{H-20.} A magyar nép etnogenezise és kultúrájának helye Európában

A magyarok a finnugor nyelvcsalád legnagyobb lélekszámú csoportját képezik, akiket számszerű nagyságban a finnek, a Szovjetunióban az észtek és más kisebb-nagyobb népcsoportok követnek. A finnugor népek őshazáját a nyelvészeti, régészeti, növény- és állatföldrajzi és egyéb tudományok vallomása alapján a Volga–Káma vidékétől nyugatra határozták meg, ahol hozzávetőleg i. e. a III. évezredig egymás közelében éltek. A régészet és a nyelvtudomány megállapítása szerint halászó-vadászó népesség, már a szétválás megindulása előtt is állattartással, sőt valami kezdetleges földműveléssel foglalkozott. Az őshazában a későbbi magyarok a vogulok (manysi) és osztjákok (hanti) közelében helyezkedtek el, akikkel együtt az ugor ágat alkották, de mint a magyar nyelv szókészletéből kiderült, a permi ággal is kapcsolatot tartottak. A finnugor és ugor korszak anyagi kultúrájából alig-alig maradt ránk valami. Itt-ott a halászat, vadászat területén sejthetünk egy-egy szerszámban vagy éppen eljárásmódban valami örökséget. Ebből a korai műveltségi rétegből ennél több lappang a szellemi kultúrában. A sirató- és regösénekekben, a gyermekjátékokban, a lélekhitben, a sámánizmusban tűnnek fel a magyar etnikai történet korai szakaszáig visszavezethető elemek (l. még 634–36. l.).

1. ábra A finnugor népek kapcsolódása egymáshoz

1. ábra A finnugor népek kapcsolódása egymáshoz

Az ugorok (vogul, osztják, magyar) a finn-permi csoporttól (finnek, észtek, zűrjének [komi], votjákok [udmurt], cseremiszek [mari], mordvinok, lappok stb.) az i. e. III. évezred közepén lassan váltak el. A magyarok és a későbbi obi-ugorok (vogulok, osztjákok) elkülönülése i. e. 1000–500 között történhetett meg. E korra esik az ún. ananyinói kultúra, melyhez feltehetően az előmagyarok is hozzátartoztak. Ekkor már földvárakat építettek, és különösen csontból készült szerszámaik maradtak fenn nagy számban. Az ősmagyarság a Volga–Káma vidékéről déli–délkeleti irányba tolódott el, vagyis az erdők övezetéből kijutott a ligetes steppék világába.

Nemcsak a táj változott meg körülöttük, hanem újabb, nagyobbrészt török népekkel kerültek kapcsolatba, így sajátították el az állattartás legfontosabb ágait: a juh-, a szarvasmarha- és a lótartást. Legeltetés közben nomadizáltak. Ugyancsak ez időben ismerkedtek meg az ekés földművelés alapelemeivel is, ami már a részleges letelepülést is feltételezi. {H-21.} A török népekkel kapcsolatuk olyan erős lehetett, hogy a bizánci kútfők kezdetben türknek nevezik őket, más források ugyancsak török szóval onogur (tíz törzs) néven emlékeznek meg róluk. A legtöbb európai nyelvben népünk elnevezése ebből származik: [h]ungarus, Ungar, vengri stb. Míg a magyarság saját magát az ugor eredetű magyer törzsnévből nevezi magyarnak.

A magyarok délre vonulásuk során egészen a Kaukázus előteréig jutottak, ahol legalábbis a VIII. századtól a Kazár kaganátus tagjaivá váltak. Ez a fejlett állattenyésztéssel, föld-, kert- és szőlőműveléssel rendelkező birodalom már a korai feudális állam vonásait viselte, és ebben a magyarok is részt vettek. A IX. században hét magyar törzs, melyhez egy kazár, a kabar (lázadó) is csatlakozott, nyugatra vonult, és az Al-Dunáig terjedő hatalmas területet foglalta el. Ekkor már a bizánci források is magyaroknak nevezik őket, akik nemcsak nomád állattartással, hanem földműveléssel is foglalkoznak, többé-kevésbé állandó szállásaik főleg a folyópartra települnek.

