Tájfajták

TARTALOM

A nyájak

A pásztorszervezet

A nyájakban legelő különböző jellegű jószágról a pásztorok gondoskodnak, akik között már aszerint is különbséget tesznek, hogy milyen jószág van a kezükön. A legtöbb vidéken a gulyásokat tartották a legtöbbre, akik valamikor meghatározott mennyiségű saját jószágot is tarthattak a gazdé között. Az Alföldön lovon jártak, botjuk és karikás ostoruk volt szerszámuk, fegyverük és ékességük egyaránt. A sorban a csikós, a lovak őrzője következett, aki a gulyáshoz hasonló szinten állt, vidékenként öltözete különböztette meg azoktól (l. IX. kép). Botot sohasem használt, legfontosabb szerszáma a karikás ostor. Rangban csak utánuk következett a juhász, még akkor is, ha rendszerint a legvagyonosabb pásztorok közülük kerültek ki (l. VIII. kép). Nemcsak maga tarthatott juhot, hanem a kettős ellések, a tej és a gyapjú után bizonyos járandósága emelte jövedelmét. A legszegényebb és legkevesebbre tartott réteget képviselték a disznók őrzői, a kondások, és ez bérükben is megmutatkozott. A szilaj és félszilaj nyájak őrzői foglalkozásukat, pásztori racionális és irracionális ismereteiket főleg a családon belül hagyományozták, így egy-egy pásztorcsalád története több generáción át követhető.

{H-236.} Más a helyzet azokkal a pásztorokkal, akik naponta hajtják ki a jószágot, ezeket még elnevezésükben is megkülönböztetik, így a szarvasmarhát a csordás, a disznókat a csürhés tereli, ami társadalmi rangban is alacsonyabb, mint a megfelelő szilaj vagy félszilaj nyájat őrző társáé. Ez rendszerint szegény, nincstelen parasztok alkalmi foglalkozása, amit szívesen otthagynak, amint valami jobb kínálkozik. Az utóbbi évtizedekben a falvak nyájai mellé egyre több helyen cigány pásztort fogadnak, mert mások ezt a munkát nem vállalják.

Az egy nyájat őrző pásztorok vezetője, gazdája a számadó. Rá bízták a jószágot a tulajdonosok, és anyagilag is felelt értük. Éppen ezért rendszerint saját állatállománnyal rendelkezett, aki jószágát a gazdáéval együtt legeltette. Ez a biztosíték arra, hogy az esetleges kárt meg lehetett rajta venni. A szervezetben az elsőbojtár vagy számadó bojtár a számadó helyettese, jobbkeze. Meghatározott mennyiségű saját jószágot is tarthatott. Sok helyen ő tartotta számon a jószágot, és időről időre ellenőrizte annak mennyiségét. Utána következtek kor és szolgálat szerint a többi bojtárok annyian, amennyire a nyáj megőrzésére okvetlen szükség mutatkozott. Az alföldi pásztortanyán kisbojtárok (tanyás, lakos) is dolgoztak, akik nappal nem legeltettek, hanem azon szorgoskodtak, hogy mire a jószággal a számadó és a bojtárok megtérnek, elkészítsék a főtt ételt. Éjszaka nem alhattak, mert ilyenkor nekik kellett szemmel tartani a jószágot. A heti eleségért gyalog vagy talyigával bejártak a városba, ezért néhol talyigásnak is mondták őket.

{H-237.} A pásztorokat koronként és vidékenként más-más időben fogadták, alkalmazták. A Kiskunságban Dömötör-naptól Dömötör-napig, vagyis egy évre szólt a szerződés. Ennek leteltekor adta át gazdájának a számadó a rábízott jószágot. A félszilaj tartásban a pásztor felfogadása csak a kiveréstől a szorulásig, vagyis a legeltetési idényre terjedt. Míg a mindennap kihajtó pásztor már tulajdonképpen olyan, mint az éves cseléd. Többnyire karácsony hetében fogadták. Ilyenkor áldomásra is sor került, és az új pásztor az őt megválasztó gazdákkal sorban koccintott.

Egyes állattartó vidékeken a tavaszi állatvásárt pásztorvásárnak is mondták, mert itt fogadták a pásztorokat. Megjelentek a gulyások, csikósok, juhászok, kondások is, ha a régit új hellyel akarták felcserélni. Itt állapodnak meg egymással a fizetés dolgában.

Az újabb időben Szent György-nap (ápr. 24.) előtt való vasárnap történt a község állatállományának számbavétele. A pásztor ilyenkor házról házra végigjárta a falut, és felrótta, ki mennyi állatot kíván kihajtani. Ugyanakkor beszedte a gazdától évi járandóságának egy részét, amit este a kocsmában áldomásivás követett.

Tájfajták

TARTALOM

A nyájak