Kicsiknek és nagyoknak,
a Dunán innen, és a Dunán túl

TARTALOM

JULIANUS HÁROM ÚTJA
(A magyarság őstörténetéről és a Bicinia Hungaricákról)

Három ember áll a parton: Magor, Merjak, és Csubokszár. Három szerény, nyugodt és békés vitéz. Ott állnak a magos parton, alattok tajtékosan, vidáman-haragosan árad a folyó. A beszédit hallgatják. A beszédit hallgassuk:

- Én vagyok az Etil.^[2] Folyóvizem mentén sarjadzott, növekedett hajtás Ti vagytok. Ti már nem emlékeztek rám, de én emlékszem mindhármatokra...

- Emlékszem hajatok színére, asszonyaitok hajlóspálca termetére...

- Emlékszem gyermeki játékaitokra, fűzfasípotokra, bikahólyag dudátokra, dobotokra, sámánaitokra, szent szokásaitokra...

- Emlékszem sátorverő örömötökre, sátratok melegére, állataitok jó szagára, vezérlő csillagaitokra, vezéreitekre...

- Az újszülöttet védő állataitokra, a Jó és a Rossz szellemeknek bemutatott áldozataitokra, áldó imáitokra, ősi isteneitekre, halotti toraitokra, faragott fejfáitokra, faragott bálványaitokra, áldozó berkeitekre, varázsigéitekre; hangos jajra s panaszos dalra, sírásra, sikongásra, dudaszóra...

- Szivárványos hangotokra: dúdoló énekeitekre, dobolós táncaitokra, fegyvertáncaitokra; a fegyverkovácsokra, az íjkészítőkre is; az íjvonó vad erőtökre, vadat kergető szittya erőtökre, dárdavető mozdulataitokra; halat fogó örömötökre, ménesterelő örömötökre; menyasszonyszöktető vágtáitokra, lovas versenyeitekre; fehér lóáldozatotokra...

- Közös szavaitokra... De Ti, ezekre emlékeztek-e még!?

A három vitéz egymásra nézett és figyelt. Figyelték a daloló, beszédes szavakat:

- Kender, komló, ser...gyűrű, gyöngy, tükör...tinó, toklyó, üvecs, ökör...kút, kapu, karó...sátor, sárkány...búza, balta, béka, béke...bölcső, koporsó...hír, kín...gyász, gyom, gyarló...ünnep... ^[3]

Ahogy mondta a Folyó-anyácska, ahogy sorolta e szavakat, úgy bólogattak, mert ismerték mindegyiket.

- Te, Magor kinek ágyékából a magyar nemzet áradt, hosszú utat bejártál, messzire eltávoztál - egészen a Duna két partjáig. Ti ketten itt maradtatok közelemben: Te, Merjak, ki a mari^[4] nemzetet alapítottad, a bal partomon telepedtél meg népeddel; s Te, Csubokszár, a csuvas^[5] nemzet szülője a bal partomon maradtál...

- Kétezer éve váltatok el. Ami volt, arra csak én emlékszem. De néha egy-egy szóban, egy-egy szólásban de még inkább régi dalban, énekben a régi múlt, a régi örökség nektek is eszetekbe jut. Ezért hát Magor, Merjak, és Csubokszár mondom nektek és kérem Tőletek: hallgassatok mesét, járjatok táncot, daloljatok és énekeljetek! Így emlékezzetek majd rám és emlékezzetek egymásra...!

- Beszédem végzém: daloljatok, énekeljetek...daloljatok, énekeljetek...

2. Magna Hungáriában élnek magyarok

Sok évvel ezelőtt írtam le ezt a költött mondát egy csebokszári (csuvasföldi) utazás élményeinek hatása alatt. Julianus harmadik útját készültem megírni de csak eddig jutottam, amit így folytatni nem nagyon lehetett. És amikor újra nekirugaszkodtam volna észrevettem, hogy ezt már megírta egy költőtársunk, méghozzá ugyanilyen címen. Nem baj, akkor én a negyedikről írok, de hát erről is szólott előttem már valaki. (Sőt! Ötödikként egy különös kései találkozásról is írt egy vogul költő^[6] hosszú és szép verset.)

Így hát ezt tovább fokozni, ilyen címen tovább írni nem volna szerencsés. Helyette önként adódott az a megoldás, hogy sorra vegyem ezeket az utakat, s azután egy közös útról, a zene segítségével könnyen bejárható nagy útról próbáljak szólni.

Mindenek előtt Julianus barátról kell megemlékeznünk, akinek életsorsáról keveset tudunk. Szobra egyébként ott látható a budai várban a volt domonkosrendi kolostor mellett, a Halászbástya előtt. Életéről és útjáról Kodolányi János kétrészes, vaskos regényt írt.

Julián, Julianus fráter domonkosrendi barát^[7] volt, aki - társaival - kétszer indult el a keleten maradt magyarok felkutatására Magna Hungariába (Nagy-Magyarországba). Hite és rendje feladata szerint elsősorban missziós, hittérítő szándékkal.

Első keleti útjára minden valószínűség szerint az 1235-36. évben került sor. Julianus ennek az útnak az élményét nem írta le, hanem az ő elbeszélése alapján 1237-ben a pápai kúria számára az ugyancsak domonkos rendi Riccardus barát készített "úti beszámolót", jelentést. E jelentésből kiderül, hogy "régi gestában" olvasták, "hogy keleten, Magna Hungariában élnek magyarok, de nem tudták, hogy hol, s ezért 1232 táján négy domonkost küldtek felkutatásukra. Négyük közül három elpusztult, s csak egy, Ottó tért vissza, utolsó erejét megfeszítve. Halálos ágyán elmondta, hogy merre lehet megtalálni a keleti magyarokat. Az ő útmutatását követve Béla herceg költségén indult el Julianus nevezetes kutatóútjára.

Mivel útirányuk Konstantinápolyba és a Krím félszigeten át vezetett és hosszabb időt töltöttek az itt lakó alánok vagy jászok, a mai oszétok elei között, csaknem bizonyos, hogy Ottó a szavárd magyarokat kereste és feléjük irányította követőit. De mivel nem keltek át a Kaukázuson, nem találták meg maradékaikat. Hathónapos hiábavaló keresés után, miután élelmük és pénzük is elfogyott, két társukat hazairányították, Julianus pedig Gerhardus nevű társával gyalog észak felé indult, a másik távoli ország felé, ahol magyarokról tudtak. A Volgától keletre lakó magyaroktól már a Magyarországra járatos volgai bolgár kereskedőktől is hallhattak, Anonymus éppenséggel ide helyezte az őshazát, s innen vezette el a magyarokat Szuszdalon és Kijeven át a Kárpát-medencébe.

Julianus társa a lakatlan pusztákon át vezető egyhónapos gyalogúton annyira elcsigázódott, hogy egy Volga menti mohamedán városban meghalt. Julianus egy mohamedán pap szolgájaként egyedül ment tovább Volgai Bolgárországba. A Volga és Káma összefolyása körül fekvő, fejlett gazdasággal és művelődéssel rendelkező mohamedán ország fővárosa a keleti oldalon fekvő Bolgari volt. Itt találkozott össze Julianus egy magyar asszonnyal, aki oda ment férjhez." Ő magyarázta el, hogy kétnapi járóföldre hol, merre is laknak a magyarok. "Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakolódtak."

A folytatást és megjelenítést a továbbiakban Arany Jánostól vesszük, aki - valószínűleg Riccardus jelentése alapján - Az utolsó magyar című, töredékben maradt versében így ír erről a találkozásról és fogadtatásról:

Julianus - akit Arany János a följegyzések alapján valószínűleg hűen, hitelesen jelenített meg - hamarosan, 1236 nyarán, amikor megtudta, hogy az öt napi járóföldre állomásozó hatalmas mongol sereg Németország megtámadására készül, hazaindult. A mordvinok földjén, Oroszországon és Lengyelországon keresztül karácsony második napján (dec. 26.) ért a szepességi kapunál magyar földre.

A megérkezés után küldte el Riccardus barát a jelentését. Ezt IX. Gergely pápa olyan fontosnak tartotta, hogy magát Julianust is személyes megjelenésre Rómába rendelte. "Ezalatt további négy domonkost küldtek Szuszdálon át a magyarokhoz, akik a mordvin földön már a tatárok elől menekülő magyarokkal találkoztak. A mongolok ugyanis már 1236 végén elfoglalták Magna Hungariát és Volgai Bolgárországot. A szuszdali fejedelem azonban visszarendelte a római egyház térítőit keleti útjukról. Ezek közül kettő megkísérelte, hogy a tatároknak behódolt mordvinok földjén át jusson Keletre, de örökre nyomuk veszett."

Ezalatt, 1237 tavaszán, Rómából való visszatérése után Julianus elindult három társával - az említett szerzetesek után - második útjára. Száz nap alatt, 1237 nyarán elért Szuszdálba, de tovább azonban nem haladhatott. Itt ugyanis "menekülő magyarokkal, bolgárokkal és oroszokkal beszélve megbizonyosodott arról, hogy a Volgán túli Nagy Magyarország elpusztult, s a mongolok a folyók befagyását várják, hogy Oroszországot megtámadják, további céljuk pedig Magyarország elpusztítása. A szuszdali fejedelemtől elhozta a mongol kán IV. Bélához intézett fenyegető levelét, melyet a mongol követtől az oroszok vettek el. Ennek birtokában 1237-38 telén sietve jött haza, s megírta levelét a nyugati egyházfőknek." A tatárok életéről szóló levélben Julianus barát felhívja a figyelmet a közelgő veszélyre - figyelmeztetése jogosultságát rövidesen a tatárjárás igazolja is -, de szólt, elsőként az európaiak közül, a tatárok eredetéről, szokásaikról, hadviselésükről, és a hozzá ért legendás hírek alapján hadrakerülésük okairól is.

Julianus, aki egyszerre kereste az őshazát, az ottmaradt testvéri magyarokat és egyszerre volt hittérítő is, félbemaradt útjáról szóló levelének végén így ír visszatérésének szomorú okáról: "Én pedig és társaim, látván a tatárok által elfoglalt földet, és megszemlélvén a megerősített vidéket, mivel már semmi gyümölcsöt nem szüretelhettünk, visszatértünk Magyarországra. Jóllehet sok hadsereg és rabló között haladtunk át, mégis az anyaszentegyház imáinak és kegyelmének támogatásával épen és sértetlenül eljutottunk szerzetestársainkhoz és a kolostorba.

Egyébként, hogy mi a teendő és cselekedni való, mikor ilyen isten ostora érkezik és közeleg a Krisztussal eljegyzett egyház fiaihoz, Szentségetek kitűnősége gondterhesen előre látni méltóztatik."

3. Mennyi gyümölcsöt szüretelhetünk?
avagy julianusi utak hétköznapokra és ünnepekre

"Visszafordultunk, mivel már semmi gyümölcsöt nem szüretelhettünk" - olvastuk a fenti beszámolóban, amely a domonkosrendi szerzetes második útjáról szól. Mi most épp az ellenkezőjét állítjuk, amikor Julianus kései, mostani - hétköznapi és ünnepi - útjára hívjuk a kedves Olvasót. Pontosabban szólva a kései szüret reményében útra kelhetünk - együtt is, külön is - bármikor. Ehhez nekünk már nem kell pogány módra hajat növeszteni, nem kell zarándokbotot kézbe venni, sőt egy lépést sem kell tenni, csak szállni, száguldani az ének, a dal segítségével immáron nem a madár, a fecske, de a repülő segítségével. "Tündéri álmot szállítok reátok", mondanám ismét Madách segítségével, bár ez - szintén tőle tudjuk -, tünékeny, rövid ideig tartó. Ezért itt az álomlátás ténye, annak emléke (hol is láttam én ezt? hol is álmodtam?) a fontos. Ám ehhez elengedhetetlen néhány népdal ismerete, felidézése. Vajon van-e olyan ifjú vagy felnőtt - függetlenül attól hogy szeret-e vagy tud-e énekelni -, aki ne ismerné a "Volt nekem egy kecském" kezdetű éneket?

Mi az, ami ebben az énekben érdekes, feltűnő? A kotta jól mutatja, aki tanulta, tudja is, hogy a második sor hangsora az elsőnek pontos megfelelője, csak éppen mindegyik hang öt hanggal (kvinttel) lejjebb van. Ez a pentaton (ötfokú), kvintváltó magyar népdal a népzenének legrégibb, legősibb rétegéből való.

Három olyan fontos fogalom, kifejezés került elénk egy mondaton belül (magyar népdal - pentaton - kvintváltó ) amely részletezőbb magyarázatra szorul. Ezért most egy rövid ideig álljunk meg az ígért julianusi úton. Magyarázatot a könyv témájának és céljának megfelelően Kodály Zoltántól veszünk.

"Mi a népdal?" - teszi fel egyik írásában a kérdést Kodály és ilyen választ ad:

S ezzel máris ott vagyunk annál a fontos, izgalmas kérdésnél, hogy mi a magyar a népdalban, mi a magyar a zenében? Kodály válasza így szól:

Kodály Zoltán rögtön az első népdalgyűjtő útján, 1905-ben felfigyelt egy különös népdalra:

Miért fontos ezt felemlíteni? A zenei rokonság, a hasonlóság okán: ugyanis ennek a dallamnak variánsai megtalálhatók a mari (cseremisz) és csuvas^[10] népzenében is! Sőt: Kodály és Bartók a későbbiekben számos egyéb népdal hasonlóságát, egyezését találta meg. "Mi következik a felhozott egyeztetésekből? - teszi fel a kérdést Kodály Zoltán - Véletlen ez? Hisz az egyes zenei alapelemek egymástól távol élő, különböző népeknél érintkezés nélkül is hasonlókká fejlődhetnek."

Csakhogy "a dallamszerkezet, frazeológia (kifejezésmód, előadásmód), ritmus ily feltűnő, lényegbeli egyezése nem lehet véletlen. Itt már érintkezést, vagy közös forrást kell feltenni. Ha ilyeneket találunk egyrészt a magyarságnál, másrészt annak a keleti népközösségnek mai maradványainál, melyből a magyarság egykor kiszakadt: nem képzelhető másképp, minthogy már a magyarság kiválása előtt is megvolt az akkori közösségben, s a magyarság nyelvével együtt, ősi örökségként hozta magával régi hazájából. A magyarság ma legszélső, idehajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökeredzik."

Így minden valószínűség szerint a régi, ősi pentaton dalaink a honfoglalók kultúrájának is tartozékai voltak.

4. Mit rejt az ének? Hová vezet a dal?

Ezzel visszaérkeztünk a nagy utat bejárt domonkosrendi baráthoz s a távoli őshaza homályba vesző képéhez. Vagyis a címben ígért julianusi úthoz, ahová az idézett dalok vezettek bennünket: a Volga-könyökig, a cseremiszek és csuvasok közé, akikről - mondát, álmot költve - a legelején szóltunk. Most bővítenénk a példatárunkat, s két olyan dalt idézünk, amelyek - lehet, hogy ismerősek - ugyanide vezetnek.

Ez a népdal a BICINIA HUNGARICA IV. füzetéből való (134. sz.), csakúgy, mint a következő, a 129. számú:

Itt mi most elsősorban a dallamról beszélünk, de érdemes odafigyelni a szövegre is, hisz a remekbe szabott magyar népdalok és balladák rokona. Egyébként mindkét ének kvintváltó, pentaton ének - így is rokon -, s mindkettő mari (cseremisz) népdal. Ezeket hallgatva vagy énekelve járhatjuk be pillanatok alatt a felfedező, őshazát kereső julianusi utat. Így érezte, erre gondolt Kodály is. Most a BICINIA HUNGARICA IV. füzetének előszavából idézünk egy hosszabb részt. (Ez a füzet több mint félszáz cseremisz népdalnak a kétszólamú feldolgozását tartalmazza.)

JULIANUS NYOMÁBAN

A fenti idézet elolvasása után a kedves Olvasó is bizonyára egyet ért velem, ha azt mondom, hogy Kodály Zoltán segítségével látszólag a népdalról szóltunk, valójában azonban a múltról beszéltünk. Arról a múltról és azokról a népdalokról, amelyek Kodállyal együtt még ma is üzennek s figyelmeztetnek. Röviden talán csak ennyi az üzenet: "addig élünk, míg nem feledjük, mik vagyunk." Hogy kik vagyunk, hogy honnan jöttünk!

SÍPPAL, DOBBAL ÉS (NÁDI)HEGEDŰVEL
(A fejér és zöld farsangról, valamint három hangszerről)

Ki ne ismerné e két kis éneket? Valószínűleg már óvodában megtanulta mindenki, később esetleg Kodály gyermekkari műveként is találkozott vele: hallotta vagy énekelte. Kodály Zoltán Kiss Áronnak a Magyar gyermekjáték-gyűjteményében bukkant rá először. Szövege is, dallama is Nagyszalontáról való: Arany János is így ismerte. E népdalgyűjteményt később Gyulai Ágosttal együtt, 1952-ben közösen rendezték sajtó alá. Mert Kiss Áronnál, és az azóta megjelent gyűjteményekben több szöveges, vagy énekelt változata is megtalálható, ezért most a fenti kettő mellé az összevetés kedvéért még néhányat kiválasztottunk.

És még néhány részlet egy mai bihari gyűjtésből:

A népzenekutató Borsai Ilona, a magyar népi gyermekjátékok és dalok szakértője, a dallamokra is figyelve így foglalja röviden össze mindazt, amit a gólyáról szóló énekekről, mondókákról - vagy ahogy Arany János nevezte: köszöntőkről - tudnunk kell:

A téli elvándorlásból visszaérkező gólyákat igen sokféle mondókával szokták fogadni. Egyesekben az a hiedelem tükröződik, hogy ha a gólya megkerüli a házat, szerencsét hoz:

Tavasszal a gólyák megpillantásakor éneklik, egyes helyeken, pl. a Győr-Sopron megyei Farádon, kezüket keresztbe téve a gólya felé hajlonganak. Az utolsó sort deklamálva mondják.

A legrégibb motívumokat a legelején idézett két példánk szövegében találjuk. Erről a szövegtípusról írta 1901-ben Ernyei Pál, hogy a múlt század 70-es éveinek elején Csallóközben a gyermekek "tavasz közeledtével, József nap táján, ezzel a kis versikével szoktak gólyát várni. S leírja azt is, hogy ilyenkor "a gelléri gyerekek sípot fűzfából, dobot bádog edény fenekéből, vagy bádog fedőből, hegedűt pedig felhasított s felpeckelt nád-ízekből rögtönöztek." Már Ernyei Pál is valószínűnek tartotta, hogy "e versikében a hangszerekkel való sámán-gyógyítás ősrégi emléke maradt ránk." Ugyanezt a formulát használják a moldvai gyerekek a darvak útjának "megvarázsolására": "Daru, daru, elkötöm az utadat, szípval, dobval, két tekenyő kalácsval. - Akkor kezdtek siringelni (keringeni). Aztán kikötötték az útjukat: Daru, daru, kikötöm az utadat, szípval, dobval, nádihegedűvel." Mindezekben főként a varázserejűnek tartott ősi sámán-dob emléke él.

A "mitől véres a lábad" formula utalás a gólya lábának piros színére. A "török gyerek" emlegetése pedig a 150 évig tartó uralmat idézi.

Az ének szövegében tehát a pogány magyarok hitvilágát tükröző ősi, keleti emlék rejlik, s ebben a sámán immáron homályba vesző alakja tűnik, tünedezik elő, és felszerelései közül az egyik legfontosabb kellék, a csodás erőt rejtő dob. Szűcs Sándor a Sárrét és az ősi magyar hitvilág jeles kutatója írja, hogy a biharnagybajomi "éltes emberek is emlékeznek bolyongó táltosokra. Közülük különösen az öreg Vicsaknak volt nagy tudománya. A tűz lángján keresztül nézve, maga elé sorakoztatta a helység boszorkányait. Amint számlálgatta őket, hogyan, miként néznek ki, hol egyik, hol másik vénasszonyra vagy menyecskére ismertek rá. Egyszer azt ígérte, hogy dobbal jön és az egész környékről összedobolja őket s akkor majd sok tisztességesnek vélt személyre rábizonyul a rosszaság."

"Ez a hiedelem arra utal - fűzi hozzá Diószegi Vilmos, a sámánemlékeket összegyűjtő jeles tudósunk -, hogy a táltosok körében használatos volt egy különös erővel rendelkező dob, melynek segítségével a táltos emberfeletti cselekedetet tudott véghez vinni, pl. magához idézhette a természetfeletti lényeket."

A magyar népi kultúrában a táltoshiedelemkörtől elszakadva is megtaláljuk ennek a különös dobnak az emlékét. Arany János már idézett gyűjteményében fellelhető változatból megtudjuk, hogy a különleges erejű dob nemcsak természetfeletti lények idézésére, hanem bizonyos személyek "szállítására" is alkalmas, vagy - a közölt változatokban erre is találunk utalást - gyógyításra is.

De nemcsak a gyermekjátékdalokban, hanem az ősinek mondott regösének szövegében és a regös felszerelések között is feltűnik az "egyfenekű varázsdob". Ennek emlékét a regösének beköszöntő része őrizte meg, a regösöltözettel, jelmezzel együtt:

A regöléssel rokon moldvai hejgetés vagy urálás szokásában a táltosdob alakjára, használatára is találunk utalást. A különböző csoportok között megtalálható a csengettyűs, a bikás, az ostoros, a szültüsz (azaz süvöltős tehát sípos) és a dobos is. "A dob nagy rostakáva, rá volt húzva a juha bőre,(juhbőr), ez ki volt feszítve. Zurgók, zengők voltak kereken rászerelve, azok zúgtak rajta."

