Alföldi házvidék

A legnagyobb területet ez foglalja magába. Az Alföld dél felé lenyúló távolabbi vidékein kívül úgy látszik, hogy a Dunántúl északkeleti sarkán át a Kisalföldet is eléri. E táj teljesen sík, csupán a szélén fodrozzák enyhe lankák. A múltban nagyobb részüket árterek, állandó mocsarak foglalták el, míg a Duna-Tisza közén, a Nyírségben a homok uralkodik. Mindezek a természeti tényezők, melyekhez a hideg tél, rendkívül forró nyár és a Kárpát-medence legalacsonyabb csapadéka járul, jelentősen befolyásolták az építkezést.

A falvak, városok között a tiszántúli hajdúvárosok képviselik a két beltelkes település klasszikus formáját, ami még jelenlegi térképükről is jól kiolvasható. A török által egykor megszállt területen kevés falu {H-174.} maradt, de egy részük újra települt. Ezért sok az utcás falu, hiszen az új települőknek már ilyen rendbe kellett építkezniök.

56. ábra Tornácos ház alaprajza.
Bihartorda. Bihar m. XX. század eleje.

Ez az a házvidék, melynek történetét, elsősorban a régészeti ásatások eredményei alapján, leginkább ismerjük. A X–XIII. században ezen a területen félig földbe süllyesztett, egyetlen, 10–12 m2 terjedelmű helyiséggel rendelkező házakat tártak fel. Az egyik sarkában a padlóval egy szinten földbe mélyített kemencét is találtak, míg a kemencék nagy részét ebben a korban a házon kívül, a szabadba építették. De már a XIII. századból kimutatnak a régészek kétosztatú, téglaalapra rakott falusi épületeket, ezek egyike talán sövényfalú lehetett, és jórészt kiemelkedett a földből. Ez időtől kezdve egyre több adatunk vall arról, hogy a parasztházak két, majd három helyiségre történő osztódása megindult.

Az alföldi ház falának anyaga elsősorban föld. Legkorábbinak a sövényfal látszik, amit a vert, fecskerakásos és hantfal követett, és újabban a mindezeket háttérbe szorító vályog következett. A tetőszerkezet szelemenes, amit két, esetleg három ágas tartott. Fedésére elsősorban nád szolgált, de azt helyenként gyékénnyel, sással helyettesítették (l. 14. kép). Előfordult a szalmafedél is, de annak taposott változata, mert itt a nyomtatás lévén az alapvető szemnyerő eljárás, csak ilyennel rendelkeztek.

93. Lakóház
Komádi, Hajdú-Bihar m.

57. ábra Lakóház hosszanti metszete
Bihartorda, Bihar m. XX. század eleje.
A konyhában sártűzhely, a szobákban búbos kemence, melyet a konyhából fűtöttek. Az egyik kemence felett szárítórúd

58. ábra Tüzelősól.
Karcag-Berek, Szolnok m. 1851-ből

{H-175.} A tüzelőberendezésekkel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az épületen kívülre rakott, de belülről fűthető kemence sokfele megmaradt, és így többek közt előfordul a Kisalföldön is. Egyébként a füstelvezetés megoldása valamennyi házterület közül a legkorábban történt meg. A középső helyiséget két részre osztották. A belső rész fölé rendszerint vesszőfonású, tapasztott, a padláson áthatoló és a tető fölé nyúló pendely kéményt emeltek, mely a ház valamennyi füstjét egyszerre elvezette. A konyhában sárpadkákon a nyílt tűzhelyek maradtak meg, illetve a széleken katlanokon főztek. Mindkét helyiségben kerek, szögletes vagy más alapú, nagyméretű kemencét emeltek, amit a konyhából fűtöttek (l. 67. kép). Itt a kemencének kályhával történő helyettesítése lényegében nem történt meg, mert a kemencét a meghatározott fűtőanyag (nád, szalma, kukorica-, napraforgószár) egészen a legutóbbi ideig megtartotta.

59. ábra Lakóház udvari, utcai homlokzata és alaprajza.
Milota, Szatmár m. XIX. század.
1. Szoba. 2. Pitvar (konyha). 3. Nyitott eresz

E nagytájon belül két kisebb területet külön is megemlítünk. Az egyik a Kisalföld, mely a Duna keleti irányú folyása mentén, attól délre és északra (Csehszlovákia) terül el, és nagyjából a magyar nyelvhatárig (Zobor-vidék) követhető. A hármas elosztásban a két szoba ajtaja a pitvarba szolgált. A konyha hátsó falából nyílott a kemence szája, mely az épületen kívül helyezkedett el. A konyhába torkollott a szobák tüzelőjének nyílása, mely elé padkát húztak. Középen elhelyezkedő főzőpadkát ezen a területen eddig még nem sikerült kimutatni. A szobákban a legutóbbi időkig cserépkályhákkal fűtöttek, de néhány területen nagyméretű fekvő kemencék is előfordultak.

A másik kistáj a magyar nyelvterület északkeleti sarkában, a Tisza és mellékfolyóinak völgyében húzódik meg. Itt a fának már nagyobb szerep jut az építkezésben, ami többek között kerítésekben, kapukban, csűrökben, harangtornyokban is megnyilvánul. Külső jellegzetessége, hogy esetenként két, néhol három oldalról oszlopos tornác veszi körül a házat. Tüzelőberendezései közül a függőleges kéményű kandalló számos változata érdemel említést. Sok vonás azt mutatja, hogy e terület építkezése átmenet az Alföld, a Palócföld, de mégis leginkább Erdély irányába (l. 4–6. kép), amerre e táj népi műveltségének számos eleme kapcsolódik.

{H-176.} Az alföldi gazdálkodás legtöbb munkáját szabadban végezték, ezért nem találunk e tájon csűrt. Csupán a hegyvidékkel érintkező síksági részeken, továbbá az előbb említett két kistájon fordulnak ritkábban elő, inkább a belterjesebb gazdálkodásra való törekvés eredményeként. Az alföldi udvaron rendszerint a lakóház meghosszabbításában, annál alacsonyabb tetővel találjuk az istállót, a még kisebb ólakat, szekér- és pelyvásszíneket, esetleg magtárakat, vermeket.