{H-247.} Számontartás és őrzés

Az állat megjelölése elsősorban billyogozással történt. A billyogzó olyan vaseszköz, mely a gazda nevének kezdőbetűit vagy nagyobb közösség által azonosítható jelet formázott (l. 57. l. és 4., 5. ábra). Ezt megtüzesítve az állat farába nyomták, juhok esetében festékkel kenték be, és úgy jelölték vele a jószágot. A jelre nem a pásztornak volt szüksége, aki úgyis megismerte a kezére bízott nyája minden egyes tagját, hanem a gazdának. Tavasztól őszig úgy megnő, megváltozik az állat, hogy tulajdonosa nem ismeri meg, és csak a billyog alapján tudja azonosítani. Ezért ez a megjelölés elsősorban a pásztor ellenőrzésére szolgált, és a lopott jószág nyomozását, megtalálását és azonosítását segítette elő.

112. ábra Rováspálcák.
Nagyalföld. XIX. század második fele

Kezdetleges fokon bármilyen megtüzesített vasdarab alkalmas volt az ismertetőjel besütésére. így ekevassal, csoroszlyával =, V vagy + jelet égettek az állat hátsó lapockájába. A módosabb gazdáknak apáról fiúra öröklődő bélyegzővasát messze földön ismerték, és számon tartották. Különleges jelekkel különböztették meg a falu vagy város közös állatállományát.

A kisebb állatokat nem billyogozzák, hanem csonkítással jelölik meg. így a juhok füléből egy darabocskát le- vagy kivágnak. Kecskemét környékén minden nagyobb juhtartó család különleges jelét általánosan ismerték. Így a Deákok juhainak a bal füle volt nyilas, míg a Szappanosok jószágainak jobb füléből fecskefark formára vettek ki egy darabot. Hasonlóképpen járnak el a libával, kacsával. Ezek úszóhártyájába vágják a különböző jeleket.

113. ábra Pergő, puli vagy bárány nyakába.
Debrecen. 1920-as évek.

A fenti megkülönböztetést a jószág egész életén keresztül viseli. Vannak azonban ideiglenes jelek is. így a juhász kisméretű sarlót, lakatot, széket, hegedűt stb. farag két-két példányban. Az egyik az anya, a másik báránya nyakába kerül, hogy így a szoptatáskor pontosan meg lehessen ismerni az összetartozást. Mikor az anya és kicsinye összeszoktak, akkor a jeleket a juhász leveszi, és elteszi a következő évre.

A tavasszal átadott jószágot a számadó rovásra, vette. Ez az írni-olvasni nem tudó pásztorok számolási, számontartási módja. Ezzel mindig ellenőrizni tudták, hogy mennyi a kezükre bízott jószág száma. Legtöbbször a feles- vagy párosrovást alkalmazták. A jószág számát felrótták egy pálcára, majd azt kettéhasították. Az egyik fele a pásztornál, a {H-248.} másik a gazdánál maradt. Az elvágást úgy végezték, hogy a jeleket külön-külön is le lehetett olvasni, de ha egymás mellé illesztették a két felet, azonnal megállapíthatták a rajta történt esetleges változtatást. A szaporodást a tőkerovásra, az elhullást a dögrovásra metszette fel a pásztor. A dögrovásra kerül (megsemmisül, elpusztul) kifejezést irodalmi nyelvünk a pásztorok szókincséből vette át.

114. ábra Pásztorok bottal, kunsüvegben.
Karcag, Szolnok m. 1787

115. ábra Kolomp szíjjal.
Hortobágy, Hajdú m. 1920-as évek

116. ábra Csengő, fonott díszítésű nyakszíjjal.
Debrecen 1828

A jószág terelésében, összetartásában mindig a kutya a pásztor leghűségesebb segítőtársa, ezen túl azonban alkalmatos szerszámok könnyítik meg az őrzés sokszor nagyon nehéz munkáját. Ezek között kiemelkedő hely illeti meg a kolompokat, csengőket, pergőket, amelyek a jószág nyakába akasztva egyrészt jelzik, hogy az merre jár, másrészt a vezérállat ezzel irányítja az egész nyájat. A kolomp vasbádoglemezből készül, és összehajtás után rézzel forrasztják össze (l. 44. kép). Minél többet használnak ebből, annál kellemesebb lesz a hangja. Csaknem félméteres nagyságtól a juhok nyakára szolgáló néhány centiméteres példányokig sok változatát megtaláljuk. Ezek egy-egy vidék jellegzetes készítményei, de egyes cigány nemzetségek is nagy hozzáértéssel kalapálták. A csengő tulajdonképpen a templomtornyok harangjának kicsinyített mása. Rézből, kevés ón, esetleg ezüst hozzáadásával öntik. A nagyméretű, szép szavú csengőért jó árat kellett fizetni, és nemegyszer egy-egy kiváló példánya növendék marháért cserélt gazdát. A szarvasmarha nyakába inkább kolompot kötöttek, legfeljebb az ökörre került néha csengő, míg a lóra csak az utóbbit akasztották. A pergő kisméretű gömb, melynek alsó végén keskeny nyílást vágtak. Vasmag rázódik benne, és ez adja a zörgő, pergő hangot. Leginkább {H-249.} juhra, disznóra, esetleg kutyára kötik. Lóra csak akkor kerül, ha télen szán elé fogják, de ilyenkor csengővel együtt, azzal gondosan összehangolva használják, hogy a halkan sikló szánt a szembejövők már messziről észrevegyék, és kikerülhessék.