Olyan volt, mint a természetfeletti erővel bíró sámándob. Ez a sámánnal, táltossal együtt eltűnt ugyan, de nem nyomtalanul. Mert utódainak tekinthetők az alakoskodók, (mint a regösök vagy urálók), valamint a gyógyító javasasszonyok, akik a dobot vagy helyette a szitát kétféleképpen használták: vagy természetfeletti lényeket idéztek meg vele, vagy a szita segítségével utaztak vagy utaztattak valakit, ahogy az a magyar népi kultúra emlékeiből, emlékfoszlányaiból, a régi hagyományokból kirajzolódik. A következő ismert gyermekmondókában is együtt szerepel a dob a szitával:

"Nevezetes a versben az - írja Solymossy Sándor -, hogy benne a szita és a dob együtt fordul elő. Másik dolog, ami figyelemre méltó, hogy az utóbbi három sor nyilván bájoló ráolvasókból való, ahol szemben a kereszténységgel, a bűbájoskodó művelet szerint mindent fordított sorrendben emlegetnek.(Péntek, csütörtök, szerda.)"

A dob, a sámándob szerepét úgy tűnik hogy a szita, rosta vette át, mert a szitával - hasonlóan a dobhoz - jövendölni, jósolni, gyógyítani is lehet. Ismét Szűcs Sándort idézzük, aki a múlt század hetvenes éveiben egy gyógyító javasasszonyról azt jegyezte le, hogy "egy embert úgy gyógyított meg, hogy anyaszült meztelenül a ház földjére fektette, a mellére rostát tett és ebbe krajcárt dobott, azután pedig kést fogván kezébe, bal felé megkerülte a beteget evvel a mondással: Szombat, péntek, csütörtök, köröm, hús, haj veleje, ördög többé ne kőccse (kösse).

Ezek az emlékek, szokások és dalok őrzik tehát a szita, rosta varázsoló, bűbájoló erejének emlékét. Így ebben a funkciójában pedig a régi sámándob varázserejének - az abban való hitnek volt örököse. Ha az erő, a hit mellett mára a varázserejű szerszám is eltűnt ugyan, de megmaradt a dal a múlt emlékeiben, gyermekjátékként, kiolvasóként vagy kiszámolóként.

Nádi hegedű - nyári hegedű

A fent idézett - immáron ismerős - szöveg után Kiss Áronnak az egyik jegyzetét másolom ide, mert valami olyanra figyelmeztet, amire eddig nem figyeltünk: a lakodalmak kapcsán a lakodalmi zenészekre. Ez a kis ének, vagyis ahogy írja, "a gólya lakodalmára való célzás, azt mutatja, hogy akkor) a lakodalmi zenészet aligha állhatott egyébből sípnál, dobnál, nádi hegedűnél."

Mielőtt a fentiek kapcsán újra átgondoljuk az éneket, de leginkább az aláhúzott időhatározó szót (vagyis mikorra, mely időszakra vagy időhatárra vonatkozik az az akkor?), maradjunk a gólya és a lakodalom összekapcsolásánál, mivel erről a néprajzkutató Ujváry Zoltán külön is ír. A lakodalmi alakoskodásról szólván, ahol ló-, medve-, bika-, kos-, gólya-alakoskodók fordulnak elő, felhívja a figyelmet, hogy ezek között a gólya az egyedüli madárszerű maszk és ezért is figyelemre méltó. Ez a maszk, írja, "minden valószínűség szerint a magyarság honfoglalást megelőző kultúrájáig vezethető vissza." Másutt, az alább idézendő moldvai gyermekmondóka kapcsán időben még messzebbre vezet következtetése.

E moldvai gyermekjáték szöveg és a darvak "megvarázsolása" kapcsán elmondott, leírt megállapítással rokon gondolat olvasható egyik írásában: "A madármaszkok az antik kultúráig vezetnek vissza bennünket, a magyar gólya az ősi finnugor daruig, ahonnan rendkívül hosszú az út a lakodalom gólyájáig."

A fenti lakodalmi alakoskodók mellett még megemlíthetjük - ugyancsak Ujváry Zoltán tanulmánya alapján -, hogy a gólyamaszkos alakoskodás szokása a fonóban is elterjedt volt, és ott szívesebben fogadták, mint a kecske-medve alakoskodókat. De nemcsak a magyar, hanem a német nyelvterületen és a skandináv népek hagyományaiban is ismert: karácsonykor és farsangi időszakban a kecskének öltözött alakok gyakran lovat, medvét és gólyát alakító játékosokkal együtt szerepelnek."

A gólyamaszkos alakoskodások idejét a fenti adatok alapján a farsangban és karácsonykor, illetve karácsonytól nagyböjtig való időszakban jelölhetjük ki, a helyszín pedig a fonók és a lakodalmak voltak. Ezek időpontja nagyjából szintén a farsangra esik.

Ezután tesszük fel a kérdést, hogy vajon a gólyanótában említett események - ki lányát vetted el? mivel vitted haza? - valójában nem a lakodalmakra és a hazavitelre, a hazamenetelre vonatkoznak?

Nem szóltam volna erről, ha nem kerül a kezembe egy 1818-ban nyomtatott ponyva. Címlapján egy hosszú leírás áll. Ezt eddig már sokszor láttam, de igazából csak most figyeltem föl rá! A képen három táncoló, mulatozó pár látszik, akiknek két muzsikus szolgáltatja a zenét. Ezek fölött látható az alábbi tördelésben a hosszú, magyarázó cím:

TÉLI DUDÁS HEGEDÜS
L E G É N Y P I A T Z,
LEÁNY VÁSÁR
KÖLTT ALIGVÁRONN
Úri magam által
T É L I F Á R S Á N G,
GYÖNGY PALI
SZÉP ILONÁT
Most hegedüli haza, Dob duda dallal,
Draddadadallal. A' kétszer 18 eszten-
dös időben, mikor téli Fársáng vólt
minden dülőben, telelőben.

Ez a címlap nem egy, nem kettő, de számos kérdést vetett fel, bár egy kicsit el- vagy kivezet a tárgyalt témából, ugyanakkor ez "rántotta össze" a gólyanótáról valaha megkezdett, de szerteágazó gondolataink körét egy csomóba és ez az, ami révén néhány új gondolatot is fel tudunk itt most vetni, ami további kutatásra, keresésre késztet.

Sorról sorra haladva, a legény piatz és leány vásár nem különösebben szorul magyarázatra, ha mégis, erről könnyen szerezhetünk leírást, eligazítást. De a téli fársáng, bár jól ismert, mégis gondot okozott, ha egy másik ponyvakiadvánnyal vetjük össze, ahol is a zöld fársánggal találkozhatunk. Bálint Sándor tudós könyvében, A szögedi nemzet III. kötetében meg is találtuk ezt a kifejezést, és az időmegjelölést is. Ezek szerint a zöld fársáng (Tömörkénynél kistél) Húsvéttól Pünkösdig tartott, tehát a nagyböjt utáni időszakról van szó. Bár Szeged környéki adatra hivatkoztunk, de az a gyanúnk, hogy elterjedt volt a két farsang megkülönböztető elnevezése a magyar nyelvterületen. Hiszen a ponyva téli farsangja - a szöveg alapján - Somogyba vezet, ám egy másik kiadása már Nagyváradon készült. De ezen kívül van adatunk Alsó-Fehér megyéből és Szilágyságból is Szabó T. Attila jóvoltából. Szilágyfőkeresztúrról származik a következő 1795-ös feljegyzés: "Edes Nagos Asszonyom a'ki engemet is egyik fejér farsangról a' másik zöld fársángra mindenkor egy forma állapot(ban) által viszszen nem engedi nékem el csüggednem." Itt a fejér egyrészt a télit jelenti, miként az egy 1814-ből származó levél részletében is fellelhető: " a' múlt Téli fársángoni alkalmatosággal a' nállam tartott Kazinokban egybe jöttek... stb.^[12] De jelent ennél többet is. Több Erdélyben feljegyzett farsangi szokásleírás is utal arra, hogy a télin belül ez egy megkülönböztető jelző. A Maros-Torda megyei Mezősámsondon "voltak csúf fársángok és szép fársángok. Mindkét féle fársáng közös ismertetője volt az álarc, amit régi csiplékből készítettek, továbbá az, hogy némák voltak, vagy pedig igyekeztek úgy beszélni, hogy ne lehessen rájuk ismerni. Csúf fársáng volt a drótostót... a halál... a medve is.

Szép fársáng volt a fehér fársáng, amely lakodalmi menetet utánzott... A szereplők kiválogatása úgy történt, hogy valamelyik idősebb fonóbeli asszony biztatta a fonóban megjelent 3-4 legényt, hogy öltözzenek fehér farsangnak."

"A fehér fársáng ma is élő szokás"- fűzték a részletes leíráshoz a feljegyzők.^[13] Hasonló feljegyzésről és fehér fársáng elnevezésről tudunk Mezősámsondról és a szomszédos Szabédról is. ^[14]

Ezen adatok talán elegendőek ahhoz, hogy a téli fársángon belül (ami Vízkereszttől hamvazószerdáig, a nagyböjt kezdetéig tart) a fehér fársáng elnevezésre utaljon. Ami nem időszakot jelöl, hanem a paródia "műfaját", hisz a fehér fársángosok igazából eljátszották az esküvőt, az esküvői menetet.

És ezzel visszakanyarodunk az idézett címlaphoz, annak első sorához, a téli dudás és hegedűs említéséhez. Az előbbi példánk analógiájára azt kell feltételeznünk, hogy volt nyári dudás és hegedűs is! Ha voltak, akkor ők kifélék, mifélék? Egyelőre talány, bár úgy érezzük, hogy egyfajta megkülönböztetésről van szó. Az is lehet, hogy a muzsikus névvel a hivatásos együtteseket illették, akik állandó bandába állottak össze, és az év bármely szakában hívni, megfogadni lehetett őket. A téli dudás, hegedűs talán az a parasztzenész volt, aki csak télen ért rá muzsikálni, nyáron a földjén dolgozott. A nyár pedig - hiszen a "nyáron-télen", a "nyári-téli" az egész évet jelöli - akkor kezdődik, amikor a telet "eltemették." A táncalkalmak és elnevezések is mutatják ezt: a nyári táncon "több helyen a Szent György naptól Szent Mihályig eső, vasárnap délutáni mulatságot értik." Réthei Prikkel Marián pedig arról is szól, hogy téli tánc elnevezés is létezett, amely időpontot jelölt és nem táncfajtát. Vagyis a nyár Húsvéttól vagy Szent Györgytől késő őszig, Szent Mihályig tartott, amikor már a földben van az élet, s jöhet a tél: a fagy, a hosszú éjszakák, és jöhet a mulatság. Jönnek, jöhetnek a téli dudások, hegedűsök, muzsikások - jöhetnek lakodalmakba, a farsangi tobzódásba.

Ezek után vegyük ismét elő az említett ponyva címlapját, amelynek szövegéből kiderül, hogy a téli dudással, dobossal és hegedűssel viszi haza hősünk mátkáját: a téli farsangkor Gyöngy Pali Szép Ilonát "hegedűli haza, dob, duda dallal." Ez pedig jelenti talán azt is, hogy téli dudással, dobossal, hegedűssel, vagy dudanótával, kanásznótával, de dalolva, nótázva, de mindenképpen a lakodalom végén.

Mindezek után egy éles fordulattal térjünk vissza a gólyanótánkhoz, annak révén Kiss Áron könyvéhez, aki egyik jegyzetében homályosan utal arra, hogy ez a gyermekjátékdal, ez a gólyacsalogató, hívogató ének gyermeklagzira utal: "minthogy ez a dal a gólya lakodalmára való czélzás, azt mutatja, hogy akkor a lakodalmi zenészet aligha állott egyébből sípnál, dobnál, nádi hegedűnél." (Ez utóbbi megállapításról külön, részletesen fogunk szólni.) Viszont egyértelműen lakodalomra utal Arany János népdalgyűjteményében is található, s egy másik, a Szatmár megyei Kömörőről beküldött, egyszer már idézett szöveg:

Egy évszázaddal később ugyanezzel a szöveggel gyűjtötték a Bács-Bodrog megyei Tornyoson, igaz, hogy ott az ismertebb nádi hegedűvel szerepel. De egy mai bihari gyűjteményben néhány olyan változat is található, ahol nyári hegedű, vagy nyári muzsika megnevezéssel találkozunk és ezután már csak egy lépés volna, gondolnánk, a nyári tánc, majd annak összevetése a téli tánccal, valamint a nyári hegedűs összehasonlítása a téli hegedűssel. Látszólag kis lépés ez, kis távolság, de egyelőre nem tudjuk, az adatok hiányában nem merjük megtenni. Ugyanis itt az igényelne nagyobb munkát - az adatok összegyűjtését és aztán azok összevetését-, hogy nádi, vagy nyári hegedűről van-e szó? Mert a gyermekjátékdalok szövegeiben a nádi hegedű - és ez az ami elgondolkodtat - soha nem cserélődik fel a jóval ismertebb kukorica-, cirok- vagy kóróhegedűre! Vajon miért nem cserélték ki ott, ahol kóró vagy cirok hegedűvel játszottak? A régiség okán? Most úgy véljük, hogy inkább a nyári hegedű okán, jóllehet állításomat egyelőre csak a fenti adatokra alapozom. Az, hogy volt csere, és a sípos helyén valaha a dudás állott, amit valaha jelentett, arról hamarosan szólni fogunk. De az viszont már egyre biztosabbnak látszik, hogy lakodalmi emléket, vagy gyermeklagzi "megkövesült" képét rejti, s így - Kiss Áron véleményére is támaszkodva - abban a bizonyos sorban a lakodalmi hangszerek felemlegetését kapjuk.

"Dobok, sípok zönögnek"

Kiss Áron rövid megjegyzésére, s ezzel egyidőben az idézett ponyva címlapjára is gondolva sípos-dudás azonossága után szólnunk kell a sípos és hegedűs, sípos és dobos kettősről. A sípos (dudás?) és a dobos együtt található egy 1556-ból származó, a Fösvényről szóló, erkölcsre tanító énekben, amikor azt mondja a meggazdagodott alakról, hogy a vagyonát, jószágát "síppal, dobbal kíméletlen költi barátjával". Vagyis sípos (dudás?) és dobos társaságában elmúlatja barátjával az összeharácsolt vagyonát.

Ebből a korból (1553-ból) való Tinódi Lantos Sebestyénnek az Eger vár viadaláról való "énekes tudósítása". Itt azt olvashatjuk, hogy várbeliek, nem akarván hallani a törökök szavát, a megadásra szóló felhívást, ezért "Az bölcs hadnagyok nagy lövést tésznek, / Trombiták, dobok, sípok zönögnek." Az idézet a korabeli katonaéletre utal, s mert együtt szerepelnek a dobosok és síposok, úgy érezzük, hogy számunkra is fontos adat.

De időben és távolságban is messze vezet e két hangszer együttes jelenléte, amiről a fennmaradt ábrázolások és népköltészeti emlékek vallanak. Pl. az alábbi, a magyarsággal nyelvrokon mari (csermisz) népdal is ezt a két hangszert említi:

Nyilván nem véletlenül a sípot(dudát) és a dobot. Mert a síp szavunk dudát, a sípos pedig dudást jelentett eredetileg. Aki sültült - csak a moldvai magyarok őrizték meg ezt a finnugor eredetű szavunkat -, az játszott furulyán vagy flótán.

De időben egyre távolodva, idézhetjük itt egy VII-IX. századi kínai barlangfestmény másoltát, ahol két zenész képe látható: az egyik dobos a másik egy sípos.(Hordó-dob és kagylókürt látható a képen).^[15]

A középkori ábrázolásokat felidézve, a síp és dob együtt látható egy XII. század első felére datált, valószínűleg Hildesheimben készült - így európai, német analógiát mutató-, az Abaúj megyei Szentandrás falu határában talált aquamanilén (vízöntő edényen) is.

Id. Pieter Bruegelnek, a híres németalföldi mesternek, két képén, a Farsang és Böjt csatája (1559) és a Gyermekjátékok (1559-60) című festményein is (részletesen szólunk e két képről a következő fejezetben ), együtt szerepel a sípos és a dobos.

Áttérve az írott emlékekre, Anonymus, történelmünk XII. század végi, ismeretlen nevű krónikása megemlíti, hogy a hősök tetteiről szóló énekeket hegedűs és sípos kísérte: "...és a szimfóniákat s az édes dalokat jokulátoroknak hegedő- és sípszavára hallgatták." Vagy egy másik fordításban: "mind ott szóltak szépen összezengve a kobozok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt." Egyébként az eredeti latinban a síp helyén fistula áll: ezt mindkét fordító így adja vissza, viszont a cythara helyén az egyikben hegedű, a másikban koboz áll.

Rátérve a mai népzenei gyakorlatra, azt tudjuk és tudtuk a hegedűről és a dudáról, hogy gyakorta szerepeltek együtt: a hegedű mellett a duda kisérő, zenei alátámasztó szerepet töltött be.

Egy 1828-as gyűjteményben megjelent, műköltői eredetet sejtető népdal "dokumentálja" a duda-hegedű együttesét. E "népdal" az első nyomtatásban megjelent magyar népdalgyűjteményben, Toldy Ferenc Handbuchjában található. A számunkra érdekes strófája így szól:

A hegű-duda kettőse itt a halottat kisérő zenészeket jelenti, s mint ilyen, becses emléket őriz e néhány sor. De ez a feljegyzés attól vált számunkra érdekessé, hogy másfél száz év múltán előkerült egyik énekelt változata a kalotaszegi Mérán:

Itt csábítóan kívánkozik a behelyettesítés, de egy adat láttán óvatosan kell kezelnünk, s ezért kérdőjellel is írjuk: a török muzsikás = hegedűssel és dudással?

A közelmúltbéli feljegyzések közül megemlítjük, hogy Szeged vidékén a dudát szívesen párosították hegedűvel (muzsikával). Nógrádi Ferencről tudjuk, aki Szeged környéki dudás (is) volt, hogy többszőr játszott Papp Ferenccel, aki dudált, ő pedig hegedült.

A kettősöket talán tovább is sorolhatnánk, ám jobban szeretnénk az említett három zenészről szólni, de őket így együtt - a régi leírásokban, emlékeink között kutatva - egyelőre alig találjuk. Marad továbbra a talány: az eshetőségek, a régi és új adatok közötti összefüggések keresése.

*

Az eddigiek ismeretében próbáljunk mégis valamilyen összegzést végezni. Vagyis mitévők legyünk a sípos és dobos, a sípos és hegedűs párokat felsorakoztató adatok olvastán? Hisz valószínű, hogy a középkori vagy későbbi adatok, az 1818-as ponyva szövege és ábrája, valamint a sokat idézett gólyanóta egyetlen sora között valami - laza vagy szoros? - összefüggés fennáll. Még akkor is, ha pontról pontra nem tudjuk ezen összefüggéseket bizonyítani, csak érzékeltetni, sejtetni. Mint ahogy egy XII. századi - eddig nem említett-, Reimsből származó kézirat egyik miniatúrája is csak megsejtet valamit, és nem a végső magyarázatot, vagy a döntő bizonyítékot adja a kétkedő kezébe. Ugyanis a Scientia és Usus (a Tudomány és a Gyakorlat) kettősséget példázó, ezért is két - egymás alatti - jelenetből álló ábrázolás egyikén három hangszeres zenész látható, s e három azonos a gólyanótánkban felemlített három muzsikussal!

Sőt, még a maszkos, alakoskodó szokásra, játékra is ott a példa. Mert középen, központi kiemelt helyen egy állatbőrbe, talán medvebőrbe bújtatott alakoskodó látszik, aki kis hordó alakú dobon játszik, mellette pedig egy kürtös és egy fideljátékos, valamint két mutatványos (jokulátor) produkálja magát. Sokatmondó, vagy inkább sokat sejtető adatnak tűnik. S mint ilyen, álljon itt ez a kép az 1818-as ponyva címlapja és a gólyanótánk ismert sora mellett összegzésként. A végén, elindulásként?

A végső számvetés előtt álljunk meg egy rövid időre, mert szerencsémre a kézirat olvasásakor az egyik mai sípos, gyűjtőnek is a legelsők közé sorolandó dudás és furulyás Juhász Zoltán egy egyszerű megfejtést kínált fel a számomra. A fenti sorok és a sok bajlódással járó, hiábavalónak tűnő keresés helyett, mármint a síp, dob és hegedű hármasának együttes használata helyett e hármasságban lévő jelképiséget vélte felfedezni. A zene ősisége mellett inkább a zene teljességét! Vagyis a példáinkban szereplő dob (és a különféle dobok) az ütőhangszereket, a síp (és az összes síp, duda, fuvola, furulya a fúvós hangszereket, a hegedű pedig a húros hangszereket jelképezi. És így ezek együtt, a mi gólyanótánk egyetlen sorában lévő három hangszer pedig az Egészet, a Musica Mundit, a Világ Zenét.

Igen, jó példa ez a néhány sor is arra, amit Bartók rövid zongoradarabjai címeként is használt, vagyis a Mikrokozmoszra, ami a fent elmondottakat jelenti: azt, hogy a Kicsiben ott az Egész, talán a Végtelen is.

*

Ezek után mit is mondhatnék befejezésül? Jól tudván, hogy népköltészetről lévén szó - amely sem időhöz sem helyhez nem köthető-, teljes bizonyság helyett lehetőségeket, az elképzeléseket vázoltunk fel. Mert éreztük és éreztetni akarjuk, hogy itt elfelejtett emlékek, emlékforgácsok keverednek és ötvöződnek szinte szétválaszthatatlanul. Hogy sámánról, táltos szokásról, vagy lakodalmi, maszkos alakoskodásról beszél-e ez a kis dal, talán soha nem fogjuk megtudni. Hogy játék van mögötte, s így élet is, az biztos. S ha mást nem is mondd ez a rövid ének, hogy érdemes és jó játszani, vagyis érdemes és jó élni, akkor talán már megérte, hogy ily tekervényes útra tévedt velem a kedves Olvasó.^[16]

A MAGYAROK SZIMFÓNIÁJA
(Mit is hallott Gellért püspök?)

"Walthere audis symphoniam Ungarorum, qualiter sonat?"^[17]

A költő látomása után hadd másoljuk ide az un. nagyobbik Gellért legendának azt a részletét, ami Juhász Gyulát is megihlette, és amit oly sokat - és sokszor hibásan is - idézünk. Középkori történelmünk kezdetén vagyunk, első uralkodónk, István király országlásának idejében.

