HÓVIHAR
Elbeszélés
1
Este hat óra után, miután megteáztam, kihajtattam az állomásról. Nevére már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy valahol a Doni Kozák Sereg földjén volt, Novocserkaszk táján. Már besötétedett, amikor bundámba és a medvebőrbe burkolózva, beültem Aljoska mellé a szánba. Az állomásépület környékén melegnek és csendesnek látszott az idő. Bár nem esett a hó, fejünk fölött egyetlen csillagocska sem pislákolt, és az égbolt rendkívül alacsony és koromfekete volt az előttünk elterülő, tiszta, hófödte síksághoz képest.
Alighogy elhagytuk a malmok sötét tömegeit, amelyek közül az egyik esetlenül integetett ormótlan szárnyaival, és kiértünk a faluból, észrevettem, hogy az út nehezebben járható és vastagabban borítja a hó; a szél is erősebben kezdett fújni bal felől, félrecsapta a lovak farkát és sörényét, makacsul kavarta, hordta a havat, amelyet a szántalpak és a paták feltúrtak. Csengettyűnk hangja elhalt, bundám ujjának egy hasadékán keresztül hideg légáram osont végig a hátamon, és eszembe ötlött a postamester tanácsa: inkább ne induljak el, mintsem egész éjszaka bolyongjunk és útközben megfagyjunk.
- Csak nem tévedtünk el? - kérdeztem a kocsistól. De választ nem kaptam, s ezért világosabban tettem fel a kérdést: No, eljutunk-e a következő állomásig, kocsis? Nem tévedünk el?
- Isten tudja - felelte a kocsis és hátra sem fordult. - Hiszen láthatod, hogy dühöng a talajszél: nyomát sem látni az útnak. Uram-teremtőm!
- Inkább mondd meg, reméled-e, hogy el tudsz vinni az állomásig vagy sem? - faggattam tovább. Mondd eljutunk odáig?
- El kell jutnunk - mondta a kocsis, és mondott még valamit, de a szélben nem lehetett hallani.
Visszafordulni nem volt kedvem; viszont cseppet sem látszott derűsnek az a kilátás, hogy egész éjszaka bolyongjunk a fagyban és a hóviharban, egy olyan teljesen kopár sztyeppen, amilyen a Doni Kozák Sereg földjének ez a része. Ezenkívül kocsisom valamiért nem tetszett és nem volt bizalomgerjesztő, bár a sötétben nem tudtam jobban szemügyre venni. Egészen a bak közepén ült, előrenyújtott lábbal, nem pedig oldalt; hórihorgas termetű volt, hangja lusta és a sapkája nem kocsiskucsma, hanem nagy, ide-oda csúszkáló valami; meg a lovait sem úgy nógatta, ahogyan kell, hanem két kézben tartotta a gyeplőt, akár az inas, aki a kocsis helyett ült a bakra; főként pedig azért nem bíztam benne, mert a fülét kendővel kötötte át... Egy szó, mint száz: sehogy sem tetszett, és semmi jót nem ígért ez a komoly, meggörbedt hát, amely előttem meredezett.
- Azt hiszem, jobb volna visszafordulni - mondta Aljoska. - Nem mulatságos dolog ide-oda bolyongani!
- Uram-teremtőm! Micsoda förgeteg! Nyomát sem látni az útnak, egészen betapasztja a szemem... Uram-teremtőm! - mormogott a kocsis.
Negyedórát sem haladtunk, amikor megállította lovait, átadta a gyeplőt Aljoskának, esetlenül kikászolódott az ülésből, és elindult az utat keresni; nagy csizmája csikorgott a hóban.
- Mi az? Hová mész? Talán eltévedtünk? - kérdeztem. A kocsis azonban nem felelt, hanem elfordította arcát a szemébe vágó széltől, s eltávolodott a szántól.
- Nos? Megvan? - kérdeztem ismét, amikor visszatért.
- Dehogy van meg - mondta hirtelen türelmetlenül és bosszúsan, mintha én tehetnék arról, hogy letévedt az útról. Lomhán visszadugta nagy lábát a kocsi elülső részébe, s összefagyott kesztyűjével szétszedte a gyeplőszárakat.
- Most mitévők leszünk? - kérdeztem, amikor újra elindultunk.
- Mitévők leszünk? Hát megyünk, amerre Isten vezérel.
Ugyanabban a lassú ügetésben mentünk tovább, ahogy valószínűleg már végig haladni fogunk, s hol negyed-arsinnyi porhóban, hol pedig törékeny, csupasz jégkérgen igyekeztünk előre.
A hideg ellenére galléromon igen gyorsan olvadt a hó. A talajmenti szél egyre fokozódott, és gyér, száraz hó hullott.
Nyilvánvaló volt, hogy isten tudja, merre megyünk, mert újabb negyedórányi út alatt egyetlen verszta-oszlopot sem láttunk.
- Mit gondolsz - fordultam ismét a kocsishoz -, eljutunk az állomásig?
- Melyikig? Vissza eljuthatunk, ha neki eresztem a lovakat: ők odavisznek. De előre aligha... csak elpusztulunk.
- Na, akkor menjünk vissza - mondtam - valóban...
- Tehát forduljak vissza? - ismételte a kocsis.
- Igen, igen, fordulj vissza!
A kocsis megeresztette a gyeplőt. A lovak sebesebben nekiiramodtak, és bár nem vettem észre, hogy megfordultak volna, a szél iránya megváltozott, és a hó függönyén keresztül hamarosan előbukkantak a malmok. A kocsis megélénkült, és megoldódott a nyelve.
- A minap épp ilyen fergetegben tértünk vissza a tartaléklovakkal arról az állomásról - mesélte. - Szénakazalban háltunk, és csak reggelre értünk oda. Még szerencse, hogy a kazlakhoz vetődtünk, különben csontig fagytunk volna, olyan farkasordító hideg volt. Így is az egyiknek megfagyott mindkét lába: három hétig kínlódott vele.
- De most nincs hideg, és a szél is elcsendesedett - mondtam. - Ne menjünk tovább?
- Melegnek meleg van, de azért söpör a szél! Most visszafelé gyengébbnek látszik, pedig derekasan fúj. Kurir vagy más efféle nekivághat, a saját szakállára; de hogy az utas megfagyjon, ez nem tréfadolog. Ugyan hogy felelek én akkor a nagyságos úrért?
2
Ekkor felcsendült mögöttünk néhány trojka csengettyűje, amely gyors iramban közeledett felénk.
- A kurir-csengettyű - mondta kocsisom. - Csak egy ilyen akad az állomáson.
Az élen haladó trojka csengettyűjének hangja - amely már jól hallatszott a szélben - valóban igen szép volt: tiszta, csengő, mély s kissé csörömpölő. Mint később megtudtam, vadásztalálmány volt: három csengettyűből állt, egy nagy, csilingelő hangú a középen, két kisebb pedig a szélén, tercre hangolva. Ez a terc és a csörömpölő kvint visszhangzott a levegőben, és szokatlanul lenyűgöző, különösen szép volt e kietlen, kopár sztyeppen.
- Szalad a posta - mondta kocsisom, amikor a három trojka közül az első mellénk ért. - Milyen az út? Át lehet jutni? - kiáltotta a hátsó kocsisnak; de ez rárivallt lovaira és nem felelt.
Mihelyt a postaszán elénk került, a csengettyűszó gyorsan elhalt a szélben.
Kocsisom szemlátomást elszégyellte magát.
- Vágjunk neki, nagyságos úr! - fordult hozzám. - Ezek végigmentek az úton, a nyomuk friss.
Beleegyeztem. Ismét széllel szembe fordultunk, és előre vánszorogtunk a mély hóban. Oldalról az utat figyeltem, nehogy letérjünk a nyomról, amelyet a szánok vágtak. Vagy két versztányira a nyom világosan látszott; utána azonban már csak egy kis dudor volt a szántalpak alatt, és hamarosan már végképp nem tudtam, nyom ez vagy csupán feltornyosult hóréteg. Szemem belefáradt a szántalpak alatt egyhangúan suhanó hó nézésébe, és ezért előre irányítottam tekintetemet. A harmadik verszta-oszlopot még láttuk, a negyediket azonban semmiképpen sem tudtuk megtalálni; most is hol széllel szemben, hol hátszélben haladtunk, jobbra-balra kanyarogtunk, mint azelőtt; végül pedig a kocsis azt állította, hogy jobbra tértünk le, én azt mondtam, hogy balra, Aljosa meg azt erősgette, hogy homlokegyenest visszafelé haladunk. Megint megálltunk néhányszor, a kocsis kikászolódott hosszú lábával és elballagott, hogy megkeresse az utat; de hiába. Egyszer én is elindultam, hogy megnézzem, nem út-e az, ami előttem dereng; alig tettem azonban nagy üggyel-bajjal néhány lépést széllel szemben, meggyőződtem róla, hogy mindenütt egyforma, egyhangú fehér hóréteg terül el, és az utat csak képzeletemben láttam - s a szán máris eltűnt a szemem elől. Felkiáltottam: "Kocsis! Aljoska!" - de éreztem, hogy a szél valósággal kitépi hangomat a számból, és egy szempillantás alatt messzire sodorja. Arrafelé indultam, ahol a szán állt - de nem volt ott; ekkor jobbra fordultam - de ott sem volt. Restelkedve gondolok rá, hogy milyen harsány, metsző, sőt kissé kétségbeesett hangon kiáltottam újra: "Kocsis!" - pedig a kocsis csak két lépésnyire volt tőlem. Hirtelen elém tornyosult fekete alakja az ostorral és az óriási, félrecsúszott süveggel. Odavezetett a szánhoz.
- Még szerencse, hogy meleg van - mondta -, de ha hidegre fordul, jaj nekünk! Uram-teremtőm!
- Ereszd a lovakat, hadd vigyenek vissza - mondtam és beültem a szánba. - Visszavisznek? Ugye, kocsis?
- Vissza kell vinniük.
Eleresztette a gyeplőt, ostorával kettőt-hármat cserdített a rudas hátára, és megint elindultunk valamerre. Vagy fél óráig haladtunk, amikor ismét felhangzott előttünk az ismerős vadászcsengettyű, és még két másik; de most szembe jöttek. Ugyanaz a három trojka volt: már leadták a postát, és a hátulra kötött tartalék-lovakkal visszafelé igyekeztek az állomásra. A jól megtermett lovaktól vont kurir-trojka fürgén szaladt elöl vadászcsengettyűjével. A bakon egyetlen kocsis ült, és szaporán kurjongatott. Hátul, a két üres szán közepén, két-két kocsis üldögélt, hangos, vidám beszélgetésük jól hallatszott. Egyikük pipázott, és a szélben fellobbanó parázs megvilágította arcának egy részét.
Amikor rájuk néztem, elszégyelltem magam, amiért féltem tovább menni. Kocsisom bizonyára ugyanezt érezte, mivel egyszerre mondtuk: "Menjünk utánuk."
3
Mielőtt az utolsó trojka elhaladt volna, kocsisom ügyetlenül megfordult, és a rudakkal nekihajtott a hátrakötött lovaknak. Az egyik tartalék-hármas megvadult, elszakította az istrángot, és oldalvást eliramodott.
- Ni, a vaksi ördögét, nem látja, hová fordul! Neki az embereknek! Az ördög bújjon beléd! - szitkozódott rekedt, recsegő hangján egy alacsony és hangjából, testalkatából öregnek látszó kocsis, aki a hátulsó szánban ült; majd fürgén kiugrott, s a lovak után szaladt, és közben durván, cifrán szidta tovább a kocsisomat.
A lovak azonban nem álltak meg. A kocsis utánuk futott, és egy perc múlva ő is, meg a lovak is eltűntek a hóvihar fehér homályában.
- Vaszili-ij! Hozd ide a fakót, így sosem érem e-el! - hallatszott ismét a hangja.
Az egyik kocsis, hórihorgas férfi, kimászott a szánból, szótlanul eloldozta három lovát, felmászott az egyik hámjára, és egyenetlen vágtában a havat csikorgatva eltűnt ugyanabban az irányban.
Mi pedig a másik két trojkával tovább haladtunk az úttalan hómezőn a kurir-trojka után, amely szapora ügetéssel, hangos csengettyűszóval szaladt elöl.
- Azokat ugyan nem fogja meg! - mondta kocsisom arra, aki a lovak után iramodott. - Ha nem mentek a többi után, akkor elátkozott állatok, oda csalják... ahonnan nincs visszaút.
Mióta kocsisom a többiek nyomában hajtott, mintha vidámabb ás beszédesebb lett volna, én pedig - mivel még nem voltam álmos - természetesen kapva kaptam ezen az alkalmon. Kérdezgetni kezdtem, hová való és kiféle, és csakhamar megtudtam, hogy földim, tulai, zsellér Kirpicsnoje faluból; hogy a földjük nagyon megfogyatkozott, a kolera óta pedig semmi gabonát nem terem; két fivére odahaza van, a harmadik katonáskodik, a gabona pedig karácsonyig sem futja, és ezért a keresetükből élnek; odahaza öccse gazdálkodik, mert az házas, ő maga pedig özvegyember; a falujukból minden esztendőben elszegődik ide néhány kocsis-csapat; jómaga ugyan nem kocsis, hanem a postán dolgozik, hogy támogassa fivérét, és most, hála istennek, évi százhúsz rubelt kap, amelyből százat hazaküld, s az élet nem is volna rossz, "csak a kurirok roppant vadak, meg a nép nagyon mocskos szájú errefelé".
- Hát minek káromkodott az a kocsis? Uram-teremtőm! Talán szándékosan szakítottam le a lovait? Hát rosszat akarok én valakinek? És miért vágtatott utánuk! Hisz maguktól megjönnek, ha akarnak; így csak agyonhajszolja a lovakat, és maga is elpusztul - hajtogatta az istenfélő paraszt.
- Mi feketéllik ott? - kérdeztem, minthogy néhány fekete tárgyat vettem észre előttünk.
- Kocsikaraván. Ez ám a kedélyes utazás! - folytatta, amikor a gyékénnyel befedett, hatalmas kocsik mellé értünk, amelyek libasorban haladtak. - Nicsak, teremtett lelket sem látni: mindenki alszik! Az okos ló ismeri az utat: nem lehet letéríteni róla! Mi is jártunk ilyen kocsisorral - tette hozzá -, hát tudjuk.
Valóban különös látvány volt a gyékénytetejétől kerekéig hóval borított, néhány hatalmas szekér, amely szinte ember nélkül haladt. Csupán az elülső szekéren emelkedett fel vagy két ujjnyira a hólepte gyékény, és bújt elő egy percre egy sapka, amikor a csengettyűink tovacsilingeltek a szekérsor mellett. A nagy tarka ló, kinyújtott nyakkal és megfeszített háttal, ütemesen lépkedett a hóval teljesen elborított úton, egyhangúan ingatta bozontos fejét a fehérre vált járomban, és hegyezni kezdte az egyik hólepte fülét, amikor melléje értünk.
Újabb fél órai szótlan utazás után a kocsis ismét hozzám fordult.
- Mit gondol, nagyságos úr, jól megyünk?
- Nem tudom - feleltem.
- Azelőtt micsoda szél volt, most meg egészen a hátunkban van. Nem jól megyünk, megint eltévedtünk - állapította meg háborítatlan nyugalommal.
Láttam, hogy bár meglehetősen gyáva ember, teljesen megnyugodott, mióta sokan lettünk, és nem neki kellett vezetnie és felelősséget vállalnia - hiszen tömegben a halál is szép. Nagy hidegvérrel tette meg észrevételeit az élen hajtó kocsis hibáiról, mintha őneki semmi köze sem volna hozzá. Valóban észrevettem, hogy az elülső trojka néha bal, néha jobb oldalát fordítja felénk; sőt úgy rémlett, hogy egy kis helyen keringünk. Ez különben érzéki csalódás is lehetett, akárcsak az is, hogy olykor úgy tetszett, mintha az elülső trojka dombra kapaszkodnék fel vagy lejtőn ereszkednék le, jóllehet a sztyepp mindenütt teljesen sík volt.
Így mentünk még egy kis ideig. Ekkor látszólag messze, szinte a látóhatár peremén, hosszú, fekete, mozgó csíkot pillantottam meg. Egy perc múlva azonban már világossá vált előttem, hogy ez ugyanaz a szekérkaraván, amelyet nemrég előztünk meg. Ugyanúgy belepte a hó a csikorgó kerekeket, amelyek közül néhány nem is forgott; ugyanúgy aludtak az emberek a gyékény alatt, s az elöl baktató ló is éppúgy szaglászta az utat táguló orrlyukaival, és hegyezte a fülét, mint az előbb.
- Lám, addig keringtünk, míg megint ehhez a kocsisorhoz értünk! - jegyezte meg kocsisom elégedetlenül. - A kurir-lovak jók: de hát ostobán hajtja őket! A mieink meg teljesen kimerülnek, ha egész éjszaka így bolyongunk.
A torkát köszörülte.
- Forduljunk vissza, nagyságos úr, amíg még nincs baj.
- Miért? Valahová csak eljutunk.
- Hová jutnánk el? Hisz a sztyeppen fogunk éjszakázni. Hogy tombol a szél... Uram-teremtőm!
Csodálkoztam ugyan, hogy a vezető kocsis, aki már nyilván eltévesztette az utat és az irányt, nem indul az út keresésére, hanem vidáman kurjongatva, tovább hajt szapora ügetésben - de már nem akartam elmaradni tőlük.
- Kövesd csak őket - mondtam.
A kocsis tovább hajtott, de még kelletlenebbül noszogatta lovait, mint azelőtt, és többé nem elegyedett szóba velem.
4
A hóvihar mind erősebben tombolt. Száraz, apró szemű hó hullott, s a hideg fokozódott; orrom és arcom jobban fázott, gyakrabban siklott be egy-egy hideg légáram bundám alá, és kénytelen voltam összébb húzni magamon. A szántalpak néha csupasz, eljegesedett agyagon kopogtak, amelyről a szél lefújta a havat. Mivel már több mint ötszáz versztát tettem meg, és sehol sem szálltam meg éjszakára, szemem akaratlanul lecsukódott, és elszunnyadtam, bár nagyon érdekelt, hogyan végződik bolyongásunk. Egyszer, amikor kinyitottam a szemem, meglepett a hirtelenében vakítónak látszó fényesség, amely a fehér rónaságot beragyogta: a látóhatár jelentősen kiszélesedett, az alacsony, fekete égbolt eltűnt, s mindenfelé a hulló hó ferde, fehér csíkjai látszottak; az előttünk haladó trojkák körvonalai világosabban kidomborodtak, és amikor felnéztem, eleinte úgy rémlett, hogy a felhők szétoszlottak, és csak a hulló hó takarja el az eget. Míg szunyókáltam, felkelt a hold és hideg, éles fénye áthatolt a laza felhőkön. Csupán a szánomat, a lovakat és a kocsist láttam tisztán, meg az előttünk haladó három trojkát: legelöl szaladt a kurir-trojka, amelyben ugyanúgy, egyetlen kocsis ült a bakon és erős ügetésben hajtott; a második szánban, a gyeplőszárakat eleresztve, ketten ültek, ködmönből formált sátor alatt, és szüntelenül pipáztak, ami a meg-megcsillanó parázsból látszott; a harmadikban pedig nem lehetett látni senkit, a kocsis bizonyára aludt a szán belsejében. Miután felébredtem, az elülső kocsis néha-néha megállította lovait, és az út keresésére indult. Ilyenkor megálltunk, erősebben hallatszott a szél süvöltése, és tisztábban látszott a levegőben kavargó, megdöbbentően hatalmas hótömeg. Észrevettem, amint az alacsony kocsis, nagy ostorral a kezében, amellyel a havat tapogatta maga előtt, ide-oda járkált a világos félhomályban, majd visszament a szánhoz, oldalvást felugrott a bakra, és a szél egyhangú süvöltése közepette ismét felhangzott a szapora, csengő kurjongatás és a csengettyűszó. Valahányszor az első kocsis lemászott, hogy megkeresse az út vagy a kazlak nyomait, a második szánból mindig felcsendült az egyik kocsis friss, magabiztos hangja:
- Ide süss, Ignaska! - kiáltotta az első kocsisnak. - Egészen balra keveredtünk, tarts kissé jobbra, a szél irányába. - Vagy: - Mit keringsz, mint a bolond? A hó szerint menj, ahogyan a hó fekszik, nyomban kijutsz. - Vagy: - Jobbra ám, jobbra tarts, testvér! Látod, ott feketéllik valami, alighanem verszta-oszlop. - Vagy: - Mit bolyongsz? Mit bolyongsz? Fogd ki a tarkát és ereszd előre, mindjárt kivezet az útra. Úgy bizony!
A tanácsokat osztogató azonban nemcsak hogy nem fogta ki a maga ostorosát, és nem ment az utat keresni a hóban, hanem az orrát sem dugta ki a ködmöne alól, és amikor egyik tanácsára a vezető Ignaska azt kiáltotta, hogy hajtson ő elöl, ha tudja, merre kell menni - akkor a tanácsadó azt felelte, hogy ha ő hajtana kurir-trojkán, akkor előre menne, és kivezetné őket az útra. - A mi lovaink azonban hófúvásban nem mennek elöl! - rikoltotta. - Nem olyan lovak!
- Akkor ne papolj! - válaszolta Ignaska, miközben vidáman füttyentgetett lovaira.
A másik kocsis, aki a tanácsadó mellett ült a szánban, egy szót sem szólt Ignaskához, egyáltalán nem avatkozott bele a dologba. Jóllehet még nem aludt: ezt abból állapítottam meg, hogy pipája égett, s valahányszor megálltunk, hallatszott, hogy szünet nélkül, tempósan beszél. Mesét mondott. Egyszer azonban, amikor Ignaska már hatodszor vagy hetedszer állt meg, nyilván dühös lett, amiért megszakad az utazás gyönyörűsége, és rákiáltott:
- No, minek álltál meg már megint? Nézd csak, az utat akarja megtalálni! Nem érted, hogy hóvihar van? Ilyenkor maga a földmérő se bukkanna rá! Hajts, ameddig a lovak visznek. Holtra csak nem fagyunk... gyerünk, hallod!
- Dehogyis nem! Tavaly bizony megfagyott egy postakocsis! - jegyezte meg kocsisom.
A harmadik trojka kocsisa eközben az igazak álmát aludta. Csak egyszer, egy megállás alatt, rikoltott rá a tanácsadó:
- Filipp! Hé, Filipp! - Mivel pedig nem kapott választ, hozzátette: - Csak nem fagyott meg? Megnézhetnéd, Ignaska.
Ignaska, aki mindenre talált időt, odament a szánhoz, és lökdösni kezdte az alvót.
- Ni, hogy levette a lábáról az a negyed stof[106] pálinka! Ha megfagytál, szólj! - mondta, miközben rázogatta.
Az alvó dörmögött valamit és káromkodott.
- Él, testvérek! - állapította meg Ignaska és megint előrefutott. Újra elindultunk, sőt olyan sebesen haladtunk, hogy az apró termetű ostoros pejló, amelyet kocsisom szüntelenül vert a farán, nemegyszer ügyetlen vágtába csapott.
5
Már éjfélre járhatott az idő, amikor utolért az öreg kocsis és Vaszilij, akik az elszabadult lovak után indultak. Elfogták a lovakat, megtaláltak s utolértek bennünket, de hogy miként tudták megtenni ezt ebben a sötét, vak hóviharban, a kietlen sztyepp kellős közepén, ezt sohasem fogom megérteni. A kis öregember könyökével, lábával hadonászva ügetett a rudason (a másik két ló a hámhoz volt kötve: hófúvásban nem lehet szabadjára engedni). Amikor mellém ért, megint szidni kezdte a kocsisomat:
- Látod, te vaksi ördög! Igazán...
- Hé, Mitrics apó! - rikoltott ki a mesemondó a másik szánból. - Hát te élsz? Bújj be hozzánk!
Az öreg azonban nem felelt, hanem tovább szitkozódott. Amikor, úgy látszik, megelégelte, odaugratott a második szánhoz.
- Mind megfogtad? - kérdezték onnan.
- Hát hogyne!
Alacsony alakja rádőlt az ügető ló hátára, majd leugrott a hóba, és megállás nélkül a szán után iramodott, beléugrott és kilógatta a lábát. A hórihorgas Vaszilij, akárcsak az előbb, szótlanul beült az elülső szánba, Ignaska mellé, és vele együtt keresgélte az utat.
- Ni, hogy mocskolódik... Uram-teremtőm! - dünnyögte kocsisom.
Ezután sokáig haladtunk megállás nélkül a fehér sivatagban, a hóförgeteg hideg, áttetsző és imbolygó világánál. Ha kinyitom a szemem, ugyanaz a hófödte, otromba sapka és hát mered előttem, ugyanaz az alacsony járom látszik, amelyben a megfeszített zablaszíjak között állandóan ugyanabban a távolságban imbolyog a rudas feje, a fekete sörénnyel, melyet ütemesen lenget a szél egy irányban; háta mögött jobbról ugyanaz a pej ostoros, rövidre felkötött farokkal; hámfája olykor odakoccan a szán szegélyéhez. Ha lepillantok: ugyanazt a porhavat hasítják a szántalpak, a szél pedig makacsul kavarja, és egy irányba sodorja a havat. Elöl, egyforma távolságra, szaladnak az elülső trojkák; jobbra-balra minden fehér és csillámlik. Hiába keres a szem új tárgyat: sem verszta-oszlop, sem kazal, sem kerítés nincs sehol, nem látni semmit. Mindenfelé fehérség, minden fehér és mozdulatlan; a látóhatár hol mérhetetlenül messzinek látszik, hol pedig minden irányban két lépésnyire zsugorodik össze; néha hirtelen magas, fehér fal tornyosul jobb felől, és a szán mellett fut, majd egy csapásra eltűnik és elöl bukkan fel, hogy azután tovább fusson és megint eltűnjék. Ha pedig felfelé pillantok, az első percben világosságot látok, és úgy rémlik, mintha csillagok tündökölnének a ködön keresztül; a csillagok azonban egyre magasabbra suhannak tekintetem elől, és már csak a hó látszik, amely a szemem előtt hull az arcomba és bundám gallérjába; az ég mindenütt egyformán derűs, egyformán fehér, színtelen, egyhangú és állandóan változó. A szél is mintha megfordulna: hol szembe fúj, és hóval tapasztja be a szememet, hol meg oldalról bosszantóan a fejemre csapja a bundám gallérját, és gunyorosan az arcomhoz veregeti, hol pedig hátul süvölt valamilyen résben. A paták és a szántalpak halk csikorgása hallatszik szüntelenül a havon, a csengettyűk csörömpölése pedig elhal, amikor mély hóba süppedünk. Csak néha-néha, mikor széllel szemközt, és csupasz, fagyott agyagon siklunk, üti meg fülemet tisztán Ignat erélyes füttyentgetése és csengettyűjének trillázó csilingelése, a visszhangzó, csörömpölő kvinttel, s ezek a hangok váratlanul, vidítón törik meg a puszta lehangoló némaságát, majd ismét egyhangúan csengenek, bántó pontossággal játsszák ugyanazt a dallamot, amely akaratlanul bennem motoszkál. Az egyik lábam elgémberedett, s amikor megfordultam, hogy jobban betakaróddzam, a galléromat és a kucsmámat borító hó a nyakamba hullott és megborzongtam tőle; de általában nem fáztam az átmelegedett bundában, és álmosság környékezett.
6
Képzeletemben viharos gyorsasággal peregtek az emlékek és gondolatok.
"Vajon miféle parasztember lehet ez a tanácsadó, aki folyton kikiabál a második szánból? Bizonyára vörös hajú, köpcös, kurta lábú - gondoltam -, akár Fjodor Filippics, a mi régi kulcsárunk." És máris magam előtt látom nagy házunk lépcsőjét és az öt udvari cselédet, amint nehéz léptekkel, törülközőkkel húzzák ki a zongorát a szárnyépületből; s ott van Fjodor Filippics felgyűrt ujjú, nyersselyem kabátjában: egy pedált visz, előre futkos, nyitja a reteszeket, itt ránt a törülközőn, ott taszít egyet a zongorán, átbújik az emberek lába között, mindenkinek útjában van, és gondterhes hangon, szüntelenül kiáltozik:
- Hé, ti ott elöl, vegyétek fel a hátatokra! Úgy, emeljétek meg a farát, följebb, még följebb, be az ajtón! Így, ni!
- Már megbocsásson, Fjodor Filippics! Egy ember csak egy ember - jegyzi meg bátortalanul a korláthoz szorult, az erőlködéstől rákvörös kertész, miközben végső erejével tartja a zongora egyik sarkát.
Fjodor Filippics azonban nem csillapodik.
"Miféle dolog ez? - okoskodtam. - Azt gondolja talán, hogy a közös ügy szempontjából hasznos, nélkülözhetetlen munkát végez, vagy egyszerűen örül, mert Isten ilyen magabiztos, meggyőző ékesszólással ajándékozta meg, és élvezettel pazarolja e tehetségét? Bizonyára ez az igazság." Majd, hogy, hogy nem, a halastavat láttam, meg a fáradt cselédeket, akik térdig vízben húzzák a kerítőhálót, és Fjodor Filippics megint ott van, kezében vödör, minduntalan rákiált az emberekre, futkos a parton, s csak nagy ritkán megy oda a vízhez, hogy az aranyszínű kárászokat leszorítva, kiöntse a zavaros vizet és tisztát merjen. Majd pedig dél van, július. A kert frissen kaszált füvén, a függőlegesen aláhulló napsugarak perzselő tüzében megyek valahová; még nagyon fiatal vagyok, hiányzik valami, s nagyon vágyom valamire. A halastóhoz igyekszem, kedvenc helyemre, a vadrózsa-ágy és a nyírfasor között, és lefekszem aludni. Emlékszem arra az érzésre, amellyel fektemben a csomóssá szikkadt, fekete földet és a tó csillámló élénkkék tükrét néztem, a tüskés, piros vadrózsa-ágak között. Naiv önelégültség és szomorúság töltött el: körülöttem minden olyan gyönyörű volt, s oly erős hatást tett rám ez a szépség, hogy úgy tetszett, magam is szép vagyok, és csupán azon bosszankodtam, hogy senki sem csodál. Hőség van. Aludni próbálok, hogy megvigasztalódjam, de a legyek, az elviselhetetlen legyek itt sem hagynak nyugton, körém gyűlnek és makacsul ugrálnak homlokomról a kezemre, keményen, mintha apró magok hullanának rám. Nem messze tőlem méh zümmög a tűző verőfényben, sárga szárnyú pillangók szálldosnak ernyedten fűszálról fűszálra. Felnézek, s megfájdul a szemem: a nap vakítón ragyog a fodros nyírfa világos lombján keresztül, amely magasan, lomhán ingatja fölöttem ágait - és úgy rémlik, még nagyobb a forróság. Zsebkendővel takarom el arcomat; füllesztő lesz a meleg, és a legyek szinte a kezemhez tapadnak, amelyen kiüt a verejték. A vadrózsabokrok sűrűjében verebek nyüzsögnek. Egyikük egy arsin távolságnyira tőlem a földre huppan, egyszer-kétszer úgy tesz, mintha csőrével erősen belevágna, majd, az ágakat recsegtetve, vidám csiripeléssel kirepül az ágyásból; egy másik is leugrik a földre, meglóbálja a farkát, körülnéz, és mint a nyíl, csiripelve az elülső után röppen. Nedves ruhára csapó sulykolófa zaja száll a tavon, és ezek az ütések valahogy alacsonyan, a tó mentén terjednek tova. Fürdőzők nevetése, beszéde és paskolása hallatszik. Messze tőlem széllökés suhogtatja meg a nyírfák koronáit, majd közelebb érve, megzizegteti a füvet, s már a vadrózsabokrok lombjai is meglibbennek, megremegnek az ágakon; s végül hozzám is eljut a friss légáram, meglibbenti zsebkendőmet, megcsiklandozza izzadt arcomat. A meglibbenő zsebkendő résén berepül egy légy, ijedten csapdos nedves szám körül. Valami száraz gally nyomja a hátamat; nem tudok nyugodtan feküdni: megyek és megfürdök. Az ágyás mellett azonban sietős lépteket és ijedt női beszédet hallok:
- Ó, egek! No de ilyet! És egyetlen férfi sincs a közelben?!
Kiszaladok a napra.
- Mi az, mi történt? - kérdem a cselédasszonytól, aki sopánkodva fut el mellettem. Csak hátranéz, legyint és tovább szalad. De lám, Matrjona, a százöt éves öreganyó is a tóhoz siet, kezével szorítja le csúszkáló fejkendőjét, bicegve húzza, gyapjúharisnyás lábát. Két kislány egymásba fogózva szalad, s egy tízesztendős fiúcska siet utánuk, apjáról levetett kabátban, és az egyik lány kendervászon szoknyájába kapaszkodik.
- Mi történt? - kérdem tőlük.
- Egy paraszt a vízbe fúlt.
- Hol?
- A tóban.
- Kicsoda? A miénk?
- Nem, idegen.
Ivan, a kocsis nagy csizmájában a lekaszált füvön csoszogva, meg a kövér Jakov intéző, zihálva szalad a tó felé, én pedig utánuk iramodom.
Emlékszem, hogy egy érzés ezt sugallta bensőmben: "Ugorjál a vízbe, és húzd ki a parasztot, mentsd meg, és mindenki téged fog csodálni" - hiszen erre vágytam.
- Hol van, merre? - kérdezem a parton összeverődött udvari cselédektől.
- Amott, az örvényben, a túlsó part felé, a fürdőház közelében - magyarázta egy mosónő, s rárakosgatja a nedves fehérneműt a rúdra. - Látom, alábukik, majd felbukkan, aztán megint lemerül, feltűnik megint s kiabál: "Belefúlok, istenem!" és újra alásüllyedt, csak buborékok szálltak. Ekkor észbe kaptam: fuldoklik. Felordítok: "Uram-teremtőm, fuldoklik egy ember!"
A mosónő vállára veti a rudat, és derekát riszálva, elindul az ösvényen.
- Lám, megvan a baj! - mondja kétségbeesetten Jakov Ivanov, az intéző. - Mennyi hercehurca lesz a zemsztvo-bírósággal, csak győzze az ember!
Egy kaszás paraszt furakodik át a túlsó parton összesereglett asszonyok, gyerekek és aggastyánok tömegén. Kaszáját egy fűz-ágra akasztja, majd lassan húzni kezdi a csizmáját.
- Hol van, hol fulladt bele? - kérdeztem folyton; a vízbe akarom vetni magam, hogy valami rendkívülit műveljek.
De csak a tó sima tükrére mutatnak, amelyet csupán nagy néha fodroz a tovasuhanó szél. Érthetetlen, hogyan merülhetett alá; a víz pedig ugyanolyan sima, szép és közönyös fölötte, mint másutt, aranyosan csillog a déli napsütésben; és úgy tetszik, semmit sem tudok csinálni, senkit sem ejtek bámulatba, annál kevésbé, mert nagyon rosszul úszom; a paraszt pedig már húzza az ingét a fején keresztül, s nyomban beleugrik a tóba. Mindenki reménykedve, elszoruló szívvel néz rá; de amint válláig ér a víz, lassan megfordul, kimegy a partra, és felhúzza az ingét: nem tud úszni.
Tódul a nép, a tömeg mind jobban dagad, az asszonyok egymásba fogóznak, de senki sem segít. Az újonnan érkezők tanácsokat osztogatnak, hüledeznek, arcukból rémület és kétségbeesés sugárzik; a régóta ott lebzselők közül egyesek, az álldogálásba belefáradva, leülnek a fűbe, mások pedig hazamennek. A vén Matrjona anyó megkérdi lányától, hogy becsukta-e a kemence ajtaját; az apja kabátjában feszítő kisfiú pedig kavicsokat dobál buzgón a vízbe.
Lám, ott szalad lefelé a házból Trezorka, Fjodor Filippics kutyája: hangosan ugat, és csodálkozva nézeget hátra. S a vadrózsaágy mögül előbukkan Fjodor Filippics is, lefelé rohan és kiabál.
- Mit bámultok? - kiáltja és futás közben lerántja kabátját. - Alámerült valaki, ők meg bámulnak! Kötelet ide!
Valamennyien reménykedve, félve nézik Fjodor Filippicset, aki egy szolgálatkész cseléd vállára támaszkodva, bal csizmája orrával letolja a jobb lábáról a csizmát.
- Amott, ahol az emberek állnak, a fűzfától jobbra, Fjodor Filippics, ott ni - mondja neki valaki.
- Tudom! - válaszolja, és, nyilván az asszonyseregen mutatkozó szégyenkezés jeleire homlokát ráncolva, húzza le ingét, leveti nyakából a kis keresztet, odaadja a parancsát leső kertészfiúnak, és a lekaszált füvön határozott léptekkel a tó partjára siet.
Trezorka, mivel nem érti gazdája sebes mozdulatainak okát, megtorpan a tömeg előtt, csámcsogva majszol néhány fűszálat, majd kérdőn pillant urára, hirtelen vidáman felvakkant és vele együtt ugrik a vízbe. Az első percben semmit sem látni, csak habot és szertefröccsenő tajtékot, amelynek cseppjei hozzánk is elérnek; de íme, felbukkan Fjodor Filippics, amint kecsesen hadonászva, és fehér hátát egyenletesen emelgetve és süllyesztve, öles csapásokkal úszik a túlsó part felé. Trezorka viszont vizet nyelt, és sietve visszafordul; megrázza magát a tömeg előtt, majd hátára hemperedve, megtörülközik. Miközben Fjodor Filippics a túlsó parthoz közeledik, két kocsis rúdra csavart hálóval a fűzfához szalad. Fjodor Filippics pedig, miért, miért nem, felemeli mindkét karját, alábukik egyszer, kétszer, háromszor, minden alkalommal vízsugarat lövell a szájából, kecsesen megrázza a haját, és nem válaszol a mindenfelől záporozó kérdésekre. Végül kimászik a partra, és - ahogyan látom - csupán a háló eligazítására ad utasításokat. A hálót kihúzzák, de semmi sincs benne, csak iszap, amelyben néhány apró kárász vergődik. Míg a hálót újra bevetik, átsietek a túlsó partra.
Csak a parancsokat osztogató Fjodor Filippics hangja, a vízbe huppanó nedves kötél csobbanása, meg rémült sóhajtozás hallatszik. A háló jobb szárnyához erősített kötél, moszattól borítva, lassan bújik elő a vízből.
- Húzzátok valamennyien, egyszerre, rajta! - rikoltja Fjodor Filippics. Előtűnnek a vízáztatta nehezékek.
- Van benne valami, nehezen jön, testvérek - állapítja meg egy hang.
A füvet áztatva és letiporva, partra kerülnek a háló szárnyai is, amelyekben két-három kárász ficánkol. És akkor a megfeszült hálóban levő felkavart víz sekély, hullámzó rétegén keresztül valami fehér tárgy tűnik elő. Halk, de a halotti csendben meglepően jól hallatszó, rémült sóhajtás száll a tömegben.
- Húzzátok, egyszerre, ki a partra! - csendül Fjodor Filippics határozott hangja, és a vízbefúltat a lekaszált lapu- és bojtorjánszárak között a fűzfához vonszolják.
És látom jó öreg nagynénémet, selyemruhájában, látom lila, bojtos napernyőjét, amely annyira elüt a halálnak ettől az egyszerűségében oly borzalmas képétől, és az arcát, amely sírásra áll. Emlékszem, milyen csalódás rajzolódott arcára, hogy itt még az árnika sem segít, és emlékszem arra a fájó, szomorú érzésre, amely akkor fogott el, amikor a szeretet naiv önzésével kérlelt: "Menjünk innen, kedvesem. Ah, milyen szörnyű! Te pedig mindig egyedül fürdesz és úszol."
Emlékszem, milyen vakítón, perzselőn tűzött a nap a lábam alatt szétomló, száraz földre, s hogyan csillámlott a tó tükrén; miként csapkodtak a part mentén a kövér pontyok, és fodrozták a tó közepét az apró halak rajai; milyen magasan keringett az égen a héja, a kiskacsákra vadászva, melyek heves paskolással, csobogással úsztak ki a nádason keresztül a nyílt vízre; mint gyülekeztek a látóhatáron fehér, göndör viharfelhők; hogyan folyt szét lassan a hálóval a partra húzott sár, és a töltésen végigmenve, mint hallottam ismét a sulykoló ütéseinek hangját, amely tovaszállt a tavon.
De ez a sulykoló úgy szól, mintha kettő szólna tercben, s ez a hang kínoz, gyötör, annál inkább, mivel tudom, hogy ez a sulykoló csengettyű, és Fjodor Filippics nem némíthatja el. És a sulykoló, mint valami kínzószerszám, összeszorítja elgémberedő féllábamat - és elalszom.
Arra ébredtem, hogy - legalább nekem úgy rémlett - nagyon gyorsan száguldunk, és két hang beszélget mellettem.
- Hallod-e Ignat, hé, Ignat! - hallatszik a kocsisom hangja. - Vedd át az utasomat: hiszen neked úgyis menned kell, én meg minek hajszoljam feleslegesen a lovaimat! Vedd át!
Ignat hangja pedig, közvetlenül mellőlem, így válaszol:
- Mi örömöm van abból, hogy még egy utasért is feleljek? Fizetsz egy fél stofot?
- Még mit nem!... Egy negyed is elég.
- Mit, egy negyedet! - kiáltja a másik. - Egy negyed stofért hajszoljam a lovakat!
Felnyitom a szemem. Még mindig ugyanaz a tűrhetetlenül hullámzó hómező csillámlik előttem, ugyanazokat a kocsisokat és lovakat látom, de mellettem egy szán halad. Kocsisom ugyanis utolérte Ignatot, és most elég sokáig egymás mellett megyünk. Bár valamelyik szánból egy hang azt tanácsolja, hogy fél stofnál alább ne vállalja. Ignat hirtelen megállítja trojkáját.
- Isten neki, rakodj át, legyen a kedved szerint. Holnap, amikor megérkezünk, megfizeted a negyed stofot. Sok a holmi?
Kocsisom szokatlanul fürgén ugrik ki a hóba, meghajol előttem és arra kér, hogy szálljak át Ignathoz. Én beleegyezem; de látom a jámbor paraszt annyira boldog, hogy szeretné rápazarolni valakire háláját, örömét: hajlong, köszönetet mond nekem, Aljoskának, Ignaskának.
- No, hála istennek! Ki látott ilyet, uram-teremtőm! Fél éjszaka hányódunk, és magunk se tudjuk, hová megyünk! Ignaska bezzeg elviszi az urat, ahová kell, az én lovaim meg már sehogy sem akarnak húzni.
És kettőzött buzgalommal rakja ki a poggyászomat.
Míg átrakodtak, a hátszélben, amely valósággal magával sodort, átmentem a második szánhoz. Jó negyed arsinnyi hóréteg takarta, főleg azon az oldalán állt vastagon a hó, ahol a két kocsis a szél ellen ködmönt feszített ki a feje fölött, a ködmön alatt azonban barátságos meleg volt. A kis öregember ugyanúgy hevert, kinyújtott lábbal, a mesemondó pedig tovább beszélt: "Akkor pedig, vagyis, amikor a tábornok a király nevében meglátogatja Mariját a börtönében, akkor pedig, vagyishát Marija így szól hozzá: Tábornok! Nem kellesz nekem, és nem tudlak szeretni vagyishát nem leszel a kedvesem, mert az én kedvesem az a herceg..."
- Akkor pedig... - folytatta volna, de amint megpillantott, elhallgatott egy percre, és erősen szívni kezdte a pipáját.
- Mi a nagyságos úr, mesét jött hallgatni? - kérdezte az, akit tanácsadónak neveztem.
- Milyen pompás, vidám itt nálatok! - mondtam.
- Miért ne! Unalmunkban tesszük, legalább nem gondolkozunk.
- Hát azt nem tudjátok, hogy most merre vagyunk? Ez a kérdés, úgy láttam, nem tetszett a kocsisoknak.
- Ugyan ki tudná megmondani? Talán egészen a kalmükökhöz vetődünk el - válaszolt a tanácsadó.
- Mit csinálunk hát? - kérdeztem.
- Hogy mit csinálunk? Hát megyünk, majd csak kijutunk valahová - mondta elégedetlenül.
- No, és ha nem jutunk ki, hanem a lovak megállnak a hóban, akkor mi lesz?
- Mi?! Semmi.
- De hát megfagyhatunk.
- Tiszta sor, hogy megfagyhatunk, hiszen még kazlakat sem látni: tehát egészen a kalmükökhöz tévedtünk. Az a legfontosabb, hogy a havat figyeljük.
- Hát te nem félsz, hogy megfagysz, nagyságos úr? - kérdezte a kis öregember remegő hangján.
Mintha kötődni akart volna velem, de észrevettem, hogy minden porcikája remeg a hidegtől.
- Bizony, igen hidegre fordul az idő - jegyeztem meg.
- Eh, nagyságos úr! Tedd azt, amit én: futkoss néha egy keveset, attól megmelegszel.
- A legfontosabb, hogy fuss a szán után - mondta a tanácsadó.
7
- Tessék beszállni: készen vagyunk! - kiáltotta Aljosa az első szánból.
A hóvihar olyan hevesen tombolt, hogy csak erőnek erejével, teljesen előre görnyedve és mindkét kezemmel köpenyem szárnyába kapaszkodva tudtam megtenni a néhány lépést a szánig, a hullámzó hóban, amelyet a szél kifújt a lábam alól. Régi kocsisom már az üres szán közepén térdelt, de amikor megpillantott, levette nagy süvegét - a szél bőszen felborzolta a haját -, s borravalót kért. Bizonyára nem is várta, hogy adjak neki, mivel visszautasító válaszom egyáltalán nem keserítette el. Még ezt is megköszönte, majd fejébe csapta süvegét és így szólt:
- Adjon isten a nagyságos úrnak... - s megrántotta a gyeplőt, cuppantott és elindult.
Ezután Ignaska is nekidőlt egész hátával, és rárivallt a lovakra. Megint a paták kopogása, kurjongatás és csengettyűszó váltotta fel a szél süvöltését, amely különösen erősen hallatszott, amíg egy helyben vesztegeltünk.
Az átrakodás után körülbelül negyedóráig nem aludtam és szórakozásból új kocsisomat és a lovakat nézegettem. Ignaska délcegen ült a bakon, szüntelenül fel-felugrált, a kezéről lelógó ostort suhogtatta a lovak fölött, kurjongatott, egymáshoz ütögette a lábait s előre hajolva igazgatta a rudas farhámját, amely minduntalan jobbra csúszott. Nem volt magas, de izmos testalkatúnak látszott. Bekecse fölött ködmönt viselt öv nélkül, csaknem teljesen letűrt gallérral, s nyaka teljesen csupasz maradt, csizmája nem nemezből, hanem bőrből volt, sapkája pedig kicsi, s minduntalan levette és igazgatta. Fülét csak a haja takarta. Mozdulataiban nemcsak tetterő érződött, hanem - nekem legalább így tetszett - inkább az a vágy, hogy felcsigázza energiáját. De minél tovább mentünk, annál gyakrabban ugrált fel a bakon, hogy megigazítsa öltözékét, annál sűrűbben verdeste össze a lábát, és elegyedett szóba velem és Aljoskával, mintha attól félt volna, hogy inába száll a bátorsága. És volt is oka rá: a lovak ugyan derekasan húztak, az út azonban lépésről lépésre nehezebben járható lett, és a lovak szemlátomást egyre kelletlenebbül futottak; már ostorhoz kellett nyúlni, és a csapzott sörényű, derék, izmos rudas egyszer-kétszer meg is botlott, bár ijedtében nyomban előrelódult, és bozontos fejét majdnem a csengettyűig vetette fel. A jobb ostoros pedig, amelyet akaratlanul is figyeltem, oldalt csapkodó, ugráló hosszú szíjbojtjával együtt, észrevehetően lazította az istrángját, s ostort kívánt, de mintha - ahogyan derék, sőt tüzes lóhoz illik - maga is haragudott volna e gyengeségére, és mérgesen csüggesztette le és emelgette a fejét, szinte kérte, hogy húzzák szorosabbra a gyeplőt... Valóban félelmetes dolog volt, hogy a hóvihar és a fagy egyre erősbödik, a lovak pedig gyengülnek, az út mind rosszabb lesz, mi meg végképp nem tudjuk, hol vagyunk és hová tartsunk, hol találunk már nem is állomást, hanem legalább valami menedéket, nevetséges, furcsa volt hallani, amint a csengettyű oly könnyedén és vidáman szól, Ignatka pedig oly fürgén és szépen kurjongat, mintha január eleji fagyos, napsütéses délidőben, ünnepnap kocsiznánk végig a falu főutcáján - s főként az látszott különösnek, hogy mi állandóan megyünk, és sebesen távolodunk attól a helytől, ahol az imént voltunk. Ignaska nótába fogott, és bár pocsék fejhangon énekelt, de úgy harsogott és a szünetekben oly vígan fütyörészett, hogy aki hallgatta, nemigen csüggedhetett el.
- Hé-hé! Mit köszörülöd folyton a torkod, Ignat! - harsant fel a tanácsadó hangja. - Állj meg egy kicsit!
- Mi az?
- Á-á-állj!
Ignat megállította a lovakat. Csend lett. Felzúgott, felsüvöltött a szél, és a kavargó hó sűrűbben hullott a szánba. A tanácsadó odalépett hozzánk.
- No, mi az?
- Hogyhogy mi! Hát hová megyünk?
- Tudja a halál!
- Tán lefagyott a lábad, hogy úgy topogsz?
- Egészen elgémberedett.
- Jól tennéd, ha leszállnál: ott dereng valami, hátha kalmüktábor. Mindjárt megmelegíthetnéd a lábad.
- Jól van. Tartsd a lovakat... nesze.
És Ignat eliramodott a jelzett irányban.
- Az ember mindig tartsa nyitva a szemét és nézzen körül: akkor talál is; de így, vaktában hajtani! - fordult felém a tanácsadó. - Lám, hogy megizzadtak a lovak!
Amíg Ignat távol volt - oly sokáig, hogy már attól féltem, eltévedt - a tanácsadó magabiztos, nyugodt hangon magyarázta, mit kell tenni hófúvás idején: a legjobb kifogni és elengedni a lovat, akkor mérget lehet venni rá, hogy jó útra visz, néha pedig a csillagok után is lehet tájékozódni - és ha ő hajtott volna elöl, már régen az állomáson volnánk.
- No, van valami? - kérdezte Ignattól, aki végre visszatért, fáradtan vonszolva lábát a majdnem térdig érő hóban.
- Van, van, tábort látni - felelte Ignat zihálva -, de nem tudom, miféle. Bizonyára a Prolgovszkaja-telep felé tévedtünk, testvér. Balra kell tartani.
- Mit zagyválsz? A mi táboraink azok, amelyek a falu mögött vannak - vitatkozott a tanácsadó.
- Mondom, hogy nem!
- De én látom, hogy az, ha pedig nem, akkor Tamisevszko. Mindenképpen jobbra kell fordulnunk, éppen a nagy hídhoz érünk ki, a nyolcadik verszta-oszlophoz.
- Mondom, hogy nem az! Hisz láttam! - fortyant fel Ignat.
- Ej, testvér! És te még kocsisnak tartod magad.
- Éppen hogy annak! Eredj oda magad.
- Minek mászkáljak! Úgy is tudom.
Ignat szemlátomást dühbe jött: nem felelt, hanem felugrott a bakra és tovább indult.
- Ni, hogy elgémberedett a lábam: ezt bizony nem tudom megmelegíteni - mondta Aljoskának, és egyre szaporábban topogott és seperte, szórta ki a havat a csizmaszárából.
Szörnyen elálmosodtam.
8
"Úgy látszik, megfagyok - gondoltam álmomban. - Azt mondják, a megfagyás mindig alvással kezdődik. Akkor már jobb vízbe fúlni, mint megfagyni, legfeljebb kihúznak a hálóval; különben egyre megy, hogy vízbe fúlok vagy megfagyok, csak a hátamat ne döfködje ez a rúd, és ne tudjak semmiről."
Egy pillanatra elveszítem öntudatomat.
"De mégis hogyan végződik? - ötlik fel bennem a kérdés, és egy percre felnyitom a szemem, és szemügyre veszem a fehér térséget. - Hogyan végződik? Ha nem találunk kazlakat, és a lovak megállnak, ami valószínűleg hamar bekövetkezik, akkor valamennyien megfagyunk." Megvallom, bár féltem egy keveset, a gyenge félelemnél erősebb volt bennem az a kissé tragikus vágy, hogy valami rendkívüli történjék velünk. Úgy rémlett, nem is volna rossz, ha reggelre a lovak valamilyen távoli, ismeretlen faluba vinnének, félig megfagyva, sőt egyesek közülünk akár teljesen meg is fagyhatnak. Effajta ábrándok kergetőztek elmémben, rendkívüli világossággal és gyorsasággal. A lovak megállnak, betemet a hó, a lovakból már csak a járom meg a fülük látszik; hirtelen azonban megjelenik a hó tetején Ignaska a trojkájával, és elhajt mellettünk... Könyörgünk neki, kiabálunk, hogy vegyen fel; de a szél elsodorja a hangot, s nincs is hangunk. Ignaska pedig nevetgél, kurjongat a lovaira, fütyörészik és eltűnik egy hófödte, mély szakadékban. A kis öreg kocsis lóra kap, hadonászik a könyökével, és el akar vágtatni, de meg sem tud mozdulni; az én ormótlan süvegű, öreg kocsisom pedig ráugrik, lerántja és a hóba tiporja. "Te varázsló! - ordítja. - Te mocskolódó! Együtt fogunk bolyongani." A kis öregember azonban átfúrja fejét a hóbuckán, és már nem is öregember, hanem nyúl, és eliszkol előlünk. A kutyák mind utána iramodnak. A tanácsadó pedig, aki nem más, mint Fjodor Filippics, azt mondja, hogy üljünk le körben, nem tesz semmit, ha belep a hó: jó melegünk lesz. Valóban melegünk van, és kellemesen érezzük magunkat, csak szomjasak vagyunk. Előszedem az elemózsiás kosarat, mindenkit megkínálok rummal és cukorral, s magam is nagy gyönyörűséggel iszom. A mesemondó pedig a szivárványról mond mesét - és máris mennyezet kerül fölénk hóból, és szivárvány tündököl. "Most mindegyikünk csináljon egy kis szobát magának a hóban, és feküdjünk le!" - mondom. A hó puha és meleg, akár a prém. Szobácskát építek magamnak, és be akarok menni. Fjodor Filippics azonban, aki észrevette, hogy pénz is van a kosaramban, rámszól: "Állj! Ide a pénzt. Úgyis meg kell halnunk!" - és megragadja a lábamat. Én odaadom a pénzt, és csak azt kérem, hogy engedjenek el; de nem hiszik el, hogy csak ennyi pénz van nálam, és meg akarnak ölni. Megfogom az öreg kezét, és kimondhatatlan gyönyörűséggel csókolni kezdem: keze finom és édes. Eleinte el akarja rántani, de aztán hagyja, sőt a másik kezével simogat. Fjodor Filippics azonban odajön és fenyeget. Beszaladok a szobámba, de nem is szoba ez, hanem hosszú, fehér folyosó, és valaki fogja a lábamat. Kiszabadítom magam, ruhám és bőröm egy része azonban ott marad a kezében; de csak fázom és szégyenkezem, annál is inkább, mivel nagynéném közeledik, napernyőjével és a homeopata-házipatikával: a karján a vízbefúlt jön felém. Nevetnek és nem értik, miért integetek feléjük. A szánkóra ugróm, s lábamat magam után vonszolom a hóban; a kis öregember azonban, könyökével hadonászva, utánam iramodik. Már közel van, de akkor hallom, hogy előttem két harang zúg, és tudom, hogy ha odáig érek, megmenekültem. A harangok egyre hangosabban zúgnak; a kis öregember utolér, és hassal az arcomra zuhan, úgyhogy, alig hallom a harangzúgást. Újra megragadom a kezét és csókolni kezdem, de ekkor kiderül, hogy a kis öreg ember nem más, mint a vízbefúlt... és így kiált: "Ignaska! Megállj, ott vannak az ahmetkai kazlak! Eredj csak, nézd meg!" Ez már nagyon félelmetes. Inkább felébredek...
Kinyitom a szemem. A szél arcomba csapta Aljoska köpenyének szárát, térdem fedetlen. Csupasz jégkérgen haladunk, és a csengettyűk terce jól hallhatóan száll a levegőben, a csörömpölő kvinttel.
Körülnézek, merre vannak a kazlak. De a kazlak helyett - már nyitott szemmel - csak egy erkélyes házat és lőrésekkel csipkézett erődfalat látok. Semmi kedvem, hogy alaposabban szemügyre vegyem a házat és az erődöt: inkább azt a fehér folyosót akarom újra látni, amelyen végigszaladtam, a templomi harang zúgását szeretném hallani, és az öregember kezét csókolni. Ismét lehunyom a szemem és elalszom.
9
Mélyen aludtam, de a csengettyűk tercét szüntelenül hallottam, és láttam álmomban, hol kutya képében, amely ugatva ront rám, hol orgonaként, amelynek egyik sípja vagyok, hol pedig francia vers formájában, amelyet én írok. Néha meg úgy rémlett, hogy ez a terc holmi kínzóeszköz, amely szüntelenül összeszorítja a jobb sarkamat. Ez olyan erős érzés volt, hogy felébredtem, kinyitottam a szemem, és dörzsölni kezdtem a lábamat. Bizony, kissé már elgémberedett. Ugyanolyan világos, fátyolos, fehér éjszaka volt, mint az előbb; ugyanaz a mozgás taszított előre engem és a szánt; ugyanaz az Ignaska ült féloldalt a bakon és topogott; ugyanaz az ostoros ügetett nyújtott nyakkal és alacsonyan szedve a lábát a mély hóban; a bojt ugrándozott a farhámon, és a ló hasához verődött. A rudas feje a lengő sörénnyel ütemesen ingadozott, s hol megfeszítette, hol meglazította a járomhoz kötött gyeplőt. Mindezt azonban hó fedte, borította be, még magasabban, mint azelőtt. Hó kavargott elöl, oldalt, betakarta a szántalpat, a lovak lábait térdig, felülről pedig gallérunkra, kucsmánkra zúdult. A szél hol jobbról, hol balról fújt, meglengette gallérunkat. Ignat ködmönének szárnyát, az ostoros sörényét, süvített a hám fölött és a szánkórudak között.
