A nyári éjszakában jól lehetett látni a falusi házakat, udvarokat, a poros utcákat. Sehol sem égtek már a villanyok, csak az utcasarki póznákon világolt egy-egy gyenge körte. A kutyák csaholása megszűnt, békésen pihent a vidék.

Az égen ragyogtak a csillagok, s a Hold nagy, hideg tányérja sem hiányzott. A csendben még a fák sem mozdultak, lombjaikkal betakarták az álmukat.

A falu szélére épült hajdani csendőrlaktanyában - ahol a rendőrőrs fészkelt -, kivételesen nagy volt a nyüzsgés, a lótás-futás. Az udvaron, az épület mögötti Vásártéren néhány ponyvás katonai teherautó, motorkerékpár, dzsip, Pobjeda és Zil személygépkocsi várakozott, távolabb lovas szekerek sorakoztak, államvédelmis katonák és rendőrök ültek rajtuk, parancsra várva. Éjfél után magas, szikár férfi jelent meg a rendőrőrs bejárati lépcsőjén, s a szalutáló Fillér Gábor törzsőrmesternek ennyit mondott: - Parancsot végrehajtani!

A kocsik a kockaköves országútra gördültek, felzúgtak a motorok, s az éjszakai csendet megtörte a lázas buzgalom. A kutyák vadul felugattak. A kövesúton trappolni kezdtek a lovak, s a patkócsattogások, a szekérzörgések és a feltúrázó, köhögő motorok szétrázták az éjszaka idilljét.

Az államvédelmisek és a rendőrök körbefogták a falut, megszállták a kijelölt utcákat, zörgették a rolettákat, ablakokat, feszítették az ajtókat, a kapukat. Az öreg gyógyszerész, Józsa Bálint kapuján is irtón dörömböltek. Álmosan kapta magára köntösét, felgyújtotta a villanyt, az udvarit is, s érthetetlen dünnyögéssel nyitogatta az ajtókat, az utcai kapuhoz ballagott, ahonnan hangokat hallott.

"Már megint sürgős eset, csak nem a végét járja valaki? - gondolta ásítás közben. - El se szenderedtem, máris ugranom kell, de minek ekkora felhajtás, hogy megsüketülni?"

A kémlelőnyíláson motozott, majd félig kábán az álmosságtól megszólalt.

- Mit akarnak?

- Maga Józsa Bálint?

- Igen, kérem, de ez nem indok arra, hogy az éjszaka kellős közepén kizörgessenek az ágyból. Megtudhatnám végre, minek zavarnak?

- Kaput kinyitni, vagy betörjük!

Az öreg rosszat sejtve eltolta a reteszt, nem mert ellenkezni a szigorú, parancsoló hanggal. Egy fekete képű őrmester lépett hozzá, dőlt belőle a pálinkaszag és az arcába ordította: - Vegye tudomásul, hogy ki van telepítve! Ezt írja alá!

- És ha nem? Tiltakozom ellene! - lépett vissza a ház irányába, de az álmosság azonnal kiszállt a szeméből.

- Akkor is visszük! - vigyorgott az őrmester.

Józsa úr tétova mozdulatokkal levetette köntösét, pizsamáját, fehér inget, szürke nyári öltönyt vett fel, ami oda volt készítve az íróasztal mögötti szék karfájára, mellényzsebében láncon csüngött az aranyóra. Fekete, puha cipőt húzott az alacsony, cérnavékony férfi, miközben elfojtott indulattal megjegyezte.

- Remélem, felöltözhetem, nem pucéron cipelnek. Úgyis imádom a felvonulásokat.

- Szereti vagy nem, az a maga dóga. Csomagot vihet az útra, semmi mást, a kocsi az utcán vár, de mi osztán nem segítünk. Egy óra múlva indulás.

- Sokáig szól a meghívásom?

- Amíg a másvilágra nem ír - kezdett idegeskedni az őrmester a kérdezgetésektől, amelyekhez nem szokott hozzá.

- Minek pakolásszak akkor? - rakta zsebre pénztárcáját s lapos pillantásokkal mérte a fegyvereseket, sárgás szeme összeszűkült, keskeny résnek tetszett. Igen megrettent a gorombaságtól, de méltósággal próbált viselkedni, simogatta gyér kecskeszakállát, és rövidre nyírt, ősz hajszálakkal tarkított apró feje meg-megrándult.

- Megtudhatnám, egyáltalán hová visznek? - remegett meg a hangja.

- Nem lát a szemitül? - lobogtatta meg az orra előtt a kitelepítéstől szóló határozatot az őrmester -, aláírja, hogy Kormón tölti el hátralévő éveit.

- Eszem ágában sincs aláírni!

- Ne hepciháskodjál mán, értsél a szóbul! Kormón fogsz megrohadni!

- Az legalább nincs távol - válaszolt a patikus, és szerette volna, ha humorosnak tetszik, legalább palástolhatja megrendülését. Érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul, s vizelhetnékje támadt. - És miért?

- Pofa be, eleget ugattál mán!

Józsa Bálint ettől úgy megrettent, hogy alig látta a szépen berendezett szobát, a nehéz ólomkristályokat, a barokk bútorokat. A hirtelen izgalomtól és a félelemtől összegörnyedt, a lábát keresztbe rakta, a homlokát kiverte a verejték, és félreérthetetlen mozdulatokkal babrált nadrágja nyílásán.

- Ki akarok menni.

- Csak nyugodtan, a gatyába ne tedd, félremenni még van idő - vigyorgott a fekete bajuszú, olajos képű Bari Ödön, s az angolvécébe kísérte. A patikus magára akarta húzni az ajtót, de a rendőr őrmester összevonta sűrű szemöldökét, az arca eltorzult, és egy erőteljes rántással sarkig tárta a fehér ajtót, jól láthassák, hogyan végzi dolgát az öreg. - Éberség is van a világon - mondta kajánul Bari, miközben dobtáras géppisztolyát a patikusra szegezte.

Józsa Bálint kezet mosott, mint akinek az indulásig rengeteg az ideje, végignézett a rendőrökön. A köpcös őrmester ismerősnek tűnt, egészen biztos, hogy a patikájában megfordult.

- Hiszen én ismerem magát - fordult hozzá -, láttam nem is egyszer. Csak a nevét, kérem, azt látja, nem tudom.

- Nékem nincsen nevem, te vín büdös! Megérthetnéd vígre, kitelepítettünk a vagyonodbul. Víge a burzsuj világnak.

A gyógyszerész tekintetével zavarodottan és tanácstalanul körbepásztázta a szobát, álla alá tette kezét, s azon gondolkodott, mire is lehetne legnagyobb szüksége a jövőben, miközben szórakozottan motyogta: - A Kitelepítő kitelepít...

- Ki ám, hogy a hamut is mamunak mondod! Néked papolhatok, csak nem érted, tán meg is kergültél mán egy kicsit? A jómód vette el az eszedet? Pakolj, mert nincs mán sok idő! - s hogy az öregember nem kapkodott a különböző tárgyakért, úgy bámult rá, mint valami csodabogárra.

A rendőrök csak álltak a szobában, az ajtónál, semmihez sem nyúltak. Józsa úr annyira megzavarodott, hogy téblábolt a perzsaszőnyegeken, bele-belesimított szakállába, s nem tudta elszánni magát, hogy hamarjában mit is csomagoljon. Tehetetlennek érezte magát, majd az íróasztalához lépett, iratokat szedett elő, s a könyvei között babrált.

Végre felnyitotta barna utazó bőröndjét, beleszórt néhány apróságot, fehérneműt, gyógyszereket, de az ékszereit nem merte a rejtekhelyről előszedni, tanácstalanul és idegesen topogott a gazdag berendezésű lakásban. Majd hirtelen ötlettel a homlokára csapott, indulni akart a másik szobába, de a cigány erélyesen rászólt.

- Elég a szarakodásból, indulunk!

- Még nem telt le az egy óra...

- Elhallgass, te vín büdös! Kezelísbe vegyelek? - lóbálta meg a géppisztoly tusát.

A kapuban várakozó lovas kocsihoz nyomták, s a derékba taszították. Akkor már bánta, hogy ruhaneműt és ékszert nem kapkodott össze, úgy érezte, prédára hagyta a vagyonát. A szótlan kocsis mellett bajuszos rendőr gubbasztott.

A lovak trappolni kezdtek a nyári éjszakában. A patikus jól látta, hogy az egész utcát államvédelmis katonák őrizték. Hamarosan az állomásra érkeztek, ahol már javában tartott a berakodás. Emberek szaladgáltak különböző holmikkal, rakodtak a tehervagonokba, jószágokat, bútorokat, ágyneműket, ki mit hozott magával. A vonat eleje már zsúfolásig megtelt a más vidékről kitelepítettekkel, s valóságos dulakodás kezdődött a helyekért. A gyógyszerész barna bőröndjével a vagon sarkába kucorodott és imádkozni kezdett.

A különvonatot államvédelmisek, farkaskutyás rendőrök, civil ruhás nyomozók őrizték. A hangzavarban és pánikban szekerek nyikorogtak, újabb és újabb teherautók érkeztek emberekkel zsúfoltan. Néhány asszony csendben sírdogált, néhány pedig a gyerekét csitította. A patikus meglátta a tömegben Fillér Bandinét és fiát, de nem akart hinni a szemének.

"Lehetetlen - gondolta döbbenten -, hogy őket is bántják. Legalább a férje is itt lenne és élvezné ezt a túláradó szeretetet."

Fillérné Major Terike, aki a vörös színű tehenüket az őket szállító szekérhez kötötte, s dunnát, párnát, öblös vesszőkosarakat rakott a derékba, most feladogatta a kisebb holmikat, Bandikát is feltolta gyorsan a vagon belsejébe, majd a szállítómunkások egyikéhez fordult.

- Sándor, vigye meg a hírt az uramnak - mondta elnehezülő tekintettel és a vagon ajtajából figyelte, hová hajtják fel a tehenüket. Közben folyamatosan érkeztek a kiközösítettek: Fekete Attila a lányával, Váradi Mihály nagygazda családja, aki eljárogatott a Major-házba, a kovácsműhelybe. Most mind elfértek egy kis piszkos helyen. Alig dobálták be csomagjaikat, a tagbaszakadt Jós Sándor bátran odalépett a vagonajtóhoz és azt mondta: - Még ma megkeresem a férjét, Terike, ez olyan biztos, mint a halál.

A fiatalasszony jól látta, hogy a falu napszámosa zöldesszürke kabátot, elmosódott színű anyagból készült inget, szürkére mosott nadrágot és bakancsot viselt. Mélyen ülő szemével idegesen pislogott, maga mögé nézett, közeledik-e valamelyik egyenruhás.

- Köszönöm - szólt elfúló hangon Fillérné, miközben rádöbbent, talán sohasem látja többé a férjét, a napszámosukat is utoljára. - Mondja meg azt is, hogy jól vagyunk, ő meg óvatos legyen, mert nagyon keresték - s mintha utolsó szalmaszálba kapaszkodna, nem vette le szemét Jós Sándorról.

Akkor ért hozzájuk Bari Ödön, akinek az indulattól eltorzult az arca, s fenyegetően rántotta le válláról géppisztolyát.

- Eredj innét - kiabálta a napszámosnak -, mert lövök!

- Lősz ám az öreganyádat!

- Tágulj, ha mondom, osztályidegenekkel tilos povedálni!

- Hiszen ezek itt születtek - morogta Jós Sándor, és arrébb lépett a vagontól, aminek behúzták az ajtaját. - Erőltesd meg azt a tyúkeszedet - morogta távolodva -, hogy lennének idegenek?

- Ne szítsd tovább a hangulatot, mert pórul jársz! Nem köhögök kétszer, beváglak közéjük, hogy nem kapsz több levegőt.

A homályos vagonban Józsa Bálint nem háborgott. Előző élete, kiváltságos viszonyai végállomásához érkezett. Összekucorodott a piszkos marhavagonban, ahol a többiek rendezkedtek, vagy összetörve maguk elé meredtek.

A különvonat elindult, elöl-hátul géppuskás őrökkel.

A patikus unta már az állandósult lármát, sírást-rívást, a szüntelen cihelődést. Barna bőröndjét ölébe fogta, és azon babrált, majd kezével intett Feketééknek, hogy nem ismerik egymást, aztán mereven a sarokba bámult.

"Mi vár rám? - gondolta. - Reszkethetek és félhetek. Nem herdáltam, az a bűnöm? Csinálhattam volna másként, dorbézolva, nőkre szórni a pénzt, és koldusként éljenezni a fordulatnak. Én szerettem a vagyonomat. Lehet, hogy Szibériába visznek? Ezektől minden kitelik, a vagonajtót ott nyitják ki és akkor, amikor akarják. Nem is tiltakozhatom, ki hallja meg? Kit érdekel? Süket a világ, csak a haptákozókat boldogítja, még talán az isten is becsukja a szemét szégyenében."

Elnézett a társai felett. Lehunyta a szemét, látni sem akarta ezt a csúfságot, kivetettséget. Maga elé képzelte a csillogó-villogó gyógyszertárat, a porcelánok, az üvegek, a tégelyek és a tisztaság harmóniáját. Ajka kicsit szétnyílt, s az alacsony kis embert a szutykos marhavagonból a múltjába emelte az emlékezete. Ott ült hófehér köpenyében a pénztárgép mögött - fehér ing, fekete nyakkendő, vasalt nadrág, fekete lakkcipő -, s unalmában kibámult a poros utcára.

Mezítlábas gyerek köszönt félszegen, foltos ingben, elkoszolódott nadrágban, kezén az olaj nehezen eltüntethető nyomaival. Pénzt tett a vastag, ellipszis alakú üvegre. Drága orvosságot kért, s egyik lábáról a másikra állt.

- Kinek viszed, a kovács Majoréknak? Nekik?

- Igen, patikus úr - mondta az inas Fillér Bandi.

- Szereted őket?

- Szeretem.

- Ki beteg? Az a szőke copfos kislány?

- Ő - pirult el a fiú. - Süt, mint a kályha, a doktor urat már háromszor hívtam.

- Sajnálod?

- Sajnálom, mert szeretem.

- Elveszed feleségül? - játszott kitartóan Józsa úr. - Lehet, hogy éppen neked szánják, ha már annyira szereted.

- El - mondta a cselédházakból való gyerek, s boldogan igyekezett a medicinával.

A patikus most elszégyellte magát azon a régi játékon. Mellette szipogott az a valamikori szőke kislány, akiből valóban Fillérné lett, akinek a lakodalmában még ő is táncolgatott.

"Istenem - gondolta -, talán még értem is kár, de ezek a fiatalok, mikor és miben vétkezhettek? Kinek ártottak? Egy-két meggondolatlanságért ide jutnak? Akkor a földieket is hozhatják utánuk, csak legyen elég vagon, kiüríthetik az országot. Utazzanak! Valaki mindig utaztat minket."

Füttyögött a vonat, elhanyagolt földeken, kemény vidékeken döcögött. Az őrjöngés lassan alábbhagyott a vagonban.

- Patikus úr - Fillérné barnaképű fiát simogatta -, az urammal mi lesz? Mondjon már valamit!

- Mi lenne? - csapkodott ingerülten az öreg -, örülhet, hogy nem csípték nyakon.

- Szabadon maradhat?

- Ki élhet ma itt szabadon? Talán még a kopasz király sem, neki is parancsolnak.

- Utánunk hozzák apukámat is?

- Talán - bólintott bizonytalanul. Nézte a szép nőt, a fiúkát, és még szomorúbb lett. - Szerencsés esetben.

- Legalább őt békén hagynák, ha minket megvert az isten.

- Az Úristen gyakran hibázik, de édesapánk még rajta is túltesz.

A fiatalasszony lekucorodott, félresimította fia haját a homlokából és megcsókolta. Férjére gondolt és szeméből kiesett a könnye.

"Hol lehet most? - gondolta. - Megszakad érte a szívem."

Amikor értük mentek a rendőrök, Bandit keresték legelőször. Major István és a felesége nem szerepelt a kitelepítési listán, de Fillérért tűvé tették az egész házat, kutatták a szekrényben, kiszórták a ruhákat, benéztek az ágyak alá, a padlásra, az ólakba, még a kovácsműhely udvari ajtaját is kinyitatták, nem akarták elhinni, hogy nincsen odahaza.

- Hol van? Hová lett? Hol bujkál? Mikor jön haza? - záporoztak a kérdések, de Terike csak egyet hajtogatott:

- Budapestre utazott, hogy tegyenek végre igazságot az ügyében, vegyék vissza a pártba!

A rendőrök eleinte somolyogtak, de Fillérné Major Terike olyan állhatatosan és szemrebbenés nélkül hazudott, hogy kezdték elhinni a szavát, s attól kezdve nem ordibáltak vele, hagyták, hogy több csomagot is elkészítsen, még a tehenüket is a kitelepítéshez rendelt szekér saroglyájához köthette.

A bajuszos rendőr Bandikát kérdezte.

- Hová ment az apád?

Az asszony megdermedt, tömpe ujjait belevágta a tenyerébe, vastag orra kitágult, sebesen vágott az esze, segítenie kell a gyereknek, különben az urát is elkaphatják.

- Na hiszen, jótól kérdezi - hadarta -, mikor ő a tyúkokkal elaludt.

- El se búcsúzott tőled? - makacskodott Szabó őrmester.

Fillér Bandika álmosan és értetlenül, már felöltöztetve cipelt egy kis batyut a kocsihoz, dacosan kivágta: - Dehogynem! Még meg is csókolt.

- Azt is mondta, hogy hová megy?

- Dolgozni.

Terike akkor felkapta a fiát, hűvös volt még az éjszakai harmatban, egy vastag, bolyhos kendőt csavart a vállára, kerek arcát a gyerek világos hajába fúrta, megpuszilta, majd a szekérderékba emelte, a csomagokra.

- Jóasszony - mondta a rendőr őrmester gyanakodva -, nehogy azt higgye már, hogy átrázott minket, mint szél a budi ajtót. Lesz még ennek folytatása! Értve?

Megindult velük a szekér.

Most visszazöttyent a valóságba, a vonatkerekek kattogása szétverte az emlékezést, s tisztán értette, mit beszélnek a vagonban.

- Falhoz állítanak bennünket? - kérdezte a vastag hangú Váradi Mihály. - Ezektől kitelik.

- Akkor nem bajlódnának ennyit.

- Szibériába visznek - legyintett Fekete Attila, a volt csendőrtiszt. Kopott, színehagyott egyenruhájában peckesen ült a batyukon. Mellette gyönyörű lánya, Ibike, aki nyeles fésűjével fekete haját elmerengve igazgatta. Nem törődött a lármával, kis kézi tükrében nézegette magát.

- Nekik a vagyonunk kell, mi meg éhen veszünk.

- Hiszen már mindenünket elszedték - méltatlankodott idős Váradi Mihály -, akkor az életünkre miért törnek? A vagyonunkat elzabrálták büntetlenül. A sorsunkkal is rendelkeznek, nincs beleszólásunk, de legalább a gyerekeket kímélhetnék. Micsoda világ ez, ki mondja meg nekem - mutatott göcsörtös ujjával a gyógyszerészre. - Senki? Majd megmondom magam: ez egy szar világ, és messzire bűzlik.

- Mindig üldöznek itt valakit - tartotta fel a kezét Józsa Bálint, s az ujjain számolta -, vöröscsillagos, sárgacsillagos, darutollas, vagyonos, fehér vagy vörös, egy a lényeg, hogy üldözhessenek! Nem nyughatunk, amíg el nem pusztulunk, míg ki nem irtjuk önmagukat, nehogy más csinálja helyettünk.

- Mit várt ezektől? - kérdezte élesen Fekete Attila. - Hiszen maga tanult ember, a korbácsolóinkat is ismeri.

- Titeket is. Ezért nincsenek illúzióim. Itt mindig törlesztett valaki, közben meg véres lett a keze.

- Igazi országot akartunk, az elorzott területeket visszaszerezni.

- A mi országunk olyan, mint a mese: Hol volt, hol nem volt, talán már nem is emlékezünk rá.

- Szépet és jót akartunk, legalább maga ne feledje!

- Így kezdődik. Néhány percemberke ordibálni kezdi, hogy elromlott a világ, majd ő megteremti az igazit; bort, búzát, békességet kínál a tenyerén, amikor meg nyeregbe ér, korbácsot mutat.

- Nem igaz, hogy jót akartunk?

- A világ már ezer éve elromlott, s azóta valamennyi megváltása balul sült el. A fene se érti miért, fene bele az egészbe.

- Nem osztom a nézetét, patikus úr. Nem vagyunk mi hitványabbak másoknál, csak a körülményeink alakultak szerencsétlenül.

- Meg a kolompszó, fiam. Meg a fel nem készült mesemondóink.

- Most majd más lesz, élvezheti a kedvére. Meg se állunk az orosz elvtársakig.

- Azért vágtad magad díszbe? A mundér mutogatása nem a legokosabb ötlet. Most aztán igazán nem az!

- Emelt fővel nézek szembe velük.

- A lányodról se feledkezz meg! Élhetne ő is vidámabb napokat, igazán megérdemelné. És én is élni szeretnék, ha lehetséges, fene bele, hogy milyen tehetetlen az ember.

- Mindig a legjobbat szeretné.

- Az anyahasban volt a legvidámabb, de megszülettünk, és egyre keservesebb, elviselhetetlenebb helyzetekbe sodródunk - bölcselkedett a gyógyszerész.

- Elpusztítanak - idős Váradi a szakállát simogatta -, az idők vége közeledik. Amikor már elszedik a földet, elszedik a házat, végrehajtó költözik a padlásokra, akkor befejeződik.

- Túl is élhetjük apám - mondta Váradi és lázas fiához hajolt. Hatalmas kezével Fillérnére mutatott. - Az effélének sokat köszönhetünk.

- Éhes vagyok - szólt anyjának Fillér Bandika, s megrángatta vastag szoknyáját.

- Várj, amíg megérkezünk!

- Hová?

- Azt mondták, Kormóra visznek.

- Ott lesz ennivaló?

- Nem tudom, de éhen mégsem halhatunk - tördelte kezét a fehér arcú asszony, s a homlokán meggyűrődtek a ráncok.

- Semmit se hoztál, édesanyám, hát kenyeret se hoztál?

- Nem emlékszem, hová tettem - tépelődött Fillérné Major Terike. - Azt se tudom, hol áll a fejem.

- Hiszen akkor éhen halok!

A zöld karton kendőjű fiatalasszony a lepedőkbe kötözött holmikban turkált, s megigazította a dunnát. Majd maga elé meredt, s gyűrögette a kezét. Aztán hirtelen Bandikához fordult.

- Feküdj le inkább, gyöngyöm! Aludjál! - csókolta meg. - Látod, Misike is elalszik.