E szöveg magyarázataként sokféle értelmezési kísérlet született az idők során. Ezért is vetődik fel bennünk a kérdés, hogy most mit tegyünk, melyik utat is kövessük, amikor a magyarok szimfóniájáról - e sokat vitatott kifejezésről szólni szeretnénk? Vagy megemlítjük a magyarázók nevét és röviden ismertetjük értelmezésüket, vagy egy újat alakítunk ki és azt írjuk le. Lehet e kettőt vegyíteni - elkülönítve a mások és a magunk véleményét -, végül az is lehetséges hogy egyet, a számunkra legtöbb gondolatot hozó véleményt kiemeljük és azt ismertetjük bővebben, mellétéve néhány hasonló megállapítást.

Mi az utóbbit érezzük célszerűnek, annál is inkább, mert az ódandász Trócsányi Zoltánnak a Magyar régiségek és furcsaságok című könyvecskéjében (1924-ben jelent meg) akadtunk egy ilyen, érdekes okfejtésre. Trócsányi Zoltán két kutatóra, Horváth Cyrill és Himpfner Béla írásaira hivatkozik, akik a kérdés történetét összefoglalták, és az eddigi sokszor merész és fantasztikus föltevéseket egyszerűbbel helyettesítették. De előtte hadd hivatkozzam másokra is, elsősorban Grandpierre K. Endrére, aki külön tanulmányt írt erről a kérdésről.^[18]

Bizonyára beszélgetés közben többször és többen közbe is szóltak volna, hogy a "magyarok szimfóniája" miért kérdéses? Akkor én hadd kérdezzek vissza, hisz szimfóniát már mindenki hallott a rádióban, hangversenyen: a szolgálólány a malom mellett vajon milyen "szimfóniát" adhatott elő? Bizony-bizony semmilyet! Így hát itt valami másról van szó. Ezt veti fel az említett tanulmányában Grandpierre K. Endre, amelyik egyik fejezete szintén kérdez: mi a magyarok szimfóniája? Írásában felsorolja a "symphonia" szó körül támadt bonyodalmakat, mivel e fogalom ingadozó, s többféle jelentése van: "az ókori Mezopotámiában dudához hasonló hangszert jelentett, a régi görögöknél (szünfoné, szünfonia) összhangzatot, együtthangzást, a rómaiaknál éneket kísérő hangszert, míg a középkorban - ősi s mindmáig fennmaradt » összhangzat« jelentésének megőrzése mellett - forgólantot, húros zeneszerszámot, dudafélét. Érthető hát, ha még a szöveg fordítói sem jutottak megegyezésre. Íme egy csokor belőlük:

Mindezen kérdések mellé még két kettőt teszünk, rövid magyarázattal együtt.^[20] Ugyanis mindketten (Rajeczky Benjamin és Gábris György is) a "symphonia" szónak a "többszólamúság"-ot jelentő értelmét emelték ki, és ezért a csimpolya, a tekerőlant meglétét, korai emlékét idézik a fogalommal kapcsolatban.

"A Gellért-legenda írójának mindenesetre már nem volt ismeretlen valamilyen organum-szerű műzene - írja Rajeczky Benjamin -; bizonyára arra célozhatott a legenda olasz és német szereplőivel, akik a kézimalmos burdonjával^[21] kísért éneket tréfásan szimfóniának - » összhangnak« vagy » hangzatnak« - nevezték. A szerző a » modulatio carminis« kifejezéssel azt is elárulja, hogy különbséget tudott tenni a népdal sajátos jellege és a műzenei hatás között."

Egy másik, szintén mai értelmezés szerint a kegyes püspöknek a dalra, a dalolásra és a malom forgatására, vagyis a magyarok szimfóniájára vonatkozó megjegyzése nem más, mint szelíd, vagy éppen lekicsinylő, lenéző gúny, irónia. A dal hallatán és a malom forgatása láttán az olasz származású püspökben a többszólamúság mellett, azzal együtt a latinul symphoniának nevezett tekerőlant jutott eszébe. Ezt a hangszert, amely akkor már jól ismert volt, ugyanolyan mozdulatokkal kellett megszólaltatni, mint amilyenekkel az éneklő, dalos kedvű leányka a kézimalom kerekét forgatta." Vagyis Gellért püspöknek a magyarok szimfóniájára utaló szavai félig tréfásak voltak; a kéz a tekerőlant forgatását, a hangzás pedig annak többszólamúságát idézte fel, véli Gábris György.

Ez, a zümmögéstől kísért ének - vagyis így a többszólamúság - a régebbi magyarázókban is felvetette a hangszerrel való összehasonlítás gondolatát. Ugyanis a tekerőlant a középkorban általánosan elterjedt és használatos volt; gyakran szerepel e hangszer "organistrum" vagy "Symphonia" néven középkori ábrázolásokon, ami a többszólamú játék lehetőségére utal. Csakhogy a játékhoz eleinte két ember kellett, és csak a XII. századtól kezdve készített kisebb típusoknál lehetett a kerék forgatását egybekapcsolni a 6-8 billentyűn való játékkal. Így vagy későbbi - tehát nem Gellért és István korabeli - a legenda, vagy egy másfajta értelmezés látszik kívánatosabbnak. Ezt a már említett "modulatio carminis" kifejezésben vélték meglelni többen is a múlt kutatói közül, ami az egyházi énekkel szemben "népi dallam"-ot jelöl. Ezért is így adta meg az egyik fordító a "melodiae cantus" kifejezésnek a rokonértelmű magyar megfelelőit: harsogás, gajdolás, nótázás, énekszó. Csakhogy ez a dallam merre, miféle énekek között keresendő? Erre a szöveg látszólag semmi támpontot nem nyújt. De egy vékony nyom mégis eligazító lehet: mégpedig az, hogy a leány munkavégzés közben, a munkavégzés ütemére énekel. Nevezhetjük ezt örömnek - ahogy Gellért és kísérője, Valter véli -, nevezhetjük kényszernek, de a lényegen nem változtat. Azon, hogy ez valamiféle munkadal volt. Ez vezette egyik kutatónkat arra - mert a magyar anyagban nem talált -, hogy a rokon népek munkadalait nézze át.

1913-ban a Finn Tudományos Akadémia kiadásában egy nagyon értékes mű jelent meg - írja Trócsányi Zoltán -, "amelyben a szerző A.R. Niemi a lettek, litvánok népköltészetéről megemlíti, hogy... nagyon sok és sokféle munkadaluk van. E népek dalai már régen magukra vonták az utazók és tudósok figyelmét."

A szerző egy XVII. századbeli német utazó útirajzából idézi az alábbi, számunkra érdekes feljegyzést:

"Ők [a litvánok] természetüknél fogva hajlanak az éneklésre... az asszonyok és leányok, akik reggel is a második kakasszótól^[22] kezdve, amíg megvilágosodik, a kézimalmoknál muzsikálnak, miközben a kézimalmok zúgása szolgál nekik basszuskíséretül és alapul. Énekeiknek, vagy sokkal inkább üvöltésüknek tárgya szerelmi dalok, de sokszor olyan dolgokról is énekelnek, ami eszükbe jut vagy egyszerűen a szemük előtt áll."

Íme - fűzi hozzá a szerzőnk -, a Symphonia Litvanorum. Hisz ez a leírás feltűnően emlékeztet a Szent Gellért-legendában olvasható őrlési jelenetre. Mindkét esetben munkadalt, pontosabban őrlődalt énekelt a nehéz és fárasztó munkát végző leány. E két hasonló leírást egy harmadikkal is megtoldhatjuk. Az 1500-as évek vége felé megjelent könyv lengyel írójának, Mathias Stijkowskinak (1547-1582) egy följegyzésével egészítsük ki a fentieket. A lengyel szerző is azt írja a litvánokról, hogy a "kézimalom forgatása közben s egyéb alkalmakkor a helyzettel összefüggő dalokat énekelnek. Miközben ezt a malmot kezükkel forgatják, hazai szokás szerint parasztdalt szoktak énekelni, jobban mondva ugyanazt a szót gyakran ismétlik énekléshez hasonlatosan. Ez pedig úgy a férfiaknak, mint a nőknek szokásuk, hogy arról a dologról, amellyel éppen foglalkoznak, paraszti dalt énekeljenek."

Az őrlődalok megvannak a többi Balti-tengeri népeknél, a mi nyelvrokonainknál is, a finneknél és az észteknél - fűzi hozzá Trócsányi Zoltán, majd így folytatja: "Az őrlődalok általános elterjedése arra enged következtetni, hogy - bár ma már a kézimalom pusztulása után az őrlődalok ismeretlenek népköltészetünkben - régen bizonyára nálunk is éppen úgy megvoltak, mint igen sok más primitív költészetben s nem vonunk merész következtetést Szent Gellért legendájának őrlési jelenetéből, ha azt állítjuk, hogy az őrlődalok nálunk ősiek, talán még a finnugor egység korából valók."

És itt álljunk meg egy pillanatra, mert néhány dolgot a jó vagy a jobb megértés kedvéért érdemes világosan látni. Az egyik az analógia (hasonlóság, megfelelés) esete, ami - ezt többször is hangsúlyoznunk kell - magában semmit sem bizonyít! De ha a hasonlóság nem egy, nem kettő, de több dologban megegyezik - itt pl. a kéziőrlést ugyanúgy végzik, ugyancsak a leányok és asszonyok, ugyanúgy a malom zúgása mellett, annak hangja, mint burdon, basszushang mellett énekelnek egy másik szólamot, és nem csak egy helyen, és egyetlen korban jegyzik föl, ez már több mint véletlen egybeesés.

A másik, amiről még okvetlen szólnom kell, a megtévesztő primitív nép, népek elnevezés. Ugyanis a pentatónia és a kvintváltás^[23] lényege nem a primitívség, hanem a kultúrát teremtő, létrehozó erő, közeg. Én magam - igaz, elég későn -, amikor ezt a fogalmat tisztáztam, azóta e kifejezést vagy fogalmat soha nem így használom, hanem a törzsi művészet, törzsi népek művészete kifejezésekkel helyettesítem. Ez a történelmi állapotot is jelzi, miközben a művészet szó, kifejezés sem kap negatív előjelet. Hogy mennyi erőt, szépséget és derűt rejt ez az ősi - primitívnek mondott és ezért primitívnek érzett - művészet, azt a XX. század művészete: a festészet, a szobrászat vagy épp a zene mutatja. Például Bartók zenéje, Kodály népdalfeldolgozásai, kórusai.

MELYIK ISTVÁN, MELYIK KIRÁLY?
(Egy vértanúról, egy királyról és egy fejedelemről)

A címben feltett kérdésre igen talányos választ adhatunk: ez nem az az István, és az nem ez az István! Sőt, még cifrázhatjuk is azzal, hogy ez a szent nem az a szent, és az a király nem ez a király! Ezek után akár fel is tehetném kérdést: hány Istvánról és hány királyról fogok szólni? Mert nyilván nehéz, vagy bajos kitalálni ezért rögtön az elején elárulom, három Istvánról lesz szó: mindhárman történelmi, történelmet formáló személyek, legendákban, mondákban, énekekben, szokásdalokban s regékben rejtőzködők.

E rövid bevezetés után a további zavarkeltést kerülendő, kezdjük meg az Istvánoknak "megszámlálást". Kezdésként egy különös moldvai éneket idézünk: ezt 1958-ban gyűjtötte Kallós Zoltán Luizikalagor nevű faluban, egy 71 esztendős világtalan, analfabéta férfitól.

Egy másik változat is előkerült a közeli Lészpeden, s ez húsz versszakos, és befejezetlennek tűnik, ugyanakkor látszólag egy egészen más történetet mesél el István királyról. Vargyas Lajos könyve alapján, az általa végzett rövidítésben közöljük itt.

Ezek után érdemes újra megkérdezni, hogy milyen Istvánról van itt szó, s azt is, hogy került István király a török háborúba? A gyűjtő Kallós Zoltán szerint nem a mi Szent István királyunkról, hanem Stefan cel Mare^[25] (magyarul Nagy István) nevű erdélyi fejedelemről szól az ének.

Az adatközlő szerint románból ő fordította, de nem tud jól románul, s a gyűjtő kérésére nem tudott egy ép versszakot sem elmondani, sem elénekelni az eredeti románból, csak prózai foszlányok jutottak eszébe. Ugyanakkor erről a változatról el lehet hinni, fűzi hozzá Vargyas Lajos, hogy bizonyos hagyományban élt. De melyik hagyományban, a magyarban vagy a románban? Mivel csak itt, Moldvában, a magyar-román évszázados együttélés területén került elő, valószínűleg "a román folklórból, vagy népszerű énekkincsből való átvételről van szó, az újabb időben".

Röviden ennyi áll Vargyas Lajosnak a balladákat és balladás énekeket bemutató könyvében, ahol még megemlíti, hogy az ismert Szent István királyhoz szóló énekből került be az "országunk istápja" kifejezés. De a folytatás, "felvevé a kardját, vevé trombitáját" vagy az "Elment az törökvel Már ez háborúba" sorok pontosan jelzik, hogy itt valóban valami másról, más korszakról van szó.

Nem a folklór gyűjtésében, hanem páter Gegő Elek, a ferencz' szerzetesbeli magyar hitszónok és Magyar Tudós Társasági levelező tag moldvai magyarok között tett, 1836-os útjának leírásában érdekes és értékes adatra bukkantam. Olyanra, amely a forráshoz, vagy a forrásvidékre vezet el bennünket.

A helyszín a Szeret vize mellett Bákó nagy utcai hámja (vendégfogadója), ahol Gegő páter és kísérője a bérelt szobájukban a falon függő képeket nézegetik. Ezek között látják és szemrevételezik a moldvai fejedelemnek, Nagy Istvánnak a képét is.

Ebben a becses híradásban, feljegyzésben ott van az elején idézett moldvai ének alapmotívuma, a történet magja. És az is értékes megjegyzés, hogy akkor még élt és szájhagyomány útján terjedt a törökverő István vajdáról szóló legenda, rege, ének. És több mint száz évvel ezen feljegyzés után - de talán helyesebb és pontosabb több évszázados múltat emlegetni -, ez a "rege" előkerült töredékes változatban, magyar szöveggel s a magyar István királyra vonatkoztatva.

Dehát így került István király a regösének szövegébe is!

"- Dícsértessék a Jézus Krisztus! Eljöttünk Szent István szolgái, régi szokás szerint el is mondanánk Szent István énekét, ha kegyelmeiknek tetszenék. Mondjuk-e vagy ne?

Sebestyén Gyula Dozmaton (Vas m.)1899-ben feljegyzett regösénekének kezdő strófáit idéztük, ahol folyton folyvást előjött István király, de a "szent István szolgái" kifejezés is.

Egy másik, a Zala megyei Nagyrécsén feljegyzett változat szintén szent István felemlegetésével kezdődik, s ugyancsak megemlíti a szöveg, hogy a regösök az Szent István szolgái:

"Szent István szolgáit" emlegeti a király urunk nélkül számos regösének. Együd Árpádnak 1975-ös somogyi (Szennyéről való) gyűjtésében pedig valami más, fontos elemre is felfigyelhetünk.

Több változatot most ne vegyünk itt elő, mert a fenti példák jól érzékeltetik azt, amit a címben is kérdeztünk: melyik Istvánról, melyik királyról van szó? A fentiek alapján most a mi István királyunkra "szavazhatnánk", hisz így is szerepel a szövegben, de a somogyi ének ráirányítja szemünket karácsony másnapjára: Szent István napjára. Vagyis a másik Szent Istvánra, a protomártírra, akit megköveztek annak idején, és akinek ünnepe a regölés kezdetére esik.

Erről a kérdésről Szendrei Janka írt tanulmányt "Szent István szolgái - Egy regösmotívum német párhuzama" címen.^[26] Véleménye szerint a "Szent István szolgái" és néhány szövegrészlet a szokás elején Szent István vértanú napján kezdődő és újévig tartó időpontja a Rajna-vidéki német szokással hozható kapcsolatba.^[27] Vagyis röviden összegezve, a regösénekben található István király alakját: a rokonszenv és ragaszkodás - azt is mondhatnám, az "ismeretség"- jegyében került a protomártír és szent helyére.

Mivel is zárhatnám ezt a rövid áttekintést? Talán az Istvánoknak - és nekünk! - szóló jókívánsággal. Valahogy így:

Kedves István és kedves három Istvánok, kiket tisztelünk és becsülünk, bár néha jól összekeverünk, éljetek továbbra is boldogan: uralkodóként, királyként, fejedelemként, szentként a legendákban és az énekekben: az íratlan történelemben.

SZENT ÉS POGÁNY
(Rex Ladislaus)

Janus Pannonius, irodalmunk első ismert - még latinul író - lírikusának a Búcsú Váradtól című szép verse elsősorban vallomás, de számunkra ma már tudósítás is. Miután nagybátyja, Vitéz János felhívja Budára, a váradi püspök elhagyja szeretett városát, amely a középkorban Fehérvár, Esztergom után következett a rangsorban. Verse ezt a szomorkás búcsút örökíti meg. Midőn elhagyta a Kőrös-vidéket s viszi tovairamló szánja a Duna felé "Jó urunkhoz", sorra veszi emlékeit: a város szépséges épületeit, gyöngyszemeit - mindazt ami szívének kedves volt: a gyógyító hőforrásokat, Vitéz Jánosnak, unokabátyjának nagyhírű könyvtárát, s végül az aranyba vont királyszobroktól búcsúzik:

Azt már bizonyára kevesen tudják, hogy milyen szobrokról is beszél a fenti idézet, s mire vet fényt egy-egy sora! Ez érthető is, mert csupa régi, régen eltűnt dologról van itt szó. Az úgynevezett "szent királyok"-nak, I. Szent Istvánnak valamint fiának, Imre hercegnek és I. Lászlónak aranyozott bronzszobrai közvetlenül a váradi székesegyház előtt álltak. E szobrokat a XIV. század két legkiválóbb magyar művésze, a Kolozsvári testvérek készítették. Ugyanitt állott a csatabárdot emelő, bátor, hős király, Szent László lovas szobra is, aki e székesegyházat alapította és akit ide is temettek.

Tekintetében bátor

Az Árpád-házi királyaink sorában I. László volt a nyolcadik uralkodónk: a lengyel Riksza hercegnő és I. Béla fia. Atyja halála után (1063) testvéreivel, Gézával és Lamberttel együtt Salamonnak, unokaöccsének engedte át a trónt, és beérte a tiszántúli hercegség kormányzásával. Mint herceg harcolt a csehek, a kunok ellen, és ezzel nagy megbecsülést szerzett magának; különösen Cserhalomnál, majd Nándorfehérvár ostrománál tűnt ki bátorságával. I. Géza halála után (1077) "egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására, vagyis helyesebben buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy fel van ruházva a tökéletes virtusokkal, kiváltképpen kegyes, bőkezű adakozó, szeretettel jeles".

Uralkodása alatt az ország megerősödött, gyarapodott. Amikor 1089-ben meghalt Demeter horvát király, özvegye Ilona, aki László testvére volt, tőle kért segítséget. Elfoglalta előbb Dalmáciát, majd Horvátországot, és a koronához csatolta. Ezután Kapolcs kunjait - akik betörtek Erdélybe, végigdúlták és kirabolták - Temesnél tönkreverte, majd Ákos kun hadait is, akik az előző vereségért jöttek bosszút állni. De foglyaival kíméletes volt: letelepítette őket a Jászságban. 1091-ben pedig szövetséget kötött az ország régi ellenségével, IV. Henrik német császárral.

Nagy hírét, nevét bizonyítja, hogy őt szemelték ki a Szentföldre vonuló keresztesek vezérének. Utána már elindult volna, de a határon "nagy betegségbe esett" és meghalt uralkodásának 19. esztendejében, 1095-ben. Váradon temették el. Sírjánál a legendák szerint sok csoda történt. Az aki ott megesküdött, s amire szavát és igazát adta, annak perdöntő ereje volt! Ő lett a magyar lovagkirályok legfőbb eszményképe: szentté avatását III. Béla kezdeményezte; Nagy Lajos élete legfőbb céljának tekintette, hogy az ő nyomába lépjen, Zsigmond pedig szinte istenként tisztelte. Képmását királyaink a mohácsi vészig pénzeikre verették.^[28]

László, a kun és a leány története

Nevét és tetteit, a vele kapcsolatos csodás eseményeket megőrizte számos középkori kódex és krónika. Ezeken kívül a falfestmények és oltárképek, de néhány jeles költőnk (Janus Pannonius, Garay János, Arany János, Csanádi Imre) verse is. A Kolozsvári testvérek szobrán kívül (ami sajnos elpusztult és csak rajzról tudjuk, hogy milyen is lehetett?),a győri László-herma őrizte meg stilizálva arcvonásait, de leginkább a nép képzeletében élt tovább a hős és szent magyar király alakja: bátorságáról, tetteiről mondáink és legendáink regélnek. Van egy olyan legendánk, amelyet a névtelen középkori freskófestők mesélnek el képek segítségével. Érdekességük, hogy bárhol is festik meg, mindig csak azt az egyet ábrázolják. És ez Szent László, a pogány kun és az elrabolt leány történetéről szól. Mivel ennek szövegét a Képes Krónika is megőrizte, most azt idézzük kisebb rövidítésekkel. Salamon király "országlásának" idejében, 1068-ban vagyunk.

Ha valaki elmegy a tereskei templomba (Nógrád megye), vagy a történelmi Magyarország északi részére, a Tátra aljára, Kokaslomnicra, akár a legkeletibb felére, Erdélybe, Gelencére, és megnézi a templomban azokat a freskókat rögtön látni fogja, hogy teljesen egyformák, és azt a történetet beszélik el, amelyiket az imént a Képes Krónika. Pontosabban: azt, de ha jól megnézzük látjuk, hogy mégsem egészen! Miben hasonlít és miben különbözik? S vajon miért? Ezek a kérdések adják az izgalmát, a talányt. László Gyula régész professzor volt az aki ezekre a kérdésekre megválaszolt, aki felkutatta eredetét, feltárta jelentésének mélyrétegeit. Tőle tudjuk - neki köszönhetjük - a magyarázatot, amit mi is követünk, és itt lerövidítve - néhány bonyolult kérdést most kikerülve - elmondunk. ^[29]

Ami a képek "mögött" van

Az első érdekessége és értéke a freskónak, hogy a középkori falképeink közül csak egyedül ez sajátosan magyar: a története, az eredete, az ábrázolása, a stílusa. Jelentése is csak számunkra lehet különösen érdekes és fontos. Ezeket a freskókat mindig a templom északi falára festették, és a történetet hat jelenetbe tömörítve ábrázolták.

