A tetőszerkezet és a tetőfedés

TARTALOM

A lakóépület bútorzatának rendje

A lakóházak beosztása, tűzhelye és világítása

A magyar ház legkorábbi formája egysejtű lehetett. Ezt támasztja alá, hogy a ház szavunk egyaránt jelenti magát az egész építményt és a szobát is. Ezért mondja a mai paraszti nyelv elsőháznak és hátsóháznak a lakóépület két helyiségét. A XI–XIII. századból az ásatások egysejtű veremlakásokat tártak fel, bár kétségtelenül már ekkor is voltak nagyobb, felmenőfalú építmények. Ezeket a veremházakat 100–120 cm-re süllyesztették a föld alá, ezért az építmények egy része a tetővel együtt kiemelkedett. A XIV–XV. században már két- és háromosztatú házakról is szólnak a tudósítások, és ezt hitelesítik az ásatások is.

Így tehát a korábban egysejtű ház, melyből a sütőkemencék, sőt az év jelentős részében a nyílt tűzhelyek is kiszorultak, olyan építmény lett, amibe már az állandó tűzhelyet is el lehetett helyezni. Az ilyen összetett házak, melyekben szobát, konyhát és kamrát találni, gyakran 15–21 méter hosszúak, 4–6 méter szélesek. Maga a lakószoba nemegyszer 6×8 méter alapterületű. Ezeknél a házaknál a konyha {H-140.} már az épület közepére került. Ezzel a magyar ház elérkezett egy olyan fejlődési fokra, mely kisebb részleteiben a későbbiekben differenciálódott ugyan, de alapvetően tovább már nem fejlődött.

Az eddigi és későbbi alakulásban a legnagyobb szerepet a tűzhely játszotta. Ennek különböző változásait jól lemérhetjük a házon belül. Fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tűzhely a családi élet központja, és ennek átvitt jelentései a magyar nyelvben ma is elevenen élnek: háztűznézni (a menyasszony, vőlegény házát az esküvő előtt szemügyre venni), családi tűzhelyet alapítani (megházasodni, és külön házba költözni). Amikor az újasszonyt az újférj házába bevezetik, körül viszik a tűzhelyen, és ezzel a család tagjává válik.

A X–XIII. századból kiásott egysejtű és félig földbe süllyesztett házakban, azok szintjével megegyező, földbe vájt és az építmény falán túlérő kemencéket tártak fel. Ezenkívül az épületek közvetlen közelében nyílt tűzhelyek körül valami kezdetleges védőtetőt sejtető nyomokat fedeztek fel. A környéken feltárt cserépbográcsok töredékei arról tanúskodtak, hogy az év jelentős részében a főzés a lakóházon kívül történt. Ezenkívül az épület közelében, a lakóházon kívül földbe mélyesztett kemencéket is találtak, melyeket időben egymás után készítettek, és így azokat évtizedekig használták. Mivel a kemence szavunkat hang- és jelentéstanilag csak az oroszból lehet megmagyarázni, így ez és vele együtt maga az építmény is a magyarságnak a délorosz pusztán szerzett műveltségi rétegéhez tartozhat.

{H-142.} Mint a fentiekből kitetszik, a magyar ház tüzelőberendezései kezdettől fogva nyitott és zárt tűzhelyekre oszlottak. Elhatárolni azonban sem időben, sem térben nem szükséges ezeket, mert rendszerint egymás mellett, funkcióban egymást kiegészítve éltek. A nyílt tűzhelyek a helyiség melegítésére, főzésre, sütésre, de még világításra is szolgáltak, a zárt tűzhelyek esetében az utóbbi elmaradt, vagy korlátozódott.

A nyitott tűzhelyek változatos sorában külön említjük meg a Dunántúl déli részén otthonos kerek vagy négyszögletes, 30 cm magas sárpadkát, melyen a tüzet szabadon égették a szenes házban. Mivel a padka közvetlenül a falhoz csatlakozott, ezért mögé sövényből, sárból embermagasságú falat húztak, hogy a boronafalat az áttüzesedéstől megóvják. A nyílt tűz fölé egy gerendáról láncon bogrács csüngött, és ebben főztek. Ezen a területen a körte formájú, balkáni eredetű rézbográcsot használták. A nyílt tűz füstje az ajtón keresztül távozott, ezért hívják az ilyen helyiséget füstös háznak, illetve konyhának, hiszen a falát a füst korommal vonta be, és feketére festette.

{H-143.} Az ilyen nyitott tűzhelyen nemcsak főzni, de sütni is lehetett. Erre szolgált az ún. tűzikutya, melyből egyet-egyet a tűz mindkét oldalára állítottak, és ez tartotta a nyársakra húzott húsdarabokat. Ugyancsak az ilyen nyílt tűzhelyre lapos köveket helyeztek, melyek áttüzesedve gyorsan megsütötték a húst, esetleg a lepényféléket. A sütöharangot is a szabad tűzhelyen használták. A követ alatta alaposan áttüzesítették, és akkor borították rá Dél-Dunántúl a cserépből égetett, Erdélyben a kőből kiformált sütőharangot. A lepény, esetleg a hús is jól megsült alatta.

