Az egyházak és a vallási élet

TARTALOM

II. Anyagi kultúra

{H-100.} Búcsú, piac, vásár

Az emberek egy jelentős része időszaki munkára messze földre vándorolt a magyar falvakból, és így más tájakat ismert meg, új munkaeszközöket, munkamódokat, szokásokat hozott magával, melyekből sok meghonosodhatott, általánossá válhatott. A termelvények, ismeretek, szokások kicserélődésének különös alkalmait biztosították hosszú évszázadokon keresztül a búcsúk, piacok, vásárok, ahova néhány község, esetleg nagyobb terület, sokszor egész országrészek népe gyűlt össze. Ezek a találkozások, beszélgetési, ismeretségkötési lehetőségek az anyagi és szellemi javak kicserélődésének fontos alkalmai, hatásuk a jelenkorig lemérhető.

A búcsú ótörök származású magyar szó, már az átadó nyelvben „felmentés, bűnbocsánat” jelentést is magába foglalt, mely a középkortól kezdve a magyarban „búcsújárás, vallási ünnep” jelentéssel egészült ki. Ilyen formában alakította ki azt a katolikus egyház, bűnbocsánatot hirdetve a résztvevőknek, de sok esetben kereszténység előtti vonásokat is felfedezhetünk benne. A pogány magyarok maradékai a XI–XII. században az erdők mélyén, sziklák és források mellett hódoltak ősi szokásaiknak. A források tisztelete tovább is megmaradt, és az egyház – mint mindenütt Európában – igyekezett a csodatevő erejükbe vetett hitet növelni. Az ilyen források körül a legendák egész sora alakult ki, mely rendszerint Jézushoz és Máriához kötődött, így Székelyföldön nagy hírre tett szert a Szent Anna-tó körül tartott búcsú, de számos forrás mellett is minden évben megjelentek a zarándokok (Székelyudvarhely, Olasztelek, Esztelnek stb.), akik a víztől gyógyulást reméltek. A Palócföldön Mátraverebélyen, Hasznoson egészen a legutóbbi időkig a forrásokhoz járultak a messze földről odazarándoklók. A bakonybéli forrás csodatevő erejéről is legendák keringtek. Az egyház ezeken a helyeken többnyire kápolnát emelt, és a hiedelmeket megpróbálta a saját céljainak megfelelően átformálni.

A búcsúk máshol egy-egy templomban elhelyezett csodatevőnek tartott képhez, szoborhoz kapcsolódtak. Ilyennek tartották különösen a görög katolikusok Máriapócsot, a szegediek Radnára zarándokoltak. Dél-Dunántúl az andocsi búcsú emelkedett a legnagyobb hírre. Híres zarándokhely volt Szegeden az alsóvárosi templom, melynek Fekete Mária-képéhez minden augusztusban az innen kirajzott telepesek 30–40 kilométerről gyalog zarándokoltak. A csíksomlyói búcsún Székelyföld csaknem egész katolikus lakossága részt vett. Zászlók alatt, énekelve, sokszor napokig vonultak a szent helyre, ahol a falu lakosai ingyen, legfeljebb csekély díjazásért szállásra-kosztra fogadták őket. Helyenként a templomban alvás szokása is megőrződött, azt tartván, hogy álomban a gyógyulás, a csodatevés méginkább megtörténhet. A búcsúhoz azonban nagyon sok világi elem kapcsolódott, így nem egy helyen leányvásárnak is számított, ahol a leányok teljes kelengyéjükkel jelentek meg. A kereskedők sátrakat állítottak fel, ahol emlék- {H-101.} és kegytárgyakat, de sokszor ruhaneműeket is lehetett vásárolni. A mutatványosok, a körhintások éppen úgy hozzátartoztak a búcsúhoz, mint a kocsmák, italmérések és a bálok. Míg az idősebbek, betegek igyekeztek a templomban megérinteni, megcsókolni a csodatevő szobrot, képet, addig a fiatalabbak elsősorban a szórakozásra gondoltak.