Kezdődik Várad képével: búcsúzik László király és a magyar sereg, búcsúztatják a püspök, az asszonyok, a kürtösök. Ez nincs a Krónikában. Továbbá ott hercegként szerepel, ahogy az valójában volt. Ezek a freskók halála után 100-200 évvel készültek, amikor már Lászlót szentté avatták, és úgy is élt az emberek tudatában, mint aki mindig is király volt, hős és szent. (A nép csakis így tud visszanézni rá, mint Mátyásra, aki mindig csak igazságos volt.) De folytassuk a képsort: a magyarokat látjuk és a kunokat, az egyik kun vitéz lován az elrabolt lány ül. Nézzük csak jól meg az ábrázolást, mert két világról, két kultúráról tudósít. A magyarok páncélban vannak, egyenes kétélű karddal, lándzsával, pajzzsal, a kunok sisakban, íjjal, lovukon vágtatva visszafelé nyilaznak! Kétféle öltözet, kétféle harci mód. A nyugat és a kelet találkozik, s immár mi képviseljük a nyugati kultúrát.

Ezután különválva üldözi László a lányrablót, de nem éri be. A következő jelenet a küzdelem, a birkózás: a lovak kikötve, a két hős birokra kel, de nem bírnak egymással. Végül a lány dönti el a küzdelmet: hatalmas bárddal megsebzi a kun Achilles-inát. Ezután László levágja a kun fejét, majd a leány ölébe fekszik megpihenni. Ennyit mutat be egy-egy falkép. De ha az összes fellelhető ábrázolást összevetjük, lassanként kiderül, hogy a történet csak ürügy - adott téma - valami másnak az elmondására. Mert többről van itt szó a puszta történetnél. Figyeljük csak meg a két hős ábrázolását: amíg az egyik, László, fehér lovon ül, fehér vagy világos a ruhája, ezüst a fegyvere, szőke a haja; addig a kun lova mindig sötét, sötét a ruhája, vörös a haja. Két ősi erő vív itt egymással: a Világosság a Sötétséggel!

A küzdelmet ábrázoló képsor jelentése árulja el talán legjobban, hogy egy elfelejtett ősi mítosz lehet az ősforrás. A Krónika azt írja, hogy László sebtől véresen küzd tovább. A falképeken meg látható, hogy a kunt átdöfi lándzsájával, az meg tüzet fúj rá, de hasztalan, mert sebezhetetlen. Csak egy ponton, a horgas inán sebezhető.

"Sok eurázsiai hős ilyen - írja László Gyula erről - pl. a mitológiai Akhilleusz is. (Innen is a horgasín neve!) De az eddig elmondottak értelméhez közelebb vezetnek táltosmondáink.

E mondák veleje az, hogy a jó (fehér) táltos beállít egy falusi házhoz, tejet kér, s elmondja, hogy meg kell küzdenie ellenfelével, a fekete táltossal. Ő fehér bikává változik, ellenfele pedig füstös bika képében közeledik. Arra kéri a háziakat, ha azt látnák, hogy gyengül a küzdelem, akkor üssék kapával, vagy ami éppen a kezük ügyébe akad, a fekete bika horgas inát, mert csak ott sebezhető. Állatalakban, de ugyanazt kapjuk, mint az előbb Szent László és a kun küzdelmében.

Voltaképpen a világosság (a Jó) és a sötétség (a Rossz) küzdelmének ábrázolása ez. E monda tehát kései hajtása egy világteremtés mondának (a világosság harca a sötétséggel), amely keresztény mezben maradt meg. Ezt latin szakkifejezéssel interpretatio ecclesiastikának, azaz egyházi átköltésnek, átértelmezésnek mondják. A pogány kori mondák és ünnepek új, keresztény tartalommal megtöltve maradtak életben hosszú-hosszú időkig, néha napjainkig úgy, hogy közben az eredeti tartalom lassan feledésbe merült."

"A Szent László-legenda példáján láthattuk, hogy hazánkban az államalapítás után sem került sor teljes »újrakezdés«-re, hanem a régi értékek és szépségek új formában ugyan, de megmaradtak."

Ezek elmondása után bizonyára érthető lesz hogy a duális ábrázolás (a kétféle öltözet, de a kétféle harcmód is), kétféle erkölcsről és stílusról, vagy mai szóval életformáról szól. Vagy azt is mondhatjuk, hogy a kétféle erkölcs kapcsán a kereszténység és pogányság ellentétéről és harcáról tanítanak ezek az "írott képek". Nem csupán két világ - a Jó és a Rossz - vív itt életre-halálra, de történelmileg is igaz két világ harcát kapjuk. Az egyik fél - a magyarok - képviselik immáron az új, megváltozott világ erkölcsét, az új felfogást, életszemléletet, hogy "itt és most" élni kell; a kunok a másikat: a régit, a maradit, ahogy már nem lehet s nem szabad élni. Ami ellen harcolni kell. Ha kissé leegyszerűsítve, de talán ez lehetett a freskók akkori értelmezése.

"Biblia pauperum"

Mikor hozzá kezdtem a régi, középkori templomok fotózásához, tudtam, hogy mit nevezünk latin szóval "biblia pauperumnak", vagyis a "szegények bibliájának". Kezdetben, a románkori templomokban nem a falakon, hanem az oszlopokon, a kapukon lévő kőbe vésett ábrázolások voltak ezek, s "kő nyelven " beszélték el az egyszerű emberek számára a Biblia tanítását, mivel latinul jó, ha a pap tudott. (Biblia magyar nyelven csak a középkor végén jelenik meg.) Így ezek a szobrok, domborművek, később aztán a freskók (mint nálunk Esztergomban, Felsőőrsön, Jákon vagy Ócsán) voltak a közvetítők. De csak egyszerű dolgokat lehetett elmondani, s minél érthetőbb módon. A művész legtöbbször két ellentétes dolgot ábrázolt, tanítva az egyik magasabb rendűségét, erkölcsi nagyságát. Ilyen volt az Élet és a Halál, a Jó és a Rossz megjelenítése, a Mennyország és a Pokol ábrázolása.

Mondom, ismertem ezeket régről, értettem is, de csak az eszemmel. Hiányzott az élmény, s ezáltal a tejes (az értelem melletti érzelmi) befogadás. Egyszer újra a kezembe vettem a középkori francia, de talán az egész európai költészet egyik legnagyobb költőjének, Francois Villonnak a verseit. (Ismertem ezeket kisdiák koromból, igaz, akkor pajzánsága hozott izgalomba!) S mikor elolvastam egyik csodálatos balladáját - pontosabban ebből néhány sort -, amelyet édesanyja kérésére készített a költő, hogy imádkozhassék Miasszonyunkhoz, egyből megértettem azt, amit eddig úgy gondoltam, hogy tudom:

Képzeljük el, hogy a XIV-XV. században vagyunk s ott ülünk a kis karaszkói templomban: épp vasárnapi mise van, amin mindenkinek kötelező részt venni. Mise - vagyis az ének, a prédikáció - közben nézed a jólismert képeket, hisz egész életedben azt láttad. Tudsz valamit a kunokról, tudod, hogy pogányok, mások mint te, mert te keresztény vagy. S ahogy nézed a falképeket lassanként a konkrét általános lesz: a történet - és a történelem - csak ürügy. Könnyen el tudod képzelni ezért, hogy a küzdelem a Jó és a Rossz között folyik - méghozzá vérre menően - s végül nehéz tusában győz a jó. Mert a jó győzött ma is, és minden alkalommal, ezért megnyugszol, s főként akkor, midőn látod, hogy lepihen a király is. Hadd kérdezzem ezek után, nem olyan ez, mint egy izgalmas mese? Szinte hallom, hogy az "igaz válasz" nagy valószínűséggel megint Arany Jánostól érkezik: "Nem mese ez gyermek...!" Tudom, tudom, hogy ez történelem, de hogy e történet nem rejt mesét és ősi mítoszt, azt senki nem állíthatja.

VÁRKÖRJÁRÁS
(Változatok egy gyermekjátékdalra)

Huszt városába és várába Kölcsey verse hívott, mondhatni küldött. Látni a várromot, megállni bús düledékein, figyelni a csendet, figyelni a szót: "régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?" A verset 1831. év utolsó napjaiban a "cselekvés vonzásában" írta Kölcsey a tevékeny közéleti munkás napjai szünetében Szatmárcsekén. Az élmény egyébként hat évvel korábbi: a költő 1825 májusában kereste fel a várat, aminek akkor közvetlen élményét a "Régi várban" című epigrammában rögzítette. Ebben - írja Horváth Károly - a »bús düledék« és a »felleg alól kelő hold« mozzanata után csak a hazafiúi emlékezés és a fájdalom kap hangot:

Ez a két sor jobban jellemzett engem - vagy tehetem talán többes számba is: minket -, mint a későbbi, méltán híressé vált epigramma, amely a reformkor, a korszak nemzedékének jelszava lett. Ereje, szava máig hat, víziója megjelenítő és hívó képe is.

Egy baráti kérésre régebben gondolkodom azon, hogy miként is lehetne a magyar tévé "Vers mindenkinek" sorozatát megújítani. Az ötlet, hogy a verset meg kellene jeleníteni, képpé varázsolni, könnyen adódott, de a "hogyan?"-nal bizony bajba kerültem, kerültünk. Irodalmi klipp legyen, mondtam, de magától a szótól, az elképzelt eredmény látványától többen is megremegtek. Most hogy a fentieket, Kölcsey "vetített képét" leírtam, jutott eszembe mindez, mert kísérletnek - sikerre vagy bukásra ítéltetve, előre meg nem mondom! - alig van alkalmasabb vers, mint ez az ismerős epigramma, amit össze lehetne kapcsolni az idézett "Régi várban" című, azonos ihletésű és élményű verssel is. Mellé zenét Liszt kései zongoradarabjai közül számos ideillőt találhatunk.

Hogy mi Huszt után Munkács várába mentünk - arra vitt az utunk - ez nem véletlen. De mi lehet az oka annak, hogy Kölcsey 1831, december 29-én Husztról, másnap pedig Munkácsról írt epigrammát, s benne a nemzeti fájdalomról szól borongva? Hogy mi lehet az oka és magyarázata, pontosan nem tudom, de úgy tekintem mint valós és mint lelki kalauzt, ezért most ezt a verset is idemásolom a képek mellé "illusztrációként":

2.

Jön az utas, lát s fut, s megy tovább. Ezek az utasok mi vagyunk, akik gondolatban is, de a valóságban is "száguldunk", vagyis éveket ugrunk és így helyszíneket is könnyen váltunk. Az emlékezet diktálta mérték szerint röpülünk, szárnyalunk. Igaz ugyan,hogy Munkács várából mindig Vereckére vitt az utunk, ezért is oda kívánkozna az emlékezet. De most mégis hadd váltsak irányt, mert egészen más dolgokról szólnék, ha kelet felé folytatnám az utat. Ezért én inkább visszafelé, Árpád fejedelem útját is követve, Gömörországba hívom a kedves Olvasót. Így felidézhetem Várgede, Vecseklő és a szépnevű Ajnácskő várának regéjét, ahová az egyik nyárvégi héten kirándultunk családostul. Mivel biztos voltam, hogy a következő héten, amikor megkezdődik a tanítás, az első feladatok egyike a "Nyári élményeim" című házi feladat lesz, hazaérkezésünk másnapján azt kértem a gyerekektől (ezt mindenki tudja, hogy szelíd kifejezés), hogy próbálják megfogalmazni a látottakat. Borbála így kezdte a rövidre sikerült beszámolót:

"Augusztus 24-én, egy szerdai reggelen a szokásos teendőnk elvégzése után egy kis túrára nyílt alkalmunk. Mi a Rimaszombattól délre fekvő Ajnácskő várát tűztük ki utunk céljául."

Balázs az útikönyv hatására már történelmi ismertetéssel is szolgált: "Ezt a várat a honfoglaló Huba vezér lányáról, Hajnácskáról nevezték el. Ezt a hegyi települést (?) a messziről feltűnő várrom miatt látogattuk meg. Utunk a várig turista útvonalon haladt, de mi egy, a házak mögötti fás ösvényen rövidítettünk. Ahogy mentünk a romhoz, egy régi palóc házat pillantottunk meg, amit le is fotóztunk. Tovább haladva észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül, mert rajtunk kívül még egy 6-7 fős birkacsoport is ballagott föl a várba, akikről később kiderült, hogy nem idegenek, mert már jártak fönn a vár magas pontjain."

"A romokat körbejárva - írja Borbála - két érdekes dolgot fedeztünk fel: egy barlangot és egy bazaltlépcsőt."

Most, hogy nagyítom az ott készült képeket azt látom, hogy olyan ez a kis vár, mint egy legenda. Gondoltam hogy ha Tőzsér Árpád könyveit átlapozom, fogok találni utalást, egy-egy emlékmorzsát vagy verssort. De nem találtam. Sebaj, mert járt itt Petőfi is, Ő majd elmondja, elmeséli - Várgedéről jövet, Vecseklőre tartva - vajon mit látott, mit tartott érdemesnek, érdekesnek. Az Úti jegyzetekből idézünk:

"Útba esik Hajnácskő... most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntötte végkép." Ennyi használható most nekünk, mert a többi Csomai Jóska cigánybandájáról szól. Ez nem sok. De - mentő ötletként - felrémlett Tompa Mihály: ha valaki, akkor ő írt regét, hisz itt minden virágot és várromot ismert és megverselt. Verseinek négy kötetét lapozva a Mohos váromladékhoz című románcnál megálltam. Ennek egyik strófája hátha ide vonható:

De a folytatásból kiderül, hogy nem erről szól. Hát a kőasszony, hisz én is valami hasonlót láttam?!

Az egyik felvételen én ezután látni is vélem a kőasszonyt a gyermekével, s vele szemben egy kőembert is, de ez az én románcom, legendám lenne, lehetne. Ám az a másik, amely Huba vezérről és Hajnácskáról szól - és Gedő vitézről -, legenda a javából, hisz a vár, a falu ennél jóval későbbi. Ezt a tudós Ila Bálint írja. Tőle tudjuk többek mellett, hogy a "sőregi várjobbágytörzs épített a mai Ajnácskő vára helyére még a tatárjárás előtt némi erősséget, mely a vész idején sok jobbágynak és vagyonának biztos menedéket adott.

A faluépítő tevékenység kezdeteiben visszanyúlik a XII. századra. Legkésőbb a következő század elején élhetett Ajnácskő várának névadója... (A vár nevének legkorábbi alakja egy 1245-ös, Ajnácskőre vonatkozó oklevélben: Danuske.)

Ám visszatérve a legendához, a név mögött valami leány rejtezik, mert az etimológia is erről árulkodik: az utótag, a "kő" elsődlegesen egy sziklacsúcsra épült várat jelöl, az előtagban pedig valószínűleg török eredetű "léha, kacér nő" jelentésű személynév rejtezkedik.

Akkor hát van valami a felrémlett legendában, a kőemberben és kőasszonyban, a Huba vezér leányában? Lehet, de most veszem észre Balázs fiúnk irományára tekintve, hogy van itt valami, amiből lehet - lehetne! - legendát teremteni. Hát a bárányok, a birkák? Ugye? Igen, ők lehetnének az élő lelkeknek - szemben a kőszobrokkal - a régi várnépnek utódai, az elvarázsolt jobbágyok, építők és harcosok. Hát ebből csak összejön valami? Igen, de ki fogja ezt megírni, mert álmodni mindenki tud!

Ej, Ajnácskő és hej, Hajnácskő, és hej, te kedves Petőfi Sándor, és te is, Tompa Mihály, miért is nem költöttetek nekünk erről szép éneket, balladát vagy románcot? Miért nem hagytatok ránk rímekbe szedett szép álmokat?

3.

Petőfi útját is követtük, de a honfoglaló magyarság útján is haladtunk, amikor felmentünk Gömör várába. Hol a vár? Hol a vár? - kérdezte minden száz méteren Balázs, mert bizony csak a helye van meg. De ez a hely attól becses, hogy a honfoglalás óta ismert földvárak egyike! Anonymus Gömör várát ugyanis a honfoglaló magyarokkal foglaltatja el:

Gömör vára a nevét egyébként egy nemzetségfőről kapta, akit türk, kabar szóval Gumurnak vagy Gümürnek hívtak. Ezen név fekete szenet jelent, ami bizonyára mágikus erejű név volt. Amikor I. Szent István kiépíti közigazgatásunk máig fennmaradó szervezetét, a vármegye rendszert, Gömört a megye, a királyi várbirtok, a várispánság központjává tette. A középkorban várossá fejlődött: népességére nézve a megyében a második legnagyobb település volt. Ebben az időben a Máriássyakkal egy törzsből származó Gömöri család birtoka, majd a Rozgonyiaké, Perényieké, sőt Mátyás király nádora is birtokosa volt a várnak 1460-ban.

Nyilván nem véletlen, hogy a nemesurakat megkapáltató álruhás király történetét ide helyezi a népi emlékezet. Szobra, amely ma is látható a templom előtt, szintén erre emlékeztet.

Egyébként a valaha szebb napokat látott városból mára falu lett (Sajógömör), s a vár földsáncait is benőtték a fák és a bokrok. Így hát jogos volt Balázs fiúnk kérdése, hogy hol a vár? De Őt is, mind mindenkit, aki ide felkaptat, a Sajó völgyének szép látványa kárpótolja. És a történelmi emlékezet, amelyet sokszor egy-egy téglából, vagy egy faltöredékből kell, lehet csak felidézni.

Engem először Petőfi csábított ide: vajon láthatom-e azt, amit ő látott itt 1845 nyarán. Amikor Rozsnyóról érkezett ide az ottani lutheránus lelkésszel együtt. Az Úti jegyzetekben olvashatunk az itteni élményeiről.

Igen, ugorjunk mi is egyet: Petőfi Pestig ugrik, mi ennél nagyobbat, a lengyel határig, s ezáltal az egyik legromantikusabb, és épen megmaradt várig, Árváig vezetjük a kedves Olvasót. Én többször jártam itt: mindig erre mentem - a régiekhez hasonlóan - ha Lengyelországba vitt az utam. És mindig meg is álltam a vár alatt. A legutóbb is így történt, bár akkor itt zuhogó eső fogadott. Ezért csak a szembülső vendégfogadóból néztem a meglehetősen szomorkásan álló, égbe nyúló sziklán álló várat. Egy bánatos katonára és egy versre gondoltam, amit egyszer valahol olvastam:

Nem időztünk itt akkor, s utunkon fogytak is a fehér sziklák, de az eső ereje is lanyhult, majd elállt. Miközben bővül a forgalom, ahogy szűkül az út, egyszer csak előttünk volt Krakkó. Nem magyar város, ezt mindannyian tudjuk, de mégis tele van magyar emlékekkel. Innen a vonzalom bizonyára, hogy kötelességünknek érezzük elzarándokolni e királyian fönséges városba. Ezért is azt ajánlom, hogy bízzuk magunkat ösztöneinkre, és szinte biztos, hogy ez az ösztön a várba, és a székesegyházba vezet bennünket.

Több mint húsz éve jártam itt, s azóta, bár úgy tűnik semmi nem változott, minden egészen más. A Wawelt előtt hatalmas tömeg és sorban állás. Húsz éve alig voltak néhányan, legalábbis így emlékszem. Az altemplomban is elképesztő a tömeg, de a kőkoporsókban nyugvóknak hátha jólesik, hogy így annyian veszik körül őket, mint életükben, a palotában vagy a csatában. A piros-fehér-zöld szalaggal átkötött koszorú és a friss virágcsokrok nemzeti színei (mi miért is nem hoztunk?) Báthory István kőkoporsóját jelzik. Ez itt Ponjatowski... Csak nem?... De igen. Mire vonatkozott ez a "csak nem"? Egy nótára, egy dalra, amit Arany Jánossal kapcsolatban ástunk elő. Ő szól az egyik levélben arról, hogy Az egri leány című balladájának a 3. részét arra - a reformkorban általánosan ismert - lengyel dallamra írta, hogy "Búsul a lengyel hona állapotján".

Idézzük most fel az említett, a reformkorban oly népszerű és ismert lengyel ének szövegét, amelyet szokás volt majd minden mulatság alkalmával elénekelni. A dallamról pedig talán érdemes megjegyezni, hogy érzésünk szerint a lengyel himnusszal egy tőről fakad:

Trencsény, Beckó (Bolondóc), Csejte - így, ebben a sorrendben folytatom a várkörjárást, mert mi is így jártuk be ezeket egy nap alatt, hol Mednyánszkyra - Alajosra éppúgy mint Lászlóra -, hol Csák Mátéra, de legtöbbször Báthory Erzsébetre gondolva. Mert a legnagyobb élmény Csejte volt, aminek romját, reménytvesztve, valóban a visszafordulás előtti percekben vettük észre, s félórás gyaloglás után meg is hódítottuk.

"Ha gyalogosan elhagyjuk Vágújhely határát, és délnyugat felé tartva, eltávolodva a folyóparttól, a hajdan vérszomjas zsarnok uralma alatt Csejte (Čachtice) vár és község istenáldotta rónaságára érkezünk" - olvashatjuk Mednyánszky Alajos 1844-ben - németül - megjelent könyvében.^[34] A vár II. Miksa idején Kanizsai Dorottya tulajdona. "E gazdag asszonyról, aki utolsó tagja volt a családnak, fiára Nádasdy Ferencre szállt a vár, s az ő felesége, Báthory Erzsébet révén jutott ahhoz a szörnyű hírnévhez, ami mindaddig kísérni fogja, amíg csak egyenlővé nem lesz a földdel.(...)

