A részes munkások

A mezőgazdasági munkákat a föld nélküli mezőgazdasági dolgozók már évszázadok óta elsősorban a termés bizonyos részéért végezték el. E munkamód igazában a jobbágyfelszabadítás után terebélyesedett ki, amikor a tőkével nem rendelkező nagybirtok egyszerre elvesztette az ingyen jobbágyi munkaerőt. Nem volt más választása, mint hogy részes munkásokat alkalmazzon az aratásra, a kukorica megművelésére és betakarítására, majd különböző ipari növények megmunkálására. Mindebből a kapcsolatok olyan szövevénye keletkezett, mely a munkást mozgásában akadályozta, és minél jobban igyekezett helyhez kötni.

A részesaratást (l. még 477–81. l.) a XVIII. században még hatod-heted részéért végezték, míg ez a XIX–XX. század fordulójára tíz-tizennegyed részre csökkent, amiből a kaszás és a marokszedője részesült. A múlt század közepétől kezdve a nagybirtokokon a feltételeket írásban rögzítették. Az ilyen aratószerződéseket már többnyire februárban az aratógazda kötötte meg az uradalom tiszttartójával az aratók nevében. Ebben kikötötték a részesedés arányát, továbbá azt, hogy miképpen kell a munkát elvégezni, és mennyi idő alatt kell azt befejezni. Ha valaki megbetegedett, azt elengedték, legfeljebb csak az elvégzett munkát fizették ki neki. Az ivóvízről a gazda gondoskodott, de azt korsókba már a munkásoknak kellett önteniök és széthordaniok. Ha a vihar a kereszteket szétszórta, akkor azokat annyiszor rakták össze, ahányszor arra szükség mutatkozott.

Az étkezésnek többféle módja alakult ki. A nagybirtokokon általában ún. konvenciót mértek, vagyis hetenként adtak változó mennyiségű kenyeret, szalonnát, lisztet, főzeléket, esetleg zsírt, ecetet és mindig pálinkát, egyes vidékeken bort. Az élelmiszerből az aratók szakácsnője készítette el az ebédet, egyes esetekben a vacsorát. Máshol az a szokás terjedt el, hogy az uradalom maga főzetett, de mivel ez sok csalásra adott lehetőséget, ezért a munkások szívesebben vették a természetben kiszolgáltatott konvenciót. A főtt étellel való ellátás inkább a gazdag- és középparasztok esetében maradt meg sokáig, ahol az egy-két aratópár élelme rendszerint megegyezett a gazdáéval.

Az aratás általában két-négy hétig tartott, és mivel korán, rendszerint virradat előtt kezdték, ezért csak a falu közeléből mentek haza. A legtöbb esetben kinn háltak, esetleg a közeli tanyában húzódtak meg. Az uradalmakban ilyenkorra valamelyik istállót ürítették ki, és itt szalmán aludtak a részesaratók.

A szerződést többféleképpen kötötték, így voltak, akik csak magára az aratásra szerződtek, ami a keresztbe rakással fejeződött be. Mások azt is vállalták, hogy a behordásban, a szekér megrakásában, az asztag emelésében is segédkeznek. Akadtak ugyanakkor olyanok is, akik a fenti munkálatok után a nyomtatást, cséplést, majd a gépi cséplés munkáját is ellátták.

23. Zsellérasszony

23. Zsellérasszony
Öszöd, Somogy m.

{H-71.} Az aratást meghatározott idő alatt kellett elvégezni, mert máskülönben a szem kipergett, és ez nagy veszteséget jelentett a gazdának. Az aratómunkások, hogy a részesedésen emelni tudjanak, közvetlenül az aratás megkezdése előtt vagy közben léptek sztrájkba jogaik érvényesítésére. Ilyenkor csendőrök verték le a próbálkozást, a szervezőket elvitték, bebörtönözték, míg a többiek a megfélemlítésre újra megkezdték a munkát. A birtokosok a múlt század végétől tartottak az aratósztrájkoktól, és ezért a munkásokat igyekeztek különbözőképpen lekötni. Ennek egyik módja volt a részes kukoricaművelés.

Általában ezt csak az kapott, aki aratást is vállalt. Ennek nagysága a körülményektől függően egy-két hektárt tett ki. Ezt az uradalom megszántatta, bevettette, majd átadta a részesnek, aki háromszor megkapálta, betakarította, és a szárat levágva kúpokba rakta. Ezért a munkáért korábban a termés felét, majd harmadát, később negyedét kapta. Ha azonban az aratósztrájkban részt vett, akkor elvették a kukoricaföldet tőle, és így a következő télen nem tudott disznót hizlalni.

24. Részesaratás

24. Részesaratás
Alföld

{H-72.} A századfordulótól kezdve a különböző ipari növények, különösen a cukorrépa, nagyon elterjedtek a nagybirtokokon. Ennek napszámos munkáját is igyekeztek minél olcsóbban megoldani. Ezért az arató és kukorica-részesmunkásokkal úgy kötötték meg a szerződést, hogy egész éven keresztül, amikor az uradalomnak éppen szüksége volt rájuk, tartoznak a szokásos napszámért akármilyen munkát elvégezni. Ez azt jelentette, hogy a részes munkás nem mehetett el sehova, esetleg jövedelmezőbb munkát vállalni, mert az uradalom, amennyiben nem jelent meg azonnal, felbontotta az élet alapját jelentő szerződését.

E szerződésben azonban nemcsak a fentieket kötötték ki, hanem azt is, hogy a részes köteles néhány napon ingyen a munkaadó által kijelölt bármilyen munkát elvégezni. Ez idő alatt nemcsak fizetést, napszámot, de még ennivalót sem kapott. Az előbbiekben, de különösen ebben az úgynevezett ledolgozásban, „ingyen munká”-ban, könnyen fel lehet ismerni a feudális jobbágyszolgáltatások egyenes folytatását. A részesaratók általában egy-két napot szolgáltak, és ezt többnyire a szálas gabona ingyen történő behordásával tudták le. Sokkal magasabbra szabták a kukoricaföldek ingyen munkáját. Az Alföldön ez katasztrális holdanként egy-három nap között változott, de egyes dunántúli megyékben a hetet is elérte. A részt cséplés {H-73.} után, közösen fogadott szekérrel szállították haza. és a fuvar árát arányosan fizették meg, néhol sikerült ezt az uradalomra hárítani.

A részesaratók este, de még a déli szünetben is sokszor daloltak, különösen gyakran kerültek elő az aratással kapcsolatos nóták. Szívesen hallgatták a meséket, mondákat, igaz történeteket, katonaélményeket, és igen nagy becsülete volt annak, aki ezekből minél többet tudott.

A részesaratók egy-egy gazda vezetésével sokszor évtizedekig együtt dolgoztak, és nemcsak a munkában, hanem a mindennapi életben, a faluban, a mulatságokban is összetartottak.