{H-182.} Gyűjtögetés

Jelentősége már a magyar középkorban sem becsülhető a termelőtevékenység árnyékában túlságosan magasra, de kétségtelen, hogy az élelemkiegészítésben régebben komolyabb szerepet játszott. Az ember egyszerűen elvette a természettől mindazt, amit fel tudott használni, de nem gondoskodott az újratermelésről, a védelméről. Ezért a gyűjtögetést csak rendkívül nagy területen lehetett eredményesen végezni. Ebből következik, hogy a lakosság számának gyarapodásával, a vidék kultúrtájjá történő átalakításával mennyisége állandóan csökkent. Teljesen azonban napjainkig sem tűnt el, hiszen a gomba, a gyógynövények, bizonyos gyümölcsök (málna, szamóca) gyűjtögetése manapság is megmaradt.

A vadon termő növény a talaj és az éghajlat függvénye. A növénytakaró pedig a gyűjtögetés módját és eszközeit határozza meg. Ezért más a gyűjtögetés a mocsarak világában, az alföldi pusztákon, mint a hegyvidékek erdeiben.

96. Gyékényvarrás
Alföld

A múlt század közepéig, de sok helyen a végéig, az ország középső részét állandó és a folyók kiöntésével minden évben megújuló mocsárvilág fedte. Ez sokféle eledelt, számos nyersanyagot kínált. A sulyom (Trapa natans) a csendesebb állóvizeket szerette. A kora őszi napokon csónakból halászták. Tüskés termése a vízben húzgált rongyos gubadarabba vagy juhfarokba akaszkodott bele. Máshol olyan mennyiségben találták, hogy gereblyével húzták a partra, esetleg bundadarabbal halászták a jégen vágott lékből. Megfőzték, és fehér, omlós, a gesztenyéhez hasonló belét közvetlenül megették, tésztába gyúrták, {H-183.} de liszthez keverve még kenyeret is készítettek belőle. Az alföldi ember kedves eledele volt a köleshez hasonló harmatkása (Glyceria). Kora reggel szitát tartottak alá, és úgy rázták le. Tojással keverve lepénynek ették. A bengyelét (Typha L.), a gyékény lisztes tövét a pásztorok tűzben sütötték. Lehetett belőle pogácsát is készíteni. Többnyire ínségeledelként emlegetik a források.

62. ábra Sulyomszedés bundadarabbal a léken keresztül.
Tiszamente 1920-as évek

63. ábra Sulyomáruló asztal a piacon.
Debrecen. XX. század eleje.
a) Sulyommérő kupa. b) Sulyomvágó kákó
(a vele leszorított késsel a főtt súlyomról levágták a tüskéket)

A mocsár vidékének legnagyobb kincse a nád (Phragmites), amit télen, a vizek beállása után arattak. Ilyenkor kézi, hosszú nyelű sarlóval vagy úgynevezett tolóval vágták le. Ez utóbbi egy vaskos penge, melynek mindkét végére hosszú rudat erősítettek, és úgy tolták maguk előtt a nád között. Amikor már elég nád gyűlt össze az öbliben, akkor kiemelték, és kévékbe kötötték, majd kúpokba rakták össze a mocsár partján vagy valamelyik szigetén. A nád nemcsak házfedésre szolgált, ebből készítettek kerítést, a jószágnak szélvédő enyhelyet. Ezt tették a bölcsőben a gyerek alá, de ez került a sírba is, ha feltört a talajvíz. A nád az egykor mocsarak között élő embert így kísérte el a bölcsőtől a sírig.

A gyékény (Typha L.) szedése augusztusban történik, vagy csónakról, vagy meggázolva érte a vizet, amikor ugyancsak kemény harcot kell vívni a vizet ellepő piócákkal. A parton megszárított gyékényt hazaviszik (l. 151. kép), ahol megfelelő előkészítés után kosarak, szatyrok, méhkasok (l. 116. kép), ponyvák és más tárgyak készülnek belőle. Az országban sokáig megmaradt néhány jeles gyékényes falu, és ezek messze vásárokra szállították portékáikat.