Hogy ezek a szertartásos kínzások milyenek is lehettek, arról élt bennem egy konkrét kép, Csók István festményének alapján. Ezen sorok és ennek a festménynek, emléknek az alapján úgy illet volna, hogy a várba felmászva, a romos falak között még ma is árva sikolyokat, elfojtott sóhajokat halljak ott, a kváderkövek pedig vércseppeket izzadjanak. De fönt a várhegyen béke honolt, fecskék villogtak, cikáztak le s fel, le s fel. És ott ahol Csók István festménye szerint a beteges, vérre szomjas úrasszony trónolt a hóval fedett udvaron, ott most két német turista főzött bográcsban valami erős illatú ételt. Hogy kerültek ide, ahol csak a fecskék és mi járunk?

*

Egyébként Thurzó György nádor vezette törvényszék Báthory Erzsébetet életfogytiglani rabságra ítélte, s azok, "akiknek részük volt az ártatlan vér kiontásában, máglyán vagy pallos által vesztek el". Az ítéletről, a perről, amelyet gyanúsnak tartottak mindvégig, Péter Katalin történész kis monográfiát jelentetett meg. A friss élmények hatására, ahogy hazajöttem, elővettem azokat a jegyzeteket, amiket annakidején Péter Katalin által publikált jegyzőkönyvből írtam ki magamnak, s amelyek különösen mágikus ráolvasások emlékét őrzik. Az első tanúvallomás a sárvári várban, még Báthory Erzsébet elfogatása előtt, 1610 március 5-én történt.

Egy másik ráolvasás szövege, amelyet Ponikenus János írt le levelében, eredetileg szlovákul, így szól:

Honnan ez a kilencvenkilenc macska? Abból a mítoszi korból - vagyis ezen korra visszamenő hagyományból -, ahonnan a hetvenhét fájdalom, s ezek elleni bájoló imádságok, amelyeket ugyancsak a Vág mentén, Semptén jegyzett le a prédikátor Bornemissza Péter uram az 1500-as évek második felében.

Miért írattak ezek? - teszi fel a kérdést Bornemissza Péter, miután nyolc, ördöngős praktikának tartott bájoló imádságot "előszámolt". Válasza:

Ha szabadítója nem volna!... És ha volna?

6.

Hála a negatívoknak, az emlékeket legtöbbször könnyen és pontosan föl tudom idézni, amelyek a nem-folytathatót folyamatossá teszik, jóllehet a két milliméteres elválasztás helyére a legtöbbször völgyhidat kell tennünk - ez volna az emlékezés -, amely összeköt időt, teret, homályló foltokat vagy hol derengő, de legtöbbször éles képeket. Ilyen negatív lenyomatokat őriz Kölcsey verse, Mednyánszky báró szép könyve (Baedekere), és Joseph Fischer metszetei is. Ezeket csak akkor nézhetjük és olvashatjuk örömmel, élményszerűen, ha valaha jártunk azon a vidéken, s így a völgyhíd építése - innen oda s vissza - nem akadály. Ezért könnyen eljuthatunk Nyitrára, Újvárra, Semptére, egészen Bornemissza Péterig, és még tovább. Most már - bár az emlékezés csábít - hadd ne menjünk azon az úton tovább visszafelé, hanem lefelé. De nem a régi utazó módján, hanem mai szokásokhoz híven viharos lépésekben, nagy ugrásokkal haladjunk a Vág folyó alsó folyása mentén, csupán megjelölve Mednyánszky Alajos által részletesen ismertetett helységek neveit. Ezek pedig: Sempte, Szered, Vágsellye, Hetény, Negyed, Guta, ahol a Vág "ünnepli nászát a hatalmas Dunával". De nem a nagy Dunával, hanem a Pozsonynál tőle elváló, a Csallóközt északkeleten határoló Kis-Dunával, hogy társulva, majd a Nyitrával egyesülve Komáromnál búcsúzzék nevétől, mivel néhány kilométerig Vág-Dunának neveztetik.

Így búcsúzunk most mi is járt utunk hordalék emlékeitől, nem feledvén Huszt és Munkács várát, Árva és Krakkó várát, a gömöri s a Vág-menti várak romjait, de a többit sem, amelyek "múltja nagy" s amelyekről itt nem szóltunk.

A FARSANG ÉS BÖJT CSATÁJA
(Űzték már a Farsangot)

Múltbéli emlék villan elém: a régi, falusi iskolánk falán lévő egyik nagyalakú kép. E sok jelenetből, alakból összeállított táblának Az ősz volt a címe, és az alsó tagozat négy évében végig kísért bennünket, mint a fogalmazás és beszélgetés órák egyik segítő eszköze.

E képen minden, az őszi évszakkal kapcsolatos szépség megtalálható volt: az édes szőlő és a vidám szüret, vadludak és diófa, sőt dióverés, a hullani készülő sárga, barna és piros levelek. (Semmi elmúlás, semmi szomorúság, semmi filozófia - még!)

Soha nem volt diófánk, így diószüret sem, de minden évben egyszer - azután rajzórán újból - előkerült a diószüret témája, hogy a fogalmazás hármas tagolását (bevezetés - tárgyalás - befejezés) gyakoroljuk. A mondat kerekítését, a helyes szórendet. Az élénkítést is, a fantázia bakugrásait is szeretném mondani, de nem mondom, merthogy ez így nem igaz. Ugyanis mindig és mindannyian ugyanazt írtuk. Így csak a helyesírást és a szépírást lehetett osztályozni, vagy értékelni. Ez utóbbi a körmöst jelentette még akkor. (Nekem is.)

De miért is jutott eszembe ez az emlék? Most és itt? Nem, hanem Bécsben, a múlt nyáron, amikor a bécsi Kunsthistorische Museum egyik termében végre eredetiben láthattam a régtől fogva ismert németalföldi mesternek, az idős Pieter Bruegelnek festményeit. Ezeket sokáig nézegettem, többször vissza is tértem a terembe, hosszan időztem el a hónapokról (tévesen évszakokról) készült négy képe előtt. De sokáig álltam a Farsang és Böjt csatája vagy a Gyermekjátékok című festmények előtt is, mivel ezek eszembe juttatták a réges régen elfelejtett falusi iskolánk már idézett tablóját. Mert hasonló volt ahhoz: összefoglalni akarnak, bemutatni, illusztrálni s talán tanítani is.

*

Bob Claessens azt írja könyvében, hogy Bruegel idejében a "képzőművészetben három jelszó uralkodik: visszatérni az antikhoz, vagyis ahhoz, amit antiknak tartanak, visszatérni az emberhez, és visszatérni a természethez." Ugyancsak ebben az időben történt, hogy a flamand festők - olasz kollégáik mintájára -, "kezdtek minden iránt érdeklődni. Kultúrájuk általánosabbá válik. Foglalkoznak matematikával, tudományokkal, irodalommal, nyelvekkel. Tudósokká lesznek. Az volt Bruegel is. Bizonyítják ezt művei, különösen metszetei."

És tegyük hozzá, hogy ezt bizonyítja az említett két kép is, amelyet még egy harmadikkal, a Közmondásokkal ki is egészíthetünk. (Ez Berlinben látható.). Mindhárom 1559-1560-ban készült, sok-sok résztanulmány, vázlatok alapján. A ránk maradt jegyzetfüzetek tanúsítják is, hogy - miként azt Bruegel mondta -, az "élet után" milyen sokat rajzolta az embereket. "Sohasem szűnt meg figyelni az életüket. Elvegyült köztük és... figyelte őket olyan szemmel, amelyhez hasonló talán sosem volt a festészet történetében."

Életútja, pontosabban életműve kezdetben Bosch hatását mutatja. Az allegóriát, a jelképes ábrázolást aztán elhagyja és helyére a természet s az élet realista ábrázolása lép: gondok és örömök és emberek. A mindennapi élet színeit keveri ki palettáján.

De a fent említett három kép megfestésének idején még jelképekben, allegóriákban beszél. Mondandója "az elbeszélés, a bemutatás, egy szimbolikus központi motívum körül csoportosul, ez adja a nevét az alkotásnak". Ilyen a Farsang és Böjt csatája című festménye.

Huizinga írja híres művében, A középkor alkonyában: "Ha az erénynek vagy az érzelmeknek emberi alakot adnak, azt még megértjük, de ezt a folyamatot a középkor habozás nélkül olyan dolgokra is kiterjeszti, amelyeknek - úgy érezzük - semmi személyhez köthető vonása nincs. 1330-tól kezdve mindennapos a Böjt megszemélyesítés. Megtaláljuk a Böjt és a Húsevés csatája című költeményben; ehhez a műhöz jóval később Pieter Bruegel is visszanyúlt, és őrült képzeletével kiszínezte." Aki ismeri a ránk maradt jegyzetfüzetét, az inkább reálistának látja ez a képet, jóllehet ez csak a részletekre vonatkozik. Az egészre inkább valami álomszerű, vagy valószerűtlen illik, vagy inkább azt mondhatnók, ha epikus, elbeszélő jellegére gondolok, hogy itt bizony "tombol, tobzódik" a középkor!

Mert mi az, ami e kép láttán először szemünkbe tűnik? A hihetetlen sok alak, a rengeteg esemény, a látszólagos káosz. Aztán lassanként rendezi, leltározza szemünk a látottakat, mert észreveszi a rendet. Ebben segítenek a színek és a kompozíció. A színekről szólunk először, mivel azokat vesszük észre rögtön, ha a képre nézünk. Itt három szín ugrik elő, s később az az érzésünk, hogy más szín nincs is a képen, mint sárga, vörös és türkizkék. A meleg vöröstől és sárgától a leghidegebbnek mondott kékeszöldig vezet ez a három erősnek mondott szín, színhatás. Ezek egymás mellett, egymással felelgetve ősi erőt sugároznak: e három szín által a kép már eleve tobzódó életet jelöl, miként ezt Johannes Itten A színek művészete című könyvében is olvashatjuk: "kozmikus, ős-eredeti fényerőt s ugyanakkor ünnepi, materiális valóságot.". E színkontraszt "kifejezheti mind a hangos vigasságot, mind a mély szomorúságot; a földi primitívséget és a kozmikus egyetemességet." Ezt nem erről a képről írja, de e sorok maradéktalanul érvényesek erre a festményre.

De a színeken túl a kompozíció is ezt a gondolatot szolgálja, vagyis a feneketlen vigasságot és a mély szomorúságot. Ezt az előtér és a háttér, a bal és a jobboldali világok szembeállításval éri el.

Balra kocsmák, csapszékek: itt muzsikáló, éneklő-dáridózó, evő-ivó (sőt zabáló) tömeg. Jobbra templom, gyónás: bűnbánó, ájtatos, böjtöt fogadó, zarándokló csendes népség. Középen a két harcoló, küzdő csapat látható: allegorikus figurák - váratlanul megnövelt arányú alakok! Már-már túlzó mértékben, aránytalanul megnövelt alakok, szinte karikatúra-szerű burleszk-szerű kép, jelenet. "Élet után?" - kérdezzük Bruegel kifejezésével.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Bruegelt Pierre de Droel-nak, azaz Vidám Péternek is nevezték. 1604-ben Carel van Mander ehhez a következőket fűzi: "Ritka az olyan kép, amelynek láttán megállhatjuk nevetés, vagy legalábbis mosoly nélkül."

Szinte hihetetlen, csapja össze kezét egy mai művészettörténész, hogy arra gondoltak, azt képzelték képei láttán, hogy nevettetni akart! Mert például nézzünk csak e képre, a kép közepére, a két központi figurára: azok láttán bizony elmosolyodunk. De ha további részeket, részleteket veszünk szemügyre, ha a koldusokra, nyomorékokra és nyomorultakra nézünk szinte biztos, hogy megfagy a mosolyunk. Talán ezért is állítja a fentiek ellentétét Huizinga, a középkor egyik legjelentősebb szakértője: "Bruegel képein nem nevetünk, pedig ugyanazt az erőteljes, groteszk képzeletet csodáljuk bennük, amelyek Rableais műveiben megnevettet."

Minden bizonnyal oka lehet ennek az is, hogy a szín, a kompozíció - a festői gondolatok, vagy a festő gondolatai - fölébe kerekednek a témának.

Vegyük most alaposabban szemügyre képünk részleteit. A két központi alak mögött kút áll. Ez itt talán a Víznek, az Életnek a jelképe. De az is lehet, hogy a bor (a Farsang) ellenében a víz a böjtöt szimbolizálja. Mint ahogy a kút képe mellett a disznó (Farsang) és a halak (Böjt) életszerű kép, jelenet is, de egyúttal jelkép is. Ez egyúttal átvezeti a szemet, a szemlélőt a háttér mozgalmas, eseménydús terébe.

A kép egy stilizált város terét mutatja, az időpont pedig a farsang utolsó napja. Vagyis a hamvazószerda előtti kedden, húshagyó napján vagyunk.

Baloldalt a kocsma előtt Mopsus és Nisa lakodalmát játsszák el.

Ez a vásári komédia minden valószínűség szerint népmese alapján készült általánosan ismert bohózat volt. (Shakespeare Hamletjében előkerülő színjátszókra is lehet itt gondolnunk. Azt is mondhatnók, hogy ők azok, vagy ők ezek: ez a kor, ez a szellem.) A színjátszók mögött látható alakok már szomorú, sőt tragikus emléket idéznek: a rókafarkot viselő csoport leprásokat ábrázol. Ugyanezt később külön képen megfestette: a Nyomorékok (Koldusok, Leprások) című, 1568-ban készült festménye a párizsi Louvre Múzeumában látható.

Egy komikus, egy mélységesen tragikus jelenet: igazi középkor. Ezt fokozandó talán, e csoport mögött újabb vásári színjátékot festett Bruegel mester: Ourson és Valentin összecsapásának tréfás megjelenítése a kora középkorból, Nagy Károly mondaköréből származik.

Piero Bianconi szerint ezt a két jelenetet a hagyományoknak megfelelően az évnek ebben a szakaszában mindig megrendezték, és az ünnepi menetet is, amely a háttérben látható. E kép láttán méltán idézhetjük a régi verset:

Amit a döcögő rímekkel ellátott versike mond, azt mutatja a kép is, amelynek segítségével meg is értjük a régi hagyományt, amely többfelé máig fennmaradt. A Déván (Hunyad vm) élő, Bukovinából oda települt székelyek szokásai között ismert volt a farsang, vagy téltemetés. A gyűjtők leírása szerint az első szigorú böjtnapon, a hamvazószerdán történt. "Cibere vajda és Konc király első küzdelme, amelyben Cibere vajda győz és uralkodik is a böjtös napokban. Reggel két eketalyigából kis szekeret csináltak, melyekre kb. 2 méter hosszú deszkákat szereltek. Erre feltekertek egy halottnak öltöztetett embert (rossz szokmány^[37], elviselt ruha), és a szekeret végighúzták a falun. Mikor megjárták magukat, betértek egy trehány gazda udvarára és ott a » halottat« beborították a trágyadomb oldalába. Ez volt a régiek szerint a farsangtemetés."^[38]

Mi is volt ez a farsangtemetés, és ki is ez a két híres személy? A tudós Bálint Sándort idézzük:

A téltemetéssel kapcsoltaban még hadd idézzük A magyarság néprajza összefoglalását:

Cibere vajdát és Konc királyt és a mögöttük felsorakozó két sereget látjuk tehát Bruegel képén, vagyis a Farsang és Böjt allegorikus ábrázolását. De ez a színjáték már a XIV. században ismert volt nálunk. Az első adat Szkhárosi Horváth Andrástól maradt fenn:

A néprajzkutatóink feljegyzéséből tudjuk, hogy a Cibere és Konc háborúskodását megszemélyesítő szereplők a farsangi népszokásokban egészen századunkig fennmaradtak, különösen Erdélyben, ahol Csík megyében a Cibere vajda - Konc (vagy Csont) király tréfás küzdelmét szalmabábokkal is eljátszották. Udvarhelyen a "tréfás néphit szerint Cibere vajda és Konc király két nagy fejedelem. Húshagyókor élet-halál harcot szoktak vívni egymással. Vízkeresztkor a verekedésben Konc király, Húshagyókor Cibere vajda győz. Ekkor ecetes, túrós, fokhagymás ciberét beléje aprított kenyérrel szabad csak enni, de húsfélét nem."

A cibere levest, mint általánosan ismert, böjti eledelt Ipolyi Arnold is említi az alább ismertetett szokás leírásakor, és hozzáteszi, hogy ezt a levest a zabkiszőce adja. A kiszlé, kiszli szlovákul annyit tesz, hogy savanyú. Nyilván ez alapján hívták ezt a levest kiszelicének a magyarországi szláv vidékeken. A kiszeleves valóban búzakorpából készült, kovásszal savanyított böjti leves, amelyet esetenként kukoricakásával, tésztával, tejjel vagy tojással ízesítettek.^[39]

*

Ezek után térjünk vissza Bruegel képéhez, és annak kapcsán a Cibere és Konc ellentétének és háborúskodásának motívumához. Az eddigiek alapján azt mondhatjuk ismert volt a magyar néphagyományban is, noha "a farsangi és böjti ételek megszemélyesített küzdelme a XVII-XVIII. században néha összeolvad egy középkori eredetű vetélkedés motívumával, a Bor és Víz vetélkedésével, illetőleg az iskolai színjátszásban Bacchus és Neptunus dramatizált vetélkedésével. A bor és Bacchus éppúgy a farsangot személyesíti meg, mint a víz és Neptunus a böjtöt. A farsang-Bacchus azonosítás azonban nálunk sohasem lett a népi hagyomány szerves része."

Itt látható reprodukció egy marosszéki falu, Tancs református templomának 1676-ban festett egyik kazettájának rajza. A falu festett mennyezetén a kétfejű sast, Sándort (Nagy Sándort!), Szirént ábrázoló kazetták mellett az egyiken Bakus hordón lovagló alakját is felfedezhetjük. Minden bizonnyal a Farsang képviselőjeként került, kerülhetett ide e különös famennyezetre a bor - babérlevéllel is - koszorúzott fejedelme. Így ezt a figurát, a templomi kazettán látható "Bakus"-t, valamint Bruegel képén látható figurát, ki az evő-ivó, a részegeskedő és tobzódó sereg élén (a hordón) lovagol, Farsang jelképnek, vagy annak kései utódjának, akár Konc vajda egyik "rokonának" is felfogható. Akárcsak a Szabolcs-Szatmár megyei Nagykállóban régen ismert, szintén a farsanggal kapcsolatos Biri Bachus felvonulás főszereplőjében.

"...a biri Bachus tulajdonképpen hagyományos farsangi figura - írja Dömötör Sándor-, amelyet az örömünnepség előkelő rendezői ügyesen használtak fel a király koronázása alkalmával a nép ujjongásának felkeltésére, és az öröm látható kifejezésére.

A biri Bachus 1790-es kállói bevonulásáról érdekes leírást ad "A Hadi és más nevezetes Történetek" című hajdani újság. Innen tudjuk meg, "hogy a farsangi örömünnep nyitányaként reggel 6 és 7 óra között érkezett a biri Bachus Kálló városába. Elöl muzsikusok jöttek, mögöttük két betyár egy hízott ökröt vezetett, majd egy hatökrös szekér közeledett, melyen egy nagy boroshordó tetején ült a Bachust ábrázoló alak, aki nem volt más, mint gróf Kállay őméltósága nyulásza. Balkezében egy pálinkás palackot tartott, s ebből a jobbkezében lévő pohárba töltötte az italt, ...a hat ökör mellett béresek és suhancok durrogtattak ostorral."^[40]

*

"Ütközet nagy lesz mindenkor a farsangban" - írta 1544-ben, nem sokkal Bruegel festményének elkészülte előtt Szkhárosi Horváth András. Ezt, mint dramatikus szokást megőrizte, fenntartotta sokáig a magyar népi hagyomány. A szokás a festménnyel együtt a farsangi események legvégének, az utolsó napnak, a húshagyónak a végét jelzi. Látjuk az ütközetet elöl, a tobzódást háttérben, amelyről Bod Péter úgy tudja, hogy gyökerei a Bacchanáliáig vezetnek.

Ezért is hadd idézzünk Tőle egy hosszabb leírást és véleményt (a mottóban már olvasható volt egy mondat ebből), amelyet a húshagyókeddel s a farsanggal kapcsolatban írt. A "keresztyének között előforduló innepek"-ről szóló könyvében, a február hónapnál ezt olvasható:

Ez az utolsó három napot, vagyis a böjt eljöttének előző napjait beszéli el Bruegel utolérhetetlen gazdagsággal és színpompával. Az "életből vett" alakokkal, jelenetekkel szól arról, ami volt, ami van. A németalföldi mester úgy mesél az igazról, úgy állítja a valót, ahogy - érezni -, soha senki nem látta! Mégis mindannyian tudjuk, hogy állítása igaz, mert valónak égi mását tükrözi. De azt is hozzá teszem némi szomorúsággal, hogy ez a régi múltról beszél, és ezért inkább azt mondja, hogy ez volt. Vagy mégiscsak van? Addig van, teszem hozzá magamat is biztatva, amíg az allegorikus festmény által megjelenített érzések, gondolatok, élmények bennünk élnek. Még akkor is így van, ha soha nem láttunk ilyeneket, és úgy érezzük, hogy álmodjuk őket.

ESZEM-ISZOM ORSZÁG
(Eldorádó)^[46]

Reymond híres regényében, a Parasztokban azt állítják a medvetáncoltatók, hogy ők messzi országból jöttek, "széles tenger, nagy erdő mögül, ahol az emberek fejük tetején járnak, a kerítést kolbászból fonják, tűzzel hűsölnek". Valami hasonlót látunk Bruegelnek az 1567-ben készült festményén.

A kép ismertetése előtt szóljunk röviden az alcímről, s a névről: az Eldorádó spanyol szó 'el dorado' 'aranyozott'-at jelent, átvitt értelemben aranyországot. Egy mesebeli gazdagságú országot, a csodák országát, amelyben gond és munka nélkül élnek az emberek. A régi hiedelem szerint a valóságban létezett is Dél-Amerikában egy ilyen, kincsekben, aranyban gazdag ország.

