Legeltetés, itatás

Az Alföld nagy pusztaságain, a hegyvidékek állandó legelőin kívül a nyomásos gazdálkodás ugarnak hagyott földjei biztosították a legeltetés lehetőségét az állatállomány számára. Az Alföldön közvetlenül a település alatt azok a legelők terültek el, melyekre mindennap kihajtották az otthon éjszakázó jószágot. Ezen túl a szántóföldek övezete következett, majd a végeláthatatlan legelők, ahol tavasztól őszig vagy egész évben kinn háló jószág legelt. Ez azonban csak a nagy határú alföldi városokban, falvakban volt így, míg a többi helyeken az utóbbi két évszázadban elsősorban az ugar biztosította az egyre jobban szűkülő legelőterületet.

128. Fejés
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia

129. Birkanyírás
Alföld

{H-241.} Az extenzív módon tartott jószág legeltetése meghatározott rendben történt. Először a lovat és a szarvasmarhát engedték rá, mert ez csak a magasabb mezőt legelte, ezután következett a juh, amelyik egészen tövig borotválta a füvet. A disznó sohasem mehetett a közös legelőre, mert a többi jószág nem legelt utána. Ezek elkülönített helye a folyók, mocsarak közelében helyezkedett el. Itt túrhatták a gyékény-bendőt, halat csemegézhettek, és meleg nyári napokon elfeküdtek a sekély vízben.

A hideg nagyon megpróbálta a szabadban telelő jószágot. Ilyenkor a lovakat hajtották elsőnek a legelőre, mert azok patájukkal a legkönnyebben feltörték a kemény hóréteget. Azt beszélik a magyar juhról, hogy még a legmélyebb hó alól is kibányászta az ott meghúzódó csekély takarmányt. A szarvasmarha a legélhetetlenebb, mert vágott, könnyen sérülő körmével kevés élelmet tudott megszerezni. Ezért elsősorban számukra biztosítottak takarmányt. Ha nagyon éhezett a jószág, akkor a szárnyék falát vagy a kunyhók gizgazból összehányt fedelét is felfalták, hogy valahogyan a tavaszi fűzsendülésig ki tudják húzni.

A múlt század első felében a legelőket még nem határolták el pontosan egymástól. A kiskunsági pásztorok napjainkig emlegetik nagyapáik {H-242.} boldog idejét, amikor a jószág egyik héten a Dunából, a másikon a Tiszából ivott. Az erdélyi pásztorok tél kezdetével indultak vándorútra a mélyebben fekvő alföldi tájak felé. A feljegyzések bizonyítják, hogy a múlt század elején még nem egy ilyen nyáj telelt a Nagykunságban és Debrecen környékén. Olyanok is bőven akadtak az erdélyi pásztorok közül, akik a Kárpátokon túlra, a Havaselvére terelték nyájaikat, és csak tavasszal tértek vissza a hegyi legelőkre.

Az alföldi kondások rendszerint szeptemberben indultak el a felföldi makkos erdők felé, hogy Szent Mihály-napra (szept. 29.), amikor felszabadítják a tilalom alól a makkost, már ott legyenek. A makkoltatás többnyire Szent Miklós napjáig (dec. 6.) tartott, és így karácsonyra a meghízott vagy legalábbis feljavult nyájat hazahajthatták, otthon esetleg még néhány hétig erősebben etették. A nyolc-tíz hetet a jószág szabadban töltötte, csak a pásztorok emeltek fából, földdel fedett kunyhót a maguk számára.

A félszilaj és a mindennap hazajáró jószág első kihajtása valóságos ünnep volt. Katolikus vidékeken ilyenkor Szent Vendel tiszteletére misét hallgattak, majd rövid italozás után került sor a jószág kiverésére. Ekkor végezte a pásztor azokat a babonás cselekedeteket, melyektől a jószág egészségét, a nyáj összetartását remélte. Ezért körülfüstölték, bottal körülhúzták a legelőt, és azt tartották, hogy abból egyetlenegy jószág sem kóborolhat el. Szent György-nap (ápr. 24.) éjszakáján a boszorkányok igyekeztek a tehén hasznát megszerezni olyanformán, hogy azt a hajnali harmat képében szedték össze és vitték haza.

130. Birkanyírás
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia

131. Kút, itatás
Hortobágy

{H-243.} A legeltetésen kívül a pásztornak különösen az itatással kellett sokat bajlódnia. Erdős és hegyvidéki legelőkön ez viszonylag könnyebben megesett, mert a közeli patakra vagy forrásra terelhette a nyájat. Sokkal nehezebb az itatás a síksági legelőkön. Régebben úgynevezett kopolyákból vagy sírkutakból itattak az alföldi pásztorok. A földbe a vízszintet elérő mélységű hatalmas gödröt ástak, melyhez mindkét oldalról a partba vágott lejáró vezetett. Az egyiken lehajtották a jószágot, a másikon ivás után kikapaszkodott.

Az alföldi legelők jellemző itatója a gémeskút (l. 14., 50. kép). Jó szélesre ássák, hogy egyszerre több vederrel meríthessék belőle a vizet. Régebben náddal rakták ki belsejét, és azt husángokkal szorították le. De a nagy pusztaságban még annyi fa sem akadt, hogy a kutat elkészítsék, ilyenkor a kút oldalát hanttal, zsombékkal erősítették meg. A nedves kútban a fű gyökere összefonódott, és olyan erővel tartott, hogy még baltával is nehezen lehetett volna szétverni.

A vízhúzás az alföldi pásztor legnehezebb munkája. A jószág különösen meleg nyári napokon négyszer-ötször is iszik. Ilyenkor minden bojtárnak több száz veder vizet kell felhúznia. Egy-egy kútban két-három veder is jár. A kút belsejébe deszkát helyeznek el, és ezen állva öntik a vizet a hosszú vályúba.