Rettenetesen hideg lett. Amint kidugtam fejem a bundagallérból, a kavargó, fagyos, száraz hó nyomban betömte pilláimat, orromat, számat és a nyakamba hullt; körülnéztem - de minden fehér, világos és hólepte volt, és nem látszott semmi, csak a homályos fény meg a hó. Valóban megrémültem. Aljoska a lábamnál aludt, a szán legmélyén; egész hátát vastag hóréteg takarta. Ignaska azonban nem csüggedt: szüntelenül rángatta a gyeplőszárakat, kurjongatott és topogott. A csengettyű pedig ugyanolyan furcsán csilingelt. A lovak fújtattak, de azért szaladtak, bár egyre többet botladoztak, s valamivel lassabban húztak. Ignaska ismét felugrott, meglendítette kesztyűs kezét, és vékony, erőlködő hangján énekbe fogott. De nem fejezte be, hanem megállította a trojkát, a gyeplőt ledobta a bakra és lemászott. A szél eszeveszetten süvöltött; a hó úgy ömlött a bundám szárnyára, mintha lapáttal szórták volna. Hátranéztem: a harmadik trojka nem látszott, nyilván elmaradt. A második szán mellett, a havas ködben, az öreg kocsis ugrált egyik lábáról a másikra. Ignaska három lépésnyire elment a szántól, leült a hóba, leoldozta övét és nekilátott, hogy lehúzza a csizmáját.
- Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Le kell húzni a csizmát, különben teljesen lefagy a lábam - felelte és tovább vetkőzött.
Nagyon fáztam, s ezért nem dugtam ki a nyakamat a gallérból, hogy megnézzem, mit csinál. Egyenesen ültem és az ostorost néztem, amely szétterpesztette a lábát, és fájdalmasan, fáradtan lóbálta felkötött, hólepte farkát. Arra a lökésre riadtam fel, amikor Ignat felugrott a bakra, és megtaszította a szánt.
- Nos, hol vagyunk most? - kérdeztem. - Legalább virradatra célhoz érünk?
- Nyugodt lehet az úr, odavisszük - válaszolta. - Az a fontos, hogy a lábam megmelegedett, mert lehúztam a csizmámat.
Elindultunk. A csengettyű megszólalt, és a szán ismét ringani kezdett. Megint süvített a szél a szántalpak alatt, és megint úsztunk a hó parttalan tengerén.
10
Mély álomba merültem. Amikor pedig Aljosa meglökött a lábával, és felébredtem, kinyitottam a szemem, már reggel volt. De mintha még hidegebb lett volna, mint éjszaka. Nem havazott, de az erős, száraz szél tovább sodorta a porhavat a mezőn, különösen a lovak patái és a szántalpak alatt. Jobbra, keleten, komor sötétkék volt az ég; de a vöröses-narancssárga ferde fénycsíkok egyre élesebben rajzolódtak ki rajta. Fejünk fölött, a majdnem színtelen, tovasikló hófelhők mögött halvány kékség látszott; balra pedig világos, könnyű felhők kergetőztek. Körös-körül, amerre a szem ellátott, mindenütt éles rétegekbe rakódott mély, fehér hó borította a mezőt. Itt-ott bucka szürkéllett, amely fölött makacsul kavargott az apró szemű, száraz porhó. Sehol semmi nyom, sem száné, sem emberé, sem állaté... A kocsis hátának és a lovaknak a körvonalai még a fehér háttérből is világosan, élesen domborodtak ki... Ignaska sötétkék sapkájának szegélye, gallérja, haja, sőt még csizmája is fehér volt. A szánt teljesen belepte a hó. A sötétszürke rudas fejének és marjának jobb oldalát is hó borította; az én ostorosom lábai térdig havasak voltak, és bozontos, izzadt farának jobb felét is hó takarta. A bojtocska ugyanúgy ugrált, bármely elképzelhető dallam ütemére, és a ló is ugyanúgy futott, csak behorpadt, szaporán emelkedő és süllyedő hasán és csüngő fülein látszott, mennyire kimerült. Csupán egyetlen új tárgy keltette fel figyelmemet: egy verszta-oszlop, amelyről hó szitált a földre, s amely körül a szél valóságos hóhegyet söpört össze jobb felől, de még egyre tombolt, és szüntelenül az egyik oldalról a másikra hányta a havat. Szörnyen csodálkoztam, hogy egész éjszaka, tizenkét órán át, ugyanazokkal a lovakkal utaztunk, nem tudni hová, megállás nélkül, és mégis célhoz értünk. Csengettyűnk mintha még vidámabban csilingelt volna. Ignat összehúzta magán a ködmönt, és vígan kurjongatott; hátunk mögött a kis öreg kocsis és a tanácsadó trojkájának lovai prüszköltek és csengettyűi szóltak; de az a kocsis, amelyik aludt, végképp elszakadt tőlünk a sztyeppen. Ám alig tettünk meg fél versztát, szánkó és három ló friss, alig belepett nyomára bukkantunk, és itt-ott rózsaszínű vérfoltok látszottak rajta; bizonyára az ostor nyomán serkent ki a lovak vére.
- Ez Filipp! Lám, megelőzött minket! - jegyezte meg Ignaska.
Nemsokára cégtáblát himbáló, magányos házikó tűnt fel az út mentén, a hó közepette, amely jóformán a tetejéig, az ablakokig belepte. A kocsma előtt trojka állt; a három szürke ló szétterpesztett lábbal, becsüggedt fejjel álldogált, hátukon az izzadságtól göndörödött a szőr. Az ajtó körül eltisztították a havat, s lapát támaszkodott hozzá; a tetőről azonban a süvöltő szél egyre csak seperte, kavarta a hópelyheket.
Csengettyűink hangjára jól megtermett, piros arcú, vörös hajú kocsis lép ki az ajtón, egy pohár pálinkával a kezében, és kiált valamit. Ignaska felém fordul és engedélyt kér, hogy megállhasson. Most először látom a képét.
11
Arca nem volt sötét, száraz, és az orra sem egyenes, mint ezt hajából és testalkatából ítélve várhattam. Kerek, vidám, egészen pisze ábrázata volt, nagy szájjal és világoskék, kerek szempárral; orcái, nyaka vörösek, mintha posztóronggyal dörzsölte volna meg; szemöldökét, hosszú pilláit és az arca alsó felét egyenletesen borító pelyhet pedig hó tapasztotta össze, és teljesen fehérnek látszott.
Az állomásig már csak fél verszta volt hátra, így hát megálltunk.
- Csak minél gyorsabban - mondtam.
- Egy perc - felelte Ignaska, miközben leugrott a bakról, és odament Filipphez.
- Add ide, pajtás - mondta; jobb kezéről lehúzta és a hóba dobta a kesztyűt az ostorral, majd hátravetette fejét, és egy hajtásra megitta a pohárka pálinkát, amelyet Filipp odanyújtott.
A kocsmáros - nyilván kiszolgált kozák - félstofos üveggel a kezében, kilépett az ajtón.
- Kinek adjak? - kérdezte.
A nyurga Vaszilij, egy sovány arcú, szőke, kecskeszakállú paraszt, meg a kövér, keseszemöldökű tanácsadó, akinek vörös arcát sűrű, fehér szakáll borította, odament a kocsmároshoz és szintén megivott egy-egy pohárkával. A kis öreg kocsis is odasettenkedett az ivókhoz, de neki nem adtak; erre a szán mögé kötött lovaihoz ment, és simogatni kezdte az egyiket, a hátán meg a farán.
A kis öregember szakasztott olyan volt, amilyennek képzeltem: alacsony, cingár, arca ráncos, kékes, szakálla gyér, orra hegyes, fogai pedig szuvasak, sárgák. Vadonatúj kocsis-süveget viselt, de kopott, kátrányfoltos, a vállán és az alján szakadozott bekecse alól kikandikált a térde, meg az óriási halinacsizmába gyűrt kendervászon-alsóruhája. Egészen meggörnyedt, összehúzódzkodott, és reszkető arccal és térddel tett-vett a szán körül, nyilván azért, hogy megmelegedjék.
- Nosza, Mitrics, hozass egy negyed stofot: az a legfontosabb, hogy felmelegedjél - szólt rá a tanácsadó.
Mitrics megrázkódott. Megigazította lova farhámját, megigazgatta a jármot is, majd odalépett hozzám.
- Nagyságos uram - kezdte s levette sapkáját ősz fejéről, és mélyen meghajolt -, egész éjszaka együtt bolyongtunk, kerestük az utat: megajándékozhatna egy negyed stofra valóval! Igazán, bátyuskám, kegyelmes uram! Különben nem tudok felmelegedni - tette hozzá hízelgő mosollyal.
Adtam neki egy negyedrubelt. A kocsmáros kihozott egy negyed stof pálinkát, és odanyújtotta az öregnek. Az pedig letette kesztyűjét, az ostort, és a pohárhoz nyúlt kicsiny, fekete bütykös és kissé elkékült kezével; hüvelykujja azonban, mintha nem is az övé volna, nem engedelmeskedett: nem tudta megfogni a poharat, leejtette a hóba, és a pálinka kiömlött.
A kocsisok felkacagtak.
- Ni, hogy megfagyott Mitrics! Még a pálinkát sem tudja tartani!
Mitrics azonban módfelett elkeseredett azon, hogy kiöntötte az italt.
Töltöttek neki még egy pohárral, és a szájába öntötték. Nyomban felderült, beszaladt a kocsmába, pipára gyújtott, vicsorgatta sárga, szuvas fogait, és unos-untalan káromkodott. Miután a kocsisok megitták az utolsó negyed stofot, ki-ki trojkájához ment, és elindultunk.
A hó egyre fehérebb és csillogóbb lett, úgyhogy szemem belefájdult a nézésébe. Az égen mind magasabbra húzódtak a narancssárga, vöröses csíkok, és egyre fényesebbek lettek; már a nap vörös korongja is felbukkant a látóhatár peremén, az acélszürke felhők között; a kékség egyre csillogóbb, sötétebb lett. A falu környékén tiszta, világos és sárga volt az út nyoma, itt-ott döccenők is akadtak; a fagyos, sűrű levegőben kellemes könnyedség, hűvösség áradt.
Trojkám igen sebesen suhant. A rudas feje és nyaka a járomnál lengő sörénnyel gyorsan és csaknem egy helyben ingott, a vadász-csengettyű alatt, amelynek falát a nyelvecske már nem is ütögette, hanem szinte egyfolytában csúszkált rajta. A két derék ostoros buzgón feszítette a fagyott, görbe istrángot, élénken fel-felugrált, és a bojtocska a hasukat és a farhámot verdeste. Az egyik ostoros néha a letaposott útról hóbuckába tévedt, és míg fürgén kiszabadult belőle, hóval szórta be a szemét. Ignaska kurjongatott vidám tenorhangján; a száraz, fagyott hó szinte süvített a szántalpak alatt; hátul ünnepi csengéssel csilingelt a két csengettyű, és a részeg kocsisok rikoltozása hallatszott. Hátranéztem: a szürke, göndör szőrű ostorosok kinyújtott nyakkal, ütemesen lélegezve, félrecsúszott zablával ugrándoztak a havon. Filipp, ostorát lóbálva, sapkáját igazgatta; a kis öreg pedig felhúzott lábbal feküdt a szán közepén, mint azelőtt.
Két perc múlva szánom az állomásépület tisztára sepert felhajtójának deszkáin csikorgott, és Ignaska felém fordította hólepte, fagyot lehelő, vidám arcát.
- Hát mégis megérkeztünk, nagyságos úr!
1856. február 11.
KÉT HUSZÁRTISZT
(Elbeszélés)
M. N. Tolsztaja grófnőnek ajánlva
...Parádé meg cifraság,
De vodkának híre sincsen...
Gy. Davidov
Az 1800-as évek idején, amikor még nem voltak sem vasutak, sem műutak, sem gáz, sem sztearin-világítás, sem alacsony, rugalmas díványok, sem fényezetlen bútorok, sem mindenből kiábrándult monoklis fiatalurak, sem liberális filozófusnők, sem bájos kaméliás hölgyek, akik napjainkban úgy elszaporodtak, ama naiv korban, amikor a Moszkvából Pétervárra szekéren vagy hintón utazók egész konyhára való hazait vittek magukkal, nyolc napig kocogtak süppedős, sáros vagy poros utakon, megbíztak a kisütött húsokban, valdaji fánkokban és perecekben, amikor a hosszú őszi estéken faggyúgyertyák fénye világított meg húsz-harminc főből álló családi kört, a bálokon viasz és cetfaggyú-gyertyákat állítottak a kandeláberekbe, mikor a bútorok szimmetrikus rendben sorakoztak, mikor apáink nemcsak arcredők és ősz fürtök hiányában voltak fiatalok, hanem azért is, mert asszonyokért párbajt vívtak, és a szoba túlsó sarkából rohantak felvenni a véletlenül vagy szándékosan földre ejtett keszkenőt, mikor anyáink rövid ruhaderekakhoz óriási puffos ujjat viseltek, és sorshúzással döntöttek el családi ügyeket, mikor a szépséges kaméliás hölgyek kerülték a nappali világítást, a szabadkőműves páholyok, martinisták,[107] Tugendbundok[108] naiv korában, a Miloradovicsok,[109] Davidovok,[110] Puskinok idején történt, hogy K. kormányzósági székhelyén a földesurak gyűlésén nemességi választásokat tartottak.
1
- Hát nem bánom, vezessen a terembe - szólt a bundába burkolódzott, huszársapkás fiatal tiszt, aki épp most szállt le az útiszánról, s K. városának legjobb fogadójába lépett.
- Borzasztó sokan vannak, bátyuska, kegyelmes uram - mondta a szobapincér, aki már kitudakolta a tisztiszolgától, hogy a huszártiszt neve gróf Turbin, és ezért "kegyelmesuramozta". - Afremovszkaja őnagysága megígérte, hogy estére elutazik a leányaival: mihelyt megürül a tizenegyes szoba, méltóztassék elfoglalni - mondta a pincér nesztelen léptekkel haladva a gróf előtt s közben minduntalan hátratekingetett.
A közös teremben Sándor cár megfeketedett életnagyságú képe alatt egy kis asztalnál néhányan pezsgőztek - nyilván idevalósi nemesurak, odább meg átutazó kereskedőfélék ültek kék bundában.
A gróf a terembe lépve behívta magával hozott Blücher nevű óriási szürke vadászkutyáját, levetette köpenyét, amelynek gallérja még deres volt, vodkát kért, és kék atlasz bekecsében az asztalhoz ült, s az ott ülő urak beszélgetésébe elegyedett, akiket nyomban megnyert a jövevény nyílt arca, kellemes külseje, és pezsgővel kínálták. A gróf előbb kiivott egy pohárka vodkát, aztán ő is pezsgőt rendelt, hogy megvendégelje új ismerőseit. Bejött a kocsis a borravalóért.
- Szaska! - kiáltott a gróf. - Adj neki!
A kocsis Szaskával együtt kiment s vissza is jött, hozta a pénzt.
- No de méltsásuram, bátyuska, nem mondhatod, hogy nem igyekeztem kegyelmességed kedvére. Félrubelt ígértél, ő meg csak huszonöt kopejkát adott.
- Szaska! Adj neki egy rubelt!
Szaska csökönyösen nézte a kocsis lábát.
- Érje be vele - morogta mély hangon. - Meg aztán nincs is nálam több pénz.
A gróf kivette a tárcájából utolsó két kék bankóját, s az egyiket odaadta a kocsisnak, aki kezet csókolt és kiment.
- Ezt elintéztem! - szólt a gróf. - Öt rubel maradt nálam összevissza.
- Csak huszárosan, grófom - mondta mosolyogva az egyik nemesúr, bajuszáról, hangjáról és lábainak energikus szétvetéséről ítélve nyilván egykori lovastiszt. - Sokáig szándékozik itt időzni?
- Pénzt kell szereznem, különben nem maradnék. De még szobát sem kaptam. Ördög vigye az ilyen átkozott lebujokat...
- Ha nincs ellenére, gróf - felelte a lovastiszt -, az én szobám rendelkezésére áll. Itt lakom a hetes számban. Ha nem veti meg, legalább egyelőre ott éjszakázhatna. De maradjon még itt vagy három napig. Ma este bált ad a nemesi marsall. Mennyire örülne önnek!
- Maradjon itt gróf, igazán - szólt közbe még valaki, egy szép fiatalember. - Hova is sietne! Hiszen három évben egyszer van választás! Legalább megnézi magának, gróf, a mi kisasszonyainkat.
- Szaska! Hozz ki fehérneműt, fürdőbe megyek - szólt a gróf és felállt. - Onnan azután, majd meglátjuk, talán csakugyan átruccanok a marsallhoz.
Majd hívta a pincért, megbeszélt vele valamit, mire az elmosolyodva így felelt: "Mindent, tőlünk telhetően..." - és kiment.
- Így hát átvitetem málhámat az ön szobájába, bátyuska - kiáltott vissza a gróf az ajtóból.
- Kérem, nagyon lekötelez, nagyon örvendek - válaszolt a lovastiszt, és az ajtóhoz sietett. - A hetes szoba, nem felejti el?
Mikor a gróf lépéseit már nem lehetett hallani, a lovastiszt visszaült a helyére, közelebb húzódott a csinovnyikhoz, és egyenest az arcába mosolyogva így szólt:
- Ő az.
- Kicsoda?
- Mondom neked, ő az a híres párbajhős-huszár, tudod már, Turbin. Fogadok, hogy rám ismert. Hát hogyisne. Lebegyaniban mulattunk együtt három hétig szakadatlan, ott jártam, lósorozáskor. Valami nagy kujonkodás volt ott - együtt eszeltük ki -, de erről, úgy látszik, most tudni sem akar. Hanem helyre legény, ugye?
- Az már igaz. És milyen kellemes modorú! Igazán nem kihívó... - szólt közbe a szép fiatalember. - És milyen gyorsan összemelegedtünk... Ugye nem lehet több huszonöt évesnél?
- Ez csak látszat, mert idősebb. De tudni kell, kicsoda ez az ember. Migunovát ki szöktette meg? Ő. Szablint ő ölte meg, Matnyevet ő lógatta ki lábánál fogva az ablakon, Nyesztyerov hercegtől ő nyert el háromszázezer rubelt. Ismerni kell, szörnyű egy ember ez. Kártyás, párbajhős, szoknyavadász, de vérbeli huszártiszt, a javából. Hiszen csak mi értjük igazán, mi az. Ugyan ki más tudhatja, milyen az igazi huszár. Hej-hej, szép idők voltak azok!
És a lovastiszt olyan eszeveszett mulatozás meséjét vágta ki a szomszédjának, aminő sem Lebegyaniban nem volt, de soha nem is történhetett meg. Nem történhetett meg először is azért, mert ő soha életében nem találkozott a gróffal, és két évvel előbb ment nyugalomba, mintsem a gróf szolgálatba lépett; másodszor mert ez a lovastiszt sohasem szolgált a huszároknál, hanem szerény hadapród volt a beljovi ezredben, és zászlósként ment nyugdíjba. Ámde tíz évvel ezelőtt, örökséghez jutván, csakugyan elment Lebegyaniba, ott elmulatott a lósorozókkal hétszáz rubelt, s már csináltatott magának sárga hajtókás ulánus-dolmányt is azzal az eltökélt szándékkal, hogy belép az ulánusokhoz. Ez az ambíciója és a lebegyani lóvásárlókkal eltöltött három hét volt életének legragyogóbb, legszebb korszaka, úgyhogy óhaját előbb egyszerűen megvalósultnak vette, majd később emléknek, úgyhogy már maga is sziklaszilárdan hitt lovastiszti múltjában, de mindemellett lágyszívű volt és becsületesség dolgában igazán feddhetetlen.
- Hiába, aki nem szolgált a lovasságnál, az sohasem értheti meg a magunkfajtát. - Lovaglóülésben helyezkedett el a széken, és állát felszegve dörmögte: - Ott lovagolunk a század élén, alattunk nem is ló, de ördög, csupa tűz, s mi megüljük az ördögadtát. Szemlét tart a századparancsnok. "Főhadnagy - azt mondja -, maga nélkül sehogy se megy a dolog, ugyan, kérem, vezesse parádéra a századot." Jól van, isten neki - igenis! Széjjelnézel, ordítasz egy nagyot a bajuszosaidra. Hej, a fene egye meg, szép idők voltak azok!
A gróf kivörösödve, nedves hajjal tért vissza a fürdőből, s egyenest a hetes szobába ment, ahol már ott pipázott a lovastiszt hálókabátban, s elragadtatással elegy félelemmel gondolt arra, milyen szerencsében van része: egy szobában lakhat a híres Turbinnal. "Hát bizony - ötlött eszébe -, az is megeshetik, gondol egyet, és pőrére vetkőztet, úgy vitet ki a határra, beültet a hóba... vagy, ki tudja, befen szurokkal, vagy egyszerűen... no nem, bajtársával mégsem teszi..." - így vigasztalta magát.
- Adj enni Blüchernek, Szaska! - kiabált a gróf.
Szaska megjelent, jócskán becsípve, egy útközben felhajtott pohár pálinkától.
- Már nem állhattad meg, benyakaltál! Etesd meg Blüchert!
- Így se döglik éhen, lám, milyen szép sima a szőre! - feleli Szaska a kutya hátát simogatva.
- Semmi beszéd! Mars, ebet etetni!
- Magának csak a kutya lakjék jól, de ha az ember lehajt egy pohárkával, már a szemére hányja.
- Te, agyonütlek! - kiáltott a gróf olyan harsányan, hogy az ablaküveg belecsörrent, és még a lovastiszt is megszeppent.
- Azt kérdezné inkább, evett-e ma Szaska valamit. Hát csak üssön, ha magának előbbrevaló az eb, mint az ember - morgott Szaska, de erre olyan szörnyű ökölcsapás érte arcát, hogy nekidőlt a falnak, belevágta a fejét, kezével orrához kapott, kirohant és a folyosón egy padra rogyott.
- Kiverte a fogaimat - dörmögött Szaska, míg fél kézzel vérző orrát törülgette, másikkal meg a törleszkedő Blücher hátát vakargatta -, kiütötte, hallod, Bluska, de azért mégis ő az én grófom, és a tűzbe mennék érte - ez az igazság! Mert ő a grófom, érted, Bluska? Ugye, ehetnél?
Hevert még egy darabig, azután felkelt, megetette a kutyát, és csaknem teljesen kijózanodva ment az ő grófját kiszolgálni és teát forralni.
- Igazán megsért engem - mondotta félénken a lovastiszt oda állván a gróf elé, aki a lábát a falhoz támasztva feküdt az ágyán. - Hiszen én is régi katona és mondhatni, bajtársa volnék. Semhogy máshoz forduljon kölcsönért, boldogan kölcsönzök önnek vagy kétszáz rubelt. Most csak száz van nálam, de még ma szerzek hozzá. Komolyan, megsért engem, gróf!
- Köszönöm, bátyuska - volt a válasz; a gróf egyszeriben rájött, milyen hangot üssön meg kettejük között, és vállon veregette a volt tisztet. - Köszönöm. Nos hát menjünk el a bálba, ha már egyszer így áll a dolog. Addig most mit csináljunk? Meséld el, mi a helyzet tinálatok itt? Kik a város szépei? Kik a mulatósak? Kik a kártyások?
A lovastiszt elmondta, hogy sok szép nő lesz a bálon, s hogy a legnagyobb korhely Kolkov, az újonnan kinevezett rendőrfőnök, csakhogy nincs benne semmi igazi huszárvirtus, de egyébként rendes fiú; hogy Iljuska cigánykórusa énekelt itt a választások ideje alatt, Sztyoska a szólistájuk, és hogy bál után ma a marsalltól mindnyájan elmennek majd oda.
- Kártyáznak is alaposan - mesélte. - Luhnov sok pénzzel jött ide, Iljin, egy ulánus-zászlós a nyolcas szobából, ő is sokat veszít... Már el is kezdték. Minden este játszanak, és mondhatom önnek, gróf, pompás gyerek az az Iljin, igazán nem zsugori, az utolsó ingét is odaadja.
- Hát akkor menjünk hozzá, lássuk, miféle emberek azok - szólt a gróf.
- Gyerünk, gyerünk! Borzasztóan fognak örülni.
2
Iljin, az ulánus-zászlós, nemrégen ébredt fel. Előttevaló napon este nyolckor ült le kártyázni, és tizenöt óra hosszat, másnap reggel tizenegyig játszott és veszített. Nagyon sokat vesztett, de hogy pontosan mennyit, maga sem tudja, mert mintegy háromezer rubel saját pénze és tizenötezer kincstári pénz volt nála, s félt megszámlálni, nehogy meggyőződjék arról, amit előre sejtett: hogy már a kincstári pénzből is hiányzik. Majdnem dél volt, mire elaludt, mélyen és álom nélkül, ahogyan csak nagyon fiatal emberek tudnak aludni nagyon nagy kártyaveszteség után. Este hatkor ébredt fel, az idő tájt, amikor Turbin a fogadóba ért. Mikor meglátta maga körül a földön szétszórt kártyákat, krétát s a szoba közepén a bemaszatolt asztalokat, elszörnyedve gondolt vissza a tegnapi játékra és utolsó kártyájára, a filkóra, amelyen ötszáz rubelt vesztett; de, még mindig nem akarva hinni a valót, előhúzta párnája alól a pénzét, hogy megszámlálja. Ráismert néhány bankjegyre, amely többízben gazdát cserélt, és visszaemlékezett a játék egész menetére. Saját háromezer rubelje oda lett, és a kincstáriból is hiányzott két és félezer.
Az ulánus már egymás után négy éjszaka kártyázott.
Moszkvából jött, ott bízták rá a kincstári pénzeket. K.-ban feltartóztatta a postamester azon ürügyön, hogy nincsenek lovai, de voltaképpen régóta összejátszott a fogadóssal, kinek megígérte, hogy minden átutazót ott tart legalább egy napig. Az ulánus fiatal, vidám gyerek, aki épp most kapott szüleitől Moszkvában háromezer rubelt az ezredbe lépte alkalmából, felszerelésre; szíves-örömest maradt néhány napot K. városában a választások tartamára, remélve, hogy itt felségesen kimulatozza magát. Egy ottlakó ismerős földesúr családjához készült látogatóba, leányainak csapni a szelet, amikor a lovastiszt megismerkedett vele, s még aznap este, minden rossz szándék nélkül, a nagy teremben összehozta őt régebbi ismerőseivel, Luhnovval és a többi játékossal. Azon az estén ült le az ulánus kártyázni, s nemcsak az ismerős földbirtokost nem látogatta meg, hanem a lovakkal sem törődött, és négy álló nap ki se mozdult a szobájából.
Most felöltözött, megteázott és az ablakhoz lépett. Kedve jött sétálni, hogy elűzze a kártyázás elűzhetetlen emlékeit. Felöltötte köpenyét, és kiment az utcára. A nap már aláhanyatlott a piros tetejű fehér házak mögött, leszállt a langyos alkonyat. A fagy felengedett, nagy pelyhekben csendesen hulldogált a hó a sáros útra. A fiatalembert kimondhatatlan bánat fogta el, amiért átaludta ezt az egész napot, mely íme, véget ér.
"Ha egyszer elmúlt, a napot soha vissza nem kapod" - elmélkedett.
"Tönkretettem a fiatalságom" - mondta magában hirtelen, nem mintha valóban hinné, hogy tönkrement a fiatalsága - erre korántsem gondolt -, csak úgy kimondta, mert jól hangzott.
"Most mit fogok csinálni? - tűnődött. - Kölcsönt kérjek valakitől s utazzam el?" Egy hölgy lépkedett arra a gyalogjárón. "Milyen buta ez az asszonyság - gondolta találomra. - Nincs kitől kölcsönt kapni. Tönkretettem az ifjúságom." A vásártér felé tartott. Rókabundás kupec állt a boltja ajtajában, és hívogatta a járókelőket. "Ha nem vettem volna le azt a nyolcast, visszanyertem volna, amit addig vesztettem." Öreg koldusasszony nyöszörgött a nyomában. "Nincs kitől kölcsönt kérni." Medvebundás nagyúr kocsizott el mellette. Rendőr állt a posztján. "Mit lehetne kitalálni? Valami szokatlant? Közéjük lőjek? Nem, az is unalmas! Tönkretettem az ifjúságom! Ah, milyen szép lószerszám az ott! Jó volna trojkára ülni! Hej, galambocskáim! Hazamegyek. Luhnov mindjárt jön, megkezdjük a játékot." Hazatért, még egyszer megszámlálta a pénzt. Nem, nem tévedett először sem: a kincstáriból most is hiányzott két és félezer. "Felteszem az elsőt huszonötre, a másodikat sarokra, az hétszereset ad, tizenötöt, harmincat, hatvanat... a háromezerre. Akkor megveszem a lószerszámot és elutazom. De nem ad a nyomorult! Tönkretettem a fiatalságom." Ilyesmi járt a fiatalember eszében, mikor Luhnov csakugyan belépett hozzá.
- No, rég felkelt, Mihajlo Vasziljics? - kérdezte Luhnov, lassú mozdulattal levéve vékony orráról az aranykeretes szemüveget, s buzgón törülgette piros selyemkendőjével.
- Nem, csak épp most. Kitűnően aludtam.
- Valami huszártiszt jött ide, Zavalsevszkijnél szállt meg... Nem hallotta?
- Nem tudok róla... Hogyhogy még senki sincs itt?
- Azt hiszem, Prjahinnál vannak, mindjárt jönnek.
Valóban, hamarosan megtelt a szoba: bejött egy helyőrségi tiszt, Luhnov elmaradhatatlan kísérője; egy görög kereskedő, a szeme beesett, óriási kampós orra dohánybarna; aztán egy dagadtra hízott földbirtokos, egy ecetgyáros, aki éjszakákon át játszik, de mindig csak félrubelt rak szimplára. Mindnyájan szerettek volna már játszani; de épp a legnagyobb kártyások szóba sem hozták, különösen Luhnov, aki a legnagyobb nyugalommal beszélt arról, mennyi szélhámos akad Moszkvában.
- Képzeljék csak el - beszélte -, Moszkva, a birodalom fő- és székvárosa, s éjszakánként ördögnek öltözött zsiványok kószálnak, hurkokkal rémítgetik a buta népeket, kirabolják a járókelőket aztán illa berek... A rendőrség? Oda se neki! Érthetetlen!
Az ulánus figyelmesen hallgatta a zsiványhistóriákat, de végül felkelt, és suttyomban behozatta a kártyát. A kövér földbirtokos elsőnek szólalt meg:
- No, mi lesz, urak? Az idő - pénz! Lássuk, miből élünk!
- Persze, maga tegnap félrubelenként megszedte magát, hát rájött az ízére - jegyezte meg a görög.
- Bizony, ideje már - szólt a helyőrségi tiszt.
Iljin Luhnovra nézett. Luhnov visszanézett rá, de nyugodtan folytatta meséjét a karmos ördögöknek álcázott rablókról.
- Tartja a bankot? - kérdezte az ulánus.
- Nem korai még?
- Belov! - kiáltott valami miatt kivörösödve az ulánus. - Hozz nekem ebédet... Még egy falatot sem ettem, uraim... Hozz pezsgőt és kártyákat is.
Ekkor lépett a terembe a gróf és Zavalsevszkij. Kiderült, hogy Turbin és Iljin egy hadosztályból valók. Nyomban össze is ültek, koccintgatva itták a pezsgőt, és öt perc múlva már tegeződtek. Iljin nyilván nagyon megtetszett a grófnak, mindig mosolygott, ha a fiúra nézett, és fiatal voltán csipkelődött.
- Ez aztán a nyalka ulánus! - ugratta. - Nini, már serked a bajusza!
Iljin ajka fölött még alig látszott a fehérszőke szőrözet.
- Mi az, kártyázni fognak? - szólt a gróf. - No csak, sok szerencsét hozzá, Iljin! Te biztosan mesterien játszol! - tette hozzá mosolyogva.
- Hát igen, hozzáfogunk - felelt Luhnov, egy tucat kártyát felbontva. - Parancsol ön is, gróf úr?
- Nem, ma nem játszom. Mert én mindnyájukat kifosztanám. Mihelyt én egyszer nekilátok, a bank recseg-ropog. De nincs is mivel! A volocsoki állomáson rajtavesztettem. Jobb híján valami gyűrűkkel felékesített gyalogos akadt utamba, nyilván sipista volt - mindenemet elnyerte.
- Hát sokáig vesztegeltél az állomáson? - kérdezte Iljin.
- Teljes huszonkét órát. Emlékezetes marad nekem az az átkozott állomás, no de a postamesternek is!
- Hogyhogy?
- Ahogy odaértem, tudod elém ugrik az a gazfickó, a szeme se áll jól, sátáni pofa. Lovakat nem adhat, mondja. Nálam meg törvény: ha azt mondják, ló nincs, akkor én nem vetem le a bundámat, hanem egyenest a postamester szobájába, érted, nem a hivataliba, hanem a lakásába telepszem, és kinyittatom az összes ajtókat és szellőztetőt, széngázszag van, mondom. Hát itt is az történt. A fagy meg - emlékszel? - a múlt hónapban legalább húszfokos volt. Okoskodott a postamester, de én szájon vágtam. Valami vén satrafa jajveszékelt, meg lányok, asszonyok, azok felkapták a korsókat, hogy szaladnak a faluba... De én elálltam az ajtót: mondom: ide a lovakat, akkor elmegyek, de addig innen egy lélek se, itt fagytok meg, ahányan vagytok!
- Hát ez nagyszerű módszer! - dicsérte a kövér földbirtokos hahotázva. - Elbánt velük, úgy, ahogy a svábbogarakat fagyasztják.
- Csakhogy nem jól strázsáltam, kimentem, hát nem megszökött a postamester a fehérnéppel együtt. Csak az öregasszony maradt nekem zálogba a padkán, prüsszögött meg imádkozott folyvást. Azután egyezkedni kezdtünk; a postamester visszajött, és rimánkodott messziről, eresszem ki az öregasszonyt, én meg Blüchert uszítgattam rá - Blücher pompásan szed le lábukról postamestereket. Így aztán nem is adott nekem lovakat a bitang másnap reggelig. Hanem akkor beállított az a gyalogos. Bementem vele a másik szobába, s leültünk kártyázni. Látták már Blüchert? Gyere csak ide, Blücher.
Blücher odaszaladt, s a játékosok leereszkedően enyelegtek vele, noha látszott, hogy egész mással szeretnének játszani.
- Mi az, urak, hát önök nem játszanak? Kérem ne zavartassák magukat - mondotta Turbin. - Nagy fecsegő vagyok én. De nem rossz játék a "szeret, nem szeret".
3
Luhnov maga mellé állított két gyertyát, elővette bankjegyektől duzzadó, óriási, barna pénztárcáját, és mint aki valami rejtélyes dolgot művel az asztalon, lassan felnyitotta, kivett onnan két darab százrubelest, és a kártyacsomó alá dugta.
- Tehát ugyanúgy, mint tegnap, kétszáz rubel a bank - mondotta, megigazítva szemüvegét, és felbontotta a kártyacsomagot.
- Helyes - mondotta Iljin, s rá sem nézett Turbinnal folytatott beszélgetése közben.
A játék megkezdődött. Luhnov adta a bankot gondosan, mint egy gép, olykor szünetet tartott, és lassan jegyezgetett, vagy szemüvege felett szigorú pillantásokat lövellve csendes hangon szólt: "Mehet." A kövér földbirtokos beszélt leghangosabban, fennhangon közölte különböző meggondolásait, és duzzadt ujjait nyálazva hajlítgatta a kártyákat. A helyőrségi tiszt szó nélkül rajzolgatta betűit a kártyák alá, és az asztal alatt hajtogatta be a sarkokat. A görög a bankár mellett ült, és beesett fekete szeme feszült figyelemmel kísérte a játék menetét, nyilván várt valamire. Zavalsevszkij, aki állt az asztal mellett, hirtelen felélénkülve szedett elő nadrágzsebéből egy-egy tízest vagy ötrubelest, rátette a lapját, rávert tenyerével s így dünnyögött: "heteske, segíts!" - bajszát harapdálta, azt se tudta, melyik lábára álljon, pirulva izgett-mozgott, amíg csak ki nem jött a lapja. Iljin borjúsültet evett uborkával, amit a lószőrdíványra helyezett maga mellé, és sebesen törülgetve kezét dolmányába, tette egyik kártyát a másik után. Turbin, aki eleinte a díványon ült, tüstént észrevette, miről van szó. Luhnov nem nézett az ulánusra, s egy szót sem szólt hozzá; csak nagy ritkán villant pápaszeme az ulánus kezére, aki többnyire veszteségben volt.
- Hej, ha megüthetném ezt a lapot - szólalt meg Luhnov, a félrubelre játszó kövér földbirtokos lapjára célozva.
- Üsse ki az Iljinét - jegyezte meg a földbirtokos.
És valóban, Iljin vesztett leggyakrabban. Idegesen tépte szét az asztal alatt a vesztő lapot, és reszkető kézzel választott másikat. Turbin felállt a díványról, s megkérte a görögöt, hogy adja át neki a helyét a bankár mellett. A görög átült valahová, s a gróf az ő székére ülve, kezdte figyelni Luhnov játékát, és le nem vette róla a szemét.
- Iljin - szólalt meg hirtelen szokott hangján, amivel akarva, nem akarva túlharsogott mindenki mást. - Te nem tudsz játszani!
- Játszhatnék akárhogyan, úgyis mindegy.
- De így bizonyosan veszítesz. Eressz, majd én teszek a te nevedben.
- Nem, már megbocsáss: majd inkább én magam. Te játssz, ha akarsz, a magad szakállára.
- Megmondtam, hogy én magam nem játszom, helyetted akartam. Bosszant, hogy annyit veszítesz.
- Úgy látszik, ez a sors keze.
A gróf nem válaszolt, és lekönyökölve megint ugyanoly éberen figyelte a bankár kézmozdulatait.
- Utálat! - szólalt meg váratlanul, elnyújtott hangon.
Luhnov feléje fordult.
- Utálat, utálat! - hangsúlyozta még erősebben, és egyenest Luhnovra nézett.
A játék tovább folyt.
- Kel-le-met-len! - mondotta ismételten Turbin, amikor Luhnov épp Iljinnek egy nagy lapját ütötte fel.
- Mi nem tetszik magának, gróf? - kérdezte udvariasan és közömbösen a bankár.
- Az nem tetszik, hogy maga Iljinnek szimplát ad és üti a sarkokat. Hát ez az, amit utálok.
Luhnov vállának és szemöldökének egy könnyed mozdulatával adta értésére hogy mindenki saját sorsának kovácsa, és folytatta a játékot.
- Blücher! - kiáltott a gróf és felállt. - Fogd meg! - tette hozzá gyorsan.
Blücher hátával elrugaszkodva a dívány támlájától, kis híján feldöntötte a helyőrségi tisztet, odaugrott a gazdájához, csaholva végignézett mindenkit, és farkcsóválása mintha azt kérdezte volna: "Kit harapjak meg?"
Luhnov letette a kártyát, és székestül félrehúzódott az asztal mellől.
- Hát így nem lehet játszani - mondotta -, ki nem állhatom a kutyákat. Micsoda kártyajáték ez egy egész falkával?
- Különösen ez a kutyafajta, ezt vérebnek is szokták nevezni - bólogatott a helyőrségi tiszt.
- Mi az, lesz játék, vagy nem lesz, Mihajlo Vasziljevics? - szólt Luhnov a házigazdához.
- Ne zavarj bennünket, grófom - fordult Iljin Turbinhoz.
- Gyere csak egy pillanatra - szólt Turbin, kézen fogta, és a benyílóba ment vele.
Onnét behallatszott minden szava, mert a gróf rendes hangján beszélt ugyan, de az olyan volt, hogy a harmadik szobában is hallhatták.
- Mi az, elment az eszed? Hát nem látod, hogy az a szemüveges úr hétpróbás sipista.
- Ugyan! Mit nem mondasz.
- Csak azt mondom, hagyd itt az egészet. Nekem mindegy volna, máskor talán magam kopasztanálak meg, de valahogy sajnállak, hogy így hagyod magad fosztani. Remélem nincs nálad kincstári pénz?
- Dehogy, szó sincs róla, mi jut eszedbe?
- Én, barátom, magam is megjártam már egypárszor, ismerem a hamiskártyások minden fogását: én mondom neked, hogy az a szemüveges hamisan játszik. Hagyd itt, kérlek. Tedd meg nekem, barátságból.
- No nézd, még ezt az egy kört s akkor befejezem.
- Ismerem én ezt, no de nem bánom, majd meglátjuk.
Visszatértek. A következő játszmában Iljin olyan sokat tett, és annyi lapját felütötték, hogy jelentős összeget veszített.
Turbin az asztal közepére tenyerelt.
- No ebből elég, gyerünk!
- Ne, most már nem lehet, hagyj kérlek - szólt bosszúsan Iljin. Megkeverte a behajlított kártyákat, és nem nézett Turbinra.
- Bánom is én, vigyen el az ördög! Úgyis elvesztesz mindent, ha neked így jobb, én megyek. Zavalsevszkij! Gyerünk!
És elmentek. Mindenki elhallgatott, és Luhnov nem osztott addig, amíg lépéseik és Blücher karmainak kopogása el nem hangzott odakünn.
- Tisztára őrült! - szólt a földbirtokos nevetve.
- Nos, most legalább nem fog zavarni - tette hozzá gyorsan és még suttogva a helyőrségi tiszt.
S a játék tovább folyt.
4
A nemesi marsall jobbágyzenészei a bál alkalmából kiürített tálalószobában álltak már nekigyürkőzve, és az adott jelre rázendítettek a régi lengyel "Alekszandr, Jelizaveta" hangjaira; a viaszgyertyák csillogó, lágy fényében a parkettel borított nagy teremben rugalmas léptekkel már kezdtek felvonulni: a Katalin-korabeli főkormányzó, csillaggal a mellén, karján a szikár marsallnéval, azután a marsall karöltve a kormányzónéval, és így tovább a kormányzóság hivatalnokai változatos csoportokban, amikor a terembe lépett Zavalsevszkij, kék frakkban, óriási gallérral és vállain puffokkal, hosszú harisnyában és cipellőben, bajuszából, mellényéből, zsebkendőjéből orrfacsaró jázminillatot árasztva maga körül, és vele a daliás huszártiszt feszes kék lovaglónadrágban, arannyal hímzett piros mentében, amelyen ott csillogott a Vlagyimir-kereszt és az 1812-es hadiérem. A gróf nem volt magas, de arányos, szép testalkatú. Tiszta kék és rendkívül csillogó szeme, elég hosszú, sűrű, hullámos, sötétszőke haja szépségének különleges jelleget adott. A grófot már várták a bálra: az a csinos fiatalember, aki a szállodában találkozott vele, előre értesítette róla a marsallt. A hatás, amelyet jövetelének híre keltett, nem volt egységes, de általában korántsem valami kellemes. "Még csúfot űzhet belőlünk az az uracs" - volt a vénasszonyok és a férfiak véleménye. "Mi lesz, ha megszöktet?" - gondolta legtöbb fiatalasszony és leány.
Mihelyt a mazurka véget ért, és a párok kölcsönösen meghajoltak egymás előtt, a nők ismét a nőkhöz, a férfiak a férfiakhoz csatlakoztak. Zavalsevszkij boldogan és büszkén vezette a grófot a háziasszony elé. A marsallné, aki belül kissé remegett arra a gondolatra, nem fog-e nála ez a huszártiszt valami botrányt okozni a vendégei jelenlétében, büszkén és lenézően félrefordulva vetette oda: "Nagyon örülök, uram; remélem, táncol" - és bizalmatlan pillantása ezt fejezte ki: "Hitvány gazember vagy, ha itt egyetlen hölgyet is meg mersz sérteni." A gróf azonban szívélyességével, figyelmességével és daliás, kellemes külsejével hamarosan eloszlatta ezt az előítéletet, úgyhogy öt perc sem telt belé, s a marsallné arckifejezése már ezt mondta az őt körül vevőknek: "Tudom én, hogy kell bánni az ilyen úrral: tüstént megértette, hogy kivel áll szemben, s most majd egész este nekem fog udvarolni." Ekkor azonban a kormányzó lépett a grófhoz, akinek apját ismerte, nagyon kegyesen félrevonta, beszélgetett vele, ami még jobban megnyugtatta a kormányzósági embereket és emelte szemükben a gróf értékét. Azután Zavalsevszkij bemutatta Turbint a nővérének, egy teltidomú fiatal özvegynek, aki a gróf megérkezésétől fogva nem vette le róla két nagy fekete szemét. Minthogy e pillanatban a zenészek keringőt kezdtek játszani, a gróf táncra kérte az özvegyet, és táncművészetével immár végleg győzött az általános előítélet fölött.
- Mesterien táncol! - mondta egy kövér földbirtokosnő, szemmel tartva a termen végigsuhanó kék lovaglónadrágos lábakat és gondolatban a taktust számlálva: egy, kettő, három, egy, kettő, három... - Mesterien táncol!
- Csak úgy lebeg, csak úgy lebeg - mondotta egy másik nő, akit kormányzósági körökben modortalannak tartottak -, ugyan hogy nem akad be a sarkantyúja?! Csodálatos, bámulatosan rátermett!
Tánctudományával a gróf elhomályosította a kormányzóság három legjobb táncosát. A magas, fehér szemöldökű kormányzói adjutánst is, aki a táncban gyorsaságával tűnt ki és azzal, hogy a hölgyet nagyon közel tartotta magához; a lovastisztet is, akit az jellemzett, hogy a keringő alatt ütemesen himbálta derekát, és sűrűn, de könnyedén toppantgatott a sarkával; és még egy civilt, akiről mindenki azt mondta, hogyha nem is nagy lángész, de pompás táncos, és minden bálnak a lelke. Ez a civil a bál kezdetétől fogva a végéig mind felkérte a hölgyeket sorban, ahogy ültek, egy percre sem hagyta abba a táncot, s csak olykor állt meg, hogy csuromvizes batisztzsebkendőjével megtörölje elgyötört de vidám arcát. A gróf mindnyájukat háttérbe szorította. A három legelőkelőbb hölgy táncolt vele: egy magas termetű, gazdag, szép és buta, egy középtermetű, sovány, nem nagyon szép, de gyönyörűen öltözött és egy kicsi, nem szép, de nagyon okos teremtés. A többi csinos nővel is táncolt, pedig sokan voltak csinosak. Ám a grófnak legjobban tetszett a kis özvegy, Zavalsevszkij nővére: vele táncolta a négyest, a polkát és a mazurkát. A négyes alatt azzal kezdte, hogy bókokkal halmozta el, Vénuszhoz, Diánához, rózsaszálhoz s még valamiféle virághoz hasonlította. Kedveskedéseire a kis özvegy csak lehajtotta fehér nyakát, lesütött szemmel, hófehér muszlin ruhácskáját nézegetve, vagy áttette legyezőjét egyik kezéből a másikba. S amikor azt mondta: "ugyan, gróf, ön tréfál", vagy ehhez hasonlót, kissé torokból jövő hangjának oly naivan egyszerű és mulatságosan ostoba csengése volt, hogyha az ember ránézett, valóban az jutott eszébe, hogy nem is nő, hanem virág, de nem rózsaszál, hanem valami hamvas fehéren pompázó vadvirág, amely illattalanul, magányosan nőtt ki valami hólepte ormon, valahol messze, nagyon messze.
Olyan nagy hatást tett a grófra a mesterkéletlen naivság párosulása az üde szépséggel, hogy beszélgetésük szüneteiben, amikor csak szótlanul nézte a nő szemét vagy karjának és nyakának gyönyörű vonalait, olyan erővel fogta el a vágy, hogy hirtelen a karja közé kapja és összecsókolja, hogy alig tudta leküzdeni. A kis özvegy élvezettel állapította meg, milyen hatást keltett, de volt valami a gróf viselkedésében, ami megriasztotta és kissé aggasztotta, noha a fiatal huszártiszt hízelgő udvariassága mellett - mai fogalmak szerint - az émelygősségig tiszteletteljes volt. Mandulatejet hozott neki, fölemelte a zsebkendőjét, egy szeplős fiatal úr kezéből, aki szintén a szolgálatára akart sietni, valósággal kitépte a széket, hogy előbb odaérjen hölgyéhez.
Amikor a gróf észrevette, hogy az akkori idők szalonjainak udvariaskodása nem nagyon hat az özvegyre, próbálta megnevettetni, mulatságos adomákat beszélt el neki; biztosította, hogy a kedvéért ott, nyomban kész a feje tetejére állni, kukorékolni, vagy akár kiugrani az ablakon, s a folyó jegébe vágott lékbe vetni magát. Ez teljes sikerrel járt: a kis özvegy felvidult, és valóságos futamokban kacagott, kimutatva csodaszép fehér fogacskáit, és tökéletesen meg volt elégedve széptevőjével. A grófnak viszont egyre jobban tetszett, s a négyes végén már őszintén szerelmes volt belé.
Mikor a négyes után az özvegyhez odasietett régi imádója, a leggazdagabb földbirtokos állami szolgálatba nem lépett fia, ugyanaz a szeplős fiatalember, akinek kezéből Turbin kiragadta a széket, a nő rendkívül hidegen fogadta, s tizedrésze sem volt benne annak a zavarnak, amit a gróffal szemben érzett.
- Szép dolog - mondta a fiúnak, Turbin hátát nézve ezalatt, és önkéntelenül azt latolgatva magában, vajon hány arsin aranysujtás kellett az egész mentére -, szép dolog; megígérte, hogy szánkázni visz és cukorkát hoz.
- De hiszen beszóltam önért, Anna Fjodorovna, csak már nem volt odahaza; a cukorkát pedig, a legfinomabbat, amit szerezni tudtam, otthagytam - mondta a fiatalember, magas termete ellenére nagyon vékony hangon.
- Maga mindig talál kifogást! Nem kell a cukorkája. Ne képzelje, kérem...
- Látom már, Anna Fjodorovna, mennyire megváltozott irányomban, és tudom is, hogy miért. De ez nem szép magától - tette hozzá, és nyilván nem fejezte be, amit mondani akart, valami erős, belső izgalom hatására nagyon gyorsan, furcsán kezdtek remegni ajkai.
Anna Fjodorovna nem figyelt rá, tekintete tovább is Turbint fürkészte.
A nemesi marsall, a házigazda, egy méltóságosan testes, fogatlan öregember, a grófhoz lépett, karonfogta és átvezette a mellékszobába, ahol kedvükre dohányozhattak és ihattak a vendégek. Mihelyt Turbin kiment, Anna Fjodorovna úgy érezte, hogy egyáltalán nincs mit keresnie a teremben, karonfogta barátnőjét, egy kiaszott öregkisasszonyt, és az öltözőbe ment vele.
- Nos, hogy tetszik? Kedves? - kérdezte a kisasszony.
- Csak borzasztóan tolakodó - felelte Anna Fjodorovna, a tükörben nézegetve magát.
Arca ragyogott, szeme felcsillant, még el is pirult, és utánozva a balett-táncosnőket, akiket a választásokon látott, hirtelen megperdült féllábán, azután felnevetett torokhangú, de kedves kacajával, s még fel is szökellt, maga alá húzva térdeit.
- Mit szólsz hozzá! Emléket kért tőlem - közölte barátnőjével. - Csakhogy semmi sem lesz belőle - énekelte az utolsó szót, és könyökig érő glasszékesztyűjében felemelte egyik ujját.
A mellékszobában, ahová Turbint a marsall bevezette, különféle pálinkák, likőrök, harapnivalók és pezsgős palackok sorakoztak. Ott üldögéltek vagy járkáltak ide-oda a dohányfüstben az urak, s a választásokról beszélgettek.
- Ha járásunk egész földbirtokos nemessége kitüntette választásával - szólt az újonnan megválasztott járási rendőrfőnök, aki már alaposan felöntött a garatra -, nem lett volna szabad az egész társaság előtt távollétével tüntetnie, igazán nem lett volna szabad...
A gróf megjelenése szakította félbe a beszélgetést. Mindnyájan bemutatkoztak neki, s főként a rendőrfőnök szorongatta sokáig mindkét kezével a kezét, nyomatékosan kérve, hogy a bál után jöjjön el ő is a társasággal az új mulatóba, ahol megvendégeli a nemes urakat cigánymuzsika mellett. A gróf megígérte, hogy velük tart, és megivott néhány pohár pezsgőt a többiekkel.
- Hogyhogy nem táncolnak, uraim? - kérdezte, mielőtt kiment volna a szobából.
- Mi nem vagyunk táncosok, gróf - felelte a rendőrfőnök nevetve -, mi már a bor mellett maradunk... Különben is ezek a kisasszonyok mind a szemem láttára cseperedtek fel. De azért én is eljárok néha egy polkát, gróf... Úgy bizony, gróf...
- Gyerünk, sétáljunk át a bálterembe - mondotta Turbin -, jót fog tenni egy kis mozgás a cigányozás előtt.
- Menjünk, urak! Lepjük meg a házigazdát!
És a bál kezdete óta iddogáló, kivörösödött képű három nemesúr elindult a terem felé a gróffal együtt, egyik fekete, másik kötött selyemkesztyűt húzva a kezére, amikor a szeplős fiatalember útjukat állta, és könnyekkel szemében, sápadtan lépett Turbin elé.
- Ön azt hiszi, hogy mert gróf, hát lökdösődhet, akár a vásárban? - mondotta ziháló lélegzettel. - Hát kérem, ez udvariatlanság...
Beszéde elakadt, mert ajkai akarata ellenére ismét megremegtek.
- Mi ez? - kiáltotta Turbin hirtelen elkomorodva. - Mit beszél?... Taknyos! - kiáltotta a fiú kezét megragadva és úgy összeszorította, hogy az vérvörösre pirult, nem annyira mérgében, mint inkább ijedtében. - Mit? Párbajozni akar? Rendelkezésére állok.
Alighogy elbocsátotta a kezét erős szorításából, két úr karon ragadta a fiatalembert, és a hátsó ajtó felé húzta.
- Mi az, megbolondult? Biztosan sokat ivott, majd megmondjuk a papának. Mi történt magával? - mondták neki.
- Nem én, nem rúgtam be, hanem az az ember lökdösődik, és nem kér bocsánatot. A disznó! Igenis az! - nyöszörgött a fiatalember, már nem is türtőztetve könnyeit.
De nem hallgattak rá és hazavezették.
- Ugyan ne törődjön vele, gróf! - unszolta Turbint a rendőrfőnök és Zavalsevszkij. - Hiszen gyerek még, tizenhat éves. Majd otthon elnáspángolják, de érthetetlen, hogy mi lelte, micsoda légy csíphette meg. Az apja köztiszteletben álló férfi, ő a jelöltünk.
- Hát vigye el az ördög, ha nem akar...
És a gróf visszatért a terembe, s mint előbb, vidáman táncolta a polkát a csinos kis özveggyel, a mellékszobából kijött urak tánclépésein mulatva, és az egész teremben visszhangzó csengő kacajban tört ki, mikor a járási rendőrfőnök elcsúszott és teljes hosszában elvágódott a táncolók között.
5
Mialatt Turbin a mellékszobában járt, Anna Fjodorovna a fivéréhez lépett, azt gondolván, hogy úgy kell tennie, mintha édeskeveset törődne a gróffal, és kérdezősködni kezdett. "Mondja csak, bátyám, miféle huszár az, aki velem táncolt?" A lovastiszt tőle telhetően elmagyarázta húgának, hogy milyen nagy ember ez a huszár, s azt is elmondta, hogy a gróf csak azért maradt itt, mert útközben ellopták a pénzét, s hogy ő maga adott neki kölcsön száz rubelt, de mert ez kevés, nem tudná-e ő, Anna Fjodorovna is még kétszáz rubellel kisegíteni. Zavalsevszkij azonban megkérte húgát, hogy erről senkinek se szóljon, kiváltképp a grófnak egy szót sem. Anna Fjodorovna megígérte, hogy még ma küld neki pénzt, s a dolgot titokban tartja; ám a polka alatt valahogy leküzdhetetlen vágya támadt, hogy maga ajánljon fel a grófnak, amennyi pénzt csak akar. Sokáig habozott, pironkodott, végül erőt véve magán, így kezdett hozzá:
- A bátyám elmondta, gróf, hogy az úton baj érte és most nincs pénze. Nem venné tőlem kölcsön, amennyire szüksége van? Borzasztóan örülnék.
De mihelyt e szavakat kimondta, Anna Fjodorovna hirtelen megriadt és mélyen elpirult. A gróf arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a vidámság.
- A fivére ostoba! - szólt élesen. - Ön tudja, hogy ha egy férfit férfitól ér sérelem, akkor párbajoznak; de vajon tudja-e, mi történik akkor, ha nő sérti meg a férfit?
Szegény Anna Fjodorovnának még a nyaka és füle is elpirult zavarában. Lesütötte szemét és nem válaszolt.
- Akkor a nőt mindenki szeme láttára megcsókolják - mondotta halkan a gróf az özvegy füléhez hajolva. - Engedje meg hát, hogy legalább a kezét megcsókoljam - tette hozzá suttogva, hosszú hallgatás után, mert megszánta a zavarba jött hölgyet.
- Ah, csak ne most - szólt Anna Fjodorovna nehéz sóhajjal.
- Hát mikor? Holnap korán elutazom... Márpedig ezzel tartozik nekem.
- Így hát nem lehet - mondta Anna Fjodorovna mosolyogva.
- Csak annyit engedjen meg, hadd kereshessem az alkalmat, hogy láthassam még ma, és megcsókolhassam a kezét. Én majd módját ejtem.
