Bevezetés a magyar néprajzba

TARTALOM

A magyar nép etnogenezise és kultúrájának helye Európában

A magyar néprajztudomány történetének és mai szervezetének áttekintése

Néprajzi jellegű feljegyzéseket, adatokat már középkori magyar krónikákban, oklevelekben is találunk. A francia egyetemeken nevelkedett Anonymus (XII. század) már megemlékezik a parasztok „hamis meséiről és a regösök csacsogó énekeiről”, amit mint történetíró lenézett ugyan, de akarva-akaratlan mégis felhasznált. A krónikák és a vallásos irodalom később is sok néprajzi vonatkozást őrzött meg számunkra. A XI. századtól kezdve az oklevelekben a földrajzi nevek többször utalnak ördögre, boszorkányra, a pogány áldozati helyekre, de ezek esetlegesek. Egy-egy adatukat jól tudjuk használni, de semmiképpen sem jelenthetik a magyar néprajztudomány kezdetét. Ezt Bél Mátyás (1684–1749) nevéhez kapcsolhatjuk, aki 1735–42 között jelentette meg „Notitia Hungariae novae Historico geographica” című munkáját, melynek öt és fél kötetében már tudatosan törekszik a bemutatott tizenegy megye népéletének pontos és hűséges leírására. A megfigyelt néprajzi jelenségeket összeveti a magyarsággal együtt élő nemzetiségek megfelelőivel, sokszor utal táji eltérésekre és etnográfiai csoportokra, így joggal tarthatjuk Magyarországon őt a leíró és összehasonlító néprajztudomány előfutárának. Az a tény, hogy munkáit latinul írta, és azoknak jelentős része kiadatlan maradt, felhasználhatóságát és így hatását is jelentős mértékben csökkentette.

A XVIII. század második felének egyre sűrűsödő népismereti irodalmából magasan kiemelkedik Tessedik Sámuel (1742–1820) szarvasi lutheránus lelkész munkássága, különösen „A paraszt ember Magyarországban, mitsoda és mi lehetne…” (Pécs, 1786) című könyve. Ő az első, aki rámutat a parasztság szellemi műveltségének fontosságára, társadalmi rétegeire, életmódja sajátosságaira. Gondosan leírja nehéz helyzetüket, gazdasági elmaradottságukat, babonáikat, és ezek felszámolására igyekszik megoldást keresni, amikor gazdasági iskolájában gyakorlati ismereteket oktatott a parasztfiataloknak. Berzeviczy Gergely (1763–1822) ugyancsak sokat foglalkozott a parasztkérdéssel, és ennek kapcsán felhívta a figyelmet annak szellemi és gazdasági vonatkozásaira. Alapvető feladatnak tekinti a jobbágyok elnyomorodásának mielőbbi felszámolását és műveltségének emelését.

A XIX. század első harmadában történészek, nyelvészek egyre tudatosabban fordultak a nemzeti hagyományok megismerése irányába. Megindult a nagy terjedelmű, kora színvonalán álló folyóirat, a „Tudományos Gyűjtemény” (1817–1841), melynek csaknem minden számában találunk néprajzi tanulmányokat. Itt jelent meg 1822-ben Csaplovics János (1780–1847) „Ethnographiai értekezés Magyarországról” című tanulmánya. Ebben a Magyarországon lakó népek teljes ismertetését tűzte ki célul, melyek egymás mellett élve bizonyos különbözőséget mégis megőriztek. Ő volt az első, aki leírta: Magyarország Európa kicsinyben, vagyis csaknem valamennyi európai néprajzi kérdés tanulmányozható nálunk. Egy nagyobb, német nyelvű munkájában feltett szándékát jórészt megvalósította (Gemälde aus Ungern. Pest 1829).

{H-10.} A népköltészet rendszeres gyűjtése és feldolgozása számos próbálkozás után 1841-től indult meg, amikor a Kisfaludy Társaság népdalok gyűjtésére pályázatot hirdetett. Herder és a Grimm testvérek jeles magyar követője, Erdélyi János (1814–1868) a „Népdalok és Mondák” három kötetét 1846–1848 között bocsátja közre, melyet saját és levelező munkatársai hatalmas anyagából válogatott össze. Ekkor már az erdélyi unitárius püspök, Kriza János (1811–1875) „Vadrózsák” című kötetének kézirata is elkészült, de kiadási nehézségek miatt csak 1863-ban láthatott napvilágot. 1872-ben megindul A Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteinek kiadása, melyből az utolsó, tizennegyedik kötet 1924-ben jelent meg. A század utolsó negyedének legeredményesebb folklórkutatója Kálmány Lajos (1852–1919), akinek hét kötete és számtalan tanulmánya ma is nélkülözhetetlen forrás, különösen a Dél-Alföld kutatói számára.