- Nagyon éhes vagyok! Szomjas is - pityergett a fiú.

- Elhallgass már! - kiáltott indulatosan, de ettől elszégyellte magát, és engedékenyebben hozzátette: - legyél türelemmel! A katonaládába tettem ennivalót - csapott tenyérrel homlokára Terike -, milyen szerencse, hogy elhoztuk.

- Hitler szalonnát is?

- Egy parányit.

- Hű, de jó, porciózzál nekem!

Az asszony előszedte a kopott katonaládát az ágynemű közül, felnyitotta a tetejét, kis szelet kenyeret nyiszált le és hozzá papír vékony gyümölcsízt.

- Több nincs - zárta le a ládát. Lekucorodott a fia mellé, apró falatokra vagdosta a kenyeret, lekvárt, és nézte, hogy a csillogó szemű gyereke behabzsolja.

Amikor megállt a szerelvény, kinyitották a vagonajtót. Előtte ott termett egy géppisztolyos kiskatona, és szigorúan őrködött.

- Lemehetek vízért? - kérdezte Fillérné, és elsimította homlokából a haját, szomorú pillantását az egyenruhásra vetette.

- Az szigorúan tilos!

- Szomjasak vagyunk!

- Én is.

- Gyerekek vannak velünk.

- Adja ide az edényt! - intett a strázsa. Fillérné és Váradiné lenyújtotta a kannáját. - Az egyik is elég, osszák majd el!

A katona, mielőtt a kúthoz ment, rájuk tolta a vagonajtót.

- Ajjaj! A dolgunkat se végezhetjük? - nyelvelt a megtermett Váradi Mihályné, amikor megkapták a friss vizet.

- Dehogynem, a sarokba húzódnak és teliteszik a vödröt.

Fillér Bandika megivott két kannafedő vizet. Az anyja is töltött magának, aztán továbbadta a kannát.

- Férfiak kiszállni! - ordította Bari Ödön. - Egyenes vonalba sorakozó!

Üggyel-bajjal kászálódtak le a vagonokból. Józsa Bálint a sínek között megállt és meglepetten tapasztalta, hogy egy ütött-kopott állomáson vesztegelnek, néhány satnya akácfa és csomóba hordott, megrozsdásodott vasúti sín mellett.

"Itt bármi megeshet - gondolta -, eltüntetnek egy csomó embert, és a meszesgödörbe lökik. Megtanulhatták már a legjobb módszereket. Menekülés közben ugye..."

- Mozgás, mozgás, szarjankók! Egyenes vonalba igazodjatok a sín szélinél! Minden ötödik kilép!

- Kezdődik a bolhacirkusz - morogta Fekete Attila, és elmosolyodott, hogy a mellette álló Józsának kellett előre lépnie.

- Most mi lesz? - fordult hátra félelmében a patikus. - Mit akarnak tőlünk? Tömegmészárlást rendeznek? - s érezte, hogy lábszárán meleg folyik.

- Jobb arra nem gondolni.

- Miért pont engem? Hiszen, még hasznomat is vehetnék.

- Ahhoz nem értenek, azt hiszik, ha a föld alá nyomnak bennünket, nem lesz több bajuk az életben. Nem tudnak távlatokban gondolkodni.

- Mi se igen - mordult Váradi Mihály -, arra már nincsen lehetőség. Pedig megmutathatnánk nekik.

- Olyan kövérek vagytok, hogy zsír csepeg belőletek. Még mindig a vírünket szipolyozzátok? Dolgozni meg elfelejtettetek, de lesz gondom rátok, megtanultok kesztyűbe dudálni. Irány a síncsomó, öt méterrel távolabb rakni!

Cipelték a nehéz vasakat.

Józsa Bálint roskadozott a teher alatt, reszketett az ina és a tűző napon szakadt róla a verejték. Szégyenérzeténél csak a félelme volt nagyobb, attól tartott, hogy megaláztatásban részesül, nem bírja sokáig a cipekedést és büntetést. Laposakat pislantott a géppisztolyos katonákra, enyhe utálkozással meredt elkoszolódott, rozsdafogta tenyerére, és minden percben azt remélte, vége szakad az értelmetlen és fölösleges kínszenvedésnek.

A vagonok elé állított sorfal nem mozdulhatott, előtte Bari Ödön peckesen sétált fel-alá. Aztán szembefordult az emberekkel, szétrepesztett lábbal megállt, élvezte a helyzetét. Magasra emelte a géppisztolyát és kiadta a parancsot.

- Énekeljetek! Akinek kedves az élete, az énekel.

- Nem panaszkodhatunk, ez egy muzsikális cigány - motyogta Fekete Attila -, hamarosan jókedvet csinál.

- Mit sutyorogsz ott, tán előénekesnek jelentkezel?

- Csak a zsoltárokat ismerem, én ugyanis vallásos nevelést kaptam.

- Majd a temetíseden eldanolom. Most azt fújjátok utánam:

"Új háborút, könnyek árját,
Rablók, fasiszták csinálják!
Várjuk, hogy üssön az óra!
Lesújt öklünk a támadóra!

Marx-Engels jár már előttünk,
Sztálin és Lenin a békénk,
Győzelmet harcol ki öklünk,
És békében él a világ.

Lányok-legények halljátok hát,
Lassan a kürtszó együvé hív,
A Föld minden tájáról jön már a nép,
Új harci dalt zeng a szív.

Döng a Föld, merre lépsz,
Száll a dal, víg, merész,
Még a vén Föld is velünk énekel,
Tűzben, vízben, köztünk Sztálin,
Mindig győznünk kell."

- Itt is velünk van Sztálin Jóska? - súgta Fekete Attilának Váradi. - Micsoda körültekintő gondoskodás!

- Neki köszönhetjük az utazást, az nem vitás.

A vonat elejéről sípszó harsant.

- Beszállás!

Egymást lökdösve, taszigálva másztak fel a vagonokba. Mielőtt az ajtót rájuk csukták, Józsa patikus megvető pillantást küldött a vasúti síncsomókra.

"Ezt jól elintéztük - gondolta -, feleslegesen és értelmetlenül cipekedtünk, nagyobb a rendetlenség, mint amikor hozzákezdtünk. Akkor mire kellett az egész, miért csináltatták velünk? Fene az észbe! Analfabéták és hóhérok játékszerei lettünk?"

Zötyögött velük a vonat. Egy tyúk hirtelen kotkodálásba kezdett, a Váradiék kutyája felugatott, és rávetette magát. A rikácsolásra és a hangzavarra a lázas beteg Váradi Misike felébredt, bal kezében egy mézeskalács-lovat tartott és pisilni akart. Hiába fordította az anyja a sarokba, s húzta elébe a vödröt, nem sikerült a művelet.

- Nem tudok így! - panaszolta.

- Nyomjad erősen!

- Akkor se jön!

Öreg Váradi billegett-tántorgott oda. Elhessentette a menyét, a vödröt lábával a sarokba tolta. Kigombolta a sliccét. A fojtó melegben is birkabőrből készült ködmönt viselt, sűrű, barna haját félre fésülte, hegyes szakálla előreugrott, s a sok szőrzetből csak alacsony homloka, mélyen ülő, krumplivastagságú orra látszott.

- Tudod-e, hogy csináljuk a zsidókkal?

- Nem - rázta fejét bágyadtan az unokája.

- Keresztbe pisilünk, és akkor meghal egy.

- Igazán meghal?

- De mennyire! Tartsad csak szépen te is a fütyit, hogy a vödörbe hordjon!

- Jóra tanítja - dünnyögött Józsa úr -, s éppen idejében. Mintha nem hallotta volna az előbbi kifakadásomat: ezer éve gyilkolgatjuk itt egymást, nekünk háború sem kell hozzá, elég egy szikra is, egy rossz indulat. Sohasem tudunk megbékélni magunkkal, csendesebb időkben is kitaláljuk a módját az elkorcsosulásnak és a megsemmisülésnek.

- Miért? Milyen rossz fát tettem a tűzre? No milyet? Azt mondtam, amit az apámtól hallottam - fektette le unokáját a pokrócokra. - Nem kell attól szívbajosnak lenni.

- Csak a következményeitől.

- Teszek én arra egy csomót. Meg mindenre. Oda a birtokom, oda a becsületem, oda a megélhetésem, és akkor még ne is beszéljek? Nocsak, hogy kibújt a szög a zsákból. Inkább ezen a rosszcsont kölykön segítsen, ne az ezer évet emlegesse! Mire megyünk vele? No mire? Meg a nagy magyarsággal is?

- Kapott gyógyszert?

- Maga keverte neki a kotyvalékot.

- Attól meggyógyul.

- Mikor? Ha a másvilágra érkezünk? - markolta meg a patikus zakóját, de megszégyenülten el is engedte a következő pillanatban.

A vonat erőtlenül araszolt, ódivatú gyászkocsiként. Nem füttyengetett. Hatalmas fák sátora takarta az állomást, gyenge fény hullott a kavicsokra. A sínek két oldalán rendőrök, államvédelmisek őrködtek. Döccentek a tehervagonok. Marhabőgés hangzott, puli vakkantott, mozdony köhécselt. Nem igyekeztek a leszállók, nem is dörömböltek. A Váradiék kutyája vonítani kezdett.

A rendőrök elhúzták a vagonajtókat.

- Kiszállás! - kiabálták.

Riadt emberek kászálódtak lefelé, asszonyok, gyerekek, hangtalanul. Lassú mozdulatokkal emelgették a batyuikat, a vasúti sínek mellé ejtették, újabbakért fordultak, gyerekeket ültettek rájuk, akik tágra nyílt szemmel figyeltek.

Zsákokat, ládákat, bőröndöket, kosarakat cipeltek, jószágokat rakodtak. Toporzékoltak a lovak, a malacok röfögtek. A hajnali költözködés háborús menekültek sorsát idézte.

Se panasz, se tiltakozás nem hangzott el. Különös viszony teremtődött a kitelepítettek és kitelepítők között, magyarázkodás, sírás, könyörgés nélkül értették egymást, megbízható érzés tájékoztatta őket: a félelem.

A puskák nem mozdultak. Az őrök mereven strázsáltak a helyükön, vállukra vetve viselték fegyverüket, némelyikük farkaskutyát tartott pórázon. A kötelesség-szolgálat fegyelmével várakoztak: s éberen figyeltek.

A messziről, közelről érkezők nem fürkészték őket, sunyi pillantásokat sem eregettek. Leginkább háttal fordulva dolgoztak, mégis sejtették, mit csinálnak az őrök, mozdulnak-e, vagy parancsolnak a fejük intésével. Láthatatlan, erős kötelék fűzte sorsukat közössé: a hatalom és a kiszolgáltatottság.

Egy vékonyarcú, hegyes orrú és szürke öltönyű fiatalember, cérnavékony feleségével együtt a vasúti kocsiból leemelt egy puffadt öreget, s a sínek mellé tették, a széttapodott, földbedöngölt kavicsokra. Azonnal rakodni kezdtek, pokrócokat, bőröndöket, kosarakat, edényeket és ágyneműt lökdöstek le a vagonból. A nyomorék öltönyének mellényzsebéből órát húzott elő, megnézte a pontos időt, majd nagy fejét ide-oda mozgatva felmérte helyzetét. Térdén közelebb csúszott a rendőrökhöz, és kitartóan mustrálgatta őket.

- Hát ezt a törpét hunnan hoztátok? - bökött felé Bari géppisztolyával -, még azt hiheti, hogy cirkuszban van.

Senki nem nevetett. Idős Sajtos Flórián visszafordult, közelebb araszolt a csomagokhoz, a csomóba verődött sorstársaihoz.

A gyerekek eldőltek a csomagokon. Föléjük hajoltak az anyák, helyet igazítottak a hirtelen készített batyukon, ágyneműkön. Suttogtak. Nem törték meg a kínos, megalázó szertartást. Öreg Váradi Mihály ölében aléltan feküdt Misike. Fillér Bandika az anyja szoknyájába kapaszkodott.

Lovak, tehenek, malacok, szekerek szaporodtak a téglavörös színű raktárnál. Nem csaptak nagy zajt, terjedelmes árnyékok mozogtak a poros földön. Az állatok meg-megrázták magukat, idegesen dobbantottak, a házőrző ebek céltalanul futkostak. Egy rendőr oldalba rúgta az egyiket, szűkölve menekült az vissza a kivert karavánhoz. Tanulta a rendet.

- Menetoszlopba sorakozó! - kiáltotta a törzsőrmester.

- Hiszen ez meg az unokabátyád, kisfiam - kapta szája elé a kezét Fillér Bandiné. - Micsoda helyen találkozunk? Vannak még meglepetések!

Összeverődtek. Kisebb kölykök zsúfolódtak össze a szekereken, a gyaloglásra képtelen öregekkel, az erősebbek és a felnőttek nehéz fejjel lépkedtek a kerekek után. Az állig felfegyverzett és farkaskutyás őrök éberen kísérték őket, hátul és kétoldalt.

A kövesút szegélyén japánakácok sorakoztak. A néma falu még aratási álmába süppedt, virradat ült a templomtornya hegyén. Mentek, vonszolódtak a kiközösítettek, még messzi út volt előttük, Kormó-puszta. Nem tudhatták, hová igyekeznek.

A kemény földeken satnya kalászosok, ritka kukoricások, reményzöld rizstáblák díszlettek. Vízszaga volt a határnak.

"Mi várhat ránk Kormón? Nincsen ott se bolt, se iskola, még házak sincsenek - gondolta Terike -, csak a pusztaság. Mit csináljak, hogy a gyerekemnek baja ne legyen? Mitévő legyek? Gábor talán segíthetne, mégis csak törzsőrmester, s a férjem egyetlen testvére."

A parancsnok szaporán lépkedett. Bizalmatlanul nézegette a hosszúra nyúlt sorokat, fürkészte az útszéli árkokat, a ritka cserjéket és akácfákat, baj ne történjen, rendkívüli esemény, ennyi család elűzve otthonából mégsem lehet egyakaraton, ájtatos szándékkal.

"Alkalomra vár, s rögtön meglép az ügyesebbje. Jóval kezd, nekem nem lesz hiányom, az életemmel felelek érte, különben nyakamba vetik gyorsan a kötelet - gondolta, és megnyirkosodott tenyerét nadrágjába törölte, a busa fejű, hosszúkás arcú, vastag ajkú Fillér Gábor. - Szétszaladhatnának, oltári cirkusz keletkezne, annyian vannak, hogy ítéletnapig keresgélhetnénk őket. - Kerek szeme megéledt, feszesebbre fogta fegyvere szíját, erősebben figyelte a kiszolgáltatottakat. - Hová lehetnének? Nincsen már földjük, házuk, engedelmeskednek, jobban járnak, mint akik meglépnek, s bajt csinálnak a családjuk fejére. Okosabb tűrniük. Az öcsém családja hogyan kerülhetett ide? Ki érti ezt? Hiszen még párttitkár is volt, mégis ide jutott? Mi lehet vele, miért nincs a fiával és a feleségével? Mit süthettek rá megint?"

Álmosan, elcsigázottan, érthetetlen fásultsággal előre nyomakodott a menet. A sorból nem maradoztak el. Némelyek a szekerek oldalához fordultak vizelni, a gyerekek a mozgó kocsiról pisiltek, vagy a saroglyára kucorodtak. Jól idomultak a helyzetükhöz.

Józsa Bálint alig vonszolta magát, a hosszú gyaloglás felemésztette fizikai erejét. Azon gondolkodott, egyszerűen leül a földre és pihen keveset, de ahogy hátratekintett, meglátta, hogy a feketeképű őrmester a sor végénél halad. Sóhajtott inkább, és a foga között szűrte a szót.

- Itt van ez is? Már-már hiányzik.

- Mint egyeseknek a sárga csillag!

Valamelyik szekérről harsány kakaskukorékolás hangzott, a Váradiék kutyája vakkantott párat rá, majd mintha puskából lőtték volna ki, elnyújtott testtel a szántóföldre vágtatott. Rövidet kerepelt egy géppisztoly.

Idős Váradi, aki a kocsin gubbasztott, ölébe vonva unokája fejét, halkan morogta.

- Nocsak, megkezdődött a vadászat?

A fia megtorpant, fogát csikorgatta dühében, s elnyújtott pillantással figyelte, hogy házőrzőjük fájdalmasan nyüszít és vonaglik néhány pillanatig. Felesége visszarángatta a menetoszlopba.

- Ne bomolj, Mihály!

Fekete Attila régi cimborájával Nemes Áronnal egy sorban haladt. Mellettük Ibike.

- Vér nélkül bizony ez nem megy.

Egy öreg istálló, állandóan folyó kút, hosszú csatorna, azon túl rizsföldek, egy különálló, több szobás épület, ez volt a puszta. A menet megtorpant.

- Megérkeztünk - kiáltotta Fillér Gábor. - Emberek, gyerekek balra, szekerek, lábas jószágok jobbra! Még a kutyák is. Nyomás, ne tetvészkedjenek!

- Hol lesz a szálláshelyünk? - kérdezte a patikus.

- Az ólban. Sok jó ember megfér kis helyen is.

- Nem tetszett eltéveszteni? - méltatlankodott a kisöreg.

- Egyesivel sorakozni! - ugrott elő Bari Ödön -, aki belíp a kastélyba, lefekszik, és nem mozdul.

- Tiltakozom az ilyen bánásmód ellen. Az állatoknak különb a sorsa, kéremalássan!

- Tiltakozz csak, de mindjárt alulról szagolod az ibolyát!

- Mozgás, az anyátok jó istenit! Kapkodjátok magatokat!

Hamar eldűltek a csupasz földön, pokrócot terítettek magukra, összehúzódtak. A fegyveresek betereltek mindenkit. Fillér báva őrszemeket állított a csatorna-partra, s a dűlőútra, néhányan pedig az eltulajdonított jószágokat az állami gazdaságba hajtották.

A rendőrök a különálló épület vaságyaira telepedtek, lefeküdtek, aludni próbáltak néhány órát. A parancsnok meggörnyedve gubbasztott az ajtó előtt, géppisztolya ölében hevert, s elégedetten pillantott a tömött ólra, feladatát teljesítette.

"Nem emberevők ezek - gondolta töprengve -, s elég bajuk van. A tábort berendezzük, élhetnek, dolgozhatnak, halhatnak, az a sorsuk."

A társai békésen szuszogtak.

Józsa Bálint somfordált ki legelőször az ólból. Tétovázott, szakállát simogatta, álmélkodva hunyorgott a vérvörös napra, majd a csatornához indult, és az oldalához kucorodott. Onnan a kúthoz somfordált, a vályúba mártotta a kezét és az arcára vizet löttyintett.

- Hé, te míregkeverő - intette magához az érkező Bari -, vidd azt a kast az ól bejáratához!

Aztán felrikkantotta a tábort, és kiadta a parancsot.

- Minden igazolványt, iratot, minden éles szerszámot a kosárba lökni! Nyomás, amíg szípen mondom! Keressítek csak; bicskát, kést, ollót, borotvát, szögeket kihordani, hogy kárt ne tegyetek magatokban!

Egymás után tolongtak a kitelepítettek. A rendőrök már a bejáratnál álltak, farkaskutyákkal és gumibotokkal. Kétszer ürítették ki a kosarat.

Akkor Fillér törzs. a következőket mondta.

- Azért kerültek ide, mert a társadalomnak ez az érdeke. Lesz ennivaló, akik dolgoznak, nem halnak éhen. Itt élik le az életüket, arra készüljenek, iskolát, boltot nyitunk, a bölcsőtől a koporsóig mindent megkaphatnak. Munka van, aki szeret, az dolgozhat, s aki élni akar, az dolgozik, a kutyafáját. Ehhez tartsák magukat! Először is budit ásnak, mert mégis kultúremberek vagyunk. Körülkerítik a tábort, hogy el ne szökhessenek, elkészítik a főépületet, ahol mi kényelmesen berendezkedhetünk. Mégsem kívánhatják, hogy ne érezzük jól magunkat! A megszólítás ezentúl: sorstárs! Nincs atyafiság, sógor-komaság, mindenki egyenlő, megtanulhat jól és öntudatosan viselkedni.

Megéledt a tábor. Az asszonyok lavórral a kúthoz telepedtek, mostak, mosakodtak, néhányan a csatorna partján gödröt kapartak, a tetejére lábast tettek, s ennivalót készítettek.

Az emberek rendezkedtek: az istálló vályogfalába fagallyakat vertek, bírta a ráaggatott ruhákat, fekhelyüket igazgatták, szalmát hordtak, szétterítették, pokróccal letakarták, gömbölyű akácfával elválasztották, az értékesebb holmijukat a párnájuk alá dugták. A gyerekhad körülöttük zsibongott.

- Tudják a rendet - mondta a cigány gúnyos mosollyal -, víge a burzsuj-világnak.

- Alkalmazkodnak - bólintott a feljebbvaló -, az a legfontosabb. Nem vagyunk vétkesek, amiért idekerültek, ez a tiszta igazság. Titkos feladatot teljesítünk.

- Értettem, törzsőrmester bajtárs. Mír is lennék? Űk az okai, mert még mindig ílnek.

- Jönnének mások a helyükbe, csak rosszabbodna, még fegyver is dörrenhetne - fejtegette Fillér kevés meggyőződéssel.

- Úgy ám, nem víletlenül zsuppoltuk üket ide, szíp példányok ezek, grófok, bárók, meg a gazdagok pereputtya.

- A gazdaságból hoznak felszerelést - mondta a szép szál parancsnok és a füstöt fújta. - Ne tétlenkedjenek, ne a feneküket vakargassák, ez a lényeg!

- Értettem!

- Megtanulják így is az életet, eleget hajkurásztak régen, most mi fütyöljük a nótát. Őrségváltás!

- Értettem!

"Megszeppentem a kirakodásnál, meg kísérés közben - gondolta a parancsnok -, azt hallottam, ha elszökik közülük valamelyik, mindjárt börtönbe dugnak. Feleségem, fiam, mi lenne velük? Koldusbotra jutnának. De nem szöknek ezek, nem lázadoznak. Csak a testvéremről tudnék, mi történt vele, hogy idekerült a családja?"

Szekerek zörögtek, hordták a szerszámokat, az építőanyagokat. Néhány brigádvezető is érkezett az állami gazdaságból. Fillér törzs. magához intette a kitelepítetteket.

- Sorstársak! Válogathatnak a munkában, kinek mire van gusztusa, ahhoz fogjon! A gazdaság brigádvezetői megmondják, hogy mit kell építeni - pöccintette csikkét lába elé a rendőr.

- Kérem szépen, nekem kímélő életmódot javasolt a doktor - csúszott előrébb idős Sajtos Flórián.

- Az miből áll?

