Kelet és Nyugat között

TARTALOM

V. Irodalom, mellékletek

{H-662.} A népi műveltség a ma és a jövő kultúrájában

Az osztálytársadalmakban nemcsak a nemzet egésze oszlik két részre, hanem a kultúra is. Ezek szerint minden kapitalista nemzetben két jól elhatárolható kultúra él egymás mellett: az egyik az uralkodó, a másik az elnyomott osztályoké. Így volt ez a feudális társadalomban is, bár a középkorban a különbségek korántsem voltak olyan méretűek, mint a későbbi századokban, hiszen a nemesek, a földesurak egy jelentős része sem tudott írni-olvasni, így maguk is csak szájhagyományozódás útján juthattak műveltségükhöz. Ez, éppen ennek következtében, közel állott a parasztok műveltségéhez. Balassi Bálint, a XVI. század kiemelkedő költője, bár a főrendekhez tartozott, mégis a juhásztánc olyan virtuóz művésze volt, hogy a királyi udvar előtt eljárt táncát külön is följegyezték.

Idővel az uralkodó osztályok műveltsége egyre inkább távolodott a népétől. Ebben jelentős szerepet játszott, hogy az írásbeliség, az iskola elsősorban a kiváltságosak szánára biztosított művelődési lehetőséget, ami egyben az egyetemes európai műveltségbe való bekapcsolódást is jelentette. Mindebből az írni-olvasni nem tudó parasztsághoz csak bizonyos áttételeken kerülhetett valami. Ezért a parasztság nagy tömegei az élet minden területén elsősorban a maguk erejére voltak kénytelenek támaszkodni. Így a termelésben, a kultúrában, a művészetben létrehozták a történeti múlt, a jelen, a gazdasági-társadalmi körülmények által meghatározott, tájanként ennek következtében eltérő, sajátos színezetű paraszti kultúrájukat.

Ennek egyik legfontosabb jellemzője a hagyományozódás, vagyis az a jelenség, hogy a kultúra egésze és egyes elemei szóbeli és tapasztalati úton öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Ezeket írásban hosszú évszázadokon keresztül nem rögzítették. Ehhez kapcsolódik egy másik tulajdonsága: rendkívüli változékonysága, de egyben archaikumokat megőrző ereje. Az ellentmondás csak látszólagos, mert míg egyes elemek rendkívül erősen tartják magukat, addig például a dalokat, a meséket, a mondákat előadóik tehetségüknek megfelelően alakították, az egyes elemeket, motívumokat tudásuknak és ízlésüknek megfelelően kapcsolták össze, és így azok tartalma és formája egy-egy kiemelkedő egyéniség előadásában változott és tökéletesedett. De ugyanígy volt ez az anyagi kultúra területén is, hiszen évszázadok alatt hány kitűnő technikai képességekkel megáldott parasztember tökéletesítette, alakította a kapát, ekét, a szekeret, és ezzel emelte a termelés szintjét.

A két kultúra közötti kölcsönhatás az élet, a műveltség minden területén előfordult, és erre könyvünk sok helyén utaltunk. A XVIII. századtól egyre több olyan elemet tudunk kimutatni, mely bizonyos mértékig tudatosan jutott át az uralkodó osztályok műveltségébe. Igazában a XIX. század első felében fordul a figyelem a parasztság és annak kultúrája felé, amikor olyan költők tűnnek fel, akik maguk is a parasztságból jöttek. Ekkor indul meg a magyar népköltészet felfedezése, egyre rendszeresebbé váló összegyűjtése, írásban való rögzítése, {H-663.} könyvekben történő kiadása. A magyar költészet felvirágzásának korszakában Arany János, Petőfi Sándor és sokan mások a népi témákat nemcsak bevitték a műköltészetbe, hanem a népköltészet nyelvét, formáját, fordulatait is meghonosították. Így egy-egy költeményük népdallá változott, máskor ők maguk vettek át sorokat, olykor versszakokat a népköltészetből, ezért egyes esetekben nehezen tudjuk megállapítani, hogy egyik vagy másik népdal a parasztságtól került-e a költői művek közé, vagy fordítva. Ez már a költők által rendszeresen alkalmazott tudatos eljárás volt. Petőfi Sándor mondotta egyszer Arany Jánosnak, hogy költeményei jó részét odaadná, ha olyan kerek néhány sorba tudná érzelmeit sűríteni, mint ahogy azt a népdal teszi.