A hiedelmek, babonák feltárása, feljegyzése szórványosan már a XIX. század első felében kimutatható, de Ipolyi Arnold (1823–1886) volt az, aki ezeket tervszerűen gyűjtötte, és belőlük a magyar ősvallás elemeit igyekezett rekonstruálni (Magyar mythologia. Pest, 1854). Bár módszere és eredményei már jórészt elavultak, mégis kétségtelenül egy napjainkig ható néprajzi kutatási irányzat elindítójává vált.

Az anyagi kultúra kutatása később és lassabban indult meg, mint a folklóré. 1872-ben ugyan a Magyar Nemzeti Múzeumon belül Néprajzi Osztály jött létre, de ez két évtizedig csak tengődött. Igazában akkor kezdett fejlődni, amikor 1896-ban a magyar honfoglalás évezredes fordulóján rendezett, az ország egész területét képviselő 24 udvar építményéből, templomból, községházából álló szabadtéri múzeum megnyílt. Az udvarokból 12 a magyarokat, 12 a nemzetiségeket képviselte. Lebontása után a berendezési tárgyak a Néprajzi Múzeum gyűjteményeit gyarapították.

Herman Ottó (1835–1914) 1887-ben jelentette meg az azóta is például szolgáló hatalmas, kétkötetes munkáját, a „Magyar halászat könyvé”-t. Jankó János (1868-1902) ezt fejleszti tovább „A magyar halászat eredete” (1900) összehasonlító és az őstörténet felé kitekintő, németül is megjelent könyvében.

A magyar néprajztudomány egyre növekvő tábora összefogó egyesületeként 1889-ben megalakult a Magyar Néprajzi Társaság, mely azóta is tudományszakunk legegyetemesebb társadalmi szerve. Kiadásában jelenik meg 1890-től megszakítás nélkül központi folyóirata, az Ethnographia. Ehhez csatlakozott 1900-tól a Néprajzi Múzeum Értesítője, mely ugyan a két világháború éveiben időlegesen szünetelt, de 1954-től mint évkönyv lát napvilágot. Ez a két alapvető kiadvány az, melyben elvi tanulmányok, terepgyűjtések eredményei egyaránt megjelennek. Már az Ethnographia I. évfolyamában adta közre Katona Lajos (1862–1910) „Ethnographia, ethnologia, folklore” tanulmányát, mely kora európai színvonalán állva szinte kiindulópontja a magyar néprajztudomány elvi, elméleti kutatásainak.

Az első világháború, majd az azt követő nehézségek megakasztották és visszavetették a magyar néprajztudomány fejlődését. Különösen gátolta a kibontakozást az, hogy hosszú időn át nem rendelkezett egyetemi tanszékkel. 1929-ben végül is a szegedi egyetemen Solymossy {H-11.} Sándor (1864–1945) kapott katedrát, majd 1934-ben Györffy Istvánt (1884–1939) nevezték ki a budapesti egyetemen a néprajztudomány tanárának. Az előbbi helyen elsősorban a folklórral, az utóbbin az anyagi kultúrával kapcsolatos előadásokat tartottak.

A két háború közötti időszak legkiemelkedőbb eseménye, hogy egy jeles szerzői kollektíva megalkotta a Magyarság Néprajza (1933–1937) négykötetes összefoglalást, mely azóta is az egyedüli és a legteljesebb áttekintést adja a magyar néprajzról, még akkor is, ha sok vonatkozásban eljárt felette az idő. Az első két kötet az anyagi kultúrával, a másik kettő a folklórral foglalkozik.

A néprajzhoz szorosan kapcsolódik a nagy múltú népzenei gyűjtés és feldolgozás. A gyűjtés a XIX. század első feléig nyúlik vissza, de igazán akkor lendült fel, amikor 1895-ben Vikár Béla (1859–1945) fonográffal kezdte a dallamokat megörökíteni. Az ő nyomain indult el Bartók Béla (1881–1945) és Kodály Zoltán (1882–1967), akiknek nevét nemcsak gyűjtéseik, tudományos feldolgozásaik, hanem a népzenére épült szerzeményeik, és nem utolsósorban a népzenének a nemzeti műveltségbe való beépítése tette világhírűvé.