A különböző török népekkel történt érintkezés nyomait az állattartás, különösen a nomád állattartás vonásaiban, a szántóföldi földművelésben, a szőlőtermelésben lehet kimutatni. Az építkezésben, a ruházkodásban néhány vonást éppen úgy fel lehet fedezni, mint ahogy a kender feldolgozásában egy-egy eszköz is e népekre emlékeztet. A folklór területén sok elem szinte napjainkig megmaradt, ha az más struktúrában jelentkezik is. így a rovásírás elsajátítása, a sámánizmus kiteljesedése, aminek fontos vonásait a táltos alakja őrizte meg. A pentaton, kvintváltó dallamok útja a törökség révén Belső-Ázsiáig követhető, és ez a típus teszi népdalainknak mintegy tíz százalékát. A lakodalom, temetés szokáskörében is találunk e korra utaló hagyományokat.

A délorosz területen találkoztak a magyarok először különböző keleti szláv törzsekkel, mint amilyen a polján, szeverján, akiktől a kazárok helyett az adót behajtották. Háborúztak velük, és a foglyokat a fekete-tengeri kikötőben bizánci kereskedőknek adták el. A kapcsolat nemcsak a háború, hanem a béke nyomait is magán viseli. A korábbi halászati ismeretekhez újabbakat szereztek, különösen a csoportban történő munka szerszámait, munkamódjait ismerték meg. A földművelésben is tovább bővült tudásuk, minden valószínűség szerint elsajátították tőlük a biztosabb járású taligásekét is. Néhány hitvilági elem, mint a boszorkány, egyes vonásainak eredete is erre a korra tehető.

A magyarok katonáskodó, nomadizáló csoportjai már 862-től kezdve a Kárpát-medencébe is betörtek, és beavatkoztak az itt élő népek viszálykodásaiba, majd egyik, majd másik oldalon. Ebben az időben a magyar fejedelem mintegy 20 000 lovassal vonult hadba, e mögött megfelelő számú ellátó réteget is fel kell tételeznünk, így a családok száma legalábbis 100 000-re tehető, vagyis az összes lélekszám elérte, esetleg valamivel meg is haladhatta a félmilliót.

A magyarok a bizánciakat segítve a bolgárokat leverték, majd ezek bosszúból a kelet felől előnyomuló besenyőket zúdították a magyarokra, éppen olyan időben, amikor azok hadereje messze kalandozott. A feldúlt telepek láttán újabb támadástól tartva nem maradt más {H-22.} hátra, mint hogy 896-ban az egész törzsszövetség benyomuljon a Kárpát-medencébe, és azt néhány év leforgása alatt elfoglalja.

A Kárpát-medence a történelem folyamán sok népnek adott otthont. Ezek közül némelyik kultúráját tovább örökítette az utódokra. Ilyenek voltak a kelták (i. e. IV–I. század), akik a vasszerszámok általánosabb elterjesztőiként ismertek, majd őket követték a rómaiak, akik Erdélyben (Dacia), de különösen a Dunántúl (Pannónia) hagytak olyan műveltséget hátra, melynek egyes elemeit a népvándorlás évszázadai sem tudták teljesen elseperni.

A viszonylag gyéren lakott Kárpát-medencében a magyarok sokféle népet találtak. A középső nagy puszták és Erdély egy részét a bolgárok szállták meg. Máshol szigetszerűen különböző szláv népek települtek: morvák, dunai szlovének, fehér horvátok, szlovákok elődei és mások. Nagy Károly frank uralmának emlékeként a nyugati végeken bajorok éltek. Egy szilárd államalakulat állta csak útjukat: a nyugatról a Garamig terjedő Morva Fejedelemség, de ezt is legyőzték. A meghódított népek a magyarokhoz igazodtak, de ezek is simultak hozzájuk, és ezzel folytatódott, és napjainkig tart a magyar-szláv kölcsönhatás.

A magyarok találkozása Európával több mint egy fél évszázadon keresztül a háborút, a nyugati kalandozásokat, a zsákmányolást jelentette. Felhasználva a feudális Nyugat széttagoltságát, állandó torzsalkodását, majd egyik, majd másik uralkodóhoz csatlakozva harcoltak Itáliában, Németországban, de eljutottak Svájcba, Franciaországba, sőt egy alkalommal Spanyolországba is. Az ilyen hadjáratokat a magyar fejedelem nemcsak azért vette szívesen, mert hozzájárult a haderő állandó gyakorlásához, de azért is, mert így a nyugati támadásokat távol tarthatta. A könnyű magyar lovasság gyorsasága, félelmetes nyilai, új harcmodora eleinte nemcsak győzelmet, de általános félelmet váltott ki Európában. De az egyesült német seregek 955-ben Augsburg mellett döntő csapást mértek rájuk. A magyarok kalandozásaik során egy teljesen más és számukra új világba tekintettek be.

