Vadászat

TARTALOM

Állattartás

Halászat

A magyarság már az őshazában vizek közölt élt, és legfontosabb foglalkozásai közé tartozott a halászat, éppen úgy, mint az legközelebbi rokonaink életében még napjainkban is meghatározó szerepet játszik. Számos finnugor származású halnév (hal, meny, tathal, keszeg, őn) és építmény, szerszám (háló, para, „halúsztató fa”, vejsze, horog, hajó) tanúskodik ennek nagy múltjáról. Vándorlásaik alatt őseink különösen a délorosz síkság szláv népeitől tanultak halászat tekintetében, amit a szégye, varsa szavak és a nagybani halászat jellegzetes műszava, a tanya igazol. Mivel pedig az új hazában nagy folyók, tavak, kisebb patakok és vég nélküli mocsarak kedveztek e foglalkozásnak, ezért az napjainkig megmaradt. Már a XI–XIII. századi oklevelek megemlékeznek a halászokról, akik megfelelő halmennyiséggel szolgáltak uruknak, sőt szólanak olyan falvakról, melyek elsősorban ebből éltek. A halászat mestersége a további századokban is megmaradt, és munkájuk eredményének kétharmad részét kellett a földesúrnak átadni, míg a kisebb halakat egészen maguknak tarthatták meg. A múltban a halászat mint kiegészítő élelemszerzés is nagy szerepet játszott, hiszen minden vízközeiben élő parasztember halászott, többnyire egyedül is kezelhető eszközökkel.

A halfogás legegyszerűbben puszta kézzel történik. Ez a legrégibb halászati mód a halak szokásainak, testi felépítésének nagyon alapos ismeretét kívánja, így a sebes hegyi patakokban a halászó ember a víz folyásával szemben áll, és mikor meglátja a halat, akkor lehetőleg a kopoltyújánál igyekszik azt elkapni és a partra dobni. Az állóvizekben nyitott szemmel merül le a halász, és lassú mozgással igyekszik megközelíteni az áldozatot. Végigsimítja, hogy a kopoltyúját pontosan megállapítsa. A megragadott hal csapkodását a másik kezével csillapítja, míg a partot meg tudja közelíteni.

A szigony egyike a legrégibb és legáltalánosabban elterjedt halászszerszámoknak, melynek egy- és több ágú változatai széles körben ismertek. Ágának hegye visszatörik, úgyhogy a hal testéből nem szakad {H-227.} ki, vagy ha mégis sikerül elszabadulnia, akkor a hatalmas seb miatt úgyis elvérzik. A szigonyos ember belegázol a vízbe, vagy a parton vár, de többnyire a csónak orrából lesi a felbukkanó halat, ívás közben tudtak a legnagyobb eredménnyel szigonyozni, és ez különösen nagy kárt tett a halállományban. Ezért a múlt század végétől kezdve törvény tiltja használatát, de azért még napjainkban is előfordul. Szívesen alkalmazták éjszaka. Ekkor a csónak orrában fáklyát gyújtottak. A szokatlan fényre odagyűlő halak közül könnyű zsákmányra szert tenni. E halászati mód kiegészítője a rövid nyelű, görbe vágóhorog. Ennek segítségével a nagyobb és erősen ficánkoló halakat a csónakba emelik.

Az egyedül dolgozó kishalász jellegzetes eszköze a tapogató, melyet mocsarakban, kiöntésekben, folyók szélén egy méternél nem nagyobb vízben használnak. A legrégibb formáit vesszőből fonták, újabban vázát hálóval borítják, sőt hosszú nyelet is szerelnek rá, mert így előre lehet nyújtani, és a vízben gázoló ember nem riasztja el a halakat. Ehhez a halászati módhoz akár egy feneketlen vesszőkosár vagy egy levágott végű méhkas is alkalmas. Jórészt a véletlenre számít, hol ide, hol oda nyomja a tapogatót, ha érzi a hal ütközését, akkor belenyúl, és kézzel emeli ki. Az egyszerű halászati forma sokfele ismeretes, de pontos megfelelőit elsősorban kelet felé kereshetjük.