A második világháború előtt indította meg Ortutay Gyula (1910–1978) az új irányú népmesekutatást, mely az eddigiek mellett különösen súlyt helyezett a kiemelkedő mesélőegyéniségek alkotásmódjának bemutatására. Ugyancsak ő indította meg az Új Magyar Népköltési Gyűjteményt 1940-ben, és e fontos sorozatnak azóta már 17 kötete jelent meg.

A felszabadulás után hamar megtörtént a magyar néprajztudomány újjászervezése. A munka az eddigi eredmények felmérésével, értékelésével és a jövő feladatainak kitűzésével indult meg. Ezt a célt szolgálta A Magyar Népkutatás Kézikönyve (1947–1948), mely egyes füzeteiben a néprajz egy-egy területén végzett munkát mérte fel. Csak sajnálni lehet, hogy e kitűnő kezdeményezés teljesen nem fejeződött be.

Az új korszak egyik legnagyobb eredményének kell tekintenünk, hogy a budapesti egyetemen két, a debreceni és szegedi egyetemen egy-egy néprajzi tanszék alakult, mert ez az utánpótlás kérdését megnyugtatóan megoldotta. 1950-től a Magyar Tudományos Akadémia irányításával megindult a rendszeres és a néprajz minden területére kiterjedő gyűjtő- és feldolgozó munka. Ennek eredményeit a külföld számára az orosz–német–angol–francia nyelven 1950-től megjelenő Acta Ethnographica folyóirat közvetítette és közvetíti napjainkban is.

A magyar néprajztudománynak a felszabadulás előtt mindössze 20–22 főfoglalkozású munkatársa működött. Ez a szám napjainkban eléri a 190-et. A kutatók különböző helyeken dolgoznak, ezért szükséges munkájuk összehangolása. Ezt a feladatot a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Főbizottsága látja el, melynek tagjai a legkiemelkedőbb kutatók, akik egyben valamelyik néprajzi intézményt is képviselik.

Az intézmények közül közvetlenül a Magyar Tudományos Akadémiához tartozik a Néprajzi Kutató Csoport. Tudományos munkatársainak száma meghaladja a 30-at. Munkáját három osztályon végzi. A Szellemi Kultúra Osztálya feladatában és a kutatók számában is a legjelentősebb. A jövőben is elsősorban ebben az irányban kívánják az {H-12.} intézet munkáját fejlesztem. Az Anyagi Kultúra Osztálya kisebb létszámú, de néhány fontos kutatási téma (pl. Néprajzi Atlasz) gazdája. A Társadalmi Kultúra Osztálya alakult meg legkésőbb, de erőteljesen fejlődik, hiszen kutatási területe a magyar néprajztudományon belül a többiekhez viszonyítva kevésbé kidolgozott.

A legrégibb és legnagyobb intézmény a Néprajzi Múzeum. Tárgyainak száma megközelíti a 200 000-et. Az alábbi osztályain végzik a munkát: a Magyar Osztály gyűjti, raktározza és feldolgozza a magyar néprajzi tárgyakat, továbbá a magyarokkal együtt élő vagy szomszédos népek tárgyait. A Nemzetközi Osztály minden olyan területről gyűjt, mely az előbbivel nem esik egybe. Különösen jelentős finnugor, óceániai, afrikai kollekciója. Az Etnológiai Adattárban kapnak helyet a tárgyakra vonatkozó feljegyzések, a terepen végzett gyűjtések kéziratai, kiemelkedő néprajztudósok hagyatékai. A rajzok és fényképek száma csak százezrekben mérhető. A néprajzra vonatkozó tudománytörténeti dokumentumai legjelentősebbek Magyarországon. A Népzenei Gyűjtemény {H-13.} a múlt század végétől kezdve őrzi a fonográfhengereket, majd lemezeket, hangszalagokat és azok lejegyzéseit. Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László (1892–1963) hatalmas hangjegyanyaga felbecsülhetetlen érték, amit a népi hangszerek gyűjteménye tesz teljessé. A Könyvtár nyilvános jellegű országos szakkönyvtár, melyben a kötetek száma megközelíti a 80 000-et.

