennyire tudta megőrizni önálló belső stílusát, illetőleg történeti alakulása, a társadalmi fejlődés fokai szerint kultúráját mennyire építi organikusan vagy külsőségesen, mik kultúrájának jellemző jegyei, alkotómódszerei. Ma már az összehasonlító irodalomtörténet és művelődéstörténeti kutatás is egyre inkább hangsúlyozza a régi összehasonlító módszerek hibáját: csak a hatás átadását vizsgálták, egy-egy kulturális alkotásban, a tárgyakban, az intézményben, a műfajban, a műben mutatkozó idegen elemeket, motívumokat vizsgálták – mintegy behatoló idegen elemet. Holott az átadás-átvétel folyamatában az átvétel is, maga a folyamat is – és a kibontakozó eredmény is egyaránt fontos.

A magyar művelődéstörténet egy túlhaladott, régi elmélete szerint a magyar kultúra minden jelentős alkotása a „bécsi kapun” keresztül, vagyis nyugatról érkezett. Ez a felfogás csak az átvételre vetette a súlyt vizsgálatai során. Ma már senki előtt sem lehet kétséges, hogy {H-660.} az együtt élő vagy távolabbi népek között kultúrájuknak megfelelően kölcsönhatás alakul ki.

Elég, ha ezzel kapcsolatban most csak néhány tételt szögezünk le. A magyar műveltség története bizonyítja, hogy a magyarság honfoglalást megelőző műveltsége is többféle rétegből tevődött össze (vö. 20–22. l.). De a későbbiekben is Európa nemcsak egy kapun át lépett be Magyarországra. A bizánci, az itt élt avar s az itt tovább élő többfajta szláv hagyomány, az olasz, a francia, a német hatások rétegei, hogy csak néhány legfőbb csoportot említsünk, a finnugor alapréteg mellett, s a megújuló türk, majd oszmán-török ráhatások csoportjain kívül.

Nem is közhelyszerű tényekre akarunk utalni. S arra sem, hogy Magyarországon a földrajzi tényezők is megújuló kapcsolatokat segítettek elő: a Kárpátok hegyrendszere az itt élő népek sajátos gazdálkodási, kulturális formáit, kapcsolatait teremtette meg, ahogy a Duna vízrendszere és részben a Tiszáé is a kapcsolatok bonyolult hálózatának volt földrajzi-gazdasági előfeltétele. Azt sem kell részleteiben fejtegetnünk, hogy az európai migrációs folyamatok s az egész magyar nemzeti történeten végighúzódó migrációs folyamatok, települések mennyire hozzájárultak a magyar etnikai térkép tarkaságához, történeti változékonyságához és egységéhez is.

Mindez a kulturális alkotási folyamatok alaptényezőihez tartozik. De a néprajztudomány kutatóira ezen alapok szemmel tartása mellett mégis elsősorban az tartozik, hogy az átadás-átvétel folyamataiban a hatás mellett egyenlő rangon vizsgáljuk az áthasonítási folyamatot, annak fokozatait, valamint a megmutatkozó eredményeket, eltéréseket. S mikor a kulturális alkotásokban megmutatkozó idegen vagy áthasonított elemek arányáról beszéltünk, ehhez a témához kapcsolódó problémákat vetettünk fel.

Bartók Béla a magyar és a szomszéd népek népzenéjét vizsgálva egy döntően fontos módszertani elvet vezetett be az összehasonlító kutatásokba. Ezt az elvet ki kell terjesztenünk a néprajzi kutatások minden ágára, csak akkor lesz az összehasonlításunk valóságos, az alkotások folyamatait egészében megfigyelő. Bartók Béla ugyanis nemcsak azt vizsgálta, hogy a magyar népzene milyen elemeket, dallantformákat vesz át és illeszt bele a magyar népzene rendszerébe, hanem az áthasonulás fokait is figyelte, s azt, hogy melyik szomszéd néptől vesz át a magyar nép, vagy mi az, ami nincs rá hatással, milyen etnikai jellegű dallam, milyen formai elem legyen az, amely következetesen kimarad a magyar dallamvilágból, pedig minden történeti-társadalmi ok lehetővé tenné a hatás megvalósulását. Ezt a kutatási elvet, melynek fundamentális jelentősége van, igyekszünk a néprajz különböző területein alkalmazni.

