A lakóépület bútorzatának rendje

TARTALOM

A magyar építkezés területi különbségei

Az udvar gazdasági építményei

Miután a lakóház külsejét-belsejét alaposan megvizsgáltuk, lépjünk ki az udvarra, és ismerkedjünk meg az itt található kisebb-nagyobb építményekkel. Ezek egy részét a különböző jószágok számára emelték, másokban a terményeket tárolták, míg ismét mások, esetleg ugyanazok az építmények bizonyos munkák elvégzésére szolgáltak.

A legnagyobb mezőgazdasági jellegű építmény az, amit a nyelvterület nyugati részében pajtának, a keletiben csűrnek neveznek. Ezt elsősorban azokon a vidékeken találjuk meg, ahol klimatikus okok miatt a szálas gabonát nem tarthatták sokáig szabadban, másrészt ahol valamikor a szemet cséppel verték ki, és nem nyomtatták, így az Alföldön nem építettek csűrt, és jelentősége a Dunántúl keleti felében is sokkal kisebb, mint Nyugat-Dunántúl, a Kisalföldre pedig csak az utóbbi évszázadok során nyomult be. Igazi hazája a Palócföld és a délre lenyúló kapcsolódó vidékei, Nyugat-Dunántúl, továbbá Erdély.

A csűrök beosztása és használata vidékenként változik, és nem is vállalkozhatunk többre, mint hogy ezek közül néhányat bemutassunk.

A göcseji pajta többségében három részre tagolódik, előfordulnak nyitott, lábas és zárt változatok egyaránt. Középső részébe a rakott szekér is beállhatott, ezen a területen csépeltek, míg a pajtafiában a szálas gabonát helyezték el. Ennek a helyére később a gépi cséplés térhódításától kezdve a különböző takarmányok kerültek. A zárt pajtát a belső telken helyezték el, és többnyire boronából rakták. Középső részének tetőszerkezete alulról felfele ív alakban hajlik, ami elősegíti a tetőszék jobb kihasználását. A tetejét zsúppal kontyosan fedték, akárcsak korábban a lakóházakat.

A közeli Somogyban a gabonáspajták a település körül 6–800 méteres távolságban, a szérűskertekben helyezkedtek el. Ezeket hatalmas talpfákra, kb. 12–16 méter hosszúra és 6–7 méter szélesre építették. A vázat sövénnyel fonták be, melyet sokszor vékonyan sárréteggel tapasztottak. {H-154.} A hosszanti oldalán egymással szemben egy-egy tüskön forgó sövénykapuval zárták le a belül sok esetben egybenyíló teret (l. 10. kép). A tetejét zsúppal fedték. Régebben aratás után ide hordták be a kévéket, és olyanformán helyezték el, hogy középen a kocsibejáró megmaradt. A szálas gabona éjszakai őrzését a legények látták el. Ezen a vidéken a pajta előtti térségen nyomtattak. Ezzel rendszerint szeptemberre végeztek, ettől kezdve polyva, szalma, zsúp maradt csak benne. A századfordulótól kezdve a nyomtatást cséplőgép váltotta fel, és ez időtől szénát és más takarmányt tároltak benne. Innen hordták be télen a falusi istállókba szekérrel, szánnal a jószág számára a szükséges mennyiséget.

A Bakonyban ugyancsak általános volt a pajta használata, melynek hossza 12–17, szélessége 7–8 méter között váltakozott. A kisebb és kezdetlegesebb formák a ház hosszában, mintegy annak folytatásaként helyezkednek el, de a nagyobbak arra merőlegesen az udvar hátulját zárták le. Az előbbieket általában fa-, az utóbbiakat inkább kőlábakra építették. Az előzők közeit itt is fonással töltik ki, míg az utóbbiakat sokszor falazzák, deszkaajtót kapnak mindkét oldalon, így teljesen lezárhatók. A nyeregtető sok esetben az udvar felőli részen kiugrik, és az így létrejött színben tartják a polyvát. Előfordul, hogy a bejáratot az udvar felé meghosszabbítják, ahol szekeret, kisebb-nagyobb gazdasági szerszámokat falra felakasztva helyeznek el. E területen is elsősorban a szálas gabona raktározására és cséplésére szolgált, csak az utóbbi időben raktak bele takarmányt is. A pajta nagysága, építésének módja a gazda vagyoni állapotát is érzékeltette.

