Állattartás

Az állattartásnak a középkorban, de a későbbi századokban is, még a földművelésnél is nagyobb volt a gazdasági jelentősége egyes vidékeken. Ez még a múlt század második felében is megmutatkozott, hiszen 1870-ben Magyarországon minden harmadik emberre jutott egy szarvasmarha, minden hetedikre egy ló, és minden főre egy juh. 1931-ben ezzel szemben már csak minden ötödik magyar polgárra egy szarvasmarha, minden tizedikre egy ló, és minden hatodikra számláltak egy juhot. Ez egyben azt is mutatja, hogy az egész ország gazdálkodása évszázadokon keresztül egyre inkább a földművelés irányában tolódott el.

Az állattartás nemcsak az élelmezésben játszott kiemelkedő szerepet (hús, tej), hanem az öltözködés számára is sokirányú alapanyagot (gyapjú, bőr) szolgáltatott. De időben minél inkább visszafelé haladunk, annál inkább egyik legfontosabb tényezője magának a földművelésnek is. Hiszen az állatállomány szolgáltatta a trágyát, és adta a talaj munkához, a termés betakarításához elengedhetetlen vonóerőt.

A finnugor korban már ismertük a ló és az eb szavakat, de igazában állattenyésztővé a bolgár-törökökkel történő érintkezés után válhatott a magyarság. Ha a számosállat-tartáshoz kapcsolódó valamennyi magyar szót nem számláljuk is elő, megemlítjük, hogy csupán a szarvasmarhának nemek, korok szerinti elkülönítését számos honfoglalás előtti török szó őrzi nyelvünkben: üsző, tinó, borjú, tulok, bika, ökör, de innen kölcsönöztük a kecske és disznó szavunkat is. Nem kétséges az, hogy a honfoglaló magyarság számára, bár ismerte és gyakorolta a földművelést, mégis az állattartás jelentette gazdálkodásának fontosabbik részét.

Ismereteink az állattartás területén a Kárpát-medencében tovább gyarapodtak. Különböző szláv népektől sajátítottuk el a szénagazdálkodás {H-233.} jelentős elemeit, világos bizonyságául annak, hogy elődeink már rendszeresen gondoskodtak a jószág átteleltetéséről. A tatárok pusztítása, a kunok XIII. századi betelepülése a középső pusztai területeken újból megerősítette az alföldi állattartás nomád vonásait.

Ezenkívül a magyar állattartást még két jelentősebb hatás érte. Az egyik a vlah pásztoroké, akik a mai Erdély és a Havasalföld különböző vidékeiről elindulva a Kárpát-medence északi felében egészen a morva területekig eljutottak, és különösen a palóc juhászatra hatottak. De a Tiszántúlra lejáró román bácsok révén ilyen kapcsolatot az Alföld keleti felének pásztorkodásában is ki lehet mutatni. Különösen a XVIII. századtól kezdve, főleg a Dunántúlra a nyugati szarvasmarha- és birkafajtákkal pásztorok is jöttek, akiknek nyomát mai napig meg lehet találni.

A történeti korokban a magyar állattartás különböző formái alakultak ki. Ezek tulajdonképpen olyan kategóriák, melyek elvonás eredményei, tisztán sohasem jelentkeztek, hiszen közöttük az átmenet rendkívül sok változata húzódik meg.

A szilaj vagy extenzív tartás jellemzője, hogy a jószág az egész évet szabadban töltötte. Télen különböző fedetlen vagy félig fedett építmények, nádasok, erdők enyhelyébe hajtották a nyájakat. Itt bizonyos mennyiségű takarmányt halmoztak fel arra az időre, amikor a nagy hóesés miatt a legelés lehetetlenné vált. Az Alföldön ilyen téli állattartó központok kezdeti korszakukban a tanyák, melyeknek más történeti fejlődésű, de hasonló funkciójú megfelelőit itt-ott a hegyvidéken is megtaláljuk. A szilajon tartott jószág az utódokat is a szabadban hozta a világra. A nagy mennyiségű jószágot elsősorban levágásra értékesítették, illetve felnevelve igázásra készítették elő.

A félszilaj tartásban a jószág tavasztól késő őszig, rendszerint a hó leeséséig a legelőn tartózkodik. Ezután istállóban, fedett akolban vagy más építményben tartják, de ha az idő engedi, télen is legeltetik. Ez a forma nemcsak az Alföldön általános, hanem a Székelyföldön is előfordul, ahol a lósereg kora tavasztól kinn legel, majd a hó leesésekor a havasi szálláson pajtába terelik őket. Itt nincsenek megkötve, de rendszeresen takarmányt kapnak, megfelelő időben kiengedik őket.

A vándor (transzhumansz) pásztorkodás az előbbi két forma sok vonását egyesíti magában, és a jószágot az év nagyobb részében elsősorban a legelőre utalja. Ennek jellemzője, hogy a pásztor és a nyáj egy adott telephelyre visszatér, az év jelentős részét azonban vándorolva, vagy egy meghatározott helyen tölti, így vándorlás lehetséges téli és nyári szállás között. Télre olyan helyre hajtják a nyáj át, ahol megfelelő legelő vagy olcsó takarmány kínálkozik, így a sertéseket télen tölgyeserdőkben makkoltatták, és sokszor több száz kilométerre terelték a kondákat. A legelő után történő vándorlás a Kárpát-medencében egészen a legutóbbi időkig előfordult.

Az istállózó tartás nyomai ugyan már a középkortól kezdve kimutathatók, de általánossá, uralkodóvá csak akkor vált, amikor a legelők jelentős részét feltörték, és a jobbágyfelszabadítás után a földesúri és paraszti legelőket elkülönítették egymástól. Ez a paraszti legelők erős megfogyatkozását jelentette, és így rákényszerültek az istállózásra és a jószág takarmányon való tartására. Tavasztól késő őszig {H-234.} naponta kihajtották a jószágot a falu alatti legelőkre, de esténként az otthoni istállóban takarmányt is kaptak. A mezőgazdasági munkában részt vevő lovakat, ökröket a serdülő gyerekek az ugarra, legelőre vitték éjszakára, hogy ne kelljen a nagyon szűkös takarmányt fogyasztani.