- Nem iszom, nem dohányzom, nem nőzök, nem idegeskedek, nem sokat eszem, és nem dolgozom.

- A kutyafáját, ez pont ide panaszol!

- Kéremalássan, nékem is szóról-szóra ezt magyarázza a kezelőorvosom, annyi megszorítással, hogy néha azért dolgozhatom is. Ám, ha minden tilos, csak a munka szabad, akkor ezt ni! - hajlította be a karját Nemes. - Viszont a kényszernek engedelmeskedem.

- Kényszeríti magukat a kórság - a törzsőrmesternek idegességében megizzadt a tenyere -, a néphatalomban mindenki öntudatból cselekszik.

- Itt is?

- Azt pofázom, ha nem vette volna észre!

- És akinek nincsen még elég öntudata, hol szerezheti be? A Józsa sorstárs patikájában? Vagy a maguk szemináriumán? Esetleg a Sajtos-féle vaskereskedésben? Sztálin Jóskánál?

- Méltányolom a humorát Fekete sorstárs! Csak akinek ilyen szemrevaló lánya van, az ne kekeckedjen! Örüljön, ha kinyalhatja a seggünket! - intett a törzsőrmester, és a táborlakók munka után kaptak. Fákat fűrészeltek, drótkerítést húztak, őrbódét ácsoltak, téglaépület készült.

Fekete Attila, Nemes Áron, Fekete Ibi, Józsa Bálint nem dolgozott, az istálló falánál süttették hasukat a napon. Idős Sajtos Flórián a csatorna partján derékig meztelenül töltötte az időt, a fia és menye társaságában. Feje rákvörösre főtt a napon, zsíros felsőteste verejtékben úszott, a szája cserepesre száradt, meg-megnyalta bosszankodva.

- Azt hiszik, ezt velem sokáig csinálhatják? Azért, mert nyomorék vagyok, már mindent megtehetnek? Hogy dolgoznék ilyen lábbal, kinek az ötlete ez a baromság?

- Apuka, én azt hiszem, itt nekünk is dolgoznunk kell előbb-utóbb, ha akarjuk, ha nem - mutatott a peckesen járkáló rendőrökre Flórián -, nem szeretnék a néger szalámival, vagy a kutyákkal megismerkedni.

- Gyáva nyúl vagy, eredj csak, ha annyira tetszik! Engem ugyan nem törnek be, megláthatják, hogy vagyok valaki.

- Nem is kell - nyomogatta pattanásait a fiatalasszony -, csak ennünk ne adjanak, melózunk ész nélkül.

Fillér törzs. ide-oda járkált a táborban. Fényes csizmát, buggyos nadrágot és zubbonyt viselt, derekán pisztolytáskát. Látta az ólnál heverőket, a csatornapartiakat, de nem szólt. Ahogy nézett mereven, gúnyos, fanyar mosolyra szaladt a szája.

"Az okosabbak teszik a dolgukat - gondolta a töprengésre hajlamos rendőr -, az idejükkel itt mit is csinálnának? A létszám meglegyen, elszámoljak velük, akkor nincs károsodás. A kakaskodók is megpuhulnak, de meg ám!

- Parancsnok sorstárs, dél van - a szemüveges Biri Bertalan izzadó homlokát törölgette, és közelebb lépett.

- Azt én szabom meg - mondta bőszen, ellentmondást nem tűrően. A sötétkék overallos táborlakó nem mozdult előle, várakozott és lesütötte a szemét. - Mit akar még? - kérdezte a táborparancsnok. - Ahelyett, hogy a béketábort építené!

- Fürdeni szeretnének a gyerekek.

- Tán azt hiszed, hogy az óvodában vagy? Mély a víz, nem lavór - termett ott Bari -, még idő előtt elpatkoltok.

- Tisztálkodás nélkül megesz bennünket a tetű.

- Nincsen olyan szerencsétek, abban ne remínykedjetek!

- Menjetek! - A közelben lévő Szabó őrmesterhez fordult Fillér: - Vidd őket, de a szemed nyitva legyen, a kanálisba ne vesszenek, mert megütöd a bokádat irtózatosan!

Meztelen gyerekek pocskoltak. Ugráltak, fröcskölték a kanális felkavart, földszínű vizét, kiabáltak, némelyikük a szüleihez futott, a kisebbek a csatorna partján várakoztak, vagy annak az oldalához kucorodtak, páran fogták egymás kezét, egy-két aggódó asszony már szaladt is a gyerekéhez. Az erősnézésű Szabó őrmester a parton őrködött.

- Itt az ebéd - hangzott az erőteljes kiáltás. Az állami gazdaságból lovas kocsi hozta a rizslevest, sok langyos víz, kevés falnivaló, a rendőrök már sorakoztak is a csajkájukkal, először és a javát nekik mérték szét.

Tikkasztó, búzaérlelő meleg ömlött a tájra. Félmeztelenül verejtékeztek az emberek, akiknek már mértek a kondérokból, az árokparton ettek, hevertek. Nyelték a keserűségüket.

Egy hatalmas hústorony fekete klottgatyában, fehér atlétatrikóban hordta a vizet. Patakzott róla a verejték. Fejére vizes zsebkendőt tett, négy sarkából jókora csimbókot kötve. Szuszogva, fújtatva közlekedett nyári szandáljában, zsírpárnás tenyerében játékszerként hordta a teli kannát eleinte, ám ahogy telt-múlt az idő, egyre többet veszített súlyából, erejéből, s a pusztai forróságban úgy tűnt, az egész ember elfolyik mihamar. Tragikomikus mozgásával feltűnést keltett.

- Ez meg a polgármester úr - morogta Józsa patikus.

- Volt.

- Valóban helyes kifejezés, itt már csak voltak vannak.

- Mit mond? - kérdezte a távolabb fekvő Fekete halkan -, holtak vannak?

- Élve eltemetve.

Fillér Gábor megkereste sógornőjét. A mutatós, vékony derekú asszony saját ebédjét kínálta gyerekének. Amikor látta a parancsnokot, vérbeborult a szeme, az arca elvörösödött, s reszketett a keze.

- Itt a rokonunk, kisfiam, gyönyörködhetünk benne, irigyelni való a mestersége.

- Hogy kerültetek ide?

- Jobb kérdésed nincs? Neked igazán tudnod kellene! - gyűrődött össze az asszony homloka, és kellemes, mély hangja elfulladt. - Ennyit legalábbis. Ide hajtottatok, mint a barmokat, emberek vagytok ti, anya szült benneteket?

- Azt se tudom, ki kinek a fia-borja. Szigorú eligazítást kaptam; az osztályellenséget őrizzük a pusztán, az életemmel felelek értük. Még álmomban sem hittem, hogy köztük lehettek! - csapott a levegőbe. - Meg az ismerősök.

- Mi sem. Nem ártottunk senkinek, bűnösök se vagyunk, hogy ezt érdemeljük. Mi a vétkünk, te tudod?

- Van itt néhány jómadár, jó lesz vigyázni rá! Az öcsém?

- Keresték, de szerencsére nem találták otthon, arat a határban. Mi lehet vele? Üldözik tovább, vagy már börtönbe csukták, mit hallottál róla?

- Börtönbe? Lotyogsz össze-vissza! - döbbent meg a törzsőrmester és zavarában a sapkáját igazgatta. - Miért csuknák börtönbe? Ő tiszta ember.

- Ti egymást is kiirtjátok. Térj már magadhoz, sógorsorstárs! Ez itt az unokaöcséd, Fillér-vér folyik az ereiben, akár a fiadat látnám, és mi vár rá? Micsoda gyönyörű jövő? Megőrülök, ha arra gondolok - csuklott el a hangja, és a szája elé kapta kezét.

- Te vagy a parancsnok? - kérdezte félőn Bandika, és hitetlenkedve bámult a magas, pisztolyos rokonra. - Igazán te vagy?

- Én.

- Ugye nem engeded rám a kutyákat?

- Nem hát - simította meg gubancos haját -, hogy gondolhatsz ilyeneket? Egy igazi rokonra?

- Tőled kitelik - sziszegte a sógornője mészfehér arccal. Közvetlenül a törzsőrmester előtt állt, s feszülten nézte. - Más is kitelik, nemcsak az, akinek ilyen anyaszomorító a mestersége.

- Mit akarsz? Kergessem szét a tábort, lövessem főbe magamat? Aki idekerült, megérdemli, rászolgált. Értetek kár, de semmit se tehetek - tárta szét a kezét a rendőr -, semmit az égadta világon.

- Nem tennél még az anyádért sem - fordult el mérgesen Terike, és elpityeredett, magához szorítva egyetlen gyerekét -, dehogy tennél, nem az a fajta vagy!

- Egészen más az ábra, de úgyse érted - csapott a levegőbe Fillér Gábor, s leforrázva igyekezett beosztottjaihoz, akik az ebédjüket kanalazták.

- Ennyi az egész? A fél fogamra kevés - kérdezte Bari, akinek hónalját vastagon kiverte az izzadság, s fehér, kör alakú peremet szárított ingére. - Valami laktatós kaja kéne. Nem főzünk?

- Egy nap nem a világ. Közös konyhát állítunk majd fel és jut bővebben is.

- Az én gyomrom ne korogjon, ha mán puska van a kezemben. Éheztünk rígen eleget.

"A koszt után a hazajárás hiányzik - gondolta a parancsnok -, meddig tart itt a szolgálat egyfolytában, eltávozás nélkül? Család nem számít, első a kötelesség."

- Fürödhetünk? - kérdezte Bari Ödön. Zsír fénylett sötét homlokán, dús, fekete haja csomóba tapadt a verejtékétől. - Lubickoljunk!

- Szórakoznál? - mordult a feljebbvalója. - Feladatot teljesítünk.

- Ük hancúrozhatnak, nékik szabad?

- Nincs veszteni valójuk, nékik aztán igazán nincsen.

- Rosseb az ilyen szolgálatba, kinek kedvez? Ott a víz, fürödni akarunk, te meg okoskodol? Osztán minek?

- Parancsra csinálom.

A cigány elhallgatott, kézfejével letörölte homlokáról a verejtékét, majd kifakult posztókabátját igazgatta, s közelebb húzta a fegyverét. Szájával csücsörített, erőteljesen szívta foga közül a maradékot. Az üres csajka a combjánál hevert, tisztára törölve, belseje szikrázott a tűző napon.

- Mán a tököm is bepállott a melegtül.

A kölykök ricsajozása, eszeveszett pancsolása barátságosabb képet kölcsönzött a hevenyészett tábornak, a kiközösítőnek. Zsibongtak, sikongtak, örültek a felkavart, földszínű víznek, síkos testük fénylett, csapzott hajuk a fejükre tapadt.

Fillér megropogtatta a csontjait, eszébe jutott, hogy a kanálishoz küldött Szabó őrmester még nem falatozott.

- Eredj, váltsd fel! - parancsolt az őrmesterre, s fejével a féktelen gyerekhad irányába intett. - Idáig hallom, hogy korog a gyomra.

- Csülökre, magyarok! - kiáltotta Bari futtában, s félmeztelenül a csatornához tartott. - Vár a munka.

- Rám még várhat egy keveset - motyogta az öreg Józsa. - Tiszta falanszter ez, koncentrációs táborral keverve.

- A túró - nevetett teli szájjal a cigány, és belegázolt a kanálisba. - Ez lesz az igazi, el se felejtitek többé.

A patikus megborzongott félelmében.

Életre kapott a tábor.

Rakott szekereken hordták a lebontott tanyák építőanyagát; téglákat, cserepeket, gerendákat, a különböző szerszámokat, ásót, kapát, kaszát, lapátot. Fémesen csillogott már a drótkerítés. Lomha vontató dübögött, nehéz terhével araszolt, asztmásan fulladozott.

Lerakták a szállítmányt, latrinát eszkábáltak.

Az őrök strázsáltak a posztjukon, és hosszan, kitartó türelemmel bámultak a messzibe.

Az ólban félhomály volt. Világosság csak a nyitott ajtón át dőlt be, a levegő megszorult, a kemény föld, a szalma és az éjszakai vizeletek jellegzetes, erős szagot árasztottak, éhes legyek lepték el az összezsúfolt holmikat, a csendben néha nyögés hallatszott, sóhajtás. Néhányan feküdtek a földre terített pokrócokon, ágyneműkön.

Idős Váradi Mihály a vagyonuk roncsain ült, amelyet néhány lepedőbe, pokrócba csavart az eleven menye, mellette a lázas, nagybeteg unokája feküdt. Az öregember egy törülközőt tartott a kezében, ritkán legyezgette Misikét, friss levegőt kavart az arca előtt, elhessentette a legyeket, megtörölte a szenvedő és verejtékező arcot. Egy kis bádogkanna alján víz lötyögött, töltött a kannafedőbe, s megitatta a gyereket, megnedvesítette a törülköző sarkát, és a fiú homlokát, arcát dörzsölte vele. A két csuklójára vizes zsebkendőt kötött. A beteg nyöszörgött, száját cserepesre verte a láz.

Olykor-olykor felnyögött.

Az öreg Váradi szeme véraláfutásosan pislogott, mióta megérkeztek, nem hunyta le a szemét egy percre sem, figyelte az unokája lélegzését. Kimerülten meg-megrándult a feje, egy-egy erőteljesebb mozdulattól észbekapott, a keze mozogni kezdett, aztán újra combjához csapódott, megpihent, s a törülközőt a földre ejtette.

Odébb a nyomorék Sajtos Flórián kuksolt - a forróság elől menekülve -, eljátszogatott a gyufaszálaival, kidülledt szemét az öreg gazdára meresztgette. Amikor már nagyon elunta a várakozást, közelebb csúszott, s onnan figyelt.

- Mi baja? - érintette meg az öreg vállát, s nagy békaarcával Misikére nézett.

- Nincsen az eszénél.

- Azt se tudja, mi a baja?

- Honnan tudhatnám? A kisujjamból szopjam?

- Honnan, honnan... - méltatlankodott a boltos, majd hirtelen észbe kapott, rádöbbent a helyzetükre, elszégyellte magát -, valamint csak csinálni kellene!

- Nocsak, ugyan mit? - horkantott mérgesen, s felemelte a törülközőt, széles mozdulattal szétcsapott a levegőben. - Befoghatja a lyukát, hogy ne szeleljen!

Idős Sajtos Flórián méltatlannak találta ezt a választ, szó nélkül visszacsúszott a számukra elfoglalt helyhez, zsebéből előszedegette a koszos gyufaszálakat, tenyerével elsimította az istálló földjét, s úgy tetszett, határtalan nyugalommal játszadozik. Bár öltönyben, mellényben, kigombolt nyakú fehér ingben töltötte az időt, észre sem vette, hogy az utazástól és az itteni tartózkodástól fekete csík húzódik az inge nyakán, verejtékező arcáról is piszkos, földszínű cseppek hullanak alá, s futnak végig kövér nyakán, az ingére és a kabátjára.

Az este hirtelen esett le az égből, melegen terpeszkedett a mezőn, megélesztette a vízi világot. Tücsök hangoskodott, vastagon szólt a bölömbika, brekegett a béka és feltámadt az éhes szúnyogok elpusztíthatatlan serege. A tábor kicserélődött, a szerszámokat halomba rakták, tébláboltak, cigarettáztak az emberek, beszaladtak az ólba, holmijukat cipelték, friss szalmát hordtak fekvőhelynek, kimérték, elrekesztették pontosan mindenkinek a jussát, pokróccal, faágakkal elválasztották a tenyérnyi helyet, a kúthoz szaladtak, mosakodtak, mostak, vizet merítettek az edényekbe. Váradiné beteg gyereke fölé hajolt, aki még mindig szorongatta a mézeskalácsot.

A csatorna partján tűz pattogott, kushadt a füst, nagy hagyma és paprikás krumpli illata szállt. Megcsörrentek az edények. A gyerekek éhes tekintettel lábatlankodtak a tűz körül, gallyakat gyűjtöttek, vizet hordtak, tátogták a szájukat, meleg falatokra vártak. Fillér Bandiné kormos serpenyőjét két téglára tette, két papír-vékonyka szelet szalonnát vágott bele, Bandika lihegve hozta a száraz ágakat, ledobta a földre, inge és gatyája elkoszolódott már, a keze szintén, leskelődött az anyja körül, aki most szatyrában turkált, idegesen keresett valamit, majd férje zöld katonaládájához kapott, s abban megtalálta a gyufát. Lehajolt a serpenyőhöz, tördelte alá a gallyakat, s ráripakodott gyerekére: - Szaladj csak el vízért! - és a bádogkannára mutatott, majd meggyújtotta a tüzet, csak azzal törődött, ne égjen le a hártyavékony szalonna. A kenyeres ruhából kigöngyölte a száraz és barna kenyércsonkot, kis darabot tört le belőle, megforgatta a serpenyő alján, elkészült a vacsora. A fiú nekiesett, kétpofára falta az ennivalót, száján megcsillant a zsír, de nem törődött vele. Kitörölte a serpenyő alját.

- Több nincs? Ennyi az egész? Mikor lakhatok már jól?

- Láthatod, nincs több - vált csillogóbbá a szeme, és a hangja elmélyült.

- Hoztam tűzrevalót, süsd meg az egészet!

- Holnap is éhes leszel, aranyom - szólt határozottan Fillérné Major Terike. - Több nap, mint kolbász.

- Te nem eszel?

- Elment az étvágyam.

Bari Ödön farkaskutyával járkált a csatornaparton. Nagyokat nyelt és korgó gyomorral, sóvárogva nézett a szánnivaló kis vacsorákra.

- Ezek még itt se éheznek, fene a magjukat!

Mérgében egy vakondtúrásba taposott, és üvölteni kezdett.

- Létszámellenőrzés! Mindenki sorakozik, aki csak él! Egymás után álljanak, szípen libasorban!

Az ólból kizavarták az öregeket, Sajtos Flórián mászott elő maszatosan, porosan, ide-oda kapta a fejét, ahogy a sorakozó sorstársait meglátta. Idős Váradi Mihály rogyadozó léptekkel bújt elő, sötétszürke cájg-ruháján szalmaszálak csüngtek, ölében cipelte Misikét, aki magát elhagyva két karját az öreg nyakán átvetve, láztól piros arccal, csukott szemmel szánalmas látványt nyújtott. - A behemót fiatal Váradi ösztönösen rögtön odaugrott az apjához, átvette tőle a fiút, megsimította a haját, arcát a homlokához nyomta és ábrázata megnyúlt.

- Lázas - morogta, s odafordult a gumibotos, farkaskutyás rendőrökhöz. - Ez a gyerek beteg, észnél sincsen.

- Álljon be a sorba!

- Fillér sorstárs, a fiam, beteg!

- Beállni!

Formálódott a hosszú vonal, meg-megrándult, oldalt bicsaklott. Két oldalán jártak a szigorú fegyveresek, a farkaskutyákkal. A gyerekek sorba verődtek, a napi törődés és a kemény fegyelem megzabolázta őket, kötözködni, sírni elfelejtettek, megriadt tekintetekkel meredtek a szüleikre.

- Mozgás, mozgás! - üvöltötte a cigány. - Kérvínyre vártok? Vagy a kapitalistákra?

Józsa Bálint elöl várakozott, reszketett az ordibálástól, a félelemtől hátra-hátrapillantott. Fillérhez fordult és halkan mondta:

- Megvagyunk, törzsőrmester sorstárs, hová is szökhetnénk?

- Pofa súlyba - rivallt rá Bari őrm. -, oda nem osztottam!

A félelem csenddé változott.

Az őrmester számolta a telepeseket. Mutató ujjával bökdösött mindenkire, gyatrán haladt, a sor közepe táján elvétette, visszafordult, mérgében kiabált: - A jó ídes anyátokat, csak a bajom gyűlik meg véletek - s kezdte elölről.

Senki se hiányzott.

Az ólban sötét volt. Egymás hegyén-hátán feküdtek, rúgták az öreg szalmát, mint a lovak. Néhányan alig dűltek el, már horkoltak is.

- Reggelig nincs járkálás, szarni se! - rikoltotta az őrmester. - Értettük? - csukta rájuk az ajtót. - Amit termeltek, azt egyétek is meg, csuda finom.

Ahogy Váradiék a fekvőhelyükhöz értek, s letették a beteg gyereket, az asszony lekucorodott, vizesruhát tekert a fia nyakára, csuklójára. Előszedett egy kanalat, a zöld orvosságos üveget, s a keserű folyadékot lenyelette Misikével. Aztán ölbe ejtette a kezét, elgondolkozva maga elé, meredt nem szólt. Apósa úgy, ahogy volt, ruhástul eldőlt a lópokrócon, a feje alá gyűrt egy szakadozott nadrágot, féloldalt fordult, hogy lássa őket, de a kimerültségtől nagyokat pislogott, várható volt, előbb-utóbb elnyomja az álom. Váradi a fonott kasok mélyéről előbányászta az apró és használt viharlámpát, a füléhez közel emelte, megrázta, lötyög-e benne petróleum? Csavargatta a belit, majd meggyújtotta, a földre tette, kicsi lángra vette, fagallyat vert az istálló falába, közvetlenül a fejük fölött, s ráakasztotta a viharlámpát, majd leült a felesége mellé.

Feküdtek a telepesek, aki járkálni próbált, arra rámordultak, vagy belebotlott valamibe, csomagba, szalmacsomóba és azonnal ribillió támadt. A sötétséget a viharlámpa pislogása sem oszlatta el.

A gazdasszony sóhajtozott. Az ura a vállára tette hatalmas kezét és megkérdezte: - Mi bánt, a teremburáját?

- Ajjaj, csúnya a torka, nem használ ez a kotyvalék.

- Kibírja reggelig?

- Ki, csak láza ne lenne!

A gyerek fel-felnyögött, és megnyalta a szája szélét. Akkor az anyja négykézláb ereszkedett, odamászott üggyel-bajjal Józsa patikushoz, aki a sarokban rendezkedett be, hátát a falnak vetette és ültében próbált elaludni. Suttogtak keveset, majd az öregúr bőröndjében kaparászott, néhány szem tablettát adott a jobb napokat megélt asszonynak. Távolabbról elbődült egy hang.

- Csend mán, a szentségit!

Váradiné visszamászott.

Terike felhajolt a párnáról.

- Rosszabbul van? - kérdezte suttogva. - Segíthetek?

A gazdaasszony megmutatta tenyerében a gyógyszert, s tovább araszolt. Fillérné fiára tekintett, akinek tágra nyílt a szeme. Közel hajolt hozzá, szorosan átölelte, és megcsókolta az arcát, csapzott haját simogatta, s a gyerek meleg lehelete orrába csapott, érezte, hogy megizzadt a dunna alatt, de nem engedte el, jó volt így egymáshoz simulni, biztonságos, és azt is érezte, hogy erőt merít belőle.