A palóc csűrök legtöbb változatát fából építették. Alapjába nagyméretű köveket raktak, és ezekre fektették a talpfákat. Sarkaira függőleges oszlopokat csapoltak, és ezek tartották a körbefutó koszorúgerendákat. Az oldalát vagy zsilipelt boronákból rakták, vagy vastag deszkából készítették. A zsúpozott fedél szarufákon áll. Az egész építmény két vagy három részre oszlik. A nagyobbik fele a szérű, melyben a nyomtatást vagy a cséplést végzik. Ennek mindkét oldala nyitott, csak újabban zárják le deszkakapuval. A szérű felett gerendák nyúlnak át, ez a szérűtorok, ahova a legféltettebb takarmányt raktározzák. A másik rész a csűrág, ahova a szálas gabonát helyezik el. Néhol ennek egy részét még tovább rekesztik, és az ilyen fiókban a gazda kis műhelyt rendez be magának, ahol gyalupadot és famegmunkáló szerszámokat is találni. Itt készül a villa, a gereblye és más gazdasági faeszköz, itt javítja ki a háztartás elromlott munkaeszközeit is.

A palóc területtől keletre, az abaúji Hegyközben a csűrök többsége háromosztatú. Középen van a szérű, ezt kétfelől a kármentő, vagyis kb. 150–180 cm magasságú fal választja el a fióktól. A szérű felett nyúlik el a csűrtorok, amely elsősorban takarmány elhelyezésére szolgál. A csűr szérűjét elöl és hátul kapu zárja be, ami sokszor el is maradhat, ha a szekeret rendszeresen oda állítják be. A csűrök a házra merőlegesen az udvar végében állnak, mögöttük zöldséges-, gyümölcsöskert terül el. A csűr kapujának nyitásával és zárásával szabályozták a széljárást, és cséplés után a gabona szórását is itt végezték. A csűrök zsilipeléses technikával fából készültek, de előfordulnak fonott oldalú példányok is, ezeket néha be is tapasztották. Később terjedtek el a kőoszlopra rakott {H-156.} csűrök, ezeknek az oldala is vesszőfonás, esetleg deszka. Tetejükre zsúp kerül, csak néhol látni zsindellyel, cseréppel, sőt újabban bádoggal fedett csűröket. A háromosztatú csűr itt is a jómód és a nagyobb gazdaság jele, a kisebb gazdák kénytelenek egy fiókkal megelégedni.

Az ún. jármos csűrök Erdélyben, így többek között Kalotaszegen találhatók. Nevüket a kissé meghajló, középen párhuzamosan végigfutó gerendáikról kapták. Három részből állnak, középen helyezkedik el a csűr, amit olyan magasra építenek, hogy a megrakott szekér is be tudjon hajtani, és így a szénát mind a három rész padlására (hij) könnyebben fel tudják rakni. Rendszerint az udvar felőli bejárattól jobbra eső részben helyezkedik el az istálló (pajta), melyben a lábasjószágot tartják, míg a másik oldal (sátor) mindenféle termény vagy eszköz raktározására alkalmas. A csűrben végzett legfontosabb munka a cséplés és a gabona megtisztítása: a szórás. Funkciója sokféle, többek között itt tartják a vasárnap délutáni táncokat is. A csűr általában a négyszögletű telek végében, a lakóházra merőlegesen épül, úgy, hogy kapuja a telek bejáratával szemben helyezkedjék el. Ha azonban a telek hátrafelé lejt, és záporok idején a víz elöntéssel fenyegeti, akkor a lakóházzal párhuzamosan, esetleg éppen azzal szemben jelölik ki helyét. Az egész építményt talpfákra rakják, és az ezekre merőleges oszlopok (sasfa) {H-157.} bevágásaiba illesztik a gerendákat, esetleg vastag deszkákat. A tetőszerkezet szarufás, ezek végébe kb. 60 cm hosszúságú botokat ütnek, és ezek tartják fenn a szalmatetőt, amit felül V alakú fákkal fogatnak le. Ritkábban zsindellyel fedett csűrök is előfordulnak. Udvar felőli oldalán a tetőt meghosszabbítják, és így jön létre a törekól, disznóól, tyúkól stb.

