Tájfajták

A honfoglaló magyarság olyan háziállatfajtákat hozott magával, melyek a vándorlást, az állandó legeltetést, általában az extenzív tartást jól bírták. Ezek azonban idők folyamán, különösen a XVIII–XIX. századtól jelentősen keveredtek, sőt a változó gazdasági körülményeknek megfelelően egészen átadták helyüket az újabb követelményeknek jobban megfelelő, részben nyugatról, részben délről származó fajtáknak, így ma történeti visszatekintés főleg az utóbbi időben megélénkült ásatások háziállatcsontjai értékelése alapján lehetséges.

A magyarság legmegbecsültebb háziállata a ló, amit az is mutat, hogy a honfoglaló magyar harcos mellé a ló fejét és négy lábát temették el, és sok esetben a nyergét is a sírba helyezték. Ezek a lovak alacsony marmagasságúak, viszonylag kis fejűek, acélos inúak, az éhséget, fáradságot jól tűrték. Idők folyamán azonban olasz, arab, majd különböző nyugati hatások következtében lóállományunk jelentős mértékben átalakult. A testi felépítést, szívósságot még leginkább a székely és az Alföld egyes részem a közelmúltig megmaradt parlagi ló őrizte meg.

A szürke magyar szarvasmarha sok ősi vonást mutat egészen napjainkig (l. 98. kép). A hatalmas szarvú, nagy marmagasságú szürkésfehér jószág elsősorban jelentős vonóerőt képviselt, de kiváló minőségű húsáért a középkori nyugati piacokon is szívesen vásárolták. Viszonylag kevés, de magas zsírtartalmú tejet adott. Igénytelen, télen a legszerényebb takarmányon is megélt. Egy erdélyi változata valamivel kisebb, de egyébként hasonló vonásokkal rendelkezik. Megfelelőit a nagy orosz síkság irányában lehet keresni. A riska kisebb testű, de az előbbinél sokkal bővebb tejelő, főleg a Dunántúl déli részében tartották. Feltehetően a Balkánról került hozzánk. A XVIII. századtól, amikor a tej értéke megnövekedett, különböző nyugati, elsősorban svájci fajtákat hoztak be a nagybirtokokra, melyek a régieket háttérbe szorították, és kereszteződés révén új fajták keletkeztek.

A magyar juh tulajdonképpen a racka fajtákhoz tartozik (l. 126. kép). Ennek is két változata élt, az egyik az Alföldön, a másik Erdélyben. Az előbbi jellegzetessége: a kos és az anyaállat egyaránt hosszú, felfele álló pödrött szarvú. Hosszú gyapja különösen alkalmas erős, tartós anyag szövésére, kikészített bőre pedig bundára. Az erdélyi változat a moldvaival tart rokonságot. A kos pödrött szarva majdnem vízszintes irányba nyúlik kétfelé. A különböző tájfajták között a XVII. században még előfordult a parlagi juh, mely már a honfoglalás előtt is honos lehetett e tájon. A XVIII. századtól a sokkal finomabb gyapjút adó, végső fokon spanyol eredetű merinó juhok előbb a földesuraknál, majd a parasztok között is kiszorították a régebbi fajtákat.

A disznó ősi fajtái még az előbbieknél is hamarabb és szinte nyomtalanul {H-235.} elenyésztek. Ezek a többnyire hosszú lábú, vöröses színű jószágok főleg igénytelenségükkel tűntek ki. Két változatukat ismerjük: a szalontai vagy más néven vörös disznó elsősorban az Alföld mocsarai között élt, és csak télen hajtották makkos erdőbe, míg a bakonyi ennek hegyvidéki változata. A XVIII. század második felében a Balkán felől egy milos nevű fajta terjedt, melynek a Kárpát-medencében egy különleges fajtája: a mangalica alakult ki. Ez elsősorban zsírsertés, világos szőre göndör, jól bírta a szabadban való tartást, éppen úgy, mint a messze földre történő terelést. Eltűnésének az utóbbi évtizedekben lehetünk tanúi, amikor helyüket az angol hússertések foglalták el.

A pásztor leghűségesebb segítőtársa a kutya, különösen a nagy fehér komondor. Ez nemcsak egybetartotta a jószágot, hanem társaival a farkas támadását is visszaverte. A szó maga kun eredetű, ami esetleg származására is fényt vethet, ezt támogatja az is, hogy elsősorban az Alföldön ismert. A kuvasz hasonló felépítésű, de valamivel kisebb, elsősorban Erdélyben és a délibb területeken fordult elő, hazáját esetleg a Balkánon kereshetjük. A puli ma legismertebb terelőkutyánk. Többnyire fekete, bozontos szőre, kis termete alapvetően megkülönbözteti a fentiektől.

A szamár a juhász segítője, elsősorban közlekedésre, teherhordásra szolgál (l. VIII. kép). A bivaly jellegzetes nagy erejű, kevés, de sűrű tejet adó állat, A feljegyzések a középkortól kezdve emlegetik. Nagyobb számban csak Dél-Dunántúl és Erdélyben fordult elő. (l. 134., X. kép)

A házi szárnyasok (tyúk, liba, kacsa, pulyka, gyöngytyúk stb.) tartása mindig általános volt a magyar parasztságnál, de míg az előbbi állatokkal általában a férfiak foglalkoztak, addig az utóbbiak gondozása az asszonyok feladatai közé tartozott.