Település, építkezés, házberendezés

TARTALOM

A falu települése és a telkek rendje

A határ

Ma minden zárt, önálló települést, falut vagy várost határ vesz körül. A magyar települések egy része már a korai magyar középkorban kialakult, amire sok esetben a XI. századi írásos források is utalnak. A régészeti ásatások azt is bizonyítják, hogy a néhány házból, földbe mélyesztett veremlakásból álló települések gyakran változtatták helyüket, megszilárdulásukra a XIII–XIV. századtól került sor. E kortól kezdve ismerjük a községek, városok történetét közelebbről. A török uralom alatt az Alföld sok települése lakatlanná vált. Kivonulásuk után a nagyszámú teljesen új telepítésű falu határa is újonnan alakult ki, és csak lassan szilárdult meg. Már a középkortól kezdve gyakran olvashatunk határjárásokról, amikor az érdekelt falvak érintkező határvonalát a földesúr vagy a megye által vezetett bizottság állapította meg. Az érintkező pontokon, különösen ha három határ futott össze, kisebb dombot emeltek, tetejére követ állítottak. A kijelölést sokszor írásban rögzítették, de még emlékezetesebbé tették azzal, hogy a jelenlevő fiatal legények közül néhányat megvesszőztek. így ezek még öreg korukban is emlékeztek az eseményre és a határ pontos helyére. {H-113.} Az ilyen dombokat, köveket a boszorkányok, nyugtalan lelkek találkozóhelyeiként tartották számon, míg a belőlük vett marék földdel megdörzsölt kelések gyógyulását remélték.

A falvak határa először a település közvetlen környékén lassan változott át megművelt területté. Az ősgyepeket feltörték, az erdők többségét kiirtották, a mocsarakat lecsapolták, a kiszikkadt területeket eke alá fogták. Az irtás művelete a középkortól szinte napjainkig nyomon kísérhető. A vállalkozó kedvet elősegítette az is, hogy a jobbágyvilágban a termékennyé tett földek után bizonyos ideig nem kellett szolgáltatást fizetni, robotot teljesíteni. Ezzel szemben a földesúr csekély összegért bármikor megválthatta az így nyert szántóföldet, és saját kezelésében levő birtokához csatolhatta azt. Sok esetben az irtást előzetes földesúri engedélyhez kötötték, s ha ez hiányzott, térítés nélkül elkobozhatták a földeket.

Az irtásnak két változatát ismerték. Az égetéses irtás esetében a fák kérgét körülvágták, s mikor azok kiszáradtak, az egész erdőt felgyújtották. Máskor az erdőt teljesen letarolták, legfeljebb csak az ágakat hagyták a helyszínen, ahol azokat, a bokrokkal együtt, elszáradás után elégették. A nagy tuskók rendszerint néhány évig a földben korhadtak, mert így könnyebben lehetett azokat eltávolítani. Az irtás rendkívül nehéz munka. Egy hektár megtisztítása egy férfi 40–80 napját igénybe vette, aszerint hogy milyen fából állott az erdő. A kiirtott területet először legelőnek, kaszálónak használták, csak néhány év elteltével fogták szántás alá.

Az irtás munkáját fejszével, csákánnyal, kétágú és lapos kapával végezték. Jellegzetes eszközei az ágvágó kések, melyekkel a bokros területeket irtották, illetve a nagyobb, kidöntött fákról a gallyakat metszették. Az irtott területbe eleinte kapásnövényeket ültettek, csak azután szántották, és vetették be gabonával. Nyugat-Dunántúl az irtványt hat-nyolc évig művelték, majd harminc-ötven évig újra erdőként használták, hogy a silány talaj ismét visszanyerje termőképességét. A jó talajú irtásföldek lassanként a határ megművelt területébe simultak, legfeljebb, ha a talaj megkívánta, néhány évre legelőnek hagyták, pihentették.