- Vajon hogyan?
- Ezzel ne törődjön. Hogy lássam önt, számomra semmi sem lehetetlen... Rendben van?
- Igen.
A polka véget ért. Még egy mazurkát eljártak, melyben a gróf csodákat művelt, zsebkendőket kapdosott el, féltérdre ereszkedett, és különleges varsói módra pengette sarkantyúit, úgyhogy az öregek mind átjöttek a kártya mellől a terembe, s a lovastiszt - a legjobb táncos - elismerte, hogy a gróf túltesz rajta. Megvacsoráztak, eltáncolták még a "Grossvatert", s utána a vendégek kezdtek elszéledni. A gróf egész idő alatt le nem vette szemét a kis özvegyről. Nem alakoskodott, amikor azt mondta, hogy kész érte a jégbe vágott lékbe vetni magát. Szeszély volt-e vagy szerelem, avagy csupán konokság, de ezen az estén minden akarata csak egyetlen kívánságra összpontosult, hogy lássa és szeresse Anna Fjodorovnát. Mihelyt észrevette, hogy az özvegy búcsúzkodni kezd a háziasszonytól, kiszaladt az inasszobába, onnan pedig bunda nélkül az udvarra, ahol a fogatok álltak.
- Anna Fjodorovna Zajcova fogata! - kiáltotta. Egy magas, négyüléses fogat közeledett égő lámpásokkal a felhajtóhoz. - Állj! - kiáltott a kocsisra, és térdigérő hóban a fogathoz szaladt.
- Mi kell? - kérdezte a kocsis.
- Be kell ülnöm a kocsiba - felelte a gróf menetközben kinyitva a kocsiajtót, és igyekezett bebújni rajta. - Állj meg hát, az ördögbe is! Te fajankó!
- Vaszka, állj! - kiáltott a kocsis a fullajtárra, és megállította a lovakat. - Mit keres az úr egy idegen kocsiban, ez Anna Fjodorovna őnagysága fogata és nem uraságodé.
- Hallgass már, tökfilkó! Nesze neked egy rubel, szállj le és csukd be az ajtót - mondta a gróf. Mivel azonban a kocsis nem hajlott a szóra, ő maga húzta fel a hágcsót, s az ablakot kinyitva, valahogy becsapta az ajtót. Belül, mint minden ódivatú fogatban, különösen olyanokban, amelyeket sárga zsinór szegélyez, égett sörte és rothadás szaga terjengett. A gróf lába a vékony csizmában és lovaglónadrágban térdig járva az olvadt hóban, nagyon átfázott; a téli hideg egész testét átjárta. A kocsis dörmögött valamit a bakon, és már készült lekecmeregni onnan. De a gróf se látott, se hallott, arca égett, szíve erősen dobogott. Feszült figyelemmel kapaszkodott a sárga szíjba, kidugta fejét az oldalablakon, egész lénye egyetlen merő várakozás, ami már nem tartott sokáig. A lépcsőfeljáróról idehallatszott: "Zajcova kocsija!" Mire a kocsis megrántotta a gyeplőt, a batár inogni kezdett magas rugóin, s egymás után tűntek fel a ház kivilágított ablakai a fogat előtt.
- Ide hallgass, fickó; ha szólsz az inasnak, hogy itt vagyok - suttogta a gróf a kocsisnak, kihajolva az elülső ablakon -, akkor elverlek, de ha nem szólsz, kapsz tőlem még tíz rubelt.
Csak annyi ideje maradt, hogy leeressze az ablakot, mikor a batár megint erősebben billent, és a fogat megállt. Turbin a sarokba húzódott visszafojtott lélegzettel, a szemét is összehunyorította: még elgondolnia is rettenetes volt, hogy bármi okból nem teljesülhet szenvedélyes kívánsága. Kinyílt a kocsi ajtaja, a lépcsőfokok nagy zajjal lecsapódtak, női ruha suhogott, jázminillat áradt a dohos batárba, gyors lábak futottak fel a lépcsőn, és szétnyílt, köpenye szárnyával térdig lábát súrolva, Anna Fjodorovna szótlanul, ziháló lélegzettel ereszkedett le az ülésre a gróf mellé.
Hogy látta-e a grófot vagy sem, azt nem tudta volna megmondani senki, még maga Anna Fjodorovna sem; de mikor Turbin megfogta a kezét és így szólt: "most már aztán megcsókolom ezt a kis kezet", az özvegy nemigen ijedt meg, nem válaszolt, de odaengedte a kezét, amelyet a huszár jóval a kesztyű felett csókokkal halmozott el. A fogat elindult.
- Szólj valamit. Nem haragszol, mondd? - kérdezte Turbin Anna Fjodorovnát.
A fiatalasszony szótlanul behúzódott a batár sarkába, de hirtelen sírva fakadt, és feje a gróf mellére hanyatlott.
6
Az újonnan megválasztott rendőrfőnök és társasága, a lovastiszt s a többi urak már régóta hallgatták a cigányokat, és italoztak az új mulatóban, amikor hozzájuk csatlakozott a gróf egy medvebőr bélésű kék posztóbundában, amely valaha Anna Fjodorovna megboldogult férjéé volt.
- Bátyuska, kegyelmes uram, már nem győztünk várni! - üdvözölte csillogó fogait mutatva egy görbe, fekete cigány a pitvarban, és szolgálatkészen segítette le Turbinról a bundát. - Lebegyani óta nem láttuk. Sztyosa már egészen odavan a vágyakozástól...
Sztyosa, a karcsú, fiatal cigánylány is Turbin elé szaladt; barnapiros arcán hosszú pillák árnyékolták csillogó, fekete szemét.
- Á, á, kis grófom! Galambocskám, aranyosom! Ez aztán az öröm! - mondotta derűs mosollyal.
Maga Iljuska is kisietett, buzgón mutatva, mennyire örül. Az öreg anyókák, menyecskék, lányok felugráltak s körülvették a vendéget.
Turbin a fiatal cigánylányokat sorban ajkon csókolta, az öregasszonyok meg a férfiak pedig az ő vállát, kezét csókolgatták. Az urak szintén megörültek az új vendégnek, annál is inkább, mert a mulatság már elérte tetőfokát, s lassan lanyhulóban volt; mindenki úgy érezte, hogy túlontúl elég volt a jóból, a bor sem hatott már ingerlőn az idegekre, csak a gyomrokat terhelte. A virtuskodás is lelohadt. Mindenki a másiktól várt valamit; a dalokból is kifogytak, összevissza zavarták őket, a lárma csak valami zagyva, kusza benyomást hagyott. Akármilyen hetykén próbált valaki még duhajkodni, lassan mindnyájan ráeszméltek, hogy nincs már semmi zamatos kedvesség benne. A rendőrfőnök ittas állapotban hevert a padlón egy vénasszony lábainál, és kapálózva kiabálta:
- Pezsgőt ide!... Megjött a gróf!... Pezsgőt!... Itt van!... Pezsgőt hát ide... Pezsgőben akarok fürdeni... Nemesuraim! Hogy szeretem én a nemesurak társaságát... Sztyoska! Énekeld el az "Utacskát"!
A lovastiszt is erősen italos volt már, de másképpen, mint a rendőrfőnök. Ljubasával, egy szép, deli cigány menyecskével összebújva ült a dívány sarkában és érezvén, miként borít fátyolt szemére a mámor, sűrűn hunyorogva bólogatott, mindegyre ugyanazon szavakat dünnyögte, és suttogva unszolta a cigánynőt, hogy szökjenek meg együtt valahová. Ljubasa csak mosolygott, mintha az, amit hallott tőle, nagyon mulatságos, de ugyanakkor kicsit szomorú lett volna; olykor felpillantott férjére, a ferde vállú Szaskára, aki vele szemben állt egy szék mögött. Az asszony a lovastiszt szerelmi vallomására válaszul a füléhez hajolt és kérte, hogy titokban, mikor senki sem látja, adjon neki illatszert és szalagot.
- Hurrá! - kiáltott a lovastiszt, mikor a gróf belépett.
A szép fiatalember gondterhelt arccal szilárdságot erőltetve magára járt fel-alá a szobában, és "A hárem lázadása" dallamait dúdolta.
Egy idős családapa, aki csak a nemesurak unszolására jött ide a cigányokhoz, mert azt mondták neki, hogy nélküle semmit sem ér a mulatság, és inkább el se mennek, most a díványon feküdt, odaheveredett nyomban megérkezésük után, és senki sem törődött vele. Egy hivatalnokféle, aki szintén ott volt, ingujjban, csizmával mászott fel az asztalra, és hogy bebizonyítsa, mily fölségesen mulat, felborzolta a haját. A gróf beléptére, inggallérját is kigombolta, és még magasabb helyet keresett az asztalon. Általában a gróf megérkeztével felélénkült a mulatókedv.
A cigánynők, akik már szétszóródtak ide-oda, ismét körbe telepedtek. Sztyosát, a szólóénekesnőt a gróf a térdére ültette, és ő is pezsgőt hozatott.
Iljuska a gitárral a szólista elé állt, és kezdetét vette a táncdal, vagyis a cigánynóták: "Ha járok az utcán", "Hej, ti huszárok...", "Hallod-e, érted-e..." és így tovább, a szokott sorrendben. Sztyoska szépen énekelt. Hajlékony, csengő, mély althangja, mosolygása és éneklése, szenvedélyes, nevető szeme és kicsiny lába, mely önkéntelenül a dal ütemében mozgott, szilaj rikkantgatása a karének előtt - mindez valami ritkán megrezdülő, zengő húrt pendített meg a férfiban. Látszott, hogy a leány teljesen benneél a dalában. Iljuska, kinek minden mosolya, de a háta, a lába, egész lénye is együttélt a dallal, gitáron kísérte, és oly merőn nézte Sztyosát, mintha először hallaná az éneket, melynek ütemére ingatta fejét figyelmes igyekezettel. Azután az ének végén hirtelen fölegyenesedett, s mintha a világon mindenki felett állónak érezné magát, büszkén, elszántan lökte fel lábával, s fordította meg a levegőben gitárját, topogni kezdett, haját hátravetve, összeráncolt szemmel nézett végig a kóruson. Tarkójától a sarkáig egész teste minden ízével táncra perdült... S ekkor húsz energikus, erős hang csendült fel, mindegyik teli torokból igyekezett minél különösebb futammal kísérni a másikat. Az öregasszonyok fel-felugráltak a székekről, keszkenőjüket lobogtatva, fogukkal vicsorítva, egymást túlkiabálva ütemesen sikkantgattak. A basszusok pedig oldalra hajtott fejjel álltak a székek mögött, és búgták kifeszített nyakkal a kíséretet.
Ha Sztyosa magas hangon énekelt, Iljuska közelebb emelte hozzá a gitárt, mintegy segítségül, a szép fiatalember pedig kurjongatott elragadtatásában.
A táncdal kezdetén, mikor Dunyasa vállát s keblét rezegtetve a középre perdült, és ott forgott a gróf előtt, Turbin felugrott helyéből, ledobta zubbonyát, és piros ingében ott járta a táncot a nővel, úgy szaporázta, hogy a cigányok elismerően összemosolyogtak.
A rendőrfőnök törökülésben öklével döngette a mellét és felkiáltott: "Vivát!"; azután megragadta a gróf lábát és kezdte mesélni, hogy kétezer rubeljéből mindössze ötszáz maradt, de azért mindent megtehet, amire csak kedve van, feltéve, hogy a gróf nem ellenzi. Az idős családapa felébredt és távozni akart, de nem engedték el. A csinos fiatalember keringőre kért fel egy cigánylányt. A lovastiszt kérkedni akarva a gróf barátságával, előjött a kuckóból, és megölelte Turbint.
- Hej, galambocskám, miért is mentél el tőlünk - mondotta -, nem felelsz? - A gróf hallgatott, nyilván másra gondolt. - Hol jártál? Ó, te ördögadta gróf, tudom én, hogy hol voltál!
Turbinnak sehogy sem tetszett ez a bizalmaskodás. Mosoly nélkül, némán meredt a lovastiszt arcába, és váratlanul oly rettenetes, durva szitkokat zúdított rá, hogy a lovastiszt elbúsulta magát, és sokáig azt se tudta, hogyan fogja fel a sértést. Tréfára vegye vagy komolyan? Végül úgy döntött, hogy tréfára veszi, elmosolyodott és visszament cigánymenyecskéjéhez, akit azzal biztatott, hogy húsvét után okvetlen feleségül veszi. Majd egy második, utána egy harmadik dalt kezdtek énekelni, újra táncoltak, ittak egymás egészségére, és mintha megélénkült volna a kedvük. A pezsgő nem fogyott ki, a gróf sokat ivott. Szeme mintha megnedvesedett volna, de nem tántorgott, még frissebben táncolt, tisztán, érthetően beszélt, sőt még együtt énekelt a kórussal és Sztyosa szólójával is, mikor a lány rázendített "A szerelem méla búja" című dalra. Javában táncoltak még, mikor a mulató gazdája, egy kupec, bejött, kérte a vendégeket, hogy menjenek haza, mert már hajnali három felé jár az idő.
A gróf galléron ragadta a kupecet és ráparancsolt, hogy táncolja el a rókatáncot. A kereskedő vonakodott. A gróf felkapott egy üveg pezsgőt, a kereskedőt a fejére állította, és általános hahota közben ráöntötte a pezsgőt.
Már hajnalodott. Mindnyájan sápadtak, kimerültek voltak, a gróf kivételével.
- Hanem itt az ideje, hogy Moszkvába induljak - szólt hirtelen Turbin és felállt. - Gyertek mindnyájan hozzám. Kísérjetek el, és teát is iszunk még.
Mindenki ráállt, csak az alvó földbirtokos maradt ott. A kapu előtt álló három szánban helyezkedtek el egymás hegyen-hátán, és elhajtattak a fogadóba.
7
- Befogatni! - kiáltott a gróf, amikor vendégeivel és a cigányokkal belépett a szálloda termébe. - Szaska! Nem te, cigány Szaska, hanem az enyém, mondd meg a postamesternek, megölöm, ha rossz lovakat ad. És hozz nekünk teát! Zavalsevszkij! Intézkedj a tea végett, én meg bemegyek Iljinhez, megnézem, mi van vele - tette hozzá Turbin. Kiment és a folyosón elindult az ulánus szobája felé.
Iljin most fejezte be a játékot, elvesztette minden pénzét az utolsó kopejkáig, és hasmánt feküdt a keshedt lószőr díványon, egyenként húzta ki belőle a szőrszálakat, aztán a szájába vette, rágcsálta és kiköpdöste. Két faggyúgyertya állt a kártyákkal borított asztalon, az egyik már csonkig égett, és elgyengülten küzdőt az ablakból beszűrődő reggeli világossággal. Gondolat egy sem volt az ulánus fejében: a játékszenvedélynek valami sűrű köde borította be agyát, még megbánás sem volt benne. Egyszer megpróbált arra gondolni, hogy mitévő legyen most, miképpen utazzék el, minden pénz nélkül, hogyan fizesse ki az elkártyázott tizenötezer rubel kincstári pénzt, mit fog mondani az ezredparancsnok, mit mond az édesanyja, mit szólnak bajtársai - és ettől olyan rémület fogta el és olyan önutálat, hogy el akart mindent felejteni, felállt, járkálni kezdett a szobában, igyekezett mindig a deszkák réseire lépni, és újból visszaidézte a lejátszott partik minden legkisebb részletét; élénken maga elé képzelte, hogy már nyereségben van, lehúzza a kilencest, és kétezer rubelt tesz a pikk-királyra; jobbra dáma, balra ász, de jobbra káró-király... és mindennek vége. Igen, de ha jobbra egy hatos lett volna és balra a káró-király, akkor visszanyer mindent, és felteszi az egészet, s akkor tizenötezer a tiszta nyeresége, megvehetné az ezredparancsnok hátaslovát, még egy pár lovat, fogatot is. No, és még mi mindent? Hej, de jó, de pompás dolog is lett volna!
Megint a díványra feküdt, és rágcsálta a lószőrszálakat.
"Ugyan miért danolásznak a hetes szobában? Biztosan Turbinnál mulatnak. Talán át is megyek és leiszom magam."
Ebben a percben lépett be a gróf.
- Nos, mi újság, leégtél, testvér, mi? - kiáltott rá.
"Hadd higgye, hogy alszom - gondolta Iljin -, mert különben beszélnem kell vele, pedig már álmos vagyok."
De Turbin odalépett hozzá, és megsimogatta a fejét.
- No, mi az, édes barátom, leégtél? Vesztettél? Beszélj!
Iljin nem felelt.
A gróf megrántotta a karját.
- Vesztettem. Mi kell? - dörmögte Iljin álmos, közönyösen zsémbes hangon és nem mozdult.
- Mindent?
- No igen. Olyan nagy baj? Mindent. Miért kérded?
- Hallgass ide. Valld be az igazat, mint bajtársadnak - mondta a gróf, akit az elfogyasztott bor gyengédségre hangolt, s tovább simogatta Iljin haját. - Igazán megszerettelek; mondd meg őszintén, ha kincstári pénzt vesztettél el, segítek rajtad, mert máskülönben késő lesz... Kincstári pénz volt?
Iljin felugrott a díványról.
- Hátha azt akarod, hogy beszéljek, akkor ne így beszélj velem, mert... És kérlek ne is beszélj hozzám... Egy golyó a szemem közé! Más nem marad hátra! - mondta őszinte kétségbeeséssel, fejét két kezébe temetve, és könnyekre fakadt, noha egy perccel előbb még nyugodtan tudott hátaslovakra gondolni.
- Ej, te szép leányzó, ugyan kivel nem esett ez meg! Nem olyan nagy szerencsétlenség: talán még jóvátesszük. Várj csak itt rám.
A gróf kiment a szobából.
- Hol szállt meg Luhnov földbirtokos? - kérdezte a szobapincért.
A pincér ajánlkozott, hogy odakíséri a grófot. Bár az inas megjegyezte, hogy gazdája csak most került haza és vetkőzni óhajt, Turbin bement a szobába. Luhnov hálókabátban ült az asztal előtt, és az előtte heverő bankjegycsomagokat számolta át. Az asztalon kedvenc itala, egy palack rajnai bor állt; a nyereségből megengedhette magának ezt az élvezetet. Hidegen, szigorúan nézett pápaszemén át a grófra, mintha nem ismerné.
- Úgy látszik, nem ismer meg - szólt a gróf határozott léptekkel közeledve az asztalhoz.
Luhnov ráismert a grófra és megkérdezte:
- Mi tetszik?
- Játszani akarok önnel - mondta Turbin és a díványra ült.
- Most?
- Igen.
- Máskor a legnagyobb örömmel, gróf, de most fáradt vagyok és lefeküdni készülök. Nem parancsol egy pohár bort? Jó bor.
- De én meg most akarok játszani egy kicsit.
- Ma már nem szándékozom játszani. Talán az urak közül valaki hajlandó lesz, de én nem, gróf. Bocsásson meg, kérem.
- Szóval nem akar játszani?
Luhnov olyan mozdulatot tett vállával, ami sajnálkozását fejezte ki, amiért nem teljesítheti a gróf kívánságát.
- Semmi áron sem akar?
Megint ugyanaz a mozdulat.
- Pedig nagyon kérem... Nos hát fog játszani?
Csend.
- Fog játszani? - kérdezte a gróf még egyszer. - Vigyázzon!
Még mindig mély csend és egy gyors pillantás a pápaszem felett a gróf elkomoruló arcára.
- Játszik vagy nem? - kiáltotta a gróf hangosan, s akkorát ütött öklével az asztalra, hogy a palack rajnai bor eldőlt és kiömlött. - Hiszen ön nem tiszta kézzel nyert! Fog játszani? Harmadszor kérdem.
- Mondtam, hogy nem, ez igazán furcsa, gróf! És egyáltalán, nem illik betörni valakihez, és kést szegezni a torkának - jegyezte meg Luhnov, de nem nézett fel.
Rövid csend következett, mialatt a gróf arca egyre jobban elsápadt. Egyszer csak borzasztó ütés sújtott Luhnov fejére. A díványra esett, igyekezve összekapni az asztalról a pénzt, és olyan velőtrázó, kétségbeesett hangon kezdett ordítani, amit mindig nyugodt és mindig méltóságteljes külsejéből ítélve el sem várt volna az ember. Turbin összeszedte az asztalon maradt pénzt, ellökte a gazdája segítségére berohanó inast, és gyors léptekkel kiment a szobából.
- Ha elégtételt akar, rendelkezésére állok; egy fél óráig még a szobámban leszek - mondta a gróf visszatérve Luhnov ajtajához.
- Gazember! Rabló!... - hallatszott onnan. - Bíróság elé állítom!
Iljin, aki egyáltalán nem vetett ügyet a grófnak arra az ígéretére, hogy segít rajta, még mindig ugyanúgy feküdt szobájában a díványon, és a kétségbeesés könnyei fojtogatták. A valóság tudata, amelyet a lelkét betöltő érzések, gondolatok és emlékek ködös zűrzavarán keresztül a gróf gyengéd részvéte váltott ki, tovább gyötörte.
A reményekben gazdag ifjúság, a becsület, a köztisztelet, a szerelem és barátság ábrándjai - minden elveszett örökre. Könnyeinek forrása apadni kezdett, egyre jobban elhatalmasodott rajta a reménytelenség nagyon is nyugodt érzése, és már nem keltett benne undort és borzalmat, sőt mindinkább előtérbe lépett az öngyilkosság gondolata. Ekkor a gróf szilárd léptei hallatszottak.
Turbin arcáról a haragos kifejezés még nem tűnt el egészen, keze remegett kissé, de szemében kedélyes vidámság és elégedettség csillogott.
- Nesze, visszanyertem! - mondotta, néhány köteg bankjegyet dobva az asztalra. - Számold össze, hogy megvan-e mind? Aztán gyere át minél előbb a közös terembe, mert én mindjárt elutazom - tette hozzá, mintha észre sem vette volna az öröm és a hála szörnyű izgalmát az ulánus arcán, és egy cigánydalt fütyörészve távozott a szobából.
8
Szaska feszesre húzva derekán az övet, jelentette, hogy a lovak be vannak fogva, de azt kívánta, hogy előbb menjenek el a gróf köpenyéért, amely gallérostul háromszáz rubelt is megér, és adják vissza a vedlett kék bundát annak a gazembernek, aki a marsallnál azt a köpenyre cserélte; de Turbin azt mondta, hogy a köpenyt nem kell keresni és a szobájába ment, hogy átöltözzék.
A lovastiszt szótlanul gubbasztott cigánymenyecskéje mellett, és csuklott szünet nélkül. A rendőrfőnök vodkát hozatott, és meghívta magához az urakat reggelire, ígérvén, hogy a felesége maga is biztosan táncra perdül majd a cigánynőkkel. A szép fiatalember behatóan magyarázgatta Iljuskának, hogy a zongorában több a lélek, és hogy gitáron nem lehet bé mollban játszani. A csinovnyik szomorúan itta teáját egy sarokban, látszott, hogy nappali világosságnál szörnyen röstelli kicsapongását. A cigányok cigánynyelven vitatkoztak egymással azon, hogy még felköszöntik az urakat; de Sztyosa ellenkezett s azt mondta, hogy a baroráj (cigányul: gróf vagy herceg, vagy pontosabban: igen nagy úr) megharagszik érte. Különben már a mulatság utolsó szikrája is kihamvadóban volt.
- Nos, búcsúzóul még egy dalt, s aztán mars haza - szólt a gróf, aki frissen, vidáman és szebben, mint valaha, lépett a terembe útiruhában.
A cigányok újból kört alkottak, és már rázendítettek volna a dalra, mikor Iljin egy köteg bankjeggyel bejött és félrehívta a grófot.
- Nálam csak tizenötezer rubel kincstári pénz volt, te meg tizenhatezer-háromszázat adtál - mondotta -, tehát ez a tied.
- Nem rossz! Ide vele!
Iljin átadta a pénzt, s félénken a grófra pillantva már kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de csak elvörösödött, olyannyira, hogy szeme könnybe lábadt tőle, aztán megragadta a gróf kezét és szorongatta.
- Eredj már... Iljuska, ide hallgass... Nesze nektek ez a pénz, de nótával kísérjetek el a sorompóig. - És a gróf az ezerháromszáz rubelt, amit Iljin behozott, a gitárra dobta. De azt a száz rubelt, melyet előző nap kölcsönvett a lovastiszttől, elfelejtette visszaadni.
Már reggel tíz óra volt. A nap a háztetők fölé hágott, emberek jártak-keltek az utcákon, a kereskedők rég kinyitották boltjukat, nemesurak és csinovnyikok kocsiztak ide-oda, hölgyek a bevásárlásukat végezték, amikor egy bandányi cigány, a rendőrfőnök, a lovastiszt, a szép fiatalember, Iljin és a medvebundás gróf megjelent a fogadó kapujában. Napfényes idő volt, hóolvadás. Három trojka hajtott a bejáró elé, a rövidre felkötött farkú lovak lábai híg sárban paskoltak. Az egész vidám társaság elhelyezkedett: az első szánba beült a gróf, Iljin, Sztyosa, Iljuska és Szaska, a tisztiszolga. Blücher farkát csóválva eszeveszetten csaholt a rudas lóra. A másik két szánban a többi úr ült ugyancsak cigánylányokkal és cigánylegényekkel. A fogadóból elindulva a szánok egy vonalba helyezkedtek, és felzendült a cigányok kardala.
A nótázó, csengettyűs trojkák a járdára szorították fel a szembejövő kocsikat, s az egész városon keresztül száguldtak a sorompóig.
Bizony elcsodálkoztak a kereskedők és az ismeretlen, de főként ismerős járókelők, mikor a nemesurakat énekszóval, cigánylányokkal és részeg cigányokkal látták szánkázni világos nappal.
A sorompóhoz érve a trojkák megálltak, és mindnyájan búcsúzkodni kezdtek a gróftól.
Iljin, aki a búcsúzás címén eléggé felöntött a garatra, és egész úton maga hajtotta a lovakat, hirtelen elbúsulta magát, és rá akarta beszélni a grófot, maradjon legalább még egy napig; mikor azonban meggyőződött róla, hogy ez lehetetlen, teljesen váratlanul sírva borult új barátja nyakába és ígérte, hogy mihelyt állomáshelyére érkezik, kérni fogja áthelyeztetését abba a huszárezredbe, amelyben Turbin szolgált. A gróf veszett jókedvében volt: hóbuckába taszította a lovastisztet, aki reggel óta végérvényesen tegezte; a járási rendőrfőnökre ráuszította Blüchert, Sztyoskát karjai közé kapta, hogy elviszi magával Moszkvába, végül a szánba ugrott, s maga mellé ültette Blüchert, holott a kutya folyton a középen akart állni. Szaska, miután még egyszer megkérte a lovastisztet, hogy kutassa fel a gróf köpenyét, és küldje utánuk, szintén felugrott a bakra. A gróf elkiáltotta magát: "indulás!", levette s feje felett megcsóválta a sapkáját, és kocsis módra füttyentett a lovaknak. A trojkák elváltak.
Az utasok előtt csak egyhangú havas síkság volt látható a távolban, ahol az út sárgásan sáros csíkja kanyargott. A napfény sziporkázva csillogott az olvadt hó könnyű jégkérgén, és kellemesen melengette az arcot, a hátat. Párafelhők szálltak fel az izzadt lovakról. Csengettyű csörömpölt: egy rozoga szánon fuvarozó paraszt kötélgyeplőjét ráncigálva sietve tért ki a trojkának, és átázott bocskorában cuppogva szaladt a sáros úton; egy másik szánon kövér, piros képű parasztasszony ült gyermekével ölében báránybőr bundája alatt, s a gyeplőszárral ösztökélte hosszú farkú fehér gebéjét. A grófnak hirtelen eszébe jutott Anna Fjodorovna.
- Vissza! - kiáltotta.
A kocsis nem értette meg mindjárt.
- Fordulj vissza! Vissza a városba! De gyorsan!
A trojka ismét keresztülhajtott a sorompón, és szépen megállt Zajcova úrasszony házának deszkázott bejárója előtt. A gróf gyorsan felszaladt a lépcsőn, keresztülment az előszobán, a szalonon, s a kis özvegyet, akit még alva talált, karjaiba kapta, kiemelte az ágyból, megcsókolta álmos, szép szemét, s aztán sebesen kiszaladt. Anna Fjodorovna félálmában ajkát nyalogatva megkérdezte: "Mi történt?" A gróf a szánkóba ugrott, rákiáltott a kocsisra, és most már megállás nélkül s még csak nem is gondolva többé sem Luhnovra, sem a kis özvegyre, sem Sztyoskára s csupán azt latolgatva elméjében, ami őt Moszkvában várja - örökre elhagyta K. városát.
9
Több mint húsz év múlt el. Sok víz folyt le azóta; sokan meghaltak, sokan születtek, sok ember felserdült és megöregedett, s még több gondolat született s halt meg; sok szép és sok rossz pusztult el, ami régi. Sok gyönyörű új dolog keletkezet, és még több fejletlen és torz új dolog jelent meg isten világán.
Fjodor Turbin gróf már régen elesett párbajban egy külföldivel, akit kutyakorbáccsal vert meg az utcán; fia, aki úgy hasonlított rá, mint egyik vízcsepp a másikhoz, már huszonhárom éves, daliás ifjú volt és a lovastestőrségnél szolgált. A fiatal Turbin gróf erkölcseiben egyáltalán nem hasonlított az apjához. Árnyéka sem volt meg benne a múlt század szertelen, szenvedélyes és - valódi nevén nevezve - kicsapongó hajlamainak. Értelem, műveltség és öröklött természetes képességek mellett illem- és kényelemszeretet, az emberek és a körülmények praktikus megítélése, józanság és elővigyázatosság jellemezte. A fiatal gróf kitűnően haladt előre pályáján, huszonhárom éves korában már főhadnagy volt... A hadműveletek megkezdésekor, abból a meggondolásból kiindulva, hogy előmenetel szempontjából előnyösebb fronthadseregnél szolgálni, kapitányként egy huszárezredbe helyeztette át magát, ahol hamarosan századparancsnok lett.
1848 májusában a harctér felé igyekvő Sz. huszárezred átvonult a K. kormányzóságon, és a fiatal Turbin gróf parancsnoksága alatt menetelő századnak Morozovkában, Anna Fjodorovna falujában kellett éjszakáznia. Anna Fjodorovna még élt, de már annyira nem volt fiatal, hogy maga sem tartotta magát annak, ami sokat jelent egy nőnél. Nagyon meghízott, s ez - mint mondják - fiatalos színt ad a nőknek; de ezen a fehér kövérségen is szembetűntek a mély, petyhüdt ráncok. A városba már sohasem látogatott el, sőt még kocsira szállnia is nehezére esett, de éppen olyan jólelkű és ostobácska volt, mint annak előtte, s ezt most, mikor már nem veszteget meg a szépségével, nyugodtan elmondhatjuk. Vele egy fedél alatt élt leánya, Liza, egy huszonhárom éves orosz falusi szépség, valamint testvérbátyja, a mi lovastiszt ismerősünk, ki jólelkűségével egész vagyonát elherdálta, és öregségére Anna Fjodorovnánál húzta meg magát. Zavalsevszkij haja teljesen megőszült, felső ajka lefelé leffedt, de fölötte a bajusz gondosan feketére volt festve. Homlokát és arcát, de még orrát és nyakát is ráncok hálózták be, háta meggörnyedt, gyenge, görbe lábainak tartásából azonban mégis felismerhető volt a hajdani lovastiszt.
Az ódon ház kis szalonjában, a csillagalakban ültetett hársakra néző régimódi, nyitott balkonajtó és ablak mögött ült együtt Anna Fjodorovna családja és háza népe. Anna Fjodorovna ősz hajjal, lila otthonkában a díványon ült, és a kerek mahagóni asztalon kártyákat rakott szét. Öreg fivére, tiszta fehér nadrágban és kék kabátban, az ablak mellett telepedett le, fonalat orsózott fehér gyapotból - unokahúga tanította meg erre a foglalkozásra, melyet nagyon megszeretett, már egyebet nem tudott csinálni, minthogy kedvenc időtöltéséhez, az újságolvasáshoz, nagyon meggyengült a szeme. Pimocska, Anna Fjodorovna nevelt lánya, mellette magolta a leckéjét, Liza felügyelete alatt, aki eközben kecskeszőr harisnyát kötött nagybátyja számára fa kötőtűkkel. A lenyugvó nap utolsó sugarai, mint ilyentájt mindig, a hársfasoron át ferdén tűztek a szélső ablakra, és mellette a könyvespolcra. Olyan csend volt a kertben és a szobában, hogy hallani lehetett, ha odakint sebes szárnycsapásokkal elsuhant egy fecske, és Anna Fjodorovna halkan felsóhajtott, vagy az öreg keresztbevetve lábait, köhintett egyet.
- Hogy kell ezt kirakni? Mutasd csak meg, Lizám, mindig elfelejtem - szólalt meg Anna Fjodorovna, és megállt a pasziánsz közben.
Liza anélkül, hogy munkáját abbahagyta volna, anyjához lépett és a kártyákra pillantott.
- Ó, hiszen összezavarta, mamuskám, galambom! - mondotta, átrakva a lapokat. - Így, most jól van. De azért beteljesül, amit kivetett - tette hozzá, észrevétlenül levéve egy lapot.
- Ugyan, te mindig rászedsz! Mindig azt mondod, hogy kijön.
- De igazán, biztosan sikerül. Lám, ki is jött.
- Jól van, jól, te kis hízelgő! Nincs még itt a teázás ideje?
- Már meghagytam, hogy gyújtsák be a szamovárt. Mindjárt megyek. Ide kéri, mamuskám? No, Pimocska, fejezd be gyorsan a leckédet, s aztán szaladjunk egyet.
És Liza kiment.
- Lizocska! Lizanyka! - szólt utána a nagybácsi, mereven nézve a munkáját. - Úgy látszik, megint összehurkolódott, ugyan bontsd már ki, galambom!
- Rögtön, rögtön, csak cukrot adok ki, hogy megtörjék.
És alig három perc múltán csakugyan visszasietett a szobába a nagybácsihoz, és megfogta a fülét.
- Ezt kapja, hogy máskor ne hurkolja össze - mondta nevetve. - Leckéjével sem készült el.
- Elég, elég. Igazítsd hát meg te. Valami kis csomó lehetett a fonálon.
Liza elvette az orsót, kivett egy tűt a mellkendőjéből, melyet eközben az ablakból beáramló szél kissé félrebillentett, megfogta a hurkot, kétszer meghúzta, és az orsót visszaadta nagybátyjának.
- No, most csókoljon meg érte - mondta, odatartva elébe pirospozsgás arcát, és visszatűzte a mellkendőjét. - Ma rummal kapja a teát, péntek van.
És visszament a teázó szobába.
- Bácsi, jöjjön csak, nézze, huszárok jönnek erre - hallatszott onnan csengő hangja.
Anna Fjodorovna fivérével együtt bement a teázó szobába, hogy annak a falu felé nyíló ablakából megnézzék a huszárokat. De csak annyit láttak az ablakból, hogy valami távoli tömeg mozog a porfelhőben.
- Kár húgocskám, kár - jegyezte meg a nagybácsi Anna Fjodorovna felé fordulva -, kár, hogy olyan szűken vagyunk, és a szárnyépület még nem kész, hogy meghívhattuk volna a tiszteket. Hiszen a huszártiszt mind csupa pompás, vidám fiatalember, legalább gyönyörködhettem volna bennük.
- Mit tegyünk, hiszen én is tiszta szívből örülnék, de hiszen maga is tudja, kedves bátyám, hogy nincs helyünk: az én hálószobám, a Lizáé, a szalon, meg ez itt a maga szobája, ennyi az egész. Hol adjunk itt nekik helyet, ítélje meg maga. Mihajlo Matvejev a sztaroszta házát hozta rendbe nekik, azt mondja, hogy az is tiszta.
- Talán vőlegény akadna közülük Lizocskánknak. Egy derék huszár! - mondta a nagybácsi.
- Nem, én huszárt nem akarok, nekem ulánus kell, hiszen a bácsi is ulánusoknál szolgált, ugye? Ezekről én tudni sem akarok. Azt mondják, hogy a huszár az mind bolondos.
És Liza kicsit elpirult, de aztán újból csengő nevetésre fakadt.
- Amott szalad Usztyuska, kérdezzük meg tőle, mit látott - mondotta.
Anna Fjodorovna behívatta Usztyuskát.
- Sehogy sem ízlik a munka, ugye, mi szükség van rá, hogy szaladjatok katonákat nézni? - szólt rá Anna Fjodorovna. - Nos, mi újság, hol szálltak meg a tisztek?
- Jerjomkinéknél, úrnőm. Ketten jöttek, daliás legények, azt mondják, hogy az egyik gróf.
- Hogy hívják?
- Kazarov vagy Turbinov, bocsásson meg, nem emlékszem már.
- Lám, az ostoba, még elmondani sem tud semmit. Ha legalább a nevét megtudtad volna.
- Elszaladok rögtön.
- Ismerlek, milyen ügyes vagy. Nem, inkább menjen Danyilo. Mondja meg neki, kedves bátyám, hogy fusson át és kérdezze meg, nem hiányzik-e valami a tiszteknek, de udvarias legyen, úgy mondja, hogy az úrnő kérdezteti.
Az öregek ismét letelepedtek a teázó szobában, Liza pedig a leányszobába ment, hogy a feldarabolt cukrot dobozba rakja. Usztyusa a huszárokról mesélt éppen odabent.
- Kisasszony, galambocskám, de szép ember az a gróf - lelkendezett. - Valóságos fekete szemöldökű angyalka. Ilyen vőlegény kellene a kisasszonynak, szép pár lenne belőlük.
A cselédlányok helyeslőleg elmosolyodtak, az öreg dajka, aki az ablaknál ült egy harisnyával, felsóhajtott, s mellé valami imádságot is motyogott.
- Hát ennyire megtetszettek neked? - szólt Liza. - Nagyon szeretsz te mesélgetni, Usztyusa. Hozz fel gyümölcs-mustot, hadd igyanak valami savanykásat a huszárok.
És Liza, a cukordobozzal kezében mosolyogva ment ki a szobából.
"Szeretném látni azt a huszártisztet - gondolta. - Barna-e vagy szőke? És azt hiszem, ő is örülne, ha megismerkedhetne velünk. Elmegy és meg sem tudja, hogy itt voltam és gondoltam rá. És hány ilyen ment el már mellettem! Ki lát engem? Csak a nagybácsi meg Usztyusa. Akárhogyan is fésülködöm, akármilyen ujjakat is viselek, senki rám se hederít - gondolta sóhajtva és elnézte telt, fehér karját. - Biztosan magas termetű, nagy szeme, kis fekete bajusza van. Nem, hiába. Már huszonkét éves elmúltam, és a ragyás Ivan Ipaticsen kívül senki sem volt belém szerelmes; pedig négy évvel ezelőtt még szebb voltam. Így múlt el s nem adott senkinek sem örömet az én fiatal lányságom. Ó, én boldogtalan, szerencsétlen falusi kisasszony!"
Anyja hívó szava, hogy töltsön teát, kizökkentette a falusi kisasszonyt pillanatnyi tűnődéséből. Fejecskéjét megrázva bement a teázó szobába.
Ami a legjobb az életben, az mindig váratlanul következik be; minél jobban igyekszik az ember, annál rosszabbul sikerül. Falun ritkán törődnek a neveléssel, és ezért többnyire pompás nevelést adnak. Így történt Liza esetében is. Anna Fjodorovna - szellemének korlátoltsága és közönyös jelleme folytán - egyáltalán nem adott nevelést Lizának: nem taníttatta sem zenére, sem az annyira hasznos francia nyelvre; elhunyt férjétől fogant egészséges, csinos leánykáját egyszerűen rábízta a szoptatós, majd a száraz dajkára, tápláltatta, kartonruhácskákba és kecskebőr cipőcskékbe öltöztette, sétáltatta, gombát és epret szedni küldte, egy szeminarista házitanítóval írni-olvasni és számolni taníttatta, és tizenhat év múlva váratlanul igazi barátnőt, mindig vidám és jószívű, tevékeny háziasszonyt talált Lizában. A jótékony Anna Fjodorovnának mindig voltak nevelt leányai a jobbágy- és a talált gyermekek közül. Liza már tízéves korától foglalkozni kezdett velük: tanította, öltöztette, templomba vezette őket, megfékezte, ha túlzásba vitték a pajkosságot. Azután megjelent a házban a jólelkű, de tehetetlen nagybácsi, akit úgy kellett gondozni, mint egy gyermeket. Azután a cselédek és a parasztok, akik kérésekkel és orvosi tanácsokért fordultak a fiatal kisasszonyhoz, s akiket bodzával, mentával és kámforszesszel gyógyított. Ott volt a háztartás, amely szinte észrevétlenül az ő kezébe került. Aztán a kielégítetlen szerelemvágy, mely csupán a természetben és vallásban talált vigaszt. Így lett Lizából tevékeny, derült lelkű, önálló, tiszta és mélységesen vallásos nő. Igaz, néha megsebezte kissé a hiúságát, ha a templomban szomszédnőin K.-ból rendelt divatos kalapokat látott; olykor könnyfakasztó bosszúságot váltottak ki öreg, házsártos anyjának szeszélyei. Voltak szerelmi ábrándjai is, a legdőrébb és néha durva formában, de a feltétlen szükségletévé vált hasznos tevékenység eloszlatta azokat, és huszonkét éves korában fizikai és morális szépsége teljében egyetlen szeplő, egyetlen folt sem esett Liza tiszta, nyugodt lelkületére. Középmagas volt, inkább telt, mint sovány; gesztenyebarna szeme alsó szemhéján könnyű sötét árnyalattal; haja hosszú és szőke. Himbálózva, ahogy mondani szokták, kicsit kacsázva járt. Mikor valami munkával volt elfoglalva, és semmi sem izgatta különösképpen, aki alaposabban szemügyre vette, szinte leolvashatta arckifejezéséről: vidám és jó dolog élni a földön, ha az embernek van kit szeretnie és tiszta a lelkiismerete. Még a bosszúság, zavar, aggodalom és bánat pillanataiban is könnyen, összehúzott bal szemöldökén, összeszorított ajkain keresztül, arca gödröcskéiben, ajka szögletében és mosolyhoz, életörömhöz szokott két szemében szinte akarata ellenére is, csak úgy világított az értelemtől meg nem rontott derék, egyenes lélek.
10
Még a levegőben volt a forróság, noha a nap már lenyugodott, mikor bevonult Morozovkába a svadron. Előtte hátranézegetve és olykor felbődülve, meg-megállva loholt a falu poros utcáján egy nyájától eltévedt tarka tehén, és sehogy sem jött rá, hogy egyszerűen csak le kellene térnie az árokszélre. Az utca mindkét oldalán összeverődött öreg parasztok, asszonyok, gyerekek, cselédek sóváran nézték a huszárokat. Felkantározott, fel-felnyerítő hollófekete paripájukon sűrű porfelhőben, lépésben vonultak be a huszárok. A század jobb oldalán szép fekete ménjét hanyagul megülve két tiszt lovagolt: az egyik a parancsnok, Turbin gróf, a másik egy Polozov nevű, még nagyon fiatal ember, aki csak nemrég lépett elő hadapródból zászlóssá. A legjobb házikóból fehér zubbonyos huszár lépett ki, és sapkáját levéve, a tisztek elé állt.
- Hol lesz a mi szállásunk? - kérdezte tőle a gróf.
- A kegyelmes úré? - szólt a szálláscsináló, összeütve sarkát. - Ezt itt: a sztaroszta viskóját hoztam rendbe. Követeltem az uraságnál is helyet, de azt felelték, hogy nincs. A földbirtokosnő olyan fúriaféle.
- Jól van - mondta a gróf, leszállt a sztaroszta kunyhójánál, és egyenesítgette elzsibbadt lábait. - Hát a kocsim megérkezett?
- Igenis, kegyelmes uram, megérkezett! - felelt a szálláscsináló, sapkájával a bőrbatár felé mutatva, amely a kapuból látható volt, és előresietett a ház pitvarába, ahol a parasztcsalád tagjai kíváncsiskodtak. Egy öregasszonyt még fel is lökött, mikor hirtelen kitárta a kiürített kunyhó ajtaját, és előrebocsátotta a grófot.
A ház elég nagy és tágas volt, de nem valami tiszta. A német komornyik, aki úgy volt öltözve, mint egy úr, a szobában felállította és megvetette a vaságyat, és most fehérneműt szedett elő a bőröndből.
- Pfuj, micsoda rémes szállás ez! - bosszankodott a gróf. - Gyagyenko! Hát nem lehetett különbet találni, talán a földbirtokosnál?
- Ha parancsolja a gróf úr, átmehetek az urasághoz - felelt Gyagyenko -, de a háza nagyon igénytelen, nem mutat sokkal különbet ennél.
- Most már nem kell, menj a dolgodra.
És a gróf az ágyra hevert, feje alá téve két kezét.
- Johann! - kiáltott komornyikjára. - Már megint egész hegy van az ágy közepén. Mért nem tudod jól megvetni?
Johann igazítani akart az ágyon.
- Hagyd, most már nem kell... És a házikabátom, hol van? - folytatta ingerülten.
A szolga előhozta a házikabátot. A gróf, mielőtt magára vette volna, megnézte minden oldalról.
- Jól sejtettem, nem szedted ki belőle a foltot. Vajon van a világon rosszabb szolga nálad? - tette hozzá, kitépve a komornyik kezéből a köntöst és magára öltötte. - Mondd, szándékosan teszed? Kész a tea?
- Még nem értem rá elkészítni - felelte Johann.
- Ostoba!
Ezek után a gróf elővette az odakészített francia regényt, és szótlanul olvasott elég sokáig; Johann kiment a pitvarba, hogy begyújtsa a szamovárt. A gróf láthatóan rossz hangulatban volt, nyilván a fáradtság, a por, a szűk ruha és éhes gyomra okából.
- Johann! - kiáltott újból. - Számolj el a tíz rubellel. Mit vásároltál a városban?
A gróf megnézte a számlát, és bosszús megjegyzéseket tett a drága bevásárlások miatt.
- A teához rumot adj.
- Rumot nem vettem - mondta Johann.
- Gyönyörű! Hányszor megmondtam, hogy mindig legyen rum!
- Nem volt elég pénzem.
- Miért nem vett Polozov? Kérhettél volna az ő legényétől.
- Polozov zászlós? Nem tudom. Teát és cukrot, azt vett.
- Te állat! Takarodj. Csak te tudsz így kihozni a sodromból... Tudhatod, hogy kivonuláskor mindig rummal iszom a teát.
- Ez a két levél jött az ezredparancsnokságtól - jelentette a komornyik. A gróf az ágyon fekve felbontotta a leveleket, és olvasásukba mélyedt. Ekkor lépett be vidám arccal a zászlós, miután a svadront elszállásolta.
- Nos, mi újság, Turbin? Úgy látszik, itt jól elhelyezkedtél. Tyű, de elfáradtam, igazán. Nagy volt a forróság.
- Mondhatom, jól vagyok, tetves, büdös viskóban, és még csak rum sincs a te jóvoltodból: a te buta legényed nem vett, az enyim meg ugyancsak nem. Szólhattál volna nekik.
És folytatta az olvasást. Mikor a levél végére ért, összegyűrte és eldobta.
- Miért nem vettél rumot? - kérdezte ezalatt a zászlós a pitvarban suttogva legényét. - Hiszen volt nálad pénz.
- Miért kell mindent nekünk vásárolni, így is minden kiadás az enyém, az ő németje meg csak pipázik.
A második levél nyilván nem volt kellemetlen, mert a gróf mosolyogva olvasta.
- Ki írta? - kérdezte Polozov visszatérve a szobába, mialatt deszkákból fekvőhelyet tákolt össze magának a kemence mellett.
- Minna - felelte a gróf élénken, s átadta neki a levelet. - Akarod elolvasni? Milyen édes nő! Igazán többet ér, mint a mi kisasszonyaink... Figyeld meg, mennyi érzés és elme van ebben a levélben... Csak egy baj van - pénzt kér.
- Ez bizony baj - jegyezte meg a zászlós.
- Igaz, hogy ígértem neki, de most itt van ez a hadjárat, meg aztán... Különben ha még vagy három hónapig századparancsnok maradok, okvetlen küldök neki. Nem sajnálom tőle. Ugye, milyen bájos teremtés?... - szólt mosolyogva, és Polozov arckifejezését figyelte, mialatt az a levelet olvasta.
- Szörnyű helyesírási hibákkal van tele, de kedves és úgy látszik, csakugyan szeret - felelte a zászlós.
- Ó, de mennyire! Csak ezek a nők tudnak igazán szeretni, ha már egyszer szeretnek.
- Hát az a másik levél kitől van? - kérdezte a zászlós, visszaadva az elolvasott levelet.
- Hát... egy úr, kártyaadósságomra figyelmeztet már harmadszor, a nyavalyás... Pedig most nem tudom megfizetni... Ostoba levél! - dünnyögte a gróf, akit láthatóan bosszantott ez a visszaemlékezés.
E beszélgetés után a két tiszt elég sokáig hallgatott.
A zászlós, aki nyilván a gróf befolyása alatt állt, nem mert megszólalni, némán itta teáját, csak olykor pillantott fel Turbin elkomorodott, szép arcára, aki mereven bámult ki az ablakon.
- Ej, még minden kitűnően végződhetik - szólalt meg hirtelen Polozovhoz fordulva a gróf, és vígan megrázta a fejét. - Ha nálunk az idén előléptetés lesz a fronton, s méghozzá ütközetbe is kerülünk, utolérhetem a gárdakapitányokat.
Még a második pohár teánál is erről a témáról beszélgettek, mikor belépett az öreg Danyilo, és átadta Anna Fjodorovna üzenetét.
- Még azt is megparancsolták, hogy megkérdezzem, nem kegyeskedik-e a fia lenni Fjodor Ivanovics Turbin grófnak? - tette hozzá a maga jószántából Danyilo, aki megtudta a tiszt nevét és emlékezett arra, mikor a megboldogult gróf Turbin K. városában járt. - Úrnőnk, Anna Fjodorovna, nagyon jól ismerte.
- Az én apám volt; jelentsd úrnődnek, hogy nagyon köszönöm, de semmire sincs szükségem, csak azt hagytam meg, hogy érdeklődj, nem lehetne-e valami tisztább kis szobát kapni valahol, a kastélyban vagy egyebütt.
- Ugyan miért üzented ezt? - szólt Polozov, mikor Danyilo kiment. - Hát nem mindegy? Egy éjszakáról van csak szó és megzavarnók őket.
- Kérlek, hagyd! Azt hiszem, épp eleget kínlódtunk tyúkketrecekben! Látszik, hogy nem vagy praktikus ember. Mégha csak egy éjszakáról van is szó, miért ne próbáljunk, ha lehet, embernek való szállást kapni. Ők pedig még el is lesznek ragadtatva. Csak az lenne kellemetlen, ha ez a hölgy csakugyan ismerte volna apámat - folytatta a gróf mosolyra nyitva ajkát villogó fehér fogain. - Valahogy mindig restelkednem kell boldogult apám miatt, mindig valami botrány vagy adósság derül ki. Ezért nem szeretek apám ismerőseivel találkozni. Egyébként a kor, a korszellem volt olyan - tette hozzá most már komolyan.
- Még el sem mondtam neked - szólt Polozov -, találkoztam egyszer Iljinnel, az ulánusok dandárparancsnokával. Nagyon szeretett volna téged látni, és rendkívül ragaszkodott apádhoz.
- Úgy hallom, az az Iljin komisz fráter. S ami a fő, ezek az urak csak azért emlegetik az apámat, hogy hozzám férkőzzenek, és mintha igen kedves dolgokat mesélnének, olyan dolgokat közölnek róla, hogy majd kisül a szemem. Igaz - mert én nem vagyok elfogult vagy részrehajló -, az én öregem valóban nagyon is indulatos ember volt, és néha nem is volt kifogástalan, amiket művelt. Egyébként mindez kortünet. A mi korunkban talán igen derék ember vált volna belőle, mert, az igazat megvallva, valóban rendkívüli képességei voltak.
Alig negyedóra múlva a szolga visszatért, és közölte, hogy a földbirtokosnő kéreti, fáradjanak át éjszakára az ő házába.
11
Anna Fjodorovna izgatott sürgölődésbe fogott, megtudván, hogy a huszártiszt Fjodor Turbin gróf fia.
- Ó, istenkém! Az én galambocskám! Danyilo, szaladj, de gyorsan és mondd meg, hogy az úrnő kéreti. - Felugrott és szaporán a leányszoba felé indult. - Lizanyka! Usztyuska! A te szobádat kell rendbehozni, Lizám. Te költözz át a nagybácsidhoz, maga meg, bátyám... Bátyám, maga majd a szalonban fog aludni. Egy éjszaka nem a világ.
- Sebaj, húgom. Én a padlón is elalszom.
"Gondolom, daliás fiatalember lehet, ha az apjára hasonlít. Legalább megláthatom a galambomat..." - Nézd majd meg te is, Liza! Az apja szép ember volt... Hová viszed azt az asztalt? Hagyd itt - rendezkedett Anna Fjodorovna. - Aztán hozz ide két ágyat, egyiket az ispántól, aztán hozd el a polcról a kristály gyertyatartót, amit a bátyám ajándékozott a névnapomra, és tégy bele új gyertyát.
Végre minden elkészült. Liza, nem törődve anyja beavatkozásával, a maga ízlése szerint rendezte be szobácskáját a két tiszt számára. Rezedával szagosított tiszta ágyneműt vett elő a szekrényből, és elkészítette az ágyakat; vizeskancsót és gyertyákat állíttatott az éjjeli asztalkára; a leányszobát kifüstölte, ő maga pedig átköltözött nyoszolyájával a nagybácsi szobájába. Anna Fjodorovna kissé megnyugodott, megint leült a helyére, sőt a kártyát is kezébe vette, de nem rakta szét, hanem gömbölyű könyökére támaszkodva eltűnődött. "Az idő, az idő, hogy eljár! - hajtogatta maga elé suttogva. - Régen volt, de mintha csak most látnám magam előtt. Ó, nagy kópé volt! - És könnyek tolultak szemébe. - Most Lizanyka... De azért ő mégsem olyan, amilyen én voltam az ő korában... Szép, fiatal leány, de hiába, nem az..."
- Lizanyka, talán felvennéd a muszlin ruhádat estére?
- Csak nem fogja meghívni őket, anyus? Inkább ne - felelte Liza, akit valami meghatározhatatlan izgalom fogott el arra a gondolatra, hogy találkozik a tisztekkel. - Inkább ne, anyuskám!
Valóban kevésbé kívánt találkozni velük, mint amennyire félt attól az izgalmas boldogságtól, amely, szerinte, reá várt.
- Talán ők maguk akarnak majd bemutatkozni, Lizocska! - mondta Anna Fjodorovna, és míg lánya haját simogatta, erre gondolt: "Nem, nem olyan haj ez, amilyen az enyém volt az ő korában... Ó, Lizocskám, mennyire kívánnám neked..." És csakugyan nagyon kívánt valamit a leányának; a gróffal való házasságra nem gondolhatott, olyan viszonyt meg, aminő közte és a gróf apja között volt, Lizának nem kívánhatott - de valami nagyon szépet kívánt neki. Talán azt az életet akarta még egyszer átélni a leánya lelkében, amelyet ő élt a néhai gróffal.
Turbin kapitány jövetele az öreg lovastisztet is felizgatta kissé. Kiment a szobájába és ott bezárkózott. Negyedóra múlva, mentében és kék nadrágban került elő, és zavart, de elégedett kifejezéssel, mint amikor egy fiatal leányka ölti fel első báliruháját, átment a vendégek számára kijelölt szobába.
- Megnézem a mostani huszárokat, kedves húgom. Bizony a megboldogult gróf igazi huszár volt... Megnézem, megnézem.
A hátsó kapu felől a tisztek már bejöttek a számukra kijelölt szobába.
- No, látod - szólt a gróf és úgy, ahogy volt, poros csizmájában, ledőlt a megvetett ágyra. - Hát nem jobb itt, mint egy svábbogaras viskóban?
- Jobbnak jobb, de mégis... lekötelezve lenni a háziaknak...
- Badar beszéd. Praktikusnak kell lenni mindenben. Biztosan nekik is nagyon kedvükre való a dolog... Hé, ki van ott? - kiáltott ki -, kérj valamit, amivel el lehet függönyözni ezt az ablakot, máskülönben éjszaka befúj a szél.
Ebben a percben lépett be az öreg, hogy a tiszteknek bemutatkozzék. Pironkodva bár, de természetesen nem mulasztotta el megemlíteni, hogy bajtársa volt a néhai grófnak, hogy az jóindulatával tüntette ki, sőt azt is mondta, hogy nem egyszer részesült az elhunyt jótéteményében. Azt értette-e az elhunyt jótéteményein, hogy az végül nem adta vissza neki a kölcsönkért száz rubelt, vagy azt, hogy a hóbuckába lökte, vagy hogy leszidta - az öreg ezt nem érintette közelebbről. A gróf nagyon udvarias volt az öreg lovastiszthez, és megköszönte az éjjeli szállást.
- Már bocsásson meg, ha nem valami fényűző, gróf (majdnem azt mondta: kegyelmes uram - annyira elszokott az előkelőségekkel való érintkezéstől); húgom házikója kicsiny, ezt meg itt tüstént beakasztjuk valamivel és jó lesz - tette hozzá az öreg és a függöny ürügye alatt, de főként azért, hogy minél előbb beszámolhasson a tisztekről, bókolva távozott a szobából.
Bejött a takaros Usztyusa, hogy úrnője sáljával befüggönyözze az ablakot. Ezenkívül az úrnő parancsára megkérdezte óhajtanak-e teázni az urak?