A múlt század végétől kezdve számos kísérlet történt a népzene, a néptánc, a díszítőművészet területén a népi hagyományoknak a nemzeti művelődésbe való beépítésére. A legszélesebben ezzel a kérdéssel a magyar néprajztudomány kiemelkedő mestere, Györffy István professzor foglalkozott, aki a hitlerista terjeszkedéssel akarta szembeszegezni a népi műveltséget „A néphagyomány és nemzeti művelődés” című, utolsó munkájában, mely 1930-ban jelent meg, a magyar művelődés alapjává a népi hagyományokat kívánta tenni. Ha ma alapmegállapításainak egyikével-másikával nem értünk is egyet, de mégis meg kell állapítanunk, hogy az utóbbi évtizedben számos értékes és hasznos javaslata megvalósult.

A legnagyobb eredményeket a népzenének a nemzeti zene rangjára történő emelése terén érték el a zeneszerzők: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, akik egyben a magyar népzene kiváló kutatói, történeti mélységű feldolgozói is. Kodály Zoltán 1937-ben ezeket írta kérdésünkkel kapcsolatban: „A néphagyomány nem töltötte be rendeltetését azzal, hogy a nép zenei életét ellátta. Köze van még az élethez. Megvan benne magja, terve egy nagy nemzeti zenekultúrának. Ennek kifejlesztése, teljessé tétele a művelt réteg dolga. De csak a néppel való lelki egységben lesz rá ereje.”

A példákat hosszan lehetne folytatni azzal kapcsolatban, hogy a magyar szellemi élet, a magyar néprajztudomány legjelesebb tudósai már a múlt század végétől kezdve megkísérelték a népi műveltség beépítését a nemzeti műveltségbe. Hogy ez egyáltalán nem, vagy korlátozottan, illetve csupán egy-egy területen járt sikerrel, az a társadalmi szerkezetből, a gazdasági viszonyokból, vagyis az osztálytársadalom lényegéből következett.

Lássuk, hogy bizonyos kísérletek, előzmények után mi a szerepe a népi műveltségnek a szocialista társadalomban, a szocialista kultúrában. Hogy a rendkívül bonyolult kérdésben el tudjunk igazodni, elöljáróban szükség van néhány kérdés tisztázására. Először is a szocialista kultúra nem készen pattan elő, nem is a szakemberek találmánya, hanem „…ama felhalmozott tudás törvényszerű fejlődése útján kell létrejönnie, melyet az emberiség a kapitalista társadalom, a bürokratikus társadalom nyomása alatt dolgozott ki” (Lenin). A kapitalista társadalomban, mint láttuk, a műveltség két részre oszlott, mint ahogyan a nemzet egésze is. Ez a szocialista társadalomban felszámolódik. Így nem lehet kétséges, hogy annak a műveltségnek, amit a dolgozó nép az elnyomás évszázadai alatt önerejéből létrehozott, {H-664.} komoly szerepet kell játszania az egész nemzetre kiterjedő szocialista kultúrában is. Ennek útja-módja napjainkban még nem teljesen tisztázott, inkább csak a körvonalakat látjuk.