Mindez mégsem változtatta volna meg alapvetően eddigi félig letelepült, félig nomád életmódjukat. Ez akkor következett be, amikor a bizánci kereszténység térítő próbálkozása után I. István (997–1038) a római kereszténységet vette fel, és erre késztette, alkalmanként kényszerítette az egész magyar népet. Ezzel a lépéssel a magyarság elkerülte azt a felmorzsolódást, ami a népvándorlás sok népének eltűnését jelentette a Kárpát-medencében. Megőrizte nyelvét, önállóságát, de magával hozott kultúrájának, hitvilágának, szokásainak nagy része elenyészett, átalakult, illetve más műveltségelemekkel ötvöződött.

A kereszténység a magyarokhoz végső soron szláv szűrőn, szláv közvetítéssel jutott el. Mindez rengeteg új szóval, fogalommal, tárggyal és jelenséggel ismertette meg őket. Elég, ha ezek közül csak néhányat említünk meg: keresztény, pap, barát, apát, apáca, szent, pokol, csoda, malaszt, vecsernyés de a napok neveinek egy része is: szerda, csütörtök, péntek, szombat, a nagy ünnepek közül karácsony. Az új feudális társadalmi renddel is elsősorban a szlávok segítségével ismerkedtek: császár, király, ispán, tiszt, kenéz, udvarnok, bajnok és egy sor más fogalommal.

{H-23.} A néprajz szempontjából azonban fontosabb az a hatás, mely a mezőgazdaság területén érte a magyarokat. A föld megmunkálásának rendszerében (parlag, ugar), de a megművelés és betakarítás módjában is jelentős változások következtek be. Különösképpen a kerti zöldségtermelés meghonosítását tulajdoníthatjuk az együtt élő szláv népeknek (bab, cékla, mák, retek, ugorka). A szoros kapcsolatokból származó hatást kimutathatjuk az ipar, a mesterségek, a család, a rokonság, a ház, a lakás, az élelmezés, a ruházkodás és számos más területen is. Természetesen itt mindig kölcsönhatásról beszélhetünk, ennek érzékeltetésére elég, ha megállapítjuk, hogy a szlovák nyelvben a magyar eredetű szavak megközelítik az ezret, melyekhez új fogalmak, ismeretek is kapcsolódtak.

2. ábra Kelet-Európa a IX. században és a magyarok korábbi szálláshelyei

2. ábra Kelet-Európa a IX. században és a magyarok korábbi szálláshelyei

A németekkel való érintkezés a nyugati végeken már a honfoglalás idejében elkezdődött. Ez különösen I. István korában erősödött meg, aki bajor-osztrák lovagokat, papokat, polgárokat telepített be. A XII–XIII. században már sokkal nagyobb számban jöttek földművesek, mesteremberek, akiknek utódai ma is élnek a Szepességben (Csehszlovákia) {H-24.} és Erdélyben (Románia). Ez a hatás elsősorban a városi életet, a céheket, mesterségeket érintette, de egy-egy új tárgy, fogalom a parasztsághoz is eljutott (tönköly, bükköny, csűr, istálló, kaptár, major, puttony stb.), ami bizonyos belterjesebb gazdálkodás irányába történő fejlődésre enged következtetni.

A magyarság hamar kapcsolatba került az olaszokkal is, de az előbbi kettőhöz viszonyítva ezek hatása sokkal kisebb jelentőségű. A hajózás néhány műszava (sajka, bárka, gálya), a kereskedelmi élet (piac) megszervezése hagyott valamelyes nyomot elsősorban a városi műveltségben. A nálunk dolgozó olasz mesterek építményei (templomok, várak, kastélyok) a nagy európai stílusirányzatokat közvetítve áttételesen a paraszti építészetre is hatottak. A XII–XIII. század fordulóján jelentős francia, vallon telepítés indult meg. Papokon, szerzeteseken kívül parasztok is jöttek, akiknek nyomát például a szőlőművelésben jól ki lehet mutatni.

