A jószág és a pásztor építményei

Fentebb már foglalkoztunk azokkal az építményekkel, melyeket a településen belül a jószág és a takarmány számára emeltek, így itt most azokat a rendszerint évenként megújított, ideiglenes építményeket vesszük számba, melyek a legelőkön igyekeztek legalább valamennyire embert és jószágot az időjárás viszontagságaitól megvédeni, a nyájat összetartani.

121. ábra A szilaj magyar szarvasmarha kifogása pányvakötéllel.
Vukmarovica, Szlavónia. 1910 körül

122. ábra Szárnyék karámmal és nádkunyhóval.
Karcag, Szolnok m. XX. század eleje

A szabadban telelő nyájat nem annyira a hidegtől, mint inkább a széltől kellett óvni. Ezért erdő mellé, parthajlatba, folyómederbe terelték éjszakára, ahol valamelyes enyhelyet talált. A teljesen sík vidéken nádból ültettek szárnyékot. Ez többfele ágazott, és így a jószág mindig megtalálhatta azt az oldalt, ami megfelelő védelmet {H-252.} biztosított számára. A juhoknak csak éppen hogy a földbe ásták a nád tövét, és két, esetleg három helyen megkorcolták a nádfalat. A szarvasmarha, ló részére azonban magas földhányás tetejébe ültették a szárnyékot, mert így nem tudták azt kidönteni.

A legtöbb építmény a jószág összetartására és a kártevőktől történő megvédésére szolgált, éppen ezért oldaluk fölé nem borult tető. Legegyszerűbb forma az, amit a makkoló sertések számára az erdőben ágakból, többnyire kör alakban rekesztettek el. A bejáratot dorongfákkal vagy akár rögtönzött kapuval zárták le. A pásztor így nyugodtan alhatott, mert nyáját nem fenyegette sem az elkóborlás, sem a támadás veszélye.

123. ábra Nádból készült karám, pásztorkunyhóval.
Orgovány, Pest m. 1930-as évek

135. Esztena
Gyimes, egykori Csík m. Románia

Az Alföldön nádfalakkal kerítettek el nagyobb területet a juhok éjjeli szállásául, ezt helyenként vesszőből fonott, karókhoz erősített lapokkal oldották meg, amiket a legelőről legelőre történő vándorlás során felszedtek, majd újra leállítottak. Ezt az ugaron rendszeresen végezték, és naponként, kétnaponként vonultak tovább, hogy a jószág a föld minden részét éjszakai trágyájával megtermékenyítse (kosarazás). Különböző méretű dorongfákból készítettek ilyen elrekesztett területet lovak, szarvasmarhák és juhok számára. Az előbbi kettő rendszerint állandó, ahova a környékbeli legelőkről a jószágot mindig visszahajtották, az utóbbi a legelőnek megfelelően folyton vándorolt. Az utóbbit a nyelvterület keleti felében esztenának nevezik, {H-253.} míg azt a szűk részét, melyen a juhot fejesre bocsátják, esztrenga szóval jelölik. Tekintettel arra, hogy mindkét elnevezés a románok révén került hozzánk, így ezt a juhászaiban megnyilvánuló vlah hatás egyik elemének is tekinthetjük.

A legelőn azonban fedett építményeket is találunk, ezek egyik vagy másik oldala szabadon marad, de akad közöttük olyan is, amelyik minden oldalról nyitott. Elibük rendszerint gerendából, husángokból vagy nádból összerótt karámot ácsolnak. Az ilyen akol vagy állás elsősorban a lábasjószág védelmét szolgálja. A merinó juhok nem bírták a hideget és a szabad ég alatti éjszakázást, ezért részükre fedeles, de oldalukon is zárt épületeket, hodályokat emeltek, melyek hagyományos építőanyagból (föld, nád stb.) csak a múlt század első felében tűnnek fel.

A legkevesebb védelmet a sertésnyáj igényelte. A szilajon tartott koca gödörben fiadzott, melyet maga túrt, de esetleg mesterségesen {H-254.} mélyítették számára. Ennek alján a kicsinyek biztonságban növekedtek, amíg meg nem erősödtek, és ki nem szabadították őket rabságukból.

A szabadban élő pásztor is védelemre szorult, akárcsak a jószága, és az erre szolgáló építmények régebben éppen annyira egyszerűek voltak, mint a nyájé. Sok pásztor egyáltalán nem épített semmiféle hajlékot, enyhelyet a maga számára. Ezeknek csak a suba nyújtott némi menedéket kora tavasztól késő őszig. Ezért gúnyás pásztoroknak mondták őket. Egyszerű felszerelésüket többnyire szamár hátán szállították egyik helyről a másikra.

A legegyszerűbb építmény a szélfogó, mely nem más, mint egy nádlap, melyet egyik oldalról feltámasztanak, és a pásztor aláteheti féltettebb felszerelését, ide húzódhat a zuhogó esőben. Készítették sövényből, később deszkából, és arra fordították, amerről az eső vagy a nap leginkább vágott.