{H-114.} Más volt az irtás a lapos, mocsaras területen, melyet először is az állandó víztől kellett megszabadítani, a visszatérő áradásoktól megoltalmazni. Ezt a nagy munkát a parasztok a maguk erejéből csak kis területen tudták megvalósítani. Nagyobb területek esetén összefogásra vagy a XIX. század első felétől már az állam által irányított ármentesítésre kellett támaszkodniuk. A kiszáradt nádast, lápot felgyújtották, és a vízinövényeknek az évszázadok alatt vastagra felhalmozódott törmelékét is felégették. Ezek egyik helyen dúsan, máshol vékonyabban fedték a talajt, amit ki kellett egyenlíteni, csak ezután kerülhetett sor szántásra és vetésre. Az ilyen mocsári talaj kezdetben rendkívül termékenynek bizonyult, évtizedekig nem kellett trágyázni. A nád gyökereit azonban nagyon nehezen lehetett kiirtani, úgyhogy az ilyen földeken a nagyobb nedvesség hatására még egy évszázad múlva is felüti fejét.

A határban vendégfogadókat (csárda), erdészházakat, vízimalmokat, ideiglenes pásztorszállásokat találunk, ezek elhelyezkedését a természeti, gazdasági körülmények határozzák meg.

A szórványtelepülés, az Alföldön általános tanyát kivéve, a magyar nyelvterületen nem gyakori, néhol a székelyeknél fordul elő, továbbá a gyimesi csángóknál (l. 17. kép). Úgy látszik, ez a forma csak a tengerszint feletti 500 méteren túl található meg. Eredetét a feudális kötöttségek alól történő kibúvás és a pásztorkodás körül kell keresnünk.

A Dunántúl délnyugati részében találjuk az úgynevezett szeres települést, mely elsősorban Göcsej és Alsó-Őrség sajátja. Itt 4–5 {H-115.} vagy még kevesebb ház sorakozik a dombok gerincén, és ezekből 10–15 alkot egy községet. Eredetileg a házak közvetlen környékén terültek el a szántóföldek. Többnyire egy-egy család leszármazottjai éltek egy szerben, és azt nevükkel jelezték: Györffy-szer, Szabó-szer. Időközben a földek kimerültek, új területeket irtottak, így a mezőgazdasági terület és a telephely messzebb kerülhetett egymástól. Ezt új építkezésekkel igyekeztek ellensúlyozni, úgyhogy a szerek időről időre vándoroltak, majd széthúzódtak, majd tömörültek. Az újabb időben zárt faluvá történő fejlődésük egyre határozottabbá válik. E településforma Európa-szerte ismert ugyan, de itt közvetlenül a szomszédos stájer (Ausztria) megfelelőkkel hozható kapcsolatba.

Főleg Dunántúl egyes szőlővidékein hegyközségek jöttek létre, ahova a szegény, főleg szőlőművelésből élő lakosság valamely zárt településből húzódott ki. A házak, udvarok egymástól nagyobb távolságban helyezkednek el. Ezeket éppen úgy, mint a szeres településeket gyalogösvények, helyenként szekérutak kötik össze, melyek szinte áttekinthetetlen szövevényt alkotnak.

A Nagyalföld korai szállásai a települések határban levő időszakos tartozékai voltak. Ezek korábbi elnevezését a XVIII. század végétől kezdve, a nyelvterület déli részének kivételével, az eredetileg halászműszó tanya szorította ki. A magyar tanyás területek Európa egyik legnagyobb összefüggő szórványtelepülésű vidékét alkotják, így jellemző a Duna–Tisza közére, Tiszántúl déli és középső részére, és csak északon, de még a síkságon, ütközik a zárt településű falvak sorába.

A tanyák történeti gyökerei a török uralom előtti korra, a XV. századig nyúlnak vissza, bár elődeinek első nyomait a török kivonulása után lehet kimutatni az olyan nagy határú városokban, melyek magukba ölelték a környék elpusztult falvainak földterületét is. Kezdetben jószágteleltető téli szállások környékére gyűjtötték össze azt a takarmánymennyiséget, ami az állatállomány részére az ínséges téli napokra elegendőnek látszott. Itt télen át csak férfiak tartózkodtak. A tanyát a gazdasági szükségszerűség hozta létre, és fejlesztette tovább. Idők folyamán a legelők fokozatos feltörésével, az egyéni földtulajdon kialakulásával {H-117.} a tanya általános mezőgazdasági központtá vált. Kora tavasztól őszig kinn lakott az egész család, hogy az éppen esedékes munkát közvetlen közelből tudja végezni, és a sok közlekedés ne rabolja idejét. Később már a fiatalok egész évben kinn laktak, míg az öregek a városi vagy falusi otthonukban éltek. Egyes esetekben már olyan családok is akadtak, amelyeknek a tanya nyújtott állandó lakást, és összeköttetésük az anyatelepüléssel csökkent.