- Édesanyucikám, úgy szeretlek - súgta Bandika és jobban az ölébe fúródott -, csak édesapucikámat is láthatnám.

- Azt én is szeretném - s az elfojtott sírástól remegni kezdett, könny gyűlt a szemébe, megrázkódott, és elnehezült a szíve.

Kint világos éjszaka volt.

A rendőrök posztóegyenruhájukban szenderegtek pár órát a szolgálat kezdetéig. Nyugtalanul forgolódtak vaságyukon.

A törzsőrmester megrázta őket.

- Őrségváltás, a jelszót ne feledjétek!

Az éjszakai harmat leszállt, a strázsák összébbhúzták a köpenyeiket, és betakaróztak az éjszakával.

Fillér Gábor virrasztott. Nem félt különösebben, erős természete volt, konok és bátor. Zavarta a kívül rekesztettek alázatos viselkedése, de örült is, hogy a keze alatt nem történt semmi szabályellenesség, otromba fegyelmezés.

"Kinek könnyű? - gondolta álmatlanul -, ki tudja, mikor látjuk újra a családot? Elalszunk és valamelyik bitang elveszi a fegyvert, agyonlő, vagy eliszkol. Felelek értük, ezekért is, azokért is, és kiben bízhatnék, mikor hemzseg itt az ellenség?"

Pisztolytáskáját megszorította és az istállóba tartott. Elhasznált levegő, bűz csapta orron. Gyereküket ölelték, keresztben feküdtek egymáson a szerencsétlenek, Józsa Bálint a sarokban gubbasztva aludt, félt végigdőlni a szalmán. A parancsnok rálocsolta a zseblámpája fényét az aszott, szőrös arcra.

Púpos melleket, szétomló hajakat, szem elé kapott kezeket, mocorgó alakokat, kemény, fehér combokat látott, s vézna kölykök között lépdelt, a rokon Bandikán megigazította a takarót, megsimította a homlokát, és keserű lett a szája, mint az epe.

Csámcsogás, gyereknyöszörgés hallatszott. A sötétben felhevült, szerelmeskedő pár lihegett, a törzsőrmester jól látta Flóriánékat, az összeragadt testüket, az öröm durva kiszolgáltatottságát. Elkattintotta a zseblámpáját, és úgy érezte, hogy szégyelli magát.

Aludt a tábor, megalázott létét termelte újra.

"Nem hőzöngenek, dehogy hőbörögnek, örülnek, hogy élnek - gondolta a törzsőrmester. - A nyakasokat meg betörjük, de be ám, így harcolunk a reakció ellen."

Lopakodott az őrhöz. Géppisztoly szegeződött rá a sötétből, tompán villant a csöve a bokrok sűrűjéből.

- Állj, ki vagy?

- A táborparancsnok.

- Jelszó?

- Ne bolondozzál, hiszen ismersz.

- Jelszót, vagy lövök! - remegett a csupabajusz Szabó őrmester hangja.

A parancsnok megérezte a félelmet belőle.

- Nékünk is nehéz - mondta meg a jelszót.

- Az ám, fene az anyját egye meg, megint nem hálok paplanos ágyban. Pedig csak a punci-muncit szeretem igazán.

Fillér hamar visszafordult, s az őrsre igyekezett. Ledőlt a vaságyra, pokróccal takarózott, de nem tudott elaludni: kik ezek, hogyan és miért kerültek ide? Végiggondolta az elmúlt időket, maga előtt látta a szülőfaluját, apósának, Major Istvánnak a mutatós házát és kovácsműhelyét, imádott felesége szép arcát, hófehér kezét és fiát, a pufók Gáborkát.

Minél tovább emlékezett, annál éberebb lett, és mintha a magabiztossága is megrendült volna.

Major István kovácsműhelyében sokan megfordultak, munkát adtak a köpcös mesternek és segédjének, Fillér Bandinak.

A vérmes, fiatal nagygazda, Váradi Mihály lovát patkoltatta. Elnézte az ügyes, gyors mozdulatokat, cigarettázott, megigazította fején a zöld színű pörgekalapot, s lomha mozgásával a kovácshoz fordult, véreres szemét megrebbentve.

- Rád is szép idők várnak, István bátyám - mondta kesernyésen a csontos arcú ember. - Nyakunkon a piszkos világ, ki se látszunk belőle.

- Tényleg nem - bólintott a zömök gazdálkodó és kovácsmester -, nekem igazán kijutott, fityiszt sem ér már az életem - lépett közelebb komájához, s a bőrkötény mögött kidudorodott izmos karja a sötétkék atlétatrikóból. Széles vállú, hasas ember volt, a keze durva, fekete az olajtól, és a széntől. Az ujjai vastagok és tömpék.

Fillér Bandi hirtelen lelökte a nagykalapácsot.

- Fújják már megint a nótájukat - mondta mérgesen -, de én nem hallgatom: büdös a csajkarendszer, aki belép a kolhozba, a feleségéből bárcás kurvát csinál... dehogy hallgatok ilyen őrültségeket. Okosabban töltöm az időmet - csapta be maga mögött a vékony, üvegablakú műhelyajtót, s piszkos kezeslábasában úgy, ahogy dolgozott, a pártirodába sietett.

- Megint oda lohol? - kérdezte a nagy erejű, nagy természetű patkoltató, s a lába elé sercintett.

- Ott lebzselt mindig. Szakasztott a bátyja, félcédulások, a semmit is készpénznek veszik. Csak a lányaimat ne szédítették volna meg. A nagyobbikat, Zsókát kitagadtam, amikor cselédfajtát választott, nem lépheti át a küszöbömet. Az se érdekel, hogy rendőr lett a férje - törölte meg homlokát a kovács -, engem nem érdekel - rándult meg az anyajegye a szeme alatt és a hangjából szomorúság érződött.

- Az ám, Fillér Gábor mundért kapott - köpött ismét a földre Váradi. - Meg fegyvert, hogy ránk süsse!

- A fiatalabb lányommal sem bírtam, ezzel a Bandival esett szerelembe, hiába tiltottam. Mit kedvel rajta, annyira töves magyar? Most aztán várhatja esténként, az elvtársai új Miatyánkra tanítják, titkárt csináltak belőle - törölte meg újra izzadó homlokát a mester. Ferdevágású kék szeme volt, rövid és göndör haja a verejtéktől és a szállongó portól, a vasreszeléktől kerek fejére tapadt.

- Az édesanyjuk istenít! Minket meg a sírba dugnak - dühöngött a vastag hangú gazda -, elszedik a földet, a jószágokat, micsoda szemét világ köszöntött a magyarra. Azt is megszabják, mikor, mit egyél, hogyan dűljél az asszonyodhoz! Vagy néked felvirradt a napod? A vejed lócafingó lett, még a házunkba is beköltözött.

- Nékem már záróra - legyintett szomorúan a barna bajuszú, középkorú Major -, nem nyithatom ki többé a kovácsműhelyt. Keresztet tettek rá.

Előkereste a hatalmas lakatot, behajtotta a külső ajtó két szárnyát, a vaspántot helyébe igazította, és kattant a zár, mint a pisztolylövés. Fájt a csend utána.

Fillér Bandi a gyógyszerésztől kisajátított házban lévő pártirodán várakozott. Brosúrák, plakátok, szobrok, Rákosi, Sztálin, Lenin képek a falon, egy kopott íróasztal, barna szekrény, páncélszekrény és székek alkották a berendezést. A fürdőszobában megengedte a vízcsapot, az arcát és kezét jól bedörzsölte háziszappannal, megmosakodott, törülközőt is talált. A tükör előtt megfésülte a hosszú, barna haját, kellemes és megnyerő arc, tiszta tekintetű, nagy barna szemek néztek vissza rá, s ahogy elmosolyodott, kivillantak erős, fehér fogai.

Fillér Gábor fel, s alá járkált egyenruhájában, vakítóan fénylett a csizmája, sötét, hátrafésült haja a fejére tapadt. Az öccséhez fordult, s meglátszott, hogy jóval magasabb.

- Hiába hirdettük meg a gyűlést, nem jönnek a kutyaháziak. Túl akarnak járni az eszünkön, ha nem hallanak a rendelkezésekről, akkor azok nincsenek is? - hadonászott mérgesen a tenyeres-talpas rendőr. - Nem tudnak a szövetkezésről, hogyan lépnének be akkor, hírét se hallották a beadásnak, hogyan teljesítenék akkor?

- Mehetünk haza? - fintorgott gyerekesen a kovácssegéd. - Nem hajlanak a szavunkra, hiába akarjuk a javukat?

- Nekem is van sütnivalóm, a gyűlést megtartjuk. Lesz itt hallgatóság azonnal, arról gondoskodom! - magabiztoskodott a törzsőrmester és a homlokára csapott -, meg téeszcsé is.

Telefonált az iskolába, Kopasz Bertalannak.

A kefefrizurás és kese szemöldökű tanító kívülről tudta a regulát, kinek mi dukál. Fontos személyiségként cselekedett, őszinte, naiv lelkesedéssel. Katonás rendben sorakoztatta iskolásait, nótát vezényelt: "...Dózsa népe bontsd ki zászlód, itt a helyed..." "Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva..." "Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják...!" A fiatal és lesunyt fejű tanító elöl haladt, távol ülő, szürke hideg szemével riadtan pislogott, kicsit bandzsított is, állandó menekülésre és támadásra készen. Kevés húsából az erős pofacsontja kiugrott, s az egész emberkét alattomosságra, ravaszságra hajlamosnak tüntette fel.

Feszes sorokban vonultak. Megtöltötték a pártirodát, aztán figyeltek a vörös drapériás asztalra.

Fillér Bandi a zsebéből összehajtogatott papirost vett elő, rajta ceruzával kimásolva a legfontosabb újságcikk. A diákok elé állt, krákogott és füle búbjáig elvörösödött.

Kopasz Bertalan váratlanul hozzá lépett és jó hangosan bíztatta.

- Csak nyugodtan, titkár elvtárs, jó talajra hull a vetése, amit maga mondd, az úgy igaz! A nép szava, az isten szava.

"Az utóbbi hónapok folyamán megállapítást nyert, hogy a kulákok és más spekuláns elemek jelentős mennyiségben rendszeresen vásárolnak kenyeret s ezt állatokkal etetik meg. Megállapítást nyert az is, hogy a kulákok közül sokan a saját fogyasztásukra szolgáló gabonát nem őrölhetik meg, hanem elteszik, hogy spekuláljanak vele, saját fogyasztásukra pedig az ellátatlanok ellátására való kenyeret vásárolják. Hasonlóképpen beigazolódott, hogy a kulákok, amennyiben gabonájukat megőröltetik, ezt számos esetben liszt formájában eladják, maguk pedig kenyeret vásárolnak. Mindezek következtében a kenyérfogyasztás az utóbbi hónapok folyamán nagymértékben emelkedett, messze túlmenően azon a mértéken, amit a dolgozók számának az emelkedése és az életszínvonala természetes növekedése indokol. Ezért a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa rendeletet hozott a kenyérellátás szabályozásáról, melynek célja a dolgozók és családtagjaik kenyérellátásának zavartalan és teljesen kielégítő biztosítása, s annak megakadályozása, hogy kulák és egyéb spekuláns elemek zavart kelthessenek a kenyérellátásban.

Egyébként a kenyérellátás szabályozását számos város és község dolgozói maguk sürgették..."

A párttitkár homlokába hulló haját félresimította, s kételkedve felolvasása meggyőző erejében, lángvörös arccal nézett az iskolásokra. Kicsit szégyellte magát, hogy hiába másolta le szóról-szóra a vezércikket, nem ez a legjobb hallgatóság.

Tapsolás törte meg a csendet. A lelógó vállú, minden hájjal megkent Kopasz Bertalan összeütögette a tenyerét, csatlakoztak a diákjai is. Zengett az iroda.

Fillér Bandit a lelkes fogadtatás megzavarta, és újra olvasni kezdett, de lopva azért, kicsit kételkedve a szöveg választásában, a fiatal és sunyi tanítóra pillantott, aki lelkesen bólogatott. Ettől megnyugodott és határozottan csengett a hangja. Maga is azt hitte, hogy az igazat mondja.

"Az új begyűjtési rendelet értelmében minden termelő részére beadási könyvet állít ki a községi tanács végrehajtó bizottsága. A könyvek kiállítása most folyik: erre meghívnak minden egyes termelőt, hogy velük egyetértésben, a vetésterületi adatokat figyelembe véve, állapítsák meg: beadási kötelezettségét milyen terményekkel fogja teljesíteni. A könyv kiállításának idejéről a tanács értesíti a termelőket, mindenkinek érdeke, hogy ebben az időpontban pontosan megjelenjék a tanácsházán..."

Tapsolás szakította félbe. Zavarában zsebre gyűrte a papírt, s kezét a nadrágzsebben felejtette.

Kopasz Bertalan változatos tematikát rögtönzött, az eseményhez méltó tapsolást: először hatalmas taps, aztán erős, élénk taps, ismét erős, hosszas taps, hatalmas taps, hosszantartó taps, éljenzés.

A végén Fillérék is tapsoltak, és mosolyogtak.

Otthon, a Major-házban vihar előtti csendben vacsoráztak. A családi asztalra tej és kenyér került. A vaskos kovácsmester váratlanul ezt mondta a vejének:

- Minek kötöd magad a félcédulásokhoz, azoknak régen is üres maradt a markuk, most se lesz tele. Mitől eszesednek meg annyira ilyen rövid idő alatt? Néked is rossz, az emberek bizalmatlanul elfordulnak tőled, vagy hízelegnek, és a tyúkszemedre pályáznak.

- Ki bánthatna? Értük is cselekszem - tárta szét a kezét a kovácssegéd, s vastag ujjain meglátszott az olaj nyoma.

- Az a jó, amit megszoktunk, amit hirdettek az idegen, és nem válik a javunkra - törölte meg tömött bajuszát a családfő -, lehetetlen, hogy a javunkra válna. Hiszen lehúzzátok a gatyánkat, elhajtjátok a lovat, a tehenet, még a malacot is.

- Az egész falut szolgáljuk vele.

- Mások is prédikálták már, hogy rajtunk segítenek, de magukhoz hajlott a kezük. Először kucukám-kucukám, ótán meg kuss ki te, tala te! Megzsírosodtak a verejtékünkön. Most is így lesz.

- Ugyan már, akkor nem csinálnám. Talpra állunk valahára, ember lesz a paraszt is.

- A muszáj-szövetkezettel? - csapott az asztalra ingerülten a kovácsmester, és szeme alatt rángatózott az anyajegy. - Azzal semmire se jutsz! - emelte a veje elé a bal kezét, s eldeformálódott mutatóujjával a homloka felé bökött. - Gondolkozzál! Kenyérből sincs elég és csajkarendszerről prédikálsz? Megbuggyantál? A meséktől még senki sem lakott jól, pedig igazán kicsivel is beérjük.

- A föld közös lesz, egy az egész határ.

- Közös? Nem osztották ingyen, megéheztünk minden rögért - feddte Majorné a vejét, ahogy a tejes bögréket mosogatta. - A hasunkon fogtuk meg az árát, édes istenem, és most elkótyavetyéljük? Azt is az állam veszi el, hiszen a műhelyre már kimondtátok az áment. Igazam van? - nézett urára.

- Együtt művelik, együtt élvezik a hasznát. Többet, gazdagon terem, felvirágoztatja a mezőgazdaságot.

- Virágzik az eléggé, csak vak vagy, hogy nem látod! A kolhozokból meg paszuly se lesz - rázta a fejét konokul a fekete markú gazda. - Úgy szeretjük a földet, úgy siratjuk, mint gyerek a játékát, és ti elveszítek? Alig lett a miénk, máris visszakozót fújtok? Tegnap földosztás, máma rekvirálás, gyorsan változtatjátok a szűrötöket. Milyen emberek vagytok ti, meddig érvényes a szavatok? Holnap már mást jelent?

- Az élet újat követel, a haladás elsodorja útjából az akadályokat - szajkózta a betanult szöveget.

- Vagy elpusztítja. És még örüljünk is? Tálcán kínáljuk a fejünket, tessék fiam, használd csak egészséggel!

- Néhány ember nem a világ - simította meg idegesen elválasztott, barna haját, és önmagával tépelődve, járkálni kezdett -, nem állíthat meg bennünket, választásra kényszerül és velünk tart.

- Muszájból? Férges gyümölcs az olyan, és hamar rohad.

- Előbb kényszerűségből, ha kell, aztán öntudatból, mert majd megjön az is. Jön az magától.

- Honnan? Mutasd már meg! Észnél légy, fiam, kényszerzubbonyt kínálsz, s az benne a feneség, hogy elvárod, önként húzzam fel! Minek ellenezném a saját boldogulásomat, az unokám jövőjét? Olyan tökkelütött lennék? Ám ti ingyen akartok mindent, kisemmiztek a vagyonomból, és azt várjátok, hogy tapsoljak is hozzá, mint a parasztkommunisták.

- Megvan ennek a módja, nem a mi fejünk fáj miatta.

- Nem értünk hozzá, hadd menjünk a magunk útján.

- Megtanuljuk. Futja az időnkből, és gyorsabban célhoz érünk.

- Hová? A másvilágra? Attól szőrös lesz a fogad, hogy oda jussak! - mondta a ritka hajú Major István, és a konyhaszekrényhez lépett. - Akinél a hatalom, az még nem mindentudó, csak annak hiszi magát. Ti meg pacsiztok, elhiszitek, hogy pár nap alatt kicserélhetitek a fejünket? Néha évtizedeknek se sikerül. Észnél légy már!

"A kukacoknál lehetne már - gondolta a magas nyakú párttitkár dühösen, és nyílt arca elborult -, az ilyeneknek kiköhöghetem a tüdőmet. Páholyban érzi magát, mert az apósom."

További veszekedésre számított, de a kovács és gazdálkodó diplomatikusan hallgatott, bár óriási erőfeszítésébe került, türtőztette magát, az izzadó homlokát zsebkendővel törölgette. Megszívta az orrát, majd a legeslegújabb felszólításokat böngészgette, kockás füzetébe írta a végeérhetetlen számokat, a léniával durván aláhúzta és összeadta. Keserű vonás jelent meg a szája szélén és összecsapta a tenyerét. Keservesen kifakadt.

- Megint megvétettétek a saját földemet! Már minden porszem arannyal felér, annyit áldoztam rá, mintha színaranyból volna.

- Vétette a nyavalya - intette le volt segédje -, de valamiből léteznünk kell, adót, meg beszolgáltatást fizettetni.

- Ezért megkopasztottátok a magyart, ez a legegyszerűbb, adja oda mindenét.

Álla alá támasztotta a tenyerét, eltöprengett az adókimutatások, bírságok, büntetések, kamatok felett. Összehajtogatta a kellékeit, jókorát sóhajtott és a keze ökölbe szorult.

- A földemről is elűztök? A műhelyt becsukattátok, azt hittétek, hogy kizsákmányoló vagyok. Megokosodtok még, csak megérjem - mondta, és becsapta maga után az ajtót. Kintről is hallatszott zsörtölődése: - Valakinek mégiscsak dolgozni kell, de engem meg nem hagytok? Ezért embert nevelhettem belőled. A farkasom leszel.

A mozgékony kis Majorné a kályhánál tett-vett. Összepréselte a hervadt, sárga ajkát, kék szeme könnybe lábadt. Kicsi kezét ökölbe szorította, nagyot sóhajtott, mint a férjétől látta az imént, majd hirtelen a vejéhez fordult, mint aki megtalálta a szerencsekövét.

- Igazán nem tudsz segíteni rajtunk? Már egészen kifosztott a végrehajtó, édes istenkém, mit kell még megérnünk?

- Semmit se tehetek.

- Pedig a te érdeked is, ha elhalunk, rátok száll minden, hiszen Zsókát kitagadta az uram, nem lépheti át a küszöbünket. Így meg kámforrá válik mindenünk. Azt se becsülitek, amit kézhez kaptok? És ha néktek kéne adnotok, miből futná, miből?

- Egyforma mércével mérünk, anyám.

- A saját véreddel se kivételezhetel?

- Azzal se - túrt a hajába a fiatalember elgondolkodva. - Se most, se máskor - mondta eltökélten, és bosszúsan a szobájukba húzódott.

- Mások se? - csattant utána a kiáltás.

Megviselten esett az ágyra, forgolódott, és a párnába fúrta a fejét. Fiatal és szép felesége leengedte mézszőke, derékig érő haját, s hálóingben fésülködött. A fakeretes tükör előtt ült, olcsó krémek, kölni, rúzs, hajcsavarók, és fésűk sorakoztak előtte. Sokáig bontogatta, fésülgette a haját, közbe-közbe laposakat pillantott az ágy felé, várakozóan, talán csak megszólal a párja. Aztán a kezét és az arcát krémmel kente, s változatlanul nézegette az urát. Már erőteljesebben szedte a levegőt, az orra remegett sértettségében, a hálóing megemelkedett formás, telt mellén, egy pillanatra felemelte kezében a krémes dobozt, de legyőzte hirtelen indulatát, arcára gúnyos mosolyt erőltetett, majd elbiggyesztette a száját, felállt, lassan, lusta macskajárással közeledett az ágyhoz.

- Szeretőd van? Szeretsz valakit? - kérdezte metsző gúnnyal és a másik hajába markolt.

- Szédült tyúk - morogta férje a párnába. - Ezen jár a pihent eszed?

- Nincs egy szavad se hozzám, édes uracskám? Egy simogatás, egy puszi, egy jó szó nem telik tőled? Vagy erre sincs erőd? - már szikrázott a szeme dühében.

- Zúg a fejem, tele gonddal-bajjal! Kire hallgassak és kire ne? - fordult hanyatt Bandi. - Kiben nem csalódok, ki válaszol erre?

- Minek vállalsz annyit? Végül nem bírod és összeroppansz, ki neveli fel akkor Bandikát, az én szemem fényét? Minek a kapkodás, ez a herce-hurca, ez a hirtelen öntudatos pojácáskodás?

- Ki más vállaljon, a hitványa? Homokba dugjam a fejemet? Nem olyan idők járnak, hogy félre állhatnék.

- Állandóan a pártban lebzselsz! - csattant a Rézi hangja élesen. - A büdös ringyóiddal enyelegsz? Azt hiszed, nem tudom, mit csináltok, mire megy el az időtök? Ők talán különbek nálam? Mivel különbek? Talán piros rongy csüng a fenekükön? Itthon meg csak veszekszel, a fiaddal se törődsz! - remegett sértettségében az asszony.

Bandi szerette a családját, s megriadt az elhangzottaktól. Felült az ágyon a kivilágított szobában, tágra nyitotta a szemét, mint akit rossz álmából ébresztettek, s belefelejtkezett felesége alakjába, a fehér hálóing alól kidomborodó combok vonalába, hasa alján a sejtelmes, sötét foltocskába. Édes nyál gyűlt össze a szájában, nagyot nyelt, s a vékony derékért kapott.