Valóban volt is ilyen, így ennek a hagyománynak is megvan az alapja. A magas kultúrájáról és hatalmas gazdaságáról híres, ma már kipusztult, kolumbiai csibcsa népnek ősrégi szokása volt, hogy fejedelmei trónralépésekor temérdek aranyat és drágakövet szórtak a szent Guatfita tóba. Ezt az ünnepélyt - amihez hasonló az inkák birodalmában is volt -, nevezték doradonak. Innen az Eldorádó mesés híre, amely az európai folklórban mindenütt ismert és szimbóluma a képtelen jólétnek. Itt kolbászból van a kerítés, az utcán sült malacok sétálnak késsel és villával a hátukban, a levegőben sült galambok repkednek, a folyókban tej és méz folyik stb.

Bruegel 1567-ben készült festménye ismét egy flamand népi hagyományt, a Luilekkerland-ot ábrázolja. A torkosságnak ez az Eldorádója Folengo latin-olasz keveréknyelven írt verseit idézi. Ezek a versek akkor születtek, amikor az éhező gyomrok megtöltésének kérdése még távolabb állt egy kielégítő megoldástól, mint ma.

A festmény is mutatja, hogy Luilekkerlandba egy kukoricaliszt-hegybe ásott alagúton át lehet eljutni. Láthatjuk, amint a torkos alagútásó kibukik az alagút innenső végén, az ígéret földjén, ahol egy fa tövében terített asztal várja, hogy degeszre egye magát. Egy híres film címével: itt lesz, itt van aztán nagy zabálás! Mert számos kerek, száraz, kaktuszként kinövő lepény (kenyér) várja őt, mellett szalad a sült disznó, a hátába szúrt késsel. (Ez a motívum ugye már ismerős valahonnan?) A disznó háta mögött egy fehér terítőn lévő tányéron sült csirke várja, hogy végre megegyék. Az előtérben pedig lágy tojás sietve kínálja magát. Csak meg kell enni, hisz az evőeszköz is benne van. A kerítés pedig, jól látni, kolbászból fonódott.

Bruegel mester gúnyos tiszteletből friss lepényekből kirakott tetőt helyezett a felfegyverzett nemes fej fölé, akinek tátott szájába készül berepülni a sült galamb. A többiek - nem tudok az említett film címétől és témájától szabadulni - már túl vannak a nagy zabáláson, és teli gyomorral a nemrégen teli asztal alatt, a nagy fa hűvösében elnyújtózkodva pihennek, vagy inkább lehet azt mondani, hogy "emésztenek".

Az az érzésünk, hogy itt az egyes társadalmi csoportok képviselőit is megfestette: a nemes után itt látjuk fekve a katonát (vagy lovagot), a parasztot és a papot. (A polgár talán épp most mászik ki a kukoricaliszt-alagútból?)

A katona már mindent megevett és megivott: jöhet bármi és bárki, ő innen egy darabig fel nem áll! A paraszt aki nem éppen sovány, a cséphadaróra fekve, oldalra dőlve alussza nem éjszakai álmát. A pap - mellette a csukott imakönyv -, pedig félig nyitott szemmel és szájjal még mindig enne és inna, ha meg tudna mozdulni!

Néhány szövegmagyarázó Bosch szimbólumainak hatására az említett tárgyak rejtett jelentésével példázódva az Utópia utáni sóvárgásnak, vagy a testi kielégülés Eldorádójának a megjelenítéseként értelmezi a képet.

A Közmondások című képre, a mottóban már idézett hazugságmesére, s a következő részre gondolva, talán biztosabb, ha itt, e kép kapcsán a felfordított, a tótágast álló világról szóló "pontos" tudósításra gondolunk, amely az "emberi élet tükre".

Egyébként az Eldorádónak, ennek a mesés országnak mintha megvolna a magyar megfelelője is! Ugyanis egy ilyen helyről, a Piripó vásárról regél az a Maros-Torda megyei Székelycsókán feljegyzett tréfás versike, amelyet karácsonykor, az Istvánokat és Jánosokat köszöntve szoktak mondani.

Én sem bánom, de azért evvel a különös világgal, e felfordított világgal hadd ismerkedjünk még, hisz a népköltészet egyik kedvelt területe volt világszerte.

BORJÚNYERÍTÉS ÉS KIRÁLYSÓHAJ
(Fordított világ)

Bruegel festményének rokonát fedezhetjük fel a finn Kanteletár^[48] egyik énekében, amelyet Rácz István fordításában idézünk.

Hihetetlen híreket mondanak, vidám, szép dalt dalolnak a norvég énekesek is:

A világ ugyancsak megfordult az 1670-es években keletkezett csúfolódó énekünkben is. Az világhoz szabott ének nemesi szerzője a néptömegeknek a kuruc háborúk során való aktivizálódásától a világ felfordulását, feje tetejére állítását rettegi:

"Minden országot bejártam, / Minden messze tartományt, / S aki álmaimban él, / A dicsőt, az égi szépet / Semmi földön nem találtam." - így kezdi a belépő Csongor monológját a tündérfa előtt Vörösmarty mesés színjátékában.

"Sok országot bejártam, / sok mindent is láttam" - így kezdődik, de a feje tetejére állított világ képének leírásával folytatódik az egyik - csak szövegével feljegyzett - verses énekünk:

Sok országot bejárt s bevallása szerint csinált is egyet és mást az a kis juhász, aki a Bihar megyei Micskén feljegyzett betlehemes játékban szerepel:

Egy burgundiai kördal is erről a különös világról ad hírt, amelyet - címe és refrénje szerint - hazugnak kellene mondanunk.

Erről a szép hazugságról és bolond bölcsességről - amely tudósabb a könyveknél - azt írja a költő Paul Eluard, hogy "nyugodtan állít olyan igazságokat, melyeknek semmi köze a hazugsághoz". Legföljebb ezt az igazságot a fonákjáról mutatja, a feje tetejére állítva vagy megcseréli a szokásos, "normális szereposztást", miként a zólyomi plébánia falán látható - 1480 körül készült - freskón, ahol a vadászt megfogó, megkötöző, muzsikáló, vígságszerző állatok láthatók, vagy a következő lett és grúz énekben ugyanúgy, mint a három kaszáló varjúról - az aratásról és a cipósütésről pontosan tudósító - jól ismert magyar gyermekdalban.

                               (Rab Zsuzsa ford.)

                         (Rab Zsuzsa ford.)

Ezek a versek, énekek az Állatlakodalom vagy Tücsöklakodalom címen ismert magyar népdalok testvérei, s mindannyian ismerjük, merthogy énekórán tanultuk. Azt talán kevesen, hogy az egyiket Kodály Zoltán gyűjtötte a bukovinai székelyek között, a másikat pedig Bartók Béla a Tolna megyei Felsőireghen (ma: Iregszemcse).

Mindkét ének kanásztánc, melynek legkorábbi - alliterációkban gazdag - feldolgozása megtalálható az 1600-as évek első harmadából való Szentsei daloskönyvben. Ennek egy részletét idézzük, amit egy kelet-kaukázusi nép, a lakok között feljegyzett változat, majd egy moldvai variáns követ.

Hasonló éneket tudnak a legyecskéről, a fenti szarkához, az említett tücsökhöz hasonló történetbe foglalva a moldvai csángó-magyarok.

Szinte eldaloltunk már minden idevaló dalt, de még valamiről, valakiről nem szóltunk: a szúnyogról! Elsőként egy orosz népdalt idézünk:

A szúnyogról, az óriás szúnyogról és a kövér bolháról eddig még valóban nem szóltunk, bár erről - hasonlóan a már idézett magyar népdalhoz - mindannyian tanultunk az iskolában. Most amolyan "ismétlésként" két példát idézünk. Az elsőnek a szövegét Bartók Béla a Komárom megyei Nagymegyeren, dallamát Kodály a Vas megyei Egyházashetyén gyűjtötte:

A nagyorrú bolháról szóló éneket szintén Kodály gyűjtötte a Csík megyei Gyergyószentmiklóson 1910-ben, és feldolgozta, beépítette a Székelyfonó című színpadi művébe is.

A bolha a tolakodó, terpeszkedő ember jelképe - írja Dobszay László jegyzetében majd felhívja a figyelmet arra, hogy "a szöveg történetét még érdemes lenne kutatni; hogy nem magyar különlegesség, arra Muszorgszkij Bolhadala is figyelmeztet", vagy a következő grúz és török ének:

"Komámuram, hazudik!" - mondja a burgundi ének, s mondhatjuk a refrénnel együtt mi is az itt bemutatott énekekre, versekre, de ugyanennyi joggal a fordítottját is állíthatjuk, hisz legalább annyira igazak, mint hazugok. Mert bolondozások, tréfálkozások, mosolyt keltő énekek, versek is, de álmodozások, látomások is, néha már-már jelenések - teremtett, álmodott világok.

E dalok, versek ismeretlen neve-nincs szerzői lehet "hogy hazugok, csalók, délibábfestők, de bűvészek is, képfarigcsálók, szelíd, jótevő látnokok, akik Igyekeznek elterelni a szenvedő emberiség figyelmét mindazokról a végzetes okokról, amelyek porig sújtják" - írja egyik esszéjében a francia Paul Eluard.

Befejezésként és bizonyságul Arany Jánost idézzük, aki a magyar folklór, népdalok, balladák kiváló ismerője volt, és számos általa ismert népköltési anyagot bedolgozott eposzaiba, felhasznált verseiben. Ilyen folklorisztikus - majdnem szó szerinti átvétel - az a Buda halálának X. énekében található versszak, amelyet Zángó szomorú dala után a nevetnivaló törpe, Cerkó tréfaként mondott:

Veréb árnyékában, félve a szalmanyíltól, csöndben és elmosolyodva mondjuk, hogy úgy van, és azt is, hogy köszönjük. Köszönjük néked Te dal, Te ének, Te felfordított világ a vidámságot és a józanságot.

BALLAG BÁBI A BEREKBEN...
(Láncversekről és dalokról egy "ehető" vers kapcsán)

Egy kortárs francia költő, Alain Bosquet kötetét, a SZÁZADVÉGI SZONETTEK-et olvasgatva akadtam egy különös versre, amely címe szerint ehető, és én nagy élvezettel fogyasztottam is, bár a költő szándékától eltérően más ok miatt jelentett örömet és élvezetet.

Jelentem, én nem maradtam éhes, mivel nem mérgező virágra, hanem egy egész virágoskertre akadtam. Az igaz - bár "nem fogyasztottam" sok verset-, hogy én valóban jóllakottá váltam attól, hogy egy modern láncversre akadtam. Ugyanis ehhez hasonlót csak a népköltészetből ismertek itt, magyar földön csakúgy, mint szerte Európában. (Sőt - később lesz szó erről is - Eurázsiát is mondhatunk. )

A mustrát egy közismert magyar példával kezdjük: Kriza János népköltési gyűjteményében is szerepel, Kodály is feldolgozta zeneszerzői pályája elején a Kityrákoty mesét.

"A láncversek (énekek), a mesék, a történetek, a játékok a népköltés ősi poétikai elemeit mutatják - olvassuk Együd Árpád egyik tanulmányában. E láncversek (énekek) memorizáló-nevelő hatását már évezredek óta felismerték az emberek. Különösen a vallásos tézisek, alapvető hittételek, bizonyos rítusok, varázslások szolgálatában volt jelentőségük, és a pontos tudást voltak hivatva besulykolni, valamint a számok, szövegek erejét, hatását biztosították."

Scheiber Sándor írja: "Már az ó-ind (páli) és a közép-iráni (pehlevi) vallásos irodalom is ismeri" éppúgy, mint a magyar, horvát stb. ráolvasások is; a "keresztény egyházban pedig Eucherius lyoni püspök az elindítója", a számszimbolikáról 499 körül írott egyik művével.

Ezek egyik kései, ma még ismert és gyűjthető rokona a Katekizmusi ének s a Kánai menyegzőről szóló ének különböző változatai, és ezek alapján készült paródiák és tréfás játékok is. E keresztény ének a keleti vallásgyakorlatban is megtalálható volt csakúgy, mint a zsidó és mohamedán vallásos énekgyakorlatban, helyenként azonos szöveggel is.

A Magyar Népzene Tára III/A kötetében, a lakodalmas szokásokat tartalmazó énekek között számos változatát megtalálhatjuk a Kánai menyegzőnek és a Katekizmus éneknek. Ez jelzi azt is, hogy - Viski Károly 1930-ban írott megállapítását idézve - "néhol halotti torban, másutt lakodalmakban éneklik". Vagy ahogy az egyik adatközlő mondta a somogyi Pogányszentpéteren: "Mindenkor előkerült vagy lakodalomban, vagy tollfosztóban. Ijen öregek... külön szobába szoktak ülni... régi mondásokat, szokásokat előszöttek. Én izs hallottam lakodalomba... hogy egy kérdezett, hogy Mondd meg nékem barátom, micsoda ja zeggy? és akkor öten-hatan válaszoltak rá, hogy Egy a Zisten, a jó Isten, aki él örökké, mindörökké... és így tovább." A lakodalmakban (három napig tartottak!), az időt valahogy el kellett "múlatni": a táncok és evések-ivások szünetében többek között így is lehetett.

Tizenkét napról beszél az a kedves angol ének, amely a karácsony 12 napjáról szól: pontosan a karácsonyi ünnepkör 12 napjáról azaz karácsony első napjától vízkeresztig.

A láncversek (énekek) között bonyolultabb felépítésűek a mondókamesék. "Ezeknek első fele egyszersmind halmozó mese - írja Kovács Ágnes -, melyet az ismétlés különböző formái tesznek változatossá. Jelentéktelen esemény történik: mogyorószem esik a tyúkocska fejére vagy kökényszemet nyel, a macska leharapja a kisegér farkincáját stb. A tyúkocska azt hiszi, hogy itt a világ vége, s futásnak ered. Csatlakoznak hozzá: kakas, nyúl, róka, őz... vagy vándorútra kél a kakaska, hogy vizet hozzon fuldokló élete párjának, a kisegér, hogy tejet hozzon a tehetetlen macskának. Küldözgetik őket a széplányhoz koszorúért, kaszáshoz szénáért, s mindenütt elmondják szóról szóra, sorról sorra, hogy mi mindenen mentek keresztül. Ahogy nő az állomások száma, úgy nő a párbeszéd vagy a főszereplők mondókájának terjedelme is. Végül valamelyik epizódszereplő megszánja a kálváriát járó kakaskát, egérkét, és a mese fordított sorrendű, egyszerű láncszerkezettel, káprázatos gyorsasággal befejeződik."

E zoborvidéki láncvers után, amelyet a 79 éves Balla Mári néni énekelt Gímesen, egy távoli rokon példával zárnánk le e mostani seregszemlét: az előző fejezetben szóltunk már a Helsinkiben élő fotóművészről és Kalevala-fordító Rácz Istvánról. Az általa válogatott és magyarul is kiadott Kanteletárban Ő külön fejezetben gyűjtötte a gyermekverseket. Ezek közül most a Ballag Bábi a berekben... kezdetű láncverset idézzük. Ezáltal egy rövid időre újra ide varázsoljuk a dalok és versek által bejárt képzeletbeli s való világot, és a múltat, amely mindig velünk él: velünk nyugszik és velünk kél.

Mit is tehetnénk ehhez, ezekhez még hozzá? A szöveghez, a dallamhoz a látvány emlékét. Mert nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy a vásári képmutogatók jártak ezekkel az énekekkel vásárról vásárra. Felállított kis sátruk alatt két lécre kitették a felfestett vásznat (a megfestett jelenetek képeit), s éneklés közben vesszővel mutogatták a megfelelő részeket. Céljuk az volt, hogy a vásári közönséget maguk köré csődítsék s így eladják a ponyvára kitett nyomtatott históriákat. Ismét egy olyan emlék, amely mára nyomtalanul eltűnt, vagy úgy is mondhatnók, hogy a múlt ködébe veszett. De talán azzal megtoldhatnánk mindezt, és nem is lennénk pontatlanok, hogy - miként a már idézett Szent László-legenda falképeknél is láttuk -, a középkori freskók utódai ezek a képmutogatók. De azt is megkockáztatom - bármily hihetetlen első hallásra -, hogy a film, a tévé és video előzményei.

MESSZE TÚL
(Ki játszik ilyet?)[52]

Aki elolvassa a fenti Czuczor idézetet, amelyet a költő és népdalgyűjtő bencés szerzetes az 1840-es évek elején vetett papírra, és ezután kinyitja azt a közel másfélszáz évvel később, tehát napjainkban (1996-ban, illetve 1981-ben) készült két kis kiadványt, meglepődik már a puszta felsoroláson is. Csak néhányat idézünk cím s név szerint ezekből. Az egyik füzetben a koloni (zoborvidéki) Sándor János sorolja fel a hagyományőrző falu gyermekjátékait. Többek között ezeket említi: pickézés, csinga, egylábazás, kergetőzés, bújkálás, bakugrás, lovacskázás, kövecskézés... stb. Egy másik füzetben a népzenegyűjtő Együd Árpád adta közre a somogyi falvakban található népi sportszerű játékokat. Ő ilyeneket közöl a játékok leírásával együtt: pöckölés-gurítás (gombozás), mutyi(kockázás), bakugrás, bakfüttyözés, talicska, bigézés, pilinckázás, csülközés, likbahajtás, görcözés... stb. Ezek mellett néhány labdajátékot is felsorol: a lányok játszotta háztetőst, leverőst, és falhoz dobót, a fiúk és a leányok játszotta kicézést és stukkózást.

Ha azt mondom, hogy néhányat én is láttam, sőt játszottam, az nem annyira meglepő, mint az, hogy ezeknek - és a későbbiekben felsorolandó egyéb magyar népi játékoknak - a túlnyomó része megtalálható az id. Pieter Bruegelnek az 1591-ben, vagyis négyszáz évvel ezelőtt készült festményén is. Akkor hát...? Nem is folytatom, mert alighanem egyre gondolunk. Ezért került ide ez a kép, és ezért szólunk róla részletesen.

"A játék, az gyönyörű", röviden ezt mondja nekünk id. Pieter Bruegel a festészet nyelvén. Gyermekjátékok (1559-60) című képén, közel nyolcvan gyermekjáték látható, így festménye játéktörténeti szempontból is igen jelentős. Bepillantást enged a középkori játékok birodalmába, s egyúttal abba a korba, melyben "a játék, a tánc, a muzsika palotától a kunyhóig boldog népek nyelve" volt. Mind a gyermekek, mind a felnőttek lételeme volt a játék. Mint a legfontosabb összetartó erő, hozzátartozott a mindennapokhoz. Ezért a játékból a felnőttek is aktívan kivették részüket.

A középkori kultúra, amelyet sokáig a sötét jelzővel illettek, sokkal játékosabb volt mainál. A mindennapi élet és a sport, a tánc, a szórakozás közt nem volt olyan éles határ, mint az antik vagy a modern világban. A "tiszta" és "igaz" játék ily nagyfokú szeretete korunkban szinte kizárólag a gyermekek játékára korlátozódik.

A paraszti életben mindig is nagy szerepe volt a játéknak: a gyermek már egészen kicsi korától részt vett különböző családi ünnepeken, a felnőttek munkájában, szórakozásaiban. A példa - mely az utánzás alapját képezte - nagyon sokáig a gyermek szeme előtt volt, hiszen 3-4 éves koráig ritkán hagyták magára. "aggy valami játékat a kezibe" - mondták, amikor 5-6 hónapos volt a gyerek.^[53] S már 8-9 hónapos korában játszottak az "ölbéli" gyermekkel. Később, mikor megtanult járni, még inkább kitárult előtte a játék birodalma. A leggazdagabb és legváltozatosabb kor a 6-14 éves korig tartó időszak volt. Ekkortól kezdtek élesen elkülönülni egymástól a fiúk és lányok játékai.

"A fiúk játékaiban több a realitás és a küzdés. A lányokéban több a költészet. Úgy látszik, hogy a női típus még a gyermekkorban is hivatott hagyományőrzője népünk költészetének." A játék szerepe a serdülő, majd az ifjú korban fokozatosan csökkent, de jelentőségét nem vesztette el végleg. "Milyen víg es vót a nép. Szombaton este mán kezdték a játékot. A fiatal nem lakott jól vele."

Tente, baba, tenete - eszközös játékok

A babázás az egyik legősibb, és legrégibb történeti múltra visszatekintő eszközös játék, melyet Bruegel is megfestett (1. sz.). A kislányok babáikat már korábban elkészítették (valószínűleg rongyból), most öltöztetik, hogy aztán játszhassanak vele. Bruegel korában (XVI.sz.) különösen nagy divatja volt a babáknak, hiszen a játékgyárak, amelyek ekkor alakultak ki, szebbnél szebb babákkal árasztották el Európát. E játékeszköz azonban korántsem a középkor találmánya, hiszen már az időszámításunk előtti időkből ismert volt.

Úgy tűnik, a kislányok azóta sem unták meg, hiszen e játékban gyakorolhatják édesanyjuktól ellesett mozdulatokat, s talán e játék hozzájárul ébredő anyai ösztöneik, érzelmeik fejlődéséhez. A babázáshoz semmi egyébre nincs szükség, mint babára, melyet nagyon sokáig a gyermekek maguknak készítettek. E babákban mindenki megjelenített valamit egyéniségéből, jelleméből. A legegyszerűbb változatai az ún. szalonbabák voltak (szaloncukor papírból), de csutkából, kukoricából, rongyból, almából, burgonyából, fából, kőből, csontból s ki tudná felsorolni, hogy még mi mindenből készítettek babát a gyerekek. Gyakran a babák öltözete megegyezett az adott közösség népviseletével. A babakészítés is jó szórakozás volt, ám ennek elkészültével kezdődött igazán a játék: "Evittük keresztünyi a pólyás babát, paszitát tartottunk. Kivettük a pólyából, ahogy idesanyánktúl láttuk. Etettük őket: na, egyé memmét!... De babáva csinyátunk esküvőt, temetést is. Játékbú még szűtünk is, de nem tudtuk, hogy van az."^[54]

A babát etették, itatták, öltöztették, ringatták, altatták, s hozzá ugyanazokat a mondókákat mondták, énekeket énekelték, melyeket édesanyjuktól hallottak:

                             (Éradony)[55]

A lányok gyakran egész babaszobát rendeztek be különféle bútorokkal, háztartási eszközökkel, bölcsővel, babakocsival, stb.