Egy-egy falu búcsúja a templom szentjének névnapjához kötődött ezek az összejövetelek még több világi elemet foglaltak magukba. Idegenek rendszerint csak a szomszédos falvakból jöttek, mert ez a mai napig elsősorban a falu ünnepe, melyre igyekeznek azok is hazajönni, akik más faluba, esetleg más országrészbe származtak el innen. A családok és a falu egész közössége találkozik ezeken az összejöveteleken. A vallási jelleg elhomályosulását az is mutatja, hogy az ilyen búcsúkon a vendégeskedésben a falu protestáns lakói is részt vesznek. A templom felkeresése elsősorban az idősebb korosztályra korlátozódik.

Búcsúhoz hasonló összejöveteleket a protestánsok is tartottak, ezek rendszerint egy-egy jeles történelmi vagy más évfordulóhoz kapcsolódtak, így a debreceni polgárok minden évben azon a napon vonultak ki az úgynevezett Nagyerdőbe, amelyiken asszonyaikat, leányaikat sikerült a török janicsárok kezéből kimenteniök. A székely unitáriusok ilyen népünnepe az új kenyér megszegésével esik egybe, máshol azt a napot tartják ünnepként, amikor a jobbágyság megszűnését kidobolták.

{H-102.} Míg a különböző jellegű búcsúknak alapindításuk egyházi, és ahhoz kapcsolódik több-kevesebb világi elem, addig a piacok és vásárok elsősorban kereskedelmi jellegűek, de ugyanakkor társadalmi, műveltségcserélő jelentőségük legalább olyan értékű. Egy-egy vásár vonzási körzete bizonyos néprajzi jelenségek előfordulásával is egybeesik.

A piac és a vásár között a magyar szóhasználat különbséget tesz, mert a kettő más-más fogalmat takar. A piac az olasz piazza, „tér” átvétele, és eredeti jelentése is azt mutatja, hogy a város főterén viszonylag gyakran, esetleg hetenként tartott kisebb árusításról van szó. Ilyenek már a középkorban is lehettek, és erre utalnak azok a város- és falunevek, melyek a hét valamelyik hétköznapjából származnak: Tardoskedd, Csíkszereda, Csütörtökhely, Péntekfalu, Szombathely stb. A vásár honfoglalás előtti iráni jövevényszó, mely ugyancsak gyakran előfordul a magyar helységnevekben: Kézdivásárhely, Marosvásárhely, Hódmezővásárhely, Asszonyvására, Martonvásár stb. A vásár szóból származik a magyar vasárnap, mely lényegében a vásár napját jelöli. Az egyház az egész középkoron keresztül, de későbben is küzdött a vasár- és ünnepnapokon tartott vásárok ellen. Sok helyen megelégedtek azzal, hogy csak az istentisztelet előtt nem volt szabad árusítani, Erdély egyes részein egészen a legutóbbi időkig tartottak vásárokat vasárnap is. Az országos vásárok másik két elnevezése annak két jellegzetességét emeli ki: a sokadolom azt bizonyítja, hogy ezeken nagy területről nagyon sok ember gyűlt össze; a szabadság arra utal, hogy itt az árusítás, vétel a mindennapi árusításnál kötetlenebb formában történhetett.

A piac és a vásár a mai napig kimutatható azoknak a településeknek a formáján, ahol az nagy szerepet játszott. Eredetileg a piactér a város középpontjában, rendszerint a templom körül helyezkedett el. Ennek megfelelően kisebb-nagyobb tér alakult ki. A sok példa közül elég csak néhányat említeni. Kézdivásárhely, Kolozsvár, Hódmezővásárhely, Kecskemét, de még Budapesten az egykori szénapiacok helyén Pesten és Budán egyaránt teret találunk (Széna tér, a mai Kálvin tér). Máshol a piac nem téren, hanem egy központi széles utcán talált helyet, ahol annak két oldalát foglalták el az árusok, hogy középen szabadon lehessen közlekedni. Ilyen Debrecen főutcája, melyet sokáig Piac utcának neveztek. Akár tér, akár utca a piac, illetve a vásár helye, azt az üzletek, kocsmák, fogadók sora veszi körül, és ez a legtöbb esetben a város vagy falu kereskedelmi, de igazgatási központja is.