A tanyák tehát valamely zárt település tartozékai. Ezt a nagyon szoros gazdasági, társadalmi kapcsolatot sok minden bizonyítja, így többek között a közlekedés, mert a faluból sugárszerűen kiágazó utakon az könnyen megközelíthető, míg a tanyákat egymással nem köti össze úthálózat. A tanya a gazdálkodás színtere, az anyatelepülésen levő porta elsősorban tárolásra, feldolgozásra szolgál. A termelés, feldolgozás {H-118.} és felhasználás szétválasztását a tanyák kitűnően megvalósították. Adózás, piac, közigazgatás szempontjából a tanya a faluhoz kapcsolódik. Keresztelő, lakodalom, temetés jórészt ugyancsak odaköti őket, nincs önálló temetőjük, hanem halottaikat a község temetőjébe helyezik el.

A tanyák az egész vidék és egy-egy város jellegét is meghatározzák. Lássuk ezt az egyik legnagyobb magyar város, Szeged esetében. Az első tanyák a XVII. század végén tűntek fel, de számuk nem lehetett nagy még a XVIII. század elején sem. A század második felére már alaposan megszaporodtak, mert számuk az ezret is megközelítette. 1880-ban a város 73 676 lakosából 27 789 lakott állandóan tanyán, míg 1930-ban 135 071-ből 45 450. Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság nagyobb része tanyai lakosként élt és dolgozott.

A felszabadulás után, a földreform következtében az egész országban mintegy 75 000 új tanya épült, de az 1950-es évek elejétől, különösen pedig a kollektivizálás után a tanyák száma csökkenni kezdett, hiszen eredeti előnyüket: a termelőhelyhez való közelséget többségükben elvesztették. Sokan az anyatelepülésbe költöztek be új otthont teremtve, mások továbbra is kinn maradtak. A településhez közel fekvő tanyák beolvadtak, vagy a közeljövőben utoléri őket a falu. Újabban olyanok is akadnak, akik a tanyát és a körülötte kialakított kertet, a zárt településen belül levő lakásuk mellett megtartották, és a hétvégét, a nyár egy részét ott töltik. Ennek már a termeléshez nincsen semmi köze, hanem a városi, más jellegű munka után a felüdülést szolgálja. Sok {H-119.} helyen tanyaközpontok jöttek létre iskolával, közigazgatási kirendeltséggel, üzlettel, kocsmával, művelődési házzal, melyek szívó hatása rövid idő alatt egy zárt falumagot hozott létre. A tanyák jelentős része azonban még ma is áll, és 1970-ben az ország lakosságának kb. 8%-a élt ilyen szórványtelepülésben. Nagy feladat a tanyák villannyal, iskolával, művelődési házzal, üzlet- és úthálózattal történő ellátása. A hivatalos állásfoglalás szerint: „A történelmileg kialakult tanyarendszer erőszakolt felszámolása ellentétes az egyéni és közösségi érdekkel is. Csak előrelátó tervezéssel és a sajátos helyzetet figyelembe vevő központi támogatással tudjuk csökkenteni a tanyavilág jelenlegi hatásait.” A feladat azonban óriási, hiszen a Duna-Tisza köze lakosságának, ha a városokat leszámítjuk, csaknem fele napjainkban is tanyán él. A zárt településen telek juttatásával, építési kölcsönnel, munkahellyel segítik elő a családok beköltözését a teljes önkéntesség alapján. Ezzel különösen a fiatalok élnek, míg az öregek többsége szívesebben marad a megszokott környezetben. A tanyák évi fogyása 1% körül mozog, így mint funkciójukat vesztett szórványtelepek lassú feloldódásával számolhatunk.

A határban az Alföldön, de ritkábban máshol is, találunk gyümölcsös- és szőlőskerteket. A nagykunságiakat rendszerint keresztben és hosszában több dűlőre osztják, és ezek végében állnak a kunyhók, pajták. Ezek rendszerint egysejtű építmények, melyek különösen az Alföldön tüzelőberendezéseikben sok régiséget őriztek meg. Nem {H-121.} állandó lakásra szolgálnak, hanem csak a munka idején vagy a termés őrzésekor töltik bennük az éjszakát is.

