Alapanyag

TARTALOM

A gyapjú feldolgozása

A kender és a len feldolgozása

FEJEZETEK

A szavak tanúsága szerint már a honfoglalás előtt lehetett őseinknek valamiféle vászonneműje, hiszen a kender, csepű, orsó, tiló elnevezése bolgár-török eredetű, és ha ehhez a finnugor korig követhető fon, sző igénket is hozzávesszük, akkor aligha lehet kétséges, hogy ez a házi foglalkozás, legalábbis egy részében, legősibb műveltségi rétegünkhöz tartozik. A magyar len szó már szlávból származik, de jelentősége a Kárpát-medencében régebben sem volt hasonlítható a kenderéhez, háttérbe szorulása az utóbbi évszázadokban egyre gyorsult. Kétségtelen az, hogy a szláv népek a növényi rostfeldolgozás differenciáltabb eljárását ismertették meg velünk, mely a terminológiában is megmutatkozik {H-289.} (gereben, guzsaly, motolla, cséve, eszteváta [szövőszék] és annak részei: borda, nyüst stb.), sőt a szövéssel foglalkozó mesterember általános megnevezése (takács) is a szláv nyelvekből került hozzánk.

Egészen a legutóbbi időkig, szórványosan manapság is. egy-egy család annyi kendert, lent vet, amennyit egy év alatt fel tud dolgozni. Közvetlenül a falu alatt, a vetésforgón kívül, egymás mellett terültek el az 50–150 négyszögöles kenderföldek. Ezt a földterületet a leányok is örökölhették, hiszen az ő munkájuk eredményeként lett annak terméséből vászon. Mivel pedig minden évben azonos kultúra került az apró parcellákba, ezért alaposan megtrágyázták és megművelték. Erre különösen a len tartott igényt. A föld megmunkálása és a kender korai elvetése a férfiak feladata. Az asszony a tiszta vetőmagot előkészítette, és reggelire rántottát sütött férjének, hogy az elvetett magból minél szebb sárga-fehér vászon legyen. A vetéssel hamar végeztek, és az üres zsákot, a vetőabroszt magasra dobták, hogy olyan magasra nőjön a növény.

{H-291.} A kenderrel a betakarításig nem sok munka akad, mert olyan sűrűn vetik, hogy minden gyomot agyonnyomjon. A len kihúzogatására (nyűvés) júliusban, a kenderére csak augusztusban kerül sor. Néhány napig szárítják, majd árokban, holt vízben, patakban az egymás fölé rakott kévéket megáztatják. Kővel, sárral nyomtatják le, esetleg lekötik, és annyi ideig hagyják ott, amíg megfelelően megpuhul. Ez a szár vastagságától, az időjárástól, a víz hőfokától egyaránt függ. A kiszedett kévéket lemossák és megszárítják, erre szép napfényes időben egy-két nap is elegendő.

A megszáradt kendert durvábban megtörik (törő), majd finomabbra megtilolják (tiló). Ezt lábon álló, nyelves szerszámmal végzik, melynek az a feladata, hogy a kender fás részét, a pozdorját összetörje, és a felhasználható szálakat megpuhítsa, A további tisztítás deszkába vert szegek segítségével történik (gereben), melynek különböző változatai és módszerei élnek a nyelvterület egyes részein. A lábbal történő taposás vagy a nagyméretű dörzsölő, szösztörő szerszám csak egyes vidékeken ismeretes. A fonásra teljesen előkészített szöszt összekötve elrakják, és csak a kinti munkák befejezésekor, késő ősszel veszik újra elő.

A fonás legrégibb eszköze a guzsaly, melyet ritkábban a hónuk alá fognak, többnyire talpára ülnek, míg máshol lábat készítenek alá, és annak segítségével a fonóasszony maga mellé a földre állítja. A rúd felső részére köti a szöszt, melyből bal kezével ereszti, és állandóan nyálazva sodorja a szálat, míg jobb kezével egyenletesen az orsóra tekeri. A guzsalyok között nagyon sok faragott, gazdagon díszített példányt találunk, amit a legény ajándékozott szeretőjének. A XVIII. század végén jelent meg a Kárpát-medencében a lábbal hajtható kerekes guzsaly, a rokka. Neve végső soron olasz eredetű, de hozzánk feltehetően német-osztrák közvetítéssel jutott el. Bár e lábbal hajtható szerszámmal azonos idő alatt többet lehet fonni, mégis nehezen terjedt, és csak lassan szorította háttérbe a guzsalyt. Egyes területeken jóformán meg sem honosodott (Bodrogköz), mert megjelenésekor a kender házi feldolgozása kezdett háttérbe szorulni.