A jó szállás nyilván kedvezően hatott a gróf hangulatára; derült mosollyal tréfálgatott Usztyusával, úgyhogy az nagy huncutnak nevezte, kifaggatta a leányt, szép-e a kisasszonyuk, és arra a kérdésre, hogy kívánnak-e teázni, azt felelte, nem bánja, ha hoznak nekik, a fő dolog azonban, hogy vacsorájuk még nem kész, és így szeretne egy kis vodkát, valami harapnivalót és xereszi bort, ha van a háznál.
A nagybácsi el volt ragadtatva a fiatal gróf udvariasságától, és egekig magasztalta az ifjú nemzedéket, erősítgetve, hogy a maiak összehasonlíthatatlanul derekabbak a régieknél.
Anna Fjodorovna nem volt vele egy véleményen - Fjodor Ivanovics grófnál senki sem lehetett különb -, és végül már komolyan megharagudott, csupán annyit jegyezve meg hidegen, hogy: "Magának bátyám, aki utoljára mondott kedveset, az a legderekabb. Persze tagadhatatlan, hogy az emberek manapság okosabbak lettek; Fjodor Ivanovics gróf azonban úgy táncolta a polkát, és olyan szeretetre méltó volt, hogy akkor úgyszólván mindenki belebolondult, de ő rajtam kívül senkivel sem törődött. Következésképpen hajdan is voltak derék emberek."
E pillanatban jött a hír: vodka kell, harapnivaló és xereszi bor.
- Ejnye, ejnye kedves bátyám, maga sohasem azt teszi, ami kellene, vacsorát kellett volna rendelni - szólt Anna Fjodorovna. - Liza, kedvesem, intézkedj!
Liza az éléskamrába sietett gombáért és friss teavajért, és a szakácsnál vagdalt húst rendelt.
- De a xereszivel hogy leszünk? Magának maradt még belőle?
- Nem, nem is volt, húgom.
- Hogyhogy nincs? Hiszen a teához iszik valami affélét.
- Az rum, Anna Fjodorovna.
- Hát nem mindegy? Adjon csak belőle, nem baj az, hogy rum. És nem lenne jobb ide hívni őket, kedves bátyám? Maga mindent tud. Csak nem fognak megsértődni?
A lovastiszt kijelentette: kezeskedik, hogy a kitűnő gróf nem fogja visszautasítani a meghívást, és ő feltétlenül behozza őket. Anna Fjodorovna kiment, hogy másik ruhát és új fejkötőt vegyen fel. Lizának azonban annyi dolga akadt, hogy ideje sem volt levetni bő ujjú, rózsaszínű házivászon ruháját. Emellett rettenetesen izgatott volt: úgy hitte, valami meglepő esemény várja, s mintha sötét felhők gyülekeztek volna lelke fölé. Ezt a szép grófi huszárt valami teljesen új, számára érthetetlen, de gyönyörű lénynek vélte. Jelleme, szokásai, minden szava nyilván olyan rendkívüli, aminővel ő még sohasem találkozott. Minden, amit a gróf gondol és mond, okvetlenül okos és igaz, minden, amit tesz, becsületes; egész külseje gyönyörű. Ha nemcsak harapnivalót és xereszit követel, hanem fürdőt is illatos zsályából, Liza akkor sem csodálkozott volna, és nem hibáztatta volna a grófot, hanem szilárdan meg lett volna győződve, hogy ez így helyes és ennek így kell lennie.
A gróf, mikor a lovastiszt közölte vele nővére kívánságát, azonnal beleegyezett. Megfésülködött, felvette köpenyét, és zsebretette szivartárcáját.
- Gyerünk hát - mondta Polozovnak.
- Jobb lenne nem bemenni - felelte a zászlós. - Il feront des frais pour nous recevoir.[111]
- Bolond beszéd. Boldoggá tesszük őket. Aztán már érdeklődtem is: szép lány van a háznál... - mondta a gróf franciául.
- Je vous en prie, messieurs![112] - mondta a lovastiszt, csupán azért, hogy értésükre adja, ő is tud franciául s így megértette, amit a tisztek beszéltek.
12
Liza elpirult, mikor a két tiszt belépett, félt rájuk nézni, és lesütötte szemét, mintha a teáskanna megtöltésével lenne elfoglalva. Anna Fjodorovna viszont gyorsan felugrott, bókolt, nem vette le szemét a grófról, beszélni kezdett neki, hol arról, hogy rendkívül hasonlít az apjához, hol a leányát ajánlotta figyelmébe, majd teával, befőttel, falusi gyümölcssajttal kínálgatta. A szerény külsejű zászlósra senki sem ügyelt, s ennek az nagyon örült, mivel így, az illendőség határain belül, kedvére elnézhette és elemezhette Liza szépségét, ami nyilván meglepte és elbájolta. A nagybácsi, nővére és a gróf beszélgetését hallgatva, kész szóáradattal ajkán, csak az alkalmat leste, hogy mesélhessen lovassági emlékeiről. A gróf erős szivarra gyújtott, melynek füstje Lizát nehezen türtőztethető köhögésre ingerelte, egyébként nagyon beszédes és szeretetre méltó volt a teánál; de míg eleinte Anna Fjodorovna szakadatlan szóáradatainak szünetei közé ékelte megjegyzéseit, végül már kizárólag ő maga vitte a szót. Egy valami furcsán érintette a gróf hallgatóit: beszédében gyakran használt olyan szavakat, melyeken az ő társaságában nem botránkoztak meg, de itt némileg merészen hatottak. Anna Fjodorovna ugyan nem nagyon ijedt meg tőlük, de Liza fülig pirult; a gróf azonban ezt nem vette észre, és rendületlen nyugalommal maradt kedves és közvetlen. Liza szótlanul töltögette a poharakat - nem adta a vendégek kezébe, hanem csak a közelükbe tolta -, s még mindig izgatottan, mohón figyelt a gróf beszédére, akinek nem valami mélyen szántó elbeszélése és töredezett előadásmódja lassanként lecsillapította. A várva várt nagyon okos dolgokat nem hallotta tőle, nem látta őt mindenben olyan választékosnak, mint remélte. Sőt, a harmadik pohár teánál, annak utána, hogy félénk szemepillantása egy ízben találkozott Turbin tekintetével, és a gróf nem sütötte le a szemét, hanem enyhén elmosolyodva, nyugodtan tovább nézett reá, Lizát kicsit ellenséges érzés fogta el iránta, és hamarosan rájött: nemcsak hogy semmi különös nincs Turbinban, hanem egyáltalán mit sem különbözik azoktól, akiket addig látott, nem érdemes félnie tőle, csak a körme tiszta és ápolt, de még különösen szépnek sem lehet mondani. Nem minden belső mélabú nélkül vett búcsút eszményképétől. De hirtelen megnyugodott, és csak a szótlan zászlós pillantása feszélyezte, mert érezte arról, hogy kitartóan reá irányul. "Hátha nem a gróf lesz az, hanem ő!" - gondolta magában.
13
Tea után az öregasszony a másik szobába hívta át a vendégeket, s újból leült szokott helyére.
- Nem kíván, gróf, lepihenni? - kérdezte. - Mivel mulattathatnánk önöket, kedves vendégeink? - folytatta a tagadó válasz után. - Kártyázik ön, gróf? Bátyám, maga elszórakoztathatná őket. Játszhatnának valamit...
- De hiszen maga is preferánszozik, kedves húgom - felelte a lovastiszt -, játszunk akkor mindnyájan. Ön is játszik, gróf? És ön is?
A tisztek kijelentették, hogy örömest elfogadják, bármit javasolnak a háziak.
Liza kihozta a szobájából ócska kártyáit, amelyekkel ő szokta kivetni, gyorsan elmúlik-e Anna Fjodorovna fogfájása, visszatér-e a nagybácsi még aznap a városból, ahova elutazott, eljön-e ma látogatóba a szomszédék kisasszonylánya stb. Ez a kártyacsomó már vagy két hónapja szolgált, de mégis tisztább volt annál, amelyikből Anna Fjodorovna szokott jósolgatni.
- Hanem önök talán nem akarnak kicsinyben játszani? - kérdezte a nagybácsi. - Mi Anna Fjodorovnával félkopejkás alapon játszunk... Így is megkopaszt mindnyájunkat.
- Ó, ahogy parancsolják. Nagyon szívesen - felelte a gróf.
- Játsszunk hát egy kopejkába, a drága vendégek kedvéért, csak hadd nyerjenek tőlem, öregasszonytól - mondta Anna Fjodorovna elterpeszkedve karosszékében és megigazítva mantilláját.
"Hátha sikerül egy rubelt elnyernem tőlük" - gondolta, mert Anna Fjodorovnának öreg korára a kártya afféle kisded szenvedélyévé vált.
- Akarják, hogy megmutassam, hogyan játsszák a preferánszot Pétervárott? - szólt a gróf. - Nagyon mulatságos.
Az új pétervári mód mindenkinek igen megtetszett. A nagybácsi még erősítgette is, hogy ő ismerte ezt a változatot, ugyanígy van ez a bosztonban is, csak nem emlékszik rá egészen biztosan; Anna Fjodorovna viszont semmit sem értett meg belőle, és olyan sokáig magyarázták neki hiába, hogy végre mosolyogva és helyeslőleg bólogatva, indíttatva érezte magát kijelenteni, hogy most már érti, számára minden világos. Jót nevettek aztán a játék közepén, mikor Anna Fjodorovna blank ásszal és királlyal bemondta a mizert és hat ütést csinált. Kicsit zavarba is jött, félszegen elmosolyodott és sietett kijelenteni, hogy még nem szokta meg teljesen az újmódi játékot. Vesztes pontjait azonban felírták, és bizony sokat veszített, annál is inkább, mert a gróf, aki nagy tétekben szokott játszani, óvatos volt és sehogy sem értette meg, hogy a zászlós miért csinál szándékosan hibákat a licitálásban és miért lökdösi őt az asztal alatt.
Liza megint hozott be gyümölcssajtokat, háromféle befőttet és egy kevés, különleges módon beáztatott oportói almát, majd az anyja háta mögé állva figyelte a játékot. Olykor-olykor a tisztekre nézett, kiváltképp a gróf rózsaszín körmökben végződő finom, fehér kezeire, amelyek oly tapasztalt biztonsággal és eleganciával osztották a kártyákat, és szedték fel az ütéseket.
Anna Fjodorovna, aki hazárdul túllicitálta a többieket, és hetet jelentve megint csak négyet ütött, végképp megzavarodott és összevissza kapkodott.
- Sebaj, anyuskám, majd helyrehozza a veszteségét! - szólt Liza mosolyogva, hogy enyhítsen anyja nevetséges helyzetén. - Húzza be egyszer majd a bácsit, mikor ő lesz a felvevő.
- Ha legalább segítenél nekem, Lizocskám - nyöszörgőit Anna Fjodorovna, ijedten pillantva leányára. - Nem tudom, mit s hogyan...
- Hát én sem tudok e szerint az új mód szerint játszani - felelt Liza, mialatt anyja vesztes pontjait számolta össze. - És tudja-e, hogy sokat veszít, anyuskám? Még Pimocska új ruhájára sem marad - tette hozzá, tréfásan.
- Bizony így könnyen elveszíthet tíz ezüst rubelt is - szólalt meg a zászlós Lizára pillantva, azzal a szándékkal, hogy beszélgetést kezdjen vele.
- Hát nem papírpénzben játszunk? - hökkent meg Anna Fjodorovna, mindannyiukon végignézve.
- Nem tudom, hogy érti, de én még számolni sem tudok papírpénzben - jegyezte meg a gróf. - Hogy is kell azt? Azazhogy mi is az a papírpénz?
- Manapság már senki sem számol papírpénzben - kapott a szón a nagybácsi, aki nyereségben volt.
Az öregasszony pezsgő gyümölcsborokat hozatott be, maga is megivott két pohárral, kipirult s úgy látszott, hogy már mindenre fittyet hány. Még egy ősz hajfürtje is kicsúszott a főkötője alól, s meg sem igazította. Nyilván azt képzelte, hogy milliókat veszített, és teljesen tönkrement. A zászlós egyre sűrűbben lökdöste lábával a grófot. A gróf meg csak tovább jegyezgette az öregasszony veszteségeit. A játék végül befejeződött. Bárhogyan is igyekezett Anna Fjodorovna hamiskodni, és hozzácsempészni pontjaihoz, azt színlelve, hogy a számolásban téved, s már összeadni sem tud, bármennyire rémüldözött is vesztesége nagyságától, a leszámolás végén kiderült, hogy 920 egységet vesztett. "Ez annyi, mint kilenc rubel papírpénzben?" - kérdezgette Anna Fjodorovna jó egynéhányszor, és mindaddig nem ébredt komoly veszteségének tudatára, amíg bátyja nagy ijedelmére meg nem magyarázta, hogy papírpénzben harminckét és fél rubelt veszített, amit feltétlenül meg kell fizetnie.[113] A gróf össze sem számolta nyereségét, hanem a játék végével szintén felállt és az ablakhoz ment, ahol Liza a vacsorához rendezkedett, és gombát rakott ki egy tányérra. A gróf a legnagyobb nyugalommal egyszerűen azt tette meg, amit a zászlós egész este szeretett volna, és nem tudott megtenni: beszélgetést kezdett Lizával az időjárásról.
A zászlós viszont ezalatt rendkívül kellemetlen helyzetben volt. Anna Fjodorovna ugyanis egyáltalán nem titkolta haragját, különösen, mikor elment mellőle a gróf, és Liza is, aki azon volt, hogy fönntartsa anyja derűs hangulatát.
- Milyen bosszantó, hogy olyan sokat nyertünk öntől - szólt hozzá Polozov, hogy mondjon valamit. - Tisztára lelkiismeretlenség tőlünk.
- Ráadásul ezt a pétervári módszert is kitalálták! - zsémbelt az öregasszony. - Aztán meg nem tudok magam kiigazodni, hogyan lehet, hogy olyan sok jön ki papírpénzben.
- Harminckét rubel, pontosan harminckettő és fél - hajtogatta a lovastiszt, aki a nyereség hatása alatt tréfás kedélyállapotban volt. - Adja csak maga le azt a kis pénzt, húgocskám... Adja csak le.
- Mindent megfizetek, de többet nem fognak engem behúzni. Ennyi pénzt egész életemben sem nyerhetek vissza.
És Anna Fjodorovna szaporán kidöcögött a szobájába, ahonnan kilenc papírrubellel tért vissza. Csak bátyja határozott követelésére fizette meg az egész veszteségét.
Polozov kicsit attól tartott, hogy Anna Fjodorovna az ő fejét mossa meg, ha beszélgetésbe kezd vele, ezért szótlanul elsompolygott mellőle, és csatlakozott a grófhoz meg Lizához, akik a nyitott ablaknál társalogtak.
A vacsorához terített asztalon két faggyúgyertya égett. Lángjukat meglobogtatta néha a májusi éjszaka üde, langyos szellője. A kertre néző nyitott ablakban szintén világosság volt, de egészen más színezetű, mint a szobában. A csaknem telehold, amelynek aranya már sápadozott, lassan úszott a magas hársfák csúcsai fölé, és egyre jobban megvilágította a finom fehér felhőket, amelyek olykor eltakarták. A fasoron keresztül odalátszó tó tükrére egy helyen ezüst fényt szórt a hold. Megszólaltak a békák. Közvetlenül az ablak alatt illatozó orgonabokor időnként meg-meglibbenő nedves virágai közt madárkák surrantak halkan ide-oda.
- Milyen csodás idő! - mondta a gróf Lizához lépve, és leült az ablakpárkányra. - Kegyed gyakran sétál, gondolom.
- Igen - felelte Liza, aki valahogy már egyáltalán a legkisebb zavart sem érezte a gróffal való beszélgetés közben -, reggelenként hét óra tájt körüljárok a gazdaságban, és sétálok egy kicsit Pimocskával, anyus nevelt lányával.
- Kellemes a falusi élet! - szólt a gróf, szeméhez csíptetve monokliját. Hol a kertbe nézett, hol Lizára. - Hát éjszakánként, holdvilágnál, jár-e sétálni?
- Nem. De három évvel ezelőtt minden holdvilágos éjszaka sétáltunk a bácsival. Valami különös betegségben, álmatlanságban szenvedett. Telihold idején nem tudott elaludni. Ez az ő szobája, egyenest a kertre néz, és az alacsony ablakból a hold erősen besütött hozzá.
- Furcsa - jegyezte meg a gróf -, de hiszen ez a kegyed szobája, gondolom.
- Nem, csak ma alszom itt, az én szobámat önök foglalják el.
- Igazán?... Ó, istenem! Sohasem bocsátom meg magamnak ezt az alkalmatlankodást - mentegetődzött a gróf, és érzelmes őszinteségének bizonyságául, lelökte szeméről a monoklit. - Ha tudtam volna, hogy megzavarom...
- Miért volna alkalmatlankodás, ellenkezőleg nagyon örülök. A bácsi szobája olyan kedves, vidám, az ablak alacsony, itt fogok üldögélni, amíg el nem alszom, vagy kimászom a kertbe, és sétálok még egyet éjszakára.
"Micsoda pompás kislány" - gondolta a gróf, újból felcsippentve monokliját, és Lizára nézett, az ablakon elhelyezkedése közben igyekezve lábával a lány lábához érni. - "És milyen ravaszul adta tudtomra, hogy ha akarom, láthatom a kertben az ablaknál." Sőt, Liza sokat veszített is varázsából szemében: annyira könnyűnek látszott a győzelem.
- És milyen gyönyörű lehet - szólalt meg merengőn nézve a sötét fasorokat -, egy ilyen éjszakát tölteni a kertben azzal, akit szeretünk.
Liza kissé zavarba jött e szavaktól és a gróf lábának ismételt, látszólag véletlen érintésétől. Minden megfontolás nélkül, csupán azért, hogy zavara ne legyen szembetűnő, mondott valamit. Ezt mondta: "Igen, kellemes holdfényes éjszakákon sétálgatni." Valahogy feszélyezve érezte magát. Bekötötte az edényt, amelyből a gombát kirakta, és távozni készült az ablaktól, mikor a zászlós odalépett hozzájuk. Lizát érdekelte, hogy ez ugyan miféle ember.
- Csodaszép az éjszaka! - mondta a zászlós.
"Ezek is csak az időjárásról beszélnek" - gondolta Liza.
- Milyen bűbájos kilátás - folytatta a zászlós. - De kegyed, gondolom, már meg is unhatta - tette hozzá ama különös és jellemző hajlamának engedve, hogy kissé kellemetlen dolgokat mondjon azoknak, akik nagyon tetszenek neki.
- Miért gondolja? Mindig ugyanaz az étel vagy ruha untat, de egy szép kertet sohasem lehet megunni, ha az ember szívesen sétálgat, különösen, amikor a hold mind magasabbra emelkedik. A bácsi szobájából az egész tó látható. Ma éjszaka is elnézem majd.
- Fülemülék nincsenek önöknél? - kérdezte a gróf, akit nagyon bosszantott, hogy Polozov hozzájuk csatlakozott, és így nem tudhatta meg pontosabban a találka körülményeit.
- Azelőtt mindig voltak nálunk; csakhogy tavaly egyet megfogtak a vadászok, az idén pedig a rendőrfőnök kocsijának csengettyűje riasztotta el azt, amelyik a múlt héten már gyönyörűen kezdett énekelni. Harmadéve órák hosszat elüldögéltünk a fasorban és hallgattuk őket.
- Ugyan mit mesél önöknek ez a kis fecsegő? - szólt a nagybácsi, a beszélgetőkhöz lépve. - Nem parancsolnak egy kis harapnivalót?
Vacsora után, melynek során a grófnak sikerült az ételek dicsérgetésével és hatalmas étvágyával valamelyest elűzni a háziasszony rosszkedvét, a tisztek elbúcsúztak és szobájukba mentek. A gróf, Anna Fjodorovna csodálkozására, megszorította a bácsi kezét és az ő kezét is anélkül, hogy megcsókolta volna, sőt Lizával is csak kezet szorított, miközben egyenest a szemébe nézett, és kellemes mosolyával könnyedén elmosolyodott. Ez a pillantás ismét zavarba hozta a fiatal lányt.
"Nagyon csinos ember - gondolta -, csak túlságosan öntelt."
14
- Nem szégyelled magad? - szólt Polozov, mihelyt a tisztek visszatértek a szobájukba. - Én szándékosan igyekeztem veszíteni, téged is lökdöstelek az asztal alatt. Hát nem bánt a lelkiismeret? Hiszen láthattad, az öregasszony egészen elkeseredett.
A gróf harsány kacajba tört ki.
- Hallatlanul mulatságos dáma! Mennyire szívére vette!
Olyan jókedvűen kacagott megint, hogy még az előtte álló Johann is lesütötte szemét, és suttyomban ő is elmosolyodott.
- Lám, lám, a család barátjának fia! Hahaha! - hahotázott a gróf.
- Nem, hát ez igazán nem szép dolog. Komolyan megesett a szívem az öregasszonyon.
- Micsoda bolond beszéd ez? Mennyire fiatal vagy te még! Azt akartad talán, hogy veszítsek? Miért kellett volna veszíteni? Én is veszítettem, amikor még nem tudtam játszani. Jól jön az a tíz rubel, testvér. Praktikusan kell felfogni az életet, különben mindig a rövidebbet húzza az ember.
Polozov elhallgatott; úgyis gondolkodni akart Lizáról, akit rendkívül tiszta és bájos teremtésnek látott. Levetkőzött és lefeküdt a tiszta, puha ágyba, amely az ő számára volt előkészítve.
"Micsoda balgaság a mindenféle kitüntetés meg harci dicsőség - gondolta a sállal befüggönyzött ablakot nézve, amelyen keresztül átcsillant a halovány holdfény. - Ez a boldogság: egy ilyen csendes zugban eléldegélni egy kedves, okos, egyszerű feleséggel, ez a tartós, az igazi boldogság!"
De valahogy nem kívánta barátjával közölni efféle ábrándjait, sőt említést sem tett a falusi hajadonról, noha biztosra vette, hogy a gróf is róla gondolkozik.
- Miért nem vetkőzöl le? - kérdezte a grófot, aki fel-alá járt a szobában.
- Még nem vagyok álmos. Fújd el a gyertyát, ha akarod, én anélkül is lefekszem majd.
És tovább járt fel-alá.
"Még nem vagyok álmos" - ismételte magában Polozov, akit a mai este után még jobban bosszantott a gróf fölénye, és hajlandóságot érzett magában, hogy fellázadjon ellene. "El tudom képzelni - gondolta -, minő gondolatok járnak most a te jól fésült fejedben: láttam én, mennyire megtetszett neked az a lány. De te képtelen vagy megérteni ezt az egyszerű, becsületes teremtést: neked Minna kell és ezredesi vállbojtok. Mégis megkérdem tőle, hogy tetszik neki Liza."
És Polozov már feléje is fordult, de meggondolta magát. Előre tudta: nemcsak hogy nem lesz képes vitatkozni a gróffal, ha annak véleménye Lizáról az, amit feltételezett, de arra is képtelen, hogy ellentmondjon neki, annyira megszokta már, hogy engedjen Turbin fölényének, amelyet napról napra tűrhetetlenebbnek és igazságtalanabbnak érzett.
- Hová mégy? - kérdezte, amikor a gróf letette a sapkáját, és az ajtóhoz indult.
- Megyek az istállóba, megnézem, rendben van-e ott minden.
"Különös!" - gondolta a zászlós, de elfújta a gyertyát, és igyekezve elűzni balgán féltékeny és ellenséges gondolatait eddigi barátjával szemben, a másik oldalára fordult.
Ezalatt Anna Fjodorovna, miután szokása szerint keresztet vetett bátyjára, Lizára és a nevelt lányára, s gyengéden összecsókolta őket, szintén visszavonult a szobájába. Régóta nem érte ezt az öregasszonyt egy nap alatt ennyi erős benyomás, úgyhogy imádkozni sem tudott nyugodtan. Egy pillanatra sem ment ki fejéből a megboldogult grófnak eleven emléke, és ennek a nyegle fiatalembernek nyomasztó jelenléte, aki olyan istentelenül kifosztotta. Miután azonban szokása szerint levetkőzött, és kiitta az éjjeli szekrényre készített félpohár kvaszt, lefeküdt.
Kedvenc macskája nesztelenül belopakodott a szobába. Anna Fjodorovna magához húzta és dorombolását hallgatva, simogatni kezdte. Álom nem jött szemére.
"Ez a macska zavar" - gondolta és elkergette. A macska lehuppant a padlóra, bolyhos farkát lassan megcsóválta s a padkára ugrott, a cselédleány pedig, aki a szobában aludt a padlón, most behozta teveszőr pokrócát, meggyújtotta a mécsest, és eloltotta a gyertyát. Végül a szolgáló is horkolni kezdett, de Anna Fjodorovna szemét még mindig kerülte az álom, és nem nyugtatta meg felizgatott képzeletét. Mihelyt behunyta a szemét, nyomban a huszár arcát képzelte maga elé, és ez az arc különféle torz formát öltött a szobában, mikor a mécses gyenge fényénél nyitott szemmel nézett a komódra, az éjjeli szekrényre vagy valami lelógó fehér ruhára. Hol túlságosan melege volt a dunyhák között, hol az óra ketyegett fülsértőn az éjjeli szekrényen, hol a szolgáló hortyogott kibírhatatlanul. Anna Fjodorovna felkeltette és rászólt, hogy ne horkoljon. Leányára, az öreg és a fiatal grófra, a preferánszra gondolt, s mindezek furcsa módon összekuszálódtak elméjében. Egyszer önmagát látta keringőzni a néhai gróffal, látta telt, fehér vállát, érezte rajta valakinek a csókját, másszor meg a lányát vélte a fiatal gróf karjai között. Usztyuska megint horkolni kezdett...
"Hiába, valahogy másképp van ma, mások az emberek. Az a régi kész volt értem tűzbe ugrani, de volt is miért. Ez meg itt, bamba módra alszik, örül, hogy nyert a kártyán, és eszébe sem jut udvarolni. Hogyan is mondta a másik térden állva: mit akar, mit tegyek, megöljem magam, vagy mit kíván? És meg is ölte volta magát, ha kívánom."
Hirtelen meztelen lábak léptei hangzottak a folyosóról, és egyetlen szál magára kapott ruhában, sápadtan és egész testében remegve, Liza szaladt a szobába, és szinte lerogyott az ágyra anyja mellé...
...Liza miután anyjától elbúcsúzott, átment nagybátyja volt szobájába. Felvette fehér hálóköntösét, és sűrű, hosszú haját kendőbe kötve, eloltotta a gyertyát, kinyitotta az ablakot, és egy székre kuporodott, merengő két szemét a tóra szegezte, amelynek most már egész felszíne ezüstösen fénylett...
Megszokott elfoglaltsága és egész érdeklődési köre hirtelen teljesen új megvilágításban tűnt szemébe: idős, szeszélyes anyja, aki iránt érzett elfogult szeretete lelkének részévé vált, elaggott, de kedves nagybátyja, a kisasszonyukért rajongó cselédek és parasztok, a fejőstehenek és a borjak, ez az annyiszor meghalt és mindig megújult természet, melynek ölén felnőtt, szerettetve és szeretve, mindaz, ami oly könnyű, kellemes lelki pihenőül szolgált neki, mindez most egyszerre másnak tűnt fel, unalmasnak, szükségtelennek. Mintha valaki azt mondta volna neki: "Te kis buta! Húsz éven át balga voltál, szolgáltál valakiknek, valamiért és nem tudtad, hogy mi az élet és a boldogság!" A világos, mozdulatlan kert mélyébe meredve most erősebben, sokkal erősebben tört rá ez a gondolat, mint valaha. És mi keltette fel benne ezeket a gondolatokat? Korántsem a gróf iránt fellobbant szerelem, mint, ahogy feltételezni lehetne. Ellenkezőleg! A gróf nem tetszett neki. A zászlós még inkább megnyerhette volna bizalmát, de az félszeg, hallgatag fiú szegény. Akaratlanul is megfeledkezett róla, és a gróf alakját élesztette fel képzeletében, de dühös bosszúsággal. "Nem, nem ő az" - mondotta önmagának. Az ő eszményképe olyan gyönyörű! És ezt az eszményképet ezen az éjszakán, ennek a természetnek ölén, amelynek nem csorbította volna szépségét, tudta volna szeretni - eszményképét, amely egyetlenegyszer sem kapott pontosabb körvonalakat, hogy a durva valósághoz igazodjék.
Régebben az egyedüllét és olyan emberek hiánya, akik magukra vonhatták volna a figyelmét, azt eredményezte, hogy a szerelem egész ereje, amelyet a gondviselés egyenlő mértékben oltott mindnyájunk lelkébe, benne még ép és háborítatlan maradt; most viszont már túlságosan sokáig volt osztályrésze az a szomorú boldogság, hogy érezhette magában ennek a valaminek a jelenlétét, és nagyritkán tárva fel szíve rejtekét, élvezhette a saját gazdagságának szemléletével járó örömöt - semhogy meggondolatlanul árasztotta volna valakire mindazt, amit lelkében őrzött. Adja isten, hogy a sírig élvezhesse ezt a fukar boldogságot. Ki tudja, nem jobb-e, nem erősebb-e ez a boldogság? És talán csak ez a boldogság valódi és lehetséges?
"Én Uram Istenem! - fohászkodott -, csakugyan hiába vesztettem volna el a boldogságot és az ifjúságot, vagy már nem lesz, sohasem lesz részem benne - igaz volna ez valóban?" És merőn nézte a fényes, magas égboltozatot, a hold körül fehér, fodros felhők leple alatt, melyek a csillagokat eltakarva úsztak a hold felé. "Ha az a legfelső, fehér felhőcske eléri a holdat, akkor igaz" - gondolta. Füstszerű ködcsík futott keresztül a fehér holdkorong alsó felén, s ekkor a füvön, a hársak koronáin és a tavon a fény fokozatosan gyengülni kezdett: a fák fekete árnyékai elmosódtak. És mintha a természetet elsötétítő komor árnyéknak felelne, könnyű szellő suhant át a fákon, s a lombok, a nedves föld és a virágzó orgona harmatos illatát hozta az ablakba.
"Nem, ez nem igaz - vigasztalta magát Liza -, és ha a fülemüle ma éjszaka dalolni kezd, akkor badarság minden, amit gondoltam, és nem kell kétségbeesnem." Még sokáig ült némán, várva valakire, bár minden újból megvilágosodott és felelevenült, és néhányszor ismét felhők úsztak a holdra, és megint minden elsötétedett. Már el is szunnyadt így, az ablaknál ülve, amikor fülemüleszó ébresztette fel a tónál felcsendülő gyors trillájával. A falu leánya felnyitotta a szemét. Lelke a természettel való titokzatos egyesülésben új gyönyörrel telt meg ismét, nyugalom és derű tárult fel előtte. Két karjára könyökölt. Mellét szomorúság sóvárgó, édes érzése szorította össze, és a kielégülést szomjazó, igazi értelmében vett tiszta szeretet könnyei, jóleső, vigasztaló könnyek buggyantak ki szeméből. Az ablakpárkányon összekulcsolta két kezét, és fejét rájuk fektette. Kedvenc imája magától tolult elméjébe, s így szenderedett el könnyes szemekkel.
Egy kéz érintése keltette fel. Felébredt. De ez az érintés könnyű volt és kellemes. Mihelyt a kéz erősebben szorította karját, Liza hirtelen tudatára ébredt a valóságnak, felsikoltott, felugrott és azzal áltatva magát, hogy nem ismerte fel a grófot, akit elöntött a holdfény az ablak alatt - kiszaladt a szobából.
15
Valóban a gróf volt. Amint meghallotta a lány sikoltását, és feleletül erre a sikolyra az éjjeli őr dörmögését a kerítésen túl, mint a tetten ért tolvaj, hanyatt-homlok rohant a harmatos, nedves füvön a kert mélyébe. "Ó, én ostoba! - hajtogatta szinte öntudatlanul. - Ráijesztettem. Halkabban, csendes szóval kellett volna felkeltenem. Ó, én ügyetlen barom!" Megállt s hallgatózott: az őr a kiskapunál bejött a kertbe, botját maga után húzva a homokos ösvényen. A grófnak el kellett rejtőznie. Lement a tóhoz. Összerázkódott, ahányszor lába alól békák huppantak riadtan a vízbe. Bár lába átnedvesedett, mégis itt kuporodott le és visszaidézte emlékezetébe, amit tett: hogyan mászott át a kerítésen Liza ablakát keresve, és látta meg végül fehér alakját; hogyan ment el néhányszor az ablak előtt a legkisebb neszre is figyelve, hogyan gondolta egyszer már kétségtelennek, hogy a leány késlekedése miatt bosszankodva várakozik reá, máskor lehetetlennek, hogy oly könnyen ráállt volna a találkára; miként lépett végül határozottan elébe abban a hiedelemben, hogy Liza csak falusias zavarában tetteti az alvást; de amint ezt valódinak ismerte fel, hogy futott vissza fejvesztetten, s csak azután, mikor erősen rápirított önmagára a gyávaságáért, közeledett újból hozzá bátrabban, és érintette meg a karját. Az éjjeli őr megint krákogott, s a kiskaput megnyikorgatva kiment, elhagyta a kertet. A kisasszony szobájának ablakát becsapták, s a belső ablaktáblákat is betették. A gróf szörnyen bosszankodott, ezt látva, sokért nem adta volna, ha elölről kezdhette volna az egészet; most már nem cselekedett volna olyan ostobán... "És milyen édes, üde fiatal lány! A megtestesült báj! És így elszalasztani... Én ostoba barom!" Emellett már az álom is kiment a szeméből, és a vérig bosszantott ember határozott lépteivel vaktában elindult az összeboruló hársfasor ösvényén.
És most neki is meghozta ez az éj a megnyugtató szomorúság és a szeretetvágy békéltető ajándékait. Az agyagos, itt-ott sarjadó fűben, a száraz haraszttal borított ösvényt a sűrű hárslombon keresztül a hold sápadt kerek fényfoltjai világították meg. Egy görbe faágra olyan világosság esett oldalról, mintha fehér moha nőtte volna be. A levelek meg-megsuhogtak ezüstös villogással. A házban kialudtak a gyertyák, minden hang elnémult; csak a fülemüle csattogása töltötte be az egész, mérhetetlennek látszó, hallgatag és fényben fürdő kertet. "Istenem, micsoda éjszaka! Milyen csodálatos éjszaka!" - gondolta a gróf, magába szíva a kert friss illatait. Sajnálkozást érzett. "Mintha elégedetlen volnék magammal is, másokkal is, az egész világgal. De a leányka édes, bájos. Talán meg is bántottam..." Itt ábrándjai összezavarodtak. A legfurcsább helyzetekbe képzelte magát ebben a kertben a falusi kisasszonnyal; azután a leány szerepét szeretett Minnája vette át. "Milyen ostoba vagyok! Egyszerűen át kellett volna ölelnem a derekát és megcsókolnom." És a gróf ezzel a sajnálkozással ért vissza szobájába.
A zászlós még nem aludt. Tüstént a gróf felé fordult az ágyon.
- Te nem alszol? - kérdezte a gróf.
- Nem.
- Elmondjam, hogy mi volt?
- Nos?
- Nem, jobb, ha nem mondom el... Vagy jó, elmondom. Húzd arrább a lábadat.
És a gróf, aki gondolatban már legyintett az elszalasztott kalandra, élénk mosollyal ült le bajtársa ágyára.
- Képzeld, a házikisasszony randevút adott nekem!
- Mit beszélsz? - kiáltott fel Polozov, és felugrott az ágyról.
- Hallgasd csak!
- De hát hogyan? Mikor? Lehetetlen!
- Hát amíg ti a preferánszt számoltátok össze, Liza megmondta nekem, hogy éjszaka az ablaknál fog ülni, és hogy az ablakba be lehet mászni. Lám, milyen jó a praktikusság! Amíg ti az öregasszonnyal számoltatok, én elintéztem ezt az ügyet. Egyébként te is hallhattad; még a te jelenlétedben is közölte, hogy ma az ablaknál fog ülni és nézi a tavat.
- Igen, ezt mondta.
- Amit nem tudok, az az, hogy ezt szándékkal mondta, vagy anélkül. Lehet, hogy ő sem gondolt mindjárt az első alkalommal találkára, de mindenesetre olyan színezete volt a dolognak. Furcsa história lett belőle. Ostoba módra jártam el. Hülyén! - tette hozzá megvetően mosolyogva önmagán.
- De hát hol voltál?
A gróf néhány ismételt tétovázó bevezetéstől eltekintve, mindent úgy mondott el, ahogyan történt.
- Magam rontottam el a dolgot, bátrabbnak kellett volna lennem. De a lány felsikoltott, és elszaladt az ablaktól.
- Úgy, tehát felsikoltott és elszaladt - szólt a zászlós, félszeg mosollyal válaszolva a gróf mosolyára, amely mindig oly tartósan és erősen hatott reá.
- Igen. De most már ideje, hogy aludjunk.
A zászlós ismét háttal fordult az ajtónak, és vagy tíz percig szótlanul feküdt. Isten tudja, mi ment végbe a lelkében; de amikor újból visszafordult, arca szenvedést és határozottságot tejezett ki.
- Turbin gróf! - mondotta furcsa hangon.
- Mi az? Félrebeszélsz, vagy mi? - szólt rá a gróf nyugodtan. - Mi kell, Polozov zászlós?
- Turbin gróf! Ön egy aljas gazember! - kiáltott Polozov és felugrott az ágyról.
16
Másnap a svadron tovább vonult. A tisztek nem látták a háziakat, és nem búcsúztak el tőlük. Egymással szintén nem beszéltek. Az első pihenő napon szándékoztak megverekedni. De Schultz kapitány, egy derék bajtárs és kitűnő lovas, akit az ezredben mindenki szeretett, és akit a gróf párbajsegédül kért fel, úgy intézte el ezt az ügyet, hogy nemcsak hogy nem verekedtek meg, de az ezredben senki sem szerzett tudomást a történtekről; Turbin és Polozov pedig, ha nem is maradt meg előbbi baráti viszonyuk, továbbra is tegeződtek, és találkoztak ebédeken és kártyacsatáknál.
1856. április 11.
A FÖLDESÚR DÉLELŐTTJE
1
Nyehljudov herceg tizenkilenc éves volt, mikor mint harmadéves egyetemi hallgató nyári vakációra hazatért szülőfalujába, és az egész nyarat otthon töltötte. Ősszel a következő francia nyelvű, kiforratlan, gyerekes írású levelet küldte nénjének, Beloreckaja grófnőnek, aki szerinte az ő legjobb barátja s a világ legzseniálisabb asszonya volt:
"Kedves nénikém!
Olyan elhatározásra jutottam, amely egész jövőmre döntő. Az egyetemet otthagytam, hogy a falusi életnek szenteljem magam, mert úgy érzem, erre születtem. Az istenért, ki ne nevessen, drága néném. Azt mondja majd, hogy fiatal vagyok; meglehet, valóban gyerek vagyok még, de ez nem zárja ki, hogy a jót akarjam cselekedni és szeretni, és ezt érezzem hivatásomnak.
Mint már megírtam, a birtokon szörnyű állapotokat találtam. Rendbe akartam hozni, belemélyedtem az ügyekbe, s akkor rájöttem, hogy a legnagyobb baj a parasztok szánalmas nyomorúsága, s ezt a bajt csak munkával és türelemmel lehet megjavítani. Ha látná két parasztomat, Davidot és Ivant a családjukkal, hogy milyen az életük, biztosra veszem, hogy e két szerencsétlennek puszta látása jobban meggyőzi, mint bármi, amivel én megmagyarázhatnám szándékomat. Vajon nem az én szent és igaz kötelességem-e, hogy gondoskodjam arról a hétszáz emberről, akiknek sorsáért felelős vagyok Isten előtt? Nem vétek-e, hogy élvezetek kedvéért vagy becsvágyból durva lelkű sztaroszták és ispánok kényére hagyjam őket? És miért próbáljak más téren hasznos lenni, jót cselekedni, mikor itt olyan közvetlen szép és nemes kötelesség vár rám? Érzem magamban a képességet, hogy jó gazda legyek, ahhoz pedig, hogy a magam értelmezése szerint az lehessek, nincs szükség sem diplomára, sem rangra, amit ön annyira kíván nekem. Drága nénikém, ne szövögessen hát részemre becsvágyó terveket, szokja meg a gondolatot, hogy én szokatlan, de helyes utat választottam, amely érzem, boldogsághoz vezet. Sokat, igen sokat gondolkoztam leendő kötelességeimről, összeírtam cselekvésem irányelveit, és ha Isten éltet és erőt ad hozzá, sikerül majd vállalkozásom.
Ne mutassa meg levelemet Vaszja bátyámnak, félek a gúnyolódásától; megszokta, hogy különb nálam, és én is megszoktam, hogy különbnek tartsam. Ványa viszont, ha szándékomat nem is helyesli, de bizonyára megérti."
A grófnő a következő, szintén franciául írt levélben válaszolt:
"Leveled, kedves Dmitrij, csak azt bizonyítja - amiben egyébként sem kételkedtem -, hogy aranyos jó szíved van. De kedves barátom, az életben többet ártanak nekünk a jó tulajdonságaink, mint a rosszak. Nem akarom azt mondani, hogy szándékod ostoba és engem elszomorít; csupán érvekkel próbálok rád hatni. Gondolkozzunk csak, barátom. Azt mondod, hogy hivatásodnak érzed a falusi életet, parasztjaid javát akarod, s reméled, jó gazda leszel, 1. Meg kell neked mondanom: csak akkor tudhatjuk, mi a hivatásunk, ha egyszer egyben már tévedtünk. 2. Könnyebb megszerezni a boldogságot magunknak, mint másoknak. 3. Ahhoz, hogy derék gazda legyen valaki, hideg, szigorú embernek kell lennie, aminő te aligha lész valaha is, bárhogy szeretnél annak látszani.
Elgondolásodat megmásíthatatlannak érzed, sőt életszabályként tűzöd magad elé: de az én koromban, barátom, az ember nem okoskodásokban, irányelvekben hisz, hanem csak a tapasztalatnak. Márpedig az én tapasztalatom szerint a te terved gyerekesség. Ötven felé járok, és sok derék embert ismertem életemben, de azt még sohasem hallottam, hogy egy jó családból való, tehetséges fiatalember jótettek vágya ürügyén, falun temetkezzék el. Te mindig eredetiségre törekedtél, de eredetiséged nem más, mint a becsvágy túltengése. Bizony, barátom, akkor már válaszd inkább a kitaposott ösvényt, az hamarabb vezet sikerhez, ha pedig a siker, mint olyan, nem kecsegtet, akkor is szükséged lesz rá ahhoz, hogy jót tehess, te, aki szeretsz jót tenni.
Egynéhány paraszt nyomorúsága - szükséges rossz, vagy olyan baj, amin lehet segíteni, anélkül, hogy megfeledkezz kötelességeidről a társadalom, a családod és saját magad iránt. A te eszeddel, szíveddel, jó hajlamaiddal nincs az a pálya, amelyen sikert ne arathatnál, de akkor legalább olyan pályát válassz, amely méltó hozzád és becsületedre válik.
Hiszem, hogy őszinte vagy, amikor azt mondod, nincs benned becsvágy, csakhogy ez önáltatás. A te korodban, a te lehetőségeiddel, a becsvágy - erény, de hibává és alantas tulajdonsággá válik, mihelyt az ember már nincs abban a helyzetben, hogy kielégítse ezt a szenvedélyét. Te is meggyőződsz még erről, ha nem változtatod meg elhatározásodat. Ég veled, kedves Mityám! Úgy érzem, hogy oktalan, de nemes és nagylelkű terveidért még jobban szeretlek. Tedd, amit jónak látsz, de tudd meg - megvallom -, nem tudok veled egyetérteni."
A fiatalember a levél vétele után sokáig elgondolkodott, végül is ügy döntött, hogy egy zseniális nő is tévedhet; bejelentette kilépését az egyetemről, és végképp megtelepedett falujában.
2
A fiatal földesúr, mint ahogy megírta levelében nagynénjének, gazdasági munkatervet készített, s egész életét és elfoglaltságát beosztotta órákra, napokra, hónapokra. A vasárnapot szánta arra, hogy kérvényezőket, cselédeket, parasztokat fogadjon, és bejárja a szegényparasztok otthonait, s olyankor segélyt osztogasson nekik a paraszttanáccsal egyetértésben, amely minden vasárnap este döntött arról, kinek milyen segély jár. Több mint egy év telt már el úgy, és a fiatalember már nem volt teljesen újonc sem a gyakorlati, sem az elméleti gazdaságtudományban.
Szép júliusi vasárnap reggel volt, amikor Nyehljudov, miután otthon megkávézott, és átfutott egy fejezetet a "Maison Rustique"-ből,[114] jegyzetfüzetével és könnyű nyári felöltője zsebében jókora bankjegycsomóval elindult az oszlopos és verandás nagy falusi házból, amelynek földszintjén lakott egy kis szobácskában, és a régi angol park gondozatlan, fűvel benőtt ösvényén át az országút két oldalán elterülő faluba ment. Nyehljudov magas, sudár, sűrű sötétszőke hajú, fekete szemű fiatalember volt, piros ajka fölött még alig serkedt a bajusz. Minden mozdulata csupa erő, energia és a magabiztos fiatalság jóindulatát éreztette. A falu népe tarka csoportokban éppen tódult ki a templomból; ünneplőbe öltözött öregek, leányok, gyermekek, asszonyok kisdedeikkel, szerteszéledtek házaikba, és mély meghajtással engedtek utat a földesúrnak. Nyehljudov az utcára érve elővette jegyzetfüzetét, és a gyerekes betűkkel teleírt utolsó oldalon megnézte néhány paraszt nevét, melyek mellett valami megjegyzés volt. "Ivan Csuriszjonok szálfákat kért" - olvasta és az útra fordulva elért jobbról a második ház kapujához.
Miből állt Csuriszjonok hajléka: korhatag, négy sarkán hézagos, rozoga faházból, amely annyira besüppedt a földbe, hogy az omladozó trágyadomb fölött csak egy hasadozott, piros-zsalus ablaka látszott, meg egy másiknak a kerete, amely rongyokkal volt betömve; egy rozoga tornácból, küszöbe elkorhadt az alacsony ajtó alatt; meg egy kis faviskóból, mely alacsonyabb volt a tornácnál; a ház kapuja körül sövénykerítés düledezett. Mindezt valaha közös háztető fedte, most csak itt-ott volt látható belőle egy-egy megfeketedett, rothadó szalmacsomó, helyenként pedig még látszott valami fönt a szénapadlás zsindelyeiből. Az udvaron roskatag kávájú kút állt, mellette cölöp- és kerékroncsok; körülötte jószágtapodta szennytócsa - most kacsák tocsogtak benne. A kútnál két árva, elvénhedt szomorúfűz lógatta búsan kopottzöld, ritkás ágait, tanúsítva, hogy valaha mégis gondoskodott valaki ennek a helynek szépítéséről. Egyik fűzfa tövében ült egy nyolcévesnek látszó szőke kislány, ő vigyázott az előtte csúszkáló kétesztendősre. A házőrző kuvasz ott ténfergett a gyerek körül, de mihelyt meglátta a földesurat, esze nélkül loholt a kapu felé, és onnan ugatott rémülten hörgő csaholással.
- Itthon van Ivan? - kérdezte Nyehljudov.
A nagyobbik leányka mintha kővé dermedt volna erre a szóra, szemét mind tágabbra meresztette és nem felelt; a kisebbik pedig eltátotta száját és látszott, hogy rögtön sírva fakad. Egy rongyos kockás ruhás, görnyedt öregasszony, kifakult, ócska, piros övvel a dereka körül kinézett az ajtóból, és ő sem szólt semmit. Nyehljudov a tornáchoz ment, és megismételte kérdését.
- Itthon van, jó urunk - szólt rekedtes hangján az öregasszony; mélyen meghajolt, és egész lénye valami riadt izgalmat fejezett ki.
Nyehljudov köszöntötte az asszonyt, és a pitvaron át a keskeny színbe ment, az öregasszony csípőre téve kezét az ajtóba állt, és le nem véve szemét az úrról, csendesen csóválta fejét. Az udvar is szegényes volt, itt-ott eltakarítatlan fekete trágya, összevissza rothadt vályú, vasvillák és két borona; a szín kör alakú eresze alatt az egyik oldalon ekék álltak, egy szekérderék, kerekek nélkül, és egymásra hányva üres, korhatag méhkaptárak, majdnem mind széjjelmállva, kidőlt-bedőlt oldalakkal, úgyhogy félig már trágyadombon hevertek.
Csuriszjonok éppen baltával meg a fokával hasogatta a tető alá roskadt sövénykerítést. A közepesnél alacsonyabb növésű, ötven év körüli parasztember volt, hosszúkás, napégette arca a sötétszőke, őszes szakáll s ugyanolyan sűrű hajzat keretében szép és kifejező. Félig lehunyt sötétkék szeme okosan és kedélyes gondtalansággal nézett a világba. A ritkás szőke bajusz alatt szépen előtűnt szabályos rajzú ajka, mely ha mosolygott, nyugodt önbizalmat és egész környezetével szemben valami gúnyos közönyt fejezett ki. Cserzett, mélybarázdás bőrén, a nyakán, arcán, kezén kiduzzadt ércsomókon, szembetűnő görnyedtségén és dongalábain meglátszott, hogy mindig erejét meghaladó, kemény munkában töltötte életét. Térdén kékkel foltozott, fehér kendervászon nadrág volt rajta, s ugyanolyan kelméből piszkos, hátán, karján már kirongyolódott ing, amit jóval derekán alul zsinór szorított össze, s azon egy rézkulcs lógott.
- Adjisten - köszöntött rá az uraság, amint az udvarba lépett. Csuriszjonok rápillantott, de folytatta munkáját. Egyetlen energikus mozdulattal kirántotta a kerítést a tető alól, és csak azután vágta baltáját a fatönkbe, s övét igazgatva az udvar közepére ment.
- Kellemes ünnepet, kegyelmes uram! - mondta és mély meghajlásakor haja előrehullott.
- Köszönöm, öregem. Eljöttem, megnézem a házad táját - mondotta gyerekes, félszeg nyájassággal Nyehljudov, végignézve a paraszt ruházatán. - Mutasd csak, minek kell neked szálfa, amit a gyűlésen kértél tőlem.
- Szálfa? Hiszen tudnivaló, minek, bátyuska, kegyelmes uram. Legalább úgy-ahogy meg akarom támogatni a színt, tetszik látni; a minap az a sarka be is dőlt már, még jó, hogy akkor nem volt benne jószág. Rozoga már itt minden - folytatta Csuriszjonok, megvető pillantással sújtva tátongó, düledező viskóit. - Mert a szarufa, gerenda, zsindely már olyan, ha csak hozzáér az ember, látni, úgyse lesz már belőle valamirevaló fa. Deszkát meg hol kapni manapság? Hiszen tetszik tudni.
- Akkor hát mit ér neked öt szálfa, ha az egyik fészered már bedőlt, a másikat meg csak az imádság tartja? Nem szálfák kellenek neked, hanem szarufa, cölöp, gerenda, de mind új - mondta a fiatalúr, aki nyilván hozzáértésével kérkedett.
Csuriszjonok hallgatott.
- Tehát neked nem szálfa kell, hanem épületfa; ezzel kezdhetted volna mindjárt.
- Az kell hát, de hol vegyem? Nem szaladgálhatok mindenért az uraság nyakára! Ha kegyelmes uram hozzászoktatja a magunkfajtát, hogy mindent az uraságtól kérincséljen, ugyan miféle paraszt az ilyen? De ha kegyelmes uram jóvoltából megkaphatnánk azokat a tölgyfa karókat, amik ott kallódnak az urasági udvaron - mondotta hajlongva és egyik lábáról a másikra állva -, akkor, ha kifaragnám, hozzáigazítanám, talán a régiből is összeeszkábálhatnám valahogy.
- Hogy akarod a régivel? Hisz te magad mondod, hogy csak ócska, korhadt fád van; ma itt a fészerednek ez a sarka dőlt be, holnap amaz roskad össze, azután a többi. Ha már dolgozol, akkor jobb ha új anyagból, hogy munkád ne vesszen kárba. Mondd, mit gondolsz, áttelelsz a színnel az idén, vagy sem?
- Ki tudhatja?
- Te magad mondd meg, hogy gondolod, bedől vagy nem?
Csuriszjonok elgondolkozott.
- Hát bizony beszakad - bökte ki hirtelen.
- No látod, ezt mondhattad volna a gyűlésen is, hogy fészert kell építened, nem pedig karókat kérni. Hiszen én szívesen kisegítlek...
- Köszönjük szépen a jóságát, kegyelmes uram - felelt Csuriszjonok bizalmatlanul, s nem nézett fel urára. - Ha vagy négy szál gerendát meg azokat a karókat kegyeskedne ideadni, akkor talán magam is elboldogulok, ha meg valami selejt-fa akadna, azzal a viskóm is megtámogathatnám...
- Micsoda, a házad is rossz?
- Mind azt várjuk az asszonnyal, mikor dől a fejünkre - felelte egykedvűen Csuriszjonok. - A minap is leesett egy darab gerenda, oszt agyoncsapta a feleségemet.
- Agyoncsapta?
- Hát igen, kegyelmes uram, ahogy a hátára zuhant, hát estig félholtan feküdt utána.
- De már jobban lett?
- Már úgy-ahogy, de folyton beteg. Mindig is beteges volt.
- Mi bajod, beteg vagy? - kérdezte Nyehljudov az asszonyt, aki még mindig az ajtóban állt, s mihelyt az ura róla tett említést, nyomban elkezdett jajveszékelni.
- Itt fojtogat. - És piszkos, lapos mellére mutatott. - Élni se hagy, végem van már énnekem...
- Már megint... - S a fiatal uraság bosszankodva vont vállat. - Ha beteg vagy, miért nem mégy kórházba? Hiszen erre való a kórházunk. Vagy talán itt nem hirdették ki?
- De igen, jó urunk, csakhogy ki ér arra rá? Itt a robot, meg a ház, a gyerekek - egymagam vagyok mindenre. Nincs segítségem...
3
Nyehljudov bement a házba. A hepehupás, füstös falak a sötét sarokban teleaggatva mindenféle ruhaneművel, rongyokkal, a "szép" sarokban meg valósággal hemzsegtek a szentkép meg a padka köré gyűlt vörösesbarna csótányok. E sötét, szennyes, alig hatlépésnyi szoba mennyezetének közepén széles repedés húzódott végig, és két gerenda támogatta ugyan még, de behorpadt, meghajlott, s látszott, hogy minden percben leszakadhat az egész mennyezet.
- Bizony, rossz ez a ház, igen gyatra - szólt az úr és Csuriszjonok szemébe nézett, az meg nyilván nem akart erről beszélni.
- Ránk zuhan, agyonüti a gyerekeket is - jajongott az asszony a fali polcok alatt a kemencének dőlve.
- Te hallgass! - szólt rá szigorúan Csuriszjonok, majd röpke mosollyal, amely csak bajsza mozdulásán volt észrevehető, az urasághoz fordult: - Bizony sehogy se tudom már, kegyelmes uram, mit tegyek vele, mármint a házunkkal, támaszfát, gerendát tettem alája - hiába minden!
- Hogy fogunk itt áttelelni - jaj-jaj-jaj! - siránkozott az asszony.
- Hát - vágott a siránkozásba az ura nyugodtan, megfontoltan -, ha megtámaszthatnám még valamivel, a tömést kicserélhetném és alápadlózhatnám, talán kibírnánk a telet. Meglennénk valahogy, csak az a baj, nincs hova rakni a gerendát, ha meg hozzányúlunk, itt eleven egy se marad; hát még jó, ha kitart valahogy addig-ameddig - fejezte be, nyilván igen elégedetten, amiért megmagyarázta ezeket a körülményeket.
Nyehljudovot bosszantotta és bántotta, hogy Csuriszjonok ennyire elhagyta magát, s nem fordult előbb őhozzá, holott ő megérkezése óta kérelmet még egyszer sem tagadott meg, és mindig azon volt, hogy a parasztok bajaikkal egyenesen őhozzá jöjjenek. Most haragudott is a parasztra, dühösen összeráncolta homlokát, majd vállat vont: a környező nyomor látványa és az ínség közepette Csuriszjonok nyugodt és önelégült magatartása bosszúságát valami komor reménytelenség érzésére váltotta.
- De mondd, Ivan, mért nem szóltál nekem előbb? - jegyezte meg szemrehányóan, s leült a piszkos, ferde lócára.
- Nem mertem, kegyelmes uram - felelt Csuriszjonok ugyanazzal az alig észrevehető mosollyal, fekete, csupasz lábát váltogatva a gidres-gödrösre döngölt padlón; de ezt oly bátran s higgadtan mondta, hogy nehéz volt elképzelni, miért is ne merhetett volna az urasághoz fordulni.
- Parasztok vagyunk, hogy is mernénk! - kezdte volna hüppögve az asszony. De Csuriszjonok megint letorkolta: - Ne fecsegj!
- Nem maradhatsz ebben a házban, őrültség lenne! - szólt Nyehljudov némi hallgatás után. - Hanem tudod mit csinálunk, testvér...
- Tessék parancsolni - szólt megadóan Csuriszjonok.
- Láttad a Gerhard-féle kőházakat? Én építtettem az új tanyán, csak még nincsenek tető alatt.
- Hogyne láttam volna - felelt Csuriszjonok, s mosolyra húzta ajkát még csupa ép, fehér foga fölött. - Meg is csodáltuk, mikor rakták a falakat, nagyon finom házak. Még nevettek is a gyerekek, hogy tán boltok lesznek, merthogy patkánymérget is szórtak a vakolatba. Szó se róla, szép házacskák - tette hozzá elismerően, de gúnyos tisztelettel csóválta fejét - akárcsak a tömlöcök.
- Igen, jó házak azok, mind száraz, meleg, s nem is tűzveszélyes - vetette ellen az úr, fiatal homlokát ráncolva, látszott, a paraszt gúnyolódása ingerli.
- Igen, hogyne, kegyelmes uram, nagyszerű házak.