Az alföldi mocsarak jellegzetes gyűjtögető alakja volt a pákász. Egész életét a lápok között, a nádasban töltötte, valamelyik sziget kiemelkedő részén állt a kunyhója. Ritkán alapított családot, a faluba csak akkor járt be, ha valami halat, vadat, tollat élelemre akart cserélni. Gyűjtögette a sulymot, szedte a harmatkását, a bengyelét, szabad kézzel vagy szerszámmal halászott, madarászott. A víziszárnyasok fészkeit felkutatta, és ezrével szedte el tojásaikat, étkezésre már alkalmas kicsinyeiket. A legszebb madártollakat ő szerezte a falusi legények kalapjához, akik mindig élelmet vagy jó pénzt adtak érte. Ez a jellegzetes életformájú ember maga is eltűnt a múlt század végével, amikor a mocsarakat lecsapolták.

A gyűjtögetés jelentős területe a gyógynövény. Egy magyar közmondás azt tartja: „Fűben, fában orvosság.” Valóban a népi gyógyászat nagyon sokoldalúan és sokszor a mai napig helytálló módon használta fel a növényeket, így többek között a székfüvet (Matricaria R.). amit fésűszerű eszközzel szedtek le, mint az áfonya (Vaccinium L.) gyümölcsét. A hársfa (Tilia L.) virágából télen gyógyteát készítettek a betegeknek. A különböző gyökereket megszárították, és úgy rakták el télre, a betegségek idejére. A gyógynövények népi felhasználása sokban megegyezik a középkori orvosi könyvek tanácsaival, melyek lassan szivárogtak le, és váltak a népi ismeret részévé.

64. ábra Nádtoló a jégen történő nádvágáshoz.
Gárdony, Fejér m. 1950 körül

A gyűjtögetés igazi hazája a hegyvidék, az erdő. Hiszen egykor magát a fát is úgy termelték ki, hogy nem gondoskodtak pótlásáról. A hatalmas szálfákat télen vágták. Egy részüket a helyszínen feldarabolták, és így szállították haza, a másik részét az elkallódás elkerülésére tulajdonjeggyel megjelölték, és egészben csúsztatták le a völgybe {H-184.} Innen a folyóhoz szállították, ahol mindenki a kivágás után beleütött jel alapján kereste ki a tulajdonát. A szálfákból hatalmas tutajokat, szálakat kötöttek, és úgy úsztatták le az Alföldre.

A fából magából is sok mindent készítettek. A helyszínen szenet égettek belőle, vagy egy részéből az üveggyártáshoz nélkülözhetetlen hamuzsírt főzték. Kocsikenőcs is az erdő fájából készült. Mások megvagdosták a fenyőfát, és a sebből kicsepegő gyantát fakéregből összefűzött edénybe csorgatták. Mikor tavasszal a nedvkeringés megindul a fákban, akkor megcsapolják őket. Erre különösen a nyírfa alkalmas. A nyírvíz, a székelyek viricse édeskés folyadék, melyet régebben megerjesztettek. A nyírvizet a XVIII–XIX. században az alföldi vásárokon is széltére árusították.

97. Vesszőhasítás
Kiskunfélegyháza

Az erdei vidék rendkívül gazdag gombákban, sok helyen 30–40 ehető fajtát ismernek, és gyűjtenek rendszeresen. Az erdő nemcsak a tüzelőt biztosítja, hanem a lehullott leveleket is összegyűjtik, ez kitűnő alom a jószágnak, végső esetben összekeverve más takarmánnyal, {H-185.} a fű tavaszi zsendüléséig ínségeledelül is szolgálhat. Sok helyen a fák kérgét is lehántják, és az ebből készült edényekben gyűjtik az erdei gyümölcsöket. A bükkfa lehántott, megszárított és megőrölt kérgét és a makkot ínséges időben liszttel keverve kenyérsütésre használták.

A fák gyümölcsét is sok formában lehet hasznosítani, így a vadgyümölcsöt (alma, körte) megaszalják, helyenként ecetet vagy hűsítő folyadékot készítenek belőle. A csipkebokor terméséből, éppen úgy, mint a málnából vagy a szamócából, lekvárt főznek.

A gyűjtögetés gazdasági súlya nem nagy, de rendkívüli sokfélesége a legtöbb esetben nagy történeti múltat sejtet. Az utóbbi két évszázadban különösen akkor nőtt meg a jelentősége, amikor a háborús pusztítások tönkretették a szántóföldeket, vagy hosszan tartó szárazság a termést részben vagy egészben megsemmisítette. Ilyenkor a rég elfelejtett gyűjtögetési formák újraéledtek.