Piacot mezővárosokban a hét csaknem minden munkanapján tartottak, nagyobb helyeken akár a város különböző pontjain egyszerre többet is. Itt is, éppen úgy, mint a piactartási joggal rendelkező falvakban, egy meghatározott napon tartják a fő piacot, mégpedig a legtöbb helyen egészen a legutóbbi időkig a település valami központi helyén. Kitelepítésük csak az utóbbi évtizedekben indult meg. Az ilyen hetipiacokra a településről vagy a közvetlen környékről aprójószágot, zöldséget, gyümölcsöt, kisebb mennyiségben gabonát, lisztet, szalonnát és más élelmiszereket hoztak fel. Ezeket az állandó árusok, a kofák kecskelábú asztalokon árulták, míg az alkalmi árusok csak a földről kínálták portékájukat. A helyi fazekas, bognár és más kézműves is kipakolt ilyenkor. A hetente többször ismétlődő piacokon {H-103.} állandóbb jellegű bódékat is emeltek, melyekben már kereskedők ruhaneműeket, bazári dolgokat is árultak. A nagyobb mennyiségű gabonából csak mintát hozott az eladó, és amennyiben a vásárlónak az minőségben és árban egyaránt megfelelt, úgy a háznál kötötték meg az egyezséget.

A piacok egyben a szabad munkaerő eladásának is lehetőséget szolgáltattak. Egy-egy kisebb részen ácsorogtak a munkát vállaló napszámosok, ezt nevezték .,emberpiacnak” vagy .,köpködőnek”. A gazdák itt fogadták fel egy vagy több napra a napszámosokat. Ha már 7–8 óráig nem akadt helyük, akkor a munkát keresők eloszlottak, hiszen akkor aznap nem állhatták volna munkába. A piacok rendjére a piacbíró vigyázott, aki a korábbi századokban a helységtől bérelte a helypénzbeszedés jogát. Az utóbbi évtizedekben ezt a hivatalos helypénzbeszedő végzi.

A legjelesebb, legnagyobb vásárok, országos vásárok rendszerint olyan területeken alakultak ki, ahol különböző jellegű nagytájak, vidékek találkoztak, így a középkorra visszanyúló vásárokat találunk az Alföld és a hegyvidék érintkezésénél. Itt is elsősorban azokban a mezővárosokban, melyek jelentős iparral rendelkeztek, így vált híressé a debreceni, a gyulai, a szatmári, nagyváradi vásár, mely nemcsak egész országrészeket mozgatott meg, hanem nagy távolságból, nemegyszer külföldről is jöttek szekérrel a kézművesek és árusok.

A vásáros helyek általában a középkortól kezdve évenként négy vásárt tartottak. Ezek minden évben lehetőleg ugyanarra a napra estek. Ezt a helyi körülmények befolyásolták, de régen a város védőszentjének napja nem maradhatott ki közülük. Lényegében azonban a vásárok a gazdasági élet rendjéhez alkalmazkodtak. Ilyen szempontból Erdéllyel kapcsolatban az utóbbi évek kutatása megállapította, hogy az év folyamán kiemelkedő vásározási időszakok alakultak ki: {H-104.} egy tavaszi időszak, április-május hónap, amikor elsősorban a jószág cserél gazdát, mielőtt azt a legelőre hajtanák. Június vége, július eleje lényegében az aratásra történő felkészülés időszaka, az ehhez szükséges dolgokat szerezték be. Szeptember és október a termelvények, állatok eladása, vásárlása a teleltetés előtt. A téli ruhaneműek beszerzésére december első felében került sor. A felsoroltak közül a legnagyobb jelentőségűek mennyiségben is a tavaszi vásárok.