Így merül fel az ösztönösség és tudatosság kérdése. A mi korszakunkat megelőző társadalmak fejlődésében az ösztönösségnek igen nagy szerepe volt. Nem ismerték azokat a törvényeket, törvényszerűségeket, melyek szerint a gazdasági élet, a társadalom, a kultúra fejlődése végbement, és ezért nem tudtak élni azok lehetőségeivel. Különösképpen állt ez az írásba nem foglalt, szájhagyomány útján öröklődő népi kultúrára. A kiváló énekes, mesélő, faragó vagy fazekas ösztönösen alkotott, anélkül hogy „szakszerűen” tudta, ismerte volna az alkotás belső folyamatát és annak törvényszerűségeit. A szocialista társadalom építésében a tudatosság a jellemző vonás. Tudjuk, mit akarunk, meghatározzuk, hogy milyen úton akarjuk elérni azt, a megvalósítás során milyen törvényeket, törvényszerűségeket kell alkalmazni, figyelembe venni. Így van ez a szocialista kultúra felépítésének területén is.

A tudatosságnak elsősorban a kiválogatásban kell megnyilatkoznia. Mi az, amit beépítünk új kultúránkba, és mi az, amit nem viszünk magunkkal? Ezzel kapcsolatban ismerkedjünk meg a ma gyakran használt haladó hagyomány fogalmával. A haladó jelző azt jelenti, hogy számunkra azok a hagyományok értékesek, melyek az egész társadalomhoz, nemzethez szólnak, megfelelnek művelődési célkitűzéseinknek, és elősegítik azoknak minél teljesebb megvalósítását. Ezért a kiválogatáshoz széles körű szakismeret, a célok világos megállapítása, vagyis tudatosság szükséges.

A szocialista kultúrában minden értéket fel lehet és fel is kell használni. A népi gazdasági technikák egy része mind a földművelésnek, kertkultúrának, mind az állattartásnak fejlettebb formáiba is beépíthető, s a szövetkezeti gazdálkodás maga ellen követné el a legnagyobb bűnt, ha a hasznosítható, régi, kipróbált tapasztalatokat félrevetné. De nem hisszük, hogy ezek a jól bevált helyi tapasztalatok akadályoznák, vagy egyenesen szükségtelenné tennék a modern szocialista mezőgazdaság eredményeit. A régi technikák érdekében ma már senki sem akar cséppel csépelni s tehénnel szántani traktor helyett. Ez a tudás leginkább a talajviszonyokra, az időjárás helyi ismeretére vonatkozik. Amióta például a termelőszövetkezetek saját maguk szabják meg, hogy hova, mikor és mit vetnek, azóta a terméseredmények jelentősen emelkedtek.

A népi kultúra, említettük, egy írástudatlan, csak a szájhagyományozódás módszereivel élő, magára hagyott nép roppant szenvedések közepette teremtett alkotása. Ez a szájhagyományozó kultúra viszont csak addig teremt új alkotásokat a maga hagyományos stílusában, amíg erről a művelődési fokról feljebb nem lép. Kilépve az írástudatlanságból, kultúrát teremt a falusi nép akkor is, csakhogy ez már nem a népdalok, népmesék világa lesz. A két világháború között joggal mondhattuk, hogy a „városi műveltség”-ben, amit a kapitalizmus adott a falunak, sok volt a selejt (szentimentális ponyva, rossz filmek, giccses zene stb.), mindez nem jelentett igazi felemelkedést – ehhez képest a klasszikus, zárt formájú, szenvedélyes erejű paraszti alkotások elérhetetlen magasságban voltak. De ma már nem kell féltenünk a {H-665.} falut, a paraszti felemelkedés a művelődés területén nem szólam: eleven valóság. Az a kultúra, amit a szocializmust építő magyar társadalom ad a kulturális élet legkülönbözőbb területein, valóban a felemelkedés útjára vezeti parasztságunkat.