136. Birkanyáj
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia

124. ábra Cserény.
Kiskunság–Bugac, Bács-Kiskun m. XIX. század eleje

A pásztorépítmények jelentős részét költöztetni lehetett. Ilyen többek között a Duna-Tisza közén használatos cserény. Ennek neve arra utal, hogy eredetileg vesszőből fonott táblákból állították össze. Alaprajza négyszögletű, ehhez sokszor még egy három oldalról kerített szárny járult. Ide kötötték azokat a lovakat, melyeket mindig kéznél tartottak. A cserény egyik sarkát lefedték, mert ez alatt őrizte a pásztor ruháját, apró-cseprő kéziszerét, ládáját. A cserény falának magassága olyan, hogy a benne felálló pásztor kitekinthet, és figyelemmel kísérheti a jószágot. Először félig, majd egészen befedték, hogy az {H-255.} időjárás ellen minél nagyobb védelmet nyújtson. Így lassanként helyhez kötött építmény, kunyhó vált belőle, mely többnyire egész éven át ugyanazon a helyen maradt. A cserény eredetileg a vándorló pásztor legjellegzetesebb hajléka, ha a jószág feléli a legelőt, odább vonult, és a pásztor az új legelőn ismét felverte azt.

Erdély egyes területein, de a Tiszántúl középső részén is kerekes kunyhókat használtak pásztorlakásul. Ezeket téglalap alakúra készítették, előbb tömör, majd később küllős kerekeken gurultak. Oldalukat, nyerges tetőszerkezetüket deszkával fedték. Az eléjük fogott jószággal úttalan utakon is tudtak mozogni. Az ilyen fajtájú építmény eredetét feltehetően vlah pásztorok vonulási útjain lehet keresni, kapcsolatait a Balkánon is követhetjük.

A nehezebben mozdítható és rendszerint csak évenként megújított építmények sorában említést érdemel a hortobágyi vasaló. Ez a pásztor lakása, konyhája, de ebben őrzi ruháját is. Nádból készül, alaprajza körte alakú. Nádfala befele hajlik, de felül nem ér össze. A bejárattal szemben a számadó nagyobb, jobbról a bojtárok kisebb ládái sorakoznak. Akad még benne néhány gyalogszék, a nád korca mögé dugva sok kanál, villa, kés, ár és egyéb olyan szerszám, ami mindig jó, ha kézügybe akad. Középen szabad tűz ég, és ezen készíti a kisbojtár (tanyás) a főtt ételt. A vasalóhoz a hortobágyi pásztorok annyira ragaszkodtak, hogy még az állandó kunyhójuk mellé is odaépítették, de ekkor már csak a főzés feladatát látták el benne.

125. ábra Vasaló, a pásztorok konyhája.
Hortobágy, Hajdú m. 1920 körül

137. Éjszaka ügyelő juhász kunyhója
Csíkszentdomokos, egykori Csík m., Románia

{H-256.} Az egyik legjellegzetesebb pásztorépítmény a nádból készült kontyos kunyhó. Kör alakú, átmérője a négy-öt métert is eléri. Rendszerint déli oldalán ajtót hagynak, melynek lapja nádból, később deszkából készült. Benn, körben fekhelyek, ládák, befele dűlő falán apróbb szerszámok helyezkednek el. Ebben sohasem gyújtanak tüzet, hanem előtte főznek. Kör alakú kunyhót építettek, de hasábfából, a télen makkoltató kanászok is. Az összerótt szerkezetre szalmát, majd földet, esetleg gyeptéglát fektettek. Alját lemélyítették, helyenként fekvésre szolgáló padkákat képeztek ki benne. Ezek közepén tűz égett, melynek füstje az ajtón vagy a tetején hagyott kis nyíláson távozott. Az eddigi kutatások e kunyhóforma múltját tárgyi és nyelvi bizonyítékokkal egészen a finnugor korszakig nyomon tudják kísérni.

A legelő határvonalainak megszilárdulásával az építmények is helyhez kötötté váltak. A pásztorkunyhók már rendszerint sárból, vályogból készülnek, nyeregtetősek, tetejüket nád vagy szalma fedi. Ezek többnyire az aklok, karámok közelében helyezkednek el.

Az alföldi pásztorok szívesen használták az őr- vagy állófát. Ez egy 5–7 méter magas, lecsonkolt ágas fa, melyet a kunyhó, cserény közelében vagy elé ásnak le. Funkciója többféle. Erre mászik fel a pásztor, hogy jelt adjon a messze legelő nyájnál levő társának, esetleg figyelje a jószág mozgását. A szarvasmarha ehhez dörgölődzött, és egészen kifényesítette azt, de ugyanakkor békén hagyta a könnyen romló nádból vagy vesszőből emelt építményeket. Erre akasztották a tarisznyákat, esetleg az étkezésül szolgáló nyers húst. A régebbi időben egyben jelnek is tekintették. Ahol a számadó leásatta, ott csak ő legeltethetett. A Duna-Tisza közén időnként a cserény különböző oldalaira állították, és így a körülötte fekvő jószág körben minden területet megtrágyázott.