Babázó lányoktól csak egy fal választja el azt a játszócsoportot, akik mindannyian érdekes eszközös játékokkal játszanak. Az egyik fiú madárral játszik, mely a középkorban az egyike volt a leggyakoribb játékoknak (2. sz.). "A gyermeket nagyon gyakran ábrázolják madárral. XIII. Lajosnak is volt egy gébicse, amihez nagyon ragaszkodott; talán néhány olvasónak eszébe jut gyermekkorának sebesült és megszelídített varjúja... A madár általában meg van kötve, és a gyermek a kezében tartja... Néhány esetben fából készült utánzattal van dolgunk."^[56] Az északi hiedelemvilágban a madár: segítő társ, jó barát. A madarak a magyar gyermek számára is igen kedvesek. Minthogy bennük a játék fő elemét, a mozgást is megtalálja, előszeretettel játszik befogott madárral. Mikor pedig a madarak elköltöztek, a gyermek játékmadarat készített tojásból, papírból, fából stb.

S most egy pillanatra nézzük meg jól a 3. számú részletet. Kinek ne jutna eszébe az oly jól ismert a már idézett gólya-nóta egyik változata?

Az egész magyar nyelvterületen jól ismert hordozó játékról van szó. "Ketten egyet fölvettünk a kezünkre, és akkor mentünk, jöttünk vele szanaszét... Addig míg csak bírtuk, addig vittük. S mikor már nem bírtuk, ledobtuk. Vittük a másikat." Esztelneken papszéknek hívják ezt a játékot. "Két nagyobb gyermek csuklójánál összefogott két kezére, un. Papszékbe ültetve cipeli egy darabig a gyermeket, majd az ágy felett kipottyantja."^[57]

A "gólya viszi"-t játszó gyermekek mögött láthatunk egy kislányt, aki síppal, dobbal játszik - zenél (4/a. sz). Ez azt az ismert változatot juttatta eszünkbe, amelyről az első fejezetben már részletesen szóltunk.

*

De maradjunk még egy rövid időre a gyermekhangszereknél. A festményen megtalálhatjuk a csörgőt (4/b. sz.), mely igen régi, eredetileg mágikus eszköz volt. Arra szolgált, hogy a gyerektől elűzze a rossz szellemet. Talán éppen ezért kedves játékszere a mai napig csecsemőnek, kisgyermeknek egyaránt. Csörgőt igen egyszerű készíteni. Esztelneken libavágáskor készítettek lúdgége zergőt: a gégébe kukoricaszemeket tettek, két végét egymásba fonták. Megszáradva szólt. Disznóvágáskor pedig elkérték a hólyagot, borsot tettek bele és felfújták. Amikor megszáradt, lehetett zörgetni.^[58] Disznóhólyagot fújó lányt Bruegel képén is láthatunk (5. sz.): talán éppen zergőt (csörgőt, zörgőt) készít belőle.

A csörgőt rázó lánnyal szemben egy fiú szappanbuborékot fúj (6. sz.). Ehhez semmi egyébre nincs szükség, mint szappanos vízre, ill. Egy szalmaszálra, vagy egy lúdtoll üreges szárára. Ezzel szívják fel a vizet és fújják a buborékot. Nálunk a gyermekek mondókával biztatják, csalogatják a buborékokat:

                             (Éradony)

Az asztalon ülő fiú malmot pörget (7. sz.). Jelen esetben a malom egy almába szúrt pálca, melyen lapátok vannak, alul madzaggal pörgethető. Szélmalmot, vízimalmot a magyar gyermekek is készítettek. A forgó lapátokat akár órákig is elnézték. Figyeljük meg a 8. számú jelenetet. A két kislány szélkerékkel (szélrózsával) játszik. Ezzel a játékeszközzel általában futni szoktak a gyerekek, mert akkor forog a legjobban. Érdekes, hogy a két lány szemben áll egymással. Mintha éppen küzdeni készülnének. A lányok szélkerékkel lovagi tornát utánoznak.^[59]

Ketten ülünk a lóra - lovacskázás és lovagoltatók

Lóval, lovaglással, lovacskázással kapcsolatosan még jónéhány jelenetet találhatunk a képen: kerítésen, hordón, vesszőparipán lovagló fiúkat; lovascsatát; és egy "hosszú-ló" nevezetű játékot. A szélrózsával játszó lányok csak imitálják a lovagi játékot. S lovascsatában résztvevő fiúk (9. sz.) azonban igazából küzdenek. A lovasháborút nálunk is jól ismerték a gyerekek. "Hat serdülőkorú fiú játszott a gyepes, vagy homokos terepen. Két játékos a földre egymással szembe leült. Mindkettőjük vállára egy-egy fiú, ló támaszkodott. A két ló hátára egy-egy huszár ült. A huszárok összefogóztak, és húzni kezdték egymást. Az győzött, akinek úgy sikerült elhúznia a másikat, hogy az leessék a lováról."^[60] Mindkét játék a középkori lovastornák emlékét idézi. "Ezt a lovagi tornát az ország szokása szerint kis lovakon, alacsony nyeregből vívják. A bajvívók díszpáncélt, páncélinget vagy vértet öltenek, s igen rövid dárdákkal vívnak. Igen kedves és gyönyörködtető látvány ez! Ha a küzdők összecsapnak, megesik, hogy mindkettő a földre zuhan."^[61]

A lovagi játék a XII. sz.-tól csak a lovagok és felnőttek számára volt fenntartva. A lovagi tornák a XVI. sz. végével eltűntek, de lám, a gyermekjátékok a mai napig őrzik emlékét.

A hordón lovagló fiúknak a lóról (hordóról) kell lebillenteniük egymást (10. sz.). Nem kard, dárda, bot stb. segítségével, hanem erővel és ügyességgel.

A kerítésen, vesszőparipán (11. sz.) lovaglás évszázadok óta kedvenc szórakozás a gyermekek számára. Különösen a magyar gyermek számára, akinek elei kitűnő lovasok voltak. A magyarság egész története a lóval való szoros kötődést és kapcsolatot mutatja. "Anonymus a XII.sz.-ban bizonyos büszkeséggel írja, hogy a magyarok és gyermekeik lovaglás és íjazás dolgában fölülmúlják a többi nemzet fiait."^[62]

Talán ebből érthető, hogy az un. höcögtető, lovagoltató mondókákkal szórakoztatták a felnőttek a beszélni nem tudó kis gyerekeket:

                                  (Bihar)[63]

A mondóka közben a felnőtt a térdén höcögtette, vagy a hátán, nyakában lovagoltatta a gyermeket. Majd 3-4 évesen már a maga által készített paripán lovagolhatott.

"Akkor még nem voltak olyan lovak, mint most, falovak, hanem sámlira ráültek. Oszt akkor emelgették az elejit, a gyerek, oszt akkor: »Gyí, te, gyí, te, szürke, gyí te fakó!« Még volt neki egy kis ostor is, madzag kötve botra. Oszt akkor ütte is, hogy jobban menjen! Hát addig-addig, csak-csak haladott vele, oszt annak örült az a kisfiú!"^[64]

A vesszőparipa legegyszerűbb változata az volt, amikor napraforgót felkantároztak. A fejlettebb formák fából készültek.^[65] Igaz, hogy a vesszőparipa nélkülözhetetlen eszköze a lovacskázásnak, de ne feledjük, hogy "a táltos lovak bennünk vannak".^[66]

A már korábban említett "hosszú ló" nevezetű játékot (12. sz.) Hévizgyörkön "farba-kakas" néven ismerik. Általában 6-10 fiú játszotta két csapatban. Egyik csapatba tartoztak a hosszú-bakot tartók, akiknek a hátára kellett a másik csapatnak ráugrani. "Ha az első jól előre ugrik, és a többi is felfér, akkor nyertek, ismét ők ugorhatnak... Mivel ugrani jó, de tartani rossz, mindkét csapat arra törekszik, hogy ugró legyen, vagy az maradjon."^[67]

Babona, babona, vaskereszt - ügyességi játékok

Ennél jóval egyszerűbb, könnyebb a sima bakugrás (13. sz.) (bakfüttyözés, kecskét ugrás, török hídlábas), mely "nemzedékről nemzedékre szálló, testgyakorló játék."^[68] Ebben a játékban a szabályok helyett inkább a testi erő, az ügyesség a lényeges elem. Általában fiúk játsszák: egy fiú vízszintesen előre dőlve, bokáját (a képen térdét) fogva bakot tart. A többieknek ezt kell átugrani, majd az ugrás után ő is bak lesz. E játék jó előkészítője hosszú-bakugrásnak, melyben már a különböző szabályoknak is nagy szerepe van (ne érjen le a láb, ne rogyjon be a ló, mindenki ráférjen a tartók hátára).

A "sima" és a "hosszú" bakugró gyermekek között láthatjuk azt a játékot (14. sz.), mely egy közismert gyermekdalt^[69] juttat eszünkbe:

"Ha többen voltunk együtt, és volt hogy könnyebb volt egy kisebb gyermek, megfogtuk ketten a lábát, meg a kezit, és elkezdtük lóbázni, hintázni. Jól meglódítottuk, oszt elhajítottuk. Persze homokba."^[70]

Az oly jól ismert lóbáló, hintáztató játékról van szó, melynek mozdulatait munka (kenderáztatás) közben leshették el a gyermekek. A zsuppszalma úgy kerül a mondókába, hogy a vízbe tett kenderre, hogy ne jöjjön fel, földet hánytak, de hogy ne piszkolja össze, a föld és a kender közé zsuppszalmát tettek. Így az áztatás után ezt is ki kellett dobni.^[71] Ilyen egyszerűen vándorolt a munka a gyermekjátékok birodalmába, egyben felkészítve a gyermeket arra, hogy majdan neki is dolgoznia kell.

A hintáztató gyermekek mögötti homokozóban két fiú kést dobál (15. sz.). A késdobálás, bicskázás különféle típusait (földfoglalás, széthúzó, rikizés, elejes, pöndörici) országszerte ismerték, játszották a nagyobb fiúk. "Mielőtt a játékot megkezdték, megállapodtak abban, hogy hány iskolát fognak kijárnyi,..."^[72], majd bicskafeldobással eldöntötték, hogy ki kezdje a játékot. Minden játékos egyet dobott. A dobásmódok (iskolák) egyre nehezedtek. Esztelneken például a legutolsó és egyben legnehezebb dobás az volt, mikor a bicska hegyét befalva, szájból kellett földbe dobni a kést.^[73] Ezt a jelenetet láthatjuk Bruegel képén is. A sima késdobálásban a különböző dobásmódokat gyakorolhatták a fiúk, hogy később a már bonyolultabb bicskás játékokban (ország/ gyarmat/ területfoglaló játékok) több esélyük legyen a nyerésre.

A késdobálásnál még régebbi eszközös ügyességi játék a karikahajtás (16. sz.). Már az ókorban is ismerték, a középkorban pedig karikahajtó versenyeket tartottak. Heroard írta XIII. Lajosról: "A nagyterembe megy és megnézi a királyt a karikahajtó versenyen... A közönség első sorából nézi a birkózókat, a karikahajtó versenyt..."^[74] Régen jó karikát készíthettek kocsikerékből, annak abroncsából vagy hordóabroncsból, melyet aztán kézzel vagy ütőfával kergettek:

"Kijöttünk, 3-4 fiú az utcára. Mindegyikőnknek volt egy gömbölyű fémkör: drótkarika, abroncs vagy valami hasonló. Ütöttük, oszt gurult gyorsan. Lehetett kézzel vagy fadarabbal ütni, de a legjobb az volt, mikor egy drótdarab végét u-alakban meghajlítottunk, és avval toltuk. Mert akkor nem kellet ütni, és az olyan gyorsan tudott gurulni akkor, hogy lecseleztünk mindenkit! Aki először ért az utca végére, az győzött. Az már csak a többi játékost figyelte, hogy azokból melyik lesz az első."^[75]

A karikázásnak érdekes változatát találjuk Kiss Áron gyűjteményében: "A játszók kétfele állnak s az egyik a karikát karítja kézzel, a másik rész bottal el akarja ütni; ha nem tudják elütni, akkor maradnak a helyükön; ha pedig elütötték, akkor ők karítanak."^[76]

Manapság is jó játék lehet a karikahajtás, melyet autógumival, biciklikerékkel, a napraforgó tányérjával vagy a hagyományos módon (abronccsal) játszhatnak a gyerekek.

Az eszközös ügyességi játékoknál maradva nézzük meg a 17. számú részletet: csak a kinagyított részleten vesszük észre, hogy két különböző játékról: a csigázásról és a pörgettyűzésről van szó.

A csiga a legrégibb játékeszközök egyike. Régen a magyar diákok is kedvelték.^[77] Elkészítése nagy ügyességet kívánt, ezért többnyire felnőttek készítették gyermekeiknek.

"Kértük édesapámat, hogy csináljon ostort, meg csigát. Vágott egy jó ostornak valót botból... Oszt akkor csinált csigát olyan vastagabb fából. Meghegyezte, akkor két karikát vágott rá, ahová rácsavarítgattuk a madzagot... Akkor megrántottuk az ostornyelet, a madzag lepördült a csigáról, erre a csiga elindult... Oszt ment, ment végig, végig a soron."^[78]

Pergettyűt (persegtetőt, trókist) leggyakrabban dióból, krumpliból, orsóból készítettek. Ha elkészült, "akkor körülálltuk az asztalt, és akkor egy elkezdte: megperdítette az ujjával. Ebben az volt a jó, hogy számolták, vagy az órát nézték, hogy ugyan kinek tud tovább peregni a pergettyű."^[79] E játék Esztelneken a fonóban is népszerűvolt, ahol a legények a lányok orsójából készítették a "persegtetőt.". A két játék (csiga, pergettyű) "ötvözetét" is megtalálhatjuk: búgócsiga diópörgettyűvel.^[80] Alakja a pörgettyűéhez hasonlít, de madzaggal hajtják ugyanúgy, mint a csigát.

Jónéhány seprűvel való játékról, táncról van tudomásunk (a Magyar Néprajzi Lexikon három fő típust említ), de a tenyéren való seprűtáncoltatásról (18. sz.) kevés írásos feljegyzésünk van. Az azonban bizonyos, hogy még a közelmúltban is jól ismerték a gyerekek.

A gólyaláb (19. sz.) szintén kedvelt (kezdetben inkább közlekedésre használt) eszköz volt. A XIX. sz. második felében a nagykunsági, sárréti gyerekek még általánosan használták. A Rétközben ősszel és tavasszal a nagy sárban ezzel jártak egymáshoz a gyerekek.^[81] "A faláb annyira komoly szerszám volt, hogy a bárót, jegyzőt kivéve, még a pap is hordta, sőt a tiszteletes asszony is. Gólyalábon mentünk valamennyien a templomba. A bejáratnál persze levettük, s falnak támasztottuk. Elgondolható, micsoda tülekedés volt istentisztelet végeztével a falábak kiválasztása végett. Akár manapság egy színházi ruhatár előtt. Hol a lábam, melyik az én lábam? Egyik-másiknak a fél párját néha összecserélték, baktatott haza az egyházfi a tiszteletes asszony bal lábával. Másnap kellő röstelkedéssel beállított a parókiára: visszahoztam, kedves tiszteletes asszony a kedves fél lábát."^[82] A két általánosan használt változatát Bruegel képén is megtalálhatjuk: a kisebb faláb általában csak térdig ért. Lábukat hozzákötötték a talpfához. A hosszabb gólyalábra ráálltak, felső végét kezükkel fogták vagy hónuk alá dugták. Néhol versengtek, ki tud ügyesebben menni? "Ám általában nem tudtak jól menni rajta, és éppen ez volt a játékban a mulatságos."^[83]

*

Szóljunk röviden a kockázásról is. (20. sz.) Ókori eredetű játék, melyet a honfoglaló magyarok is ismertek.^[84] "A kockajáték annyira régi, hogy még a hatos, tizenkettes számrendszert őrzi."^[85] A középkorban is igen kedvelt lehetett, hiszen a királyi palota területén végzett feltárások során jónéhány csontkocka került elő. Bonfini feljegyzéseiből megtudhatjuk, hogy pl. Mátyás király szerencsés kockajátékos volt. II. Lajos sem vetette meg e szerencsejátékot, sőt udvarában a botrányosságig fokozódott a kockázás.^[86]

Jónéhány nemét ismerték és ismerik ma is. Most csak arról a változatról szólunk, melyet Bruegel képén is láthatunk: öt kavicsot (golyót, csontot, gombot stb.) leterítenek a földre. A játszó egyet feldob a levegőbe, gyorsan felkap egy másikat a földről, és a leeső kavicsot is kifogja ugyanazzal a kezével. Ezt addig ismétli, míg az összes kavicsot föl nem szedi. A játék egyre nehezebb, mert egyre több kavics van a kezében. Általában többen játszottak, de egyszerre csak egy gyermek dobhatott. A többiek, hogy addig se unatkozzanak, mondókáztak:

"Akkor mink örültünk, hogy ő elejtette."[87]

A kocka legősibb változata csontból készült. (A képen birkacsigolyát láthatunk.) A játék leggyakoribb elnevezései: kapókövezés, gombocskázás, bikázás, peggyes játék.

A golyózásnak három változatát találhatjuk a festményen. A 21. számú részleten az ütős változatot: ezt általában ketten játszották, s felváltva dobtak. A falról visszapattanó golyóval igyekeztek eltalálni az ellenfelük által gurított golyót.

A gurítós változatot (22. sz.) a következőképp játszották: a földbe lyukakat ástak, mindenki a lyuk felé dobta a golyóját egy bizonyos távolságból. Akinek a golyója begurult a lyukba, vagy ahhoz legközelebb esett, az kezdhette egyenként belökni a golyókat. Ha nem ment be, akkor az lökött, akinek a golyója a második távolságra állt meg.(A golyózásnak ezt a változatát ma is gyakran játsszák a gyerekek.)

A lökős változat (23.sz.) Franciaországban a mai napig a legnépszerűbb játékok egyike. Kiss Áron lejegyzése szinte egy az egyben megfelel a festményen látható jelenetnek:

"Először is húznak egy vonalat. Azután a vonalon hármasával, illetőleg négyesével kúp alakban mindegyik felállítja a maga golyóit, majd bizonyos távolból a vonal fele golyót gurítanak, s mindegyik onnan, a hol golyója megállott, lök s igyekszik eltalálni a kúpba állított golyókat. Amelyiket eltalálta, az az övé. Szoktak egy, két, három ilyen kúpot felállítani."^[88]

Ez a játék a teke (kugli) őse, melynek Bruegel egy másik változatát is megfestette (24. sz.). A gyerekeknek a falhoz állított bábukat (itt csontok) kell eltalálniuk. Nem gurítással (mint az előbbi változatban), hanem vállból, vagy magasra emelt kézből dobva. Erről a játékról egy érdekes feljegyzést találhatunk Philippe Ariés könyvében:

"A boule és a teke, melyek ma békés játékok, olyan verekedésekhez vezettek, hogy a rendőri hatóságok a XVI. és XVII. században időnként teljesen eltiltották gyakorlásukat: "Megtiltatik, a boule és tekepályákat fenntartóknak, hogy bármely időben játszani engedjék az iskolásokat vagy inasokat", mondta a moulinsi rendőrfőnök 1752. március 27-én kelt szigorú rendeletében.^[89] Azt már többször láttuk, hogy tiltás ide, vagy oda, a középkor embere széltében-hosszában űzte e tiltott játékokat. (Másképp nem is maradhattak volna fenn egészen napjainkig.)

Ezzel számba is vettük a képen lévő eszközös játékokat, de nem szóltunk még a botos játékokról. Most ezeket néznénk át.

A 25. számú jeleneten két lányt figyelhetünk meg, akik egy-egy botot tartanak kezükben. Botfogásukból arra következtethetünk, hogy az egyik éppen elhajítani igyekszik botját, míg a másik erősen szorítja. Feltételezzük, hogy e játék analóg a mi fecskézésünkkel. Feltételezésünket arra alapozzuk, hogy nálunk a fecskézést általában ketten, két bottal játszották, mint ezt a képen is láthatjuk: az egyik feldobta botját, a másik megpróbálta azt sajátjával eltalálni. Majd cseréltek, s így folytatódott a játék.

Ádám, hol vagy? - fogócskák

A fecskéző(?) lányok előtt botos szembekötősdit láthatunk (26. sz.). Az ősi fogócska speciális esete ez, melyben a bekötött szemű gyereknek (ő a fogó) meg kell valakit érinteni botjával. Akit megérint, az lesz a következő fogó.