- Nos hát, az egyik ház már teljesen elkészült. Tíz négyzetarsin, fészerrel, pitvarral, sövénnyel, minden kész. Ha akarod; neked adom, kölcsön, azon az áron, amibe nekem került, majd megadod valamikor - mondta az uraság önelégült mosollyal, amit nem tudott visszafojtani arra a gondolatra, hogy ő most jócselekedetet művel. - Lebontod a régi házadat - folytatta -, hombárnak megfelel, a majorságot is átvisszük. A víz ott kitűnő, veteményeskertet kihasítunk majd az új tagból, a közelben adok neked új szántót is. Pompásan megélsz! No, mi az, nem tetszik? - kérdezte Nyehljudov, látva, hogy mihelyt az átköltözés jött szóba, Csuriszjonok teljes mozdulatlanságba merevedett, és már mosolytalanul nézett maga elé.
- Parancs - parancs, kegyelmes uram.
A vénasszony is előbbre jött, mintha elevenébe vágott volna a szó, s már mondani akart valamit, amikor az ura megelőzte:
- Parancs - parancs, kegyelmes uram - szólalt meg határozottan, s azért alázatos hangon, s haját rázva felnézett az uraságra -, de azon az új helyen mink nem élhetünk meg.
- Miért gondolod?
- Nem, kegyelmes uram, itt is csak tengődtünk, de ha oda telepít bennünket, ott már soha valamirevaló parasztok nem leszünk. Ugyan micsoda parasztok lehetnénk? Hiszen ott, uram-parancsolóm, nem lehet megmaradni!
- De miért nem?
- Végképp tönkrejutunk ott.
- Miért nem lehet ott élni?
- Micsoda élet volna az? Ítéld meg magad: a hely lakatlan, a vizét sem ismerjük, legelője nincs! A mi kenderföldünk itt mindig jól termett, ott meg? Csak a csupasz föld. Se kerítés, se szín, se fészer - semmi! Tönkremegyünk, kegyelmes uram, ha odaűzöl bennünket, végképp elpusztulunk. Nem ismerjük mi azt a helyet... - ismételgette elgondolkozva, de határozott fejcsóválással.
Nyehljudov bizonygatni kezdte neki, hogy ellenkezőleg, nagyon is előnyére szolgálna az áttelepedés, hogy kerítése, fészere ott is lesz, hogy a víz jó és így tovább; de Csuriszjonok konok hallgatása zavarba hozta, s valahogy azt érezte, nem úgy beszél vele, ahogy kellene. Csuriszjonok nem mondott ellent, de mikor az úr elhallgatott, elmosolyodva megjegyezte, hogy jobb volna a kiöregedett urasági cselédeket meg a félkegyelmű Aljoskát telepíteni arra a tanyára, hogy ott őrizzék a hombárokat.
- Lám, ez milyen fontos volna! - tette hozzá és megint elmosolyodott. - Nekünk nem való az, kegyelmes uram!
- De mért volna az a hely alkalmatlan? - mondta türelmesen Nyehljudov. - Hiszen ez a hely is lakatlan volt valamikor, most mégis lakják már ezt is. Oda te költözhetnél legelsőnek. Feltétlenül költözz át!
- De, kegyelmes uram, bátyuska, hogy lehet összehasonlítani ezt meg amazt! - felelt erre élénken Csuriszjonok, mert attól tartott, hogy az uraság már végleg döntött. - A községben barátságos, megszokott a helyünk, az út meg a tó is közel, ha az asszony mosni akar, a jószág meg inni. Minden a magunk szerzeménye réges-rég, a szérűnk, a kertünk, a fűzfásunkat még a szüleim ültették; apám, nagyapám itt adta vissza lelkét az Úristennek; hát hadd éljem le már én is itten, ami még hátra van, kegyelmes urunk, egyebet nem kérek. Ha kegyelmességed megjavítja a házunkat, hálás köszönettel vesszük; ha meg nem, megleszünk a régiben valahogy. Imádkozunk, hogy az Isten áldjon meg téged, jó uram - folytatta földig hajolva -, csak ne űzz el a régi fészkünkből bennünket, bátyuska!
Mialatt Csuriszjonok beszélt, a kemence mellől, ahol a felesége állt, egyre erősödő zokogást lehetett hallani, s mikor a férj odaért, hogy "bátyuska", az asszony váratlanul előreugrott, és Nyehljudov lába elé vetette magát.
- Ne tégy tönkre minket, kenyéradónk. Te vagy az apánk, az anyánk! Hova lennénk, hiszen öregek vagyunk, elhagyottak. Könyörgünk, akár az Úristenhez... - jajongott.
Nyehljudov felugrott a padkáról, s fel akarta emelni az öregasszonyt, de az valami kéjes szenvedéllyel verte fejét a földhöz, és ellökte az uraság kezét.
- Mit csinálsz? Állj fel, kérlek! Ha nem akarjátok, hát nem kell, kényszeríteni nem foglak titeket - szólt legyintve és az ajtóhoz hátrált. Mikor megint leült a padra, a szoba csendjét már csak az asszony szipogása törte meg, aki ismét a kemence mögé bújt és ott sírt, inge ujjába törölgetve könnyeit. A fiatal földesúr megértette, mit jelent Csuriszjonoknak és feleségének ez az omladozó kunyhó, a düledező kút s a tócsa körülötte, a rozoga kis színek, fészerek s a korhadó fűzfák az elferdült ablak előtt. És valami súlyos szomorúság nehezedett rá, bántotta a lelkiismeret, maga sem tudta, miért.
- De hogy lehet, Ivan, hogy a múlt vasárnap a község előtt nem mondtad el, hogy ház kell neked? Most már nem tudom, hogyan segítsek rajtad. Megmondtam mindnyájatoknak, mikor először hívtam össze a népet, hogy itt telepszem le a faluban, hogy nektek szentelem az életemet, lemondok minden egyébről, csak ti legyetek boldogak, megelégedettek, és esküszöm az Úristenre, hogy megtartom a szavamat - beszélt az ifjú földesúr, aki nem tudta, hogy az ilyen érzelmi kitörés egyáltalán nem kelthet bizalmat senkiben, de különösen az orosz emberben, aki nem a szavaknak, hanem a tetteknek hisz, és nem szívesen mutogatja érzelmeit, akármilyen szép érzések is azok.
De a naiv fiatalembert annyira boldogította a lelkét betöltő érzés, hogy nem tudta magában tartani.
Csuriszjonok féloldalra hajtotta fejét, laposakat pislogott, és kényszeredetten hallgatta az uraságot, akire nem lehetett nem figyelni, még ha nem is csupa okos dolgot beszél, s amit mond, az a parasztembert úgysem érdekli, egyáltalán nem érinti.
- Hiába, nem adhatok meg mindent, amit kérnek tőlem. Ha mindenkinek adnék, aki fát kér, hamarosan magamnak sem maradna semmi, s akkor nem adhatnék annak, aki igazán rászorult. Ezért állapítottam meg, mennyit adhatok, mennyit szánhattam a parasztok építkezéseire, és azt átadtam a községnek. Az én erdőm már a tiétek, a parasztoké, már nem én rendelkezem vele, hanem a faluközösség, ahogyan jónak látja. Gyere el ma este a gyűlésre, felemlítem ott a te kérésedet, ha odaítélik neked a házravalót, annál jobb, de nekem magamnak már nincs épületfám. Szívemből segítenék, de ha te egyszer nem akarsz átköltözködni, az már nem rám tartozik, nem tőlem, hanem a községtől függ. Megértetted, amit mondtam?
- Nagyon köszönjük a jóságát, kegyelmes uram - felelt zavartan Csuriszjonok. - Ha egy kevés deszkát kaphatnánk az uradalomból, nekünk az is elég, megleszünk vele. A gyűlés? Ismerjük...
- De azért csak gyere el oda ma este.
- Parancs - parancs, elmegyek. Miért is ne mennék. Hanem a községtől nem kérek, azt már nem.
4
A fiatal földesúr nyilván szeretett volna még kérdezni egyet-mást a háziaktól; felkelt a padról, s tétován nézegette hol Csuriszjonokot, hol az üres, hideg kemencét.
- Mi az, már ebédeltetek?
Csuriszjonok bajusza alatt ismét megjelent az a bizonyos gúnymosoly, mintha mulattatná az uraság szájából az ilyen ostoba kérdés, s nem válaszolt rá.
- Mi a mi ebédünk! - felelt helyette nagyot sóhajtva a felesége. - Kenyér hagymával - ez a paraszti eledel. Hála az Úristennek meg kegyelmes urunknak, kenyérkéből csak futotta eddig nálam, de bizony sok parasztnak már a kenyere sincs. Hagymából az idén mindenütt rossz volt a termés. Mihailtól, a kertésztől hozattunk volna a minap, de garasért adja csomóját, a magunkfajta nem tudja megfizetni. Húsvét óta még templomba se jártunk, még gyertyára Szent Miklósnak - arra sincs tehetségünk.
Nyehljudov régen tudta, nem hallomásból s nem is mert mások szavát készpénznek vette, hanem a maga tapasztalatából, hogy milyen nyomorban élnek a parasztjai; de a valóság olyannyira összeférhetetlen volt az ő neveltetésével, észjárásával és életmódjával, hogy akaratlanul megfeledkezett róla, és valahányszor - mint most is - elevenen, kézzelfogható tények emlékeztették rá, elviselhetetlen súllyal nehezedett a szívére, s úgy elszomorította, mintha valami rég elkövetett bűn emléke gyötörné.
- Miért vagytok ennyire szegények? - szólt, önkéntelenül kimondva, amiről gondolkodott.
- Hát hogy is lehetnénk nem szegények, bátyuska, kegyelmes urunk? A földünk olyan, hiszen magad is tudod, agyagos, köves, no meg az Istent is magunkra haragíthattuk talán, mert a kolera óta alig terem a föld. Rétünk, legelőnk is kevesebb megint: egy részét tartalékolja az uradalom, más részét meg visszavették. Öreg vagyok, elhagyatott... ha dolgoznék is szívesen, nincs hozzá erőm. Az asszonyom is nyavalyás, egyre-másra szüli a lánygyerekeket: azokat is csak kell etetni. Egyedül vesződök hét családra. Az Isten bűnömül ne vegye, de sokszor gondolom: ha magához szólítaná egyikét-másikát, nekem is könnyebb lenne, nekik is jobb, mint ilyen nyomorúságban tengődni.
- Ó-ooh! - fohászkodott fel hangosan a vénasszony, mintha férje szavait akarná megerősíteni.
- Ez az én egyetlen segítőm, ni - folytatta Csuriszjonok és egy lenhajú, nagyhasú, hétéves forma fiúcskára mutatott, aki közben halkan, félénken kinyitotta az ajtót, bejött és csodálkozó szemmel, az uraságra sandítva, mind a két kis kezével Csuriszjonok ingébe fogódzott. - Hát ilyen az én támaszom - folytatta meleg hangon Csuriszjonok és szőrös kezével megsimogatta a gyermek fehér fejecskéjét. - Megérem-e, míg ember lesz belőle? Mert a munkát már nem bírom. A vénség még hagyján, de a sérvem levesz a lábamról. Néha üvölteni tudnék kínomban, úgy meggyötör, de meg már a korom miatt is bizony rám férne a pihenés öregségemre. Lám, Jermilov, Gyemkin, Zjabrev, mind fiatalabb nálam, mégis átadták már a földjüket. Nekem nincs kinek átadjam, ez az én bánatom. Enni meg kell, hát csak így tengődünk mi, kegyelmes uram.
- Én szívesen könnyítenék rajtad, elhiheted. De hogyan? - kérdezte a fiatal földesúr, és részvéttel nézte a parasztot.
- Hogyan könnyíthetne? Tudom én azt, akinek földje van, az tartozik a földesúrnak vele, ez a rend. Majd csak kivergődöm valahogy. Csak egy valamit tenne meg, kegyelmes uram, hogy az iskolától felmenthetnék a fiamat, merthogy a minap az ispán erre járt s ő is mondta, kegyelmességed követeli, hogy eljárjon az iskolába. Engedje már el neki, kegyelmes uram - hogy volna ennek esze ahhoz? Kicsiny is még, nem is fog a feje.
- Nem, barátom, mondhatsz akármit, a gyerek már értelmes, csak járjon iskolába, tanuljon. Értsd meg, csak a javadat akarom. Ítéld meg magad, ha felnő a fiú, gazda lesz, tud majd írni, meg olvasni, még a templomban is, Isten segítségével a te egész házad, gazdaságod rendbejön - beszélt Nyehljudov s igyekezett mennél érthetőbben beszélni, de közben maga se tudta miért, pirult és akadozott.
- Tudjuk mi, kegyelmes uram, rosszat nem akar nekünk, de ha nincs, ki a házat őrizze, míg mi az asszonnyal kinn dolgozunk a földön, a fiú meg, ha kicsiny is, de mégis segítség, őrzi a jószágot, megitatja a lovakat. Még csak arasz, de már paraszt - mondta Csuriszjonok mosolyogva, és két ujjal kifújta s megtörülte a gyerek orrát.
- De azért csak küldd el, ha magad itthon vagy, és a fiú ráér, hallod? De biztosan!
Csuriszjonok csak sóhajtott egy nagyot és nem felelt.
5
- Igaz, még valamit akarok mondani - szólt Nyehljudov. - Miért nem hordtad ki a trágyát az udvarról?
- Ugyan mit ér ez a trágya, bátyuska, kegyelmes uram? Nincs mit azon kihordani. Ami jószágom maradt: a lovacskám meg a csikaja, az egyetlen üszőt még az ősszel eladtam - hát ennyi a jószágom.
- Mi? Kevés a jószágod, és mégis eladtad az üszőt? - kérdezte az uraság csodálkozva.
- Ha megvolna is, ugyan mivel etetném?
- Nincs elég szalmád a tehénnek?
- A többiek földje trágyás, az enyém meg csupa merő agyag, hiába minden.
- Hát trágyázd a földedet, hogy ne legyen agyagos; ha jól terem, lesz miből a jószágot etetni.
- De ha nincs jószág, honnan vegyek trágyát?
"Furcsa cercle vicieux[115] ez" - gondolta Nyehljudov, és ezek után már semmit a világon nem tudott kiagyalni, nem tudott tanácsot adni a parasztnak.
- Megint csak azt kell mondani, kegyelmes uram, nem a trágya adja a kenyeret, hanem az Isten - folytatta Csuriszjonok. - Most egy éve hat asztagom termett a földemen, a trágyázotton meg egy tisztességes kévére valót sem arattak. Csakis az Úristen! - tette hozzá sóhajtozva. - A barom sem marad meg ezen a rosszféle pusztán, hatodik éve már, hogy pusztul. Tavaly egy borjam megdöglött, a másikat eladtam, mert nem volt takarmánya; azelőtt való évben egy gyönyörű tehenem hullott el - amikor a csordából hazahajtottam még nem volt semmi baja, egyszer csak megbotlik, tántorog és - vége! Ilyen az én szerencsém.
- No, barátom, mondhatsz nekem akármit, a jószágod nem azért pusztul, mert nincs takarmánya, takarmány meg nem azért nincs, mert nincs állatod. Itt van neked tehénrevaló - mondotta pirulva Nyehljudov, és előhúzott nadrágja zsebéből egy csomó bankjegyet, s leszámolta a kellő összeget. - Végy magadnak ezért tehenet az én kívánságomra, takarmányt meg kérj az uradalmi szérűről, majd üzenek oda. Úgy vigyázz, hogy jövő vasárnapra meglegyen a tehén. Eljövök, megnézem!
Csuriszjonok olyan sokáig topogott mosolyogva egy helyben, s nem nyúlt a pénz után, hogy Nyehljudov végre is az asztal szélére tette, és még jobban elvörösödött.
- Nagyon köszönjük, kegyelmes uram, a jóságát - szólalt meg Csuriszjonok a maga szokott, kicsit gúnyos mosolyával.
Az öregasszony néhányszor nagyokat sóhajtott a kemence mögött, s mintha imát is rebegett volna.
A fiatal földesúr kezdte kínosan érezni magát, sietősen felállt a padról, kiment a pitvarba, s kihívta Csuriszjonokot is. Olyan jólesett maga mellett látnia azt az embert, akivel jót tett, hogy nem szívesen vált meg tőle.
- Szívesen segítek neked - mondotta megállva a kútnál -, neked lehet, mert tudom, nem lustálkodol. Ha dolgozol tovább is, segítelek, és Isten segítségével rendbe jön a gazdaságod.
- Dehogyis tudja azt rendbehozni, kegyelmes uram - szólt Csuriszjonok, s arca hirtelen nagyon komolyra, sőt szigorúra vált, mintha egyenesen bántotta volna, hogy az uraság feltételezi, hogy az ő gazdasága rendbe jöhet. - Amíg apánk élt, és együtt laktunk a testvéreimmel, semmi bajunk sem volt, de mióta meghalt, mi meg szétszóródtunk, azóta mind csak rosszabb meg rosszabb a sorunk. Mert mivelhogy magunkra maradtunk.
- Hát miért váltatok szét?
- Minden az asszonynép miatt. Akkor már nem élt kegyelmességed boldogult nagyapja, mert az ő életében nem merték volna, akkor még igazi rend volt itt. Mert ő, akárcsak kegyelmességed, mindenre maga ügyelt - eszükbe sem jutott volna, hogy szétválni merészkedjenek. A megboldogult bizony nem engedte szabadjára a parasztot. Hanem az ő halála után Andrej Iljics, az intéző rendelkezett itten - nem szívesen rovom fel neki -, de az bizony részeges, mihaszna ember volt. Egyszer-kétszer elment hozzá valamelyikünk, hogyhát nincs nyugságunk az asszonyoktól, hadd válhassunk szét, de elkergetett, lehordott bennünket, végül is az asszonyok ellátták egymás baját, azóta külön élünk; a magányos paraszt pedig - hiszen tetszik tudni, milyen. Igaz, hogy rend se volt akkor itt semmi, Andrej Iljics úgy bánt el velünk, ahogy akart... "Ez meg ez meglegyen!" - de hogy honnan teremti elő a paraszt, azzal nem törődött. Nőtt az adó, több lett a beadás az uraság asztalára, a földünk meg kevesebb lett, az is alig termett. Mikor aztán megcsinálták a földmérést is, hát a trágyázott földet mind az uraságéhoz mérette ki az a gazember, bánta is ő, mi lesz mivelünk, tőle éhen halhattunk. Kegyelmes uram édesapja, Isten nyugosztalja, jó ember volt, de színét se láttuk, mert hiszen Moszkvában lakott, fuvart is oda küldtek neki, de sűrűn. Sokszor megesett, hogy járhatatlan volt az út, odafenn meg kifogytak az élelemből, hát gyerünk - vitték. Az uraság se lehetett anélkül. Mink meg dehogyis mertünk panaszkodni, csak hát mégse volt rendben a dolog. Most, hogy kegyelmes uram a legutolsó szegényt is maga elé ereszti, mink is mások lettünk, az intéző is másféle mostan. Legalább lehet kihez fordulni. De meg ki se lehet azt mondani, mennyire hálásak ezért a parasztok. Mert hisz a gyámság idején úr volt rajtunk mindenki, a gyám is úr, meg Andrej Iljics is úr, a felesége is úrasszony, még az írnok úr is úr volt. Hát bizony sok bajt, keservet elszenvedett tőlük a paraszt.
Nyehljudovba megint belesajdult az a furcsa érzés - szégyen is, meg lelkiismeretfurdalás is. Megemelte kalapját és tovább ment.
6
"Juhvanka-Mudrenij a lovát akarja eladni" - olvasta Nyehljudov jegyzetfüzetében, és átment az utca másik oldalára Juhvanka-Mudrenij házához. Juhvanka házát jókarban tartott szalmatető fedte - a szalma az uraság szérűjéből került - a ház maga új, világosszürke, uradalmi erdőn termett nyírfából épült, két piros zsalus ablaka volt, és vékony deszkából díszesre faragott ereszű, barátságos tornáca. A mellékhelyiségek - szín, nyári konyha, fészer - szintén jó állapotban; a jólét és bőség ezekhez társuló képét csak a félbehagyott sövénykerítés és mögötte a szélein kissé megrongálódott szalmafedelű csűr zavarta. Mikor Nyehljudov a kapuhoz ért, ugyanakkor jött oda két parasztasszony teli vödörrel, az egyik Juhvanka-Mudrenij felesége, a másik az anyja volt. Az előbbi testes pirospozsgás, mellben szokatlanul erős, széles, erős csontozatú fehérszemély volt, ujján és nyakán hímzett, tiszta ing, ugyanolyan szoknya és kötény rajta, a lábán papucs, a nyakában kaláris, fején piros kartonból háromszögletű díszes párta. Széles, erőteljes vállán a vízhordó rúd vége meg se ingott, szilárdan megállt. A könnyű erőfeszítés, amely meglátszott piros arcán, meghajlott hátán s keze-lába kiegyensúlyozott mozgásán, szokatlan férfias erőre, egészségére vallott. Juhvanka anyja, aki a rúd másik végét vitte, ellenkezőleg az a fajta öregasszony volt, aki valóságos képe a végső határig eljutott vénségnek és testi leromlásnak. Szakadozott fekete ing és kifakult ujjas fedte csontos hátgerincét, amely annyira meggörnyedt, hogy a vízhordó rúd inkább a hátára, mint vállára nehezült. Sötétbarna két kezének göcsörtös, már nyilván merev ujjai nem annyira tartották a rudat, inkább kapaszkodtak belé; rongyokba bugyolált feje lecsüggedt, s a nyomorúság és elesett vénség legszörnyűbb jeleit viselte. Keskeny homloka alól, melyet minden irányból összefutó mély redők barázdáltak, tompán bámult a földre két kivörösödött, pillátlan szeme. Beesett felsőajka alól egyetlen sárga fog meredt elő, és néha szinte összeért hegyes állával. Arcának alsó részén és a nyakán olyanok voltak a ráncok, mint megannyi zacskó, melyek minden mozdulatánál meglódultak. Nehezen zihálva, rekedtesen lélegzett, két meggörbült csupasz lába, bár látszatra alig bírta terhét, mégis egyenletesen lépkedett egyik a másik után.
7
A fiatal menyecske, aki csaknem beleütközött az uraságba, gyorsan letette a vödröt, nyomban meghajolt, aztán csillogó szemmel pillantott a földesúrra, és kivarrott ingujjával igyekezett eltakarni könnyed mosolyát, majd papucsaival kopogva felszaladt a tornác lépcsőjén.
- Vigye el, mama, a vízhordó rudat Nasztaszja néninek - mondotta, mikor az ajtóban megállt, és visszafordult az öregasszony felé.
A szemérmes fiatal földesúr szigorúan, de figyelmesen nézett a pirospozsgás menyecskére, és elkomorodva fordult az öregasszony felé, aki görcsös ujjaival tartva a vízhordót, feltette vállára és engedelmesen tovább vitte a szomszéd házba.
- Itthon van a fiad? - kérdezte az uraság.
A vénasszony még jobban meggörnyesztve hátát, meghajolt és mondani akart valamit, de száját kezével eltakarva olyan köhögésbe tört ki, hogy Nyehljudov nem tudta kivárni, és bement a házba. Mikor Juhvanka a szoba szép sarkában üldögélve meglátta az uraságot, a kemencéhez ugrott, mintha el akart volna rejtőzni előle, valamit gyorsan a polcra dobott, és száját, szemét eltátva tapadt a falhoz, mintegy utat nyitva a földesúrnak. Juhvanka harminc év körüli, sovány, szikár, vörös hajú ember volt, fiatalos, hegyes szakállal; elég szép lett volna, ha folyton ugráló, apró, barna szeme nem pislogott volna olyan kellemetlenül összeráncolt szemöldöke alatt, azonkívül két első foga is hiányzott, ami nyomban szembetűnt, mert ajka rövid volt, és folyton rángatózott. Élénkpiros vállpántos ünneplő ing volt rajta, csíkos vászon nadrág és nehéz, ráncos csizma. Juhvanka háza belül nem volt olyan szűkös és komor, mint Csuriszjonok kunyhója, noha ugyanolyan fülledt, füstös, báránybőr szagú, és ugyanolyan rendetlenül hányódott benne a paraszti ruhanemű és házi limlom. Két dolog vonta magára itt különösen a figyelmet: a polcon álló kisebbfajta szamovár, és a szentkép mellett, a falon fekete rámában piszkos, törött üveg alatt valami vörös mundéros tábornok arcképe: Nyehljudov kedvetlenül nézte a szamovárt, a generális-képet és a kemencét, ahonnét valami rongydarab alól egy rézveretű pipa vége kandikált ki, aztán a paraszthoz fordult:
- Adjisten, Jepifan - köszöntötte és a szemébe nézett.
Jepifan meghajolt. "Jó egészséget kívánok, kegyelmes uram" - mormogta, különösen az utolsó szót hangsúlyozva, és szeme egy pillanat alatt végigfutott az uraság alakján, a szobán, a padlón, a mennyezeten, s egyiken sem pihent meg; majd a kemencéhez sietett, onnan előhúzta ujjasát, és sebtében magára öltötte.
- Miért öltözködsz? - mondotta Nyehljudov. Leült a padra és igyekezett minél szigorúbban tekinteni Jepifanra.
- De kegyelmes uram, hát hiszen így nem lehet, mi is tudjuk, mi az illendőség...
- Azért jöttem hozzád, hogy megtudjam, miért akarsz lovat eladni, sok lovad van-e, és milyen az az eladó ló? - mondotta szárazon a földesúr, aki nyilván előre kigondolta, hogy mit akar kérdezni.
- Hálásan köszönjük, kegyelmes uram, hogy nem veti meg a parasztember hajlékát - válaszolt Juhvanka és szeme megint végigfutott a tábornok képén, a kemencén, az uraság csizmáján, mindenhol, csak éppen Nyehljudov szemébe nem nézett. - Imádkozunk is mindig kegyelmes uramért...
- Miért kell eladnod a lovadat? - ismételte kérdését Nyehljudov most már emeltebb hangon és köhintett.
Juhvanka sóhajtott, megrázta a fejét (pillantása megint körülszaladt a szobán), majd észrevette a macskát, amely nyugodtan dorombolt a lócán, rákiáltott: "sicc, te gyalázatos", aztán sietve az úr felé fordult:
- A lovamat, kegyelmes uram, a rossz lovamat adom el, ha tudnám használni, megtartanám, kegyelmes uram.
- És hány lovad van összesen?
- Három, kegyelmes uram.
- Csikód nincs?
- Hogyne, kegyelmes uram, hogyne volna.
8
- Gyerünk, mutasd meg a lovaidat; itthon vannak?
- Igenis, kegyelmes uram. Úgy parancsoltad, úgy is tettem. Nem merünk mi ellenkezni kegyelmes úr parancsával, Jakov Iljics megmondta, hogy aszongya, holnap ki ne eresszem legelőre a lovakat, mert a herceg meg akarja nézni. Hát nem is engedtem. Csak nem fogunk ellenkezni a kegyelmes úr parancsával?
Mihelyt Nyehljudov kilépett az ajtón, Juhvanka levette a polcról a pipát, és a kemence mögé dugta; szája most is csakúgy rángatózott, mint előbb, pedig az uraság most nem nézett rá.
Sovány, kékesszürke kis kanca rágcsálta a csűr előtt a szalmát; egy hosszú kékes lábú és pofájú, bizonytalan színű, kéthónapos csikó állt mellette, el nem mozdult volna anyjának trágyalével szennyezett gyér farka mellől. Az udvar közepén pedig mélabúsan tűnődve, lehajtott fejjel állt egy kövérke, barna csődör, úgy szemre elég rendes parasztlovacska.
- Szóval, ezek a lovaid?
- Nem, dehogyis, kegyelmes uram, mert itt a kancám, ez meg a csikaja - mutatott Juhvanka a lovakra, melyeket Nyehljudov már úgyis látott.
- Látom. De melyiket akarod eladni?
- Ezt, ni - felelte Juhvanka s az álmosan bóbiskoló csődör felé mutatott, miközben állandóan rángott az ajka.
A csődör felnyitotta szemét, és álmosan, lustán hátat fordított gazdájának.
- Nem látom, hogy öreg volna és elég erős is - szólt Nyehljudov. - Fogd meg, mutasd a fogait, hadd látom, milyen idős.
- Egy ember nem foghatja ezt le, kegyelmes uram, az egész állat egy garast sem ér, oszt méghozzá alattomos, rúg is, harap is - felelt Juhvanka, s igen vígan és mosolyogva ugráltatta szemeit ide-oda.
- Ostobaság! Fogd meg, ha mondom.
Juhvanka sokáig topogott, vigyorgott és csak mikor Nyehljudov mérgesen rászólt: "No, mi lesz már?" - akkor lódult a csűrbe, kihozta a feszítő vasat, és kiáltozva kezdte kergetni a lovat, hátulról és nem elölről közeledve hozzá.
A fiatal földesúr nyilván elunta nézni, de talán meg is akarta mutatni, milyen ügyes.
- Add ide a vasat! - szólt.
- Kegyelmes úr, könyörgöm, hogy tetszik gondolni, ne tessék...
De Nyehljudov szembefordult a lóval, elkapta fülét és olyan erővel szorította földhöz a csődört, amely mint kiderült, nagyon jámbor parasztlovacska volt - hogy az megtántorodott és hörögve próbálta kitépni magát. Nyehljudov rájött, hogy teljesen felesleges volt az erőfeszítés, és a még mindig vigyorgó Juhvankára pillantott; eszébe ötlött az ő korában legsértőbb gondolat, hogy Juhvanka egyszerűen kineveti, mert gyereknek tartja. Elvörösödve engedte el a ló fülét, kinyitotta a száját feszítő vas nélkül, megnézte a fogait: a metszőfogak épek, a zápfoga mind megvolt, egyszóval a ló fiatal.
Juhvanka ezalatt a csűr felé sompolygott s mivel észrevette, hogy a borona nincs a helyén, felemelte és a csűr falához támasztotta.
- Ide gyere! - kiáltott rá az uraság gyerekesen bosszús arccal, majdhogy nem síró hangon. - Hát öreg ez a ló?
- Nagyon öreg, könyörgöm, kegyelmes uram, lesz vagy húsz esztendős. Márpedig, ha egy ló...
- Hallgass, haszontalan hazug ember vagy, mert tisztességes paraszt nem hazudik, ha nincs miért! - szólt rá Nyehljudov, és szinte fojtogatták a torkába toluló könnyek. Restelkedve elhallgatott, attól tartva, hogy a paraszt előtt sírva fakad. Juhvanka szintén sírásra álló képpel ugyancsak hallgatott, csupán a feje rándult meg egyszer-kétszer. - Mondd, mivel fogsz szántani, ha eladod ezt a lovat? - folytatta Nyehljudov immár megnyugodva annyira, hogy rendes hangján tudott beszélni. - Szándékosan küldtünk téged gyalogmunkára, hogy szántásig pihenjenek a lovaid, és most az utolsót is el akarod adni? És ami a fő, miért hazudsz?
Amint az uraság lecsillapodott, Juhvanka is nyugodtabb lett. Kiegyenesedett, csak az ajka rángatózott, és a szeme futkosott még most is tétován ide-oda.
- Csak éppen úgy kihajtok munkára, kegyelmes uram, mint más - válaszolta.
- Igen, de mivel szándékozol kihajtani?
- Ne búsuljon, kegyelmes uram, az uradalmi munkát azért elvégzem - felelt Juhvanka és ellökte magától a csődört. - Ha nem volna pénzre szükségem, hát eladnám?
- Mire kell neked a pénz?
- Nincs kenyerünk, kegyelmes uram, meg adós is vagyok a parasztoknak.
- Hogyhogy nincs kenyered? Miért van a többinek, még a családosoknak is, és miért nincs neked, mikor csak ketten vagytok? Hova lett?
- Feléltük, kegyelmes uram. Egy morzsányi sem maradt a házban. Lovat pedig veszek az ősszel, kegyelmes uram.
- El ne merd adni a lovat!
- De kegyelmes uram, hát akkor miből élünk meg? Gabonánk nincs, eladni meg ne merjek - felelt most már egyenesen, és kihívó pillantással nézett Nyehljudov arcába. - Haljunk éhen?
- Ember, vigyázz! - kiáltott rá Nyehljudov elsápadva, és már tisztán személyes gyűlöletet érzett. - Nem tartok olyan parasztot, amilyen te vagy. Megjárod velem.
- Ahogy parancsolja, kegyelmes uram - felelt Juhvanka és színlelt alázattal hunyta le szemét -, ha úgy gondolja, hogy nem szolgálom becsülettel. De nem tudok róla, hogy bűnt követtem volna el. Persze, ha kegyelmes uram nem szível, legyen meg az akaratja, csakhogy nem tudom, hogy miért kell megszenvednem.
- Hát tudd meg: azért, mert a házadat nem gondozod, a csűröd fedetlen, nincs nálad beföldelve a trágya, a kerítésed bedőlt, te meg otthon ülsz, pipázol, nem dolgozol; azért, mert anyádnak, aki rád hagyta mindenét, falat kenyeret sem adsz, tűröd, hogy a feleséged verje az öregasszonyt, s odáig juttattad, hogy hozzám jött el panaszra.
- Engedelmet, kegyelmes uram. Hisz azt se tudom, mi fán terem a pipa - válaszolt Juhvanka zavartan, nyilván, mert leginkább a pipázás vádja bántotta. - Sok mindent ráfoghatnak az emberre.
- Már megint hazudsz! Én magam láttam...
- Már hogy mernék hazudni kegyelmes uramnak!
Nyehljudov nem felelt, ajkát harapdálva kezdett járkálni az udvaron fel s alá. Juhvanka egy helyt állva, lesütött szemmel nézett az uraság lábai után.
- Ide hallgass, Jepifan - szólalt meg egyszerre gyermekien szelíd hangon Nyehljudov, megállt a paraszt előtt, és igyekezett leküzdeni az izgalmát. - Gondold meg, így nem lehet élni, magad alatt vágod a fát. Ha derék ember akarsz lenni, változtasd meg az életedet, rossz szokásaidat hagyd el, ne részegeskedj, tiszteld az anyádat, mert én, látod, mindent tudok terólad. Foglalkozz a gazdasággal, ne pedig a kincstári erdőt lopkodd és a kocsmát bújjad, gondold meg, mi van abban jó? Ha pedig szükséged van valamire, énhozzám gyere, s mondd meg egyenesen, mi kellene és mire kell, de ne hazudj, s csak az igazat mondjad, s akkor én megteszek érted mindent, amit csak tehetek.
- Kegyelmes uram, könyörgöm, azt hiszem, értjük mi a mi urunkat! - felelt mosolyogva Juhvanka, mintha az uraság valami jó tréfáján mulatna.
Ez a mosoly és ez a válasz végleg kiábrándította Nyehljudovot abból a hiedelméből, hogy jó szóval jó útra térítheti a parasztot. Egyébként is úgy vélte, hogy ő, a parancsoló, nem könyöröghet a parasztnak, és hogy mindazt, amit mondott, nem kellett volna mondania. Elszomorodva, lehajtott fejjel ment a tornácra. Az öregasszony a küszöbön ült, nagyokat nyögött, valószínűleg helyeslően, mivel ő is hallotta az uraság szavait.
- Itt van kenyérre - súgta fülébe Nyehljudov, és bankjegyet csúsztatott az öregasszony kezébe. - De magad vásárold, Juhvankának ne add oda, mert elissza.
A vénasszony csontos kezével az ajtófélfába fogódzott, hogy fel tudjon állni, és megköszönje a pénzt; a feje megrándult, de Nyehljudov már az utca másik végén járt, mire az öregasszony végre föl tudott állni.
9
"Davidka Belij kenyeret és fát kért", következett a jegyzetfüzetben Juhvanka neve után.
Nyehljudov elhaladt még néhány parasztház előtt, és a mellékutcába fordulóban találkozott ispánjával, Jakov Alpaticcsal, aki az uraság láttára messziről levette viaszosvászon sapkáját, selyem zsebkendőt vett elő, azzal törölgette kövér, piros arcát.
- Tedd fel, Jakov, tedd fel a sapkát, ha mondom...
- Hol tetszett járni, kegyelmes uram? - kérdezte Jakov; sapkájával árnyékolta az arcát, de nem tette fel.
- Itt jártam Mudrenijnál. Mondd kérlek, mitől lett ilyen ez az ember? - kérdezte az uraság, s az ispánnal folytatta útját.
- Hogy érti, kegyelmes uram? - felelt az ispán tisztes távolban követve a fiatal urat, s végre feltette a sapkáját s megpödörte bajuszát.
- Hogy értem? Megrögzött gazember, naplopó, tolvaj, hazug, kínozza az anyját, s úgy látszik, végleg elrugaszkodott, javíthatatlan.
- Nem értem, kegyelmes uram. Mivel haragította így meg?
- És a felesége is - vágott szavába az uraság. - Azt hiszem, haszontalan nőszemély. Az öregasszony rongyosabb az utolsó koldusnál, nincs betevő falatja, az meg cifrálkodik, az ura ugyancsak. Igazán nem tudom, mit kezdjek velük.
Jakov észrevehetően zavarba jött, mikor Nyehljudov Juhvanka feleségét említette.
- Hát ha csakugyan így viselkedik ez az ember, intézkedni kell, kegyelmes uram. Szegény ugyan, mint minden magányos paraszt, de azért fenntartja magát valahogy, különb a többinél, okos, tud írni-olvasni, és úgy tudtuk, becsületes is. Ő segít az adó behajtásánál is. Három évig sztaroszta is volt, tudtommal akkor se volt baj vele. A harmadik évben a gyám jónak látta elbocsátani, és lehet, hogy mialatt a városban volt postás, ott rontotta meg az ital, s akkor el kell bánni vele. Ha garázdálkodott, megfenyítjük, majd eszére tér. Neki is jobb, a családjának is használ - de ha kegyelmes uramnak így nem tetszik, igazán nem tudom, mit csináljunk vele. Az bizonyos, hogy nagyon züllik. Katonának sem alkalmas, mert hisz tetszett látni, hogy két metszőfoga hiányzik. Nem is ő az egyetlen, ha szabad figyelmeztetnem, aki mindenre fittyet hány, nem fél semmitől.
- No, ezt már hagyjuk, Jakov - felelte Nyehljudov elmosolyodva -, erről már eleget beszéltünk, megtárgyaltuk. Tudod, hogyan gondolkozom erről, és bármit mondasz, csak így fogok gondolkozni.
- Természetesen, kegyelmes uram is tudja jól mindezt - felelt vállat vonva Jakov, és hátulról úgy nézett az uraságra, mintha nem várhatna tőle semmi jót. - Ami pedig a vénasszonyt illeti, ne tessék aggódni, nem olyan nagy dolog - folytatta. - Igaz, persze, hogy ő nevelte fel az apátlan árvát, eltartotta, kiházasította Juhvankát, ez mind igaz, de hát ez már így szokás a parasztoknál. Ha az apa vagy az anya átadja a gazdaságot a fiának, akkor ott már a fia meg a menye az úr a házban. A vénasszony meg dolgozhatik szakadásig a mindennapi kenyérért. Persze, gyöngéd érzéseket nem ismernek, de náluk, mondom, mindenkinél így van ez. Azt is bátorkodom megjegyezni, hogy az öregasszonynak sincs igaza. Okos, régi gazdasszony, tudhatta volna, hogy kár mindenért az uraságot háborgatni. Mondjuk, összeveszett a menyével, az talán mellbe is lökte, asszonyok között megesik, kibékülhettek volna, ha nem is háborgatják kegyelmességedet. Nagyon is szívére méltóztatik venni mindent - tette hozzá az ispán, és gyengéd fölénnyel nézett a fiatal földesúrra, aki szótlanul, nagy léptekkel haladt előtte az utcán fölfelé.
- Hazafelé méltóztatik? - kérdezte.
- Nem, Davidkához, vagy Kozlovhoz, vagy hogy is hívják.
- Lám, azokkal is mennyi baj van. Ilyen az egész fajtájuk. Próbálhat velük az ember akármit, nem használ. Tegnap átmentem a földjeiken, még a pohánkájuk sincs elvetve. Mihez kezdjen az ember ilyen népséggel? Ha legalább az öreg megtanította volna a fiát, de nem, az is csak olyan: se magának, se az uraságnak. Falrahányt borsó, amit mond nekik az ember. Mi mindent nem próbáltunk már. A gyám is meg én is. Beküldtük a csendőrségre, itthon is megfenyítették - igaz, ezt persze kegyelmes uram nem szíveli.
- Kit fenyítettek meg? Csak nem az öreget?
- De igen, kegyelmes uram. Hányszor megszégyenítette a gyám az egész község színe előtt. Hát tessék elhinni, kegyelmes uram, meg se kottyant neki: lerázta magáról, mint kutya a vizet s továbbállt. Pedig Davidka, mondhatom, különben derék ember. Nem is buta paraszt, nem dohányzik, nem iszik, de mégis - magyarázta Jakov -, rosszabb minden részegesnél. Nincs más hátra, katonának kell adni vagy ki kell innen telepíteni. Az egész famíliájuk ilyen. Ott van Matrjuska, az is rokonuk, és az is ilyen átkozott, haszontalan fajta. Szóval most nincs rám szüksége, kegyelmes uram? - tette hozzá az ispán, mert észrevette, hogy a fiatal uraság nem hallgatja.
- Nem, elmehetsz - felelte szórakozottan Nyehljudov, és Davidka Belij háza felé vette útját.
Davidka roskadozó viskója magányosan a falu végen állt. Nem volt mellette se szín, se istálló, se csűr, csak holmi piszkos disznóólak ragadtak hozzá egyik oldalon; másfelől meg rőzse, épületfa hevert halomban. Magasra nőtt dudva verte fel azt a helyet, ahol valamikor udvar volt. Egy lélek sem volt a ház körül, csak egy disznó röfögött a sárban a küszöb előtt.
Nyehljudov bezörgetett a csorba ablakon, de mert senki sem felelt, beljebb került a tornác felé, és onnan kiáltott be: "Hé, ki van itt?" De erre sem jött válasz. Átment a tornácon, benézett az üres fészerbe, és visszatért a nyitott házba. Egy öreg, vörös kakas és két tyúk sétált ott, tarajukat rázogatva és karmaikkal kopogva a padlón és a lócákon. Az ember láttára kétségbeesett kodácsolással, kiterjesztett szárnnyal verdestek neki falnak, asztalnak, az egyik tyúk a kemencére ugrott fel. A hat arsinos kis viskót egészen betöltötte a törött kürtőjű kemence, a szövőszék, amely nyárra is benn maradt és egy megfeketedett, hasadozott asztal.
Odakünn száraz idő járta, de itt a küszöbnél piszkos pocsolya éktelenkedett még a legutóbbi eső óta, ami a tetőn és a mennyezeten át csurgott be. Függöny sehol. Elképzelhetetlennek látszott, hogy itt emberek élnek, olyannyira elhanyagolt és rendetlen volt a ház külseje-belseje egyképpen. Pedig hát ezt a kunyhót lakta Davidka Belij egész családjával. Davidka e pillanatban a júliusi hőség ellenére fejestül bundájába burkolózva, édesdeden aludt a kemencepadkán. A megrémült tyúk, amelyik a kemencére ugrott, s még nem tért magához ijedtségéből, végigsétált Davidka hátán, de az nem ébredt fel.
Nyehljudov, mivel a szobában nem látott senkit, már-már visszafordult, hogy elmegy, de ekkor egy elnyújtott, mély sóhajtás elárulta a házigazdát.
- Hé, ki van itt? - kiáltott a földesúr.
A kemence felől a sóhaj megismétlődött.
- Ki az? Mutasd magad!
Még egy szusszantás, aztán mocorgás, ásítás volt a válasz.
- No, mi lesz?
Lassan megmozdult a padkán, s előtűnt egy vedlett bunda széle, utána egy nagy láb rongyos bocskorban, majd a másik, s végül megmutatkozott a kemence szélén ülő Davidka Belij alakja, amint óriási öklével lustán és bosszúsan dörzsölte a szemét. Feje lassan lehorgadt, ásítva nézett szét a szobában s az uraság láttán kicsit gyorsabban, mint az imént, de még mindig elég lomhán lefelé kecmergett, s így Nyehljudovnak bőven maradt ideje, hogy vagy háromszor megforduljon a tócsa és a szövőszék között, míg Davidka végre földet ért. Davidka Belij valóban fehér[116] volt: haja, bőre, arca, mindene egyformán fehér. Magas növésű volt és nagyon kövér, de amúgy férfiasan kövér, vagyis nem pohos, hasas, hanem testes. De mégis valahogy puha, egészségtelen kövérség volt ez. Szépnek mondható arca, nyugodt, világoskék szeme és széles, terebélyes szakálla a betegség színezetét mutatta. Nem látszott rajta sem pír sem napégette barnaság: sápadt sárgásszínű volt mindenütt, szeme körül lilás árnyék, s duzzadt, elhájasodott keze is püffedt volt és sárga, mint a vízibetegségben szenvedőké, s vékony szálú fehér piheszőr borította. Annyira álomittas volt, hogy sehogy sem tudta felnyitni a szemét, és ásítás, tántorgás nélkül nem tudott megállni a lábán.
- Nem szégyelled magad? - kezdte Nyehljudov. - Világos nappal alszol, mikor egész házad düledezik, és élelmed sincsen.
Ahogy felocsúdott álmából és felfogta, hogy az uraság áll előtte, Davidka mellére tette kezét, fejét kicsit oldalvást hajtotta s nem moccant. Hallgatott, de arckifejezése és egész testtartása ezt mondta: "Tudom, tudom, nem először hallom. Üssön hát, elviselem, ha muszáj." Szinte mintha kívánta volna, hogy az uraság beszéd helyett inkább verje meg minél előbb, üsse csak erősen kövér arcát, de aztán hagyja békén, minél előbb.
Nyehljudov látva, hogy Davidka nem érti meg, különféle kérdésekkel próbálta megtörni alázatosan türelmes hallgatását.
- Ugyan miért kértél tőlem fát, hogyha már kerek egy hónapja hever nálad halomban, méghozzá ráérő idődben is ott hever. Mi?
Davidka konokul hallgatott s nem mozdult.
- No felelj hát!
Davidka makogott valamit, s csak a fehér pillája pillogott.
- Pedig dolgoznod kellene, testvér. Mi lesz veled, ha nem dolgozol? Lám, már kenyérre valód sincs, és miért? Azért, mert rosszul van felszántva a földed, nem is forgattad meg, nem idején vetettél - merő lustaságból. Kenyérgabonát kérsz tőlem: tegyük fel, hogy adok, hiszen nem hagyhatom, hogy éhen halj, de ez mégsem járja. Kinek a kenyerét adom, mit gondolsz, kiét? Felelj, kinek a kenyerét adom neked? - faggatta kitartóan Nyehljudov.
- Az uraságét - mormogott megadóan Davidka, és kérdő pillantást vetett rá.
- És az uraságé honnan van? Ítéld meg magad, ki szántott, boronált, ki vetette el s ki aratta le - ugye, hogy a parasztok? Hát látod: ha már szétosztogatjuk az urasági gabonát, akkor annak kell több jusson, aki többet dolgozott érte, de te kevesebbet dolgoztál, mint a többiek. A robot miatt is panasz van rád, te dolgoztál legkevesebbet, és mégis te kérsz legtöbbet az uradalmi gabonából. Miért neked jusson, a többinek meg ne maradjon? Hiszen ha mindenki úgy elheverné a napot, mint te, akkor már rég éhen halhattunk volna valamennyien. Dolgozni kell, barátom, mert ez így sehogy se jó, hallod, David?
- Hallom, uram - szűrte a szót lassan David a fogán keresztül.
10
Ekkor az ablakban felbukkant egy parasztasszony feje, vásznakat cipelt rúdon, s egy perc múlva belépett David anyja, egy ötvenesztendős, magas termetű, igen friss és eleven néni. Himlőhelyes, ráncos arca nem volt szép, de egyenes, erős orra keskenyvágású, összeszorított ajka és élénk szürke szeme eszességre, energiára vallott. Szögletes, csontos válla, lapos melle, szikkadt keze és sötét bőrű, csupasz lábának fejlett izmai tanúsították, hogy ez az asszony már régen nem nő, hanem csupán munkás. Frissen toppant be a szobába, becsukta az ajtót maga után, helyrerántotta szoknyáját, és haragos pillantást lövellt fiára. Nyehljudov mondani akart neki valamit, de az asszony elfordult, és kezdte hányni a keresztet a szövőszék mögül kilátszó, fára festett, megfeketedett szentkép előtt. Mikor ezzel végzett, megigazította piszkos, kockás fejkendőjét, és mélyen meghajolt az uraság felé.
- Jó ünnepet Krisztus nevében, kegyelmes uram - mondotta. - Isten adjon neked erőt, egészséget, apánk...
Davidkát észrevehetően zavarba hozta anyja jelenléte, hátát kicsit meghajlította, és feje még jobban lekonyult.
- Köszönöm, Arina - felelte Nyehljudov. - Épp most beszélek fiaddal a gazdaságotokról.
Arina, vagy amint lánykora óta nevezték a férfiak, Igavonó Ariska, állát bal tenyerén nyugvó, ökölbeszorított jobb kezére támasztotta, és az uraságra rá se hallgatva olyan élesen csengő hangon kezdett beszélni, hogy az egész ház zengett tőle, s az utcáról azt lehetett hinni, hogy egyszerre egy egész sereg asszony beszél.
- Ugyan mit lehet, bátyuska, mit lehet evvel beszélni! Hiszen ez még szólni se tud, mint más ember. Itt áll, ni, akár egy faszent - folytatta s megvető pillantással mérte végig Davidka szánalmasan lomha alakját. - Hogy milyen az én gazdaságom - azt kérdezted, bátyuska, kegyelmes urunk? Ínséges; egész birtokodon mi vagyunk az utolsó koldusok; magunknak is, az uradalomnak is merő szégyen! És mindennek ő az oka. Megszültem, dajkáltam, felneveltük, alig vártuk, hogy ember legyen belőle. Hát ugyan sokat érünk vele: enni azt tud, de dolgozni? - az a rohadt vályú ott többet dolgozik. Csak hever a kemencepadkán, vagy áll, mint most is, ni. A bolond fejével! - csúfolta a fiát az anyja. - Legalább te, bátyuska, jól ráijesztenél! Magam kérlek, büntesd meg, hogy az Isten is megáldjon, vagy add katonának, egy kutya. Mert én már a lelkem is kibeszéltem, hiába minden.
- Nem sajnálod, David, hogy idejuttattad anyádat? - szólt szemrehányóan a paraszthoz Nyehljudov.
Davidka meg se moccant.
- Még ha beteg ember volna - folytatta ugyanolyan hevesen és ugyanúgy gesztikulálva Arina - de hiszen csak rá kell nézni, pohosra hízott, akár a malomkürtő. Volna ereje a munkához, hiszen kövér! De nem, döglik a kemencén a naplopó. Ha meg belefog valamibe, rossz nézni, olyan soká piszmog, amíg kikászolódik, amíg így-úgy... - és az anya húzta a szót, és esetlenül forgatta ide-oda csontos vállát. - Ma is az öreg maga ment ki rőzséért az erdőbe, ennek itt meghagyta, hogy vermet ásson, hát még csak kezébe se vette a lapátot... (Kis szünetet tartott.) Jaj, sírba visz, jaj az én árva fejemnek! - visított fel hirtelen, és széttárt karokkal, fenyegető mozdulattal közeledett fiához. - Hogy azt a ronda csupasz pofáját. Úristen! (Megvetéssel s kétségbeesetten fordult el tőle, kiköpött, újból az urasághoz fordult, s változatlan hévvel, könnyes szemmel, hadonászva beszélt tovább.) Hiszen magam vagyok, mint az ujjam, bátyuska! Az öregem vén és beteges, régóta nincs már köszönet a munkájában annak se - minden csak rám marad, egyes-egyedül! A kő is belerepedne! Bárcsak meghalnék már inkább, könnyebb volna, úgyis az lesz a vége! Tönkretett engem ez a gyalázatos. Jó urunk, bátyuska, nem bírom én tovább. A menyemet is ez a munka vitte sírba, velem is úgy lesz.
11
- A sírba vitte, hogyan? - kérdezte hitetlenkedve Nyehljudov.
- Istenemre mondom, a munkába szakadt bele, jótevőnk. Tavalyelőtt hoztuk el a kis menyemet Baburinból - folytatta, s haragos hangja egyszerre könnyes szomorúságba csapott át. - Derék, takaros fiatalasszony volt, szeretett bennünket. Otthon, apja házában sógorasszonyaival jól éltek, szükséget nem látott; ahogy idekerült hozzánk, megpróbálta a mi munkánkat: az uradalomban, itthon, mindenütt, ő meg én, kettőnkre szakadt minden. Én? Én megszoktam a munkát, beletörtem, de ő teherben volt, Istenem Uram, a nyomorúságot is sínylette, dolgozott rogyásig - hát osztán megszakadt bele, szegénykém. A nyáron, Péter-Pálra fia született, kenyerünk meg nem volt, hol ettünk, hol nem, bátyuska. A munka sürgős volt - a teje is kiapadt, kisfia meg a lelkem... első gyerek volt, ha nincs tehén, ugyan hol van a szegény parasztnak ideje, hogy cucliból tápláljuk. Hát persze emésztette magát, mint afféle asszony; a búbánat azután még jobban pusztította. Hogy a kicsinye odalett, attól kezdve már csík sírt-rítt, jajgatott, azután az ínség, meg a munka; mind rosszabb lett a sorsunk, hát Mária Oltalma napjára ő maga is elhalálozott. Ez ölte meg, ni! Ez az istentelen bestia! - S megint elkeseredett dühvel fordult fia felé. - Szeretnék kérni tőled valamit, kegyelmes uram - folytatta némi szünet után, csendesebb hangon, meghajolva.
- Mit? - kérdezte szórakozottan Nyehljudov, még az imént hallott elbeszéléstől feldúltan.
- Merthogy fiatal ember még... Éntőlem ugyan micsoda munka telik már? Ma élek, holnap halok. Hogy maradjon itt asszony nélkül? Semmi hasznát nem látnád, bátyuska. Gondolj rá, mi légyen velünk, bátyuska.
- Tehát meg akarod házasítani? Miért is ne? Lehet.
- Tedd meg az Isten irgalmára, apánk-anyánk te vagy.
Intett a fiának, s együtt borultak az uraság lába elé.
- Mire való a földig hajlongás? - szólt Nyehljudov és bosszúsan emelte fel Arinát a vállánál fogva - Nem tudod enélkül megmondani? Tudod, hogy ezt nem szeretem. Tessék, házasítsd meg a fiadat, nagyon örülök, ha találsz nekivaló menyasszonyt.
Az öregasszony felállt és ruhaujjával törülgette száraz szemét. Davidka is követte példáját, dörzsölte szemét kövér öklével, s továbbra is ugyanolyan türelmesen alázatos képpel állt ott, és csak hallgatta, mit beszél Arina.
- Ó, menyasszony akad, hogyne! Ott van Vaszjutka Mihejkina, derék leányzó, de nem jön a te parancsod nélkül.
- Magától tehát nem jönne?
- Nem, oltalmazónk, csak ha ráparancsolnak.
- Akkor hát mit tegyek? Nem kényszeríthetem, keressetek másvalakit, ha itt nincs, akkor más falubélit, én kiváltom, de csak ha a maga jószántából megy hozzá, erőszakkal leányt férjhez adni nem szabad. Törvény sincs rá, de meg nagy bűn is volna.
- Jaj, jaj, jótevőnk, hát jön a maga jószántából, ha meglátja, miképpen élünk, hogyan nyomorgunk? Még egy katonafeleség se venné nyakába ezt a szegénységet. Melyik paraszt adná hozzá a hajadon lányát? Még a legutolsó se. Hiszen pőrék vagyunk, nyomorultak. Egyet már megölt mellette az éhség, mondaná, majd az én lányommal is azt tenné. Ki adná neki? - tette hozzá hitetlenül csóválva fejét. - Gondold csak meg, kegyelmes uram.
- Hát akkor mit csináljak?
- Gondolj ki nekünk valamit, bátyuska - rimánkodott Arina.
- De mit? Ha így áll a dolog, én sem segíthetek.
- De hát ki törődjön velünk, ha nem te? - fohászkodott fel Arina, és keserű tehetetlenségében kitárta két karját.
- Gabonát kértetek, hát azt kiméretek nektek - mondta az uraság rövid hallgatás után, mialatt Arina mélyet sóhajtott, utána Davidka is. - Egyebet nem tehetek.
És kiment a tornácra. Anya és fia hajlongva követték.
12
- Jaj, jaj, jaj az én árva fejemnek! - szólt Arina keservesen sóhajtozva.
Megállt és dühösen nézett a fiára, mire Davidka sarkon fordult és óriási, szennyes bocskorba csavart kövér lábát lomhán megemelintve botorkált át a küszöbön, és a szemben levő ajtóban eltűnt.
- Mit tegyek vele, édesapánk? - folytatta Arina még mindig az urasághoz fordulva. - Láthatod, milyen! Nem volna ő rossz, nem iszik, békés ember, a légynek se vét, bűn volna mást mondani róla; nincs őbenne semmi rossz, csak hát Isten a megmondhatója, mi lett vele, hogy saját magának lett ellensége. Hisz tudom, ő is sínyli. Hidd el, bátyuska, a szívem szakad meg, ha látom, mennyire kínlódik ő maga is. Mert akármilyen, mégis én hordtam a szívem alatt, sajnálom én, jaj, annyira sajnálom! Merthogy sem velem, sem apjával nem ellenkezik, a hatósággal sem gyűlt meg a baja, jámbor, kezes, akár egy kisgyerek. Hogy éljen ez meg özvegy létére? Gondolj a sorunkra, édesapánk - hajtogatta az asszony, nyilván ellensúlyozni akarva azt a rossz hatást, amit iménti szitkozódása tett az uraságra. - Én már annyit törtem a fejem, bátyuska, kegyelmes urunk - folytatta bizalmasan suttogva -, és hiába, nem megy a fejembe, mitől lett ilyen. Megronthatták gonosz emberek, nincs másképp. (Kicsit elhallgatott.) Ha megtalálhatnám, ki rontotta meg, talán kigyógyulna!
