{H-224.} Vadászat

A vadászat minden korban férfifoglalkozás, melyben az asszony feladata csak a nyúzáskor, illetve ételként történő elkészítéskor kezdődik. A magyar vadászat töredék elemeit a honfoglalás előttre is vissza tudjuk vezetni, így a V alakú nyílhegyet vízimadarakra lőtték, mert az a nádasban, formája miatt, fennakadt, és újra felhasználható volt. Ennek számos példányát megtalálták régészeink a honfoglaláskori sírokban, de ugor rokonaink is használták egészen a legutóbbi időkig. Hasonlóképpen némelyik hurok, csapda megfelelőit is egészen a honfoglalás előtti korig tudjuk követni. A vadászat jelentőségét hangoztatta Anonymus, az első magyar krónikaíró is: „Minekutána a 884-ik évben elindultak a magyarok, az ifjak majd mindennap vadászaton voltak, honnak az naptól fogva mostanig a magyarok más nemzetek felett jobbak vadászásbul.”

99. ábra Hajítófa.
Kiskunság. XX. század eleje

Az új haza nagyjából ugyanazokat a lehetőségeket nyújtotta a vadászatra is, mint a délorosz síkság. A parasztság azonban lassanként kiszorult belőle, különösen akkor, amikor 1504-ben Ulászló király törvénybe iktatta, hogy a vadászat csak a nemes ember joga. Ettől kezdve a jobbágyot és a polgárt egyaránt szigorúan megbüntették, ha vadászáson kapták, így a nemesi és a paraszti vadászat módjai más-más irányba fejlődtek. Az előbbi hamarosan áttért a lőfegyverre, míg az utóbbi megmaradt a régi, titokban űzhető eljárásoknál, melyek módozatait legfeljebb finomította, és helyenként gyarapította.

A számos vadászati mód, eljárás és eszköz közül csak néhányat kívánunk megemlíteni. A legegyszerűbb és korábban legáltalánosabb a hajtás, így vadásztak még a múlt században farkasra is. Lóhátról űzték, és olyan ostorral verték, melynek végébe drótot fontak, ha ez nyakára csavarodott, akkor megfojtották. A nagy testű túzok (Otis tarda), a Kárpát-medence legnagyobb madara, mikor ónos eső hullott, összefagyott szárnyával nem tudott felrepülni. Ilyenkor ostorral valamelyik tanya udvarába terelték be az egész falkát, és kiváló húsukért ott ölték le őket.

100. ábra Libucütő fa.
Debrecen környéke. XX. század eleje

A különböző formájú botok vadászatra is szolgáltak, ezekkel ütötték le a nyulat vagy a víz szélén nehezen szárnyra kapó vadkacsát. A hajítófát keményfából készítették, mindkét végén kihegyezték és forgatva dobták az elejtendő állatra, hogy az minél nagyobb sebet ejtsen rajta. A libucütőfa (libucfélék = Tringidae) egymáson keresztbe fektetett két fadarabból készült, amit pörgetve dobtak el a csalogató síp hangjára oda-sereglő vízimadarak közé.

A vadászeszközök között fontos hely illeti meg a parittyát, mely madarak és kisebb vadak elejtésére egyaránt alkalmas. Ez puha bőrből készül, közepére 6–8 cm széles másik bőrdarabot varrnak a kő vagy sárból gyúrt, kiszárított golyó részére. A bőrszíj egyik végét a vadász csuklójára köti, míg a másikat markában tartja. Feje fölött többször megpörgeti a parittyát, elengedi az egyik szíjat, és a benne levő lövedék nagy erővel repül ki. Ezt a szerszámot a XVIII–XIX. században a csőszök is használták, és ezzel nemcsak a kártevő madarakat, hanem a tolvajokat is igyekeztek távol tartani.

101. ábra Felrántóhurok vízimadarak fogására.
Sárköz. XX. század eleje

A magyar parasztvadászok leginkább különböző hurkokkal dolgoztak, melyeket lószőrből, húrból, zsinegből, drótból kötöttek, és a vad útjában helyeztek el. A kisebb madarak számára lószőrből készült {H-225.} hurok is elegendő. Ezekből egy deszkalapra 20–30-at kötnek egymás mellé, valamilyen magot szórnak rá, és a szemeket kapkodó madár nyaka előbb-utóbb beleakad valamelyikbe. Hasonló hurkot kibontott kukoricacsőre is szerelnek, melybe az éhes madár nyaka könnyen beleszorul. Ennek egy változata a rántó hurok, amit vízben és szárazföldön egyaránt használtak. Egy erős, hajlós vesszőt a talajba dugnak, majd lehajlítanak, és megfelelő kis pecekkel leszorítanak. Ehhez erősítik a hurok végét, amit a vad útjába helyeznek. Ha az meglöki a pecket, a vessző felszabadul, és nyakánál fogva magasba rántja.