{H-666.} A haladó népi hagyományok szocialista kultúrába történő beépítésének nagy munkája a gyakorlatban két részre oszlik. A néprajznak mint történeti tudománynak az a feladata, hogy különböző korszakokban, különböző társadalmi alakulatokban a dolgozó tömegek hagyományos kultúráját vizsgálja. E gyűjtő- és feldolgozó munkája során még a részlettanulmányokban is az egész megragadására törekszik, a részleteket is az egész kultúrában igyekszik elhelyezni. Ebből következik, hogy a dolgozó tömegek életének minden részlete érdekli, nerc szelektál, nem tesz olyan megállapításokat, hogy a jövő kultúrája szempontjából mi minősül felhasználhatónak, és mi nem. Feladata ugyanis az, hogy minél teljesebb anyagot bocsásson a történeti megismerés rendelkezésére, és minél bővebb választékot nyújtson arra, hogy abból a haladó hagyományokat a jövő számára fel lehessen használni. Csak ritka kivételként esik egybe, amikor a kiváló gyűjtő feldolgozó művész is, aki az új kultúrába a nép hagyományos műveltségelemeit be tudja építeni, mint azt a népzenekutatók és a népi tánc esetében láthatjuk.

Sokáig eltért a vélemény azzal kapcsolatban, hogy a hagyományos népi kultúrát, annak egyes elemeit hogyan és mi módon lehet beépíteni az új kultúrába. Voltak, akik azt állították, hogy nem szabad változtatni rajta, hanem a tartalmat és a formát egyaránt megőrizve kell azt átvenni. Tehát a faragókat, a fazekasokat arra akarták szorítani, hogy a régi, klasszikus darabokat másolják, legjobb esetben is utánozzák. Az ezt ajánlók a népi művészeteket egyáltalában nem, vagy alaposan félreismerték, hiszen azoknak egyik legjellemzőbb vonása az állandó változás, alakulás. Érezték ezt maguk az alkotó népművészek is, akik tiltakoztak az ellen, hogy tehetségükkel csupán a másolás szintjén rekedjenek meg. A népi kultúrát tehát nem másolni, hanem továbbélni, -fejleszteni kell, mert megvan rá a lehetőség.

A nagy európai zene, Bach, Mozart, Beethoven éppen úgy tanult a népdaltól, mint Bartók, Kodály, de a népzene történeti rétegeit is összekötik az európai hivatásos zene hatásai. S az egymás mellett, ugyanegy sors súlya alatt szenvedő népek is mindegyre átadták egymásnak kulturális kincseiket. Bartók elemezte sokrétűen, hogy mennyit adott a magyar a szomszéd népek népzenéjének, s mennyit kapott tőlük, tehát a hagyományos népi kultúra is állandóan alakult története során, elválaszthatatlan a magyar nép történeti fejlődéséről. Miért akarnók részben élő, részben már csak rekonstruált ősi formák közé visszavezetni, ezen a fokon rögzíteni? Ellenkezőleg, a kulturális tömegmozgalom minél bátrabban nyúl mai témához, minél bátrabban épít tovább a népi formákon, annál inkább segít a szocialista népi kultúra új formáinak megszületésében. Ahogy a nép továbbépítette kis írástudatlan közösségeiben a régi hagyományt, és élénken reagált az újra, ugyanúgy feladat ma is a születő új kibontakozását elősegíteni, s nem lehet megelégedni a népművészet eddigi formáinak ismételgetésével.

Ezek után érdemes egy-két pillantást verni arra, hogy milyen eredmények születtek a népi kultúra hagyományos elemeinek a mai műveltségbe történő beépítése területén. Eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy erre kevesebb lehetőség kínálkozik a társadalmi és anyagi kultúra területén, mint a szellemi műveltségben. Ezért inkább csak az utóbbiból említünk meg néhány példát.