A nagyobb, zárt település mellett terülnek el az állatvásárterek, amelyeket egyébként alkalmi legelőnek használnak. A távolabbi legelőkön a különböző formájú ideiglenes pásztorépítményekről alább szólunk, éppen úgy, mint a település szélén elhelyezkedő malmokról.

Itt említjük meg a minden településhez közelebb vagy távolabb elhelyezkedő temetőket (l. 601–2. l.). A honfoglaló magyarok a temetkezési helyet lakóhelyüktől feltehetően távolabb választották ki. A XI. században már királyi rendelet parancsolta templomok építését, és ezektől a falvak lakói nem vándorolhattak el. A templom köré kellett halottaikat örök nyugalomra helyezniük, így is történt ez az egész középkor folyamán, még akkor is, ha a cinteremben a helyszűke miatt nagyon gyakoriak az egymásra temetkezések.

A XVIII. században szórványosan, a XIX. században egyre erőteljesebben sürgették a hatóságok, főleg egészségügyi okok miatt, a temető faluból történő kitelepítését. A múlt század végén törvény tiltotta meg a templom körüli temetkezést, ez alól csak ott adtak felmentést, ahol a templom a falu szélén helyezkedett el. Így ma is akadnak olyan sírkertek, melyek a templomot veszik körül. Többségükbe már régóta nem temetkeznek, de napjainkig használtakat is említhetünk a nyelvterület különböző vidékeiről, így találunk ilyeneket a Székelyföldön, nem egy esetben városban is (Sepsiszentgyörgy), de különösen falvakban (Telkibánya, Abaúj m.; Gyenesdiás, Zala m.), sőt az ország második legnagyobb városának, Miskolcnak is van napjainkig olyan temetője, amit település vesz körül.

A falun kívüli temetőt rendszerint árok és annak partján orgona, lícium vagy más élősövény határolja. Az állandó kerítés, díszes kapu csak a fában gazdag és nagy famegmunkáló kultúrával rendelkező vidékeken fordul elő. Ilyeneket főleg Székelyföldön, Kalotaszegen láthatni. A temető árkának sokféle jelentőségét ismerik, így ide temették a kivégzetteket, a harcban elesett szegénylegényeket, a kereszteletlen kisdedeket, öngyilkosokat. Itt égették el azt a szalmát, amin a halott feküdt.

A magyar temetőknek egy régebbi és egy újabb formáját ismerjük. Az előbbiben nincsenek utak, a hantok látszólagos összevisszaságban, de egymással párhuzamosan feküsznek. Ezekben a sírokban, a honfoglalásig visszakövethető módon, a halottakat kelet-nyugati irányban helyezik el, olyanformán, hogy arcukkal a napfelkelte irányába forduljanak. Azokon a helyeken, ahol a leszármazás férfiágon való számontartása különösen eleven, a vérség szerint együvé tartozókat a temető meghatározott részébe hántolták el. Új temető nyitásakor a hatóságok parcellákra bontották a területet, ahol sem a keletre történő fordításnak, sem a nagycsalád közös temetkezésének nincsen meg a lehetősége.

A temetőkben régebben gyakran ültettek gyümölcsfákat, újabban akácokat, ami a tulajdonos egyház vagy a csősz jövedelmét gyarapította. A virágkultusz a paraszttemetőkben csak e század elején jelentkezik. Korábban a sírt felhantolták, majd laposra igazították, és így lepte be a fű. A temetőket rendszeresen kaszálták, különösen a régebbi, teljesen füves részeken.