A székely csűr olyan nagyszabású építmény, mely önmagában méltó társa a székely lakóháznak. A sok változat közül itt most egy kászoni csűrt mutatunk be. Ezek hossza 11–20 méter között váltakozott, míg szélességük a 7–10 métert is elérte. A középen levő, többnyire kapuval elzárt terület (csűrköze) legalább négy méter széles, mert csak így lehetett benne cséppel dolgozni. Az egyik oldalon itt is a lovak és szarvasmarhák istállója kapott helyet, míg a másik oldalon (odor) a szálas gabonát helyezték el. Kívülről még kisebb építmények ragadtak hozzá, mint amilyen a disznóól, lúdpajta stb. A házhoz hasonlóan a csűrt is csak faragatlan fenyőszálfákból rótták össze. Az ezeknél sokkal vastagabb talpak alá, a sarkokon nagyméretű köveket illesztettek. A csűr középső részét külön erre a célra vágott 8–10 cm vastag deszkával lepadolták, így csépléskor a gabonaszemekből semmi sem ment kárba. Az istálló magassága ritkán érte el a két métert, ennek padlására tették a szénát, ami télen is jó meleget tartott. A jószágot a rövidebbik, külső fal mellé kötötték. A csűr szarufás tetőszerkezetét többnyire zsindellyel fedték. A deszkából készült csűrajtó fasarkon forgott, és nagyméretű fazárral zárták, részben hogy az ott tartott értékeket megvédjék, részben {H-158.} hogy a sokszor kárt vagy éppen tüzet okozó gyerekeket kirekesszék.

A különböző területekről bemutatott csűrök alaprajzilag közel állanak egymáshoz, még akkor is, ha anyaguk, formáik, tetőszerkezetük a helyi viszonyoknak, a gazdasági követelményeknek, a szokásoknak megfelelően eltértek is egymástól. Alapvető funkciójuk a szálas gabona tárolása, majd kicséplése és a mag megtisztítása. Emellett a féltettebb, jobb minőségű takarmányt, főleg szénát is itt tárolták, és ez a funkciója a cséplés gépesítése után mind nagyobb teret nyert. A nyelvterület keleti felében, de szórványosan máshol is egy része istállóvá alakult át, míg kívülről az ereszben elhelyezett, az aprójószág számára szolgáló ólak tapadtak hozzá.

Így eljutottunk az udvarban a háziállatoknak védelmet nyújtó építményekhez. A magyar nyelv eredetileg a legtöbb ilyen építményt a honfoglalás előtti ótörök eredetű ól szóval nevezte meg. Ezt háttérbe szorította a szláv eredetű akol és az újabb olasz-német származék: az istálló. Az általános szóhasználat a lábasjószággal kapcsolatban az utóbbit használja, míg az ólat csak a sertéssel és aprójószággal kapcsolatban lehet hallani.

A legegyszerűbb forma az úgynevezett állás, melynek oszlopokon nyugvó teteje elsősorban az eső ellen nyújt menedéket. A középen levő, sok esetben kör alakú jászolt állta körül a jószág, és onnan evett. Az ilyen építményt télire takarmánnyal, esetleg trágyával, náddal körberakták, különösen akkor, ha az állatok kicsinyeit a megfagyástól féltették. Ezen az úton alakulhatott ki a már oldalfallal rendelkező ól.