A fonás nemcsak munka, hanem szórakozási lehetőség is, mert mellette nyugodtan lehet beszélgetni. Külön tartottak fonót a növendék, az eladó lányok, a fiatalabb és idősebb asszonyok. Erre a célra vagy külön szobát béreltek, vagy olyan háznál kaptak helyet, ahol kevés volt a lány, asszony, és így a hely fejében felfonták a háziak szöszét is. A fonóba nem öltöztek ünneplőbe, de azért a mindennapi viselőnél csinosabb ruhát vettek fel. A guzsalyát, az orsóját mindenki a fonnivalóval együtt magával vitte. Kialakult az állandó és megszokott elhelyezkedés a szobában. Az idősebbek az ajtó közelében, míg a fiatalabbak a szoba hátsó részében ültek. Sietve fogtak a fonáshoz, mert később a munka lassúbbá vált, amikor a legények az állatok etetése, itatása és istálló takarítás után megérkeztek. Az idő vidám beszélgetéssel telt. Különösen szívesen vették azokat, akik meséket, hiedelemmondákat, ijesztő elbeszéléseket tudtak. Később nótára, különböző fonóbeli játékokra került sor. A leány leejtett orsóját a legény csak csókért adta vissza. Az Alföldön citera mellett sokszor táncra is kerekedtek. Sokáig nem maradtak, és a gazdasszony jelzésére egyszerre {H-292.} távoztak. A fonó nemcsak munka végzésére és szórakozásra szolgáló összejöveteli lehetőség, hanem a falu olyan házasságszerző intézménye ahol a fiatalok megismerhették egymást.

A kész fonalat egyágú kézi vagy négyágú hajtható motollán tekerik tel, mely egyben már mérést is jelent. Ami egyszer körüléri a motollát az a szál vagyis a motolla négyszeres hossza. Tekintve, hogy ez a különböző vidékeken változó, ezért a szál nem jelent valami abszolút mértéket. Az első összetett egység vidékenként váltakozva a szál háromszorosa: az ige, vagy az ötven-százszorosa, a kispászma. A második összetett egység a nagypászma (sing, hasáb), mely az előbbi egység negyven-százszorosa. A darab (matring) 2–15 második összetett egységből áll. E rendkívül bonyolult rendszer segítségével mindig pontosan számon tudják tartani a már elkészült fonal mennyiségét és a belőle szőhető vászon hosszát.

A tél vége ugyancsak közösen végzett munkája a fonalmosás Először hamus lúgban főzik ki, majd alaposan kimossák, otthon vagy – egyes {H-293.} vidékeken (Bodrogköz) – a folyók, tavak jeges vizében. A facsarásban a férfiak is segédkeztek, éppen úgy, mint a folyóról, patakról történő hazaszállításban. A tornácon, kerítésen megszáradt fonalat most már az előbbi számolási rendszernek megfelelő gombolyagokba tekerik, és úgy amíg kora tavasszal hozzá nem fognak a szövéséhez.

A szövést megelőzi a fonalelvetés, mellyel a vászon szélességét és hosszúságát egyaránt meghatározzák. A vetőt középső rúdon forgó négy szárnyból készítik, a földön deszkára állítják, felső végét a szoba mennyezetének gerendájához erősítik. Ebből következik, hogy nagysága a körülményeknek megfelelően egy településen belül is sokféle lehet. A fonalat a vetőről nagy gonddal szedik le, amiben többen is segítenek. Rendszerint rögtön felvetik a szövőszékre, vagy legfeljebb másnapig teszik el. Általánosságban áttekintve a motollálás és a felvetés számolási módjait, a Kárpát-medence legnagyobb részében a hatvanas számrendszer ma már többnyire elmosódott nyomait: lehet megállapítani.

{H-294.} A szövőszék (osztováta) legősibb formája függőlegesen állt, de ennek már csak emlékeit sikerült a vászonszövéssel kapcsolatban kimutatni. A jelenleg is használt parasztszövőszékek közül az látszik a legrégebbinek, melynek oszlopait a földön fekvő talpfába erősítették. Ezt a ma általános négy lábon álló forma váltotta fel. A két első láb felső részébe henger illeszkedik, az tartja a fonalat, a közepén lóg le a nyüst, melybe a szálakat behúzzák, ezt a borda követi, ennek segítségével az átfűzött szálat hozzáverik a többihez, vagyis az elkészült vászonhoz. A hátsó két láb tartja azt a henger alakú fát, melyre a már elkészült vásznat tekerik. A parasztszövőszéken 50–65 cm széles vásznat lehet szőni, és ez a méret jelentős módon befolyásolta a belőle készült ruhadarabokat. A kész vásznat leveszik, vízbe mártják, majd a fűre vagy a kerítésre terítik, hogy a tavaszi, nyár eleji napon minél jobban kifehéredjék.

A testi fehérneműt sima vászonból varrják, melyen semmi díszítés sincs. Az ilyennek a felvetőjét és a beverőjét a múlt század közepéig {H-295.} egyaránt kender-, illetve lenfonalból készítették. A XIX. század második felétől a felvetést egyre több helyen pamutfonalból, míg a beverést kenderből vagy lenből végezték. Az ilyennek félpamutvászon a neve, ami korántsem volt olyan érdes, mint a tiszta kenderből készült elődje.

A kender és len feldolgozása a vászon elkészítéséig jellegzetes asszonymunka, csak a növény vetése, betakarítása, áztatása várt a férfiakra. Ezzel szemben a középkortól kezdve állandóan emlegetett és elsősorban a városokban, később a falvakban is dolgozó szövőiparosok, a takácsok mindig férfiak. Ezek azonban kész fonalból dolgoztak, amit vagy vettek, vagy a falusi asszonyok hozták bér- vagy részes szövésre. Ritkábban sima vásznat is szövettek velük, mert a takácsszövőszéken szélesebb anyag készült, de inkább a különleges és újabb díszítményekért fordultak hozzájuk szívesen a parasztasszonyok (l. még 372. l.).

Alapanyag

TARTALOM

A gyapjú feldolgozása