A vásárok már korán két különálló részre tagolódtak. Rendszerint a városok belsejében tartották a legutóbbi időkig a kirakodó vásárt, mely ha a téren nem fért el, akkor a szomszédos utcákra is kiterjedt. Itt elsősorban a kézművesek, közelebbről vagy messze földről ideszekerező kereskedők árulták mindazt, amire a falvak, mezővárosok lakosságának szüksége volt (l. III. kép). A vásárt olyan ünnepnek tartották, melyen nemcsak a közigazgatás, hanem az iskolák is szüneteltek, hiszen ilyenkor szerezték be a gyerekek számára a legszükségesebb ruhaneműeket. A termény- és állatvásár már a középkorban is többnyire a településen kívül kapott helyet, hiszen a rengeteg állat nem fért volna el a belső területen. Ide a település és a kisebb vagy tágabb környék lakossága hozta el mindazt a termelvényt, jószágot, melyet értékesíteni akart, és a pénzen a kirakodó vásáron mindjárt beszerezhette a számára szükséges árukat. Mindennek lebonyolítására természetesen idő kellett, ezért a legjelesebb nagy vásárok két-három napig is tartottak.

A kirakodó vásárok helyét a település vezetői jelölték ki, és az árusoktól pénzt szedtek. Régebben általában érkezésük sorrendjében foglalhatták el a jobb helyeket, de már az utóbbi századokban az azonos kézművesek, árusok egy helyre települtek, ami a vásárlást, az árak összehasonlítását nagyon megkönnyítette. Itt a sorrendet vagy sorshúzás útján, vagy a régi mód szerint az érkezés sorrendjében egymás között állapították meg. A nagyobb kereskedők sokszor előreküldtek egy embert, hogy az a legjobb árulási lehetőséget biztosítsa.

A többnyire szekérrel közlekedő kézművesek, árusok már a vásár napját megelőző délután vagy este igyekeztek megérkezni, és azonnal hozzákezdtek a favázú ponyvasátor felállításához. Ezek elején helyezkedett el az asztal, melyre a kisebb árukat rakhatták, míg a nagyobbak a sátor hátsó részében foglaltak helyet. A sátort éjjel-nappal őrizni kellett a tolvajoktól, ezért a gazda vagy valamelyik segédje ott is aludt, míg a szekeret az egyik fogadó, szállás vagy régi ismerős helyi lakos udvarába állították be.

A vásárok fontos összejöveteli jellegét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy az ott megjelenők többsége sem eladni, sem vásárolni nem kívánt. Csak azért jött el, hogy ismerősökkel, barátokkal, távolabb élő rokonokkal találkozzék, az árak kérdésében tájékozódjék. De még az ilyeneknek sem illett ajándék, ún. vásárfia nélkül hazatérniük, ami gyereknek, asszonynak egyaránt kijárt. A gyerekek többnyire bugylibicskát, fütyülőt, cukorkát, mézeskalácsot, gyerekjátékot kaptak, míg az asszonyok, lányok számára kendőt, ékszert, olvasót, perecet, pogácsát vásároltak. Az ezeket árulók többnyire a vásár középpontjában helyezkedtek el, hangos szóval, nemegyszer versekkel kínálták árujukat. Rendszerint itt járkáltak a mozgó árusok, akiket {H-105.} bosnyákoknak, hívtak még akkor is, ha más nemzetiséghez tartoztak. Nyakba akasztható tálcájukon ékszerek, bicskák, tükrök, láncok, néha órák csábították a vásárlókat.

A vásárokban legrangosabbnak a különféle ruházati cikkek árusai számítottak. Ezek közül különösen a céhes és a parasztszűcsök, akik rövid és hosszú bundát, subát egyaránt árultak. A gubások (vö. 297. l.) asszony-, férfi-, gyerekgubát kínáltak. A szabók elsősorban a posztóból készült ruhaneműekkel, teljes öltönyökkel érkeztek. A csizmát a rudas- és sátoroscsizmadiák egyaránt ajánlgatták. Az előbbiek nem vertek sátrat, csak rúdra akasztva árultak, így náluk valamivel olcsóbban lehetett vásárolni. A papucsosok többnyire földre rakták áruikat, akárcsak a fazekasok. A kalaposok, sapkások sátrát is sokan látogatták, hogy a kornak, időjárásnak megfelelő fejvédőre alkudjanak. A kirakodó vásár szélén húzódott meg az ócskás piac, ahol a használt ruhaneműek cseréltek gazdát.