Ennek egyik jellegzetes formája az Alföldön elterjedt tüzelősól. Ez a padlástalan építmény a kertekben, tanyákon maradt meg a legtovább. Oldala rendszerint valamilyen földfalváltozatból épült, tetejét náddal fedték, amit alulról tapasztással védtek a tűz ellen. A jószágot többnyire nem kötötték meg, csak korláttal rekesztették el. Nyílt tüzet gyújtottak benne, ahol a rendszeresen itt élő férfiak melegedtek, esténként összejöttek, beszélgettek (l. 36. kép). A tüzelőlyukat a matyóknál az ól sarkában, az ajtótól jobbra vagy balra ásták, és kővel, téglával bélelték. Ez a legalkalmasabb hely a tüzelésre, mert innen a füst az ajtón át leghamarabb távozott. Az ilyen tüzelősólban sárpadkákat vagy földbe vert cövekeken nyugvó ágyat (dikó) készítettek, ahol a gazda vagy legényfia, esetleg a cseléd az éjszakát töltötte.

Az istállók manapság ennél jóval fejlettebb, nyeregtetős, lepadlásolt építmények, melyek az esetek többségében a lakóház folytatásaként helyezkednek el. A ló- és a szarvasmarha-istálló külső megjelenésében csaknem azonos, észrevehető különbség mégis annyi, hogy az utóbbiaknak szélesebb ajtót raktak, hogy a nagy szarvú magyar jószág kényelmesen beférhessen rajta. Ha az istálló elég nagy, akkor mind a két keskenyebbik végébe jászlat építenek, és legalább ilyenformán elválasztják a lovat és a szarvasmarhát. De ha csak lehet, külön istállóba helyezik őket, mivel a ló jobban szereti a meleget, gyakrabban etetik, ami a másikat csak zavarná. Az istállóba dikót raktak, és ezen szívesen aludt a legényfiú, mert így kevésbé lehetett ellenőrizni éjszakai eltávozásait. A nagyobb gazdáknál ez a cseléd helye volt, mert így a jószágot közvetlenül tudta ellenőrizni.

{H-159.} A sertésólak, már korántsem ennyire egységesek. Építik ezeket a csűrhöz kapcsolódva, az Alföldön a kukoricagórék aljában találjuk, máshol önálló építmények kisebb-nagyobb kifutóval. A fában bővelkedő dunántúli, felföldi területek egyik legszebb ácstechnikával emelt épülete a hidas (disznóól), mely nevében utal arra, hogy alját vastag deszkával bélelték. Gerendatalpra épült, és abba annyi függőleges oszlopot állítottak, ahány rekeszre kívánták az építményt osztani. Ezekbe vajatokat véstek, és zsilipszerűen engedték bele a deszkákat. Ezért ezt az építményt gyorsan darabokra lehetett szedni és szállítani. Az etetővályút beleépítették, és elébe leereszthető táblát (leppentyű) erősítettek, amit felemelve kívülről tudták a moslékot, a kukoricát a vályúba önteni.

Az aprójószág számára csak az utóbbi időben épülnek ólak a csűrhöz tapadva, esetleg hasonló formában, mint a disznóól. Az Alföldön korábban kör alakú, nádfalú tyúkólakkal találkozhattunk, melyek formájukban – de kisebb méretben – a pásztorkunyhókra emlékeztetnek. Egyébként a baromfi fákon, a szekérszínben, fészerekben éjszakázott. Az egész nyelvterületen találunk galambdúcokat, melyek függőleges tartóoszlopára vasból, pléhből olyan gallért húznak, ami a macska felmászását megakadályozza.

Itt kell még szólanunk a különböző szénatartó építményekről, melyek jelentősége korábban sokkal nagyobb lehetett, amíg a csűrbe nem, vagy csak ritkán raktak szénát. Ezek legnagyobb része nem más. mint fa- vagy kő- (tégla-) oszlopokon álló fedél. Fából készültek az északkeleti hegyvidéken a sop nevű szénatartók, melyek között olyan is akad, {H-160.} amelyiknek oldalát boronából vagy deszkából rakták. A szénatartó építmények közül érdemes megemlíteni az aborát, mely a Tisza felső folyása mellett gyakori. Négy vastag faágasra csúsztatható, négyzetes alapú fedelet szerelnek, és ha a takarmány fogy, akkor lejjebb engedik, hogy az eső ne verhessen be alá.