- Ekkora marhaságot kitalálni szép kis teljesítmény.

- Nem járok senki ajtajára utánad! - kiabálta türelmét vesztve Terike, tekintet nélkül a sarokban alvó fiúkra, s kék szeme könnybe lábadt. - Úgy kujtorogjál, hogy elvágom a torkodat! - de hagyta, sőt akarta, hogy a férje ledűtse az ágyra, simogassa, csókolja a száját, lerántsa a hálóingét, és a combjait szétfeszítse! Átölelte az ura fejét, a tömpe ujjait a hajába túrta, teste megnyirkosodott az izgalomtól, s élvezettel adta magát. Később elgyengülve, csukott szemmel pihegett, elégedett mosolya alól suttogta.

- Jó veled, nagyon jó! - bújt a hóna alá és szemében felszikrázott az öröm. Bandi akkor értette meg, hogy a felesége olyan, aki a szemében él igazán, abból mindig és minden kiolvasható.

Az elhanyagolt fővárosi traktorgyár falait, ablakait feketére festette az olaj és a por. Öreg gépek dübörögtek, a kovácsműhelyből ütemesen hangzott a nagykalapácsok zaja. Biri Bertalan, a fiatal mérnök sötétkék overállban járt a fűrészporral szórt betonon, szemüvegét törölgette, ismerkedett új munkahelyével. A munkások futólag pillantottak rá, de megjelenéséből feltételezték, hogy fiatal kora ellenére is komoly és jóérzésű főnököt kaptak.

A raktárt drótkerítéssel különítették el a műhelyből, az ajtaja előtt munkások topogtak tétlenül, árukiadásra várva.

Overálljuk feketén fénylett, az olaj vastagon belepte a szövetet.

Két kivénült esztergagépnél a téemkások tanakodtak, kevés lelkesedéssel szétszedték a berendezést, szanaszét hevertek a szerszámok, alkatrészek, a szerelők mozdulataiból a mérnök következtetett: ezek a gépek sem termelnek egyhamar.

"Ócska kóceráj - gondolta bosszúsan Biri, és pirospozsgás arca lángolt -, az egyetemen nem erre készültem. Hol vannak a modern gépek és a munkaszervezés?"

Betért a műhelyből nyíló mellékhelyiségbe, ami egyaránt szolgált mosdónak és WC-nek. A lemezből készült öltözőszekrények is ott sorakoztak, ormótlan, nagy lakatokkal lezárva.

Ráérősen cigarettázó munkásokat látott. Visszafordult az irodába, amit szintén a műhelyből alakítottak ki, deszkafalakkal és ablakokkal, ósdi íróasztalon egy írógép, s egy telefon. Innen jól látszott az üzem, mert a betonra dobogót tettek, és ez megemelte az irodaiakat - a mérnök megfigyelhette jól a munkát. Kicsit feszélyezte ugyan, de nem szólt, nem akarta megbolygatni a termelési rendet, a kialakult szokásokat.

Az irodában Csordás Mihály ült, aki ritkuló, barna haját elválasztva viselte, olyan erős és nyílegyenes választékot húzva, hogy magára vonta a figyelmet. Erős szemöldöke alól apró, barna szeme a papírra szegeződött. A ceruzáját rágta. Biri Bertalan csak annyit tudott róla, hogy a közvetlen főnöke, üzemvezető, és Munkás-elvtársnak szólítják.

- Jó, hogy jössz, mérnök elvtárs, legalább ketten készíthetjük el - mondta megkönnyebbülve, és erős kezével megtörölte a száját. Kifakult, de tisztára mosott kezeslábas munkaruhát viselt, s a középtermetű, kicsit pogácsaarcú és aprófogú ember rábökött az irományra.

- Micsodát? - lepődött meg Biri és megtorpant -, miről beszélsz?

- A gyár dolgozóinak leveléről.

- Miről?

- Mondtam már, levelet küldünk Rákosi elvtárshoz.

- Micsoda levelet? Én ehhez nem értek.

- Ahá. Én se nagyon, de te értelmiségi elvtárs vagy, egy hete léptél a gyárba, segíthetel. Vagy szabotálod az elgondolásunkat? Azt nem ajánlom!

- Mit írtál eddig?

- A legújabb munkafelajánlást.

"DRÁGA RÁKOSI ELVTÁRS!

Gyárunk kommunistáinak kezdeményezésére, a gyár összes dolgozói lelkes hangulatú röpgyűléseken elhatároztuk, hogy a Magyar Dolgozók Pártja kongresszusát újabb munkasikerekkel, a termelés terén elérendő újabb győzelmekkel ünnepeljük.

Mi, a gyár dolgozói a mai napon megtárgyaltuk, hogyan készülhetünk fel a legméltóbban Pártunk kongresszusára, a magyar munkásosztály és egész dolgozó népünk nagy ünnepére.

Úgy gondoljuk, hogy Pártunk iránti hűségünket, a magyar dolgozó nép ügye iránti odaadásunkat legméltóbban úgy fejezhetjük ki, ha a kongresszus tiszteletére a második tervév küszöbén tovább fokozzuk munkánk lendületét, szervezettségét, s a takarékosság szempontjainak figyelembevételével emeljük termelésünk mennyiségét és minőségét.

Mi, gyári dolgozók az 1950. évi tervünket november 25-re teljesíthettük és év végéig terven felül 550 darab gépet és alkatrészt adtunk mezőgazdaságunknak. Eredményeinket a kongresszus tiszteletére az 1951-es tervévben túl akarjuk szárnyalni.

Megfogadjuk Pártunknak, szeretett Rákosi elvtársunknak, hogy vállalásainkat becsülettel teljesítjük, mert tudjuk, hogy minden eredményünkkel tovább erősítjük dolgozó népünk harcát a békéért és a szocializmus építéséért.

Éljen a Magyar Dolgozók Pártja kongresszusa!

Budapest, 1951."

- Honnan másoltad? - vigyorodott el a mérnök, és az arca újra lángolt. - Az újságból?

- Onnan.

- Ezt akarod elküldeni?

- Ahá. Táviratilag.

- Hiszen röpgyűlést se tartottunk, maszlag az egész.

- Majd fogunk.

- És ha bakot lövünk? - köszörülte meg a torkát a friss diplomás -, ha hiba csúszik a számításba, nem teljesítjük a tervet? Akkor mi lesz, ha ellenőrzi is valaki? Tartod a hátad?

- Az lehetetlen. Itt öntudatos elvtársak dolgoznak, a fejünk se fájhat - legyintett az üzemvezető. - A felajánlások teljesítését meg soha nem ellenőrzik. Nem akarnak csalódni. Papíron aztán vastagon fog a ceruza.

- Ezt nem tanítják az egyetemen.

- Kezdjük azzal, ami rajtunk múlik. Helyes, elvtársam?

- Tegyünk ládát az iroda falához.

- Ládát? - kapta fel a papírról tekintetét Csordás. - Minek az? - vakarta meg feje búbját tanácstalanul.

- Az olyan demokratikus.

- Miért? Mi is azok vagyunk.

- Az ötleteket, javaslatokat bedobhatják névtelenül.

- Meg a feljelentgetéseket. Akkor minek levelezzünk? Megmondhatják szóban is az elvtársak, nem félünk egymástól, nem nyeljük le egymást. Gyűlést tartunk, terítse csak ki mindenki a szennyesét, meg a lelkivilágát.

Megszólalt a duda, az emberek leállították a gépeket, lassan összeverődtek, látszólag közömbösen várakoztak, felültek az olajos, vasreszelékes munkapadokra.

Csordás Mihály az egyik satupadra állt.

- Elvtársak és elvtársnők! Mi sem maradhatunk le az országos, kongresszusi munkaversenyben. Mindenki bátran elmondhatja javaslatát, hogy a tervünket túlteljesíthessük! Írásba foglaltuk a mérnök elvtárssal, hogy pártunk számíthat ránk, egész gyárunk egy emberként áll a munka frontján. Felolvasom a távirat szövegét... Elvtársak és elvtársnők... veteránok...

A munkások hallgattak, megdöbbenten tekintgettek egymásra. Egy vigyori képű a halántékához mutatott, és félreérthetetlen grimaszt vágott.

- Hát ezt honnan szalajtották? - sziszegte. - Melyik tanfolyamról jött az aranyos?

- Nincs senkinek véleménye, elvtársak? A távirat szövegével egyetértetek? - harsogta a szónok, és diadalmasan körülhordozta pillantását az egybegyűlteken.

- Azzal igen, ha az anyagot idejében megkapjuk - dünnyögte a vigyori lakatos -, különben fújhatod az öntudatodat, mint majom a dudát. Lényeg a lényeg - dörzsölte össze ujjait jelentőségteljesen.

- Ne komolytalankodjatok, elvtársak, okos ötleteket várunk, szívbéli hozzáállást.

- Az aztán bőven van, még ki is csordul. Megkóstolod?

- Az állásidőt is küldd el a táviratban!

- Félnapokat ácsorgunk a szerszámkölcsönzőben!

- Üres a raktár, nincsenek alkatrészek! - zúgott a műhely.

- Értettük elvtársak, megoldjuk elvtársak - mondta Csordás ünnepélyesen, és mintha fogadalmat tenne, felemelte az egyik kezét. - Közös akarattal legyőzzük az akadályokat!

Másnap kiemelték, és falura küldték szövetkezetet szervezni.

Biri a sztahanovista mozgalmat erőltette, a raktárra másik ablakot is vágatott, ne ácsorogjanak annyit a szerszámokért. Ennél többet nem tehetett, az anyagellátás krónikusan akadozott. Az esztergagépek még szanaszét hevertek. A mérnök megállt a pókhasú, vigyori lakatos előtt, megigazította a szemüvegét, köhécselt, hogy magára vonja a figyelmét.

- Nem tudják megjavítani?

- Lényeg a lényeg, szarból lehetetlen aranyat csinálni. Nekem se megy.

- Nem a véleménye érdekel, javítsák meg az esztergagépet! Értette? Itt termelni fogunk, nem a hasunkat süttetjük a napon. Különben is lelkesen fogadták a tervet.

- Ezt? Hiszen úgy szedték össze az Ecserin, amikor én még hátulgombolós nadrágban jártam! - fújtatott a lakatos.

- Két rosszból kitelik egy használható! - szólt eltökélten a nagycsontú mérnök: - Az is gép.

- Az ám, csak nem üzembiztos - dünnyögte az ezermester, és a munkájához látott. - Te se fent hordod az eszedet.

Rövidesen termelt a gép.

Biri Bertalan éppen összesítette a termelési mutatókat és adatokat, amikor váratlanul felharsant a duda. Az emberek össze-vissza futkostak a műhelyben.

- Tűz van, tűz van! - kiabálták -, ég az esztergapad.

Füst és az égett olaj szaga tódult be az iroda ablakán. A mérnök úr is rohant, de csak a csúfos végeredményt vehette szemügyre, a gép tekercselése égett le először, tüzet fogott az olaj, hirtelen lángra lobbant a gép előtti olajos deszka.

A tűzoltók gyorsan eloltották a tüzet. Az egész műhely kíváncsian bámulta, csapatokba verődve tárgyalta az eseményeket. A kövér arcú téemkás indulatosan hadonászott egy franciakulccsal.

- Mondtam ennek a gyorstalpaló lükének, hogy szarból nem lehet aranyat csinálni, de ő ugye jobban tudja! Ha már széket kapott a segge alá, az esze is fordítva hord!

Hirtelen tumultus támadt a bejáratnál. Két rendőr és két ballonkabátos nyomozó érkezett, s ellenállhatatlanul nyomult az irodába.

- Maga a mérnök? - lépett Birihez a szeplősképű civil ruhás határozottan és rámutatott.

- Én.

- Kövessen!

- Dehogy megyek, itt a helyem!

- Államrendőrség - mondta Kun Sándor ellentmondást nem tűrően -, az irodát nem hagyhatja el!

Biri rémülten az ablakon át látta, hogy a munkásokat visszaterelik a helyükre, de néhányan a leégett esztergagép vázánál vizsgálódnak. Idegességében megszomjazott és kiszáradt a torka. Ki nem léphetett, az ajtónál egyenruhás rendőr őrködött. A szeplősképű, magas nyomozó intézkedett, majd visszatért az irodába, és közölte a tényállást.

- Szabotázs történt - mondta határozottan. - Miért csinálta? Kije él külföldön? Felbérelték, és tönkre akarja tenni a gyárat, meg a népgazdaságot?

- Szó sincs ilyenről, elvtárs! - köszörülte a torkát a hullámos, szőke hajú mérnök. - Honnan szedi ezeket?

- Nem vagyok az elvtársa, nem is leszek! Szomorú napokra számíthat - mutatott szét a pulykavörös nyomozótiszt. - Ez az ellenség aknamunkája. Ilyen dedós módszerekkel nem vezethet félre, én sem estem a fejem lágyára! Selejtből selejtet csinálni?

- Hol lenne itt ellenség? Ha csak maguk nem gyártanak. A hibát máshol keresse, a legatyásodott országban!

- Ne játssza a gügyét, ma egy gép, holnap már az egész gyár! Lebecsül maga bennünket, pedig még a szénakazalban is megtaláljuk az ellenséget, nemhogy a munkásosztály soraiban.

- Erre specializálódtam az egyetemen - vette le idegességében a szemüvegét és hunyorgott. - Más ok nincs a kinyírásomhoz? Tudnak maguk kitalálni, hogyne tudnának!

- Ez éppen elég, az ilyenekkel nem teketóriázunk. Nincsen arra idő - csapta össze jegyzetfüzetét megvetően Kun Sándor, és kisietett a fekete gépkocsihoz.

Biri Bertalant megbilincselve vitte el a meseautó.

Fillér Bandi zöld lódenkabátban, gumitalpú cipőben igyekezett a Fő térre. A zöldbe borult utcák megszépültek, az árokpartokon vastagra hízott a fű, az akácfák kivirultak, néhány elkésett gesztenyefa még virágzott. Az utak porát elnyelte a zöld. A Fő téren Józsa Bálint patikájába nyitott.

- Tiszteletem titkár úr - köszönt a töpörödött gyógyszerész -, a legmélyebb tiszteletem.

- Szabadság! - billentette meg sapkáját a párttitkár és pénzéért kotorászott. - Készítsen vasbort, ultraseptylt!

- Igenis. Ilyen nagy embernek ezer örömmel - sürgölődött szolgálatkészen a patikus. - Ki gondolta volna, kovácsinasból a legfőbb hatalom. Micsoda változások következnek?

- Ne urazzon, az már kiment a divatból! A patikáját se kérje, nem adhatjuk vissza, az állam a legjobb tulajdonos. Mi felülről kapjuk az ukázt, de helyeseljük is.

- Fene se érti ezeket a gyors változásokat, úgy meglódult körülöttünk minden. Gyógyszerre azért szükség lesz, arra mindig áldoz az ember. Utazik, helyben marad, a pirula mindig hasad - szellemeskedett és sürgölődött a patikus.

- Ugyan már, hová utazna? Magának is ez a falu az otthona.

- Itt születtem, éltem, de hogy otthonommá vált volna? Talán néha reméltem, de mégis kötve hiszem. Csak lakom benne.

- Szép háza van, a tejbe is tud aprítani, mit akarna még öreg napjaira? Aranyórát láncostól?

- Az is van, de nem boldogít.

- Más meg irigyli - lökte be az ajtót a titkár maga után -, különben nem jelentené, hogy a méregkeverő zsidó gyerekvért iszik.

- Kikeresztelkedtünk, kérem! De a vörösbort valóban kedvelem.

"Még te beszélsz otthonról? Szép kis haza az ilyen - gondolta Józsa úr bosszúsan. - Hamar beleszoktál a dicsőségbe, zsiványság a mesterséged. Tőlem hajbókolást vársz? Amit én csinálok, abban már nincs köszönet. Aljas szeretnék lenni, csak azt tudnám, hogyan kell!"

Fillér Bandit a pártirodán a téesz-csináló várta s egy kopott, szíjjal kötözött papírbőröndöt szorongatott. Használt, gumírozott esőköpenyben, övvel a derekán, elválasztott barna hajjal érkezett, erős szemöldöke alatt mélyen ült a barna szeme, nemes vonalú orrát apró bajuszpamacs emelte ki, vastag nyaka kilátszott a nagykockás ingből.

- Szövetkezőket keresek - emelte meg jelentőségteljesen a bőröndöt erős kezével, mintha abban hordaná a tudományát, vagy legalábbis az ország aranyfedezetét.

- Legfőbb ideje, lássunk hozzá! - helyeselt Fillér bólogatva, s az asztalfiókból kékfedelű irkát húzott elő. - Hol alszik, szállást talált?

- Találtam, titkár elvtárs.

- Összeírtam, kikre számíthatunk. A cselédháziaknál kezdjük, ott lehetne a szövetkezet majorja, csupa szegény ember, nagycsaládosok, és a kapott földdel semmire se jutottak.

- Nagyon megköszönhető, elvtársam. Én nem ismerem itt a terepet, s egyedül nem boldogulok.

- Az íróasztalt máris maguknak adom - mondta eltökélten és beszívta keskeny ajkát elégedettségében. - Ne a semmivel kezdjék.

- Ahá. Köszönöm az elvtársak és elvtársnők nevében.

- Megy majd minden, mint a parancsolat - szólt a titkár elgondolkodva, és a halántékát dörzsölgette. - A nehézfejűek meg majd követnek -, de ez a mondat már nem csengett olyan határozottan. Aztán a jelentés-gyártásnak esett.

Késő este botorkált hazafelé. Az egyik utcasarkon kilesték és fejbe verték. Eszméletét vesztette.

Amikor észhez tért, dagadt fejjel, kábultan a kerítésig mászott, megkapaszkodott, s görnyedve vonszolódott, a tarkója kegyetlenül fájt. Felesége éberen várta, meghallotta motozását a kapu kilincsén, nagykendőben és hálóingben eléje szaladt, ám ahogy megpillantotta, szájához kapta a kezét.

- Szent isten, mi történt? Kitört a háború?

- Elestem - szólt elhaló hangon, s vérző fejjel.

- Verekedtél, kocsmáztál? Ilyen púpot nem árulnak az utcán. Vagy a kurváid miatt kaptad? - emelte meg hangját, s hegyes álla megrángott a gyanúsítástól -, kértelek, hogy ne latorkodjál! - pityergett már Fillérné Major Terike. - A jó csődör is lesántul a végén.

- Nincs nékem senkim, rajtad kívül - nyöszörögte fájdalmában Bandi -, nem is kéne, Rézikém!

- A körmödre is koppintanék - ölelte át a férje derekát, és betámogatta. A konyhában hokedlire ültette, a kályháról leemelte a lavórt, s aprólékosan megmosta a fejét, majd tiszta vízzel újra lemosta, ollót hozott, s a hajcsomókat levagdosta, jódtinktúrával bekente a seb környékét, az ultraseptyl port egy gézcsomagra szórta, a sebre tette, majd egy női fejkendővel lekötötte.

- Most aztán mehetsz a bálba, édes uracskám - mondta és óvatosan lefektette. Hideg borogatást rakott a homlokára, az ágy szélére húzódott, és simogatta szőrös, erős kezét.

- Jó, hogy ilyen tiszta, rendes asszonyom van.

- Mindig az éjszaka vet haza, a fiad napközben alig lát, jó lesz ez így, hékás? Most meg a koponyádat akarták meglékelni - csókolta meg a beteg busa fejét, és mellébújt az ágyba. - Holnap orvost hívunk.

- Nem lesz itt semmi baj.

- Talán nem. - Terike még sokáig nem tudott elaludni, hallgatta a férje szuszogását, időközönként fájdalmas nyögéseit, szorongás fogta el, megérezte, hogy nagyobb veszedelem is leskelődik rájuk. Ki emel kezet olyanra, aki többszörösen visszaüthet? Nem egy ágról szakasztott bolond, hanem olyan elkeseredett ember, akinek már semmi se számít. Nem nézheti tétlenül, hiszen a gyereke még kicsi, apa nélkül nem nőhet fel. Mi fájhatott az útonállónak, a téesz, a jegyrendszer, a beszolgáltatás? Kiderül-e egyáltalán?

Fillér szintén nem aludt.

"Nem hazudhatok magamnak - gondolta -, ezt az ütést nem másnak, pontosan nekem szánták. Itt nőttem fel, ismernek, nagy méreggel emelhették azt a botot. Miért? Miben hibázhattam, kiknek ártottam? Senkit sem utálok, nem emlékszem, hogy bárki ellen is rosszindulattal, igazságtalanul jártam el. Vagy mégis?

A képem nem tetszik, igaz? Vagy nem is rám haragszanak, hanem a múltjukat védik? Megzavarta őket, hogy az már nem lehet, ami volt, s ami meg bekövetkezik, az ismeretlen és bizonytalan?

Félnének, tőlem is tartanának? Ugyan már, hiszen a javukért dolgozom. Hol tévedhettem?

A csúfság megesett. Nyomoztassam a bátyámmal, hogy kinek és kiknek lelkén szárad? Nagydobra verjük? Elkapják a gyanúsítottakat, végig verik a fél falut, az mire jó? Példát statuálni? Megszünteti a fájdalmat vagy utána jobban bíznak bennem az emberek? Aligha. Pedig követniük kell, ha tetszik, ha nem."

Csordás Mihály vizitált. Láthatóan nem érezte jól magát a módos házban, ahol a párttitkár Major Istvánékkal együtt lakott. A szövetkezet-szervező minduntalan a nagy ablakon tekingetett ki az udvarra, ahol minden gazdagságról árulkodott. Legalábbis az ő szemében.

- Az útonállót megismerte a titkár elvtárs? Ki volt az?

- Elestem.

- Többen voltak? Hányan?

- Nem tudom.

- Látott valamit? Hallott? Gyanakszik valakire?

- Nem.

- Kik tehették? Kik az ellenségei? Az elvtársak biztosan nem.

- Nem tudom, már semmit se értek.

- Mire emlékszik a titkár elvtárs? Valami csak rémlik magának.

- Semmire.

- Ahá. Mit mondunk az elvtársaknak, az elvtársnőknek?

- Elestem.

- Bolondnak néz? Akkorát csaptak az agyára, hogy megsántult, ennek híre kél, nem üthetjük el sumákolással! A gyárban sem tűrnénk meg az ilyeneket, szemet szemért, fogat fogért, ez a törvény, elvtársam! Szoruljanak a kulákok!