{H-228.} A rekesztő halászat a hal irány tartó tulajdonságára épít. Az ugyanis bizonyos irányba elindulva csak akkor változtat irányt, ha valamilyen akadályba ütközik. Orrával végigtapogatja azt, mert átjárót vagy kibúvót keres rajta. Erre számít a halász, amikor vejszét (halfogó rekesz) állít fel. Ez rendszerint nádból készül, és legalábbis egy fél méterrel a víz színe fölé emelkedik. A vejsze szárnya a kacskaringós kürtő felé tereli a halat, melyet úgy építenek, hogy abból többé nem tud kimenekülni. A kürtőben a halász időnként csónakba állva, merettyű segítségével emeli ki a halat. A gyors vizű hegyi folyókat, nagyobb patakokat kövekből rakott gáttal, cégével rekesztik el (Székelyföld). A hal csak a középen meghagyott nyíláson tudna szabadulni. Ide teszik a halfogó eszközt, a rendszerint vesszőből font varsát. Ennek kicsire szabott nyílásán a hal ugyan áterőszakolja magát, de már nem tud belőle kijutni. Máshol a rekeszt vastag karókból készítik, melynek közeit befonják, és ez tereli a halat a nyílásban felállított szárnyas hálóvarsa felé (Bodrogköz).

Az emelőhalászat azon alapul, hogy a hal a vízbe eresztett háló fölé úszik, mikor a veszedelmet megsejti, akkor lefele vagy oldalt igyekszik menekülni, és így beleakad a hálóba. A merítőháló az egyedül halászó kisember jellegzetes szerszáma, melyet hivatásos halász nemigen vesz kezébe. Két abroncsot keresztbe kötnek, és annak mindegyik végére egy négyszögletes háló csücskét erősítik. Ritkán halásznak vele ladikból, többnyire a partról vetik be. Innen lesi a halász, hogy mikor jelenik meg a háló felett a hal, amikor a hálót felemelve azt foglyul ejti. Ez a halászati mód is kapcsolódhat a rekesztéshez. Ilyenkor a nyílás fölé emelt ülőkéről halásznak, mert az ide terelt halat könnyen meg lehet fogni.

A vetőhalászat ugyancsak az egyedül halászgató kisember módszere. Szerszámát: a pöndör- vagy rokolyahálót kör alakúra szövik, illetve szabják. A halász tudja, hogy a hal nem tud függőleges irányba merülni, tehát oldalt lefele igyekszik. A háló, a szélén elhelyezett ólomsúlyok következtében gyorsabban merül, mint a hal. A halász először a bal keze csuklójára hurkolja a régebben lószőrből, újabban kenderből készült kötelet, mely a kör középpontjához kapcsolódik, majd bal vállára veti a hálót, mint valami köpönyeget. A körbe elhelyezett ólmos ín egy pontját a szájába veszi, és fogával tartja. Ekkor a parton vagy a csónak orrában gyors mozdulattal sarkon fordul, és a hálót egyenletesen {H-229.} a vízre teríti. Az ólomnehezékek miatt a széle gyorsan süllyed, és alul egykettőre összecsukódik, így a hal nem menekülhet belőle. Ez a hálóforma a Földközi-tenger medencéjében ismeretes, és a Fekete-tengerre is eljutott, így feltehető, hogy a magyarság esetleg már itt megismerkedett vele.

A horoggal történő halászatban rendszerint több szerszámot kapcsolnak össze egyetlen ínra. Ez sokszor 60–80 méter hosszúságú, és kivájt tök tartja felszínen. Az ín minden méteréről egy-egy horog lóg a vízbe, az egyik végét a parton erősítik meg. Hatalmas méretű horoggal fogták a Fekete-tenger felől felnyomuló, sokszor egy-két mázsa súlyt elérő vizát (Acipenser Huso). Ilyenkor kötéllel átkötötték a Dunát, és erre tették a több ágú, nagyméretű horgokat. A kötelet fából készült úszók tartották a felszínen. Az is megesett, hogy a horog inát a parton vagy a tutajon levő karóhoz erősítették, és arra kolompot kötöttek, így amikor a hal fennakadt a horgon, rántására megszólalt a kolomp, és a halász a helyszínre siethetett.

A magyar halászat számtalan hálófajtája közül a továbbiakban csupán azt említjük meg, mely kerítőhalászatra szolgált. Ennek legkisebb példánya a kétközháló, mely ritkán érte el a 6–8 méter hosszúságot és másfél méter szélességet. Két ember dolgozott vele úgy, hogy mindegyik a háló végére erősített botot fogta. Mikor érezték a hal ficánkolását, kézi hálóval kiemelték azt belőle. Ennél már sokkal nagyobb az úgynevezett öregháló, más néven nagyháló, mely lényegében az előbbinek megnagyobbított mása, sokszor a 80–120 méter hosszúságot is eléri. Még ennél is nagyobb a gyalom, mely a nagyhálótól abban különbözik, {H-230.} hogy a végében elhelyezett zsákja (káta) összegyűjti a halat, és onnan egyszerre lehet azt kiemelni.