A Tiszántúl a két szoba között elhelyezkedő konyha hátsó részének közepére épített 50–60 cm magas és legfeljebb egy négyzetméter kiterjedésű sárpadkán főztek. Itt az egész helyiséget átölelő szabadkémény tette lehetővé nemcsak a füst eltávozását, hanem a benne felakasztott hús, szalonna, kolbász alapos megfüstölődését.

A kandalló a nyílt tűzhelyek egyik jellegzetes formája, melyben a tűz a földdel egy szinten vagy alacsony padkán ég. E fölött tapasztott {H-144.} vesszőfonadék, fejlettebb változatában csempével kirakott füstfogó továbbítja kürtő segítségével a füstöt a padlásra vagy a pitvarba. Korábban a lakószobában állt, sok esetben kemencével épült össze. Általában a magyar nyelvterület keleti felében találjuk meg változatait. Erdélyben a XVI–XVII. századtól ismerjük. Elhelyezése, formája mediterrán, közelebbről olasz eredetről tanúskodik. Esetleg a reneszánsz építkezéssel került az erdélyi főúri kastélyokba, és onnan találta meg útját a parasztházakba.

A legváltozatosabb és legszebb példányait Székelyföldön találjuk (góc, pest), ahol anyagukra és készítésmódjukra utalva cserepesnek mondják őket. Füstfogójukat téglalap alakúra formálták, melyet minden oldalról csempével borítottak, ami a meleg tartását elősegíti. A füstöt kürtővel vezetik fel a padlásra. A cserepesnek már nemcsak 15-20 cm magasságú padkát raknak, de egyik oldalát fallal zárják el, míg az ellentétes oldalát gazdagon faragott lábbal támasztják alá. Ez a konstrukció nem teszi lehetővé a bogrács gerendára történő függesztését, ezért egy olyan forgatható falábat (üsttartó kottát) szerkesztenek, mellyel a bográcsot a tűz fölé tudják fordítani. A fazekakat háromlábú alacsony vasállványra (vasláb) helyezik, lapos kövön a palacsintát sütik. Az ilyen és hasonló rendszerű kandallók számtalan változata élt a magyar nyelvterület keleti felében, melyek bizonyos mértékben átmenetet alkotnak a zárt tüzelésű kemencékhez.

Az Alföldön általános búbos vagy boglyakemencék formája lehet szögletes, esetleg a szénaboglyához hasonló, hordó formájú vagy gömbölyű hátú. Először karókból készítik el a vázát, majd azt vesszővel fonják be. Ezt cserépdarabokkal kevert sárral tapasztják be. Az ilyen kemence szája a konyhába nyílik. Nagysága aszerint változik, hogy mennyi kenyeret akarnak benne kisütni. A legnagyobbakban 7–8 nagyméretű kenyér is elfér, ez a szoba negyedrészét is elfoglalja, míg a kisebbekben csak három kenyér számára van hely. Szalmával, kukoricaszárral, régebben náddal fűtötték. Sok esetben az Alföldön szalmás marhaganéjt gyúrtak össze, majd négyszögletűre kivetették, megszárították, és az ilyen tőzeg jó, állandó meleget adott. Ez a kemence a főzés mellett {H-145.} elsősorban a fűtést szolgálta, szélén ülésre alkalmas padka futott körbe, míg a belső szögletében egy kis zugot (sut, kuckó) alakítottak ki, ami a gyerekek, esetleg az öregek számára pihenőül, sok esetben hálóhelyül szolgált.

A palóc kemence alacsony, hosszúkás téglalap alakú, szabad oldalán padkák futnak körbe. Korábban a keskenyebbik első felén vágott ajtón szállt ki a füst, és rendszerint a ház ajtaján távozott. A következő fejlődési fokon a kemence szája fölé, szinte ernyőként, 50–60 cm átmérőjű kürtő borult, mely a füstöt a padlásra vezette. Később az épület közepén kéményt emeltek, és ez hozta létre a ferdén elhelyezett henger alakú sípot, melyen át a füst a pitvarba, majd innen a kéményen át a szabadba távozott. Ebben a kemencében sütöttek-főztek ugyan, de elsőrendűen mégis a szobát tartotta melegen. A tetején aludtak a gyerekek, padkájára az emberek feküdtek le egy kis pihenőre. Nappal kukoricát, gabonaféléket terítettek rá száradni. Rendszerint rőzsével, fával tüzeltek benne, és a száján kitetsző fény legalábbis annyira megvilágította az előterét, hogy ott az asszonyok fonhattak.

{H-146.} Székelyföldön a kemence feltehetően már évszázadokkal ezelőtt kiköltözött a házból. A jobb módúak külön sütőházat építettek, míg mások az épület háta mögött, az ereszben helyezték azt el. A kemencéket olyan padkára építették, melynek első részén szabad tűzön, a gerendáról lelógó üstben lehetett főzni, így itt is, mint sok esetben máshol, a zárt és a nyitott tűzhely együttesen jelentkezik.