A szláv, német, olasz, francia és egyéb nyugati hatás nemcsak az anyagi kultúrában, hanem a folklórban is nyomon kísérhető. Az uralkodó osztályoknál a nagy műveltségbeli változás előbb következett be, de lassanként érzékelhetővé vált a parasztság körében is. Az új kultúra egyik közvetítője az egyház, mely liturgiája, szentjei és a hozzájuk fűződő legendák, az ünnepekhez kötődő szokások révén teljesen új szellemi műveltséggel ismertette meg a magyarságot. A nyugati hősénekeket terjesztették a király és a főurak udvarában az énekesek, míg az egykori pogány dalnokok a nép közé szorultak, de a papok a régi hitvilág emlékeivel együtt ezeket is kegyetlenül üldözték. E korban lassan megindul az epikus műfajok szétválása. A hősénekek mellett mind nagyobb szerepet kapnak a legendák, a mondák, a balladák. Ez utóbbiak egy korai rétege feltehetően a vallon-francia telepesek révén jutott el a Kárpát-medencébe. A magyar parasztság szellemi műveltsége, sok mindent megtartva az előző korokból, lassan megindult az európai úton. Hogy ez az átalakulás nem ment minden zökkenő nélkül, azt a pogány lázadások meg-megújuló kísérletei mutatják, de az egyre erősödő gazdasági és az azt követő szellemi folyamatot nem lehetett megállítani.

Mindezt az is alátámasztotta, hogy a keleti politikai kapcsolatok, ha teljesen nem is szakadtak meg, de jelentősen halványodtak. Az Árpád-házi királyok (1301-ig) még tartották főleg rokoni alapokon nyugvó kapcsolataikat Kijevvel, a keleti kereszténységet jelentő Bizánccal, de ez már korántsem volt a nép nagy tömegét érintő gazdasági és kulturális hatás.

1241–42-ben a tatárok elpusztították az ország jelentős részét. Ebben az időben jelentek meg a nomád kunok, majd a jászok az ország középső, sík, külterjes állattartásra alkalmas területein. Ez a XIII. század második felében újabb erősítést jelentett a régi pogány hagyományok számára, hiszen még némely király (IV. vagy Kun László) is hódolt az ősi szokásoknak. Az elkövetkező századokban azonban a különböző kiváltságokkal rendelkező kunok és jászok belesimultak a fejlődés magasabb fokán álló magyarságba, csupán néhány szót és tárgyat örökítve a magyar nyelvbe és műveltségbe (buzogány, csődör, komondor, kobak, balta, csákány stb.).

{H-25.} A magyarok zömét kitevő dolgozó nép már a középkorban is számos, egymástól többé vagy kevésbé elkülönült rétegre tagozódott. A szolgák, örökös vagy szabad jobbágyok, szabadosok, kézművesek helyzete és életkörülményei korszakonként változtak. Természetben földjük után az uraságnak kilencedet, az egyháznak tizedet fizettek, ezenkívül munkaszolgáltatást is végeztek, esetenként pénzt, ajándékot adtak. Különösen ez utóbbi járadékok mennyisége változott, aszerint hogy mire volt az úrnak szüksége. Általában meg lehet állapítani, hogy a parasztság helyzete a középkor vége felé egyre inkább romlott. Ennek következtében szaporodtak a kisebb-nagyobb helyi parasztmegmozdulások, -felkelések.

Ezek közül a legnagyobb a Dózsa-féle parasztháború 1514-ben, melynek kegyetlen leverése után a parasztság jogait alaposan megnyirbálták, kimondták az örökös jobbágyságot, megfosztották őket költözködési joguktól, felemelték az úrnak végzett munka mennyiségét, mely heti egy-két napot, sokszor még ennél is többet vett igénybe. Mindez pedig akkor történt, amikor a török birodalom közvetlen közelből fenyegette Magyarországot. 1526-ban a Duna menti Mohács mellett a törökök megverték a magyar sereget, a király (II. Lajos) is a csatamezőn esett el, és megkezdődött az ország három részre darabolása. A középső és déli területeken a török volt az úr, az északi és nyugati tájakat a Habsburg-ház szerezte meg, míg Erdélyben a török által is elismert, többé-kevésbé önálló fejedelemség alakult ki.