- Senkit sem hibáztatok. Kimerültem és elzuhantam a téglajárdán - hazudta a beteg. Nem akart meghurcoltatásokat, veretéseket, bebörtönzéseket. Támadóját sem ismerte meg a sötétben. - Ne csapjanak cécót! - nézett nagy, barna szemével a gyári munkásra. - Nincsen annak semmi értelme. Még csak az hiányzik, vérfürdőt rendezzenek egy pofonért?

- Szorulnak a kulákok, csak azt mondom. Kezünkben az adu, lecsapunk vele.

- Nem ők tették, nincsen bizonyíték.

- De megtennék! Miért védi titkár elvtárs azokat a szemeteket? Féljenek egy kicsit, anélkül nem adják be a derekukat. Kussoljanak!

- Messzire így nem juthatunk, ha besározódunk.

- És minket verhetnek? Ezt már mégsem hagyhatjuk annyiban, ilyen hibát nem követhetünk el, felelősségre is vonhatnak érte a felsőbb szervek. Nem vagyunk mi pipogya legények. Hogyne, hogy vérszemet kapjanak az ellenségeink?

- Igazságtalanságot nem akarok. Ők is csak emberek.

- Kezet emeltek magára, kezet emeltek a pártra - izgett-mozgott a székén Csordás, hirtelen felugrott, majd azonnal le is ült. - Elvesszük a kedvüket az ilyesmitől.

- Értik a gazdálkodást, földjük, lovuk, szerszámuk, velük együtt többre érünk - suttogta bizonytalanul.

- Furán beszél, titkár elvtárs, megzavar, hiszen, magának kellene megbélyegezni őket, nem pártfogolni - állt fel tanácstalanul a középtermetű Csordás Mihály. Elbúcsúzott, de az ajtóból még visszaszólt. - Nehogy minket abriktoljanak!

Olyan aztán már nincsen és nem is lesz!

Fillér erősen gondolkodott, és a feje még inkább megfájdult, utálta önmagát, meg az egész világot.

Felkelt az ágyból, az ablakhoz lépett. Végiglátott a mutatós portán. Büszkeséggel töltötte el, rendezettségről, s még mindig módosságról árulkodott. A kovácsműhely az utca sarkán állt, külön épületben berendezve, tágas szín tartozott hozzája, alatta az elkészült kocsik, kerekek, ráfok sorakoztak, lejjebb az ólak, teheneknek, lovaknak, hízóknak és aprójószágoknak, tisztán, fehérre meszelve, kibetonozva az aljuk. A kertben krumpli virágzott, szilva, és diófák tartottak árnyékot, a kocsiút mentén lucernának hagytak meg jókora darabot.

A verőfényes napon fiát látta, őt pillantotta meg, ahogy locsolókannájával vizet hordott a virágágyásokra. A szép növésű gyerek fekete klott nadrágban, mezítláb, félmeztelenül téblábolt a nagyanyja körül. Legszívesebben kiszaladt volna hozzá, hogy ölbe kapja, meggyomrozza, de tudta, felesége a konyhában matat, s azonnal csatorálni kezdene: miért nem pihen, feküdjön csak, ha már egyszer ilyen csúnyán ellátták a baját!

Anyósa szakajtóban hozta a friss tojásokat. Kocogós járásával, apró termetével, őt már kovácsinas korában is ámulatba ejtette. A széles, hosszú és csempézett gangon asztal és fonott székek sorakoztak, oda tette le a tojásokat, és újra az udvar hátuljában termett.

Bandi kegyetlenül unta már a tétlenséget, hálóingben ténfergett még egy keveset, aztán az ágyba bújt, ne érje szó a ház elejét. A szobát szépen berendezték, páros ágy, páros szekrény, éjjeliszekrények, fakeretes tükör Terikének, asztal, székek, rongyszőnyegek, igazán otthonossá vált. Bandika is velük aludt egy zöldmintás díványon. A párttitkár bekapcsolta a néprádiót, s meghallgatta a legújabb munkasikerekről szóló híradásokat, a szövetkezetek győzelmi jelentéseit.

Gyógyulása után a helyettese, Bari Ödön gúnyosan megkérdezte.

- Tán bediliztél? Úgy nízel ki, mintha onnan, a diliházból szalasztottak vóna!

- Nincs időm a tréfálkozásra.

- Nékem tán van? Alakítjuk a téeszt, apósodat vigyük bele, lesz mindjárt kovács és kulák is. Ű kék oda. Ű nagyon kék, a lóherélő Major István.

- Agitálom, de nem hajlik.

- Rosszul dógozol, titkár elvtárs. A kemíny diókat megtöröm, aszondom, nyomás a kollektívába, befelé az anyátok jó istenit, mert megagyallak benneteket! Mennek is ész nélkül - köpött a lába elé Bari, és megvakarta a fenekét.

- Ugyan mán, nem lóverseny ez - szólt Fillér nagyon erélytelenül és megrémülve -, s az embereket se kell ijesztgetni, hogy itt a mumus! Aki fél, nem remél.

- Ne is! A firgesit kiirtjuk, néked magyarázzam? A kizsákmányolásért cserében elmuzsikáljuk a nótájukat, szíp szóbul úgysem értenek.

- Hajlanak, csak türelem kell.

- Pocsékoljuk az időnket? Turbékoljunk? Apósod se hajlik, pedig igyekezhetne, akinek nagy beosztásban a két veje, elöl haladjon.

- Eljön annak is az ideje - vörösödött el a párttitkár. - Minden gyümölcs megérik egyszer.

- Gyáva vagy te, nem élharcos, inkább a gazdagok szekértolója. Megtívesztettél, mézes-mázas szavaiddal közibénk furakodtál - mondta dühösen a cigány, s jobb kezével hadonászott -, de víge, becsukhatod a bótajtót, leváltottunk és a kizárásodat is javasoljuk.

- Önkényeskedtetek? - kérdezte Bandi és félni kezdett. Átlátszó, tiszta életére gondolt, a jövőre, mit hoz, ha egy ilyen lüke parancsolni kezd? - Mégis hogyan gondoltátok, meg se hallgattok? Egyetlen egy rossz szót se mondhattok rám!

A fekete képű gúnyosan mosolygott.

- Mit játszod az igazmondót? Gyűlésen döntöttünk a sorsodrul, hogy ne ugrabugrálj! A kollektíva határozott.

- Milyen vád alapján?

- Az osztályellensíghez húzol, nem vagy se szegíny, se igazi kommunista. Elárultad az ügyünket.

- Hazugság, ocsmány rágalom, ezt kikérem magamnak! - Az iroda falához támaszkodott, elhagyta az ereje, s a feje zúgott, sebhelye vöröslött, úgy érezte, hogy megfullad.

- Mír? Tán nem hallgattál rúla, hogy kik csaptak hókon? A kulákbarátaid. Minket se ringattak kőbölcsőben, hogy ennyit ne tudjunk.

- Az erőszaknak nem vagyok a híve, a hirtelenkedéseidnek, annak még sosem volt jó vége.

- Mir lennék én hirtelen, mikor azt csinálom, amit parancsolnak? Amit kívánnak? Csordás elvtárs a megmondhatója.

- Az lehetetlen, nem igaz.

- Te papolsz az igazságrul, oszt közben kastélyban hálsz? - markolta meg ruháját a cigány. - Még idetolod a mocskos pofád.

- Nem bíztok bennem? - kérdezte Fillér, és megvastagodott ujjait ökölbe szorította -, nem akartok hinni? A bátyám mit szólt ehhez?

- Tanfolyamon van.

- A párt nem te vagy! Nem hagyom annyiban, s velem nem lehet könnyen elbánni! A Rákosi titkárságra írok.

- Berezeljek? - fonta keresztbe két karját a fekete bajszú, tömzsi ember -, kulákházban lakol, zsírosat eszel és szarsz a proletárokra, ídesapám. Csak a vagyont akarod megmenteni. Ki keresztelt meg az utca sarkán?

- Nem tudom, még csak nem is sejtem.

- Naná, hiszen családban marad.

- Jegyzőkönyv készült?

- Tán azt hiszed, megsértettük a törvényt? Nem írsz annyit - legyintett Bari és faképnél hagyta a béna Bandit. - Csinálhatsz vele, amit akarsz! Még oda is elviheted.

A nagy szemű kovácssegéd tétován tekingetett az ismerős falak, a használt bútorok között. Mihez kezdjen? Rendezgette cókmókját, a szakadt, vállszíjas aktatáskájába rakosgatta. Hirtelennek tűnt az egész, elfogadhatatlannak, hiszen félresöprik, amikor a legjobban dolgozik? Hol itt az ész?

Bűnös, mert jót akar? Ütnek rajta, mert nem kiabálja, hogy feszítsd meg?

"Harcolni fogok! - gondolta eltökélten, ahogy kilépett a pártirodából és lassan haza indult. - Egykönnyen nem adom fel."

A szobába zárkózott, révedező tekintettel bámult a padlóra, karba tett kézzel üldögélt, hagyta, hogy múljék az idő. Majd használt táskáját az asztalra tette, szedegette belőle a kék borítójú füzeteit, feljegyzéseit, ceruzáit. A páros szekrényben lelt helyet nekik, táskáját a kemence kuckójába csapta.

"Megint megkaptam - gondolta elkeseredve -, ennyire hitvány lehetek, hogy hol az egyik, hol a másik rúg belém? Nem ezt hittem magamról. Akkor meg miért történhet ilyesmi?

Ha velem megesett, másokat se kímélhetnek. Dróton rángatóznék? Hiszen én nem ezt akartam, de félrelöktek. Mi lesz a vége? Az acsarkodók alja üthet - vághat? Nem tűrhetem, kivizsgálást kérek az ügyben, a pártkönyvemet meg le nem adom."

A szobába zárkózott, révedező tekintettel bámult a padlóra, karba tett kézzel üldögélt, hagyta, hogy múljék az idő. Majd használt táskáját az asztalra tette, szedegette belőle a kék borítójú füzeteit, feljegyzéseit, ceruzáit. A páros szekrényben lelt helyet nekik, táskáját a kemence kuckójába csapta.

Eleven eszű apósa köhécselt az ajtóban. A műhelyből szaladt fel, s ahogy megpillantotta Bandi savanyú ábrázatát, sejtette, hogy kellemetlenség érte vejét. Megkavarta szőrös mellét, és ezt kérdezte.

- Kiestél a virágkosárból?

- Az igazamat nem hagyom, olyan aztán nincsen.

- Nincs itt igazság sehol, talán még az égben sem.

- Ugyan már, ha egyenlőség van, igazságnak is lenni kell! Enélkül csak hátrafelé araszolgatunk.

- Jól kifizettél! Persze, hogy egyenlőek vagyunk, csak vannak köztünk egyenlőbbek - legyintett a kovács, ment a dolga után, de még visszafordult. - Idővel majd észreveszed ezt a kurva nagy egyenlőséget, csak meg ne ártson! Mint az igazság.

- Ne fesse az ördögöt a falra, úgysem jön el!

- Azért vontak ki néhány embert megint a forgalomból? Mi? Megdádázzák őket, el ne felejtsék, hogy egyenlőek! - húzta el a száját Major István. - A végén még annyira egyenlőek lesznek, hogy bele is halnak. Fene a buta fejüket, hogy nehezükre esik az ilyen egyenlőség!

Fillér Gábor lakáshoz jutott. Az öreg Váradi egyik üres házát négy család foglalta el. Ahogy a szoba-konyhában szétnéztek, a rendőr zöld katonaládáját a padló közepére tette.

- Ez az - mondta lelkesen feleségének, a szép Major Erzsikének -, fedél van a fejünk felett. - Levetette a sapkáját, megsimította a hátrafésült, dús haját.

- Sokáig akarsz itt élni? - húzta el a száját a barna hajú, nyúlánk asszony, és az arca pirosodni kezdett. Makrancos kis szája megnyílt, és kivillogtak fehér fogai. Kendőben, rövid kabátban, a meleg szoknya alatt pamutharisnyában, lapos, gumitalpú cipőben állt a feketére koszolódott szoba közepén.

"Alig nagyobb ez, mint a malacól" - gondolta.

- Egészen tetszik, de találunk majd szebbet, kényelmesebbet is. Kinek lenne, ha nekünk nem?

- Kinek fizetjük a lakbért, Váradiéknak?

- Az elöljáróságnak. Ezentúl már ez a ház sem a gazdag uramék tulajdona - mondta erélyesen s megnyalta a száját, és erős szemöldökét hirtelen összeráncolta, hosszúkás arca haragosnak tűnt, kerek szeme elborult és sötétebben csillogott. - Méghogy Váradiéknak?

A fiatalasszony fonott szatyrot lóbált a kezében, annyira megijedt a hatóság által kiutalt lakástól, hogy nem merte elgondolni sem, miként rendezi be. Régebben, amikor még a szülői házban élt, gyakran megfordult náluk a gazdag paraszt család, mert törekvő apja is a falu elejéhez tartozott. Ki hitte, hogy egyszer még a Váradi-házak egyikének a sarkába szorul, a tulajdonosok akarata ellenére, s még örülnie is illenék, mert végre valahára vége az árendáskodásnak, az albérletből-albérletbe való költözködésnek. Szorongás fogta el, arra gondolt, majd gúnyolódnak rajta, leszedik róla a keresztvizet, ha egyáltalán szóba állnak vele. Ez a mamlasz férje legalább a ház felét kérné, ha már így adódott, egy rendőr törzsőrmester azt igazán megteheti.

- Jobb lesz most már nekünk?

- Erősen hiszem.

- Apámat miért büntetitek? - kapott idegesen hajához a barna, dió nagy szemű asszony -, kinek ártott, hogy így megnyúzzátok?

- Nem én döntöttem róla, de nem is elleneztem!

- Egy jó szavad sincs az érdekében? Az lehetetlen.

- Nincs. Miért is lenne?

- Mit csináltok vele? Megnyúzzátok, mint a falut?

- Ahogyan érdemli a sorsát, úgy boldogul.

- Mi is? Úgy gondolod, hogy mi is?

- Az égig nőhetünk, most se vagyunk akárkik, a kutyafáját.

- És mi az ára, micsoda? Semmit sem mérnek ingyen - komorodott el a szép Erzsike, szatyrát a koszos padlóra tette, s hosszú ujjaival megsimította a férje borostás arcát. - Félek a rendőrködésedtől, de ha már eladtad a lelkedet, akkor add el teljesen, legalább a fiunknak könnyebb legyen!

- Eddig nem éltem - mondta a rendőr határozottan, fel s alá járkált az üres lakásban. - Régen gazduramék belém törölték a lábukat. Annyit változott a sorsom, hogy ép ésszel alig felfogható. Jó kezekbe adták ezt a fegyvert - csapott tenyerével a pisztolytáskájára.

- Gáborka alig ismeri apámat, anyámat. A szüleinket, nagyszüleinket is megtagadtatják velünk? Így mire jutunk?

- Major Istvánnal mit parolázzunk? Amikor hozzám jöttél, kitagadott, engem meg emberszámba se vett - borult el a fekete szemű rendőr kedve. - Miért? Annyira nagyra látott, hogy suba subához, guba gubához?

- Ki törődik már azzal? Nem érdekli őt, csak a föld és a műhely, hogy dolgozhasson! Minek kínozzátok? Rossz kovács talán, felesleges a munkája? Dehogy! Szép a háza, hát lehetetlenné teszitek. Pedig az öcséd is ott melengeti az ülepét.

- Egészen más az ábra, egy újjal se nyúltunk apádhoz!

- A szemem kisül a szégyentől, hogy koldusok sorsára alacsonyodtam, ráadásul a családból meg csúfot űztök! Ha olyan nagyra vagy az egyenruháddal, akkor miért nem segítel rajta? - kérdezte sírós, magas hangon az asszony, s az ablakhoz fordult. - Leesik az aranygyűrű az ujjadról? - szűkült össze hideg szeme.

- Azt nem tehetem, Zsóka - s békítőleg megölelte a feleségét, aki kibújt a kedveskedő mozdulatából.

- Ezt a kriptaszagú odút lakhatóvá tesszük, nem szívesen halnék meg a falai között. Még a krajcárokat is a fogamhoz verem, csak jussunk már előbbre!

- Nekünk minden sikerül, meglásd, hogy sikerül.

- Sikerüljön is, éppen ideje - enyhült meg a ritkaszép asszony, s az ajtóhoz kísérte a férjét, aki szolgálatba igyekezett -, eddig igencsak ránk járt a rúd. Sajnos, én a mundértól se remélek oly sok jót.

Ahogy egyedül maradt a sivár lakásban, sírva fakadt. A fonott szatyrára roskadt a szoba közepén, az arcát két kezébe temette, s könnyei végigpatakzottak barna anyajegyes, ovális arcán. Testét meg-megrázta a zokogás, csuklani kezdett, hirtelen eszébe jutott, hogy vizet kellene innia, de egy korty sincsen, az udvari kútból felhúzhatna egy vödörrel, ám azt a vizet ő le nem nyeli. Befogta az orrát, megszorította, s ettől megszűnt a csuklása, sírása is alábbhagyott. Keskeny orra vöröslött a szorítástól, amikor letörölte a könnyeit.

"Ezt érdemeltem én a sorstól - gondolta -, hogy még egy elfogadható lakásom sincsen? Ennyire büntet a házasságomért? Szívem szerint választottam, mit bántam akkor, kiféle, miféle a kedvesem, szó nélkül követtem. Kijutott a jóból, olyan szoba-konyhában húzódtunk meg, hogy amikor Gáborka megszületett, már levegőt se kaptunk. Hiába könyörögtem, béküljünk ki a szüleimmel, apám biztos megbánta már, hogy ellenségesen viselkedett az esküvőnkön, s költözzünk a Major-házba, kényelmesen elférünk, az uram makacs természetével nem bírtam. Annyi év, várakozás után kiutalják ezt, kiszúrják a szemünket ezzel a koszfészekkel? - úgy érezte, hogy megfullad, felpattant dühösen, kitárta az ablakokat, legalább levegőt kapjon. - Lopakodva, sötét este kopogtathattam anyámék, de nékik is csúfosan beborult az ég, senki sem húzhatja ki a tüskét a talpukból.

Ragaszkodom ehhez a melákhoz. Áldott jó ember, kenyérre lehet kenni, azt se bánja, ha a sor végére kerül, holott elöl a helye. Csak ne lenne élhetetlen!"

Kifordította a szatyrát, elhasznált, kötött kardigán esett a lába elé. Nézegette, majd letépte róla a gombokat, s a padló közepén hagyta. Hófehér karján felgyűrte a ruháját. A szatyrot kivitte a konyhába, s az udvarról vödör vizet hozott, szétlöttyintette a szobában, csörgött a vödör lánca, de nem törődött vele. Lehúzta a cipőjét és a harisnyáját, a szoknyáját felgyűrte és combjai közé szorította, a padlóra térdelt, lehajolt és csutakolta, mosta körömszakadtáig.

Férje már a Fő téren járt. A magas és rezgő csípőjű Váradi Mihályné a betonjárdán tolta a fél oldal szalonnákat, amikor a buzgó, vastag nyakú rendőr megcsípte az utcán. Igazoltatta. Megnézte a zsákkal letakart szállítmányt, gondterhelten ingatta a fejét, körüljárta a talicskát, mint aki nem hiszi a tényállást.

- Feketézik? Még mindig gazdulni akar? Nem elég, hogy burzsuj-kuláknak csúfolják magukat?

- Hová gondol? Én is szép öregkort akarok megélni.

- Minek csinál ilyeneket, kinek güzül még mindig, a kukacoknak? Tudhatná jól, hogy mi a vége. Nincs elég vaj a fejükön?

- De nagyra lát, mióta maskarának öltözött. Pedig nálunk se volt rossz helye, ne felejtse már el!

- Tán ágyba hozta a reggelit?

- Akkor úgy éltünk, most máshogyan.

- Megfordult a kocka, más az ábra, mi diktáljuk az iramot.

- Mégis a mienkbe húzódtak. Erre jó a kulákvagyon? Mi építettük, maguk meg a készbe tették az ülepüket.

- Az őrsre kísérem - mondta Fillér Gábor keményen, és idegességében megizzadt a tenyere -, ott majd tovább beszélgetünk.

- Ajjaj, ne szégyenítsen már meg, haladjon előttem!

Zörgött a talicska, a húsos, fekete szemű és fekete hajú gazdasszony nyaklóval tolta. Megvető mosollyal igyekezett a rendőr után, s a mosolyból lassan alattomos, gyűlölködő pillantás vált, hamarjában arra gondolt, neki tolja hátulról a talicskát, amikor összeesik, beleveri a fejét a járdába és elszalad. A szégyen és megaláztatás erőt adott neki, úgy érezte, hogy szembeszállhat az egyenruhással.

Milyen világ az, ahol a szorgalmas ember nem boldogul? Vagy tegye inkább ölbe a kezét, majd csak éhen halhat? Azt szeretnék a főokosok, ezek a mezítlábas senkik? Hiszen nem lop, nem a máséra ácsingózik, inkább csereberél, csencselget, összeszedi az aprójószágot, kinek, mi eladó, Pesten meg az öreg Sajtos jól eladja. Az üzlet, üzlet. Mindennek ára van. S mindenki jól jár, különben nem csinálná. Ez nem kötelező. Ez a gyorstalpaló rendőr meg szégyenben hagyja? Inkább nekimegy!

Minek? Ő és a családja húzná a rövidebbet. Pont most mégsem hagyhatja magát ennek a zöldfülűnek, aki gyerekként náluk szolgált. Túljár az eszén. Az őrsre kíséri, lássák valamennyien, mit talicskázik Váradiné? Kész a szenzáció: feketézik a kulák, börtönbe vele! És ha köveket tolna, kővé változna a szalonna? Addig-addig ügyeskedett, míg fél kézzel elérte a fél oldal szalonnát, határozott mozdulattal leemelte a másikról, s bedobta az alacsony kerítésen. Még kétszer sikerült ezt a mozdulatot megismételnie.

Fergeteges röhej támadt a rendőrőrsön az üres taliga láttán. Fillért elöntötte a vér.

- Hová tette a szalonnát? - kérdezte dühösen, és hadonászott. - Azonnal mondja meg! - s érezte, hogy megnedvesedik a tenyere. - A föld nem nyelte el.

- Megettem, de olyan kevés volt, hogy jól se laktam tőle - tette csípőre kezét a nehéz kontyú asszony. - Enni talán csak szabad? Vagy nekünk már azt is megtiltották, mert akkor legalább nem állunk sorba, s a halott ember nem eszik és nem beszél?

- Feketézik, a fővárosnak szánta, pedig itt sincs ennivaló. Hiába litániázik össze-vissza!

- Csak álmodta az egészet, jóember! Honnan lenne nekünk szalonnánk? Hiszen üres a padlásunk, üres az ólunk, üres a zsebünk, és korog a bélünk, inkább azt hallgatná, ne a Szabad Nép félórákat. Ajjaj, lőttek már a gazdálkodásunknak!