Az asztalosok jelentős helyet foglaltak el a kirakodó vásárokban. A szobaberendezéshez szükséges valamennyi bútordarabból a környék {H-106.} ízlésének megfelelőt rakták ki. Mégis legtöbbet a ládából adtak el, hiszen ebből kellett minden házban a legtöbb, és a földön állva ez romlott leghamarabb. Ágyat, asztalt, lócát már ritkábban vettek, hiszen azok két emberöltőt is kibírtak. A kötelesek, szíjgyártók az állatok befogásához szükséges kötőfékeket, szerszámokat, kantárokat kínálgatták. A rézárusok, edényesek rendszerint egy sorban árultak.

A vásár nemcsak az anyagi, hanem a szellemi szükségletek bizonyos fokú kielégítését is ellátta, így a könyvkereskedők többnyire saját kiadású könyveiket kínálták. Ezek között legnagyobb keletje az imakönyveknek, a regényes történeteknek, de mindenekelőtt a kalendáriumoknak volt. Hiszen nemcsak érdekes cikkeket, elbeszéléseket közöltek, hanem a várható időjárást is megjósolták, tartalmazták a nagy vásárok helyét és idejét. Konkurenciát jelentettek számukra azok az árusok, akik nem sátorban, hanem csak a földön, ponyván árulták betyárokról, rablókról, hősökről szóló portékájukat, amiért is a magyar nyelv a könyvek e kategóriáját ponyvairodalomnak, ponyvának nevezi. Ezek között külön hely illette meg a históriásokat, akik valami elképzelt vagy megtörtént, esetleg aktuális eseményt: rablást, gyilkosságot verseltek meg. Ezt valamelyik vidéki nyomdában kinyomtatták, és a vásárokon, abból részleteket felolvasva árusították.

Bizonyos mértékig ezek elődei a képmutogatók, akik egy-egy történetet képekben ábrázoltak, és mindegyiket hosszabb-rövidebb verssel mutatták be a nézőknek, akiktől ezért körbejárva egypár fillért kaptak. Néhány újabb kori balladánk eredetét össze lehet kapcsolni a képmutogatók működésével. Az erdélyi és egyes nyugat-dunántúli vásárokon az üvegfestők is megjelentek, akik inkább az egyházi tárgyú festményeket árulták. A falvédők művészieden ábrázolásai nagyban hozzájárultak a népi díszítőművészet egy részének a múlt század végétől megindult elsekélyesedéséhez.

A mutatványosok, komédiások többnyire a vásár egy meghatározott részét foglalták el. E környékről a körhinták szinte sohasem hiányoztak. Ezeket a gyerekek hajtották, és fizetség fejében négy-öt menet után egyszer maguk is felülhettek. A cirkusz is úgy igyekezett, hogy lehetőleg már a vásárt megelőző nap felverje sátrát, és hangos zeneszóval bejárván a települést, a figyelmet felhívja megérkezésükre. A medvetáncoltató maga vezette orrba fűzött karikán állatát, mely trombitaszóra, többnyire kelletlenül, tánchoz hasonló mozdulatokat végzett. A planétások, a csíziósok papagájjal vagy tengerimalaccal húzattak ki egy-egy cédulát a dobozból, amiből az erre pénzt áldozó megtudhatta múltját, de még inkább jövőjét.

A terményvásárok közül elsősorban a gabonavásárok a legjelentősebbek, melyekre ősszel került sor, de tavasszal is adtak el, mert aki tartani tudta, az magasabb árat érhetett el. Ezeknek többnyire külön helyet jelöltek ki, ami a Búza-piac elnevezésben sok helyen napjainkig megőrződött (Brassó, Miskolc, Nyíregyháza stb.). A szekéren szállított gabonászsákokba a vevő jó mélyen beletúrt, mert felülre sokan a legszebb, legtisztább szemeket öntötték. Ha a vásárt megkötötték, akkor a vevő a maga szekerére rakta a zsákokat. Ha helybeli volt, akkor az eladó haza is vitte, amikor egy kis megvendégelés nem maradhatott {H-107.} el. A termények közül a széna-, gyapjú-, nád- és egyéb vásárok számára külön helyet állapítottak meg.

