{H-192.} A vetés

A középkortól kezdve a legáltalánosabban termelt gabonafélénk a búza (Triticum aestivum), melynek egykor tavaszi és őszi fajtáját különböztették meg. A rozsot (Secale cereale) elsősorban a homokos és a hegyes vidékeken termelik. De az is előfordul, hogy a két legfontosabb kenyérgabonát keverik, és ez az egyes vidékeken különösen kedvelt kétszeres, más néven abajdoc. Ezekhez csatlakozik még néhány olyan gabonaféle, melyek napjainkra részben vagy egészben kipusztultak. Ilyen a tönköly (Triticum spelta), az alakor (Triticum monococcum), melynek termesztését a Kárpát-medencében egészen az újabb kőkorig tudjuk követni. A kölest (Panicum miliaceum) rövid tenyészideje, újonnan feltört gyepes talajban való virulása, kitűnő kásája sokáig megtartotta a gabonaneműek között. A tatárka vagy más néven hajdina (Polygonum fagopyrum) különösen a magas hegyekben tenyészik, mert a hideget jól tűri. Legtovább kásanövényként a Székelyföldön és a nyugati határszélen maradt meg.

Néhány gabonafajta elsősorban az állatok táplálására szolgál. Ezek közül legjelentősebb az árpa (Hordeum vulgare), mely egyik legrégibb termesztett növény a Kárpát-medencében. A zab (Avena sativa) sokkal újabb keletű, igazi hazája a tőlünk északra elterülő vidékeken található. Mindkét gabonafélét elsősorban takarmánynak használják, és csak szükségből készítettek belőle emberi táplálékot.

A vetőmagot mindig a legnagyobb gonddal választották ki. A mag tisztításakor, szórásakor azt rakták el erre a célra, ami széllel szemben a legmesszebb repült. Ez ugyanis a legérettebb és a legnehezebb szem, következésképpen a legalkalmasabb a vetésre. Máskor hordáskor a szekér aljára ponyvát terítettek és a kipergett szemeket tették el vetni, mert az a legjobb. A vetni való magot vízbe fordították, ami leült, az adta a leggazdagabb termést.

A vetés napját természeti jelenségekhez, megfigyelésekhez kötötték. Az őszi búzát a tölgy- és a kőrislevél lehullása után kellett a földbe szórni, míg a tavaszi búza a borz és a varjú első megjelenésekor került a szántásba. Általános szabályként tartották: „Ősszel porba, tavasszal sárba kell vetni.” Az árpa akkor került a földbe, amikor a kökény virágzott, vagy a kakukk megszólalt.

Más hagyományok a vetés napját vagy éppen tilalmazását valamely szent névnapjához kötötték. Ezek szerint ki kellett hagyni Üszögös Péter napját, mert az e napon végzett vetés megüszkösödik. Máté egész hetében tilos a vetés, mert csak pelyva kelne a mag után, ezért mondták az egész hetet „pelyvahét”-nek.

Az abroszból történő vetést újabban sok helyen zsákkal helyettesítették. A vető már kora hajnalban kiment a mezőre, és gondosan vigyázott arra, hogy asszonnyal ne találkozzék, mert akkor nem kísérné szerencse munkáját. A föld végében letette kalapját, és Isten áldását kérte a vetésre. Ezután fogott munkához. Nyugodt, ütemes munka ez, amit nem szabad elsietni. Volt, aki egy lábra vetett, vagyis minden második lépésre szórta a magot, volt, aki mind a kettőre. Arra is vigyáztak, hogy ne vessenek túlságosan szélesre, mert akkor ritkán kelt a vetés. Ez a munka egyike a legkényesebbeknek, sok gyakorlatot és mindenekelőtt érzéket kívánt. A jó vetőt nemcsak megbecsülték, de igyekeztek tanulni is tőle.

99. Vetés
Kazár, Nógrád m.

{H-193.} A szántás, a vetés munkáját mindig a férfiak végezték, abba asszony még segítségképpen is ritkán kapcsolódhatott. Mikor a vetés kikelt, a közte mutatkozó gyomféléket kis lapát alakú vassal (acatoló) szúrták ki. Ezt viszont mindig a gyerekek és az asszonyok végezték, és legfeljebb a nagybirtokokon látták el a felügyeletet férfiak.