{H-668.} A népi díszítőművészet (vö. 346–402. l.) eredményei különösen az utóbbi két évtizedben nagyon jelentősek, annak ellenére, hogy a két világháború között már, különösen a művészi jellegű kézműiparok közül, sok megszűnt. Azt mondhatjuk, hogy a népi díszítőművészet virágzásnak indult, és sokszor sikerült olyan ágait is feleleveníteni, melyek korábban részben vagy egészben elhaltak (bőrmunkák, rátétes szűrdíszítések stb.). Ez az új népi díszítőművészet azonban természetesen sokban különbözik elődjétől. Ez részben a formakincsben, de még inkább a belső tartalomban és a technikában nyilatkozik meg. Régebben a paraszt vagy kézműipari mester ösztönösen dolgozott, illetve akaratlanul is a hagyományok megszabta utat járta, ma pedig egyre inkább tudatosan alkot. Ez a tudatosság eleinte a díszek, a színek, a kompozíciók hű vagy kissé változtatott átvételében nyilatkozott meg, de ma már a legjobbak nemcsak új elemeket alkalmaznak, hanem sajátos új kompozíciókat is teremtenek. A fejlődést még csak jobban aláhúzza az új alapanyag, a fejlettebb technika, amit a művészi adottságok mellett a rutin is támogat.

A díszítőművészeti tárgyak funkciója ugyancsak alapvetően megváltozott. Korábban ezek az alkotások többségükben olyan használati tárgyak vagy éppen valami anyag tartására szolgáló edények voltak, melyeket díszekkel igyekeztek szebbé tenni. Ma azonban nem a tárgyak funkciója, hanem azok díszítése az elsődleges, használatuk jelentősége egészen elcsökevényesedett. Ez azzal magyarázható, hogy ezek a tárgyak ma már nem a paraszti háztartások – melyek különben maguk is alapvetően megváltoztak – számára készülnek, hanem elsősorban a városi otthonokat igyekeznek szebbé, otthonosabbá tenni. Mindez világosan mutatja, hogy korunk népi díszítőművészete az iparművészethez közeledik, úgyhogy ma már sokszor nevezzük népi iparművészetnek.

Korábban a népi díszítőművészet alkotói csak közvetlen környezetük (család, falu, táj) számára alkottak. Ez egyben azt is jelentette, hogy a kisebb vagy nagyobb közösség közvetlenül nyilváníthatta tetszését vagy nemtetszését, tehát a művész munkáját közvetlenül befolyásolhatta. Ma ez ugyancsak másképpen történik, hiszen a népi iparművészet legjelesebb alkotóit az egész országban ismerik. A legjobbak közülük minden évben megkapják „A népművészet mestere” kitüntető címet, munkájukat, kísérleteiket rendszeresen támogatják, öregségükben megfelelő nyugdíjat kapnak. Ugyanakkor munkájukban a nagyobb közösség közvetlen ellenőrzése, irányítása csak áttételesen érvényesül. A művészek és néprajzi szakemberek kisebb köre nyilvánít véleményt készítményeikről, míg a közösség ítéletéről csak úgy lehet tudomást szerezni, hogy egyikük-másikuk alkotásait nem azonos fokon vásárolják az üzletekben. Ebből is világos, hogy milyen sokféle elvi és gyakorlati probléma merül fel még olyan területeken is, ahol a szakértelem és az anyagi támogatás egyaránt rendelkezésre áll (l. LVI–LXV. kép).

De most tekintsünk a gyerekjátékra, a zenére, a táncra, ahol ismét más kérdésekkel találkozunk. Már-már azt hittük, hogy az egykori falusi gyermekjátékokat teljesen elfeledtetik a nemzetközi elterjedtségű játékok. Ezek valóban az úgynevezett népi sportjátékok nagyobb részét háttérbe szorították. A különböző népi eredetű labdajátékok {H-670.} felélesztésére csak újabban indult eredményekkel kecsegtető kísérlet. A legkisebbek, az óvodás korúak (3–6 év) énekes gyermekjátékai, különösen az utóbbi évtizedben, egyre többet merítenek a népi hagyományokból. Ez azért különösen fontos, mert a kicsinyek több mint 70 százaléka látogat valamiféle óvodát, gyermekotthont, és ott jórészt paraszti eredetű gyermekdalokra, játékokra tanítják őket. Ezek a gyermekek felnőve, minden bizonnyal nagyobb fogékonyságot mutatnak majd a népdalok, a népzene iránt, mint az előttük járó városi, de sokszor a falusi korosztályok is.