- Ostobaság, Arina. Senkit sem lehet megrontani.
- De édesapánk, hiszen így talán soha ki nem lábal. Mennyi gonosz ember van a világon! Gonoszságból felvesz egy csipetnyi földet a lába nyomából... vagy másfélét... és örök életére megrontotta! Már gondoltam, elmegyek az öreg Dundukhoz Vorobjovkába, ő tud ám mindenféle varázslást, a füveket jól ismeri, leveszi az emberről a rontást, kereszttel keres és talál is vizet a földben. Hátha ő megsegíti - suttogta az asszony -, talán kigyógyítja.
"Ez az, a nyomor és tudatlanság!" - gondolta magában a fiatal földesúr, és szomorúan lehajtott fejjel, nagy léptekkel ment lefelé a falun át. "Mitévő legyek vele? Így nem hagyhatom, őmiatta sem, de meg a többieknek is rossz példa" - töprengett s az ujjain számlálta az okokat. "Látni sem bírom ilyen állapotban - de mit tegyek? Legszebb gazdasági terveimet felborítja. Ilyen parasztokkal sohasem valósulnak meg álmaim." És haraggal gondolt a parasztra terveinek meghiúsulása miatt. "Kitelepíttessem, mint Jakov ajánlja, ha egyszer önmaga jólétének megrontója, vagy katonának adjam? Igen, legalább megszabadulok tőle, s szerzek helyette egy rendes parasztot" - gondolta magában.
Ez a gondolat tetszett neki, de homályosan felvetődött tudatában, hogy ő elméjének csak egyik felével gondolkozik, és valami itt nincs rendben. Megtorpant. "Hohó, mit is akarok én? - mondta önmagának -, igen, katonának küldjem, vagy kitelepíttessem. De miért? Jó ember, sokaknál különb, aztán meg mit tudhatom? Felszabadítsam?" - gondolta és most már nemcsak egy oldalról nézte a dolgot, mint az előbb. - "Ez nem igazságos, és nem is lehetséges." De hirtelen eszébe ötlött valami, aminek nagyon megörült; elmosolyodott, mint aki nehéz feladatot oldott meg. "Magamhoz veszem a gazdaságba - döntötte el magában -; magam ügyelek rá, szelídséggel, rábeszéléssel, nekivaló foglalkoztatással megtanítom dolgozni, meg fogom javítani."
13
"Igen, ezt teszem" - mondotta boldog önelégültséggel Nyehljudov, és mivel eszébe jutott, hogy még Dutlovot, a gazdag parasztot is fel akarta keresni, a magas, tágas háztömb felé tartott, melynek két kéménye a falu kellős közepén magasodott. Odaérve, a szomszéd házból magas, negyven év körüli, egyszerűen öltözött asszony jött vele szembe.
- Szép jó reggelt, bátyuska - szólította meg elfogulatlanul az asszony, megállt előtte és nyájas mosollyal meghajolt.
- Adjisten, dadus - válaszolta - hogy s mint vagy? Ide megyek a szomszédba.
- Hát azt jól teszi, bátyuska, kegyelmes uram. De hozzánk nem néz be? Pedig úgy örülne az öregem.
- Miért ne, bemegyek, elbeszélgetünk, daduskám. Ez a házad?
- Ez a, bátyuska.
És a dajka előreszaladt. Nyehljudov bement utána a pitvarba, egy felfordított dézsára ült, cigarettára gyújtott.
- Itt künn hűvösebb, itt beszélgessünk - felelte, mikor az asszony a szobába akarta, tessékelni. A dajka még szép, takaros menyecske volt. Arcvonása s különösen nagy fekete szemepárja nagyon hasonlított az uraságéra. Köténye alatt összekulcsolta két kezét, bátran szembenézett az úrral, és folyvást fejcsóválva kezdte:
- Mi az, bátyuska, miért tetszik Dutlovhoz fáradni?
- Azt akarom, hogy vegyen bérbe tőlem harminc gyeszjatyina földet, meg hogy vegyen erdőt velem közösen. Pénze van, minek hevertesse? Mit gondolsz, dadus?
- Hogy is mondjam? Dutlovék erősen állnak a lábukon, bátyuska, az bizonyos, a községben első gazdának számít - válaszolt a dajka bólogatva. - A múlt nyáron a maga fájából építkezett, az uradalmat nem nyaggatta. Lova, a csikók nélkül, van vagy hat trojkára való, igásállata, tehene, birkája annyi, hogy látni is sok, mikor este a kapuja előtt tolonganak, az asszonyok meg kijönnek, hogy betereljék; méhkaptárja is vagy kétszáz, ha nem több. Nagy gazda az, pénze is kell hogy legyen.
- Mit gondolsz, mennyi pénze lehet?
- Beszélik a népek - persze talán csak a rossz nyelvek -, hogy temérdek, igaz, ő maga senkinek meg nem mondja, még a fiainak sem, de biztos bőviben van. Miért is ne kellene neki erdő? Hacsak nem attól tart, hogy híre megy a vagyonának. Vagy öt esztendeje, igaz, Skalikkal, a fogadóssal is vett felesbe réteket, apránként, de vagy becsaphatta, vagy más valami volt azzal a fogadóssal, háromszáz rubelt vesztett rajta az öreg. Osztán hogy is ne lenne gazdag, bátyuska, kegyelmes uram! - folytatta a dajka. - Három tagon gazdálkodnak, nagy család, mind dolgozik, de meg az öreg is, mi tagadás, igazi gazdaember. Mindenre maga ügyel, csudálják is a népek, a szántóföldjeire, lovaira, marháira, méhesére - még a gyerekei boldogságára is. Már mindet kiházasította. A maga cselédeit adta hozzájuk, de most meg Iljuskának szabad leányt szerzett, ő maga váltotta ki. Abból is derék menyecske vált.
- És békességben élnek? - kérdezte a földesúr.
- Ha a családnak van igazi feje, akkor megvan ott a békesség. Igaz, hogy Dutlovéknál is, mint az asszonynép mindenütt, a menyemasszonyok össze-összekapnak a kemence mögött, de az öreg kordában tartja a gyermekeit, és jól megvannak.
A dajka elhallgatott, aztán így folytatta:
- Most úgy hallik, az öreg a legidősebb fiára, Karpra akarja hagyni az egész gazdaságát. Öreg vagyok én már, aszondja, az én helyem már a méhes. Lehet, Karp is jóravaló, akkurátus ember, de az öregnek nyomába sem ér. Nincs az az értelmesség benne!
- Akkor talán Karpnak volna kedve földet bérelni, erdőt vásárolni, mit gondolsz? - érdeklődött tovább az uraság, aki mindent ki akart tudakolni, amit csak tudott dajkája a szomszédjáról.
- Aligha, bátyuska, a pénzét nem adja ki az öreg a fiának. Amíg ő él, a pénzt lakat alatt tartja, vagyis minden az öreg esze szerint megy, a fiai különben is inkább fuvarossággal foglalkoznak.
- Az öreg pedig nem fog kötélnek állni?
- Fél.
- Ugyan mitől?
- De bátyuska, már hogy is vallaná be egy paraszt az uraságnak, hogy pénze van? Ha valami történik, az ő pénze bánja. Lám, a fogadóssal is hogy megjárta! Hát pörösködhet egy paraszt az úrral? Oda is veszett a pénz; az uraság meg még annyi teketóriát sem csinálna.
- Úgy, hát ezért... - szólt elvörösödve Nyehljudov. - No, Isten áldjon, dadus.
- Isten áldja meg, bátyuska, kegyelmességedet. Alássan köszönjük a látogatást.
14
"Ne menjek inkább haza?" - gondolta Nyehljudov Dutlovék kapuja felé tartva. Valami kifejezhetetlen levertséget, erkölcsi fáradtságot érzett.
De e pillanatban csikorogva kinyílt a ház új deszka kapuja, és egy szép arcú, szőke, pirospozsgás, kocsis ruhás, tizennyolc éves forma legény vezetett ki gyeplőszáron három erős ínú, bolyhos szőrű, még verejtékes lovat; az uraság láttára köszöntésül frissen meghajtotta szőke fürtös fejét.
- Mondd csak, Ilja, apád itthon van? - kérdezte Nyehljudov.
- Hátrament a méhesbe - felelt a legény, mialatt egyik lovat a másik után kivezette a félig kinyitott kapun.
"De igen, azért is megteszem neki az ajánlatot, rajtam ne múljék" - döntött magában Nyehljudov, és a lovak kivezetése után belépett Dutlov tágas udvarába. Látszott, hogy nemrég hordták ki onnét a trágyát; a föld még fekete volt, gőzölgött, helyenként, főként a kapunál, elszórtan vörös göröngyök maradtak ott. Az udvaron s a magas csűrök alatt sorban álltak a szekerek, szánok, ekék, kaptárak, teknők, hordók és más mindenféle paraszti ingóság; galambok tollászkodtak, turbékoltak a szilárd, vaskos szarufák alatt az árnyékban; kátrány- és trágyaszag érzett. Egyik sarokban Karp és Ignat párnáztak újonnan egy nagy hármasfogatú vasalt szekeret. Mind a három Dutlov fiú nagyon hasonlított egymáshoz arcra. Ilja, a legfiatalabb, amelyikkel a kapuban találkozott Nyehljudov, kisebb termetű, bajusztalan, pirosabb és takarosabb, mint a két idősebb; Ignat, a középső, magasabb volt, sötétebb bőrű, hegyes szakállú s bár szintén csizmát viselt, kocsisujjast és nemezkalapot, mégsem volt olyan ünnepies, gondtalan külseje, mint öccsének. Karp, a legidősebb, még magasabbra nőtt, bocskorban járt, szürke kaftánban és egyszerű ingben, tekintélyes vörös szakállt viselt, és arca nemcsak komoly, de majdnem komor volt.
- Parancsoljon, kegyelmes uram! Hívjuk apánkat? - kérdezte az uraság elé járulva, és esetlenül meghajolt.
- Nem, megkeresem magam a méhesben, megnézem, hogy rendezte be; de most veled akarok szót érteni - mondotta Nyehljudov, és az udvar másik felére ment, hogy Ignat ne hallja meg, amit Karppal szándékozik megbeszélni.
Az az öntudatosság, sőt bizonyosfokú gőg, ami a két paraszt minden mozdulatán meglátszott, meg az, amit dajkájától hallott róluk, úgy megzavarta a fiatal földesurat, hogy alig bírta rászánni magát erre a beszélgetésre a tervezett üzletről. Szinte magát hibáztatta s úgy érezte, könnyebben boldogulna az egyik fivérrel, ha a másik nem hallja. Karp mintha furcsállta is volna, hogy az úr félrevonja, de azért követte.
- Arról van szó - kezdte akadozva Nyehljudov -, azt akartam kérdezni, van-e sok lovatok?
- Vagy öt trojkára való akad, csikaink is vannak - felelt Karp odavetve s a hátát vakargatva.
- Hogyan? Öcséid fuvarozni járnak?
- Három fogatunk postára jár. Iljuska még terhet is fuvaroz, épp most jött meg.
- No és van hasznotok belőle? Kerestek rajta?
- Ugyan micsoda kereset az, kegyelmes uram? Még jó, ha jóllakat minket meg a lovainkat, az is valami.
- Akkor miért nem foglalkoztok valami egyébbel? Hiszen bérelhetnétek földet vagy vásárolhatnátok erdőt.
- Az már igaz, bérelhetnénk földet, ha akadna arra való...
- Én épp ajánlani akartam: ahelyett, hogy fuvaroztok, amiből épp csakhogy megélhettek, béreljetek tőlem harminc gyeszjatyina földet. Odaadnám az egész tagot a Szapov telke mögött, s akkor ti azon nagyban gazdálkodhattok.
És Nyehljudov, akinek ez régi kedves vesszőparipája volt, és a paraszti gazdálkodást már sokszor át meg átgondolta, most fennakadás nélkül fejtette ki Karp előtt a parasztgazdaság tervét.
Karp igen figyelmesen hallgatta.
- Nagyon megköszönjük kegyelmes uram szívességét - felelte, mikor Nyehljudov elhallgatott és válaszát várva nézett rá. - Persze, nem lenne rossz dolog. Többet ér a parasztnak a földművelés, mint lovakat hajszolni. Magunkfajtának nem jó idegenbe járni, mindenféle népséggel összekerülni. Legjobb, ha a paraszt a földdel foglalkozik.
- Hát akkor? Mit gondolsz?
- Amíg apánk él, mit gondolhatnék, kegyelmes úr? Csak azt, amit ő parancsol.
- Vezess hozzá a méhesbe, beszélek vele.
- Erre tessék - mondta Karp és az utolsó csűr felé indult nagy lassan. Kinyitotta a kis rácsos ajtót, amely a méhesbe vezetett, és beengedte az uraságot. Utána becsukta az ajtót, visszament Ignathoz és szótlanul folytatta félbehagyott munkáját.
15
Nyehljudov meghajlította derekát, hogy beférhessen a sötét csűrből nyíló alacsony ajtócska nyílásán át a kerti méhesbe. A ritkás sövénnyel és szalmával elkerített kis zugot, ahol szimmetrikus rendben sorakoztak a deszkadarabokkal betakart, aranyszín méhrajoktól körüldöngicsélt kasok, teljesen elöntötte a forrón sugárzó júniusi napfény. A rácsos ajtótól kitaposott utacska vezetett a középre, a fából ácsolt galambdúchoz, tetején egy fémszobrocska csillogott a sugárözönben. Néhány fiatal hársfa sudáran emelte koronáját a szomszédos ház szalmafödele fölé, halkan ringatva-zúgatva sötétzöld lombsátorát. Az árnyékok mind - a sövényé, a hársaké, a deszkával fedett kasoké - feketén, megadóan borultak a kasok közt elterülő gyepes térségre. Az öreg Dutlov görnyedt kis figurája, fedetlen feje, a napfényben csillogó ősz haja most tűnt fel a hársak közt a friss szalmával fedett házikónál; az ajtócsikorgásra megfordult, izzadt, napbarnított arcát ingujjával megtörülte, és mosolyogva közeledett az urasághoz.
A méhesben minden olyan tiszta, csendes, barátságos volt, az öregember, szeme körül száz ráncával, rajta a furcsa, bő nadrág, melyből kilátszott csupasz lába - ahogy most elébe botorkált, és jóságos, önelégült mosollyal üdvözölte az uraságot a maga saját külön birodalmában, olyan meghitt volt és kedélyes, hogy Nyehljudov egy pillanatra megfeledkezett ma reggel szerzett kellemetlen benyomásairól, és dédelgetett álma most újra megelevenedett előtte. Már szinte látta, hogy minden parasztja olyan gazdag, olyan jólelkű, aminő ez az öreg Dutlov, és mindannyian örömmel, barátian hálálkodnak neki, akinek jólétüket, boldogságukat köszönhetik.
- Nem parancsol hálót, kegyelmességed? Ilyenkor a méh mind dühös, haragos, szúr - szólt az öreg és leszedett a kerítésről egy mézillatú, hánccsal szegett, piszkos vászonzacskót, s máris nyújtotta az uraságnak. - Engem ismernek, nem bántanak - tette hozzá szelíd mosollyal, amely egy pillanatra sem tűnt el napégette, szép arcáról.
- Akkor nekem sem kell. Hogy vannak? Rajzanak már? - kérdezte Nyehljudov, és maga sem tudta, miért, szintén mosolygott.
- Még nem, bátyuska, Mitrij Mikolajics - felelt az öreg, különös gyöngédséggel ejtve az uraság keresztnevét és apai nevét. Csak most kezdenek gyűjteni istenigazában. Hideg volt a tavasz, hisz tetszik tudni.
- Pedig én úgy olvastam egy könyvben - kezdte Nyehljudov, elhessintgetve magától egy méhet, amely hajába ragadt s már a füle körül dongott -, hogy ha a lép függőlegesen áll a rúdon, akkor hamarosan kezdődik a rajzás. Ehhez arravaló deszkakaptárokat készítenek, rekeszekkel...
- Ne tessék hessegetni, annál rosszabb lesz - szólt az öreg -, talán mégis jobb lenne felvenni a hálót?
Nyehljudovnak sajgott a méhcsípés, de valami gyerekes hiúságból nem akarta bevallani, s nem fogadta el a felkínált hálót, hanem tovább mesélte az öregnek azt a kaptárberendezést, amiről a "Maison Rustique"-ben olvasott, s ami, szerinte, kétszeres rajzást eredményez; de már a nyakán érezte a méhcsípést, s előadása közepén elakadt, és zavartan csapkodott maga körül.
- Persze, persze, bátyuska, Mitrij Mikolajics - és atyai leereszkedéssel nézte a fiatal urat -, a könyv ezt írja. De hátha nem jól írja, ha aszondja, hogy a méh majd megteszi, amit írnak neki, oszt a végén nevethetünk egy nagyot. Pedig ez is megeshetik. Már hogy mi tanítsuk meg a méhet - lépet csinálni? Eleget töri a fejét ő maga is, egyszer keresztbe csinálja, máskor egyenest. Tessék csak idenézni - folytatta és belesett a legközelebbi kaptár résén, ahol zümmögve nyüzsögtek a méhek a ferde sejteken. - Ez a fiatal ott, amelynek a fején az anyaméh ül, hol egyenesen, hol ferdén csinálja a lépét, már ahogy a falak engedik - magyarázta, nyilván belemerülve kedvenc gondolatkörébe, s észre se vette a földesúr helyzetét. - Lám, ma megint keresztbe sétál, szép meleg nap van - tette hozzá s ismét eldugaszolta a rést, ronggyal lefogott ráncos tarkóján egynéhány méhet, s aztán félreseperte. Őt nem bántották, de Nyehljudov már alig bírta türtőztetni magát, hogy ki ne szaladjon a méhesből; vagy három helyen is megcsípték, és mindenfelől körülzsongták fejét, nyakát.
- Aztán sok kasod van? - kérdezte már az ajtó felé hátrálva.
- Hát amennyit Isten adott - nevetett Dutlov. - Soha nem számoltam, azt nem szereti a méh. Igaz, kérni akartam valamire kegyelmességedet - folytatta az öreg és a kerítés mentén sorakozó keskeny kasokra mutatott. - Oszipról, a dajkája férjéről van szó, ha méltóztatnék megmondani neki, hogy nem való földijével, szomszédjával ilyen csúnyán elbánni.
- Csúnyán bánni?... Jaj, de már agyoncsípnek! - felelt az uraság s már fogta az ajtóreteszt.
- Hát igen, a méheit minden esztendőben ráereszti az enyimekre. Jól fejlődnének, de az idegen méh elveszi, megdézsmálja a viaszjukat - felelt az öreg, s még most sem vette észre, milyen türelmetlen az uraság.
- Jó, jó, majd mindjárt... - dadogta Nyehljudov, s mert már nem bírta tovább, csak legyintett s kirohant a méhesből.
- Nem baj. Földdel dörzsölje, semmiség - tanácsolta az öreg az uraság után az udvarba jövet. Nyehljudov megdörzsölte a csípések helyét, elvörösödve pillantott Karpra és Ignatra, akik nem néztek rá, és dühösen ráncolta össze homlokát.
16
- A fiaim dolgában is szeretnék kérni valamit, kegyelmes uram - szólt Dutlov, aki nem vette észre vagy úgy tett, mintha nem venné észre az uraság haragját.
- Mit?
- Hát, merthogy hálistennek lovunk van bőven, meg napszámosunk is, szóval mi nem tartozunk robottal.
- No és?
- Ha kegyeskednék felmenteni fiaimat a robot alól, Iljuska meg Ignat három trojkával mehetne fuvarozni egész nyárára: talán kereshetnének valamit.
- Aztán hová mennének?
- Ahová lehet - szólt közbe Iljuska, aki akkorára bekötötte a lovakat, és most odament apjához. - Kadminból nyolc fogattal jártak Romenbe, aszondják, ott éltek belőle s még trojkánként harminc rubelt haza is hoztak. Odesztben is, mondják, olcsó a megélhetés.
- Éppen erről akartam én veled beszélni - fordult az öreghez Nyehljudov, és megpróbálta ügyesen a gazdaságra terelni a szót. - Mondd, kérlek, igazán többet hoz a fuvarozás, mint itthon a szántás-vetés?
- Hogy is ne hozna többet, kegyelmes uram - szólt közbe ismét csak Ilja, s harciasan megrázta fürtjeit. - Itthon még a lovainkat sem tartjuk el.
- Hát te mennyit keresel a nyáron?
- Tavasz óta, hogy a takarmány megdrágult, Kijevbe fuvaroztunk, Kurszkból megint Moszkvába vittünk gabonát, mégis jól éltünk, s a lovaink is jóllaktak. Készpénzben tizenöt rubelt hoztam haza.
- Becsületes mesterség sohasem szégyen - szólt az uraság megint az öreghez. - De azt gondolom, van más foglalkozás is; ez a munka olyan, hogyha a fiatalember sokfelé eljár, sokféle népséggel összeismerkedik, könnyen megromlik - tette hozzá, megismételve Karp szavait.
- Mi egyébbel foglalkozzék a magunkfajta paraszt, ha nem fuvarozással? - vetette ellen nyájas mosolyával az öreg. - Ha jól fuvaroz, maga is jóllakhatik, a lova is, ami pedig a megrontást illeti, a fiaim hálistennek már nem először fuvaroznak, magam is jártam velük, de kárát nem, csak hasznát láttuk.
- Pedig itthon is akadna elég, hasznosabb munka: a földeken, a mezőn.
- Hogy mondhatja, kegyelmes uram? - vetette közbe szenvedélyesen Iljuska. - Erre születtünk, nekünk való munka, ismerjük minden csínját-bínját, szeretjük is, kegyelmes uram, nincs is annál jobb a magunkfajtának, mint a fuvarozás!
- Hanem hát, kegyelmes uram, tiszteljen meg bennünket, kegyeskedjék befáradni hozzánk - szólt az öreg mély meghajlással és intett a fiának. Iljuska rohanvást sietett a házba, Nyehljudov pedig az öreggel együtt követte.
17
A házba lépve az öreg ismételten meghajolt, kaftánja szélével leporolta az első sarokban álló padot és megkérdezte:
- Mivel szabad szolgálnunk, kegyelmes uram?
A szoba fehérre meszelt, tágas, nyoszolyákkal, függő ágyakkal. A friss, még meg nem feketedett nyírfagerendák közt meglátszott a nemrég nőtt moha; az új polcok, ágyak nem koptak fényesre, a padló sem volt még süppedt. Fiatal, sovány parasztasszony ült az ágyon, arca hosszúkás és elgondolkozó: Ilja felesége volt, lábával ringatta a mennyezetről hosszú rúdon lelógó bölcsőt. Lehunyt szemű kis csecsemő feküdt benne, alig észrevehetően pihegve. A másik, Karp felesége, egy nagy darab, pirosképű menyecske, barna karján könyökig felgyűrt ruhaujjal a kemence előtt fatálba hagymát aprított. Egy várandós asszony a kemencénél állva ruhájával takarta el az arcát. A napfény is melegítette a szobát, a kemence is, és erősen érzett az imént kisült kenyér szaga. A padkáról kíváncsian kandikált le az uraságra két szőke gyermekfejecske - kisfiúé, kislányé, akik odatelepedtek fel és várták az ebédet.
Nyehljudov örömmel látta ezt a jólétet, de valahogy kényelmetlenül is érezte magát az asszonyok és a rábámészkodó gyerekek előtt. Elvörösödve ült le a padra:
- Adj egy falatka friss kenyeret, azt nagyon szeretem - mondotta és még jobban elpirult.
Karp felesége leszelt egy nagy darab kenyeret, és tányérkán átnyújtotta az uraságnak. Nyehljudov hallgatott, nem tudta, mit mondjon, az asszonyok is hallgattak, az öreg meg csak szelíden mosolygott.
"Nem is tudom, mit szégyenkezem? Úgy ülök itt, mint egy bűnös - gondolta Nyehljudov. - Miért ne beszélhetnék most mindjárt a bérletről? Hülyeség!" De csak hallgatott.
- Nos hát, bátyuska, Mitrij Mikolajics, hogy is leszünk, mit parancsol a fiaim dolgában? - szólalt meg elsőnek az öregember.
- Én bizony azt tanácsolom, egyáltalán nem kellene őket elengedni, találj nekik munkát itthon - szánta el magát hirtelen válaszra Nyehljudov. - Ki is gondoltam már neked valamit: végy meg velem felesbe egy kincstári erdőt. Azt a földet meg...
A szelíd mosoly egyszeriben levált az öreg arcáról.
- Hogy vehetném, micsoda pénzen venném, kegyelmes uram? - vágott szavába az öreg.
- De hiszen csak egy kis erdőről van szó, alig kétszáz rubelbe kerül...
Az öreg ingerülten nevetett.
- Hát ha volna miből, miért is ne venném meg, nagyon szívesen megvenném - felelte.
- Igazán nem volna annyi pénzed sem? - szólt szemrehányóan az úr.
- Jaj bátyuska, kegyelmes uram - felelt búsan az öreg és az ajtó felé pislogott -, örülök, ha a családomat eltartom, nem magamfajtának való az erdővásárlás.
- De hiszen van pénzed, mit csinálsz vele? - unszolta tovább Nyehljudov.
Erre az öreg hirtelen roppant izgalomba jött, szeme villogott, válla rángatózott.
- Lehet, hogy irigyeim terjesztik rólam - szólt remegő hangon -, de az élő Istenre esküszöm - mondta mindinkább feldühödve s a szentkép felé fordulva -, hogy folyjon ki a szemem, itt süllyedjek el, ha több pénzem van, mint az a tizenöt rubel, amit Iljuska hozott haza, az is adóra megy majd, hiszen méltóztatik tudni, házat építettünk...
- Jól van már, jól van! - szólt az uraság és felállt. - Isten áldjon meg benneteket.
18
"Istenem, Istenem!" - fohászkodott fel Nyehljudov, amint nagy léptekkel már hazafelé tartott az elhanyagolt park árnyékos fasorában, és szórakozottan tépegette a keze ügyébe kerülő ágakat, leveleket. "Hát csakugyan merő badarság lett volna minden, amit elgondoltam az életem céljáról, feladatairól? Miért van most ez a fáradtság, szomorúság bennem, mint aki önmagával elégedetlen; holott azt képzeltem, hogy ha egyszer ráléptem erre az útra, mindig ugyanazt a kielégülést érzem majd, mint amit akkor éreztem, amikor először vetődtek fel bennem ezek a gondolatok?" S most hihetetlenül élénken s tisztán átérezte újra azt az egy év előtti boldog percet.
Kora reggel volt; ő kelt fel a házban legelőször, megmagyarázhatatlan, titokzatos ifjúi erők feszültek benne szinte gyötrőn; cél nélkül ment ki a parkba, majd az erdőben bolyongott sokáig, egyes-egyedül a dús, erős, de nyugodt májusi természet ölén, gondolattalanul, olyan érzéssel telítetten, amelyre nem talált kifejezést. Most egy ismeretlen nőnek minden bájjal ékes képét varázsolta eléje ifjonti képzelete s azt hitte - ő az, ő az a kimondhatatlan. De egy más, fennköltebb érzelem így felelt rá: nem az, és kényszerítette, hogy tovább keressen. Majd a tapasztalatlan, zabolátlan elméje ragadta mind följebb, az elvont magaslatok világába, felfedve előtte - úgy érezte - az élet törvényeit, s ő büszke kéjjel állapodott meg ezeknél az eszméknél. A fennkölt érzelem azonban ismét ezt súgta: nem ez az, és megint arra késztette, hogy keressen és hevüljön. Mint mindig valamely megfeszített munka után, nem gondolt és nem kívánt semmit, csak feküdt hanyatt egy fa tövében, és bámulta a mélységes, véghetetlen égen elfutó, áttetsző reggeli felhőket. Egyszer csak minden ok nélkül könnyek szöktek szemébe és, tudjisten, milyen úton, világossá vált benne egy egész lelkét betöltő gondolat, s ő boldogan kapott rajta - az a gondolat, hogy az igazság és boldogság nem egyéb, mint a jóság és a szeretet, és ez az egyetlen igazság és a világon egyedül lehetséges boldogság. A fennkölt érzelem nem mondotta: ez nem az. Nyehljudov felkelt és ízlelgette ezt a gondolatot. "Ő az, ez az!" - mondotta önmagának elragadtatva, minden eladdigi meggyőződését, az élet minden jelenségét a most felfedezett, számára teljesen új igazságon mérve le. "Mily dőreség mindaz, amit tudtam, amiben hittem s amit szerettem - elmélkedett. - A szeretet, az önmegtagadás az egyetlen igazi, véletlentől független boldogság!" - hajtogatta mosolyogva, gesztikulálva. Minden oldalról az élethez alkalmazva ezt a gondolatot, s annak igazolását látva az életben, s abban a belső szózatban, mely azt mondotta neki, hogy ez az - a boldog izgalom és gyönyörűség számára ismeretlen érzése ejtette meg. "Tehát jót kell cselekednem, hogy boldog lehessek" - gondolta és immár nem elvontan, hanem képekben, a földesúri élet formájában rajzolódott ki előtte egész jövője.
Célja felé végtelen volt a pálya, s mert életét a jónak szenteli, úgy érezte, boldog is lesz. Nem kell keresnie tevékenységének teret, készen várja a közvetlen feladat - ott vannak a parasztjai... És mily nemes és hálás munka vár rá: "A nép ez egyszerű, fogékony, romlatlan osztálya érdekében dolgozni, megszabadítani a szegénységtől, jóléthez segíteni, s átadni neki azt a műveltséget, melyet szerencsére megszereztem, megszabadítani őket tudatlanságból és babonákból eredő bűneiktől, fejleszteni erkölcseiket, megszerettetni velük a jót... Mily ragyogó, mily boldog jövő! És mindazért, amit saját boldogságomért cselekszem, élvezhetem a hálájukat, láthatom majd, hogyan közelítem meg napról napra egyre jobban kitűzött célomat. Csodaszép jövendő! Hogyan lehet, hogy eddig nem láttam?"
"Egyébként - gondolta egyidejűleg -, ki gátolja, hogy én magam is megtaláljam szerencsémet a szerelemben, a családi élet örömeiben? - S fiatal képzelete még bűbájosabb jövendőt rajzolt eléje. - Én és a feleségem - akit úgy szeretek, ahogyan a világon senki sem szeretett senkit - állandóan a csendes, poétikus falusi környezetben fogunk élni gyermekeinkkel s talán még az öreg nagynénivel; kölcsönös szeretetben szeretjük majd gyermekeinket abban a tudatban, hogy jóra vagyunk hivatva. Egymást segítjük, hogy elérjük célunkat. Én adom meg az általános irányítást, az általános, igazságos eszközöket, farmokat létesítek, takarékpénztárt, műhelyeket: a nőm pedig szép kicsiny fejével, egyszerű fehér ruhában, melyet csinos bokája fölé emel, eljár a sáros úton a parasztok iskolájába, kórházába, s ahhoz a szerencsétlen paraszthoz is, aki igazság szerint meg sem érdemli a segélyt, és mindenhová vigaszt, segítséget viszen. Gyermekek, öregek, anyák imádattal néznek rá, mint valami angyalra, mint a Gondviselésre. Hazatérve eltitkolja előlem, hogy a szerencsétlen parasztnál is járt, s pénzt vitt neki, de én mindent tudok, és erősen magamhoz ölelem, erős, gyöngéd csókot nyomok gyönyörű két szemére, pironkodó arcára és mosolygó piros ajakára..."
19
"Hová lettek ezek az álmok? - tűnődött most az ifjú, amint látogatásai után hazafelé tartott. - Immár több mint egy éve ezen az úton keresem a boldogságom és mit találtam? Igaz, olykor érzem, hogy magammal meg lehetek elégedve, de ez csak valami száraz, okoskodó elégedettség. Vagy - jobban mondva - nem is vagyok megelégedve magammal. Nem ismertem meg az élvezeteket, eltaszítottam magamtól mindent, ami örömöket adhat. Miért? Minek a kedvéért? Kinek lett ettől jobb? Igazat írt a néném, hogy könnyebb a boldogságot magunknak megtalálni, mint azt másoknak nyújtani. Avagy gazdagabbak lettek parasztjaim? Kiművelődtek vagy erkölcsökben továbbfejlődtek? Korántsem. Nekik nem lett jobb, nekem meg minden nap rosszabb és rosszabb. Ha legalább sikerét látnám vállalkozásaimnak, ha hálát tapasztalnék... De nem, csak hazug rutint, gonoszságot, bizalmatlanságot, tanácstalanságot látok. Hiába áldozom föl életem legszebb éveit" - elmélkedett s hogy, hogy nem, eszébe jutott, hogy mint dadájától hallotta - őt a szomszédok "kamasznak" emlegették, hogy az uradalmi irodában már semmi pénze nem maradt, hogy a saját kieszelte cséplőgép, amikor nagy közönség előtt először hozták működésbe a szérűn - a parasztok nagy gaudiumára nem csépelt, csak tüsszögött; hogy bármelyik napon betoppanhat a végrehajtó, s dobra ütheti a birtokot, amelyet ő mindenféle gazdasági újítások lázában adóssággal terhelt meg. S egyszerre olyan elevenen, mint iménti visszaemlékezésekor falusi bolyongására az erdőben és ábrándjaira a földesúri életről - ugyanoly élénken látta maga előtt a moszkvai kis diákszobát, ahol késő éjszaka rostokol egyetlen szál gyertyánál társával, rajongásig szeretett tizenhat éves barátjával. Öt óra hosszat egyfolytában olvasták, magolták a polgári jog valamelyik unalmas paragrafusát s amint végeztek ezzel, vacsorát hozattak s egy üveg pezsgő mellett beszélgettek a rájuk váró jövendőről. Milyen másként látta a jövőt a fiatal diák! Csupa merő áldozat, változatos tevékenység, ragyogás, siker és - mint akkor hitték - az élet kétségtelenül legnagyobb ajándékát adja mindkettőjüknek - a dicsőséget.
"Ő - gondolta Nyehljudov barátjáról -, már gyorsan halad ezen az úton, míg én..."
De ekkor épp odaért házának tornáca elé, amely körül már vagy tíz paraszt és udvarbéli ácsorgott, akik különböző kérésekkel várták az uraságot, s neki vissza kellett térnie az ábrándok közül a valóságba.
Volt itt a többi közt egy rongyos, megtört, vérző parasztasszony, aki sírva panaszkodott anyósára, mert az állítólag az életére tört; volt ott két fivér, akik már második éve viszálykodnak parasztgazdaságukon, és veszett dühvel pillantgatnak egymásra; volt ott egy ősz hajú, borostás képű, a sok ivástól remegő kezű urasági inas, aki ellen fia, a kertész tett panaszt kicsapongó életmódja miatt; volt ott egy paraszt, aki azért kergette el feleségét, mert az tavasz óta semmit sem dolgozott; ott volt a felesége, egy beteg asszony is, aki nem szólt egy szót sem, csak szipogva ült a tornác tövében a gyepen, s mutogatta valami piszkos ronggyal hanyagul bekötözött gyulladásos, dagadt lábát...
Nyehljudov minden kérést és panaszt végighallgatott, az egyiknek tanácsot adott, a másikat kikérdezte, harmadiknak megígért valamit, és a fáradtság, szégyenkezés, erőtlenség és megbánás vegyes érzelmei közt ment a szobájába.
20
A kisméretű szobában, melyet Nyehljudov lakott, állt egy sárgaréz szögekkel kivert bőrdívány, néhány ugyanolyan karosszék; egy billegő ócska, gidres-gödrös, rézszegélyes, faberakásos dohányzóasztal, rajta iratcsomók és egy régies, megsárgult, nyitott angol zongora, kopott, repedezett, keskeny billentyűzettel. A két ablak között régi, aranyozott faragású keretben nagy tükör függött. Az asztal körül a padlón szintén iratcsomók, könyvek, számlák. Az egész szoba meglehetősen jellegtelen és rendetlen benyomást tett, és ez az eleven rendetlenség éles ellentétben állt a nagy ház többi szobájának merev, ősi fényében pompázó berendezésével. Nyehljudov szobájába lépve mérgesen dobta az asztalra kalapját, és leült a zongoraszékre, két lábát egymásra vetve, lekonyult fejjel.
- Mit parancsol reggelire, kegyelmes uram? - szólt a főkötős, nagykendős, kartonruhás, magas, sovány ráncos arcú öregasszony, aki e percben lépett a szobába.
Nyehljudov felnézett rá, s hallgatott egy ideig, mint aki most ocsúdik.
- Nem, nem kell semmi - felelte s újból gondolataiba merült.
Az öregasszony haragosan csóválta fejét és felsóhajtott.
- Ejnye bátyuska, Dmitrij Nyikolajics, mit búsul? Van ennél nagyobb bánat is, elmúlik, istenuccse...
- De hiszen én nem búsulok, honnan gondolod, Malanya Finogenovna? - felelt Nyehljudov mosolyt erőltetve arcára.
- Már hogyne búsulna, azt hiszi, nem látom? - kezdett rá nagy hévvel a vén szolgáló. - Egyik nap a másik után folyvást egyes-egyedül. És mindent a szívére vesz, mindennek maga jár utána, már jóformán evésre se szán időt. Hát van ennek értelme? Ha legalább eljárna a városba vagy a szomszédokhoz, de nem. Hát ki látott ilyet? Fiatal még, miért ereszti búnak a fejét? Már megbocsáss nekem, bátyuska, leülök - folytatta az ajtó közelébe ülve -, hiszen annyi mindent elnézek, itt már nem fél senki senkitől. Hát úri dolog ez? Nincs ebben semmi jó, csak magadat teszed tönkre, a nép meg elrugaszkodik. Mert a mi népünk már ilyen, bizony nem köszöni meg. Inkább mennél el a nénédhez, igaza volt, mikor megírta... - fejezte be az öregasszony.
Nyehljudov egyre búsabb, egyre levertebb lett. Térdén nyugvó jobbja hanyagul érintette a billentyűsort. Felhangzott egy akkord, majd a második, harmadik... Nyehljudov közelebb húzódott, kihúzta zsebéből a másik kezét és játszani kezdett. A leütött akkordok néha összefüggéstelenül követték egymást, nem is voltak egészen szabályosak, olykor szinte bántóan közönségesek, s nem vallottak a legcsekélyebb zenei tehetségre sem, de neki ez mégis valami kifejezhetetlen, gyötrő örömet okozott. Minden összhangátmenetnél szívszorongva várta, mi jön ki belőle, és ha valami kijött, képzelete ködösen pótolta, ami hiányzott. Úgy érezte, mintha száz meg száz dallamot hallana: karének és zenekar is igazodna az ő harmóniájához. Fő gyönyörűségét abban lelte, hogy képzelete erősen működött, összefüggéstelenül, szakadozottan, de meglepő világossággal eléje idézve jelenjében a múlt és jövő legkülönbözőbb, összekeveredett és badar alakjait és képeit. Most Davidka Belij dagadt alakja tűnt fel előtte, amint anyja fekete, bütykös öklének láttán ijedten pillog fehér szempilláival, kerek háta és fehér piheszőrrel borított óriási két keze mindent eltűrőn adja meg magát sorsának, a kínoknak, nélkülözéseknek. Majd dajkáját látja, akinek kinyílt a szeme urasági cseléd korában, s most - nem is tudja, miért képzeli ezt - biztosan a falvakat járja, s óva inti a parasztokat, hogy el kell dugni a pénzt az urak elől, s ő akaratlanul utánamondja: "Bizony, el kell dugni a pénzt az urak elől." Aztán egyszerre csak leendő feleségének szőke fejecskéjét látja, amint könnyek között, mélységes szomorúsággal borul az ő vállára; utána Csuriszjonok jóságos kék szemét, gyöngéd pillantását egyetlen, nagyhasú kisfiára. "Igen, Csuriszjonok a fián kívül földesurában látja támaszát. Igen, ez szeretet!" - rebegi. Később Juhvanka anyja jut eszébe, annak a tűrésnek és mindent megbocsátásnak kifejezése, amelyet, a kiálló fog és a torz vonások ellenére, észrevett az anyóka öreg arcán. "Lehetséges, hogy életének hetven esztendeje alatt én láttam meg ezt először?" - gondolja. "Különös!" - suttogja, miközben öntudatlanul tovább kalimpál, és figyeli a zongora hangjait. Élénken emlékezik menekülésére a méhesből, valamint Ignat és Karp arckifejezésére, akiknek biztosan nevethetnékjük volt, de úgy tettek, mintha nem látnák. Elvörösödve pillant akaratlanul a kulcsárnéra, aki még mindig ott ül az ajtónál, és fürkészően néz rá, meg-megcsóválva fejét. És most hirtelen feltűnik előtte három izzadt ló és Iljuska szép, délceg alakja, szőke fürtjei, derűsen csillogó, keskenyvágású kék szeme, pirospozsgás arca és ajka fölött s állán az alig serkenő, világos pelyhek. Eszébe jut, mennyire félt Iljuska, hogy nem hagyják fuvarozni, s mily hevesen kiállt ezért a neki oly kedves mesterségért. S most látja szürke, ködlepte hajnalon az országút csuszamos, mély sarában a magasan megrakott s ponyvával letakart nagy fekete betűs trojkák hosszú sorát, amint vaskos lábú, jól táplált lovak vontatják, hangos csengőszóval, feszülő inakkal és feszülő gyeplőszárral hegynek fel. A szekérsorral szemben lefelé a lejtőn vágtat a posta, csengettyűinek visszhangja messze száll az út mindkét oldalán elterülő erdőség felett.
- A-áááu! - kiáltozik csengő gyerekhangon az első szekér kocsisa félrecsapva széles karimájú kalapját s magasra suhintva ostorát.
A legelső szekér elülső kereke mellett nehezen cammog óriási bocskorában a vörös szakállas, mord tekintetű Karp. A második kocsiról Iljuska szép feje emelkedik ki, aki a ponyva alatt pompásan felmelegedett a hajnali napon. Bőröndökkel telerakott három trojka rohant el most mellettük nagy kiáltozással, csengőszóval, kerékzajjal. A jóképű Iljuska megint a ponyva alá bújik és elszundikál. Az est derült és meleg. A fogadónál megállapodott fáradt trojkák előtt megcsikordul a fakapu, és a kapubejárón dobogva tűnnek el a magas, ponyvás szekerek a tágas fészerek alatt, egyik a másik után. Iljuska vidáman köszönti a telt keblű, fehér képű fogadósnét, aki megkérdezi: "Messziről jönnek? Sokan kérnek vacsorát?" - és kedvtelve néz édesen csillogó szemével a szép szál legényre. Az most, miután ellátta a lovakat, bemegy a gőzölgő, zsúfolt szobába, keresztet vet s leül a teli fatál elé, víg beszélgetésbe elegyedve a háziasszonnyal és a társaival. Hálóhelye a csillagos ég alatt, amelyet jól látni a szérű alól, az illatos szénán, a lovak mellett, amelyek topogva, horkolva harapják a szénát a vályúkban. Bemegy a pajtába, kelet felé fordul, s vagy harmincszor vet keresztet erős, széles mellére és megrázva fürtjeit, elmondja a "Miatyánkot" s vagy hússzor azt, hogy "Uram irgalmazz", aztán fülig bebújik köpenye alá, s alussza az erős, egészséges emberek gondtalan, mély álmát. Álmában pedig látja Kijevet, a kolostorokat és zarándokokat, Romenben kupeceket és árukat. Látja Odesszát s a tenger kék távolában a fehér vitorlákat, Cargrádban az aranyos házakat, a fehér keblű, fekete szemöldökű török nőket, s odarepül láthatatlan szárnyakon. Könnyen, szabadon repül mind messzebb, messzebb, s lent látja fény csillogásában az árnyas városokat, a sűrűn csillagos kék eget, a fehér vitorlás kék tengert, és édesen, boldogan repül, repül egyre távolabbra...
- Gyönyörű! - suttog magában Nyehljudov -, s hogy miért nem lehet ő Iljuska, ez a gondolat is eszébe ötlik.
NYEHLJUDOV HERCEG FELJEGYZÉSEIBŐL
Luzern
Július 8.
Tegnap este érkeztem Luzernbe, és a legjobb szállodában, a Schweizerhofban szálltam meg. "Luzern, a régi kanton-székhely, amely a Vierwaldstätti-tó partján terül el - írja Murray[117] - egyike Svájc legromantikusabb fekvésű helységeinek. Három fő útvonal keresztezésénél fekszik, s csupán egyórás hajóút választja el a Rigi-hegycsúcstól, amelyről világhírű kilátás nyílik."
Akár igaz ez, akár nem - valamennyi "útikalauz" ugyanezt mondja, s ezért Luzernban se szeri se száma a világ minden tájáról idesereglő turistáknak, s legfőképpen az angoloknak.
A Schweizerhof pompás négyemeletes palotája nemrégen épült a parti sétányon, közvetlenül a tó mellett. A régi időkben ezen a helyen fedett, kanyargós fahíd húzódott, négy sarkán és gerendáin szentképekkel. Most, hála az ideözönlő angolok követelményeinek, ízlésének és pénzének, a régi hidat lebontották, és helyébe felfalazott, nyílegyenes rakpartot emeltek; a parton egyenes, négyszögletes, négyemeletes házakat építettek, a házak elé pedig két sor hársfa-csemetét ültettek, mindegyik mellé támasztókarót s a hársfák közé, amint illik, zöldre mázolt padokat helyeztek el. Ez a korzó; itt sétálnak fel és alá az angol nők svájci szalmakalapjukban meg az angol urak tartós és kényelmes ruházatukban, és örvendeznek művüknek. Lehetséges, hogy a parti sétány, a házak, a hársfacsemeték meg az angolok - valahol a világon mind nagyon megfelelőek és rendjénvalók, csak éppen itt nem, ebben a fenséges és ugyanakkor kifejezhetetlenül lágy és harmonikus környezetben.
Amikor felmentem szobámba, és kitártam ablakomat, amely a tóra nézett, a víz, a hegyek s az ég szépsége az első pillanatban a szó szoros értelmében elvakított és megrendített. Belső nyugtalanság vett erőt rajtam, ellenállhatatlan vágy, hogy valamiképpen kifejezzem azt az érzéstömeget, amely hirtelen elárasztotta lelkemet. Szerettem volna valakit megölelni, magamhoz szorítani, megcsiklandozni, megcsípni, általában valami egészen szokatlan dolgot művelni.
Este hét óra volt. Egész nap esett az eső, de most kiderült. A tó vize olyan kék volt, mint a kénes láng; felszíne, amelyet itt-ott csónak és nyomában elvesző barázda szakított meg, simán, mozdulatlanul s szinte domborúan terült el ablakom alatt a változatos zöld partok között, majd távolabb két hatalmas hegyfok közé szorult, egyre sötétedve bezárult, és eltűnt az egymás fölé tornyosuló dombok, hegyek, felhők és havasok között. Az előtérben nedves, haragoszöld partok, nádasok, rétek, kertek és nyaralók; távolabb sötétzöld, erdős hegyfokok s rajtuk várromok; a háttérben egymásra dobált lilásfehér hegyek távlata, csodálatos alakú sziklacsúcsok és tompa fehérségben fénylő havasok; s mindezt elönti a levegő finom, áttetsző kéksége, megvilágítja a szétszakadó felhők között forró sugarakkal áttörő alkonyat... Sem a tavon, sem a hegyeken, sem az égen nincsen egyetlen nyugodt vonal, egyetlen teljes szín, egyetlen megállapodott mozzanat; minden csupa mozgás, szabálytalanság, furcsaság, vonalak és árnyalatok számtalan változata, keveréke; s mindebben az a nyugalom, lágyság, egység és szükségszerűség, ami a szépséggel jár. Ablakom alatt a természet meghatározhatatlan és szabad szépsége közepette, ostobán, szánalmasan és értelmetlenül hevert a sétány fehér pálcája, a megtámogatott hársfacsemeték meg a zöldre mázolt padok, e szegényes és köznapi emberi alkotások, amelyek nem olvadtak bele a környező szépség általános harmóniájába, mint a távoli villák meg várromok, hanem durván kiríttak belőle. Pillantásom önkéntelenül is állandóan beleütközött a fehér parti sétány szörnyen egyenes vonalába, és mintegy megpróbálta elhessegetni, megsemmisíteni, mint amikor az ember orrán fekete folt ül éppen a szeme alatt. De a rakpart a rajta sétáló angolokkal helyén maradt; nem volt más hátra, mint olyan nézőpontot keresnem, ahonnan nem látom. Sikerült ezt megtalálnom, és vacsoráig egyedül élveztem azt a nem teljes, de annál édesebben elbágyasztó érzést, amely a természet szépségeiben való magányos gyönyörködéssel jár.
Fél nyolckor vacsorához hívtak. A földszinti díszes, nagy teremben két hosszú asztalnál legalább száz emberre volt terítve. Két-három percig nem hallatszott egyéb, mint a vendégek gyülekezésének halk hangjai: női ruhák suhogása, könnyed lépések, suttogó megbeszélések a mérhetetlenül udvarias és előkelő pincérekkel, amíg végül valamennyi helyet elfoglalták a szépen, sőt, gazdagon és általában szokatlanul tisztán felöltözött urak és hölgyek. Amint ez Svájcban lenni szokott, a vendégek legnagyobb része angol, s így a table d'hôte-ot[118] szigorú, szinte már törvénnyé vált illendőség meg szótlan zárkózottság jellemzi, amelynek alapja nem gőg, hanem a közlékenység vágyának teljes hiánya és a szükségletek kényelmes és kellemes kielégítésének magányos élvezete. Mindenfelől hófehér csipkék, hófehér gallérok, hófehér valódi és hamis fogak, hófehér orcák és kezek ragyogása. De ezek az arcok - amelyek közt néhány igazán szép is akad - nem fejeznek ki egyebet, mint önnön jólétük tudatát, ügyet sem vetve környezetükre, vagy legalábbis környezetüknek arra a részére, amely nem vonatkozik közvetlenül saját személyükre; e gyűrűs, csipkekesztyűs hófehér kezek csupán azért mozdulnak, hogy megigazítsák tulajdonosuk ruházatát, felvágják a bélszínt vagy bort töltsenek a pohárba; semmiféle lelki rezdülés nem fejeződik ki mozdulataikban. Családtagok nagy ritkán néhány halk szót suttognak egymásnak egyik vagy másik étel kellemetes ízéről, vagy a bor zamatáról, vagy arról, milyen szép kilátás nyílik a Rigi hegycsúcsáról. Az egyedül utazó nők és férfiak magányosan, némán ülnek egymás mellett, s még csak nem is pillantanak egymásra. Ha e száz ember közül kettő nagy ritkán mégis szót vált egymással, feltétlenül vagy az időjárásról beszél, vagy a Rigi megmászásáról. Kés, villa csaknem nesztelenül mozog a tányérokon, az ételt apró falatokban fogyasztják, a borsót, főzeléket feltétlenül villával eszik, a pincérek önkéntelenül alkalmazkodnak az általános némasághoz, és suttogva kérdik meg, ki milyen bort óhajt fogyasztani. Az ilyen vacsorákon mindig zavarba jövök, elkedvetlenedem s a végén elszomorodom. Úgy érzem, mintha bűnt követtem volna el, s ezért megbüntettek, mint gyermekkoromban, amikor valami csintalanságért leültettek a székre, és gúnyosan felszólítottak: "Pihend ki magad, drágám!" - amikor ereimben vadul száguld a fiatal vér, s a szomszéd szobából behallatszik bátyáim vidám kiáltozása. Eleinte megpróbáltam lázadozni a nyomottság érzése ellen, amely az effajta vacsorákon erőt vett rajtam, de hiába; ezek a halott arcok leküzdhetetlen hatást tesznek rám, s magam is ugyanolyan halottá válok közöttük. Nem akarok semmit, nem gondolok semmire, még megfigyelőképességem is megdermed. Eleinte megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni asztalszomszédaimmal, de válaszul nem kaptam mást, mint olyan mondatokat, amelyeket nyilván százezredszer ismételtek el ugyanazon a helyen, s százezredszer ismételt el ugyanaz a személy. Pedig ezek az emberek nem mind ostobák, nem érzéketlenek, dermedt külsejük mögött a legtöbben nyilván ugyanolyan belső életet élnek, mint én, sokan talán még jóval bonyolultabbat és érdekesebbet is. Hát akkor miért fosztják meg egymást az élet egyik legnagyobb élvezetétől, egymás barátságától, az emberi lélek megismerésétől?
Milyen más volt a hangulat párizsi penziókban, ahol a francia közlékenység befolyása alatt úgy gyűltünk össze húszan, különféle nemzetiségű, foglalkozású és jellegű emberek, a közös étkezéshez, mint valami mulatságra. Az asztal egyik végétől a másikig azonnal megindult a közös társalgás, telve csipkelődéssel meg tréfás célzásokkal, noha gyakran tört franciasággal. Mindenki kifecsegte, ami az eszébe ötlött, nem törődött vele, mit fognak róla gondolni a többiek. Volt közöttünk filozófus, vitatkozó, bel esprit,[119] örök céltábla - s mindez közös volt. Vacsora után félrehúztuk az asztalt, és ki taktusban, ki nem - a poros szőnyegen nekiálltunk, és egész este polkát táncoltunk. Emberek voltunk; igaz, kacérak, tetszelgők, nem nagyon okosak és nem is nagyon tiszteletre méltóak, de mégiscsak emberek. A spanyol grófnő, akinek romantikus kalandok álltak háta mögött, az olasz abbé, aki ebéd után Dante Isteni Színjátékát szavalta, az amerikai orvos, aki bejáratos volt a Tuilériákba,[120] a hosszú hajú fiatal drámaíró, a zongoraművésznő, aki saját kijelentése szerint a világ legjobb polkáját komponálta, a szép és szerencsétlen fiatal özvegyasszony, aki mindegyik ujján három gyűrűt viselt - valamennyien emberi és, bár felületes, de baráti kapcsolatban álltunk egymással, és múló vagy mélyebb, de mindenképpen szívélyes emlékekkel váltunk meg egymástól. Az angol table d'hôte-oknál pedig a sok csipke, szalag, gyűrű, pomádézott haj, selyemruha láttán gyakran gondolok arra, hány eleven nő lenne boldog s tenne másokat is boldoggá ezzel a cicomával. Különös elképzelni, hány jó barát és hány szerető - szívbéli jó barát és egymáshoz illő szerető - ül ott egymás mellett anélkül, hogy erről sejtelme volna. Isten tudja, miért, sohasem fogják megtudni, és sohasem fogják megadni egymásnak azt a boldogságot, amelyet olyan könnyen megadhatnának, s amelyre oly nagyon vágyódnak.
Elszomorodtam, mint mindig az ilyen vacsorák után s az édességet be sem várva, keserű hangulatban elindultam a városkában csatangolni. A szűk, piszkos, világítatlan utcák, a bezárt boltok, a szembejövő részeg munkások s a nők, akik vagy vízért siettek, vagy kicsiny kalapjukban erre-arra tekingetve s a falhoz lapulva suhantak el mellettem a sötét keresztutcákban, nem oszlatták el, sőt, még inkább fokozták bánatos hangulatomat. Már egészen besötétedett, amikor körül se nézve, üres fejjel hazafelé indultam, hogy álomban keressek menekvést komor gondolataimtól. Lelkemet iszonyú magány és hidegség nyomasztotta, amint ez olykor minden látható ok nélkül is előfordul, amikor idegen helyre érkezünk.
Földreszegezett pillantással lépkedtem a parti sétányon a Schweizerhof felé, amikor hirtelen különös, de édes és kellemes zene hangja ütötte meg fülemet. A hang hallatára azonnal feléledtem, mintha derűs, világos fény hatolt volna be lelkembe. Egyszerre jó kedvem lett. Eltompult figyelmem ismét megragadta környezetem részleteit. Az éjszaka és a tó szépsége, amelyre egy perccel azelőtt ügyet sem vetettem, boldoggá tett és megrendített újdonságában. Önkéntelenül, egyetlen pillanat alatt befogadtam a komor égboltot, amelynek sötétkékjén szürke foszlányok úsztak a felkelő hold fényében; a sötétzöld sima tavat a benne tükröződő lámpafényekkel, távolabb a ködös homályba vesző hegyeket, a békák kuruttyolását Froschenburgból, a fürjek friss, harmatos hangját a túlsó partról. Közvetlen közelemben pedig, azon a helyen, ahonnan a zeneszó hangzott, s amely így elsősorban vonta magára figyelmemet, az utca közepén, a homályban, félkörben tolongó népcsődületet láttam s a tömeg előtt, némi távolságban, fekete ruhás apró emberkét. A tömeg és az emberke mögött, a szakadozott szürke-kék ég hátterén kertek sötét körvonalai és a régi katedrális két oldalán két büszkén és szigorúan égnek meredő hegyes torony.
Közelebb léptem s most már tisztábban hallottam a hangokat, a gitár távoli és telt akkordjait, amelyek édesen remegtek az esti levegőben, s néhány férfihangot, amely egymást félbeszakítva nem is annyira énekelte a dallamot, mint inkább főbb motívumainak hangsúlyozásával valamiképpen éreztette. Kedves, kecses mazurka-féle volt. A hangok hol közelről, hol távolabbról hallatszottak, hol tenort véltem kivenni, hol basszust, hol torokhangú fisztulát a jellegzetes tiroli futamokkal. Nem is volt ez dal, hanem csak mesteri könnyedséggel odavetett dalvázlat. Sehogyan sem tudtam megérteni, hogy micsoda tulajdonképpen; de szép volt. A gitár halk, érzéki akkordjai, a bájos, könnyed dallam s a fekete emberke magányos alakja a sötétlő tó, a fellegek közt átsütő hold, a két hallgatag, óriási torony meg a fekete kertek fantasztikus környezetében - mindez különös volt, de kimondhatatlanul szép, vagy legalábbis én annak láttam.