Az öregháló, a gyalom a magyar kerítőhalászat legnagyobb méretű szerszáma, melyet a vízparton hatalmas oszlopokon nyugvó rudakon (tericsfa) tartanak, szárítanak és javítanak. Kezeléséhez egy ember nem elég, ezért többen társulnak, összeadják erejüket, munkájukat, esetleg a felszereléshez szükséges összeget, és a zsákmányból az előre megállapított módon részesülnek. A halászcsoport neve bokor, kötés, felekezet. Az ilyen társulás a magyar halászat egyik legjellemzőbb sajátsága. A háló nagysága és szerkezete megkívánja, hogy a bokor minden tagjának pontosan meghatározott feladata legyen, és mindenki engedelmeskedjék a mesternek, a gazdának. Ő vezeti a halászatot, szabja meg kezdését, befejezését, meghatározza a munkaköröket. A halászatban maga is részt vesz, és a csónakban ő a kormányos. Helyettese az elsőlegény, vicemester, kisgazda, aki a ladik orrát húzza, végzi a legnehezebb feladatokat. A legények száma 4–12 között, a háló és a vízfelület nagysága szerint változik. Ha a háló közös, akkor egyenlő arányban {H-231.} részesülnek a fogásból, ha a gazdáé, akkor azt 3–5, míg a legényeket egy rész illeti.

A magyar halász a víz és a part minden egyes pontját, ahol hálót húznak, tanyának mondja, és aszerint osztják fel a területet, hogy hányszor lehet a hálót kivetni. A tanyára osztott halas vizek egyben annak gazdasági és birtokjogi elkülönülését is jelentették. A közös halászatnak ezt a szervezetét és terminológiáját feltehetően még a honfoglalás előtt a keleti szlávok közelében ismerte meg a magyarság.

A halászok téli időben, a vizek beálltakor sem pihentek. A vékonyabb jeget még szigonnyal is átütötték, vagy baltával, fabunkóval úgy vágtak oda, hogy az elszédült halat a léken át könnyen kiemelhették. De az öreghálót, sőt a gyalmot is használták a jég alatt. Ilyenkor a halász vasból készült jégpatkót kötött csizmájára, hogy teljes biztonsággal tudjon mozogni. Egy hatalmas beeresztő léket vágtak, és ebbe rakták a hálót. Majd nagy körben kisebb lékek következtek, melyeken át egy bottal egészen a kihúzó lékig továbbították a háló inát, a húzókötelet. Ezen a módon a jég alatti területet rendszerint jó eredménnyel meghalászták.

A hálót kenderfonálból, régi formájú hálókötőtűk segítségével maga a halász vagy a felesége kötötte. A négyszögletű szemek nagysága a háló rendeltetésének megfelelően változik. Ezért olyan háló is akad, melynek fala kétrétű, ami a hegyes orrú halak belegabalyodását még csak jobban elősegíti. Egyes vidékek asszonyainak hálóit messze földön ismerték és használták.

A megfogott halat hosszabb-rövidebb ideig el kellett tartani. Erre szolgált a csónak alakú, oldalán lyukas, felül jól zárható bárka. Régebben {H-232.} ezt nádból vagy vesszőből készítették. Ez utóbbi az anyaga azoknak a házi- vagy kézikosaraknak, melyekben a halat haza vagy a piacra szállították.

A halász állandóan a vízen közlekedett, ehhez különböző csónakformákat (hajó) használt. Közülük a legrégebbiek egyetlen fából készültek, úgy, hogy belsejüket kivésték, illetve parázzsal kiégették. Ezeket váltották fel a biztonságosabb járású, deszkából összerótt ladikok, melyeken a nagyméretű hálókat már könnyebben elhelyezhették. A sekélyebb vízen karóval, a mélyebben különböző formájú evezőkkel irányították és hajtották a csónakokat.

A vízi közlekedés jellegzetes szerszáma a fából vagy nádkévéből összetákolt tutaj. Az előbbivel a folyókon szállították a gerendákat, az utóbbival a mocsarak és a lápok között közlekedtek. A folyókon történő emberi és teherátkelést szolgálták és szolgálják napjainkban is a hidasok, kompok. Ezek olyan nagyméretű, lapos fenekű szállítóeszközök, melyek egyszerre négy megrakott szekeret is átvisznek a túlsó partra. A két part között kifeszített kötél mentén, a víz sodrát felhasználva, kézi erővel húzzák át, illetve a sekélyebb vízben karóval tolják ki a part falába vágott feljáróhoz.

Vadászat

TARTALOM

Állattartás