Bár e korszak, mely egészen a XVII. század végéig tartott, egyike Magyarország legnehezebb másfél évszázadának, a művelődés mégsem állt meg. Eljutottak és kiteljesedtek nálunk Európa nagy művészi és szellemi áramlatai: a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció, terjedt a könyvnyomtatás, egyre több iskola létesült. A törökök által megszállt területeken élt a magyar parasztság a legnehezebb helyzetben, adók, sarcolások, rablások és falvak felégetése mindennapos volt. Mindennek ellenére ebben a korban is tovább fejlődik a paraszti kultúra. Mind nagyobb területet hódít meg a háromosztatú ház (szoba + konyha + szoba), ez időben jelenik meg néhány új formájú és rendeltetésű bútordarab. A töröktől megkímélt mezővárosokban fejlett ipar virágzott, sőt ott a töröktől tanult új ruhadarabokat (kalpag, csizma, papucs, dolmány) is készítettek, új ételeket (tarhonya) ismertek meg. Az oszmán-török eredetű kulturális javak nagy része délszláv szűrőn jutott el a magyarokhoz.

Erdélyben a paraszti kultúrát az egymás mellett vagy egymás közelében élő magyarok, románok és szászok kölcsönhatása alakította. Kissé általánosítva: a magyarok a földművelést, a románok az állattartást, míg a szászok a kézművesipar termékeit szolgáltatták a másik kettőnek. A reneszánsz stílus sokoldalú kibontakozását, a török ipari termékek beáramlását és ezek hatását a népi kultúrára jól nyomon lehet követni.

Az ország északi részében a lakosság megsűrűsödött, hiszen a déli területekről elsősorban az urak, de részben a jobbágyok is nagy számban menekültek erre a területre. A császári zsoldosok sokszor a törököket is túlszárnyaló rablásaitól azonban itt sem menekültek. A művelődésben itt erősebben érződött a német hatás.

{H-26.} A XVII. század végén, alig szűnt meg a török uralom, máris fegyvert fogott a magyarság, hogy megszabaduljon a gyűlölt Habsburg-elnyomástól. A II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc (1703–1711) leverése után a kifosztott, elnéptelenedett ország legtermékenyebb területeit a Habsburgok azoknak az osztrák-német földesuraknak adták, akik e háborúban érdemeket szereztek. Ekkor indult meg egy északról dél felé való vándorlás, melynek eredményeként északi, korábban a török elől odamenekült magyar népcsoportok rajzottak ki az Alföldre. Ugyanide telepedtek szlovákok is. Számban ezeket is meghaladta a német betelepülés, elsősorban a Dunántúlra, de az Alföld és a Felvidék egyes részeire is. így a XVIII. század végére a magyarság száma alig érte el a teljes népesség 50 százalékát. Mindez újra hatott a magyar paraszti műveltségre, de csak kisebb mértékben, mert a többnyire szigetekben elhelyezkedő nemzetiségi telepek vagy a magyarságba olvadtak, vagy annak műveltségéből jelentős elemeket vettek át.

Az előzőkhöz viszonyítva egy évszázad viszonylagos békéje a parasztság megerősödését jelentette, még akkor is, ha terhei növekedtek. A természetbeni szolgáltatásokon kívül évenként 52 fogatos vagy 102 gyalog napszámot kellett a földesúrnak szolgálni, több napos hosszúfuvart teljesíteni. A mezőgazdaság belső szerkezete is változott, a külterjes állattartás csökkent, a földművelés jelentősége növekedett, új növények (kukorica, burgonya, paprika, dohány) széles körben elterjedtek. A ház és berendezése tovább fejlődött, a népviseletek egyes elemei, melyek napjainkig élnek, jórészt ekkor jelentkeznek először. Ekkor formálódik az új stílusú magyar népdal, kialakulnak legjellemzőbb táncaik. A korszak végére, melyet az 1848. évi jobbágyfelszabadítás zár le, uralkodóvá válnak a magyar népi műveltség olyan vonásai, melyeket a múzeumok gyűjteményei és a visszaemlékezések segítségével már közvetlenül kutatni lehet.