Nem ez az egyetlen szembekötős játék a képen. Figyeljük csak meg a 27. számú részletet: ugyanis nem egy, hanem két bekötött szemű játékost láthatunk. Némi keresgélés után megtaláltuk e játék magyar megfelelőjét:

"Választanak egy Ádámot és egy Évát, s mindkettőnek sállal vagy kendővel bekötik a szemét. Mielőtt a két játékos egymás keresésére indulna, még jól megforgatják őket. Hogy könnyebben tájékozódhassanak, a keresők a következő kérdéseket ismételgetve tudakolóznak egymás holléte felől:

A keresőket a szétszórtan álló gyerekek igyekeznek rossz irányba téríteni, megtéveszteni. Eléjük állnak, ők is kérdezősködnek, kissé félrehúzódnak, hagyják magukat megfogni stb. Ha a keresők egymásra találnak, szemükről leveszik a kendőt, s a játékosok új Ádámot és Évát választanak."^[90]

A képen a fogócskának még egy változatát megtalálhatjuk (28. sz.), melyet a magyar gyermekek is jól ismernek:

"A játékosok kijelölnek maguk közül egy csőszt, aki egy közeli fa alá heveredik. Mihelyt a gyerekek látják, hogy a csősz "elaludt", a fa alá lopakodnak és kórusban éneklik:

A gyerekek huhogására a csősz felébred, és a gyümölcstolvajok után iramodik. Akit sikerült elcsípnie, azzal szerepet cserél s a játék elölről ismétlődik."^[91]

A képen egy botot láthatunk a fiú (csősz) kezében. Ez megerősít bennünket, hogy jó irányban tapogatózunk, hiszen ismert e játék a következő szöveggel is:

                         (Hévizgyörk)[92]

Negyven napok így múltak - testgyakorló játékok

Bruegel festménye a testedző, testgyakorló játékok gazdag tárháza. Jónéhányat közülük ma is ismerünk és gyakorlunk.(Igaz, nem azért, mert jó játék, hanem mert kötelező anyag a testnevelés órákon, foglalkozásokon. Emlékezzünk a már korábban idézett gondolatra, mely szerint: "az elrendelt játék nem játék többé.")^[93] Megtalálható a fejenállás (29. sz.), a bukfenc (30. sz.), a korláton/kerítésen lógás, forgás (31., 32. sz.), a dombra fel- és lefutás (33. sz.), fára mászás (34. sz.).

Van azonban olyan játék is, mely mára szinte teljesen feledésbe merült. A falra mászásra gondolunk (35. sz.). Ez egy különös középkori játék, sport. Célja volt: minél magasabbra felfutni a falon. Onnan aztán a holtpontról (ez látszik a képen) hátra szaltóval visszafordulni, majd földet érni. Ettől volt nehéz, nagy ügyességet igénylő, komoly és nehéz sport. Bár találunk egy "falra mászás" elnevezésű játékot, ami azt jelenti, hogy tudtak róla a gyermekek, de a játékból kiderül, hogy komolytalan dolognak tartották:

"A csoportból egy gyermeket kiállítanak arccal a fal felé, felszólítják, hogy guggoljon le, s mindkét tenyerét tapassza a falra. Aztán a csoport hangadója és a kiállított játékos között a következő párbeszéd hangzik el:

- Nem hiszem el, mer akkor nem másznál a falra! - mondja a kérdezgető játékos, mire a csoport tagjai jót mulatnak rászedett társukon."^[94]

Valószínűnek tartjuk, hogy a "falra megy" "falra mászik" kifejezéseink ennek a középkori játéknak emlékét őrzik.

*

Külön említjük meg a birkózást (36. sz.), melynek megítélése teljesen más napjainkban, mint volt pl. a középkorban. Sportként elismerik, de mint spontán testgyakorlást nem. Nem, mert azonosítják a verekedéssel. Pedig a birkózás nem is olyan régen még a természetes kiválasztódást, rangsorolást szolgálta. "Ha valaki földhöz vágta a másikat, a legyőzött fél elismerte a győző erő- vagy ügyességbeli fölényét... A földre döntés, eltekintve attól, hogy az ellenfélnek milyen testrésze érintette a földet, a legyőzését is jelentette."^[95] A népmesékben is gyakran birkózással döntik el hogy ki az erősebb. Ez is nyilván keletre vezető eleme, motívuma a meséinknek. Igaz, nem magyar, hanem kirgiz hősének, amiből most idézünk, de László Gyulának az 50 rajz a honfoglalókról című könyvében hasonló emlékek szerepelnek a felnőttek (lovas)játékairól.

A hasonlóság okán gondolhatunk arra, hogy a magyarok elődeire is jellemző az alábbi leírás, amely a daliás Manaszról és negyven vitézéről szóló hőseposzban, a kirgiz népköltészet nagyszerű alkotásában található.^[96] Itt szó van a halál évfordulóján rendezendő hagyományos nagy emléktorról. E toron - mint más nagy ünnepeken is- vitézi versenyjátékokkal emelik az ünnep fényét, lófuttatással, kecskelopás játékkal, birkózással, lövészversennyel.

A festményen úgynevezett szellemi játékot keveset találhatunk. Ez érthető, hiszen ezeket általában rossz időben, bent játszották a gyerekek. A korábbi játékokkal ellentétben az értelmesség, a fogékonyság, a találékonyság dominál bennük.

Országszerte ismerik a "Mesterségem címere" elnevezésű kitalálós játékot (37. sz.). Egy vagy két gyermeket kiválasztanak, akik összesúgnak és elhatározzák, hogy milyen mesterek legyenek. Majd azt mondják: - Amerikából jöttünk, mesterségünk címere: ... A mesterség kezdő és utolsó hangját mondják meg. (Pl. Kertész: k, sz) Majd mozdulatokkal próbálják utánozni a kiválasztott mesterséget. Ezekből a mozdulatokból és a két hangból kell a többieknek kitalálni a mesterség, foglalkozás nevét. Ez sem újkeletű játék. Tudjuk, hogy a középkorban is kedvelték "palotától a kunyhóig".^[100] Heroard írja XIII. Lajosról: hat éves, amikor »Mesterségem címerét« játszik, vagyis olyan társasjátékot, amelyben ki kellett találni az elmutogatott mesterséget, történetet."^[101]

A 38. számú jelenet a kitalálós játékok egy újabb változata, melyet ketten játszanak. Az egyik játékos valamilyen kis tárgyat elrejt a markában. Aztán társa felé nyújtja ökölbe zárt kezét (a képen hátul tartja). A mátyusföldi Nagymácsédon mondókával próbálta kitalálni az egyik gyerek, hogy melyik kézben lehet az eldugott tárgy:

"Amelyik kézre a kiszámoló utolsó szava jut, arra a kereső enyhén ráüt, jelezve, hogy feltevése szerint ott kell lennie a tárgynak. Ha téved, akkor a játék ismétlésekor újra ő keres, ha eltalálta, szerepet cserélnek."^[102]

A kitalálós játékok közt egészen véletlenül akadtunk rá az un. virágneves játékokra, s értettük meg, mit ábrázol a 39. számú jelenet. Ez bizony az angyal-ördög játék befejező/záró része. Az un. utójáték (erre a későbbiekben még visszatérünk). De mi is ez az "Angyal és Ördög"?

"A gyermekek leülnek, kettő félrevonul. A gazda mindegyiknek egy arany-virág nevet ad. Akkor előjön a két félrevonult gyermek: az egyik angyal, a másik ördög, s megszólal az angyal:

Ha van ilyen, ez az angyalhoz áll. Utána megszólal az ördög:

Ha van ilyen, ez az ördöghöz áll; ha nincsen, a gazda felel:

Fölváltva angyal és ördög addig szorgoskodnak, míg a virágos kert el nem fogy. Akkor az angyalok két sorba állnak, és az ördögök köztük sétálnak el háromszor egymás után, e vers éneklése közben:

A sétáló ördögöt minden angyalnak meg kell érintenie; ha elmulasztja, neki is ördög módjára bűnhődnie kell." (Rimaszombat)^[103]

A legtöbb változat ehhez hasonlóan párbeszéddel indul, szereplői az angyal, az ördög és a gazda (kertész, súgó stb.). A párbeszéd után a gyermekek két csoportba kerülnek. Idáig a legtöbb játék némi szövegbeli eltéréssel azonos. Az ezt követő utójátéknak azonban számtalan változata ismert. Ezekből írunk le néhányat.

Például a földre húznak egy vonalat. Egyik felére az angyalok, másik felére az ördögök állnak. Jó erősen megfogják egymást, és kezdik egymást húzni. Amelyik csapat a másikat áthúzza a vonalon, az a nyertes.^[104]

Az angyalokat két sorba állítják és az ördögöknek keresztül kell a sorok közt szaladgálniuk, miközben az angyalok őket hátba ütögetik.^[105]

A játék végén az angyalok összefogóznak és láncba állnak. Az ördögök is hasonlóképp tesznek. A továbbiakban úgy játsszák, mint a fogyó-gyarapodó sorjátékokat, vagyis láncszakítással.^[106]

A két csoportba állva egy pálcát megfognak a két végén, s ha az ördög-csoport húzza el az angyalokat, akkor a pokol győzött az égen, ha pedig az angyalcsoport húzza el az ördögöket, akkor a menny győzött a poklon.^[107]

Az angyalok két sorba állnak egymással szemben. Kezüket vízszintesen lengetve úgy tesznek, mintha kaszálnának:

Az ördögöknek a kaszák közt kell végig menni. Leginkább ez utóbbi változat hasonlít a képen látható utójátékra, melyen a gyerekek a földön ülve lábaikkal kaszálnak, társaik ezen futnak keresztül.^[108]

Énekeljünk, énekeljünk...

Végül azokat a játékokat mutatjuk be, amelyeknek elsősorban énekes változatait ismerjük.

A vízparton játszó lányokat nézve (40. sz.) egy néhány nappal ezelőtti élményem jut eszembe. A varrónőnél jártam szoknyát próbálni. Felvettem a félig kész szoknyát s a tükör előtt megpördültem benne. A varrónő erre azt mondta: "Ilyet mi is játszottunk az iskolában. Forogtunk, s azt mondtuk: »Nézzétek, mekkora a kenyerem!« Hazamentem, s újra megnéztem Bruegel képén a pörgő-forgó lányokat. S magam előtt láttam néhány óvodás kislányt, akik új ruhájukban jönnek, s legelőször azt mutatják meg, milyen szépen pörög a szoknyájuk. A festmény mindannyian tudjuk, középkor végi, a varrónő néhány évtizeddel ezelőtt volt iskolás, az óvodás kislányokról pedig jelenlegi élményeim alapján írtam. Úgy tűnik tehát, hogy forogni jó. Tudták, érezték ezt a lányok talán már a középkort megelőző időkben is. Minthogy a forgás a táncban is (különösen a lányoknál) nagy szerepet kap, nem véletlenül eleme jónéhány gyermekjátéknak. Forogni lehet egyedül, párosan és csoportosan. Nálunk különösen a páros-forgók ismertek. Ezek változatait találjuk meg a legnagyobb számban. (pl. Kocsit, kocsit komámasszony..., Túrót ettem..., Mit játsszunk lányok..., Ég a gyertya, ég... stb.) Bruegel képén a leányok egyedül forognak, majd leguggolnak. Ezt onnan tudhatjuk, hogy két leány már guggol, egy még forog. Ebből arra következtethetünk, hogy nem a dal végén guggolnak le (mint azt nálunk nagyon sokszor teszik), hanem ha kifáradtak. Kiss Áron gyűjteményében megtaláljuk a játék magyar megfelelőjét:

"Körbe állnak a leányok s kezdenek sebesen forogni, mikor aztán a forgás közben szoknyájuk kiterül, hirtelen leguggolnak. Így danolva:

                             (Sepsiszentgyörgy)^[109]

Közvetlenül a pörgő lányok mellett kendős játékot láthatunk (41. sz.). Nyolcan-tízen egy kupacban ülnek. Fejükre terített kendőt éppen most húzza le egy kiválasztott gyermek, aki valószínűleg főszereplője a játéknak. Idáig mindez jól "leolvasható" a képről. A továbbiakban számomra a nehézséget az jelenti, hogy nem találtam e játék magyar megfelelőjét az átnézett szakirodalomban.( Így ez az első eset, hogy egy "ismeretlen" játékkal állok szemben.)

A kendős játékok különböző változatai egyébként igen kedveltek az egész magyar nyelvterületen. Gondoljunk pl. olyan játékokra, mint az "Elvesztettem zsebkendőmet", a "Jön a róka", "Kendő, elejtő", a "Tüzet vittem" stb. Szinte kivétel nélkül futó-fogó, énekes körjátékokról van szó. (Népszerűségükre elegendő bizonyíték a változataik gazdagsága.)^[110]

A festményen a távolba vezető utcában egy nálunk is igen népszerű játékot láthatunk (42. sz.), melyet ostorcsapónak (csűrcsavarintósnak) neveznek. Bruegel képén a gyermekek éppen most szaladnak ki egy szűk utcából. Mindössze hat gyermeket látunk, de talán tízen-húszan is játszanak. A játék puha, füves helyen veszélytelen. Egyébként pedig vigyázni kell, mert egyébként komolyabb baleset is előfordulhat. Nézzük, mi a játék lényege? A gyermekek libasorban felállnak, megfogják egymás derekát vagy ruháját. Választanak egy vezetőt (általában a legnagyobb vagy legügyesebb gyereket), aki a sor elejére áll. Ő lesz az irányító. Elindulnak, egyre gyorsabban mennek, majd a vezető szaladni kezd. Húzza maga után a többieket, aztán hirtelen kanyarint egyet a láncon. Gyakran elesnek a sor végén lévő gyermekek. Kiss Áron gyűjteményében erre nézve a következőket találhatjuk:

"Mikor már az utolsó is szalad, a vezér az egész lánczon egy jót ránt, mire a láncz végén levők, kiket ostorhegynek neveznek, mint a férges körte, elhullanak."^[111]

Ismert a játék énekes változata is:

PIROS BETŰS ÜNNEPEK
(Pogányok és keresztények)

A kép bal alsó sarkában kendővel, szoknyával letakart gyermekeket láthatunk, amint éppen a babázó lányok felé igyekeznek (43. sz.). Lukácsy András szerint ez egy keresztelői menet. S ha a képen látottakat összevetjük a nálunk is jól ismert keresztelői szokásokkal, elfogadhatjuk ezt a feltételezést. Figyeljük meg a menet élén haladó gyermeket: kezében a "láthatatlan" kisbaba. Azért nem látjuk, mert tetőtől talpig be van csavarva egy kendőbe. Nem volt ez másképp nálunk sem.

A kereszteletlen gyermeket pl. Esztelneken "szemtakarócskával", kendővel, párnával stb. rejtették el a gonosz elől. Azért is keresztelték meg minél előbb, mert a keresztségnek, szelleműző, pogányártó hatalmaktól megszabadító erőt tulajdonítottak. Ugyanis a megkeresztelt gyermeket nem kellett többé védeni, óvni, s nem féltek, hogy a kereszteletlenekhez hasonló sors vár rá. (A magyar népi hitvilágban ehhez többrétű hiedelemkör kapcsolódik.^[112])

A keresztelő az előkészületekkel együtt hosszú időn át tartó családi ünnep volt. A komák kiválasztásával vette kezdetét s tartott egészen a keresztelői lakomáig. (Paszita, poszrik) A gyermekek is részt vettek rajta, élményeket szereztek, melyeket egy későbbi alkalommal újra átéltek játékukban. Persze e "titkokkal teli színjátékot" sokkal rövidebb idő alatt játszották el, mint az történt a valóságban:

A pszichológia ezt a sajátosságot élménysűrítésnek nevezi. A gyermekek élményei apró részletekből, képekből állnak össze. Ennek segítségével tudnak aztán akár két-három óra alatt is eljátszani egy hetekig, hónapokig tartó folyamatot.

"Elhozta az Isten piros pünkösd napját"

Analógiás következtetések alapján úgy gondoljuk, hogy a festmény középpontjában pünkösdi királyné járást láthatunk (45. sz.). A festményen lévő jelenet és a magyar pünkösdi népszokások ismertetése előtt okvetlen szólnunk kell röviden a Pünkösdről.

A Pünkösd a Húsvét utáni 7. vasárnapra, tehát az 50. napra eső ünnep. Neve is innen származik, a görög pentekostész, azaz "ötvenedik" szóból. A tavaszvárásnak, a jó idő megérkezésének a napja, a virágfakadásnak ünnepe. Ezért is mondjuk májusról (Pünkösd haváról), hogy az év legszebb hónapja. Hogy a magyarságnak volt-e az őshazában tavaszünnepe, vagy csak itt ismerkedett meg vele, nem tudjuk. Későbbi adataink azonban valószínűsítik azt a feltételezést, hogy már a kora középkorban élt két jellegzetes szokása: a pünkösdi királyválasztás és a pünkösdi királyné járás. Mindkettő egynapos "uralkodás" volt. Ezt őrizte meg az a szólásmondás is, hogy múló - vagy rövid ideig tartó-, mint a pünkösdi királyság! A hagyomány első feljegyzése Gelei Katona Istvántól származik (1647), aki ezekről a "farsangos, pünkösdi királyokról" elmondja, hogy "királyi ruhába öltöztettetvén, egy falkáig magokat királyok gyanánt viselik, valamely királynak históriáját és magaviseletét tüntetik, tettetik, sőt, a nézőktől is mind annak ábrázoltatnak lennie, de ez csak addig tart, míg a komédia elvégződik, mely meglévén, mindjárt levonnák a királyi ékességet rólok és a magok viselt ruhájokra szorulnak."^[114] Századunkra már csak a leányszokás maradt fenn. Régente hajadon, eladósorban lévő lányok jártak pünkösdölni, ám ez is átalakult, és számos szokáshoz hasonlóan itt is a kisgyermekek vették át a pünkösdi királyné-hordozó szerepét, jogát. Talán legismertebb a Sopron megyei Vitnyéd faluban gyűjtött pünkösdjárás^[115], de az ország más területein is fennmaradt a pünkösdölés. A Mátra nyugati, északi vidékein pl. a 30-as 40-es évekig még szintén élt ez a szokás. Volly István a 40-es évek végén megjelent füzetében Galgahévizen, Parajd-Sófalván, Nemespátrón, Szentistvánon lejegyzett pünkösdi szokások leírását közli részletesen.^[116]

Egercsehiben a lányok menyasszonyt is, vőlegényt is választottak maguk közül. A menyasszonynak koszorú volt a fején. Egy szegényebb lány vitte a kosarat. Az udvaron "karajba" álltak, s a kör közepén az ének dallamára a menyasszony és a vőlegény táncolt:

Ezután almát, tojást, pénzt kaptak.^[117]

A lakodalmas menet mintájára a pünkösdölés egyes változataiban menyasszony és vőlegény szerepel, de sok helyen a menyasszony vonult kíséretével. Galgahévizen pl. a leányok ünnepi öltözetben, a "menyasszony" fehér ruhában és kendőben, fehér pártaszerű koszorúval, bal karján hímzett kendővel, jobb kezében virággal ment. A "vőlegény", aki szintén lány volt, a bal füle mellé piros pünkösdi rózsát tűzött. A "főnásznagy" kezében faragott vagy színes papírba csavart, botra tűzött zászló volt. Mellette haladt a "kosaras", aki az adományokat gyűjtötte. Kíséretül még 8-10 lány csatlakozhatott, akik párosával, zászlósan vonultak.^[118] Kosaras lányokat a festményen is láthatunk, amint a királynő előtt vonulva, virágot (pünkösdi rózsát?) szórnak a földre. ("Hintsetek virágot / Az Isten fiának!" - Vitnyéd)

A pünkösdölés szokása ismert volt Bácskában, a Muravidéken is. A felnőttek szokásaira, a pünkösd napján tartott lóversenyre, a pünkösdi király és királyné választására is emlékeznek még. Az Alföldön - egyetlen kiskunfélegyházi változattól eltekintve - csak Szeged vidékén volt ismeretes a pünkösdölő, de ez a szokás is immáron már a múlté.

*

Kuklay Antal Szent Erzsébetről szólván egy olyan dologra is hívja fel figyelmünket, amire eddig nem figyeltünk. Egyik tanulmányának előszavában szól arról, hogy 1235-ben, pünkösd ünnepén avatta szentté Perugiában IX. Gergely pápa Erzsébetet. Ekkor azt is felemlíti, hogy "a magyar néphagyomány búvópatakja a pünkösdölőkben megőrizte azoknak a középkori misztériumjátékoknak a maradványait, melyeknek az a szenttéavatás volt az ihletője, főszereplője pedig a »királynéasszonyka«, akit idegenbe visznek."^[119]

Erzsébetet, Gertrudis és II. Endre leányát igen korán, valóban gyereklányként vitték idegenbe, Thüringiába, s adták férjhez. De talán még van valami a Pünkösdölőben, ami Erzsébetre, a későbbi szent Erzsébetre utal. Ez pedig a rózsa.

A rózsa a pünkösdi énekekben majdnem mindig előkerült. Itt most csak azt a részletet idézzük, amely minden változatban megtalálható:

"Számos szertartásos énekben is előfordul a rózsa mellett, vagy a rózsával kapcsolatban Szent Erzsébet neve is. Ez elképzelhetően az ismert rózsa-csodával kapcsolatos, amely a kassai szárnyas oltár egyik táblaképén is látható. A híres rózsalegenda állítólag még idehaza esett meg vele, más előadás szerint ez már Thüringiában történt:

Meg kell jegyeznünk, hogy - bár Erzsébet nagylelkűségét találóan jellemzi-, vándorlegendával van dolgunk, amely más szentek történetében is felbukkan.^[120] A rózsa később a magyar királyleány ikonográfiájához tartozott.

A rózsa-jelkép útja az ókortól szinte napjainkig végig követhető. A középkori misztika a rózsát, a virágok királynőjét a mennyek királynőjére vonatkoztatta. Számos középkori Madonna-ábrázoláson tart Mária a kezében rózsát jogar helyett. Mária a "tövis nélküli rózsa": a pünkösdi rózsa is ilyen, és ezért Mária kedvelt attribútuma, csakúgy, mint a rózsákkal teli kosár, amivel Szent Dorottyát és Árpád-házi Szent Erzsébetet jelképezik.

A pünkösdölés népszokását egyébként először 1788-ban, Dugonics András említi az Etelka című regényében: "Értem még magam azt az üdőt, melyben a fiú- és leánygyermekek legszebb ruhájokba öltözvén házrul-házra jártanak és apró táncolások között eképpen énekeltek:

A szokást azóta is sokan följegyezték. Kodály Zoltánt kórusmű alkotásra ihlette. A Pünkösdölő című kórusműve az egyik legkedveltebb és legnépszerűbb gyermekkari mű, amely - ha a szokás el is tűnik -, immáron örök időkig megőrzi ennek a középkorig visszavezethető szokásnak az emlékét. S hogy eddig biztosan visszavezethető, azt az idősebb Pieter Bruegelnek is köszönhetjük.

1. Pieter Bruegelről elég sokszor lesz szó, ezért a helyes kiejtését ideírjuk: Píter Bröghel. ^[VISSZA]