- Rossz vége lesz ennek, ha egyszer elkapom, nagyon rossz.

- Én nem üzletelek, mert az a fél fogamra kevés.

- Találkozunk még, de megemlegeti az holtbiztos. Hiába vágták fel a nyelvét, nem makulátlan a viselkedése.

- Van magának felesége, nem is akármilyen - mondta a huncut, turcsi orrú gyanúsított, könnyű, szürke kartonszoknyában, lapossarkú cipőben és fehér blúzban távolodott. - Szóljon neki, ha odavan, ne máson töltse a kedvét!

- Ezek mindig harácsolnak - morogta a tenyeres-talpas férfi szégyenében. Hanyag mozdulattal rántott egyet a fegyverén -, de az én eszemen nem járnak túl, engem sem a gólya költött.

Este öreg teherautó tolatott a Váradi-udvarba. A lámpái kialudtak, és az ülésről ifj. Sajtos Flórián, meg a felesége kászálódott elő. Olcsó, de új ruhát hordott a fiatalember, nyakkendőt, s ha kinyitotta a száját, rögtön kitűntek az előreugró, kiálló fogai.

A kamrában felhalmozva várakozott az áru: hízott libák, hízott kacsák, megkopasztott tyúkok, sertésoldalak, tojás, kolbász, szalonna: jobbnál jobb falatok garmadája.

Az üzletet hamar megkötötték, és a sötétség leple alatt már rakodtak is. Fürgén adogatták kocsira az útravalót.

- Apád hogy él? - kérdezte Váradiné az összenőtt szemöldökű, pantallós fiatalembert. - Régen láttam. Hogyan viseli ezt a módit?

- Gyengélkedik.

- Maródi a falu is, egyre nehezebb összeszednem a portékát. Délután a rendőr karjába futottam.

- Eszem a tojástartóját, jó lesz akkor iparkodnunk.

- Nem olyan eszes, mint amilyen feszes.

- Vaktyúk is talál szemet. Pláne ilyen időben.

- A bolt eltart hármótokat?

- Ki vásárol manapság? A vasbolt nem üzlet, amikor ennivaló sincs. Ez az áru - mutatta a hízott baromfit és feldarabolt sertéseket -, színtiszta aranyat ér.

- Babátok mikor lesz?

- Arra még várhatunk - avatkozott közbe a cérnavékony, erősen kölnizett fiatalasszony -, mint ennél vidámabb napokra.

A rendőrök elállták a kijáratot, Fillér Gábor önelégült arccal lépett a gyenge fényre. A ház sarkánál himbálódzott a csupasz villanykörte, a tetszetős lakásból vékony, szigetelt drótszál vezette ki az áramot.

A tüskés hajú, malacképű Váradi Misike kidugta fejét a gépkocsi ablakán, az ülésen ugrált, ahová a kavarodás közepette lopódzott, kerek, kis szeme boldogan fénylett. A felfordulásban senki sem figyelt rá, de a pöttöm gyerek már a lefojtott feszültséget megérezte, s az egyenruhás rendőrök sem ébresztettek benne túl nagy bizalmat, mert óvatosan lemászott a gépkocsiról, az ajtó mindkét oldalon nyitva maradt, s apjához oldalgott, majd szorosan a combjához simult.

- A kutyafáját! Ez aztán a szállítmány, azt hittem, az egész faluban sincs ennyi élelem - morogta a rendőr, ahogy a teherautóra fellépett, s írogatta, mit talált ott.

- Inkább éhezzen a főváros? - pattogott Flórián és jól látszottak a villanyfénynél kapafogai. - Az a jó?

- A hangya is gyűjtöget, minket miért nem hagynak? - szorította ökölbe a kezét Váradi -, hányszor kopasztanak még meg?

- Üzérkednek, tollasodnak, más meg jegyre se látja a szalonnát, meg a zsírt. A falunak sincs ennyi.

- Arról talán tehetek? Az én nevem hallgass, úgy packáznak velem, ahogy a kedvük tartja. Ami meg van, azt viszik az oroszoknak, hadd zabáljanak.

- Éppen a közellátás érdekében...

- Tartsa a száját, mert megjárhatja!

- Igenis, tartom - hunyászkodott meg a pesti fiatalember.

- Mi mást csinálhatnánk? - legyintett a gazdagparaszt, pörge kis kalapját feljebb tolta. - Mi a jószagú atya úristent? Tartsuk a pofánkat, a süketeknek, a vakoknak szalad a cocó, meg a némáknak. A bölcs majmoknak.

- Nocsak, nocsak, megmondtam én ezt előre, fiam. A seggünk kilátszik a gatyából, mert az oroszoknál ez a divat.

Fillér beharapta a száját, lassan, szálkás betűkkel körmölte a jegyzőkönyvet. Aláíratta velük, közben azon törte a fejét, mit mondjon nekik. Végül kinyögte.

- Ezeket a néphatalom nevében elkobozzuk!

- Mit csinálnak - kapaszkodott Misike az apjába -, mit akarnak?

- Viszik a kis kövérnek, még nem hízott meg eléggé!

- Összekötjük a bajuszunkat, ha provokál.

- Nem értek én ahhoz, egészen máshoz lenne kedvem, a teremburáját!

- Ahhoz nekem is! - vigyorodott el Flórián.

- Ezen jár az eszetek? Ajjaj! Micsoda szégyen, micsoda emberek vagytok ti? Példát vehetnétek Gáborról, ahogy a feladatát teljesíti. Nem véletlenül hívják őket igazságos Filléréknek. Beláthatná azt is, nem tehettünk mást, segíteni akartunk a falun, úgy adták ide az emberek, hogy az éhező pesti rokonokhoz eljuttassuk! Nem kaptunk mi ezért egy árva krajcárt sem, kitől is kaphattunk volna? - váltott taktikát Váradiné. - A közellátást javítsuk vele.

- Ők az átvevők? - mutatott a rendőr a fiatalokra.

- Szegények, mint a templom egere, honnan lenne pénzük ilyesmire? Lát nálunk egy krajcárt is? Lát? Lát ám, az antikrisztusát!

- Tán háztűznézőbe jöttek? Be ne adja már nekem.

- Rokonlátogatóba, és szívességből meg elviszik ezt a kis holmit. Ne csinálja már velünk a csúfságot, Gábor, hiszen magának is van szíve, meg családja. Inkább hajtson fel egy kupicával - fordult a kamrába a literes pálinkás üvegért. - Ne hozzon hírbe bennünket!

- A végén letagadtatja velem, amit látok! Fineszes asszony maga, de engem se a gólya költött, elhoztam az embereimet is, elég volt, hogy délután pórul jártam - tolta el a pálinkás poharat. - Ezt a sok finomságot szétméretjük a faluban.

- Forduljon fel tőle, aki egy falatot is lenyel belőle - hirtelen tette csípőre a kezét Váradiné, s a hangja eltorzult -, váljon méreggé benne!

- Nocsak, nocsak, ilyenek az igazságtevők? Ezek se jobbak a régieknél.

A rendőrök elvonultak a teherautóval és a hatósági hússzéknél lerakodtak. Aztán Sajtos Flóriánék az üres tragaccsal mehettek az orruk után.

Bár még a kakasok se kukorékoltak, a bolt előtt már hosszú sor várakozott. Fillérné Major Erzsike után Fekete Ibi állt. A szép lány egyedül élt a szülői házban, anyja a háború alatt meghalt, apja meg a fővárosban dolgozott, nem mutatkozott a faluban. Az alacsony termetű, ringó járású fruska, koromfekete hajával és kék szemével hatott már a férfiakra.

- Egyedül élsz? - kérdezte tőle a rendőr-feleség kíváncsian és együttérzéssel. - Nem lehet valami hej, de rózsás a sorsod neked sem, hogy ilyen korán árvaságra jutottál.

- Nincs virággal kirakva az utam, azt állítani túlzás lenne - rántott vállán a lány.

- Félsz?

- Megszoktam. Bevásárolok és várakozok, dehogy kire és mire, azt jó lenne kitalálni.

A hússzékből a postára ment, az apjának írt levelét a piros ládába dobta. Kék antilop cipőben, csuhéból font szatyrával gyorsan átkocogott a Fő téren.

A jóvágású, sudár növésű, kék szemű és gesztenyebarna hajú Attila meghaladta már az ötvenedik évét. Pesten segédmunkásként tengett-lengett, bakancsban, overallban keverte a maltert, talicskán tolta szaporán a mesterek keze alá.

Munkaszünetben félre vonult, hátát nekivetette a téglafalnak, s hagyta, hogy a nap arcába süssön! Hasonló korú társa, Nemes Áron telepedett mellé.

- Régen szabadultál? - kérdezte tőle az egykori csendőr-főhadnagy. Már reggel látta az új segédmunkást, intett is a fejével, nem árulták el a többieknek, hogy ismerik egymást. Vegyes érzelmekkel fogadta egykori bajtársát, örült a viszontlátásnak, de fel is zaklatta; talán oda a nyugalma. Ezen az építkezésen - sokadik munkahelyén -, nem háborgatták annyira a múltjával, s úgy érezte, aránylag eleget keres ahhoz, hogy éhen ne haljon, s aránylag szabadon is lélegezhet. Idővel majd csak javul a helyzete, a kislányát talán Pestre költözteti, vagy még messzebb a szülőfalutól, ahol senki nem ismerheti őket, és jótékony feledés borul rájuk. Most mindez beárnyékolódott.

- Két hete, kérlekalássan - válaszolta Nemes. - Felügyelet alatt állok, nem hagyhatom el a fővárost, testvér.

- Simán szabadultál?

- Ahogy lehetett. A háborúban parancsra cselekedtem, végig beosztottként, a feljebbvalóim felelősek mindenért.

- Kint maradhattál volna Nyugaton.

- Te is - bólintott a széles vállú jövevény, s tömpe orrát megvakarta. - Nem hittem, hogy ilyen gyorsan vörösre festenek itt mindent, most aztán ihatjuk a levét.

- A lányomért jöttem vissza.

- A feleséged?

- Megerőszakolták az oroszok és mérget ivott.

- Kivárom az alkalmas pillanatot és elrepülök - a jól összegyúrt férfi a keze mozgatásával a madarakat utánozta -, nem teketóriázok sokat. Nem a mi hazánk már ez többet, eladták ezt testvér, nincs már itt keresnivalója a magyarnak. Egymástól is tarthatunk - fürkészte társát kerek, pimasz szemével belecsimpaszkodva, s arra gondolt, csak nem szervezték be a vörösök, hogy őt, meg a hasonlókat figyelje és lebuktassa?

- Változás is lehetséges - tárta szét a kezét bizonytalanul Fekete. - Sőt, hiszem, hogy minden változik, csak idő kell hozzá! Ami most történik, azt utálom, de ez a hazám.

- Változás nem lesz, kérlekalássan! Megkopasztották a mezőt, most nőni hagyják, testvér, hogy gazdagabb termés legyen. Minket viszont bármikor begyűjthetnek az ávósok, előkaparhatják a gyöngyvirágos múltunkat, új vádakat tálalnak a bíróságnak, s mire felocsúdunk, lóg a kötelünk. Ez itt gyorsan megy.

- Megszelídülhetnek. Ezt látod, jobban is szeretném, inkább egymás mellett éljünk, mint egymástól pusztuljunk el - vallotta be fáradtan a főhadnagy és kissé félrefordult, mert a másik erős szájszaga zavarta. - Igazán nem bánnám, ha öregségemre békén hagynának. Ez annyira elképzelhetetlen? Talán olyan sokan vagyunk, hogy ölhetjük egymást s nincs bennünk semmi használható? Neki esik megint magyar a magyarnak?

- Nincs pardon, vagy ők, vagy mi, ezt az egyszeregyet gyakoroljuk már jó ideje, kérlekalássan. Csak nem törtek be, vagy nyereg alatt puhítottak és beadtad a derekadat? Értik ám a módját.

- Nem, dehogy, csak élni szeretnék még, és a lányom boldogságát látni. Végtére is apa vagyok, s elhiheted, eddig vajmi kevés öröme telt bennem.

- Amíg élek, mindig reménykedek - mondta elgondolkodva a kopaszodó Nemes -, ezt a maradék országot mégsem falhatják fel az idegenek. Én azt meg nem látom, inkább a tulajdon két kezemmel szúrom ki a szememet, de hogy itt az oroszok, a zsidók, a cigányok cifrálkodjanak, azt soha!

Az építkezésen kolompoltak, kezdődött újra a munka.

A békaarcú Sajtos Flórián fővárosi üzlete jobb napokat is megélt. A forgalmas mellékutcában hatalmas, de kopott betűk hirdették: Sajtos és társa, fölötte vékony deszkatáblán: vasbolt. A bejárati ajtó két oldalán kirakatok, vasedények, apróbb szerszámok, szögek és kovácsoltvasáruk porosodtak, a repedezett, festékhullató ajtó fölött pedig sárgaréz csengő szólt. A padló kiszáradt, s nyikorgott a léptek alatt.

A pultnál ódivatú pénztárgép tornyosult, mögötte gubbasztott a nyomorék lábú, felpuffadt kereskedő, gyufaszálakat rakosgatott unalmában a pulton, különböző alakzatokká formálva. Néha felkapta a fejét, a poros polcokra bámult, majd újra játszani kezdett.

A körútról hörgő autóbuszok és villamosok moraja hallatszott, sőt gyakran úgy tetszett, hogy a zaj betolakszik a szánalmas kereskedésbe, aztán ripsz-ropsz, hirtelen szétfeszíti.

Meglibbent a függöny, és a hátsó bejáraton az alacsony, pattanásos arcú ifjú Sajtos Flóriánné lépett elő. Álmosan dörzsölte a szemét, majd hatalmasat ásított.

- Szóval tetten értek? - nézett menyére lekicsinylően a boltos, miközben elhúzta a száját. - Nem tudtatok egy kicsit vigyázni? Ilyen ocsmány kalamajka sokba kerül nekünk, ki tudja mennyibe?

- Maga is úgy járna! Innen könnyű ám prédikálni - feleselt vele a menye.

- Ezzel nincs vége az ügynek, számíthatunk a következményekre. Vallattak, miket kérdezgettek?

- Csak a jegyzőkönyvet írtuk alá - nyomkodott az állán egy pattanást a kócos, egyszálbélű fiatalasszony.

- Aztán mi történt, megfenyegettek? Mondjad már, ne harapófogóval szedjem ki belőled!

- Lerakatták a hússzéknél az egészet, egy árva tojást se hozhattuk el. Egy frászt se!

- A rendőrségre vittek benneteket?

- Nem.

- A jegyzőkönyvbe mit írtak?

- A tényeket: név és lakcím...

- Fene enné meg a fajtájukat! Ezek nem tudnak elpusztulni, nyomorékká lenni, dehogy tudnak, rabolni, államosítani annál inkább.

- Apuka, miért gyűlöli, akiket nem is ismer? Miért ilyen háklis?

- Szeressem őket? Valahogyan védekeznem kell ellenük, mert különben eltaposnak. Furcsa lenne, ha másképpen vélekednék, nem gondolod? - vakarta meg feje búbját. - Méghogy egy nyomorékon taposni!

- Nem gondolok én semmit, de hiába is, apuka dönt mindenről - ásított újra a fiatalasszony, s nyomogatni kezdte a pattanásait.

- Vajon mit kaphatunk ezért a kirándulásért, azon törted már a fejedet? Az hétszentség, hogy az üzletnek befellegzett.

- Minek törjem, azzal könnyebb lesz?

- Akkor figyelj, jobb, ha tőlem tudod, még hűvösre is tehetnek minket! Ezeknek egyre megy, csak parancsot kapjanak rá!

- Rémeket lát apuka. Mindenki ügyeskedik manapság, különben éhen koldul.

- Pár év gyógyszanatórium az elvtárs-uraktól kitelik.

- Minek sápítozik előre? Ráér utána is - hagyta ott a flegma fiatalasszony -, akkor majd onthatja a bölcsességét, hogy miért keveredtünk ilyen marhaságba.

- Miért, miért? - csodálkozott ámulva a boltos, s hirtelen felindultságában maga előtt csapkodott a kezével -, hát ezt aztán nem egy művészet kitalálni. Elég széttekinteni ebben az üzletben, a vak is láthatja, ettől felkopik az állunk. A papát meg szeretjük ám, meg a husikát, meg a tejecskét, a terülj asztalkámat. Miből, kérdem tisztelettel? Ismeri talán valamelyikőnk a varázsigéket, amelyekről hipp-hopp minden jóra fordul, gazdagság és boldogság köszönt ránk? Élünk, mint a mesében? Mert ami itt történik, az távol esik minden elképzelhetőtől, a legvadabb mesében sem fordulhatna elő.

- Egy frászt a maga meséibe! - hallatszott bentről ajtócsapódás kíséretében.

A régimódi boltos szomorú, lehangoló látványt nyújtott, akár az ósdi üzlete, ami már magában elriasztotta a vevőket, akik különben sem tolongtak. Hetek óta nem nyitottak be az ajtón.

A kereskedőnek aránytalanul nagy fej jutott, tüskés, apróra vágott haja ezt kiemelte. Barna kabátja alatt mellényt viselt, jól látszott a fityegő, arany óralánc, kigombolt ingéből vastag, fehér bőrű nyaka türemkedett elő, a lötyögő pantalló elrejtette gyermekparalízises lábait. Leginkább két térden csúszva közlekedett, azt a benyomást keltve: ez az ember a fenekénél kezdődik, azon jár-kel és üldögél.

A bolt rosszabbul már nem mehetett, a készletek leapadtak, porosodott az áru a polcokon. A nyomorék olykor már-már beletörődött sorsába, óraszám rakosgatta a gyufaszálakat a szürkére festett pulton, elviselhetőbb perceiben szebb napokra gondolt, amikor megnyitotta üzletét, bőséges árukészlettel látta el, s hinni tudott a jövőjében. Igénytelen emberként csak a kereskedésnek és a fiának élt, megszokta a nehéz időket, arra rendezkedett be, hogy csak Flóriánt fel tudja nevelni, annyit keressen, amennyi két szájnak éppen elég!

Fiát is idekötötte a bolthoz, így aztán mindkettőjüknek egyformán bealkonyult. Próbálta eladni az üzletet, de senkinek sem kellett. Az államosítás után minden maradt a régiben, ő is, az üzlet is, csak a cégtábla változott, ám ezzel mintha megpecsételték volna keserű sorsát, nem kapott többé új erőre.

Nehezen igazodott el az új világban, idegenkedett tőle, s tájékozódási képessége és üzleti szelleme lehanyatlott, hétszámra szót se váltott idegenekkel, csak bámult ki az utcára és a gyufaszálaival babrált. Aztán jó ötlete támadt: faluról hozat fel élelmiszereket, számítását megtalálja és fellendíti a vasbolt forgalmát is. A város még nem lakott jól, feketézők már ritkán ügyeskedtek, ilyen alkalmat nem hagyhat kihasználatlanul, öreg teherautójukon fia és menye vidékre utazott, s a régi ismerősöktől friss árut szereztek.

Sajtos most sóhajtott. Várakozott. A gyufaszálaihoz sem nyúlt, az ajtóhoz csúszott, kiguvadó szemét az üveghez nyomta, merően bámult az utcára, de ott sem történt semmi. Néhány gyérkoronájú fa zöldellt, a fekete házfalak előtt szemétkupacok büdösödtek, s a megszorult melegben papírhulladék sárgult.

- Csak egészséges lehetnék... rajtam nem fogna ki semmi sem. Nem megy az üzlet? Másikba fognék, harmadikba, negyedikbe... de csak, hogy üljek, bámuljam, meddig apad a tányéromban a leves, mert most ilyen idők járnak, mert nincs ez, nincs az... Adnék a pofájukba... - kivörösödött a nagy feje, gutaütés kerülgette, s az előbbi, sajnálnivaló nyomorék most visszataszítónak tetszett, még a szeme nézéséből sem látszott jó, alattomos fények gyúltak benne, az orra kitágult, a feje meg mintha növekednék, s valóban felfújódott békára hasonlított, aki undorral tölti el a közelében lévőket, bár mindannyian jól tudják, sem a látvány, sem az ellenszenv nem félelmetes, csupán torz fintora a sorsnak.

Nehezen visszacsúszott a pult mögé. A sarokban elérte a vízcsapot, megnyitotta, tenyerébe engedett egy kevés vizet és az arcára löttyintette. Felfrissült. Tiszta zsebkendővel megtörölte az arcát, s a kezét, majd újra elfoglalta helyét a pultnál, kíváncsian meredt a jövevényre.

A vörös szemöldökű, magas Kun Sándor nyitott ajtót. A kereskedő nyájasan feléje fordult, nyoma se volt már előbbi bosszúságának.

- Mi tetszik, kérem? Mivel szolgálhatok?

- Maga Sajtos Flórián?

- Születésem óta, hacsak nem államosítják a nevemet is.

- Államrendőrség.

- No, hiszen mit mondtam? - szólt a menyének, aki újra megjelent, kezében zsíros kenyérrel -, már ide is értek.

- Beismeri a bűnösségét?

- Beismerek mindent, kéremszépen, amit csak akar, mással is történt már ilyen, nem igaz? Manapság minden megeshet.

- Mióta csinálják?

- Éppen elkezdtük.

- Ne beszéljen mellé, mert piszkosul megjárhatja! Felderítettük az ügyet: mi mindent tudunk. Előttünk nincsen titok.

- Tudom, tisztelettel, hogyne tudnám, de csak a legjobbat akartam, az embertársaimon segíteni, ahogy lehetséges. A bolti forgalomtól éhen pusztulunk, kell egy kis megélhetés, mert ugye, a fixfizetés, abszolúte kevés - hadarta a kereskedő, és egy pillanatra sem vette le kidülledt szemét a szétálló fülű, vörös nyakú látogatóról, akitől félni kezdett.

- A haszonszerzés vezette?

- Csak a jó szándék, kéremszépen, mert azért, hogy a lábam ilyen sete-suta, még élni akarok.

- És a szabotázs előkészítése, az összeesküvés és a hazaárulás? Azért mennyit ígértek - dörzsölte össze ujjait a látogató. - És kicsoda?

- Hová gondol? Engem csak a saját hasznom érdekel, én mindig annak éltem, és a családomnak, nem a dőre politikának.

- Ne nézzen már madárnak, hogy ezt a mesét megeszem.

- Pedig elhiheti. Én a rendszer híve vagyok, testestül-lelkestül, no, hiszen a testem kicsit rozzant, de ugye a lelkem, az szárnyaló.

- Tudja egyáltalán, kikkel szűrte össze a levet? - rázta vörös üstökét az őrnagy, s a behulló napfénytől szinte lángra lobbant. - Van fogalma róla?