Kodály Zoltán a népzenét zenei anyanyelvnek nevezte, és mivel nemcsak nagy népzenekutató, zeneszerző, hanem kiemelkedő pedagógus is volt, ezért mindent elkövetett, hogy a magyar népzene minél szélesebben beépüljön az egész magyar zenei életbe. Ma már Kodály-módszerről beszélünk, melynek tanítási módja nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában, sőt azon túl is ismert és gyakorlott is.

Míg a gyermekek népzenei ismeretei megnyugtatónak látszanak, addig a felnőtt korosztályoknál igazi eredményeket nem sikerült elérni. De új kezdeményezésekről, különösen az utóbbi években, itt is beszélhetünk. Ilyen például a „pávakörök” mozgalma, mely nevét onnan kapta, hogy a páva jeles szerepet játszik nemcsak a népdalokban, hanem a népi díszítőművészet motívumkincsében is. Ezek a körök jórészt falun vagy kisebb városokban alakultak, és különösen szívesen látják az olyan idősebb tagokat, akik még maguk is ismerői a falu vagy környék népdalkincsének, népzenéjének, és azt az érdeklődő fiataloknak át tudják adni. Ma már sok száz ilyen kör működik az országban, melyek időről időre területenként, de országosan is, találkozókon {H-672.} vesznek részt, és a legjobbakat a rádió és televízió segítségével az egész ország megismerheti. A „pávakörök” nagy érdeme, hogy a falvakban is felfigyeltek saját értékeikre. Ahol nemrégiben még alig lehetett a slágereken és operettrészleteken kívül mást hallani, ott ma ismét egyre jobban terjed a népdal. Ez a mozgalom nagymértékben segítette egyes szokások – köztük a lakodalom – újraélesztését, hiszen az elképzelhetetlen dalok nélkül. Ma a falusi lakodalmak egy részét a termelőszövetkezetek rendezik, és a régi dalok, rigmusok, szokások, a helyzetnek és körülményeknek megfelelő átköltéssel egyre inkább gyökeret eresztenek.

A népi táncokkal a helyzet bizonyos vonatkozásokban ismét más jellegű, hiszen a múlt század közepétől kezdve a leegyszerűsített csárdás a korábban gazdag tánchagyományt nagymértékben egységesítette. Úgyhogy a régi táncok nagy múltra tekintő rétegeinek jó része már elenyészett, amikor a századforduló táján a falvakban is megjelentek a tánctanárok, akik e kor modern európai táncait honosították meg. A magyar népi táncok kiváló kutatóinak az utóbbi évtizedekben még nagyobb nehézséggel és még mélyebbről kellett a régi anyagot kibányászniok, mint azt előttük néhány évtizeddel a magyar népzene kutatói tették.

Már a harmincas években hoztak létre falusi népi táncegyütteseket, majd az ötvenes években alig volt olyan művelődési ház, mely tánccsoporttal ne rendelkezett volna. Ezek nemcsak a helyi táncokat, hanem a helyi népviseletet is igyekeztek színpadra vinni. A legtöbbjük azonban nem emelkedett megfelelő művészi fokra, és megrekedt néhány régebbi és az öregek által még ismert tánc betanulásán. Tanúi lehetünk azonban annak is, hogy nagyszerű országos népi táncegyüttesek a régi táncokat nemcsak változatlanul adják elő, hanem koreográfusaik a megfelelő elemek felhasználásával új alkotásokat hoznak létre. A régi alapon újat alkottak.