Zavaros, futó benyomásaim az életről hirtelen jelentőséggel és szépséggel teltek meg. Lelkemben mintha friss, illatozó virág nyílt volna ki. Fáradtság, közöny, egykedvűség helyett, amelyet még egy perccel azelőtt az egész világgal szemben éreztem, most egyszerre a szeretet vágya, túlcsorduló reménység és indokolatlan életöröm töltött el. Mit akarsz még? Mire vágyol? - mondta bennem egy hang. - Hiszen itt van, mindenfelől körülvesz téged a szépség és a költészet. Leheld be teli tüdővel, ahogy csak bírod, élvezd, mi kell még ezenkívül? Mindez a tiéd, minden a javadat szolgálja...
Közelebb léptem. A kis ember kóbor tirolinak látszott. A szálló előtt állt, szétvetett lábbal, égnek emelt fejjel, és gitárját pengetve különböző hangokon énekelte kecses nótáját. Végtelen gyengédséget és hálát éreztem az emberke iránt a változásért, amelyet lelkemben véghez vitt. Amennyire láttam, viseltes fekete kabátot hordott, fekete, rövidre nyírott haján egészen közönséges, kispolgári, ócska sapkát viselt. Öltözékében nem volt semmi művészi, de hetyke, gyermekesen vidám tartása, mozdulatai meg apró termete együttvéve megható és ugyanakkor mulatságos látványt nyújtottak. A pompásan kivilágított szálló ablakaiban és erkélyein ékszertől csillogó, bőráncú szoknyákban feszítő hölgyek, hófehér galléros urak álltak, a kapubejárat előtt a portás és a lakájok aranysujtásos libériákban, az utcán, félkörben az énekes körül, meg odább a sétányon, a növendék-hársfák alatt elegánsan öltözött pincérek gyülekeztek, fehérsapkás, fehérzubbonyos szakácsok, egymást átkaroló leányok, arra korzózó járókelők. Nyilván valamennyien ugyanazt érezték, amit én. Valamennyien néma csendben állták körül az énekest és figyelmesen hallgatták. Minden hallgatott; csak amikor az énekes szünetet tartott, hozta a víz valahonnan messziről egy kalapács ütemes zörejét, és Froschenburgból hallatszott át töredezett trillaként a békák kuruttyolása, amelyet a fürjek nyirkos, egyhangú füttyentése szakított félbe.
A kis ember a sötét utca közepén úgy ontotta magából a dalt, akár a csalogány: strófát strófa, dalt dal követett. Noha most már egészen közel léptem hozzá, továbbra is élvezettel hallgattam énekét. Hangja nem volt nagy, de annál kellemesebb, s az ízlés, gyengédség és ritmusérzék, amellyel hangjával bánt, rendkívüli természetes adottságra vallott. A refrént minden egyes strófa után másként énekelte, s érződött, hogy e kecses változatok mind abban a pillanatban jutnak eszébe.
A tömegben, odafenn a Schweizerhofban éppenúgy, mint lenn a sétányon, gyakran törte meg elismerő suttogás a tiszteletteljes csendet. Az erkélyre, ablakokba egyre több és több elegánsan öltözött férfi és nő könyökölt ki a szálló fényeinek festői megvilágításában. A sétálók megálltak, a hársfák körül mindenütt emberek csoportosultak. Nem messze tőlem, a tömegtől kissé távolabb, egy fölöttébb arisztokratikus inas és hozzá hasonló szakács állt szivarozva. A szakácsot erősen meghatotta a muzsika szépsége; minden magas hangnál egész fejével elragadtatottan és ámuldozva intett az inas felé, és még meg is bökte könyökével, mintha azt mondaná: csuda, hogy énekel, mi? Az inas, akinek elragadtatott mosolyán észrevettem, hogy neki is nagyon tetszik a muzsika, vállvonogatással válaszolt a szakács lökdösésére, mintegy jelezvén, hogy ő aztán nem egykönnyen csodálkozik el, és ennél már sok jobbat is hallott életében.
Két strófa között, amíg az énekes torkát köszörülte, megkérdeztem a lakájt, hogy ki ez az ember és gyakran jár-e erre.
- Minden nyáron kétszer is eljön - felelte az inas - Aargauba való. Így koldulja össze a kenyerét.
- Aztán sok efféle ember jár errefelé? - kérdeztem.
- Igen, igen - mondta a lakáj, aki nem értette meg mindjárt kérdésemet; de azután, amikor felfogta szavaim értelmét, gyorsan hozzátette: - Ó, nem! Csak őt szoktam látni, senki mást.
Eközben az emberke befejezte első dalát, fürgén meglendítette gitárját, és valamit mondott német tájszólásában, amit nem értettem, de a körülállók hangos hahotára fakadtak.
- Mit mondott? - fordultam a mellettem álló inashoz.
- Azt mondja, kiszáradt a torka, inna egy kis bort - magyarázta az.
- Bizonyára szeret inni?
- Hogyne, ezek mind olyanok - válaszolt az inas, elmosolyodott és legyintett.
Az énekes most levette sapkáját, és gitárját meglendítve közelebb lépett a szállodához. Felvetette fejét:
- Messieurs et mesdames - fordult az ablakokban, a balkonon álló uraságokhoz fél-olasz, fél-német kiejtésével és olyan hanglejtéssel, amilyennel a bűvészek szoktak közönségükhöz szólni - si vous croyez, que je gagne quelque chose, vous vous trompez; je ne suis qu'un bauvre tiaple.[121] - Megállt, kis ideig hallgatott, de mivel senki sem adott semmit, meglendítette gitárját és kijelentette: - A présent, messieurs et mesdames, je vous chanterai l'air du Righi.[122]
Fenn a közönség hallgatott, de nem mozdult helyéről, úgy várta a következő dalt; lenn a tömegben nevettek, talán azon, hogy a kis dalnok olyan különösen fejezte ki magát, talán azon, hogy senkitől sem kapott alamizsnát. Néhány centime-ot adtam neki, a kis ember ügyesen egyik kezéből a másikba dobta át a pénzt, azután mellénye zsebébe dugta, sapkáját fejébe vágta, és rázendített a bájos kis tiroli nótára, amelyet l'air du Righi-nek nevezett. Ez a dal, amelyet befejezésnek szánt, még szebb volt a megelőzőnél, s az egyre növekvő tömegben minden oldalról a tetszés morajlása hallatszott.
Az emberke befejezte dalát. Ismét meglóbálta hangszerét, lekapta sapkáját, maga elé tartotta, két lépéssel közelebb ment az ablakokhoz, és elismételte többé-kevésbé értelmetlen mondókáját: "Messieurs et mesdames, si vous croyez que je gagne quelque chose", amelyet nyilván roppantul ügyesnek és szellemesnek vélt; de hangjában, mozdulataiban ezúttal határozatlanságot, gyermekded félénkséget észleltem, amelyet alacsony termete különösen megrendítővé tett. Az elegáns közönség továbbra is ugyanolyan festőien csoportosult az erkélyeken meg az ablakokban, dús öltözete csillogott a lámpák fényében; néhányan illedelmesen tompított hangon beszélgettek egymással, alighanem az énekesről, aki kinyújtott kézzel állt ott előttük; mások figyelmesen, érdeklődve pillantottak le az apró fekete alakra; az egyik erkélyről fiatal leány csengő, vidám kacagása hallatszott. A tömegben odalenn egyre hangosodott a beszéd, a nevetés. Az énekes harmadszor is elismételte mondókáját, még gyengébb hangon, ezúttal már be sem fejezte, és ismét kinyújtotta kezét meg sapkáját - de mindjárt le is engedte megint. És e sok száz fényesen öltözött ember közül, aki összesereglett, hogy meghallgassa énekét - ezúttal sem vetett neki senki egyetlen kopejkát sem! Odalenn a tömeg könyörtelenül hahotázott. A kicsi énekes - úgy tetszett - még kisebbre zsugorodott össze, másik kezébe fogta gitárját, feje fölé emelte sapkáját:
- Messieurs et mesdames, si vous remercie et je vous souhaite une bonne nuit[123] - mondotta és feltette sapkáját. A tömeg nevetése odalenn orkánná fokozódott. Az erkélyről csendes beszélgetéssel húzódtak vissza az elegáns hölgyek és urak. A sétányon folytatódott a korzózás. Az éneklés ideje alatt hallgató utca ismét megélénkült, csupán néhányan figyelték és nevették messziről a kis énekest, de senki sem lépett oda hozzá. Az emberke valamit motyogott az orra alatt, megfordult és egyre jobban magába roskadva, sietős léptekkel megindult a város felé. A vidám sétálók továbbra is bizonyos távolságból követték őt és nevettek rajta...
Fejbekólintva álltam ott; nem értettem, hogy mindez mit jelent, és mozdulatlanul, bambán bámultam a sötétben a város felé siető apró emberke egyre távolodó alakja, meg az őt követő, nevetgélő turisták után. Fájdalmas, keserű érzés fogott el, erőt vett rajtam a szégyenkezés a kis emberért, a tömegért, önmagamért mintha én lettem volna az, aki koldult, akinek nem adtak s akit kinevettek. Hátra sem pillantva, összeszoruló szívvel, gyors léptekkel megindultam hazafelé, a Schweizerhof bejárata felé. Még nem adtam magamnak számot arról, amit tapasztaltam; de lelkemet súlyos teher, megoldatlan kérdés nyomasztotta.
A pompás, gyönyörűen kivilágított bejáratnál a láttomra udvariasan félreálló portásba ütköztem meg egy angol családba. A tagbaszakadt, jóképű, fekete angol-barkós férfiú fekete kalappal a fején, könnyű gyapjútakaróval karján és előkelő bambusz sétabottal kezében, lustán, önérzetesen lépegetett karonfogva hölgyével, aki nyersselyem ruhában, fényes szalagos fejkötőben és csodálatos csipkékben díszelgett. Mellettük csinos üde fiatal lány haladt kecses svájci kalapban à la mousquetaire beletűzött kackiás tollal, amely alól lágy, hosszú sötétszőke fürtök hullottak alá hófehér arcocskája két oldalán. Előttük tízéves, pirospozsgás kisleány ugrándozott, akinek gömbölyű, fehér térdecskéi finom csipkék közül kandikáltak elő.
- Gyönyörű éjszaka - mondta a hölgy édeskés, boldog hangon, amikor elhaladtam mellettük.
- Ahá! - dörmögte lustán az úr, aki úgy látszik, annyira élvezte az életet, hogy még beszélni sem volt kedve. Valamennyien szemlátomást nyugodtan, kényelmesen, tisztán és könnyen éltek, mozdulataikban, arcukon olyan egykedvűség tükröződött minden idegen élettel szemben, olyan rendíthetetlen meggyőződés afelől, hogy a portás félreáll és meghajlik előttük, hogy sétájukról hazatérve, tiszta és kényelmes ágyat, szobát találnak, s hogy mindennek így kell is lennie, mert nekik mindehhez teljes joguk van - hogy abban a pillanatban önkéntelenül is szembeállítottam őket a kóbor énekessel, aki fáradtan és talán éhesen, megszégyenülten menekült a hahotázó tömeg elől. Egyszerre megértettem, mi volt az, ami kősziklaként nyomta szívemet; leírhatatlan felháborodás támadt bennem az angol család iránt. Két ízben is elsétáltam a férfi mellett, és mind a kétszer kimondhatatlan élvezettel oldalba löktem a könyökömmel. Majd kiléptem a kapun, és a sötét utcán rohanvást megindultam a városka felé, amerre a kicsi emberke eltűnt.
Utolértem három járókelőt, aki együtt sétált, s megtudakoltam tőlük, merre ment az énekes. Nevetve mutattak előre: ott megy. Egyedül, szapora léptekkel haladt, senki sem közeledett hozzá; úgy tetszett nekem, mintha folyvást haragosan dörmögne valamit maga elé. Utolértem s felajánlottam neki, térjünk be valahová együtt, és igyunk meg egy üveg bort. Tovább sietett és bosszúsan rámpillantott, de amikor felfogta, miről van szó, megállt.
- Azt nem utasítom vissza, ha már olyan szíves - mondta. - Van itt egy kis kávéház, oda bemehetünk... egyszerű kis hely - tette hozzá s egy kis italmérésre mutatott, amely még nyitva volt.
Szavai: "egyszerű kis hely", akaratlanul azt az ötletet sugalmazták, hogy ne az egyszerű kis kávéházba térjünk be, hanem a Schweizerhofba, az uraságok közé, akik énekét hallgatták. A kis ember szabódott, félénk izgalommal utasította vissza a Schweizerhof gondolatát, mondván, hogy ott minden túlságosan parádés, de én ragaszkodtam ötletemhez, s az emberke végül színlelt fesztelenséggel, gitárját lóbálva követett visszafelé a parti sétányon. Néhány ráérő esti sétáló közelebb lépett, amikor megszólítottam az énekest, hallgatta, mit beszélünk, és most egymás közt megtárgyalva az esetet, a szálló bejáratáig követett bennünket; valószínűleg még valamiféle produkciót reméltek a tirolitól.
Az első pincérnél, akivel az előcsarnokban találkoztam, rendeltem egy üveg bort. A pincér mosolyogva nézett ránk, nem válaszolt és továbbszaladt. A főpincér, akihez ugyanazzal a kéréssel fordultam, nagy komolyan végighallgatott, tetőtől talpig végigmérte a kis énekes gyámolatlan, apró figuráját, és szigorúan meghagyta a portásnak, hogy a baloldali terembe vezessenek bennünket. A baloldali terem amolyan söntésféle volt a köznép számára. A szoba bútorzata terítetlen faasztalokból, padokból állt. Egyik sarkában púpos szolgáló mosogatott. A pincér, mielőtt asztalunkhoz lépett, kurta gúnyos mosollyal tekintett reánk, és kezét zsebre vágva beszélgetett a púpos mosogatólánnyal. Szemlátomást igyekezett értésünkre adni, hogy társadalmi helyzetében és méltóságában hasonlíthatatlanul fölötte érzi magát a kóbor énekesnek s ezért cseppet sem sértő, sőt inkább nagyon is mulatságos számára bennünket kiszolgálni.
- Közönséges bort tetszik parancsolni ugyebár? - kérdezte mindentudó ábrázattal és sokatmondóan hunyorított asztaltársam felé, miközben asztalkendőjét egyik kezéből a másikba ejtegette.
- Nem, pezsgőt, mégpedig a legjobb fajtából - jelentettem ki, miközben igyekeztem a lehető legbüszkébb, legméltóságteljesebb tartást magamra ölteni. Azonban sem a pezsgő, sem vélt büszkeségem és méltóságteljes fellépésem nem hatotta meg a pincért; elnevette magát, még egy ideig álldogált és szemlélt bennünket, majd minden sietség nélkül megnézte aranyóráját, és nyugodt léptekkel, mintha sétálna, kiment a szobából. Csakhamar visszatért a pezsgővel és még két pincérrel, akik letelepedtek a mosogatólány körül, és arcukon gyengéd mosollyal gyönyörködtek bennünk, vidáman és figyelmesen, mint ahogyan szülők gyönyörködnek aranyos kis gyermekeikben, amikor kedvesen játszadoznak. A púpos mosogatólány volt az egyetlen, aki nem gúnyosan, hanem részvéttel tekintett felénk. Noha roppantul terhes és kényelmetlen volt a lakájok szemének kereszttüzében beszélgetnem a kis énekessel és megvendégelnem őt, igyekeztem lehetőleg minél elfogulatlanabbul viselkedni. A kivilágított szobában jobban szemügyre vettem őt. Kisnövésű, arányos termetű, izmos emberke volt, majdnem törpe; fekete haja kefeformán meredezett fején, nagy, fekete, pillátlan szeme mintha állandóan könnyezett volna, kicsiny szája feltűnően kellemes és gyengéd formájú volt. Rövidke pofaszakáll egészítette ki a képet. Ruházata a képzelhető legegyszerűbb, legszegényesebb volt, egész megjelenése gondozatlan és kopott, arcát megégette a nap, általában olyan embernek látszott, aki nehéz munkával keresi kenyerét. Inkább szegény házalóhoz hasonlított, semmint művészhez. Csupán állandóan nedves, csillogó szemében, meg összeszorított szája körül volt valami érdekes és megkapó. Külseje szerint éppen úgy lehetett volna huszonöt, mint negyvenéves, a valóságban harmincnyolc esztendős volt.
Készséggel és nyilvánvaló őszinteséggel beszélt életéről. Aargauba való; apját, anyját még gyermekkorában elvesztette, rokonai nincsenek. Vagyona sohasem volt. Kitanulta az asztalos mesterséget, de huszonkét évvel ezelőtt csontszú támadta meg a kezét, s attól fogva nem tudott többé dolgozni. Már gyermekkorában is ügyesen énekelt, idegenek olykor pénzt adtak neki. Azután hivatásként kezdte űzni az éneklést, gitárt vásárolt, és most már tizennyolcadik éve járja Svájcot, Olaszországot, és énekel a szállodák előtt. Összes poggyásza gitárja meg erszénye, amelyben a jelen pillanatban mindössze másfél frank volt, ma esti vacsorájának meg éjjeli szállásának az ára. Minden évben - idén tehát tizennyolcadszor - bejárta Svájc nagyobb, látogatottabb helységeit: Zürichet, Luzernt, Interlakent, Chamonix-t és a többit; azután a Szent Bernát-hágón át lemegy Olaszországba, és a Szent Gotthard-hágón vagy Szavoján keresztül tér vissza. Most nehezére esik a járás, mert a meghűléstől évről évre jobban fáj a lába - ezt a bajt Gliedersucht-nak nevezte - s látása, hangja is egyre gyengül. Ennek ellenére most Interlakenba, Aix-les-Bains-be igyekszik, s onnan a kis Szent Bernát-hágón át Itáliába, amelyet különösen szeret. Általában úgy látszott, fölöttébb meg van elégedve életével.
Amikor megkérdeztem tőle, miért megy haza, vannak-e otthon rokonai, háza vagy földje, szája körül vidám mosoly vetett ráncot:
- Oui, le sucre est bon, il est doux pour les enfants![124] - felelte és a pincérek felé hunyorított.
Egy szót sem értettem, de a pincérek csoportjából nevetés hangzott fel.
- Nincsen énnekem semmim, hiszen akkor nem élnék ilyen vándoréletet - magyarázta azután. - De azért hazamegyek, mert az ember mégiscsak vágyódik szülőföldje után.
Ravaszkás, önelégült mosollyal elismételte előbbi mondatát: "Oui, le sucre est bon..." és kedvesen elnevette magát. A pincérek is nagyon meg voltak elégedve és hahotáztak, csak a púpos mosogatólány nézett komolyan a kis emberre nagy, jóságos szemével, és fölemelte sapkáját, amelyet a beszélgetés hevében leejtett a padkáról.
Régen megfigyeltem, hogy vándorénekesek, akrobaták, sőt bűvészek is szeretik magukat "művész"-nek nevezni, ezért beszélgetés közben néhányszor céloztam rá, hogy ő - művész; de az emberke legkevésbé sem tartotta magát annak, munkáját egyszerűen pénzkereseti lehetőségnek tekintette. Amikor megkérdeztem, maga írja-e a dalokat, amelyeket énekel, elcsodálkozott ezen a különös kérdésen; szó sincs róla - válaszolta -, ezek mind régi tiroli nóták.
- Hát a Rigi-dal? Az csak nem régi? - kérdeztem.
- Nem, az tizenöt évvel ezelőtt íródott. Élt akkoriban Bázelben egy német, ó, nagyon okos ember volt, az aki írta. Kitűnő dal! Tetszik tudni, a turisták számára írta.
S elkezdte nekem franciára fordítani a Rigi-dal szövegét, amelytől láthatóan el volt ragadtatva:
Ha a Rigire indulsz, utazó,
Weggisig visz a gőzhajó,
Cipőre addig semmi gondod.
De Weggistől kezdve légy óvatos.
Markolj erős vándorbotot,
S egy ügyes kislánnyal oszd meg a gondod!
Egy-egy pohár bor sem okoz nagy kárt,
De sok a jóból is megárt,
Aki a bort akóval mérte,
Előbb megdolgozott ám érte!
- Ó, nagyszerű egy dal! - tette hozzá.
A pincérek is nyilván nagyszerűnek találták a dalt, mert közelebb húzódtak hozzánk.
- Hát a dallamát ki szerezte? - faggattam tovább az emberkét.
- Hát... senki, csak úgy, tetszik tudni, ha az ember külföldieknek énekel, mindig ki kell fundálni valami újat.
Amikor hozták a jeget, és poharát teletöltöttem pezsgővel, a kis ember láthatóan zavarba jött, és a pincérek felé sandítva, fészkelődött a lócán.
Koccintottunk a művészek egészségére, fél pohárral ivott, majd valami okból úgy látta jónak, hogy elmélázzék és mélyértelműen huzigálja szemöldökét.
- Ilyen bort régen nem ittam, je ne vous dis que ca![125] Olaszországban a vino d' Asti kitűnő, de ez még sokkal jobb. Hej, Itália! Ott aztán jól lehet élni! - sóhajtott fel.
- Igen, ott megbecsülik a muzsikát és a művészt - válaszoltam, hogy végre ma esti kudarcára tereljem a beszélgetést.
- Ó, nem - felelte -, ami a muzsikát illeti, ott senkit se tudok igazán kielégíteni. Az olaszok maguk is muzsikusok, náluk különbek az egész világon nincsenek. Odalenn csak tiroli nótákat énekelek. Az mégis csak újdonság.
- Aztán bőkezűbbek-e ott az emberek? - kérdeztem ismét, mert mindenáron meg akartam osztani vele felháborodásomat a Schweizerhof lakói ellen. - Ott bizonyára nem történhet meg, hogy egy hotelben, ahol csupa gazdag ember lakik, százan hallgassanak meg egy művészt, és senki se adjon neki semmit...
Kérdésem azonban egyáltalában nem úgy hatott rá, mint ahogyan elképzeltem. Eszébe sem jutott, hogy közönségére haragudjék; ellenkezőleg, megjegyzésemben önmaga ellen irányuló szemrehányást érzett, tehetsége kétségbevonását, amiért nem tudta kivívni jutalmát; és mentegetőzni kezdett.
- Az ember nem mindig keres egyformán - mondta. - Néha az ember bereked, elfárad, hiszen ma is kilenc órát gyalogoltam, és majdnem egész nap énekeltem. Nehéz munka. És az arisztokraták nagy urak ám, néha nincs is kedvük tiroli nótákat hallgatni.
- De mégis, hogy lehet az, hogy semmit sem adtak? - ismételtem makacsul.
A dalnok nem is értette megjegyzésemet.
- Nem is ez a legnagyobb baj - mondta - hanem az, hogy itt... on est très serré par la police,[126] a rendőrség, az a baj. A köztársasági törvények szerint itt nem szabad énekelni, bezzeg Olaszországban, az ember mehet, amerre akar, senki se szól egy szót sem. De itt, ha akarják, megengedik, ha nem akarják, börtönbe is csukhatják az embert.
- Csak nem?
- De igen. Ha egyszer megtiltják, s az ember mégis tovább énekel, becsukhatják. Én már ültem három hónapot - mesélte mosolyogva, mintha az lenne életének egyik legszebb emléke.
- De hiszen ez borzasztó! - kiáltottam fel. - Miért?
- Svájcban ez így van az új köztársasági törvények szerint - magyarázta megélénkülve. - Nem akarják megérteni, hogy a szegény embernek is valahogy meg kell élnie. Ha nem lennék nyomorék hát dolgoznék. De hát kinek ártok azzal, ha énekelek? Miféle dolog az, hogy a gazdagok élhetnek, ahogy akarnak, de un bauvre tiaple, egy szegény ördög, mint én, az nem élhet sehogy se. Miféle köztársasági törvények ezek? Ha ez így van, akkor mi nem akarunk köztársaságot, igaz-e, kegyelmes uram? Nem akarunk köztársaságot, hanem... hanem egyszerűen... egyszerűen csak... - kissé belezavarodott - természeti törvényeket akarunk.
Teletöltöttem poharát.
- Miért nem iszik? - bátorítottam.
Fölemelte poharát és meghajolt felém.
- Tudom, hogy mit akar - mondta hunyorogva és ujjával megfenyegetett. - Le akar itatni, hogy aztán meglássa, mi történik; de nem, ez nem fog sikerülni magának.
- Miért akarnám leitatni? - tiltakoztam. - Csak egy kis örömöt akartam magának szerezni.
Úgy látszik, a kis ember megbánta, hogy megsértett, amikor rossz szándékot tételezett fel bennem. Zavarba jött, fölállt és megszorította könyökömet.
- Nem, nem - mondotta és könyörgően pillantott rám nedves szemével. - Hiszen csak tréfáltam.
Ezután szörnyen zavaros, cikornyás mondat következett, amelynek végső jelentése az akart lenni, hogy én végeredményében egészen rendes fickó vagyok.
- Je ne vous dis queça! - fejezte be.
Így iddogáltunk és beszélgettünk ketten a kis énekessel, a pincérek pedig továbbra is fesztelenül szemléltek és nyilván csúfoltak bennünket. Akármennyire érdekelt is a beszélgetés, nem tudtam észre nem venni őket és bevallom, egyre jobban dühbe gurultam. Az egyik pincér most felkelt, az emberke háta mögé lépett, és közvetlen közelből vizsgálgatva a tarkóját, elmosolyodott. Amúgy is telve voltam felháborodással a Schweizerhof lakosaival szemben, és mérgemet még senkin sem tölthettem ki; a pincér-közösség szemtelensége még jobban felbőszített. Belépett a portás is, sapkáját le sem véve, mellém ült és az asztalra könyökölt. Ezzel az önérzetemen és hiúságomon ejtett sérelemmel betelt a mérték, kitört belőlem az egész este folyamán felgyülemlett és visszafojtott düh. Miért hajlong alázatosan ez a portás a bejáratnál, mikor egyedül vagyok, most pedig, amikor egy kóbor énekessel ülök az asztalnál, hogyan merészel durván és neveletlenül mellém telepedni? Elöntött a forró harag és felháborodás, amelyet szeretek magamban, s amelynek szívesen engedek utat, amikor feltámad bennem, mert megnyugtatóan hat rám s - ha rövid időre is - rendkívüli hajlékonyságra, erőre és energiára korbácsolja fel fizikai és erkölcsi képességeimet. Felugrottam.
- Mit nevet? - ordítottam rá a pincérre; éreztem, hogy arcom elsápad és ajkam önkéntelenül megremeg.
- Nem nevetek, én csak úgy... - hebegte a pincér és meghátrált.
- Nem igaz, maga nevet, kineveti ezt az urat. Maga pedig mi jogon ül itt, amikor vendégek vannak? Ne merészeljen leülni! - rivalltam rá a portásra.
A portás dörmögve feltápászkodott, és az ajtó felé indult.
- Hogy merészeli kinevetni ezt az urat és melléje ülni, amikor ő vendég, maga pedig szolga? Miért nem nevetett rajtam a vacsoránál, és miért nem ült le mellém? Azért, mert ezen az úron rossz ruha van, és az utcán énekel, rajtam pedig jó ruha van, ugye? Szegény ember, igaz, de százszor többet ér magánál, mert nem bántott senkit, maga pedig megbántotta őt.
- De hiszen én semmit sem csináltam, mit akar? - válaszolta gyámoltalanul ellenségem, a pincér. - Tőlem ugyan nyugodtan ülhet.
A pincér nem értette meg, amit mondtam, és német szóáradatom kárbaveszett. A goromba portás védelmébe akarta venni a pincért, de olyan hevesen támadtam rá, hogy most már ő is úgy tett, mintha nem értene meg és csak legyintett. A púpos mosogatólány, akár azért, mert észrevette felhevült lelkiállapotomat és botránytól tartott, akár azért, mert csakugyan osztotta véleményemet, pártomat fogta és közém meg a portás közé furakodva csitította őt, miközben állandóan azt hajtogatta, hogy nekem van igazam: "Der Herr hat Recht! Sie haben Recbt!"[127] - ismételte, s igyekezett megnyugtatni. Az énekes ijedt, szánalmas arccal állt ott, szemmelláthatóan nem értette, miért heveskedem és mit akarok elérni; kérlelt, menjünk el mielőbb. De belőlem egyre bőszebben áradt a haragos bőbeszédűség. Minden eszembe jutott: a tömeg, amely az utcán kinevette, a hallgatók, akik nem akadoztak; és a világért sem voltam hajlandó megnyugodni. Azt hittem, ha a portás és a pincérek nem lettek volna olyan engedékenyek, nagy élvezettel keltem volna velük birokra, vagy botommal fejbevágtam volna valamelyik védtelen angol kisasszonyt. Ha Szevasztopolban vagyok abban a pillanatban, lelkesen vetettem volna magam az angol lövészárokba, szúrva, vagdalkozva.
- És miért vezetett engem ezzel az úrral ebbe a terembe és nem abba? Mi? - támadtam tovább a portást, miközben megragadtam a karját, nehogy faképnél hagyjon. - Mi jogon döntötte el a puszta látszat alapján, hogy ennek az úrnak a helye ebben a teremben van és nem a másikban? Hát a maguk szállodájában nem egyenrangú mindenki, aki fizet? Pedig ez nemcsak a köztársaságban van így, hanem az egész világon! A fene megette ezt a maguk köztársaságát...! Szóval ez maguknál az egyenlőség. Angolokat sose mert volna bevezetni ebbe a terembe, ugyanazokat az angolokat, akik ingyen hallgatták végig ennek az úrnak az énekét, vagyis kilopták a zsebéből, igenis, mindegyikük kilopta a zsebéből azt a néhány centime-ot, amelyet adnia kellett volna a művésznek! Hogyan merészelt bennünket ebbe a terembe vezetni?
- A másik zárva van - válaszolta a portás.
- Nem igaz - ordítottam magamból kikelve -, nincsen bezárva.
- Hát ha jobban tetszik tudni...
- Tudom, hogy hazudik!
A portás hátat fordított nekem.
- Ugyan mit is beszélek! - dörmögte bosszúsan.
- Ne is beszéljen, hanem ebben a percben vezessen be bennünket az étterembe!
Hiába csitított a púpos leány, hiába kérlelt a kis énekes, hogy menjünk inkább haza, odahívattam a főpincért és az emberkével együtt bevonultam az étterembe. A főpincér, izgatott hangom hallatára, felháborodott arckifejezésem láttára, nem ellenkezett, hanem lenéző udvariassággal kijelentette, hogy oda mehetek, ahová tetszik. A portásnak nem tudtam az orra alá dörgölni, hogy hazudott, mert eltűnt, mielőtt még bementem volna a terembe.
Az étterem csakugyan nyitva volt és fényárban úszott; az egyik asztalnál egy angol úr ült hölgyével és vacsorázott. Annak ellenére, hogy külön asztalhoz tessékeltek, piszkos kis énekesemmel egyenesen az angol mellett foglaltam helyet, s oda hozattam megkezdett pezsgősüvegünket.
Az angol házaspár eleinte ámuldozva, majd egyre bosszúsabban szemlélte a kis emberkét, aki inkább holtan, mint elevenen ült mellettem. Valamit beszéltek egymással, a hölgy eltolta tányérját, selyemruháját suhogtatva felállt, s mindketten eltűntek. A üvegajtón láttam, amint az úr dühösen magyarázott valamit a pincérnek, miközben ujjával szüntelenül felénk mutogatott. A pincér bedugta fejét az ajtón, és megnézett bennünket. Boldogan vártam, hogy majd kivezettetnek, és végre módomban lesz szabad folyást engedni felháborodásomnak. De szerencsére - noha akkor ezt fölöttébb bosszantónak éreztem - békén hagytak bennünket.
Az énekes, aki előbb alig ivott, most sietve felhajtotta mindazt, ami még az üvegben maradt, csakhogy mielőbb szedhesse az irháját. Mindazonáltal őszinte hálával - legalábbis nekem úgy tetszett - mondott köszönetet a vendéglátásért. Sírós szeme még sírósabbá, még fényesebbé vált, érthetetlen, zavaros cikornyákban fejezte ki háláját. S mégis, a zagyva mondat, amelyben kifejtette, milyen jó dolga lenne, ha mindenki úgy tisztelné a művészeket, mint én, végtelenül jólesett nekem. Együtt mentünk ki az előcsarnokba. Pincérek csoportja állt ott, s ellenségem, a portás, úgy látszik, éppen reám panaszkodott nekik. Valamennyien úgy néztek rám, mint az őrültre. Amikor a csoport közelébe érkeztünk, megállítottam a kis embert, és a lehető legnagyobb udvariassággal és tisztelettel, amelyre egyáltalán képes vagyok, levettem kalapomat és megszorítottam kezét, elszáradt, elsorvadt ujjait. A pincérek úgy tettek, mintha észre sem vennének; csupán egyikük nevetett fel csúfondárosan.
Amikor a kis emberke elbúcsúzott és eltűnt a sötétben, felmentem szobámba; ki akartam aludni benyomásaimat és ostoba, gyerekes haragomat, amely olyan váratlanul hatalmába kerített. De túlságosan izgatott voltam, semhogy el tudjak aludni. Lementem az utcára, hogy addig járkáljak, amíg egy kissé megnyugszom; nem tagadom, abban is reménykedtem, hogy sikerül összeakaszkodnom a portással, a pincérrel, vagy az angollal és meggyőznöm őt viselkedése kegyetlen s főleg igazságtalan voltáról. De egy lélekkel sem találkoztam a portáson kívül, aki, mihelyt meglátott, hátat fordított nekem; egyes-egyedül sétáltam fel és alá a rakparton.
"Íme, a költészet sorsa - kezdtem bölcselkedni, amikor egy kissé lecsillapodtam. - Mindenki szereti és keresi, az életben mindenki csak ezt szereti és keresi, de senki sem ismeri fel erejét, senki sem becsüli meg az életnek ezt a legnagyobb jótéteményét, senki sem hálás érdemük szerint azoknak, akik ezzel a világot megajándékozzák. Kérdezzünk csak meg akárkit, a Schweizerhof akármelyik lakóját, mi a legfőbb jó ezen a világon, és mindenki, vagy legalábbis száz ember közül kilencvenkilenc gúnyos arckifejezéssel azt fogja mondani, hogy a világon a legfőbb jó - a pénz. »Lehetséges, hogy önnek talán nem tetszik ez a gondolat, nem áll összhangban emelkedett eszméivel - úgymond - de mit csináljunk, ha egyszer az emberi élet úgy van berendezve, hogy csak a pénz szerez boldogságot. Nem tilthatom meg az eszemnek, hogy olyannak lássa a világot, amilyen - hogy felismerje az igazságot.« Szánalmas a te eszed, szánalmas a boldogság, amelyre vágyol, szerencsétlen teremtés vagy, aki magad sem tudod, mire van szükséged... Miért hagytad el, miért hagytátok el valamennyien hazátokat, rokonaitokat, foglalkozástokat és anyagi ügyeiteket, miért jöttetek össze valamennyien Luzernben, ebben a kicsi svájci városkában? Miért tolongtatok ki ma este az erkélyre, és hallgattátok néma áhítattal a kis koldus dalát? És ha most kedve szottyanna újból énekelni, újból ott állnátok és szótlanul hallgatnátok őt... Vajon pénzért, akár milliókért, ki lehetne-e űzni benneteket hazátokból és összeterelni egy olyan kis fészekben, amilyen Luzern? Vajon pénzért voltatok-e hajlandók az erkélyre seregleni, és fél óra hosszat némán, mozdulatlanul állni? Nem! Egyetlen rugó hajt erre benneteket, s mindig is ez lesz az élet legerősebb mozgatója: a költészet vágya, amelyet nem ismertek tudatosan, de érzitek és érezni fogjátok mindaddig, amíg csak az emberinek egy utolsó csírája él bennetek. A költészet szót nevetségesnek találjátok, gúnyos szemrehányásként használjátok, a költészet szeretetét legfeljebb gyermekekben, vagy ostoba fiatal lányokban tartjátok megengedhetőnek, és még ott is kinevetitek: nektek valami pozitívabb kell. De a gyerekek egészséges érzékkel nézik az életet, azt ismerik és szeretik, amit az embernek szeretnie kell, ami boldogságot ad, míg benneteket olyannyira megzavart és megrontott az élet, hogy kinevetitek azt, amit szerettek, és azt hajszoljátok, amit gyűlöltök, és ami boldogtalanságotok okozója. Annyira megzavarodtatok, hogy fel sem ismeritek, mekkora hálával tartoztok annak a szegény tirolinak, aki olyan tiszta élvezetet szerzett nektek; de ugyanakkor kötelességteknek érzitek, hogy hiábavalóan és minden élvezet vagy ellenszolgáltatás nélkül megalázkodjátok holmi lord előtt, feláldozzátok neki nyugalmatokat és kényelmeteket. Micsoda bolondság, micsoda feloldhatatlan félreértés! De nem is ez volt az, ami a legjobban megdöbbentett ma este. A boldogság forrásainak fel nem ismeréséhez, a költői élvezet öntudatlanságához már-már hozzászoktam, szinte meg is értem, olyan gyakran találkoztam már vele az életben. A tömeg durva és öntudatlan kegyetlensége sem volt újdonság számomra. Bármit mondanak a népi gondolat védelmezői, tömegben még a jó emberek is csak állati, rút oldalukat fordítják kifelé, így a tömeg csak az emberi természet gyengeségét és kegyetlenségét mutatja. De hogyan lehetséges az, hogy ti, egy szabad és emberies nép gyermekei, keresztények, emberek - részvétlenséggel és gúnnyal viszonoztátok azt a tiszta élvezetet, amelyet egy szerencsétlen könyörgő ember szerzett nektek? De nem, hiszen a ti hazátokban a koldusokat szegényházba gyűjtik, koldus nincs, koldusnak nem szabad lennie, s ezért részvétnek sem szabad lennie, hiszen a koldulás erre épül fel. De hiszen ez az ember igyekezett, örömet szerzett nektek, s könyörgött, adjatok neki pár fillért fölöslegetekből, jutalmul fáradságáért, amellyel nektek örömöt szerzett! Ti pedig fagyos mosollyal szemléltétek őt fényes termeitekből, mint valami csodabogarat, és köztetek, sok száz gazdag ember között nem akadt egyetlenegy - se férfi, se nő - aki egyetlen fillért is odavetett volna neki! Megszégyenülve kellett neki elsomfordálnia tőletek; s az értetlen tömeg nevetése őt üldözte és sértette meg és nem benneteket, amiért érzéketlenek, kegyetlenek és becstelenek vagytok; amiért elloptátok tőle az élvezetet, amelyet nektek szerzett. S mindezért őt bántotta meg a tömeg!
"1857. július 7-én Luzernben, a Schweizerhof Nagyszálló előtt, amelyben csupa gazdag ember lakik, egy kolduló vándor muzsikus fél óra hosszat énekelt és gitározott. Mintegy száz ember hallgatta őt. Az énekes háromszor kért alamizsnát. Egyetlen ember sem adott neki semmit, és sokan kinevették."
Ez nem költői kitalálás, hanem valóságos tény, aki akar, utánajárhat, igazolhatja a Schweizerhof valamennyi vendége, aki július 7-én ott megszállt, s ezek neve az újságokból megtudható.
Ím, egy esemény, amelyet korunk történetíróinak lángbetűkkel, kitörölhetetlenül kellene feljegyezniük. Ez az esemény jelentőségteljesebb, komolyabb és mélyebb értelmű, mint mindaz, amiről újságaink és krónikáink írnak. Hogy az angolok meggyilkoltak még ezer kínait, mert a kínaiak nem hajlandók semmit pénzért vásárolni, s országuk elnyeli a csengő aranyat; hogy a franciák meggyilkoltak még ezer kabilt, mert a búza jól terem Afrikában, meg azután az állandó háború fölöttébb hasznos a hadsereg kiképzésének szempontjából; hogy a nápolyi török követnek nem szabad zsidónak lennie; hogy Napóleon császár gyalogosan sétál Plombières-ben, és a sajtóban biztosítja népét afelől, miszerint ő a nép akaratából uralkodik - mindezek csak szavak, amelyek régóta ismeretes igazságokat igyekeznek közölni vagy elrejteni. Azonban ez az esemény, amely július 7-én történt meg Luzernben, merőben újszerűnek és különlegesnek tűnik fel szememben: nem az emberi természet örök rossz oldalára vonatkozik, hanem a társadalmi fejlődés egy bizonyos korszakára. Nem az emberi cselekedetek történelmébe tartozik, hanem a haladás és a civilizáció történelmébe.
Hogyan lehetséges az, hogy ez az embertelenség, amely sohasem eshetett volna meg akármilyen német, francia vagy olasz faluban vagy városkában, megtörténhetett itt, ahol civilizáció, szabadság és egyenlőség a legmagasabb fokon állnak, s ahol a világ legcivilizáltabb népeinek legcivilizáltabb fiai gyűlnek össze átutazóban? Hogyan lehetséges az, hogy ezek a fejlettség magas fokán álló, humánus emberek, akik a közösségben mindenféle tisztességes és humánus ügyet felkarolnak, képtelenek minden szívbéli emberi érzésre, minden egyéni jótettre? Hogyan lehetséges az, hogy ezek az emberek, akik hivatalaikban, összejöveteleiken, társaságaikban féltő gondoskodással kísérik figyelemmel az Indiában élő nőtlen kínaiak sorsát, a kereszténység és a műveltség elterjedését Afrikában, az emberiség általános színvonalának emelését s az e célból alakuló egyletek munkáját - nem találnak lelkükben egyetlen egyszerű, ősi, emberi érzést sem embertársaik iránt? Talán kiveszett belőlük ez az érzés s helyét elfoglalta a hiúság, a becsvágy és a pénzsóvárság, s most már ezek vezérlik az ilyen embereket hivatalaikban, összejöveteleiken, jótékonycélú társaságaikban? Lehetséges volna, hogy annak az értelmes és önző célú emberi társulásnak az elterjedése, amelyet civilizációnak neveznek, kiöli és megsemmisíti az emberekben az ösztönös és szereteten alapuló társulás vágyát? Hát ez az az egyenlőség, amiért az emberiség annyi ártatlan vért ontott és annyi bűnt követett el? Hát lehetséges az, hogy a népek - miként a gyermekek - megelégszenek az egyenlőség szó puszta hangzásával?
Egyenlőség a törvény előtt? De hiszen az emberek élete nem a törvényhozás szférájában folyik le! Legfeljebb egy ezredrésze esik a törvény alá, a többi ezen kívül marad, erkölcs, szokás, társadalom szférájában. A társadalomban pedig a lakájnak jobb ruha jut, mint az énekesnek, és büntetlenül sértegetheti őt. Nekem jobb ruhám van, mint a lakájnak, s ezért büntetlenül sértegethetem. A portás engem maga fölött állónak ismer el, az énekest maga alatt állónak tekinti; amikor összeültem az énekessel, egyenrangúnak tekintette magát velünk és gorombáskodni kezdett. Orcátlanul viselkedtem a portással, s ekkor a portás alattam állónak érezte magát; a pincér orcátlanul viselkedett, s az énekes alacsonyabbnak érezte magát nála. És lehet-e szabadság, igazi, pozitív szabadság - vagy az, amit az emberek annak neveznek - egy olyan államban, ahol valakit börtönbe csukhatnak, amiért senkinek sem ártva, senkit sem zavarva űzi az egyetlen mesterséget, amelyhez ért, hogy éhen ne haljon?
Milyen szánalmas, boldogtalan teremtés az ember: állandóan határozott döntésekre áhítozik, s közben tehetetlenül vergődik jó és rossz, tények, elképzelések és ellentmondások végtelen óceánjában. Évszázadok óta fáradozik, hogy különválassza az egyik oldalon a jót, a másikon a rosszat. Telnek, múlnak a századok, és akárhol, akármit vessen is az elfogulatlan elme a jó és rossz mérlegébe, a serpenyők meg sem rebbennek, mind a két oldalon egyforma sok a rossz és a jó. Bár megtanulná végre az emberiség, hogy ne elmélkedjék és ne ítélkezzék szigorúan és határozottan, ne akarjon választ adni olyan kérdésekre, amelyek csupán azért adattak fel neki, hogy mindörökre kérdések maradjanak! Bár megtanulná végre, hogy minden eszme egyszerre hazug és igaz! Hazug - egyoldalúsága által, mivel az embernek nem adatott meg, hogy a teljes igazságot átfogja; és igaz, mert az emberi törekvések egyik oldalát fejezi ki. Beosztásokat és alosztályokat eszeltünk ki a jó és a rossz örökké mozgó, végtelen, kavargó káoszában, képzelt vonalakat húztunk az óceánon és most azt várjuk, hogy a tenger e vonal szerint csakugyan ketté fog válni! Mintha nem lenne elképzelhető millió és millió másféle osztályozás, más szemszögből, más síkon. Igaz, minden új osztályozás kidolgozása hosszú évszázadokba telik, de hiszen az évszázadoknak is milliói teltek már el, és milliói fognak még eltelni.
A civilizáció jó, a barbárság rossz; a szabadság jó, a rabság rossz. Íme a képzelt ismeret, amely megsemmisíti és lerontja az emberi természet ősi, nemes, ösztönös törekvését a jóra. És ki fogja pontosan meghatározni, mi a szabadság, mi a zsarnokság, mi a civilizáció, mi a barbárság? Hol a határa az egyiknek és a másiknak? Kinek a lelkében olyan szilárd és rendíthetetlen a jó és rossz mércéje, hogy meg tudná mérni vele a tovatűnő, bonyolult jelenségeket? Kinek olyan átfogó az elméje, hogy akár a mozdulatlan múltban át tudná vele fogni az összes tényeket és felmérni őket egymás ellen? Ki látott már olyan helyzetet, amelyben ne vegyült volna össze a jó és a rossz? S honnan tudom, hogy nem azért látok-e többet az egyikből vagy a másikból, mert nem jó helyen állok? Ki képes rá, hogy értelmével akár csak egy szempillantásra is olyan tökéletesen elszakadjon az élettől, hogy felülről, függetlenül tudja szemlélni? Egy, csak egyetlenegy csalhatatlan vezetőnk van, a világot átfogó szellem, amely valamennyiünket áthat, együttesen és külön-külön, amely valamennyiünkbe belehelyezte a törekvést azután, aminek lennie kell; az a szellem, amely a fának megparancsolja, hogy a nap felé nőjön, a virágnak, hogy magvát elhullassa ősszel, nekünk pedig, hogy öntudatlanul egymás közelségét keressük.
S ezt az egyetlen áldott, csalhatatlan hangot fojtja el a civilizáció zajos, sietős fejlődése. Melyik igazán ember és melyik barbár: az a lord, aki az énekes elnyűtt ruhája láttára dühösen felugrik az asztaltól, aki fáradságáért nem veti oda neki vagyona milliomodrészét, és most jóllakottan, csendes, világos szobájában ülve nyugodtan ítélkezik Kína dolgaiban, és igazságosnak találja az ott végbemenő tömeggyilkosságot; vagy pedig a kis énekes, aki a börtön árnyékában, egy árva frankkal a zsebében húsz éve járja a hegyeket és a völgyeket, senkinek sem ártva, mindenkinek örömet szerezve énekével, akit megbántottak, majdnem kidobtak ma este, és aki fáradtan, éhesen, megszégyenülten kullogott el valamerre, hogy rothadó szalmán töltse az éjszakát?
Az éjszaka halálos csöndjében most messze-messze a város felől felhangzott a kis emberke éneke, gitárjának pengése.
Nem - szólalt meg bennem egy hang -, nincs jogod szánakozni sorsán és felbőszülni a lord jóléte ellen. Ki méri meg a belső boldogságot, amely e két ember lelkében él? Lám, a kis muzsikus most ott ül valahol egy sáros küszöbön, feltekint a ragyogó, holdas égbe, és örömmel énekel a csendes, illatos éjszakában; lelkében nem él sem szemrehányás, sem harag, sem megbánás. De ki tudja, mi megy most végbe ezeknek a gazdag embereknek a lelkében, pompás szobájuk mélyén? Ki tudja, ismeri-e csak egy is közülük azt a gondtalan életörömöt, azt a megbékélt egyetértést a világgal, amely annak a kis embernek a lelkében él? Végtelen a bölcsessége és a jósága annak, aki megengedte és életre hívta mindezeket az ellentmondásokat. Csak te, tehetetlen féreg, aki szemtelenül, törvényellenesen igyekszel behatolni az ő törvényeinek és szándékainak értelmébe - csak te érzed ezeket ellentmondásnak. Ő pedig gyengéden néz le reád mérhetetlen fénylő magasságaiból, és örvendezik az örök harmóniának, amelyben valamennyien ellentmondások közepette és örökösen mozgunk. Büszkeségedben úgy vélted, kiszakíthatod magad a közös törvényszerűségből. De nem, kicsinyes és nevetséges haragoddal a lakájok ellen is csupán beleilleszkedtél az örök és végtelen harmóniába...
1857. július 18.
ALBERT
1
Öt gazdag fiatalember hajnali három óra tájt betért egy pétervári szórakozóhelyre, vigasságra vágyva.
Rengeteg pezsgőt ittak, az úri vendégek legnagyobb része nagyon fiatal volt, a lányok szépek voltak, zongora, hegedű fáradhatatlanul játszotta egyik polkát a másik után, táncnak, lármának nem volt se vége, se hossza - mégis sótlan, unott volt a hangulat, s mindegyik úgy érezte (megesik az efféle), hogy mindez szükségtelen és bosszantó.
Többször is megpróbálták belelovalni magukat a jókedvbe, de az erőltetett vigasság még rosszabb volt az unalomnál.
Az öt fiatalember közül az egyik, aki a többinél is elégedetlenebb volt önmagával, a többiekkel meg az egész estével, megcsömörlötten felállt, megkereste kalapját és kiment, azzal az eltökélt szándékkal, hogy búcsú nélkül távozik.
Az előszobában nem volt senki, de a szomszéd szoba csukott ajtaján két vitatkozó hang szűrődött ki. A fiatalember megállt és hallgatózott.
- Nem mehet, ott vendégek vannak - mondotta a női hang.
- Engedjen be, kérem, nem csinálok semmi rosszat! - könyörgött egy bágyadt férfihang.
- Nem hagyhatom a madame engedélye nélkül - szólt a nő. - Hová megy? Jaj, mit művel...
Az ajtó kitárult, a küszöbön különös férfialak jelent meg. A vendég láttára a szolgáló nem tartóztatta tovább, s a furcsa alak félszegen meghajolva, rogyadozó térdekkel, imbolyogva kilépett az előszobába. Közepes termetű, keskeny és hajlott hátú, zilált hajú férfi volt. Öltözéke kurta felöltő, szűk szárú, rongyos pantalló meg rücskös bőrű, tisztítatlan cipő. A nyakkendő zsineggé zsugorodva feküdt hosszú, fehér nyaka körül. Kabátujja alól piszkos ing kézelője látszott ki, s borult sovány csuklójára. Csenevész testével ellentétben arca finom volt és fehér, orcáin - gyér fekete szakálla, oldalszakálla fölött - gyengéd pirosság játszadozott. Hátravetett, gondozatlan hajfürtjei szabadon hagyták nem nagyon magas, tiszta homlokát. Bágyadt, sötét szeme lágyan, kutatva s ugyanakkor önérzetesen nézett szembe az emberrel. Kifejezése megnyerő összhangban állott ritkás bajuszkája alól kilátszó, szépen ívelt, üde, piros ajkának kifejezésével.
Néhány lépést tett, majd megállt és rámosolygott a fiatalemberre. Úgy mosolygott, mintha nehezére esnék; de amikor a mosoly beragyogta arcát, a fiatalember maga sem tudta, miért, visszamosolygott rá.
- Ki ez? - kérdezte suttogva a szolgálótól, mikor a különös alak eltűnt abban a szobában, amelyből a tánczene szólt.
- Egy bolond muzsikus a színházból - válaszolta a szolgálólány. - Néha eljön a madámhoz látogatóba.
- Gyeleszov, hová lettél? - kiáltották ki eközben a teremből.
A fiatalember, akit Gyeleszovnak szólítottak, visszament.
A muzsikus az ajtóban állt, a táncolókat nézte, a mosolyával, pillantásával, lábának halk toppantásával jelezte, milyen gyönyörűséget szerez neki ez a látvány.
- Jöjjön, táncoljon maga is! - szólította fel az egyik vendég.
A muzsikus meghajolt és kérdőn nézett a háziasszonyra.
- Menjen csak bátran, ha a vendégek hívják - bátorította emez.
A muzsikus csontos, csenevész tagjai hirtelen görcsös mozgásba lendültek. Pislogva, mosolyogva, rángatózva, nehézkesen és esetlenül megindult végig a termen. A francia négyes közepe táján egy jókedvű fiatal katonatiszt, aki nagyon szépen, lelkesen táncolt, hátulról véletlenül meglökte a muzsikust. A muzsikus elveszítette az egyensúlyát, fáradt, gyenge lába néhányszor jobbra-balra kaszált, s azután a férfi teljes hosszában végigvágódott a padlón. Zuhanása erős, szinte recsegő robajjal járt, mégis az első perben majdnem mindenki nevetett rajta.
De a muzsikus nem állt fel. A vendégek elhallgattak, elhallgatott még a zongora is, és Gyeleszov a háziasszonnyal elsőnek szaladt oda hozzá. Könyökére támaszkodva feküdt, és tompán bámult a padlóra maga elé. Amikor fölemelték és az asztalhoz ültették, csontos keze gyors mozdulatával hátradobta haját és elmosolyodott, de a kérdésekre mit sem válaszolt.
- Albert úr! Albert úr! - szólongatta a háziasszony. - Megütötte magát? Hol fáj? Ugye mondtam, nem kellett volna táncolni! Olyan gyenge szegényke - fordult a vendégekhez. - Még járni is alig tud, hát még táncolni.
- Kicsoda tulajdonképpen? - kérdezték többen.
- Szegény fiú, művész. Derék ember, de szerencsétlen, amint látják.
Úgy mondta ezt, mintha a muzsikus ott se volna; láthatóan nem feszélyezte jelenléte. A muzsikus magához tért, s mintha valamitől megijedt volna, behúzta a nyakát, és eltaszította a körülötte állókat.
- Nincs semmi bajom - kiáltotta hirtelen; látható erőfeszítéssel feltápászkodott a székről, s hogy bebizonyítsa, semmije sem fáj, kiperdült a szoba közepére, szökellni próbált, de megtántorodott és újra elesett volna, ha meg nem támogatják.
A vendégek meghökkentek; valamennyien a muzsikust nézték, és senki se mert megszólalni.
A muzsikus szemében megint kihunyt a fény, szemlátomást megfeledkezett a szobában levőkről. Térdét dörzsölgette, majd hirtelen felkapta a fejét, toppantott remegő lábával, az előbbi színpadias mozdulattal hátravetette haját, azután pedig odament a hegedűshöz, és kivette kezéből a hegedűt.
- Semmi bajom! - ismételte és fölemelte a hegedűt. - Muzsikáljunk, uraim!
- Milyen különös ember! - suttogták a vendégek.
- Hátha nagy tehetség vész el ebben a szerencsétlenben - vélekedett az egyik.
- Igen, szerencsétlen, valóban szerencsétlen! - mondta a másik.
- Milyen finom az arca! Van benne valami rendkívüli - jegyezte meg Gyeleszov. - No, lássuk csak...
2
Albert ezalatt ügyet sem vetett a jelenlevőkre, álla alá szorította a hegedűt és meghangolta, miközben lassú léptekkel járkált fel-alá a zongora mellett. Ajka szenvtelenül összeszorult, szeme nem látszott, de keskeny girhes háta, hosszú fehér nyaka, görbe lába, borzas fekete feje együttvéve furcsa, bár - meglepő módon - cseppet sem nevetséges látványt nyújtott.
Miután meghangolta a hegedűt, fogott egy akkordot, hátravetette a fejét, és a zongoristához fordult, aki nekikészült, hogy kísérje játékát.
- "Melancholie, G-dúr!" - mondta parancsoló gesztussal.
Majd nyomban utána, mintegy bocsánatot kérve parancsoló mozdulatáért, szelíden elmosolyodott, s mosolyogva nézett végig közönségén. Haját hátravetette azzal a kezével, amelyben a vonót tartotta, azután megállt a zongora sarkánál, és a vonót lágy mozdulattal végighúzta a húrokon. Zengő, tiszta hang töltötte be a szobát; a vendégek elhallgattak.
A téma hangjai szabadon, szárnyalón áradtak az első nyomában, váratlan tiszta és megnyugtató fénnyel ragyogták be minden egyes hallgató belső világát. Egyetlen hamis vagy oda nem illő hang sem zavarta meg a hallgatók áhítatát, minden egyes hang egyforma tiszta, finom és jelentős volt. A vendégek némán, repeső bizakodással figyelték a dallam kibontakozását. Az unalom, a zajos szórakozottság, a lelki bénultság állapotából, amelyben még az imént tespedtek, egyszer csak észrevétlenül egy másik, rég elfeledett világba kerültek. Lelkük hol a múlt csendes szemléletébe merült el, hol régi boldogság szenvedélyes emléke támadt fel benne, hol a hatalom és a tündöklés ellenállhatatlan vágya, hol meg alázat, szelíd szomorúság, kielégületlen szerelem. A dallam pedig áradt, hol gyengéd-bánatosan, hol hevesen és kétségbeesetten, hangjai olyan szabadon vegyültek egymással, olyan hibátlanul, olyan erővel, olyan ösztönös-öntudatlanul ömlöttek, hogy az ember nem is hangokat hallott, hanem szinte magától ömlött a lelkébe valami réges-régen ismert, de most először kimondott poézis gyönyörű áradata. Albert minden hanggal nagyobbra nőtt. Már rég nem volt se rút, se furcsa. Állával szorította a hegedűt, s szenvedélyes figyelemmel fülelt hangjára, lába néha-néha görcsösen rándult. Csontos háta hol kiegyenesedett, hol meghajolt erőfeszítésében. Feszülten behajlított bal karja mintha megmerevedett volna ebben a helyzetében, csupán csontos ujjai mozogtak sebesen; jobb karja pedig simán, finoman, észrevétlenül mozgott. Arcáról átszellemült, ihletett boldogság sugárzott, szeme szárazon csillogott, orrcimpája kitágult, piros ajka vonaglott gyönyörűségében.
