{H-81.} Kisebb csoportok, foglalkozások

A fentebb említett rétegek, csoportok a magyar falvak és mezővárosok lakosságának döntő többségét tették, de ezen túlmenően is érdemes még néhány csoportot megemlíteni. A szegényparasztok, nincstelenek közül kerültek ki a csőszök, kerülők, akiket hivatalosan mezőőröknek neveztek. Ezeket a falu közössége fogadta, és díjazásukat rendszerint természetben kapták (gabona, kukorica). Ősztől tavaszig, de különösen a betakarítás idején, kinn laktak a határban, ideiglenes kunyhóikat leveles ágból, kukoricaszárból, nádból készítették. Az Alföldön magas látófára, kapaszkodtak, hogy a nagy növésű kukoricatáblák felett is messze elláthassanak. A tolvajok vagy az elkóborolt jószág által okozott kárt – amennyiben a tettest nem tudták megnevezni – meg kellett téríteniök. Az uradalmak csőszei rendszerint a kiöregedett béresekből kerültek ki, akik csökkentett konvencióért is készségesen vállalták ezt a nehéz és felelős munkát.

Míg a méhészet, vadászat az utóbbi évszázadban csak kiegészítő foglalkozásként szerepelt (l. még 220–6. l.), addig a halászok a magyar falvakban egész éven át önálló foglalkozásként űzték azt. A földesúri vizeken általában a jobb minőségű halak kétharmadát kellett beszolgáltatniuk, míg a többivel maguk rendelkeztek. Szünetet csak aratás idején tartottak, amikor részesaratóként igyekeztek a télire való gabonát megkeresni. A halászat évszázadokon keresztül apáról fiúra öröklődött, lehetőleg egymás között házasodtak, vagy a szegényparaszti rétegekből kerestek párt maguknak, mert a gazdák lenézték őket, azt tartván egy alföldi mondással:

Halász, vadász, madarász,

Mind éhenkórász!

Egyszerű, rendszerint kétsejtű házaik a települések szélein húzódtak meg, ha módját ejthették, vízparton építkeztek, hogy minél közelebb legyenek munkájukhoz. A sok száradó vagy javításra váró háló, az Alföldön a fára futtatott kobaktök már messziről elárulta a ház lakójának foglalkozását.

A pásztorok (l. még 234–7. l.) családjai is vagy a faluban, vagy az urasági majorokban éltek, míg a családfő és a felnőtt fiúk az év nagy részét kinn a legelőn, a jószág mellett töltötték. A pásztorok a parasztokkal és a cselédekkel ritkán keveredtek, de maguk között is megtartották az egyes jószágfajták őrzői különállásukat. A pásztorok között, amikor már számadóságig eljutottak, sok jómódú akadt, akik ügyes cserélésekkel, vásárokkal, régebben lopott jószágnak a nyájba való befogadásával, jelentős vagyonra tettek szert. A legmódosabbaknak mégis a juhászok számítottak, akik a közösség vagy uradalom nyájában a sajátjukat is legeltették, részesedtek a szaporulatból és a tejhaszonból egyaránt. Ezért gyakran egészen önállósították magukat. De akármennyire vagyonosakká válhattak is egyesek, a falu közösségi életében a legtöbb esetben nem vettek részt, különállásukat hol akarva, hol akaratlanul megőrizték. A falu nyáját mindennap kihajtó pásztorok között ritkán akadt csak olyan, aki egész életére eljegyezte volna magát ezzel a foglalkozással, vagy éppen a családon belül örökítette {H-82.} volna azt. Legtöbbször a szegényparasztokból, agrárproletárok sorából kerültek ki, máskor tönkrement emberek átmeneti lehetőségéül szolgált, olykor idősebbek, munkából kiöregedettek vállalkoztak rá.

A vasútvonalak megépítése előtt, de sokszor még azután is, a megtermelt javak szállításában döntő szerepük volt a fuvarosoknak (l. még 262. l.). Ezek részben a kisebb földű gazdák, részben a szegényparasztok közül kerültek ki. Az utóbbi esetben alapvető foglalkozásnak számított. Rendszerint nagy nehézséggel vett a szegény ember két lovat, szekeret, és azzal hosszabb-rövidebb távolságra szállítást vállalt. De jószágának élelmet, földje nem lévén, csak részes munkával tudott keríteni, ezért kénytelen-kelletlen az uradalomhoz fordult. Itt kaszálót kapott harmadáért-negyedéért, a sarjút feléért, de kötelezte magát, hogy ennek fejében részben ingyen, részben előre meghatározott napszámért a szálas gabona behordásában, a szemes termény vasútállomásra történő szállításában, mindig az uradalom által meghatározott időben rendelkezésre áll. Az ilyen fuvarosok nem, vagy kevésbé váltak ki a szegényparasztságból, hiszen lovuk elhullása vagy más szerencsétlenség mindjárt visszavethette őket a kétkezi munkások közé. Akadtak azonban olyan fuvarosok is, akik országrészeket, esetleg országokat összekötő utakon szállították jövet-menet az árukat. Ezeket többnyire a kereskedők fogadták meg, akik messze fekvő nagyvásárokra igyekeztek. Ezek kitűnően ismerték az utakat, a helyi körülményeket, a szállást adó csárdákat, a veszedelmeket, így munkájukat jól megfizették. Országrészenként egész falvakat tartottak számon, ahol a lakosság nagyobb része fuvarozásból élt.