A parasztgazdaságok egyik legnehezebb feladatának számított a szemes termény eltartása, esetleges rossz esztendőkre történő tartalékolása. A kisebb gazdák, nincstelen mezőgazdasági munkások könnyen megoldották, mert a kamra és a padlás elegendő helyet biztosított számukra. A kamrában szuszékokban, hombárokban tartották meg újig. Ezek között akadtak puhafából készült hordók, négyszögletesre fonott és betapasztott gabonatartók. Mindez azonban a nagy határú alföldi falvak és városok gazdái számára, akik piacra is termeltek, nem volt elegendő, mert szívesen őrizték – magasabb ár reményében – a gabonát tavaszig.

A gabonatárolás egyik legáltalánosabb formája a verem, melyet lényegében az egész Kárpát-medencében különböző intenzitással használtak, de igazi hazája mégiscsak az Alföld. Kétféle formáját különböztették meg: a sírverem négyszögletes, de ezt csak tökéletesen száraz talajba lehetett ásni, valamint az ennél sokkal nagyobb biztonságot nyújtó körte alakú verem. Az előzőt csak nagy termés esetén, rövid időre alkalmazták, mert nem lehetett a levegőtől teljesen elzárni.

A körte alakú vermeket a veremvágók készítették, akik tavasszal rendszerint a Felvidékről ereszkedtek alá. Meghatározott bérért kivágták, és vederrel kimerték a földet, majd szalmával addig égették, amíg egészen cserepessé vált az oldala. Alaposan kiszellőztették, és szalmával kibélelve már önthették bele a gabonát. Évekig, nemegyszer évtizedekig elállt benne a szem, ha alulról a víz nem verte fel. Uradalmak téglával falazott, kitapasztott és elsimított vermeket is készíttettek. A verem száját szalmával, homokkal, hamuval zárták el a levegő és az élősdiek behatolása ellen. Néhol vastag rétegben terítettek el fölötte gabonát, és megöntözték. A csírázó gyökerek olyan vastag réteget képeztek, hogy azon a levegő nem tudott áthatolni.

A vermet vagy vermeket az udvaron, szemben a ház bejáratával, esetleg az utcán közvetlenül az ablak alatt ásták, hogy a tolvajoktól könnyebben meg tudják őrizni. Néhol a falu alatt egy helyre csoportosították őket, és ilyenkor éjjel-nappal külön csősz vigyázta a vermeket. Az Alföld olyan részein, ahol a talajvíz magasra ért, a XVIII. század végétől kezdve a vermek mintájára vályogból, sárból föld feletti építményeket emeltek, melyek sokszor 4–5 méteres magasságukkal holmi nagyméretű boglyakemencére emlékeztettek.

A nyelvterületen sokfele elterjedtek különálló vagy a lakóházhoz csatlakozó kamrák, melyek egyaránt szolgáltak a gabona és más eleség tárolására. Ennek különböző megoldásai akkor alakulhattak ki, amikor a konyha melletti helyiség lakószobává változott. Ilyenkor egy kamrával megtoldottak az épületet, melynek ajtaja az udvarra nyílott, és ettől kezdve ez töltötte be a raktározás funkcióját. Sok helyen, mint Dél-Dunántúl, Palócföldön és Erdély egyes részeiben, a kamrák önálló épületek, melyek az udvar különböző, de jól szemmel tartható részein helyezkednek el.

{H-161.} Az ormánsági kamra, déli kapcsolatainak megfelelően, a lakóházzal szemközt kapott helyet, és elsősorban a fiatal pár éjszakázóhelyéül, de egyben raktárul is szolgált. Későbben általában az utóbbi feladata erősödött meg, és itt tartották főleg a ruhaneműeket. A palóc kamra is valamikor önálló épület lehetett, annál is inkább, mert ilyen a szomszédos szlovák területeken is megtalálható. Funkciója hasonlóképpen fejlődött, mint azt fentebb láttuk, de megoldásában a házhoz csatlakozott.