Különösen alkalmas ilyen vizsgálatokra – más európai népegységek mellett – a magyar paraszti kultúra. Éppen ezért, mert a honfoglalás előtti történeti, etnikai kapcsolatai, majd betelepedése utáni története arra vallanak, hogy nagyon sokféle ráhatás mellett szívósan tudta őrizni etnikai jellegének hagyományos formáit, és az új ráhatásokat organikusan építette be műveltségének formai kifejezőeszközei, tartalmai közé. A magyar kutatók egyre inkább kilépnek az egyirányú hatásvizsgálat köréből, és elemzéseikben rámutatnak arra, hogy Kelet {H-661.} és Nyugat között a magyarok nemcsak átvevők, hanem közvetítők és alkotók is voltak. Tanulságosak azok a vizsgálatok, amelyek a nyugati mesekincs legáltalánosabban ismert típusainak magyar megjelenési formáit, illetve azok teljes vagy majdnem teljes hiányát mutatják. Az európai mesekincs európai redakcióinak ismerjük szinte tükörképszerűen hű magyar változatait, s ugyanakkor vannak mesék, amelyek a magyar paraszti hagyományokban nem jelentek meg. Pedig például a Grimm-mesék nagyszámú kiadásain, tankönyveken, ponyvafüzeteken keresztül eljutottak az akkor még írástudatlan magyar parasztságig, több hullámban is, általános átvételükre mégsem került sor.

Bartók említ német dallamtípusokat, amelyek csak cseh-morva közvetítéssel jutottak el a magyarsághoz. A magyar hiedelemkincs egyes rétegeit az ugor korig lehet visszavezetni, de vannak középkori átvételek, melyek könnyen beilleszkedtek, míg mások átvételére nem került sor.

A magyar parasztság társadalmi szerkezete eltérő, elkésett fejlődést mutat a nyugatihoz képest, s mégis a közvetítő rétegek állandóan munkáltak Nyugat és Kelet között, s e magyar forgóponton a kulturális közvetítés, újrateremtés, átalakítás kulturális munkája állandó volt. Ami a nyugati kutatót az elmúlt évtizedekben még meglepte, az e szájhagyományozó kultúra alkotó elevensége volt, így például a mesemondói újrateremtésnek azt a gazdagságát, ami nálunk még virágzott, a nyugati kutatás általában már nem ismerhette. Elvétve még napjainkban is kiváló mesemondókra, újrateremtőkre talál a kutató. Ez az elkésettségéből adódott szájhagyományozó alkotói helyzet a Nyugat és Kelet közé vetett magyarság néprajzi sajátságai közé tartozik.

Amíg a nemesi-polgári költők, történetfilozófusok, politikusok számára a Kelet és Nyugat közötti helyzet a magyar tragikum, a magány forrása volt, addig ma már a néprajzi kutatás nem ezzel a szemlélettel tekint a múltra. Nem feledi a tragikus történeti eseményeket sem, de vizsgálataiban ez ma már nem befolyásolja. Inkább az összehasonlító kutatás egyik legtermékenyebb szempontját találjuk ebben a történeti-társadalmi helyzetben. Úgy látjuk, hogy a nagy eurázsiai térségben s ezen belül Európában, a magyar nép egy etnikailag igen érzékeny gócpontot, befogadó és kisugárzó központot jelentett, s jelentette mindenképp az alakításnak, formálásnak egyik érdekes állomását a közös európai hagyományok útvonalán.