A szabadban épített kemencék a nyelvterület nagyobb részén, de különösen annak nyugati felében gyakoriak. Ezek részben laposak, részben boglya formájúak, és az udvar vagy kert valamelyik távolabbi zugában kaptak helyet, hogy ezzel tűzveszélyességüket csökkentsék. Néhol ilyen meggondolásból a falun kívül helyezték el őket, ebben az esetben több család használt egy-egy kemencét, éppen úgy, mint ahogy az egykori uradalmak cselédlakásai között közös, szabadban álló kemencéket emeltek. E formákban esetleg dél felől felszivárgott mediterrán vonást sejthetünk, ahol időjárási okok következtében a házon kívüli kemencéket kedvelték.

A teljesen zárt tüzelők további fejlődését jelenti Magyarországon a kályha, mely nyugatról került először a nemesi kastélyokba, kúriákba és innen a parasztházakba. A korai példányok a kemencéket utánozták, csak az agyagba kupákat, azaz cserépedényeket raktak, ami a meleg megtartását és egyben kisugárzását növelte. A kályhaszem befele mélyülő, négyszögletes, tál alakú csempe, melyet főleg a dunántúli fazekas-mesterek készítettek. A középkori ásatásokból ilyen kályhákat a Duna–Tisza közéről is ismerünk, de itt később ritkán hallunk használatukról. A Dunántúl ezzel szemben a kemencét a házból teljesen kiszorították, és már csak a lakás fűtését szolgálták.

A nyílt tűzhelyek egyben a szobát is megvilágították, ilyen szempontból a kemencék nyílásából kiszűrődő fény is sokat jelentett, éppen úgy, miként a kályhák ajtajából is kapott némi világosságot a helyiség. Ha a szoba távolabbi sarkában kerestek valamit, akkor egy vékony darab égő fát vettek ki a tűzből, és azzal világítottak.

Ebből az alkalmi használatból fejlődhetett ki a már külön erre a célra készített és hasogatott szilánk, amit a legtöbb helyen fenyőfából készítettek. Ezzel szemben a palócok a mogyoró-, gyertyán- vagy fűzfa vékonyabb ágait a kemence tetején megszárították, majd fejsze fokával addig veregették, amíg szálai szét nem váltak egymástól. Ezután rövid ideig a kemencében szikkasztották, és használatig annak a tetején tárolták. Az egyik végét meggyújtották, és a kemence padkájának szélére tették. A szlavóniai magyarok burgonyába szúrták, a Dunántúl nyugati felében, de más tájakon is, erre a célra foklatartókat készítettek. Ez földön álló talpas állvány, melynek magassága a bútorokéval, főleg az asztallal egyezik, hogy azt jól bevilágítsa. A felső végén levő vascsíptetőbe erősítették a foklát, mely így a szobában is valamelyes fényt adott. A gyimesi csángók négy-öt vékony szilánk közibe fenyőszurkot öntenek, ami a meggyújtott köteg fényét megnövelte. Mások a fenyőszurkot kisebb edénybe öntik, ebbe száraz lucfenyőszilánkot kevernek, és azt gyújtják meg.

A világítás céljára elsősorban különböző olajak szolgáltak. A repce-, tök-, makk- és a későbbiekben a napraforgóolaj adta a legszebb fényt. Kisebb edényekbe, esetleg a fazekas által készített mécsbe öntötték, {H-147.} melyben a kanócot egy kis fából készült könnyű úszó tartotta fenn. Néhol elvétve a zsírt, esetleg a vajat is használták világításra, de csak abban az esetben, ha megfelelő olajjal nem rendelkeztek.

Az egyik legelterjedtebb világítóeszköz a gyertya, mely régebben méhviaszból, majd faggyúból, később sztearinból készült. Elsősorban birka- és tehénfaggyút használtak erre a célra. Egy nagy edénybe egyharmad forró vizet és kétharmad faggyút öntöttek, és ezt állandóan melegen tartották. Kanócot eresztettek bele, és erre az anyag körben fokozatosan lerakódott. Ezért e művelet neve gyertyamártás. Később bádog- vagy üvegformába öntötték az előre belehúzott bél köré a faggyút. E munkával már kisiparosok: a gyertyamártók foglalkoztak. A gyertyákat rendkívül változatos cserép-, fém-, üveg-, fa- vagy más anyagból készült tartókba erősítették, ami használatukat nagymértékben megkönnyítette. A gyertyát a szabadban, istállóban csak úgy használhatták, ha négy oldalról marhahólyaggal, esetleg szarulemezzel, később üveggel körülvett tartóba állították. Némelyik lámpást bádogból alakították ki, és úgy hagytak rajta díszesen áttört nyílásokat a fény számára.

A múlt század végén tűnik fel a petróleum, és vele a különböző gyárilag készült lámpák egész sora. Ezt váltotta fel – sok helyen csak az utóbbi évtizedekben – a villany.

Az esti fény meggyújtása a magyar parasztoknál mindig bizonyos ünnepélyességgel történt. A műveletet a háziasszony vagy a legidősebb leány végezte, majd a családtagok egymásnak és az esetleg éppen ott tartózkodó idegeneknek jó estét kívántak.

A tetőszerkezet és a tetőfedés

TARTALOM

A lakóépület bútorzatának rendje