Az állatvásárokat a település alatt rendszerint körül is árkolták, hogy a jószág megvadulva ne tudjon szétszéledni. A baromvásárteret még tovább is osztották: külön helyet biztosítottak a szarvasmarhának, a lónak, a juhnak és a sertésnek, mert ezek nem fértek meg együtt. A jószágot lábon hajtották, egyes állatokat vezettek, míg a kismalacot, a hízott disznót szekéren szállították, olyanformán, hogy annak tetejét befedték. A vásártér szélén cédulaházat építettek, melyben a jószág eladásával kapcsolatos írásbeli eljárásokat végezték. Itt többnyire egy kovácsműhely is akadt, itt telepedtek meg a lacikonyhások, itt árulták a szekereket, télen a szánokat, a mezőgazdasági szerszámok (eke, borona, villa, gereblye stb.) készítői is itt tudták legkönnyebben értékesíteni áruikat.

A hegyvidékeken, a pusztákban tartott állatvásárok legfőbb látogatói a pásztorok voltak, ahol azok családostul jelentek meg, hogy leányaik lehetőleg pásztorokkal ismerkedjenek, és azokhoz menjenek férjhez. Az Elek-, Illés- és Vendel-napokon tartott vásárok egyben pásztorünnepségeknek is számítottak, ahol a mulatozás, táncolás a késő éjszakába nyúlt. A Mihály- és Dömötör-napi állatvásárokon fogadták a pásztorokat, akik ilyenkor vették meg májuk számára a pásztorkészségeket, a hiányzó ruhadarabokat vásárolták vagy cserélték a botokat, ostorokat.

{H-108.} A jószág nagy távolságra történő hajtása ismereteket, nagy rátermettséget igényelt. A hajcsárok a múlt század végéig az állatkereskedés fontos személyei voltak, de ettől kezdve egyre inkább kiszorította őket a vasút. Tudományuk családon belül apáról fiúra öröklődött, s köztük is különböző rétegek alakultak ki. A szegényebbek egész életükben csak másnak szolgáltak, a kereskedők által megvásárolt jószágot hajtották gyakran több száz kilométernyi távolságra. Mások egy kis tőkére téve szert, maguk vásároltak, és a jószágot így nagyobb haszonnal adhatták tovább, mert mindig pontosan tudták, melyik vásárban lehet azt magasabb áron értékesíteni. Egy nap harminc kilométeres utat is megtettek, közben állandóan vigyázni kellett, hogy a jószág kárt ne tegyen a vetésben, kerítésben, ugyanakkor meg kellett védeni a ragadozóktól, tolvajoktól, szegénylegényektől. A csárdák általában a marhahajtó utakon úgy helyezkedtek el, hogy a köztük levő távolságot egy nap alatt meg lehessen tenni. Itt sokszor még karám is akadt, mely védte a jószágot az elkóborlástól, de a hajtok mégis állandóan éberen vigyáztak, mert sohasem tudták, mikor, honnan jön a baj.

A vásárok jellegzetes alakja a cigány kupec, aki elsősorban lovakkal foglalkozott. Adott-vett, sokszor megbízásokat látott el, vagyis más számára vásárolt. Ezek általában csapatosan jártak, kitűnően ismerték a lovak tulajdonságait, pontosan tudták azok értékét, és mindig felmérték, hogy a megvásárolt állatot kinek és milyen célra tudják továbbadni. A cigány kupecek összedolgoztak, és igyekeztek az árat lenyomni. Ha meg eladtak, különböző praktikákkal, eljárásokkal próbálták a vevőt megtéveszteni.