A vidéki múzeumok közül 27-nek haladja meg a néprajzi gyűjteménye az 5000 tárgyat, ezek közül ötben több mint 10 000-et találunk, három pedig megközelíti, illetve túlhaladja a 20 000-et. Mindehhez kéziratos, fénykép- és rajzdokumentáció is kapcsolódik. A vidéki múzeumok gyűjtő- és tudományos feldolgozó munkáját főbb vonásaiban a budapesti Néprajzi Múzeum irányítja. A vidéki múzeumokban közel hetven néprajzi végzettségű munkatárs dolgozik.

A néprajzi jellegű múzeumok sorában külön kell szoknunk az ún. szabadtéri múzeumokról, melyeket Magyarországon a nagy svéd példa nyomán sokszor Skanzennek (1891) neveznek. A két háború között csak egy-egy ház felállítására futotta az anyagi lehetőségekből. A felszabadulás után, a hatvanas években érett meg a helyzet ilyen múzeumok építésére, 1966-tól a Balaton partján, Tihanyban két telken egy halász- és egy zsellérházat eredeti helyükön mutatnak be. 1967-ben nyitották meg a Göcseji Falumúzeumot, melyben összesen 33 épület, köztük 7 lakóház képviseli Délnyugat-Magyarország népi építészetét. 1973-ban nyílt meg Szombathelyt a Vasi Falumúzeum, melynek 25 építménye a nyugati határszélről hét teljes udvart utcaszerűen foglal magába. Az ország keleti részében, Nyíregyházán a Sóstói Falumúzeum {H-14.} néhány lakóháza és gazdasági épülete jelzi e vállalkozás elindulását. Ezenkívül az ország különböző részein a helyszínen őriznek meg egy-egy jellegzetes parasztházat, amit többnyire helyi múzeumnak rendeznek be.

Budapesttől északra, a Duna partján fekvő Szentendre határában épül a központi Magyar Szabadtéri Múzeum, melynek első részlegét 1973 őszén már megnyitották. A nagy vállalkozás méreteire jellemző, hogy a tervek szerint 53 lakóházat, 58 gazdasági épületet és 74 egyéb épületet hoznak be és állítanak fel egy évtized alatt. Az épületeket már az egész országból kiválasztották. Ezekben a hagyományos paraszti berendezésen kívül helyet kap 24 féle mesterség, kisipar, összesen 33 teljes műhelyberendezéssel.

{H-15.} A néprajz egy-egy területének felmérése csak úgy lehetséges, ha az arra vonatkozó, lehetőségig teljes adatmennyiség birtokában vagyunk. Az ilyen vállalkozások közül érdemes néhányat megemlíteni, mert jól mutatják a magyar néprajztudomány kutatásainak főbb irányait.

A Néprajzi Történeti Archívum az 1526 előtti, kiadatlan és megjelent oklevelek, kódexek, szójegyzékek néprajzi vonatkozású adatait tartalmazza. Az adatok többsége az anyagi kultúrára vonatkozik, és segítségükkel eleven kép rajzolható a középkori magyar település, lakás, bútorzat, táplálkozás, viselet, közlekedés, kereskedelem kérdéseiről.

A Mezőgazdasági Munkaeszköztörténeti Archívum felöleli a régészeti, történeti, néprajzi tárgyak leírásait, fényképeit, tartalmazza az ábrázolásokat, és utal az eszközökkel végzett munkafolyamatokra. A feldolgozott munkaeszközök száma megközelíti a százezret.

A Magyar Néprajzi Atlasz munkálatai 1959-ben kezdődtek el 240 magyarországi kutatóponton, ezenkívül Csehszlovákiában 24, Jugoszláviában 22 faluban végeztek gyűjtéseket. A térképek végső megszerkesztése folyik, és az első próbatérképek rövidesen kikerülnek a nyomdából. Egy-egy táj, megye néprajzi atlaszát a vidéki múzeumok gyűjtik és készítik elő kiadásra (Szolnok, Baranya m.).

{H-16.} A magyar folklórkutatás legnagyobb közös vállalkozása a Magyar Népmese Katalógus. Munkatársai már összegyűjtötték az összes nyomtatásban megjelent meséket, feldolgozták a legfontosabb kéziratos gyűjteményeket, és további kutatásokat végeznek a terepen. A hatalmas anyag azt mutatja, hogy eredményeit rövidesen közre lehet adni. Nemrégiben indultak meg a Magyar Monda Katalógus munkálatai, de már jórészt elvégezték a nyomtatásban megjelent mondák összegyűjtését, és hozzákezdtek a kéziratos források feldolgozásához.