A hálóval történő madarászást valamikor széles körben gyakorolták. Okleveleink már a középkorból megemlékeznek a királyi hálóhordókról, és néhány jellegzetes madarászháló nevét is feljegyezték. Leginkább a fürjet fogták hálóval. Egy darabon a füvet, vagy a növekvő gabonát leterítették vele, és a hangját utánozva csalogatták oda. Mikor a háló alá értek, hirtelen megriasztották őket, és a felrepülni akaró madarak nem tudtak menekülni. Terítették róka, borz lyukának bejáratára, hogy a kiüldözött állat ne tudjon szabadulni. A hálóval történő vadfogást ma is űzik, amikor a vadat elevenen akarják megfogni, és más területre áttelepíteni.

A kisebb, főleg éneklő madarakat lépezéssel ejtik rabul. Az ehhez szükséges ragadós anyagot többnyire fagyöngyből főzik. Ezzel kenik meg a bokrok kiálló ágait, melyeknek közelébe előzőleg kalitkába csalimadarat akasztanak. Ennek hangjára a bokorra letelepedő madár lábát a ragacsos lép fogva tartja.

102. ábra Íjas ürgefogó megvetve és fogás közben.
Nagyalföld. 1930-as évek

Az egyik legrégibb és a finnugor együttélés koráig nyomon kísérhető vadászeszköz az íjascsapda, amit ma főleg ürgefogásra használnak. Ennek legfontosabb része az íj, melyet egy hosszúkás keskeny dobozon vezetnek keresztül. Ebben egy lapos, a végén szögekkel kivert falap jár, mellyel az íjat felhúzzák, és egy kis pecekkel kikötik. A csapdát ráteszik az ürgelyukra. A mit sem sejtő állatka megérinti, amire könnyen felszabadul a pecek, és a rugalmas erő következtében előrecsúszó fadarab megfogja, illetve megöli az ürgét. E csapda különböző változatait megtaláljuk Európa és Ázsia északi vadásznépeinél, egy-egy adat nyugat-európai elterjedését is bizonyítja.

Sokfele ismerték és használták a zúzócsapdát, mely egy darab fa, kő ráejtésével öli meg a vadat. Ma már ezek megkisebbített változatait többnyire csak egér- vagy patkányfogóként használják, régebben fatörzs segítségével nagyobb ragadozókat, medvét vagy szarvast is ejtettek ilyen módon.

103. ábra Farkasverem keresztmetszete.
Nagyalföld. XIX. század vége

A vermes vadfogást egykor széles körben gyakorolták, és ezzel általában nagyvadat ejtettek. A Dunántúl déli részében vaddisznók számára ástak vermeket, és köréjük olyan kerítéseket raktak, melyek a jószágot bevezették a kikerülhetetlen gödörbe. Legtovább a farkasvermeket használták a mocsaras, lapos vidékeken. Amikor a vizek befagytak, az éhező farkasok egészen a falu aljáig, gyakran még az udvarokra is bemerészkedtek. Ilyenkor állandó csapásukra 2–3 méter mély vermet ástak, és annak aljába karót vagy karókat ütöttek. Tetejét náddal, gyékénnyel, gizgazzal fedték, és ennek közepére hosszú rúdra csalétekül egy darab húst vagy akár egy élő libát kötöttek. Az arra osonó farkas észrevette a finom falatot, utánaugrott, de a gyenge tető {H-226.} betört alatta, a mélybe zuhant, ahol vagy felnyársalta a karó, vagy az emberek vasvillával szurkálták agyon.

Az állat segítségével történő vadászat különböző módjai is elterjedtek, így a kutyával addig űzették a nyulat, őzet, esetleg vaddisznót, míg az össze nem esett. A sólyommal, sassal való vadászat, madarászat a középkorban főleg a főurak, nemesek szórakozásának számított, de bizonyos tormáit a parasztság szinte a legutóbbi időkig gyakorolta, így a réti, halászó sas mocsár fáira rakott fészkét szemmel tartották, és amikor az anya kicsinyeinek apróbb állatokat, halakat hozott, elszedték tőlük. Ezzel az anyát mind több és több zsákmány hordására kényszerítették.

A paraszti vadászatnak éppen különleges, tiltott helyzete miatt minden korban legfeljebb csak kiegészítő szerepe lehetett az élelem megszerzésében. Szinte mindenki akkor űzte, amikor valamelyes lehetőség adódott rá. Specialistái mégis akadtak, sőt élnek manapság is, akik a szigorú tilalom ellenére a különböző fogási módokat ismerik és gyakorolják.