Sokáig úgy látszott, hogy mindezzel a régi paraszti tánc színpadi produkcióvá válik. Néhány év óta azonban a városi és kisebb mértékben a falusi fiatalság sok helyen úgynevezett „táncházakat” szervezett. Ezek régi elődje az, amikor a falusi fiatalság egy-egy házat, szobát bérelt ki, ahol esténként, elsősorban a hétvégeken eltáncolgattak. Innen származik az elnevezés és a módszer egyaránt. Ma már ezekből is több száz működik az országban, és egyre kedveltebbé válnak.

A népzene, a néptánc megismertetésében rendkívül nagy szerepet vállal a film, a rádió és a televízió. Szép számmal készülnek a népi műveltség egyik vagy másik ágát bemutató filmek, melyeket a nagyközönség a mozikban és a televízióban tekinthet meg. A rádióban a zenei adások igen jelentékeny részét teszi ki a népzene, és az állandóan visszatérő műsorszámok egy-egy táj népdalkincsével is megismertetnek. A televízió a táncok és olyan hagyományok bemutatása területén tett sokat, ahol a látás élménye nélkülözhetetlen.

A jó példákon kívül, melyek számát még lehetne szaporítani, hadd említsünk olyat is, amit fenntartással fogadunk. Itt többek között arra a divathullámra gondolunk, melynek nyomán egyesek a népi díszítőművészeti alkotásokat nagy tömegben igyekeznek megszerezni és azokkal a lakásukat kelleténél jobban megtömik. Mindehhez járul az {H-673.} egész elrendezésben megnyilvánuló szakmai és művészeti dilettantizmus, ami az ilyen berendezések közül sokat a „népi giccs” jelzőre érdemesít. Itt két dolog találkozik, ha tetszik, ütközik egymással. A széles körű és határozott igény a népi díszítőművészet alkotásai, a régi elrendezési formák iránt, másrészt a hozzá nem értés, mely a kiválogatásban, a túlzsúfoltságban, az aránytalanságban nyilatkozik meg. Mindez komoly veszélyt jelent, hiszen a jóindulatú, de hozzá nem értő emberek számára tévesen ez jelentheti a haladó hagyományoknak az új műveltségbe való beépítését.

A néprajznak mint tudománynak, a népművészeti alkotások, a régi hagyományok megismerésének jelentős szerepe van a nevelés szolgálatában. {H-674.} A népi kultúra megismerése annak a tanulságnak levonásával jár, hogy az elődök rendkívül nehéz gazdasági és társadalmi körülmények között milyen nagyszerű alkotásokat tudtak létrehozni, olyanokat, melyek joggal sorolhatók a nemzet egyetemes értékei közé. Ugyanakkor az is kiviláglik, hogy ez a kultúra egészében jellemző a magyar népre, míg egyes elemei nyelvi, etnikai, politikai határokon keresztül hatalmas területeket kötnek össze. De kiviláglik az is, hogy más népek is rendelkeznek népi műveltséggel, melyek ugyan különböznek a magyartól, de hasonlóan becses az azt létrehozó nép számára. Így lehet hát a népi kultúra megismerése a hazafias és internacionalista nevelés forrása.

A népművészet aktív korszaka egyes területeken ma is tart, hatása társadalmi és művészeti szempontból egyaránt jelentős, és mintha ez a hatás az utóbbi évtizedekben egyre inkább fokozódnék. A népi műveltség elemeinek, látás- és alkotásmódjának jelentős részét nem tekinthetjük holt anyagnak, hanem átfolyik jövendő műveltségbe. Ma még nem mindig látjuk világosan ennek gyakorlati útját-módját, de számos eddigi eredmény és kezdeményezés összegezéséből egyre többet tudunk meg az ilyen irányú fejlődés törvényszerűségeiről.

Kelet és Nyugat között

TARTALOM

V. Irodalom, mellékletek