A Népdalszövegek Katalógusa csaknem teljesnek mondható, és kiterjed a nyomtatott és kéziratos forrásokra egyaránt. A rendszerezett anyag olyan nagy terjedelmű, hogy kiadására egyelőre nem lehet gondolni, csak kéziratban áll a kutatás szolgálatára. A Magyar Népzene Tára gyűjteménye a régi és az újabban feljegyzett dallamokat, szövegeket egyaránt magába foglalja. Hatalmas kötetei magyar és idegen nyelven láttak napvilágot, és több kötet kiadását most készítik elő.

{H-17.} A magyar néprajz fontos és központi vállalkozásai közül csak néhányat említettünk meg, de vannak olyanok is, melyek csak részben vagy közvetve érintik a magyar néprajztudományt. Ezek közül a legjelentősebb a Sámánhit Archívum. Ez tartalmazza az eurázsiai sámánizmusra vonatkozó múzeumi tárgyak fényképét, leírását, rajzát, továbbá kiadott és kéziratban levő gyűjtéseket, feljegyzéseket, magnetofontekercseket, amelyeket Eurázsia múzeumai, tudományos intézményei őriznek. Ezt egészítette ki az archívum megalapítója, a nemrégiben elhunyt Diószegi Vilmos (1923–1972) a Szovjetunióban végzett széles körű gyűjtéseivel.

A magyar néprajztudomány két olyan nagy vállalkozását kell még megemlítenünk, mely közvetlenül vagy közvetve minden kutatót érint. Az egyik a Néprajzi Lexikon, mely több vaskos kötetben adja közre a néprajzi alapfogalmak meghatározását, a tárgyak, jelenségek leírását betűrendben, gazdagon illusztrálva. A szócikkek már elkészültek, azok egységesítése és szerkesztése után a Magyar Tudományos Akadémia az első köteteket kiadta.

{H-18.} A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Főbizottsága elhatározta, hogy a Magyar Néprajz új összefoglalását hat kötetben készíti elő és jelenteti meg. Ebből az első kötet történeti áttekintést ad, a magyar etnogenezist ismerteti, vizsgálja a magyar népi kultúra történeti rétegződését különböző korszakokban. Majd két kötetben az anyagi, újabb kettőben a szellemi és egy kötetben a társadalmi kultúrát ismerheti meg az olvasó. A nagy munka előkészületei már megindultak.

A magyar néprajztudomány munkatársai tanulmányaikat nemcsak a már említett folyóiratokban (Ethnographia, Néprajzi Értesítő, Acta Ethnographica) adhatják közre, hanem különböző évkönyvekben is. így a Néprajzi Kutató Csoport minden évben megjelenteti Népi Kultúra–Népi Társadalom (1966-tól) címen elsősorban munkatársai cikkeit. A debreceni egyetem Néprajzi Intézete adja ki a Műveltség és Hagyomány (1960-tól) évenként megjelenő köteteit. Ezek több kisebb, de esetenként az egész könyvet betöltő egyetlen tanulmányt tartalmaznak. A Néprajzi Közlemények elsőrendű feladata a gyűjtött feljegyzésbeli nyersanyag közlése, de tartalmaz feldolgozásokat is, melyek néha egész köteteket töltenek meg. A Magyar Néprajzi Társaság adja ki évenként hat számban a Néprajzi Híreket, mely a néprajztudomány legújabb eredményeiről tudósít. Minden évben az utolsó füzetben jelenik meg az előző év lehetőleg teljes magyar néprajzi bibliográfiája.

A fentieken kívül szép számmal találunk néprajzi tanulmányokat az országos és vidéki múzeumok évkönyveiben is. Ezek száma évenként {H-19.} eléri a húszat. Továbbá az egyes múzeumoknak kiadványsorozataiban, füzeteiben stb. ugyancsak jelentős hely illeti meg a néprajzot.

A nagyobb terjedelmű, könyv formátumú munkákat a kiadóvállalatok jelentetik meg. A legtöbb néprajzi könyvet az Akadémiai Kiadó adja ki magyar, esetenként idegen nyelven. A magyar néprajztudomány eredményeinek idegen nyelven történő megismertetésében és népszerűsítésében a legjelentősebb szerepet a Corvina Kiadó vállalta magára.

Bevezetés a magyar néprajzba

TARTALOM

A magyar nép etnogenezise és kultúrájának helye Európában