Délnyugat-Dunántúl jellegzetes magtárépítménye a kástu. Ez olyan földszintes, ritkábban emeletes építmény, mely a gazdának magtára, de itt tartja a másfajta élelem később felhasználandó részét is. A szó maga szlovén eredetű, de az építmény is erre és az osztrák területek felé tart rokonságot. Az udvarnak mindig arra a részére építették, ahol a ház ablakából szemmel tarthatták. Alapanyaga fa, készítése hasonló, mint a boronaházaké, valóságban ezeknek kisebbített mása. Hiszen területe annyi, mint a ház egy szobája, illetve annak emeletes változata. A gabonát és az élelmet az emeleti helyiségben tárolták, amelyet falépcsőn lehetett megközelíteni, az alsó részben szerszámok állottak, de egyben műhelyül is szolgált, ahol a gazda rossz időben javítgatta azokat. Az épületnek nincs ablaka, csak ajtaja. A tető régebben kizárólag zsúpos, majd zsindelyes, a cserép korszakát a kástu már általában nem érte meg.

A Duna-Dráva vidékén találjuk a szántalpas hombárokat, melyeknek kapcsolatait délre követhetjük, és valószínű az ugyancsak szántalpas pásztorkunyhók leszármazottai. Ezeket régebben vesszőből fonták, belülről kitapasztották, és náddal fedték. A nagyobb arányú gabonatermelés megindulásakor hasonló formában, de deszkából állították össze, és cserepezték. Szükség esetén mozgathatók, így tűzvészkor a veszélyeztetett területről el lehetett távolítani. Elsősorban vegyes lakosságú vidékeken találhatók meg, ahol magyarok, szerbek, horvátok, bunyevácok élnek együtt. Különösen a sokácoknál találni még ma is ilyeneket.

A nagyobb parasztgazdaságok különálló épületeket, magtárakat emeltettek nagy mennyiségű gabonájuk elraktározására. Ilyen sár-, téglaépítményekkel az egész nyelvterületen, de elsősorban az Alföldön találkozunk, ahol a vermek nyomába léptek. A tanyás területeken a gazda falusi vagy városi háza udvarán emeltette a magtárát, mert ott azt nagyobb biztonságban érezte. Itt is általában a házzal szemben, a telek másik oldalára, véggel az utcára épült, hogy jól szemmel lehessen tartani. Belsejét deszkával rekeszekre osztották. Ennek oldalai a födémig értek, míg elöl vájatba lehetett a szükséges magasságig a deszkákat becsúsztatni. Alul egy felhúzható nyíláson vékába eresztették ki a gabonát, és abból töltötték át a zsákokba.

A gabonamagtárak számos változatát nem érdemes tovább sorolni, mert azok többnyire egymást ismétlik, és kevésbé jellemzőek egy-egy vidékre. Inkább forduljunk a Kárpát-medencében nagy jelentőségű kukoricatároló építményekhez. Ezek nyomát csak a XVIII. századig tudjuk követni, amikor az új növény termelése jelentősen fellendült. A legrégibb formának látszanak azok. melyeket négy földbe leásott és egymástól szélességben 100–150 cm-re, hosszúságban 3–4 méterre elhelyezkedő {H-162.} oszlop köré vesszőből fontak. Szélvédett helyre állították mert a nagy felületű, de keskeny építmény könnyen felborult. Szélesebbre pedig azért nem fonták, mert a benne levő csövek nem száradtak volna ki. Rendszerint egy alsó és felső faajtót vágtak a kukoricakasra vagy -góréra. A felső a betöltésre, az alsó a kiürítésre szolgált. Máshol a tetejét ügy erősítették rá, hogy könnyen le lehessen venni, és akkor ezen keresztül töltötték be a csöveket, illetve szedték ki azokat. A Dunántúl déli részében, a Felső-Tisza vidékén és Erdélyben használatuk a legutóbbi időkig általános. Régebben az Alföld egyes területeiről is kimutatható.