A múlt század második felében a földdel rendelkező parasztság elkülönülése mind észrevehetőbbé válik. Egyre növekvő szakadék figyelhető meg a 20–50 hektáros gazdag és az 1–5 hektáron kínlódó szegényparaszt között. Ez utóbbiak közül sokan tönkrementek, és számuk egyre nagyobb mennyiségben gyarapította a nincstelen agrárproletárokat, az úri nagybirtokon dolgozó cselédek milliós tömegét. Külön rétegek alakulnak ki az agrárproletárok táborában is: a summa-sok, a kubikosok, a dinnyések, a dohányosok. Ezek műveltsége bizonyos, csak rájuk jellemző elemeket tartalmaz. Mindezek ellenére ez a korszak a magyar népművészet kivirágzásának korszaka. A viseletek, a szőttesek, hímzések kiszínesednek, amiben nagy szerepet játszik az is, hogy az ipar új anyagot tud szolgáltatni. A legművészibb fazekaskészítmények, festett bútorok ebből a korszakból származnak, mely nagyjából az első háborúval lezárul. A parasztság rétegei közül általánosságban a leggazdagabbak és a legszegényebbek hagyták el legkorábban hagyományaikat. Az előbbiek, hogy az úri osztályhoz való közeledésüket erősítsék, az utóbbiak anyagi kényszerűségből, illetve életformájuk alapvető megváltozása következtében.

1920-tól kezdve, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával a Magyarország területén élő nemzetiségek a békekötés értelmében saját {H-27.} önálló államukba kerültek, és kialakultak Magyarország mai határai. Ezeken belül 10,5 millió állampolgár él, és 96 százalék magyar anyanyelvű. A nemzetiségek közül a németek, szlovákok, délszlávok, románok élnek hazánkban nagyobb számban.

1945-től a magyar nép a háború ütötte súlyos sebeket igyekezett eltüntetni, majd 1948–49-től a szocialista gazdasági élet, társadalom és műveltség építésén dolgozik. A magyar parasztság szempontjából kiemelkedő az 1961. év, amikor a nagyszámú korábbi példa nyomán elindulva a kollektív gazdálkodás útjára lépett. Az azóta eltelt közel két évtized azt mutatja, hogy ez a magyar parasztság szempontjából éppen olyan nagy jelentőségű sorsforduló, mint amikor a halász-vadászból nomád pásztor lett, mint amikor a Kárpát-medencében letelepülve alapvetően átformálódott életmódja és műveltsége, mint amikor felszabadult a jobbágyterhek alól. Döntően megváltozott a munka jellege, szervezete, beosztása, ennek következményeként alapvető változás állt be pl. a családszervezetben. Az új lakóházak mellől eltűnőben vannak az egyéni gazdasági épületek, hiszen azokra egyre kevésbé van szükség. Az életforma megváltozásával, az iskolák és tömegkommunikációs eszközök hatására új műveltség van kialakulóban, melybe a régiből mindaz, ami megőrzésre érdemes, beleépül. A fentiekből következik, hogy amit a továbbiakban a magyar népi kultúra összefoglalásaként elmondunk, jórészben a múlté, amit a néprajz mint történeti tudomány feltár, értékel és bemutat.

A Magyarországon belüli mintegy 10 millió magyaron kívül az ország határain túl is nagy számban élnek magyar anyanyelvűek, így Csehszlovákiában 406 116, Jugoszláviában 520 938, Romániában 1 811 983, a Szovjetunióban 164 960 (1967–68-ból származó adatok) és Ausztriában mintegy 50 000 fő. Ezenkívül az USA-ban közel egymillió, és mintegy félmillióra tehető a világon máshol kisebb-nagyobb diaszpórában élő magyarok száma. Az országhatárokon kívül, de történeti településükön élő magyarok néprajzi kutatása nemcsak számuk miatt fontos, hanem azért is, mert elszigetelt helyzetük következtében számos régi vonást jól megőriztek.

E rövid áttekintés csupán arra szolgál, hogy az olvasó megismerhesse a magyar nép történetének nagy sorsfordulóit, műveltsége kialakulásának évezredes folyamatát. A keletről hozott alapokra épült, Közép-Európában kialakult és az egyetemes európai fejlődésbe bekapcsolódó magyar népi műveltséget csak így lehet megérteni.