Feje néha mélyebben hajolt hegedűje fölé, szeme lezárult, arcát, amelyet haja félig eltakart, szelíd boldogság mosolya ragyogta be. Néha hirtelen mozdulattal kiegyenesedett, lábát előrevetette, tiszta homloka, csillogó tekintete, melyet végigjártatott a szobán, büszkeséget, fenséget, hatalma tudatát árulta el. A zongorista egyszer mellé ütött, hamis akkordot fogott. A muzsikus arca, alakja fizikai szenvedésről tanúskodott. Egy pillanatra megállt, toppantott, s gyerek módjára dühösen kiáltott fel: "Moll, c-moll!" A zongorista kijavította magát, Albert lehunyta szemét, elmosolyodott, újra megfeledkezett magáról, a többiekről meg az egész világról, és boldogan engedte át magát a zene hatalmának.
Míg játszott, a szobában levők alázatosan hallgattak, úgy tetszett, lélegzetüket, szívük dobbanását is a zenéhez igazítják.
A jókedvű katonatiszt mozdulatlanul ült az ablak alatt, a padlóra meredt, s nagy ritkán, sóhajtva szedte a levegőt. A lányok néma csendben üldögéltek a fal mellett, néha-néha összenéztek, ámuldozó elismeréssel szemükben. A háziasszony kövér, mosolygós arca valósággal megdagadt élvezetében. A zongorista rászívta magát tekintetével Albert arcára, úgy igyekezett követni játékát; minden izma megfeszült abbeli félelmében, hogy újra hibázik. Az egyik vendég, aki társainál többet ivott, hasmánt feküdt a pamlagon, s igyekezett meg sem mozdulni, nehogy elárulja megindultságát. Gyeleszov egészen furcsán, szokatlanul érezte magát. Fejét jeges gyűrű szorította össze, hol szűkölve, hol meg tágulva, hajgyökerei rendkívül érzékenyekké váltak, hátán hideg borzongott végig, a torkában valami egyre feljebb-feljebb emelkedve, vékonyka, hegyes tűkkel szurkálta orrát, szájpadlását, orcáján észrevétlenül könnyek peregtek végig. Megrázkódott, igyekezett észrevétlenül elfojtani és letörölgetni őket, de nyomukba újabbak tolultak s csorogtak végig arcán. A benyomásoknak valami különös láncolata folytán Albert hegedűjátékának első hangjai visszavitték Gyeleszovot kora ifjúságába. A fáradt, életunt férfi egyszerre megint tizenhét éves, önelégült, csinos, áldottan ostoba és öntudatlanul boldog ifjúnak érezte magát. Eszébe jutott első szerelme - rózsaszín ruhácskás unokahúga, eszébe jutott első vallomása a hársfasorban, a véletlen csók tüze, leírhatatlan édessége, a természet s az akkori környezet egész tündéri, kifürkészhetetlen varázsa. Múltba kalandozó képzelete előtt megjelent a leány ragyogó alakja, bizonytalan reménységek, érthetetlen vágyak ködében, s újra ott érezte magában a törhetetlen hitet a lehetetlen boldogság lehetségességében. Amit akkor nem értékelt eléggé - egymás után támadt fel előtte az élménynek minden perce, de nem úgy, mint a tovatűnő jelen semmitmondó mozzanatai, hanem mint a múlt megrögződött, egyre kiteljesedő, szemrehányó képei. Gyönyörködött bennük és könnyezett; nem azért sírt, mert elmúlt az az idő, amelyet jobbra használhatott volna (ha visszakapja az elmúlt időt, most sem használja fel jobban), nem: csupán azért sírt, mert az az idő elmúlt és sohasem tér vissza. Az emlékek maguktól merültek fel, Albert hegedűje pedig mindig csak egyet mondott. Ezt mondotta: "Elmúlt számodra, örökre elmúlt az erő, a szerelem és a boldogság ideje, soha vissza nem tér. Sirasd, hullasd rá minden könnyedet, addig sirasd, míg bele nem halsz könnyeidbe - ez az egyetlen boldogság, melyben még részed lehet."
Az utolsó variáció végére Albert arca kipirult, szeme lángolva égett, halántékán verejték gyöngyözött. Homlokán kidagadtak az erek, teste egyre élénkebben mozgott, vértelen ajka már nem zárult össze, egész alakját áttüzesítette a mohó, átszellemült gyönyör.
Egy utolsó kétségbeesett lendülettel, haját megrázva, leeresztette a hegedűt, és büszke, boldog mosollyal nézett végig a jelenlevőkön. Azután háta meggörnyedt, feje lecsuklott, ajka összezárult, szeme kihamvadt, s mintha szégyellné magát, félénken pislogva, botladozva átkullogott a másik szobába.
3
Valami furcsa ment végbe valamennyi jelenlevőben, s valami furcsa érződött a síri csendben, amely Albert játéka nyomán támadt. Mintha mindegyikük szerette, de nem tudta volna kimondani, hogy mindez mit jelent. Mit jelent ez a fényes, meleg szoba, a cifra lányok, a derengő hajnal az ablak előtt, a felforrósodott vér, az elszálló hangok nyomán támadó tiszta érzés? De senki sem próbálta meg kimondani, hogy mindez mit jelent; ellenkezőleg, mivel úgy érezték, nincs erejük egészen annak a pártjára állni, ami ezt az új érzést támasztotta bennük, inkább fellázadtak ellene.
- De jól játszik! - mondta a tiszt.
- Csodálatosan! - sóhajtotta Gyeleszov s ruhája ujjával lopva végigtörölte arcát.
- De most már ideje hazamenni, uraim - szólalt meg a pamlagon fekvő vendég, miután kissé összeszedte magát. - Adni kell neki valamit. Rendezzünk gyűjtést.
Albert ezalatt egyedül ült a másik szobában a díványon. Csontos térdére könyökölt, izzadó, piszkos kezével törölgette arcát, haját borzolgatta és boldogan mosolygott magában.
Elég szép összeget gyűjtöttek össze számára. Gyeleszov vállalta, hogy átadja.
A muzsika olyan szokatlan, erős hatást tett rá, hogy az az ötlete támadt: valami módon jót tesz ezzel az emberrel. Magához veszi, felöltözteti, munkát szerez neki - egyszóval kiragadja kétes helyzetéből.
- Elfáradt? - kérdezte Alberttől, mikor odalépett hozzá.
Albert csak mosolygott.
- Maga igazi tehetség. Komolyan kellene foglalkoznia zenével, nyilvánosság előtt fellépnie!
- Ihatnék... - szólt Albert, mintha most riadna fel álmából.
Gyeleszov bort hozott, és a muzsikus mohón felhajtott két pohárral.
- De finom ez a bor! - mondotta.
- Milyen szép darab ez a "Melankólia!" - mondta Gyeleszov.
- Ó, igen, igen! - felelte Albert mosolyogva. - De bocsásson meg, nem tudom, kihez van szerencsém... Ön talán gróf vagy herceg, nem adhatna kölcsön egy kis pénzt? Nincs semmim - tette hozzá némi hallgatás után. - Szegény ember vagyok. Nem tudom visszafizetni...
Gyeleszov elpirult, elszégyellte magát és gyorsan átadta a muzsikusnak az összegyűjtött pénzt.
Albert utánakapott.
- Nagyon köszönöm - mondta. - Most pedig muzsikáljunk; annyit játszom magának, amennyit akar. Csak ihatnék előbb valamit, csak ihatnék! - tette hozzá és felállt.
Gyeleszov újra megtöltötte a hegedűs poharát, s azután maga mellé ültette.
- Ne haragudjék, ha nyíltan beszélek - kezdte. - Tehetsége felkeltette érdeklődésemet. Úgy látom, nehéz helyzetben van.
Albert hol Gyeleszovra nézett, hol a háziasszonyra, aki időközben a szobába lépett.
- Engedje meg, hogy felajánljam szolgálataimat - folytatta Gyeleszov. - Ha valamire szüksége van, nagyon örülnék, ha egy időre hozzám költözne. Egyedül élek, talán segítségére lehetnék valamiben.
Albert csak mosolygott és nem válaszolt.
- Miért nem köszöni meg - unszolta a háziasszony. - Hisz ez magának valóságos jótétemény. De ami azt illeti, önnek nem tanácslom - fordult azután Gyeleszovhoz és fejét csóválta.
- Nagyon szépen köszönöm - szólt Albert és nyirkos kezével megszorította Gyeleszov kezét. - De most muzsikáljunk, kérem szépen!
A többi vendég azonban már indulófélben volt, s bárhogy kérlelte is őket Albert, kisereglettek az előszobába.
Albert elbúcsúzott a háziasszonytól, fölvette széles karimájú, gyűrött kalapját meg ócska malaclopóját - ez volt minden téli ruházata -, és Gyeleszovval együtt kilépett a ház elé.
Amikor Gyeleszov új pártfogoltjával beült kocsijába, és megérezte az iszákos, mosdatlan emberek jellegzetes szagát, amely a muzsikusból áradt, már-már megbánta tettét, gyerekes lágysággal és megfontolatlansággal vádolta magát. Amellett mindaz, amit Albert mondott, olyan bárgyú és ízetlen volt, s a szerencsétlen a szabad levegőn olyan ocsmányul berúgott, hogy Gyeleszov megundorodott tőle. "Mit kezdek vele?" - gondolta.
Negyedórai kocsizás után Albert elhallgatott, kalapja lábához gurult, ő maga az ülés sarkába hanyatlott, és csakhamar horkolni kezdett. A kerekek egyenletesen nyikorogtak a fagyos havon, a szürkület gyenge fénye alig hatolt be a jégvirágos ablakon.
Gyeleszov a szomszédjára sandított. A köpeny-borította hosszú test élettelenül hevert mellette. Gyeleszovnak úgy tetszett, a törzsön nagy fekete orrú, hosszú fej himbálózik, de mikor jobban odanézett, meglátta, hogy amit orrnak, arcnak nézett, az Albert haja, igazi arca pedig lejjebb van. Odahajolt és vonásait fürkészte. Újra meglepte homlokának, finom rajzú szájának szépsége.
Fáradt idegei, az álmatlan éjszaka s a hajnali óra, meg az imént hallott muzsika hatása alatt Gyeleszov ennek az arcnak láttára újra visszaszállt abba a boldogító világba, amelybe aznap éjszaka betekintett; megint feltámadt benne ifjúságának boldog, nagylelkű ideje, és most már nem bánta, amit tett. Abban a pillanatban őszintén, teljes szívvel szerette Albertet és eltökélte, hogy jót tesz vele.
4
Másnap reggel, mikor felébresztették, mert hivatalba kellett mennie, Gyeleszov kellemetlen meglepetéssel látta maga körül régi spanyolfalát, régi inasát, óráját az éjjeli asztalkán. "De hát mit láthatnék egyebet, mint ami mindennap körülvesz?" - kérdezte magától. S ekkor eszébe jutott a muzsikus fekete szeme, átszellemült mosolya; agyán átsuhant a "Melankólia" dallama meg az egész tegnapi furcsa éjszaka.
Most azonban nem ért rá azon elmélkedni, helyesen vagy helytelenül cselekedett-e, amikor magához vette Albertet. Öltözködés közben gondolatban beosztotta napját, fogta iratait, kiadta személyzetének a legszükségesebb utasításokat, és sietve fölvette köpönyegét, sárcipőjét. Elmenet benézett az ebédlőbe. Albert, arcát a párnába fúrva, minden tagját elnyújtva, rongyos, piszkos ingben mélyen aludt a bőrdíványon, ahová előző este eszméletlen állapotban lefektették. Gyeleszov úgy érezte, valami nincs rendjén.
- Menj át kérlek a nevemben Borjuzovszkijhoz, kérd el tőle két napra a hegedűjét az úr részére - mondta inasának. - Aztán ha az úr felébred, itasd meg kávéval, és adj neki fehérneműt az enyémből meg valami régi ruhát. Általában gondoskodjál róla, kérlek.
Amikor késő este hazatért, Albertet legnagyobb meglepetésére nem találta otthon.
- Hová lett? - kérdezte az inast.
- Mindjárt ebéd után elment - felelte az. - Fogta a hegedűt és elment. Megígérte, hogy egy óra múlva visszajön, de mostanáig se került elő.
- Ejnye, de bosszantó - sopánkodott Gyeleszov. - Hogy engedhetted el, Zahar?
Zahar pétervári lakáj volt, nyolc esztendeje szolgált Gyeleszovnál. Gyeleszov, mint afféle magányos agglegény, minden szándékát közölte vele, és szerette tudni a véleményét minden dolgáról.
- Hogy ne engedtem volna el? - válaszolta Zahar zsebórájával játszadozva. - Ha azt tetszett volna mondani, Dmitrij Ivanovics, hogy tartsam itthon, akkor valahogy itthon tartottam volna. De csak a ruhára nézve tetszett intézkedni.
- Hm! Bosszantó! No és mit művelt, amíg nem voltam itthon?
Zahar elvigyorodott.
- Hiába, ilyen a művészféle, Dmitrij Ivanovics, kérem! Mihelyt fölébredt, madeirát kért, aztán a szakácsnővel meg a szomszéd inassal szórakozott. Jaj de sokat nevettük... Ellenben szó, ami szó, nagyon jó a szíve. Adtam neki teát, felszolgáltam az ebédet, semmit se akart egyedül enni, mindennel megkínált. És ahogy a hegedűn játszik, hát szó, ami szó, ilyen művész még Izlernél[128] sem igen akad. Az ilyet érdemes tartani. Hogy játszotta a "Volga anyácskánk habjait"... szó, ami szó, az embernek a könnye is megered. Jaj de szép! Még az emeletről is jöttek le az előszobába meghallgatni.
- Aztán felöltöztetted? - szakította félbe Gyeleszov.
- Hogyne öltöztettem volna: a nagyságos úr hálóingét adtam rá és a magam kabátját. Az ilyen emberen érdemes segíteni, szó, ami szó, aranyos ember. - Zahar elmosolyodott. - Mind azt kérdezte tőlem, hogy milyen rangban van a nagyságos úr, meg hogy vannak-e befolyásos ismerősei, meg hány jobbágya van...
- No, jól van, csak most aztán találd meg, és máskor ne adj neki inni, mert azzal csak bajt okozol szegénynek.
- Ammár igaz - vágott a szavába Zahar. - Rossz bőrben van a nyomorult, az előző uramnak volt egy ilyen ispánja...
Gyeleszov réges-rég ismerte már az iszákos ispán históriáját, leintette hát Zahart, meghagyta, készítsen elő mindent éjszakára, aztán pedig menjen el és keresse meg Albertet, hozza haza.
Lefeküdt, eloltotta a gyertyát, de soká nem jött álom a szemére.
Egyre csak Albert járt az eszében. "Ismerőseim nagy része talán furcsállná mindezt - gondolta magában -, de az ember oly ritkán tehet valamit másért, hogy hálát kell adnia Istennek, ha ilyen alkalom kínálkozik. Nem akarom elszalasztani. Megteszek mindent, mindent, ami csak tőlem telik, hogy segítsek ezen a szerencsétlenen. Hátha nem is elmeháborodott, csak elitta az eszét? Ami azt illeti, sok pénzembe nem fog kerülni; ahol egy ember jóllakik, ott kettő se marad éhesen. Egy ideig hadd lakjék itt nálam, azután majd találunk neki állást, vagy hangversenyt rendezünk neki, kirántjuk a kátyúból, aztán majd csak lesz valahogy."
Elmefuttatása végén kellemes önelégültség áradt el a lelkén.
"Igazán nem is vagyok én rossz ember; korántsem vagyok rossz ember - gondolta. - Sőt, éppenséggel nagyon is jószívű vagyok, ha másokhoz mérem..."
Már elalvóban volt, amikor a nyíló előszobaajtó nyikorgása és léptek zaja riasztotta fel.
"Szigorúbban kell vele bánnom - gondolta. - Jobb lesz úgy; ez kötelességem."
Csengetett.
- Hazahoztad? - kérdezte a belépő Zahartól.
- Szerencsétlen ember ez, Dmitrij Ivanovics - felelte Zahar, sokatmondón csóválta fejét és szemét lehunyta.
- Részeg?
- Nagyon gyenge.
- Elhozta a hegedűjét is?
- El, a háziasszony ideadta.
- Kérlek, ne ereszd most be hozzám, fektesd le aludni és holnap semmiképpen se engedd el hazulról.
De Zahar még be sem csukta maga mögött az ajtót, mikor a szobába belépett Albert.
5
- Csak nem akar már aludni? - kérdezte mosolyogva. - Ott voltam, Anna Ivanovnánál; roppant kellemesen töltöttük az estét. Muzsikáltunk, nevettünk, jó társaság volt. Adjon nekem egy pohár innivalót, akármit - tette hozzá és fölemelte az asztalkán álló vizesüveget - akármit, csak ne vizet!
Épp olyan volt, mint előző este: ugyanaz a bájos mosoly szemében, ajkán, ugyanaz a sugárzó, tiszta homlok, gyenge, lötyögő végtagok. Zahar kabátja éppen rá volt szabva, a Gyeleszov hálóingének széles, tiszta keményítetlen gallérja festőien vette körül vékony fehér nyakát; ebben különösen gyermekdednek, ártatlannak látszott. Leült Gyeleszov ágya szélére és szótlanul, sugárzón, hálásan mosolygott reá. Gyeleszov Albert szemébe nézett és érezte, hogy megint rabul ejti a fiatalember mosolya. Megfeledkezett álmosságáról, megfeledkezett kötelességéről, hogy szigorúan bánjék vele, nem kívánt egyebet, mint szórakozni, zenét hallgatni s akár hajnalig elbeszélgetni Alberttel. Kiszólt Zaharnak, hozzon egy üveg bort, cigarettát és Albert hegedűjét.
- Nagyszerű - helyeselt Albert. - Még nincs késő, muzsikálhatunk, játszom, ameddig csak kívánja.
Zahar látható helyesléssel hozott egy palack francia vörös bort, két poharat, a gyenge cigarettát, amelyet Albert szívni szokott, és a hegedűt. De nem feküdt le, ahogyan ura mondta, hanem szivarra gyújtott, és letelepedett a szomszéd szobában.
A muzsikus már hegedűje után nyúlt, de Gyeleszov megállította:
- Beszélgessünk inkább.
Albert engedelmesen leült az ágy szélére, és megint sugárzón elmosolyodott.
- Igaz, majd elfelejtettem! - kiáltott fel hirtelen, tenyerével homlokára csapott, és arca gondterhelt, kíváncsi kifejezést öltött. (Arckifejezése mindig megelőzte mondanivalóját.) - Ha szabad kérdeznem... - elakadt, majd így folytatta: - az az úr, aki tegnap este ott volt önnel... N-nek szólította... csak nem a híres N. fia?
- De igen, édes fia - válaszolta Gyeleszov; sehogy sem értette, miért érdekli ez Albertet.
- Úgy, úgy - mondta a muzsikus elégedetten mosolyogva. - Mindjárt észrevettem, hogy a modorában van valami rendkívül előkelő. Szeretem az arisztokratákat; van bennük valami különös finomság, elegancia. Hát az a katonatiszt, aki olyan gyönyörűen táncol... az is nagyon tetszett nekem, olyan nemes és vígkedélyű. Ha jól tudom, N. N. szárnysegéd, ugye? - kérdezősködött tovább.
- Melyik? - kérdezte Gyeleszov.
- Az, aki meglökött, amikor táncoltunk. Bizonyosan remek ember!
- Dehogyis, üresfejű léhűtő - felelte Gyeleszov.
Albert azonban lelkesen védelmébe vette:
- Ó, nem, az lehetetlen! - kiáltotta. - Van benne valami rendkívül elbájoló. És kitűnő muzsikus - tette hozzá. - Előadott valamit egy operából, rég nem tetszett nekem valaki úgy, mint ez az úr.
- Igaz, jól játszik, de én mégsem szeretem a játékát - mondta Gyeleszov, igyekezvén a társalgást a zenére terelni. - Nem érti a klasszikus zenét; márpedig Donizetti és Bellini... ez csak nem muzsika? Magának is bizonyára ez a véleménye.
- Ó nem, ó nem, engedje meg, kérem - tiltakozott Albert lágy, bocsánatkérő arckifejezéssel. - A régi muzsika is muzsika, és az új muzsika is muzsika. Az új zenének is vannak csodálatos szépségei, gondoljon csak az "Alvajáró"-ra! Vagy a..Lammermoori Lucia" fináléjára! Hát Chopin? Hát Meyerbeer "Ördög Robert"-je?! Néha arra gondolok... - megállt, nyilvánvalóan küszködött, hogy összeszedje kusza gondolatait -... arra gondolok, ha Beethoven még élne, sírna örömében, ha az "Alvajáró"-t hallhatná. Minden zenében van szépség. Először akkor hallottam az "Alvajáró"-t, amikor Viardot[129] és Rubini[130] vendégszerepelt nálunk... hát az olyan volt, hogy... - mondotta Albert csillogó szemekkel, és két karjával olyan mozdulatot tett, mintha valamit ki akarna tépni a melléből. - Az ember kicsi híja, hogy bele nem halt a gyönyörűségbe.
- És most milyennek találja itt az operát? - kérdezte Gyeleszov.
- Bosio[131] kiváló énekesnő - felelte Albert. - Nagyszerű a technikája, de itt nem fogja meg az embert - mondotta beesett mellére mutatva. - Énekesnőnek szenvedély kell, belőle pedig hiányzik a szenvedély. Gyönyörködtet, de nem fáj.
- Hát Lablache?[132]
- Még Párizsban hallottam, "A sevillai borbély"-ban; akkor egyedülálló volt, de megöregedett. Nem való már operaénekesnek, mert öreg.
- Nem baj, hogy öreg, azért az együttesekben mégis kitűnő - mondta Gyeleszov, mindig ezt szokta mondani, valahányszor Lablache-ra került a szó.
- Már hogyne lenne baj! - felelte Albert szigorúan. - Ne legyen öreg. A művésznek nem szabad megöregednie. Sok minden kell a művészethez, de a legfontosabb a tűz! - kiáltotta csillogó szemmel, s mindkét kezét égnek vetette.
S csakugyan, félelmetes belső tűz lángolt egész valójában.
- Jaj, Istenem! - sóhajtott fel. - Ismeri Petrovot, a festőt?
- Nem, nem ismerem - válaszolta Gyeleszov mosolyogva.
- De szeretném, ha megismerné! Szívesen elbeszélgetne vele. Hogy ért a művészethez! Azelőtt gyakran találkoztunk Anna Ivanovnánál, de most Anna Ivanovna, nem tudom miért, megharagudott rá. Pedig nagyon szeretném, ha összeismerkednének. Petrov nagy, nagy tehetség.
- Képeket fest? - kérdezte Gyeleszov.
- Nem is tudom; azt hiszem, nem, de művész, az akadémián dolgozott. Micsoda ötletei vannak! Néha egészen bámulatos dolgokat tud mondani. Ó, Petrov nagy tehetség, csakhogy rendetlen életet él. Kár érte - tette hozzá mosolyogva. Azután felállt az ágyról, fogta a hegedűt és hangolni kezdett.
- Mikor volt utoljára az operában? Régen? - kérdezte Gyeleszov.
Albert körülnézett, felsóhajtott, a fejéhez kapott.
- Jaj, hát nem mehetek! - mondotta s visszaült Gyeleszov ágya szélére. - Megmondom, miért - folytatta majdnem suttogva. - Nem mehetek el az operába, nem játszhatok, nincs semmim, semmim... se ruhám, se lakásom, se hegedűm. Nyomorúságos élet! Nyomorúságos egy élet! - ismételte néhányszor. De hát minek is járnék operába? Minek az? Nem kell - jelentette ki mosolyogva. - Ah, a "Don Juan"!
És homlokára csapott.
- Menjünk el együtt valahová - ajánlotta Gyeleszov.
Albert nem válaszolt, felugrott, álla alá kapta a hegedűt, és játszani kezdte az első felvonás fináléját, s maga énekelte hozzá Mozart operájának szövegét.
Gyeleszovnak a haja szála is égnek meredt, amikor meghallotta a haldokló kormányzó hangját.
- Nem, nem bírok most játszani - mondta Albert és letette a hegedűt. - Sokat ittam.
De nyomban utána odament az asztalhoz, töltött magának fél pohár bort és visszaült Gyeleszov ágyára.
Gyeleszov egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Albert néha elmosolyodott, olyankor Gyeleszov is mosolygott. Egyikük sem szólt; de tekintetük, mosolyuk percről percre szorosabbra fűzte kapcsolatukat. Gyeleszov érezte, hogy egyre jobban megszereti ezt az embert, s megfoghatatlan örömet érzett efölött.
- Volt már szerelmes? - kérdezte tőle hirtelen.
Albert pár pillanatra elmélázott, majd szomorú mosoly ragyogott fel arcán. Gyeleszovhoz hajolt és farkasszemet nézett vele.
- Mért kérdi ezt tőlem? - suttogta. - De nem baj, magának mindent elmondok, maga tetszik nekem - folytatta egy idő múlva s körülnézett. - Nem csapom be, elmondok mindent úgy, ahogy történt, a kezdet kezdetétől. - Megállt, s a szeme furcsán, vadul kimeredt. - Tudja, hogy gyengeelméjű vagyok... Igen, igen - folytatta - Anna Ivanovna bizonyosan megmondta. Mindenkinek azt mondja, hogy őrült vagyok. Ez nem igaz, Anna Ivanovna tréfából mondja, pedig nagyon derék asszony; és egy ideje valóban nem érzem magam teljesen egészségesnek.
Megint elhallgatott és tágra nyílt, kimeredő szemmel bámult a sötét ajtóra.
- Azt kérdi, voltam-e már szerelmes? Igen, voltam - suttogta szemöldökét magasra rántva. - Régen történt, még akkor, amikor állásban voltam a színháznál. Második hegedűt játszottam az operai zenekarban, ő pedig mindig a baloldali betűs páholyban ült.
A muzsikus felállt, Gyeleszov füléhez hajolt.
- De nem, minek nevezzem meg - mondotta azután. - Valószínűleg ismeri, mindenki ismeri őt. Nem szóltam hozzá, csak néztem; tudtam, én szegény művész vagyok, ő pedig előkelő dáma. Nagyon is jól tudtam. Csak néztem és nem reméltem semmit.
Elmerengett emlékein.
- Hogyan történt, nem tudom, nem emlékszem rá; de egyszer elhívtak hozzá, hogy kísérjem hegedűn. Mi vagyok én, szegény művész! - ismételte fejét csóválva, mosolyogva. - De nem, nem tudom elmondani, nem vagyok rá képes... - kiáltott fel és homlokához kapott. - Istenem, de boldog voltam!
- Gyakran volt nála? - kérdezte Gyeleszov.
- Egyszer, egyetlenegyszer... de magam voltam a hibás, megbolondultam. Szegény művész vagyok, ő pedig előkelő hölgy. Nem lett volna szabad semmit se mondanom. De megbolondultam, őrültségeket követtem el. Azóta mindennek vége számomra. Petrovnak igaza van: jobb lett volna nekem, ha csak az operában látom...
- Mit csinált? - kérdezte Gyeleszov.
- Jaj, hagyjon, hagyjon, úgyse tudom elmondani.
Arcát kezébe temette s jó ideig nem szólt.
- Későn érkeztem a színházba. Petrovval ittunk aznap este, izgatott voltam. Ő már ott ült a páholyában és egy tábornokkal beszélgetett. Nem tudom, ki volt az a tábornok. A páholy legszélén ült, kezét a korlátra tette; fehér ruha volt rajta, gyöngysor a nyakán. A tábornokkal beszélgetett és rám nézett. Kétszer is rám nézett. A frizurája meg ilyen volt... Nem játszottam, csak álltam a bőgősök mellett és néztem. Akkor jött rám először... Ő rámosolygott a tábornokra, és közben engem nézett. Megéreztem, hogy rólam beszél, és egyszer csak úgy láttam, hogy nem a zenekarban vagyok, hanem a páholyban, mellette állok és a kezét fogom, itt ezen a helyen. Mi lehet ez?
- Élénk képzelőerő - vélekedett Gyeleszov.
- Nem, nem... de hisz nem is tudom úgy elmondani, ahogy történt - felelte Albert elkomorulva. - Már akkor is szegény voltam, nem volt lakásom, és amikor játszottam a zenekarban, néha a színházban töltöttem az éjszakát.
- Hogyan? A színházban? A sötét, üres teremben?
- Ó, nem félek én az efféle ostobaságoktól. Jaj, várjon csak. Amikor mindenki elment, bementem abba a páholyba, amelyben ő ült, és ott aludtam. Ez volt az én egyetlen boldogságom. Ó, micsoda éjszakákat töltöttem ott! Csakhogy egyszer aztán megint rámjött. Éjszaka sok mindent láttam, de hogy mit, azt nem tudom elmondani. - Lehorgasztotta fejét, úgy nézett Gyeleszovra. - Mi lehet ez? - kérdezte.
- Különös! - mondotta Gyeleszov.
- Nem, nem, várjon csak! - Füléhez hajolt és súgva folytatta. - A kezét csókoltam, sírtam ott mellette, sok mindent beszéltem neki. Éreztem parfümje illatát, hallottam a hangját. És ő is sok mindent mondott nekem akkor éjszaka. Azután elővettem a hegedűmet, és halkan játszani kezdtem. Kitűnően játszottam. De elfogott a félelem. Nem hiszek a kísértetekben, nem félek az ilyen szamárságoktól, hanem a fejemet féltettem - mondta szeretetre méltó mosollyal, és megérintette homlokát. - A boldogtalan eszemet féltettem; úgy rémlett, valami történik a fejemben. Vagy talán semmiség az egész? Mit gondol?
Mind a ketten hallgattak egy ideig.
Und wenn die Wolken sie verbüllen,
Die Sonne bleibt doch ewig klar -
énekelte Albert szelíd mosollyal. - Nem igaz? - tette hozzá kérdőn.
Ich auch habe gelebt und genossen -[133]
- Ó, az öreg Petrov de jól megmagyarázná magának mindezt!
Gyeleszov szótlanul, ijedten bámult a fiatalember sápadt, izgatott arcába.
- Ismeri a Juristenwalzert? - kiáltott fel Albert hirtelen, s Gyeleszov válaszát meg sem várva felpattant, fogta a hegedűt és vidám keringőbe kezdett. Szemlátomást úgy képzelte, hogy egész zenekar kíséri, önfeledten mosolygott, ringatózott; gyönyörűen játszott.
- Eh! Eleget mulattunk! - mondta, mikor befejezte, s meglóbálta a hegedűt.
Egy ideig szótlanul gunnyasztott, majd újra megszólalt:
- Megyek - mondotta. - Maga nem jön?
- Hová? - kérdezte Gyeleszov meglepetten.
- Menjünk vissza Anna Ivanovnához, ott lehet mulatni, lárma, sokaság, muzsika...
Gyeleszov az első percben majdnem beleegyezett, de azután észbekapott és a lelkére beszélt Albertnek, hogy ne menjen most oda.
- Csak egypár percre.
- Igazán mondom, ne menjen.
Albert felsóhajtott, letette a hegedűt.
- Hát maradjak itthon?
Egy utolsó pillantást vetett az asztalra (a bor már elfogyott), jóéjszakát kívánt és kiment.
Gyeleszov csengetett.
- Jól vigyázz, sehová se engedd Albert urat engedélyem nélkül - figyelmeztette Zahart.
6
Másnap ünnep volt. Gyeleszov fölébredt s beült a szalonba kávézni, olvasni. Albert még nem mozdult a szomszéd szobában.
Zahar óvatosan benyitott az ebédlőbe és utánanézett.
- Képzelje csak, Dmitrij Ivanovics, a csupasz bőrdíványon fekszik és úgy alszik! Nem engedte, hogy megágyazzak neki. Olyan, mint a kisgyerek. Szó, ami szó, igazi művész!
Tizenkettő tájban az ebédlőből krákogás, köhögés hallatszott.
Zahar újra bement, Gyeleszov áthallotta Zahar gyengéd unszolását és Albert bágyadt, könyörgő hangját.
- No, mi újság? - kérdezte, amikor Zahar kijött.
- Bánkódik, Dmitrij Ivanovics. Nem hajlandó mosakodni, jóformán búskomor. Italért könyörög.
- Nem, ha már belefogtam, ki kell tartanom - bátorította magát Gyeleszov.
Megtiltotta Zaharnak, hogy bort adjon Albertnek, s azzal újra könyvébe mélyedt; de azért akaratlanul is fülelt, mi megy végbe az ebédlőben. Nem mozdult semmi, csupán időnként hallatszott fojtó, nehéz köhögés és harákolás. Így telt el két óra. Gyeleszov felöltözött, s mielőtt elment hazulról, mégis rászánta magát, hogy benézzen lakótársához. Albert mozdulatlanul ült az ablaknál, fejét kezére hajtva. Felnézett. Arca sárga volt, ráncos, és nemcsak bánatos, hanem mélységesen szerencsétlen. Gyeleszov üdvözlésére megpróbált elmosolyodni, de arca ettől csak még szomorúbb lett. Úgy tetszett, bármely percben sírva fakadhat. Nagy nehezen felállt és meghajolt.
- Nem kaphatnék egy pohárka közönséges vodkát - kezdte könyörgőn. - Olyan gyenge vagyok... kérem szépen!
- A kávétól sokkal jobban megerősödik. Azt tanácsolom, igyék feketekávét.
Albert arca egyszeriben elveszítette gyerekes kifejezését; hidegen, tompán bámult ki az ablakon és leroskadt a székre.
- Nem akar reggelizni?
- Nem, köszönöm, nincs étvágyam.
- Ha kedve támad hegedülni, engem nem zavar - mondta Gyeleszov és az asztalra tette a hegedűt.
Albert megvető mosollyal nézett a hangszerre.
- Nem, túlságosan gyenge vagyok, nem tudok játszani - mondta és eltolta magától.
Ezek után bármit szólt is hozzá Gyeleszov, akár azt javasolta, menjen sétálni, akár azt, hogy este menjen vele színházba, csak alázatosan hajlongott és makacsul hallgatott. Gyeleszov elment hazulról, tett néhány látogatást, ismerőseinél ebédelt és színház előtt hazament, hogy átöltözzék és megtudja, mit csinál a muzsikus. Albert a sötét előszobában gubbasztott, térdére könyökölve, állát kezébe támasztva bámult a kályhában lobogó tűzbe. Tisztán, rendesen volt öltözve, megmosdott és megfésülködött, de szeme tompán, fénytelenül meredt a semmibe, és egész lénye még bágyadtabbnak, még elcsigázottabbnak tetszett, mint délben.
- Ebédelt, Albert úr? - kérdezte tőle Gyeleszov.
Albert igenlően bólintott, Gyeleszovra pillantott, majd ijedten lesütötte szemét.
Gyeleszov meghökkent.
- Beszéltem magáról az igazgatónak - mondotta s most már ő sem nézett Albert szemébe. - Szívesen befogadja a zenekarba, ha hajlandó próbát játszani előtte.
- Köszönöm, nem tudok játszani - dünnyögte Albert és bement szobájába; nagyon óvatosan, halkan csukta be az ajtót maga mögött.
Pár pillanattal később éppoly halkan lenyomódott a kilincs, Albert kijött, kezében a hegedű. Futó, mérges pillantást vetett Gyeleszovra, letette a hegedűt a székre és megint eltűnt.
Gyeleszov vállat vont és elmosolyodott.
"Mit csináljak? Nem vétettem ellene" - gondolta magában.
Mikor késő este hazatért, ez volt első kérdése:
- Nos, hogy van a muzsikusunk?
- Rosszul! - felelte Zahar kurtán, határozottan. - Egyre csak sóhajtozik, köhög, egy árva szót sem szól, csak vodkáért könyörgött valami ötször. Adtam neki egy pohárral. Nehogy tönkretegyük szegényt, Dmitrij Ivanovics, kérem. Az az ispán is...
- Nem hegedül?
- Nem a, hozzá se nyúl. Kétszer bevittem neki a szobába, de fogja s lopva kiviszi megint - felelte Zahar mosolyogva. - Meg tetszik engedni, hogy adjak neki inni?
- Nem, várjunk még egy napig, lássuk, mi lesz belőle. Most mit csinál?
- Bezárkózott a szalonba.
Gyeleszov bement dolgozószobájába, kiválasztott néhány francia könyvet meg egy német újszövetséget.
- Holnap reggel tedd ezt be a szobájába, és vigyázz, ki ne ereszd - mondotta Zaharnak.
Másnap reggel Zahar jelentette urának, hogy a muzsikus egész éjjel nem aludt, ide-oda járkált a szobákban, bejutott a tálalóba is, próbálgatta kinyitni a szekrényt meg az ajtót, de Zahar gondossága folytán minden be volt zárva. Zahar azt is elbeszélte, hogy alvást színlelve hallotta, amint Albert a sötétben magában motyogott és izgatottan hadonászott.
Albert napról napra borongósabb, hallgatagabb lett. Gyeleszovtól láthatóan félt, arca beteges riadalmat fejezett ki, valahányszor tekintetük találkozott. Sem könyvet, sem hegedűt nem vett a kezébe, és a hozzá intézett kérdésekre nem válaszolt.
A muzsikus ott-tartózkodásának harmadik napján Gyeleszov késő este jött haza, fáradtan, rosszkedvűen. Egész nap futkosott, kilincselt egy látszólag könnyű és egyszerűen elintézhető ügyben, de - amint ez néha megesik - minden erőfeszítése ellenére egyetlen lépéssel sem jutott előbbre. Azonkívül a klubban is veszített whisten. Ezért volt rosszkedve.
- Bánom is én! - felelte Zaharnak, amikor az inas beszámolt Albert szánalmas állapotáról. - Holnap határozott választ kérek tőle, hajlandó-e nálam maradni és követni tanácsaimat vagy sem. Ha nem, hát nem kényszerítjük. Úgy érzem, megtettem, ami tőlem telt.
"Lám, így tegyen az ember jót! - gondolta, amikor magára maradt. - Vállalom a kényelmetlenséget, a házamba fogadom ezt a mocskos senkifiát, úgyhogy idegen vendég délelőtt be se teheti hozzám a lábát, vesződöm vele, fáradozom az érdekében, ő meg úgy tekint rám, mint egy gonosztevőre, mintha a magam passziójára kalitkába zártam volna. És ami még ennél is felháborítóbb: egyetlen lépést sem hajlandó tenni a saját érdekében. Ilyenek mind! (Ez a "mind" az emberekre vonatkozott általában s főként azokra, akikkel most nem volt semmi dolga.) És most vajon mit gondol magában? Miért búslakodik, mért fáj a szíve? Talán visszavágyik a mocsárba, ahonnét kiemeltem? A megaláztatásokba, amelyekben része volt? A nyomorba, amelytől megmentettem? Úgy látszik, már olyan mélyre süllyedt, hogy nehezére esik a tisztességes élet... Gyerekes vállalkozás volt az egész - korholta önmagát. - Mi jutott eszembe: másokat irányítani, mikor önmagammal is alig boldogulok!" Szerette volna most mindjárt elbocsátani Albertet, de némi gondolkodás után másnapra halasztotta.
Éjszaka lármára ébredt: az előszobában valaki feldöntötte az asztalt, ezt hangos szóváltás, lábdobogás követte. Gyeleszov gyertyát gyújtott és meglepetten fülelt.
- Tessék várni, szólok Dmitrij Ivanovicsnak - mondotta Zahar. Majd Albert hangja hallatszott: valamit motyogott, ingerülten és összefüggéstelenül. Gyeleszov kiugrott az ágyból, s gyertyával a kezében kiszaladt az előszobába. Zahar éjjeli öltözékben állt az ajtó előtt, Albert - régi malaclopójában, széles karimájú kalapjában - megpróbálta félretuszkolni, és könnyes, elfúló hangon rivallt rá:
- Nincs joga engem visszatartani! A papírjaim rendben vannak, nem loptam maguktól semmit! Megmotozhat! Megyek a rendőrkapitányhoz!
- Tessék segíteni, Dmitrij Ivanovics! - fordult Zahar az urához, miközben hátával továbbra is elállta az ajtót. - Albert úr éjszaka közepén fölkelt, megtalálta a kabátom zsebében a kulcsot, és megivott egy egész üveg édes pálinkát. Hát szabad ilyet tenni? Most pedig mindenáron el akar menni. Meg tetszett tiltani, azért nem is engedhetem el.
Amikor Albert meglátta Gyeleszovot, még erélyesebben ostromolta Zahart.
- Senki sem tarthat vissza! Nincs hozzá joguk! - kiáltotta egyre hangosabban.
- Állj félre, Zahar - mondotta Gyeleszov. - Nem akarom tartóztatni, nincsen hozzá jogom, de azt tanácsolnám, maradjon legalább holnapig - fordult aztán Alberthez.
- Senki sem tartóztathat! Megyek a rendőrkapitányhoz! - kiáltotta Albert. Egyre hevesebben ordítozott, de csak Zaharhoz intézte szavait, Gyeleszovra rá sem nézett. - Segítség! - üvöltött fel hirtelen, eszelős kétségbeeséssel.
- Miért ordít? Hisz senki sem tartja vissza - mondta Zahar és kinyitotta az előszobaajtót.
Albert nem kiabált tovább. "Aha, nem sikerült? El akartak pusztítani. De nem!" - motyogta halkan, miközben felhúzta sárcipőjét. Aztán megindult kifelé az ajtón; nem búcsúzott senkitől, csak motyogott magában, érthetetlenül. Zahar levilágított neki a lépcsőn, azután visszajött.
- Hálistennek, hogy elment, Dmitrij Ivanovics! - mondta. - Ki tudja, mi lett volna belőle... Most aztán át kell számolni az ezüstöt.
Gyeleszov csak fejét csóválta, nem felelt. A két első estére gondolt, amelyet a muzsikussal töltött, azután eszébe jutott, milyen bánatosan tengette itt napjait Albert az ő, Gyeleszov, hibájából; főként pedig eszébe jutott az a meglepetésből, szeretetből, szánalomból kevert édes érzés, melyet a fiatal muzsikus az első pillanattól fogva ébresztett benne, és szívét megint elöntötte a részvét. "Mi lesz most vele? - gondolta. - Se pénze, se meleg ruhája, egyes-egyedül a hideg éjszakában..." Már-már utána szalajtotta Zahart; de nagyon késő volt.
- Hideg van kinn? - kérdezte.
- Bizony erősen fagy, Dmitrij Ivanovics - felelte Zahar. - El is felejtettem mondani, tavaszig még tűzifát kell vásárolnunk.
- Látod, pedig azt állítottad, még marad is.
7
Az éjszaka valóban hideg volt, de Albert nem érezte a hideget, annyira felhevítette a pálinka meg a vitatkozás.
Az utcára kilépve körülnézett, és elégedetten dörzsölte kezét. Az utca kihalt volt, de a lámpások hosszú sora még vörösen világított, a tiszta égen csillagok tündököltek. "Nos?" - szólt fel a kivilágított ablaknak Gyeleszov lakásában, azzal kezét kabátja alá, pantallója zsebébe süllyesztette, és előregörnyedve, nehézkes, bizonytalan léptekkel megindult jobb felé. Lábában, gyomrában ólomsúlyokat érzett, feje zúgott, valami láthatatlan erő taszigálta jobbra-balra, de csak ment, ment előre, Anna Ivanovna lakása felé. Agyában furcsa, összefüggéstelen gondolatok kóvályogtak. Hol Zaharral való veszekedése ötlött eszébe, hol a tenger, meg a hajóút, mikor először érkezett Oroszországba - hol egy jókedvű éjszaka, mikor barátjával mulatott a kocsmában, amely mellett éppen elhaladt, hol ismerős dallam zendült fel képzeletében, és eszébe jutott szerelmének tárgya, a szörnyűséges éjszaka a színház nézőterén. Mindezek az emlékek, bár összefüggéstelenül, de oly elevenen támadtak fel képzeletében, hogy szemét lehunyva nem tudta, mi a valóság: az-e, amit csinál, vagy az, amit gondol. Nem tudta, nem érezte, hogyan mozognak a lábai, hogy tántorogva hogyan ütődik neki a falnak, hogyan néz maga körül s hogyan rója egyik utcát a másik után. Csak azt tudta és azt érezte, ami torz nyüzsgésben váltakozva képzeletébe tolult.
A Malaja-Morszkaján végighaladva megbotlott és elesett. Egy pillanatra föleszmélve óriási, pompás épületet látott maga előtt, és folytatta vándorútját. Az égen nem látszott sem csillag, sem hajnali derengés, sem hold, az utcai lámpások sem világítottak már, de azért minden tárgy tisztán kivehető volt. Az utca végén magasló épület ablakai világítottak, de fényük imbolygott, mint vízbéli tükörkép. Az épület egyre közelebb, közelebb, egyre tisztábban láthatóan tornyosult Albert elé. De a fények eltűntek, mihelyt belépett a széles kapun. Benn sötét volt. A boltozatos folyosókon magányos léptek visszhangzottak, közeledtére menekülő árnyak siklottak tova. "Miért jöttem ide?" - kérdezte magától Albert; de ellenállhatatlan erő vonzotta egyre tovább, egy hatalmas terem mélyére... Valami emelvény állt ott, s akörül fura kis emberkék sorakoztak némán. "Ki fog beszélni?" - kérdezte Albert. Senki sem felelt, de az egyik emberke az emelvényre mutatott szótlanul. Az emelvényen már ott állt egy magas, sörtehajú, sovány ember, tarka háziköntösben. Albert azonnal felismerte barátját, Petrovot! "Milyen furcsa! Hogy kerül ide?" - gondolta Albert. "Nem, barátaim! - mondotta Petrov valakire mutatva. - Nem értettétek meg ezt az embert, aki köztetek élt; nem értettétek őt! Nem megvásárolható virtuóz, nem zenegép, nem elmeháborodott, nem elveszett ember. Hanem zseni, zenei lángész, mely észrevétlenül és érzékeletlenül pusztul el köztetek." Albert azonnal megértette, hogy barátja kiről beszél, de nem akarván őt feszélyezni, szerényen lehorgasztotta fejét.
"Mint szalmaszálat, úgy emésztette el őt a szent tűz, melyet mindannyian szolgálunk - folytatta a hang -, de megvalósította mindazt, amit Isten beléhelyezett, s ezért nagy embernek kell őt mondanunk. Megvethettétek, kínozhattátok, megalázhattátok - folytatta a hang egyre erősödőn -, de hiába, ő mérhetetlenül nagyobb volt és lesz mindannyiótoknál. Ő mindenkit egyformán szeret vagy megvet, ami egyre megy, és csupán annak szolgál, amit felsőbb hatalmak oltottak beléje. Egyet szeret csupán: a szépséget, a világnak ezt az egyetlen igazi áldását. Igen, ilyen ez az ember! Boruljatok le előtte, boruljatok térdre!" - kiáltotta a hang.
De most másik hang szólalt meg halkan a terem másik végén. "Nem vagyok hajlandó térdre borulni előtte - mondotta ez a hang, s Albert nyomban felismerte benne Gyeleszov hangját. - Miért lenne nagy ez az ember? És miért kellene előtte leborulnunk? Talán bizony becsületesen, rendesen viselkedett? Vagy hasznot hajtott a társadalomnak? Hisz tudjuk mind, hogy pénzt kért kölcsön és nem fizette vissza, hogy elvitte egy művésztársa hegedűjét és zálogba tette... (»Szent Isten, honnét tudja mindezt?« - gondolta Albert, s feje még mélyebbre horgadt.) Hisz tudjuk, hogy milyen alávalóan hízelgett a legjelentéktelenebb embereknek, pénzért hízelgett nekik! - folytatta Gyeleszov. - Tudjuk, hogy csúfosan elkergették a színháztól! Hogy Anna Ivanovna már a rendőrséggel akarta elvitetni." ("Istenem, uram, ez mind igaz, de védj meg engem - suttogta Albert - hiszen csak te tudod, miért tettem mindezt.")
"Elég volt, szégyellje magát! - mennydörgött ismét Petrov hangja. - Milyen jogon vádolja őt? Hiszen nem élte az ő életét, nem ismeri révületeit! (»Igaz, igaz!« - suttogta Albert.) A művészet az ember nagyságának legmagasabbrendű megnyilvánulása. Csak ritka kiválasztottaknak jut osztályrészül, és a kiválasztottat olyan magaslatra emeli, hogy beleszédül és nehezen őrizheti meg ép eszét. A művészetben is, mint minden harcban, vannak hősök, akik mindenüket feláldozzák hivatásuknak és mégis belepusztulnak, nem érnek célhoz."
Petrov elhallgatott, Albert fölemelte a fejét, és fennszóval elkiáltotta magát: "Igaz, igaz!" - De hangja elhalt, hangtalanul.
"Magának ehhez semmi köze! - szólt rá szigorúan Petrov, a festő. - Igen, akárhogy megvetitek, lenézitek - folytatta ismét a többiekhez fordulva -, valamennyiőtök közül mégis ő a legjobb; a legboldogabb!"
Albert túláradó boldogsággal a lelkében hallgatta ezeket a szavakat. Nem állhatta meg tovább, odament barátjához és meg akarta csókolni.
"Hordd el magad innét, nem ismerlek - förmedt rá Petrov. - Eredj utadra, mert sosem érsz célhoz..."
- Vigyázz magadra, részeg vagy! Így sosem érsz célhoz - kiáltotta a rendőr a keresztezésnél.
Albert megtorpant, összeszedte maradék erejét, s tőle telhetően szilárd léptekkel befordult a mellékutcába.
Innen már csak pár lépés volt Anna Ivanovna házáig. Az előszobából fény hullott a havas udvarra, a kapu előtt szánok, kocsik várakoztak.
Albert gémberedett kezével a korlátba kapaszkodva felszaladt a lépcsőn és becsengetett.
A szolgáló kidugta álmos képét az ajtónyíláson, és mérgesen pislogott Albertre.
- Nem szabad! - rivallt rá. - Magát nem szabad beengedni - s azzal becsapta az ajtót.
Zeneszó, női beszéd, kacagás hallatszott ki a lépcsőházba. Albert leült a padlóra, fejét a falnak támasztotta, és behunyta a szemét. Az összefüggéstelen, de ismerős látomások tömege abban a pillanatban újult erővel lepte el, hullámai a hátára vették, és ringatva vitték valahová messze, az ábrándok szabad, gyönyörű világába. Az ajtón polka hangjai szűrődtek ki. Ezek a hangok is azt mondták, hogy ő a legjobb és a legboldogabb! A közeli templomban misére harangoztak, s a harangszó is azt mondta: "Igen, ő a legjobb és a legboldogabb!" - "Visszamegyek abba a terembe gondolta Albert. - Azt akarom, hogy Petrov még sok mindent, nagyon sok mindent mondjon nekem." De a teremben nem volt senki, Petrov helyett az emelvényen maga Albert állt, és hegedűjén játszotta mindazt, amit azelőtt a hang mondott el. De az a hegedű nagyon furcsa szerkezetű volt: teljes egészében üvegből készült, és mindkét kézzel meg kellett ölelni és lassan magához szorítani ahhoz, hogy hangot adjon. A hangja pedig olyan finom és elbűvölő volt, amilyenhez foghatót Albert még soha életében nem hallott. Minél erősebben szorította magához az üveghegedűt, annál édesebb boldogság töltötte el a szívét. Minél erősebben zengett a hegedű hangja, annál fürgébben menekült az árnyék, s annál jobban megvilágosodtak a terem falai áttetsző, derengő fénnyel. De nagyon óvatosan kellett játszani a hegedűn, nehogy eltörjön. Albert óvatosan, szépen játszott az üveghangszeren. Olyan dallamokat csalt ki belőle, amelyeket - ezt érezte - soha többé nem fog hallani senki. Lassan már kezdett kifáradni, amikor más, távoli, tompa hang ütötte meg a fülét. A harang szava volt az, és a harang azt mondta: "Igen." Valahol messze, messze a magasban ezt zengte a harang: "Szerencsétlennek hiszitek, megvetítek őt, pedig ő a legjobb és a legboldogabb! Soha többé senki sem fog játszani ezen a hangszeren."
Ezek az ismerős szavak egyszerre olyan bölcsnek, újnak, helytállónak tetszettek, hogy Albert abbahagyta a hegedülést, kezét, szemét égnek emelte, s igyekezett nem mozdulni többé. Szépnek és boldognak érezte magát. Bár a teremben egy lélek sem volt, kidüllesztette a mellét, fejét fölemelte s úgy állt ott az emelvényen, hogy mindenki láthassa. Egyszer csak könnyű kéz érintette vállát; megfordult, és a félhomályban női alakot pillantott meg. Szomorúan nézett rá, és rosszallón csóválta fejét. Albert azonnyomban megértette, hogy amit cselekszik, helytelen, és elszégyellte magát. "Hová megyünk?" - kérdezte tőle; a nő még egyszer hosszan, merően nézett rá, és bánatosan meghajtotta fejét. Ő volt az, tökéletesen és teljesen ő volt, akit Albert szeretett; még a ruhája is ugyanaz volt, telt fehér nyakán gyöngysor ragyogott, gyönyörű karja könyökig födetlen volt. Megfogta Albert kezét és kivezette a teremből. "Kijárat a túlsó oldalon" - mondotta Albert; de a nő nem válaszolt, csak mosolygott és kivezette a teremből. A küszöbön Albert meglátta a vizet és a holdat. De a víz nem volt lenn, mint ahogy lenni szokott, a hold pedig nem volt fenn az égen - fehér tányér, egyhelyütt, ahogy az ember megszokta. Nem, a hold és a víz együtt voltak és mindenütt - fönn is, lenn is, oldalt és körös-körül mindenfelé. Albert a nővel együtt belevetette magát a vízbe-holdba, és tudta, hogy most végre szabad megölelnie azt, akit mindennél jobban szeret ezen a világon; megölelte és elviselhetetlen boldogság ömlött el rajta. "Vajon nem álom-e mindez?" - kérdezte magától. De nem! Valóság volt, több mint valóság: valóság és emlék volt egyben. Érezte, hogy az a kimondhatatlan boldogság, amelyet abban a percben élvez, elmúlt és soha többé vissza nem tér. "Miért sírok?" - kérdezte szerelmétől. A nő szótlanul szomorúan nézett vissza rá. És Albert megértette, hogy ezzel mit akar mondani. "Hogyhogy, hiszen élek!" - mondta. A nő nem válaszolt, mozdulatlanul nézett maga elé. "Iszonyú! Hogy értessem meg vele, hogy élek? - gondolta Albert rémülten. - Istenem, hiszen élek, értsen meg!" - suttogta.
"Ő a legjobb, a legboldogabb!" - zengte a hang. De valami egyre jobban fojtogatta Albertet. A hold meg a víz volt-e az, vagy a nő ölelése, vagy könnyei - nem tudta; de érezte, hogy nem ér rá kimondani, amit kellene, és nemsokára mindennek vége.
Két vendég, Anna Ivanovnától kilépve, belebotlott a küszöbön ülő Albertbe. Egyikük visszament és kihívta a háziasszonyt.
- Micsoda kegyetlenség - mondotta. - Akár meg is fagyhatott volna szegény.
- Jaj, ez az Albert, hát itt kuksol! - sopánkodott a háziasszony - Annuska! Vigye csak be és fektesse le valamelyik szobában - utasította a szolgálót.
- De hiszen élek, miért temetnek el? - motyogta Albert, amikor eszméletlenül bevitték a szobába.
1858. február 28.
Jegyzetek
égi orosz űrmérték; 1 stof = kb. 12 deciliter. [VISSZA] 1780-ban alapított szabadkőműves társaság. [VISSZA]108. Tugendbund (Erényszövetség): 1808-ban alapított német társaság, amely a hazafiasság ápolásának ürügyén a francia igát akarta lerázni. Napóleon feloszlatta. [VISSZA]
109. Mihail Andrejevics Miloradovics: orosz tábornok (1770-1825). [VISSZA]
Gyenyisz Vasziljevics Davidov: orosz költő, az 1812-es honvédő háború hőse, a Napóleon elleni partizánmozgalom egyik kezdeményezője (1784-1839). [VISSZA]111. Költségekbe verik magukat, hogy fogadhassanak bennünket. [VISSZA]
112. Kérem, uraim! [VISSZA]
113. A régi papírrubel körülbelül három és félszerte kevesebbet ért az ezüstrubelnél. [VISSZA]
Mezőgazdasági ismeretek gyűjteménye. [VISSZA]115. Körben forgó okoskodás. [VISSZA]
116. Belij = fehér. [VISSZA]
117. John Murray: angol könyvkiadó, aki útikalauz-sorozatot adott ki (1809-1892). [VISSZA]
118. Közös étkezés. [VISSZA]
119. Széplélek. [VISSZA]
120. Királyi palota Párizsban. [VISSZA]
121. Uraim és hölgyeim, ha azt hiszik, hogy szépen keresek, hát nagyon tévednek: szegény ördög vagyok. [VISSZA]
122. Most pedig, uraim és hölgyeim, eléneklem önöknek a Rigi-dalt. [VISSZA]
123. Uraim és hölgyeim, köszönöm és jóéjszakát kívánok. [VISSZA]
124. Igen, a cukor jó, édes, szeretik a gyerekek! [VISSZA]
125. Csak ennyit mondok! [VISSZA]
Az embert nagyon szorongatja a rendőrség! [VISSZA]127. Az úrnak igaza van! Önnek igaza van! [VISSZA]
Nevezetes Pétervár környéki vendéglő a múlt században. [VISSZA] Pauline Viardot: neves olasz énekesnő (1821-1910). [VISSZA]130. Giovanni Battista Rubini: olasz tenorista (1795-1854). [VISSZA]
: híres olasz énekesnő (1824-1859). [VISSZA]132. Louis Lablache: olasz operaénekes (1794-1858). [VISSZA]
Bárha a felhők eltakarják,