A kukoricát újabban favázas, léces oldalú górékban tárolják Első említése a XVIII. század utolsó évtizedeiből származik. Ezeket 120–200 cm magas fa- vagy kőlábakra állítják, melyekre a talpgerendákat fektettek. Ezekbe ékelik azokat a függőleges oszlopokat, amiket felül koszorúfa fog össze. Az oldalát olyan sűrűn lécezik, hogy a csövek ne eshessenek ki, és a madarak se tudjanak hozzáférni. Szélessége 120–200 cm {H-163.} között váltakozik. Nagybirtokon kettőt építettek egy fedéllel, és ezeket belül egy folyosó választja el. A megemelt építmény alá disznó-, tyúk-, kacsa-, libaólat helyeztek, hogy a repedéseken lepergő szemeket így is hasznosítsák. A kas, góré helye az udvaron nem pontosan meghatározott, de ezt is általában a ház bejáratával szemben helyezik el, sok esetben úgy, hogy hosszanti oldalával az utca felé épül. Ez az egyik legáltalánosabban elterjedt gazdasági tároló építmény a magyar parasztok udvarain.

A különböző rendeltetésű vermek ugyancsak szép számmal fordulnak elő az udvarokon. Az Alföldön (Derecske, Bihar m.) ismerik a boglyásvermet, mely 150–200 cm mély, szélessége valamivel több, hossza 3–4 m. Elejére alacsony, fonott, tapasztott sövényfalat emelnek, erre akácfa gerendákat raknak, majd az egészre 3–4 méter magas szalmaboglya borul, ami azt jó melegen tartja. Zöldséget, burgonyát, káposztát tárolnak benne.

Sok ház alá – különösen a hegyvidéken – pincét ásnak, melynek az épület keskenyebbik végén, az utca felé néz az ajtaja. Az udvaron és a kertben olyan ideiglenes vermek is gyakoriak, melyekben ősztől tavaszig a répát, burgonyát raktározzák el. Erdélyben, Székelyföldön előfordul, hogy a házban levő kamrák alá ásnak vermet, pincét, mely így közvetlenül a házból megközelíthető. Más vidékeken a pitvarból lehet lejutni a kisebb méretű pincébe.

A fentieken kívül az udvaron, kertben több kisebb-nagyobb építmény található, így a különböző sernek, melyek közül a szekérszín a legnagyobb és legjelentősebb; a favágószínnek már a neve is mutatja {H-164.} funkcióját. Külön építményben tartják a pelyvát. Rendszerint a trágyadomb közelében találjuk a sövényfalú vagy deszkabudit (árnyékszék). A faragószín főleg a fában gazdag vidékek elmaradhatatlan építménye. A házzal szemben sok helyen nyárikonyhát építettek, hogy a házat megóvják a melegtől és a légytől. Többnyire a kert építménye a méhes és a szilvaaszaló.

Nem maradhat el egyetlen udvarról sem a kút, melynek legjellegzetesebb magyar alakja a gémeskút (l. 14., 50. kép). Ez a forma előfordul a Dunántúltól a Székelyföldig mindenütt, ahol a talajvíz nincs túlságosan mélyen. Igazi hazája az Alföld, mert itt 4–5 méterre már mindenütt víz fakad. Ennél sokkal mélyebbről ez a kútforma – melynek kapcsolatait elsősorban dél felé kell keresnünk – nem tudja a vizet kiemelni. A másik forma a kerekeskút, egész Európában elterjedt, melynél egy hengerre tekeredő kötél vagy lánc húzza fel a vedret. Forrásokban bővelkedő vidékeken többnyire kivájt belsejű, nagyméretű fával bélelik ki (bodonkút) azokat. A kút mellé a jószág számának megfelelően hosszabb vagy rövidebb vályú járul, melynek legkorábbi formáit egyetlen fából alakították ki.

A lakóépület bútorzatának rendje

TARTALOM

A magyar építkezés területi különbségei