117. ábra Karikás ostor.
Hortobágy, Hajdú m. XX. század eleje

A pásztor kézi szerszámai közül az egyik legfontosabb a bot. Ezt a csikós kivételével valamennyien használják. A botot a legtöbb pásztor maga készíti, de ebben is akadnak különlegesen ügyes specialisták. Alapanyagként legjobban szeretik a tölgy-, a som-, a szilva- vagy a körtefát. Sokszor még élő korában bicskával bevagdalják, amit rücskösre forr ki. Sokáig érlelik, még a trágyadomb alá is beteszik, hogy megfelelő színt kapjon. Fényét zsírral való átdörzsölés adja meg. A bottal nemcsak tereltek, hanem jó dobófegyverül szolgált egykor a farkasokkal szemben. A pásztor lába közé fogva rá is ülhet, ha pedig a földbe ütött botra a szűrét ráveti, még egy kis árnyékot is nyújt az alföldi tűző napsütésben. A dunántúli juhászok a bot végére kampót faragnak, míg a tiszántúliak rézből öntik. Ezzel nemcsak a nyájat terelik, hanem a juh hátsó lábába akasztva, könnyen kiválasztják akármelyiket. A kanász használta a kb. egy méter hosszú nyelű baltát, ami nemcsak kiváló védekezőfegyver, hanem ezzel ütötte le az étkezésre szánt malacot, ezzel vágta le a fáról a fagyöngyöt jószága részére.

Az ostor, karikásostor mindig rövid nyelű és a juhászok kivételével valamennyi pásztor elmaradhatatlan szerszáma. A szíjat vékony szalagokra hasítják, majd kenderkötél köré 6–8–12 ágra fonják, és megnedvesítve szép kerekre elegyengetik. A végére egy vastagabb szíj kerül, melyre lószőrből fonott csapót kötnek. A csikósok és gulyások ostora könnyebb, a kanászoké nehezebb, mert a sudarába még drótot is fonnak, a nyélhez pedig nem szíj, hanem vas- vagy rézkarikával erősítik. A terelést nemcsak a jószág megsuhintásával végzik, hanem a puskáéhoz hasonló hatalmas durrogatással, ami a nyájnak a terelés irányát jelzi.

118. ábra Béklyóformák.
a) Kenderből. b) Lószőrös kenderből. c) Fából. d) Egyik feje vasból, a másik fából. Szentes, Csongrád m. XIX. század második fele

Az egyedül vagy kisebb csoportban legelő jószágra, a pásztor állandóan használt lovára nyűgöt, béklyót tesznek, hogy el ne kóborolhasson messzire. A nyűg lószőrből vagy kenderből készül, és a ló két lábát kötik vele össze, esetleg két ló ellentétes első és hátsó lábára kapcsolják, így lassan tudnak legelészni, de elfutásra nincs lehetőségük, A béklyó egyszerűbb formáját fából faragták. A kovács vasból alakítja, és zárat is helyez el benne, amivel a lopást igyekeznek megakadályozni. A béklyó szorosan kapcsolódik a ló csüdjére, és a rövid lánc csak apró lépéseket enged. A pásztorhiedelem szerint még a jól megszerkesztett béklyót is ki lehet vasfűvel nyitni, ezért keresték azt mindenfele már kora tavasztól kezdve.

A hamis bika vagy tehén szeme elé deszkalapot akasztottak, hogy csak maga elé láthasson. A disznó orrába karikát fűznek, és akkor nem tudja túrni az udvart, széthányni az ólját. A szarvasmarhát, bivalyt az orrcimpájába akasztott karikával vezetik. A kutya nyakába akasztott kolonc olyan mértékben akadályozza a mozgásban, hogy nem tud messzire elkóborolni.

A pásztorok legjobban a nyáj elzavarásától féltek. Ennek általánosan ismert módja, amikor kalapzsírt, marhakörmöt égetnek, és ettől megvadulva a jószág feltartóztathatatlanul elvágtat. Ez következik {H-250.} be akkor is, ha a legyek csípését már nem bírják elviselni, és rohanással igyekeznek a fájdalomtól megszabadulni (bogárzás). A pásztorok között olyan tudománnyal rendelkezőket is emlegettek, akik a más jószágát el tudták zavarni, de a sajátjukat minden veszélytől megvédelmezték. Az ezzel kapcsolatos hiedelmek elsősorban az Alföldön ismertek, és a magyar hitvilág legrégibb rétegét alkotják.

119. ábra A csikó kifogása a ménesből pányvával és rudallókötéllel.
Hortobágy–Tiszacsege, Hajdú m. 1930-as évek

A szilaj jószág nyájból történő kifogása ugyancsak nehéz feladatot jelentett. Ehhez a csikósok pányvát vagy kun eredetű névvel árkányt használtak (l. IX. kép). A kút mellé terelték a ménest, majd a csikós megközelítette a kiszemelt lovat, megriasztotta, és amikor az felkapta fejét, a hurkot rádobta. A pányvát addig tartotta, amíg egy társa a ló fejére nem húzta a kötőféket. A magyar szürke szarvasmarha kifogását másképpen végezték. Egy hosszú rúd végére erősítették a hurkot, és azt a szarvon keresztül annak tövére igyekeztek vetni. A vad jószágot megfékező kötelet a kútágasra csavarták, de sokszor a dühöngő jószágot vendégoldallal kellett a földhöz lenyomni, amíg kifáradt.