{H-122.} A katolikusok a halott fejéhez fából vagy kőből keresztet állítottak. Ez utóbbiak között találunk olyanokat, melyeket barokk minták nyomán szívalakra faragtak, míg mások emberi formát utánoznak. A fentebbieknél sokkal változatosabbak a reformátusok fejfái. Az ország középső részén és a Duna mellékén határozottan antropomorf jellegűekkel is találkozunk. A Felföld nagy részén oszlop alakúak, és az elejükön levő bevágások a halott koráról adnak felvilágosítást. A Tiszántúl jelentős részén az oszlop felső része csúcsban végződik, kissé előrehajlik és így alakja egy földbe állított, kettévágott csónakhoz hasonlít. Erdélyben, a Duna-Tisza köze egy részén körben gazdagon faragott, díszes oszlop örökíti meg a halott emlékét. Mindezek eredete, kora vitatott. Vannak, akik honfoglalás előtti hagyatéknak tartják, mások szerint a reformáció után terjedt el a kereszt ellenpárjaként.

E sírjelek egyes területeken pontosan meghatározva, jelzésekkel különböztetik meg, hogy asszony vagy férfi, legény vagy leány, esetleg gyermek nyugszik a sírban. Más vidékeken a kort színekkel jelölik. így a világos (kék, fehér) a fiatalokat, a barna a középkorúakat, a fekete az idősebbeket mutatja. Ez utóbbi szín egyre erőteljesebben tör előre, és egyes temetőkben már csak fekete fejfákat látni. A vörös szín temetőinkben az erőszakos halálra utal (harcban, verekedésben esett el, gyilkosság áldozata stb.).

{H-123.} A temető a halott falu, ahol az elődök nyugosznak, a hiedelem védi őket és tulajdonukat. Ezért nem szabad a fáról – csak a csősznek – gyümölcsöt leszedni, virágot szakítani, bokrait, fáit rongálni, esetleg a fejfát, keresztet ellopni. Azt tartják, hogy a megkárosított halott éjfélkor érte jön, és visszaköveteli tulajdonát.

A fent felsoroltakon kívül találunk még a határban csűrös-, pajtás-, aklos-, ólas-, szállás-, rakodókerteket, melyek többé-kevésbé hasonló funkciójú létesítményt jelölnek. Ezek még az előzőknél is szorosabban kapcsolódnak a zárt településhez. Jó részük a magyar nyelvterület egy részén elterjedt településforma: a kétbeltelkes vagy más néven kertestelepülés részei. Ennek lényege a következő: a település belső részén nagyobb udvar és utca nélkül csupán a lakóházak állottak, ezeket még kerítés sem választotta el egymástól. E belső magot körben a kertek övezték. Itt tartották szabadban vagy ólakban a jószágot, itt tárolták számára a takarmányt, itt végeztek bizonyos gazdasági munkákat: nyomtatást, cséplést stb. A férfiak állandóan vagy idejük nagy részében itt éltek, dolgoztak. Az ólban télen szabad tüzet gyújtottak, és ezekben az úgynevezett tüzesólakban esténként beszélgetésre, dalolásra, mese-lésre jöttek össze. Az ilyen kert tehát sok vonatkozásban hasonló funkciót töltött be, mint a tanya fejlődésének bizonyos szakaszában, vagyis elválasztotta a lakást a gazdasági tevékenységtől.

A településformát Györffy István egy fél évszázaddal ezelőtt fedezte fel a hajdú városokkal kapcsolatban, azóta a kutatás elterjedését, változatait egyre növekvő területen ismerte meg. A Felföld és az Alföld közötti sávban gyakori, a Tiszán túl ritkább, a Duna-Tisza közén szórványosan fordul elő. A Felföldön a palócok között is számos példát tudunk e településformára, hasonlóképpen az újabb kutatás Dunántúlon is kimutatta. Ez utóbbiak azonban néhány jelentős vonással eltérnek keleti megfelelőiktől: így az istállók a réteken állottak, és sokkal szórtabban helyezkedtek el; a gabonáspajta és a szérű az istállóhoz {H-124.} csatlakozott, de régebben attól függetlenül, egészen egyedül állott. Újabban meglétét a Csallóköztől északra is jelezték. Mindezek az adatok nemcsak széles körű elterjedését, hanem egyben régiségét is bizonyítják. A XIX. század első felétől kezdve a falu vagy város lakosai annyira szaporodtak, hogy a lakóházak építése a kertekben is megindult, és a kert a településsel összeforrott. A benti kisebb és a kinti nagyobb telkek sok helyen még ma is árulkodnak a település egykori módjáról.

Település, építkezés, házberendezés

TARTALOM

A falu települése és a telkek rendje