A vásárban mindenre alkudni kellett, csak a meggondolatlan ember adta meg a kimondott árat, hiszen ahhoz az eladó hozzászámította az engedményt is. Az áru tulajdonosa mondta meg először, hogy mire tartja, amit értékesíteni akart. Erre a vevő többnyire nem válaszolt, ezzel is jelezve, hogy azt nagyon soknak tartja. Továbbment, de ha szemet vetett az árura, akkor újra visszakanyarodott. Ha az eladó megismerte, akkor kérte, hogy ígérjen valamit. Ha ez megtörtént, megindult az alkudozás, melyet többen is figyelemmel kísértek. Ez egészen addig tartott, amíg közel nem kerültek egymáshoz. Ilyenkor a különbözetet többnyire megfelezték, és kézfogással létrejött az alku.

A jószág eladásakor mindig, nagyobb mennyiségű termény értékesítése esetében gyakran áldomásra is sor került (l. még 623–4. l.), amit az eladónak kellett állnia. Az áldomásivásnak mély történeti gyökereit lehet kimutatni, így Anonymus, a XII. század magyar krónikása is megemlékezik azokról a nagy áldomásokról, melyeket a magyarok egy-egy győzelem után tartottak.

A vásári áldomásokhoz olyan hely kellett, ahol le lehetett ülni, meg lehetett pihenni. Ezek voltak a magyar vásárokban a lacikonyhák, melyek többnyire kisebb-nagyobb sátrakban a vásár szélén húzódtak meg. Itt sült húst, kolbászt szolgáltak fel a vendégnek, amihez különböző minőségű bort is rendelhetett. Az ilyen konyhában rendszerint a gazda és a felesége sütött-főzött, szolgálta ki a vendégeket. A lacikonyhás a szegényebb emberek közé tartozott, akinek csak olyan felszerelésre telt, amivel nagyjából egynapi járásnyira a vásárokat járhatta a saját, de többnyire fogadott szekéren. Általában átmeneti foglalkozásnak {H-109.} tekintették, és arra törekedtek, hogy egy kis pénzt összekuporgatva egy csárdát, kocsmát béreljenek, vagy a későbbiekben örök áron megszerezzenek.

A vásárokban a vendégfogadóknak, kocsmáknak, szekérbeállóknak is jelentős szerep jutott. A szekerekkel az udvaron levő, lábakon álló hatalmas szekérszínekbe álltak be. Ha hely akadt, a lovakat az istállóba kötötték, ahol a hozott abrakot ették, vagy a vendéglős emberei látták el azokat mindennel. A kocsmában a cigány reggeltől estig játszott, és állandóan hordták a meleg ételt, míg mások a rendelt bor mellett tarisznyából eszegettek. Sok helyen a vendégbarátság egész rendszere alakult ki. A vásárosok mindig ugyanazon a helyen szálltak meg, jó barátságot kötöttek. A mezővárosokban, ahol a falusi gyerekek középiskolában tanultak, a vásárra mindig megjelenő szülőket a gyerekek szállásadói fogadták. A vendéglátók fáradságát magukkal hozott bőséges mennyiségű ennivalóval igyekeztek meghálálni.

A vásárok elsőrendű funkciója kétségtelenül a munkamegosztás következtében létrejött termékek kölcsönös kicserélése. De legalább ilyen jelentőségű műveltségbeli hatása is. így különböző vidékek áruinak kicserélődésével nagy területek között kiegyenlítődés jöhetett létre a viseletben, de nem egy esetben a munkaeszközökben is. Itt új hírekhez jutottak a vásárosok, egy-egy jeles esemény versben való megörökítését szóban és írásban egyaránt megismerhették. Könyvekhez juthattak, megvásárolták a kalendáriumot, a parasztság hosszú időn keresztül egyik legfontosabb szellemi táplálékát. A vásárok, akárcsak a búcsúk, a többé-kevésbé egymástól elkülönülő népcsoportok, olykor más nyelvű nemzetiségek találkozóhelyeiként az anyagi és szellemi műveltségjavak kicserélésében egészen a legutóbbi évtizedekig rendkívül nagy szerepet játszottak.

Az egyházak és a vallási élet

TARTALOM

II. Anyagi kultúra