- Elég régen ismerem őket.

- Mióta?

- Húsz éve.

- Mit tud a főhadnagyról?

- Semmit.

- Ne hazudjon!

- Tisztelet, de ezt sem tudtam, hogy Váradi Mihály főhadnagy, gazdálkodó vadparasztként ismertem meg.

- Ki beszél róla? - lépett közelebb a pulthoz Kun Sándor, és fenyegetően a boltos arcába hajolt, megfogta a kabátja hajtókáját. - Fekete Attiláról van szó!

- Őt alig ismerem.

- És a levelezések? Tagadja, hogy ide hordják a leveleit? Ez a titkos összeesküvés fedőszervezete.

- Mije kéremszépen? Micsoda fedője? - hebegte a boltos.

- Ne játssza a bazári majmot! Összeszűrte a levet Feketével. Igen? Tagadja talán?

- Nem tagadom. Bejött néhányszor, elbeszélgettünk, és megkért, mivel nincs állandó lakása sehol, a bolt címén levelezne. Én abszolút a vevők szolgálatára állok mindenben - támaszkodott két kezével a pultnak a töttyedt húsú kereskedő, és a nyaka tövéig elvörösödött. - Nincsen semmi tagadnivalóm, mint láthatja, nem vagyok olyan, egy becsületes kereskedő ad a renoméra, legalábbis régen ez volt a szokás.

- Kik küldik a leveleket?

- A kislánya.

- És még?

- Más senki.

- Mit ír bennük?

- Nem ír az semmit, így apukám, meg csupa-csupa lotyogás.

- Honnan tudja? Elolvassa talán?

- Mire ideér, már maguk felbontották, jól látom én, a szemem nem hibás, még ha azt hiszik is. Máskor jobban ragasszák le.

- Van még közölnivalója?

- Nincsen, kéremszépen, ezt sem én akartam.

- Még látjuk egymást - hagyta nyitva az ajtót maga mögött Kun, és ballonkabátjában elviharzott.

- Ez is megvolt - fordult menyéhez a kereskedő -, már azt hittem, komoly baj fenyeget, elkapnak a csencselésért. Amikor ilyen fafejűt küldenek a nyakamra? Kihazudom ennek a két szemét is - torzult vigyorrá a mosolya.

Az őrnagy átvágott a körútra, és az első villamosra felkapaszkodott. Idegesen pillantott a karórájára, rövidesen vizsgáztatnia kell a tanfolyamos rendőröket, aztán összefoglaló jelentést írni a szabotázsakciókról, a feketézésről, meg a gazdasági és a politikai bűnözésről. Mindezt néhány óra alatt, mert holnaptól kezdve más, különleges feladatok várják. Végre észrevették és az államvédelmi hatósághoz helyezték.

Nagyon is magának és magányosan élt, csak a munka érdekelte, az töltötte ki az idejét. Lelkesen és hittel hajtott végre minden parancsot, az előléptetéseknél nem is feledkeztek meg róla, a kitüntetései garmadára szaporodtak.

A ballon alatt galambszürke öltönyben, halványkék zipzáras ingben járt, s bár a mozdulatai szögletesek és katonásak voltak, senki sem gondolta róla, hogy igen határozott és keménykezű nyomozó. A főkapitányságra sietett.

A gyorstalpaló iskolások között tanult az igyekvő Fillér Gábor is, aki jól megjegyezte már, hogy a szabadság és a munkásosztály diktatúrája nincs meg munka és küzdelem nélkül, az osztályharcos időkben az éberség a döntő. Nem riadt meg. Nyugtalansággal csak az töltötte el, mi lehet otthon, hogyan boldogul a felesége Gáborkával?

A fehér bőrű, piros szemű Kun Sándor ezt kérdezte tőle.

- Mi a véleménye Éva almájáról?

- Az, hogy kerek!

- Más nem jut eszébe?

- Melyik Éváról van szó? - kérdezte kicsit zavartan, de vigyázz-állásban, s nem tudta mire vélni az egészet, ugratja, vagy vizsgáztatja az elöljárója. - A bibliairól?

- Igen.

- Az a véleményem, ha leszakította, megbűnhődött érte, mert kiűzték a paradicsomból, a tejjel-mézzel folyó Kánaánból.

- És arról mit tud, melyik lett előbb, a tyúk, vagy a tojás? - kérdezte a rideg, mogorvának látszó őrnagy, a kezén húsos két ujját egymás után behajtva.

- Annyit biztosan tudok, hogy mindkettő egyszerre nem lehetett. A tanfolyamon azt tanultuk, először a tojás volt, de azt ki tojhatta? Ha meg a tyúk volt előbb, miből jött a világra? Nem tudok tökéletesen eligazodni ezen, az elvtárs segíthet? - kérdezte a rendőr és a tenyere nedves lett az idegességtől, miközben szemét a feljebbvalójára szegezte, mintha tőle várná a megváltást.

- Itt csak én kérdezek!

- Értettem.

- Rákosi elvtárs kije magának?

- Ő az én főparancsnokom, mindannyiunk édesapja, népünk szeretett és bölcs vezére, mindannyiunk jótevője.

- Ideológiailag még fejlődnie kell, de őrsparancsnoknak már megfelel - vonta le következtetését Kun és mintha a szeme cinkosan villant volna.

- Értettem. Kérek engedélyt a távozásra!

Fillér Gábor így lett törzsőrmester.

"Ezt is megcsináltam - gondolta -, nem mondhatják, hogy a buta parasztnak kőből van az agya. Az előléptetéssel magasabb fizetés jár, azért iparkodik az emberfia, hogy több jusson a fazékba! Törődök is én a paradicsommal, meg ezekkel a hülyeségekkel; ki tojta az első tyúkot, vagy annak a tojását? A megélhetésem biztos, s nem kell félnem senkitől. Ha megérem, még nyugdíjat is kapok, olyan se fordult elő a családomban. Jó helyre tettem a fejem alját."

Mire hazaért, Bari Ödön már a beosztottja volt.

Kora reggel először Józsa Bálint iszkolt a latrinára. Igazgatta a nadrágját, cigarettát kapart a zsebéből, aranyozott öngyújtójával tüzet csiholt s elterpeszkedett az ól falánál, vakarózott. Szertartásos kis öreg volt, fonnyadt bőrű, szeme alatt dagadt táskákkal, s nem törődött most önmagán kívül senkivel. Reménytelenül tekintett a jövőbe. Váratlan és a helyzethez egyáltalán nem illő mozdulattal vette elő az aranyóráját, mennyi a pontos idő.

- Fene bele, kérem - motyogta - telik az élet.

Rajzott a tábor. Rosszkedvű asszonyok lögybölték a fehérneműt. A latrina ajtajára akasztott pokróc állandóan himbálózott. Gyerekek dörzsölték szemükből a csipát, a férfiak cigarettáztak, s néhányan már a szerszámokat válogatták.

Hűvös volt. Az istállóból szabadulva, maguk mögött hagyták az éjszaka bűzeit, és súlyos álmait.

Fillér Gábor megkereste a sógornőjét.

- Te leszel az egyik szakácsnő. Kiméred az ételt, de okosan, ne óbégasson itt senki, hogy éhen hal! Kevéssel is jól lehet lakni.

- Az uramról mit tudsz, agyonvertétek? - remegett meg a hangja. - Vagy börtönbe csuktátok? Szólj már valamit, vagy megkukultál? - vájta körmeit a tenyerébe.

- Nem fogtuk el, szabad. Már nem is keressük, a létszám kivan - vakarta meg sötét borostáját a parancsnok. - Élhet vidáman, még félre is léphet.

- Minket miért gyilkolásztok, na, miért?

- Nem kérték ki a véleményemet, a parancs, az parancs, végre kell hajtanom. Apádat, azt a nagyokost, szívesebben látnám itt, mint titeket, de nem tudok segíteni. Ki kell bírnotok.

- A fiamon se segíthetsz? - csüggedt el a melles asszony, és gyorsan másfelé nézett. - Éhen hal, itt elpusztulnak a kölykök. Pedig ez mégiscsak Fillér-fajta, s a ti latorságotokért bűnhődjön?

- Nem kivételezhetek az úristennel sem.

- Micsoda alak vagy, sógor? Ennyi szemétséget hogyan is gondolhattam volna rólad? - kapta szája elé kezét az asszony.

- Se jobb, se rosszabb másoknál nem vagyok, de te azt nem döntheted el. Milyen alapon is tehetnéd? Egészen más az ábra - pöccintette csikkét távolabbra, amit azonnal felkapott egy szőrös képű suhanc.

Terike kondérból mérte szét a feketekávét. Vékony szelet kenyér jutott estig. Ott ténferegtek egy ideig a gyerekek, a kezükben tartották az üres alumínium tányért, csajkát, s epekedő pillantásokat vetettek a hirtelen kinevezett szakácsnőre: talán a kondérhoz inti őket, s jut még legalább egy falásnyi étel. Már tudták, a darabka kenyeret sem falhatják fel, amelyet a kezükbe kaptak, estig dédelgethetik, őrizgethetik az éhes szemek elől, mert nincs több, nincs más, akárhogy is korog a gyomruk. Talán, ha jutna még egy korty fekete leves, egy maradék kenyércsücsök, néhány morzsa talán ha...

Nem jutott.

Fillérné Major Terike jól tudta, a táborlakók küldik is a gyerekeiket, maguk szégyellik az esettségüket és kiszolgáltatottságukat, félnek is a marcona őrzőktől. A magáét oda is adta volna, de miből? Ügyesen vagdosta szét a vekniket, bár furdalta a lelkiismeret, hogy egyik szelet vékonyabbra, a másik vastagabbra sikerült, de a csupabajusz őrmester ott állt a szalmahordó kasnál, amiből a sorban állók kivehettek egy-egy szeletet. Morgolódni, vitatkozni nem lehetett, s aki nem jelent meg, az koplalhatott. Terike észrevette, hogy a rendőr nyála majd elcseppen, annyira bámulja. - Te jóisten - gondolta -, még ez is! Lakatot teszek rá!

Az egyenruhások többször a kosárba nyúltak, a maradékot is szétkapkodták és a farkaskutyáknak lökték.

Megérkeztek a gazdaság brigádvezetői, válogatták a munkaerőt, kerülgették az asszonyokat, lányokat.

Bari Ödön sorakozót rendelt el.

- Aki aratni tud, az kilép!

Váradi Mihály és felesége lépett előre. Más senki.

- És te? - bökött Biri Bertalanra -, hiszen olyan vagy, mint egy szőke bivaly.

- Akkor se tudok.

- Megtanulod.

- Értettem.

- Te is kiléphetsz - mutatott Fekete Attilára -, meg a csecses jányod.

- Mi nem dolgozunk.

- Micsoda? Jól hallom?

- Csak akkor dolgozunk, ha kötelező és kényszerítenek.

- Kényszerít a radai rosseb, itt akár éhen is dögölhetsz! - Tovább lépett Nemes Áron elé. - Te mire vársz, szép fiú?

- Sztrájkolok!

- Fenn hordjátok a vizet! Osztán mibül zabáltok, mi? Annyi aranyat és pízt hoztatok magatokkal, vagy azt hiszitek, hogy különvonatok szállítják az Unra csomagokat ríszetekre? Tán te is azt hiszed? - mutatott gumibotjával Sajtos Flóriánra -, hiszen ki se nőttél a földbül!

- Kereskedő vagyok.

- Én meg a sírásótok! Mars az aratókhoz! - lökte Flóriánt és a feleségét a többiekhez. - Most mutassátok meg, hogy dolgozók vagytok, nem piszkos reakciósok, és szerettek bennünket.

A mezőre vonultak: aratás, szénakaszálás, gyűjtés, kukoricakapálás, az őrök számolták a kilépőket, s minden csoporthoz társult kísérő. Az apró gyerekek csellengtek a táborban, amíg egy kitelepített tanító összeterelte őket. Férfiak, asszonyok folytatták az építkezést. Öreg Váradi, idős Sajtos Flórián sütkérezett az ólnál, Fekete Attila, Fekete Ibi és Nemes Áron sem hajlott a munkára.

Fillér Gábor előtt a patikus komikusnak tűnő mozdulattal összeütötte a bokáját: - Parancsnok sorstárs, ilyen munkát szívesen vállalnék -, s a kondérra mutatott.

- Magának más lesz a feladata! - s a főépület irányába mutatott. Ott a közelben egy épnek tűnő, négykerekű, de kifakult és korhadó deszkájú parasztszekeret, két kehes gebét, továbbá gondozatlan lószerszámokat pillantott meg az öreg. A törzsőrmester határozottan oda intette a foglyot.

- Látja ezt a két szép paripát és a hintót? Jól látja?

- Igenis, parancsnok sorstárs.

- Mit lát?

- Két lovat, kocsit, vagyis a hintót.

- Ért hozzá?

- Nem, még nem próbáltam, de láttam már a faluban.

- Sebaj, lesz ideje megtanulni. Bánik velük; etet, itat, hajt és takarítja a szart utánuk. Egyedül nékem engedelmeskedik a világon. S a végén nem győzi megköszönni figyelmességemet.

- Érteni értem - csüggedt el tehetetlenségében Józsa Bálint -, de mit esznek ezek? És azt honnan veszem?

- Szénát, a kutyafáját! Más kérdése remélem nincsen!

- Momentán nincsen - bizonytalankodott az újsütetű kocsis, álla alá tette a kezét gondolkodva -, bár megjegyzem, hogy a képességeim máshogyan kamatoztathatóak, ha elfelejtette volna.

- Itt nincs visszapofázás! Értettük? Kivételezek a vén bolonddal és ez a hála? - pöccintette csikkét lába elé.

- Ettől a hálától egészen oda vagyok.

- Nahát, akkor, elég a nyavalygásból - mordult a parancsnok, s a kocsira mutatott. - A faluban Kopasz Bertalan tanító elvtársat megkeresi, és elhozza a tanszereket. Nem olyan rossz szakma ez, megszereti hamarosan, jobban élvezi, mint a patikusságot, ezt én garantálom - mosolygott a törzsőrmester.

Józsa úr idétlenül mászott a bakra. Bajlódott a hajtószárral, egyik ágát rövidre, a másikat túl hosszúra fogta, markolta görcsösen, izgett-mozgott a kemény deszkaülésen, verejtékezett a megaláztatástól és szégyellte, hogy nem tud mit kezdeni a lovakkal.

- Indulhatunk - szólt azoknak, de nem vették figyelembe, méla fejüket tovább csüngették, mintha olyan nehéz lett volna.

- Gyia! - kiáltotta a bajuszos Szabó őrmester.

Erre a kocsi előrerándult, az öreg hátrahanyatlott, csak a megfeszült gyeplőszár tartotta, hogy ne essen a szekérderékba. Kínjában összevizelte magát. Ám a jámbor, lusta lovak poroszkáltak tovább, százágra sütött a nap, a nedves nadrág percek alatt megszáradt. Szégyenében majd leszédült a bakról. A rendőr megmutatta, hogyan fogja a gyeplőt, merre húzza forduláskor, megálláskor.

- Megesznek ezek engem - kesergett a kocsis, markában szorítva a repedezett hajtószárat -, elevenen megzabálnak - s érezte, hogy a kiszolgáltatottságánál csak a reménytelensége nagyobb.

- Maga olyan úriféle? Mi?

- Patikus.

- Miért került ide, mit vétett ellenünk? Hiszen ebben a korban már annak is örülhet, hogy szelel a lyuka - pödörte meg a bajuszát, bölcselkedés közben.

- Ha én azt tudhatnám!

- Nana! Huncutkodunk, huncutkodunk?

- Sejtelmem sincs róla, nem vétkeztem én senki ellen, nem is igen törődtem mással.

- A szája se járt sehol?

- Étkezéskor.

- Még bemagyarázza nekem, hogy teljesen ártatlan, mikor olyan nincs is. Ha úgy akarnák, az én bűnösségem is napvilágra jönne, pedig nem tudok róla. A legjobb hát, ha elismeri ki-ki a maga bűnösségét, könnyebbül az álma, különben sem lehet itten taku-vakuzni! Értve? - vakarta meg lába közét.

- Régen nem álmodok semmit, és bűnöm sincsen, ha csak a patikám nem az, meg a hajlott korom, de számít is az itten?

- Nem vagy te őszinte, gané, még bemagyarázod, hogy ártatlanul hurcoltunk ide? Azt hiszed, tán nékünk olyan kéjutazás a pofátokat bámulni, szaglászni utánatok, nehogy ránk támadjatok?

- Tudom én, hogy nékem élvezet - mondta némi iróniával a fogoly és magányába zárkózott.

- Na, látod, éppen itt a helyed. Nem is csudálnám, ha önként jelentkeztél volna: ezt és ezt csináltam abban a kurva reakcióban, de szánom-bánom a bűnömet. És mi megbocsátunk. Fogatos is azért lettél, mert kímélünk a nehéz munkától, erre te makacskodol és hallgatol, tán le is nézel minket. Pedig azt rosszul teszed - babrált tovább a sliccénél.

Elmaradtak a kocsi mögött a görbe akácok, a silány földek, a ritka kukoricasorok, a szőkére sült búzák. A falu messzire volt. A lovak kocorásztak. Néhány lompos tanya látszott az útról, de a patikus nem vett róluk tudomást, meggörnyedve tartotta a gyeplőt, s mellette a bajuszos, puskás rendőr kókadozott.

Hirtelen, s távolból, mintha a falubeli harangszó érte volna utol őket. A kettős tornyú templom nagyharangja szólt, bim-bamozott hosszasan, s nemcsak hogy megdobogtatta az öreg patikus szívét, de mintha erre a konok tájra, erre a kemény, fekete és szikes földű vidékre, amely mégiscsak a szülőföldje volt, barátságosabb és melegebb fényt árasztott volna, amit mindjárt élettelibbé váltak a tanyák, a búzamezők felragyogtak-aranylottak, még a lovak patájától felverődő por is elviselhetőbbnek tűnt.

Sőt, talán délibáb is játszott az öreggel, mert a fehérre koptatott kocsiút végén ott lebegett-reszketett a talpáról a cseréptetejére állított patikája, majd elenyészve a könnyű porban, csak a nagy semmi látszott, mintha a világ végéhez közeledne nyikorgó szekerük.

Józsa úr könnyűnek érezte magát, a két ló is megszépült szemében, azt képzelte hát, hogy valóban egy hintóban utazik, egy romantikus, pusztai kirándulásra. Csak akkor lohadt le a kedve, amikor a marcona őrmesterre tévedt tekintete, s észrevette, hogy az a szerszámát markolássza.

"Micsoda együgyű fajzat - gondolta megbotránkozva -, talán majd éppen az ő orrára kötöm a múltamat, hogy besúgja a cigánynak? Vagy Fillérnek? Vagy annak a főnökének? Jó lesz résen lenni, ezek mindent kiszagolnak, még a gondolatomról is tudni akarnak. Így áll a bál. Mit tehetnék ellene? Akit legyőznek, ne harcos szavakat kiabáljon, inkább alkalmazkodjon a parancsolójához, úgy több sikert megér, hason csúszva éri el a célját, de elérheti. Éppen rajtam fogjanak ki? Hamarább keljenek ahhoz!"

Mire megérkeztek a táborba, látszottak az új épület téglafalai. Az újsütetű kocsis a régi istálló sarkához kormányozta a szekeret. A gyerekek azonnal ott termettek, szedegették a tanítás olcsó kellékeit, az ól sarkában rekesztettek helyet azoknak, a falnak dűtötték a táblát, a földre kucorodtak, s azt hitték, hogy már kezdődik az iskola.

Józsa Bálint a bakon bóbiskolt, szemét lehunyta a délutáni verőben. Várakozott. Úgy érezte, a világ elfeledkezett róla, ami körötte történik az rossz, gyilkos, sokszereplős játék, melyből legszívesebben kimaradna.

Bari Ödön észrevette a türelmetlenkedő lovakat.

- Hé, te! - harsogta közeledve. - Ne aludj, az anyád szíp szentsígit, mert fasírtnak csinállak vacsorára!

Az öregúr félt, legszívesebben elfutott, elbújt volna a marcona őrmestertől, de tudta, hogy elmulasztotta a lehetőséget. Bűntudatosan viselkedett, védekezni sem próbált, a magyarázkodást megalázónak vélte, várta félelmetes jövőjét.

- Mit csináltál az éjszaka, hogy ennyire bágyadozol? Adj a lovaknak vín piszkos!

- Mit? - rebbent a patikus szeme félénken, a tűznél jobban irtózott a cigánytól -, mit adhatnék, kérem? Nincsen itten semmi, én nem találok semmit ezen a kopár pusztán.

- Kenyeret és cukrot, de a mannát is szeretik. Nem tanultad az iskolában? Tán mellé jártál és írni, olvasni se tudsz? Mi?

Az öreg gyámoltalanul lemászott, idegesen cibálta a hámot, a kantárt, oldta, bogozta a csomókat, de nem boldogult.

- Mit csináljak? - járta körbe a szekeret és tanácstalanságában álla alá tette a kezét -, hol itt a takarmány? Ki a megmondhatója ennek a fene belének?

Bari megrökönyödve nézte az idétlen, kis embert, ráeszmélt, hogy az cseppet sem ért a lovakhoz. Kajánul sarkon fordult, s tele szájjal röhögött.

Józsa úr továbbra sem boldogult, nem fért a patások közé, hiába próbálkozott, a hámfáról nem tudta levenni az istrángot. Két kezével a Sárga tomporának támaszkodott, s tolta volna, de az öreg kanca fittyet hányt rá.

- Eredj arrébb, rusnya jószág! - biztatgatta, de a ló váltig nem mozdult -, trombitaszóra vársz?

Akkor a patikus gondolt egy merészet, az istállóba ment és idős Váradi vállát megérintette. Felindulásában remegett, és a hangja is eltorzult.

- Etetnem kell azokat a dögöket, de mivel? Segítene gazduram? Nem maradok hálátlan, tudja azt nagyon jól.

- Nocsak, nocsak, viccelődünk, patikus sorstárs? - horkant fel az egykor módos paraszt, de ahogy végig nézett a másikon, azonnal megszánta és felkelt az unokája mellől. A kocsiderékban kötelet talált, s kipányvázta a kornyadozó állatokat legelni.

- Bevezetem én a tudományba percek alatt, és szóljon csak máskor is, ha tanulni van kedve.

Fillér Gábor akkor érkezett hozzájuk. Gúnyosan mosolygott és megvetően mérte őket végig, miközben apró göröngyöket taposott szét csizmájával.

- Többen nincsenek? Az egész tábor két koszos gebével kínlódik?

- Attól még szépen épül a börtönünk - vágott vissza az idős nagygazda szakállát simogatva -, kár lenne elkapkodni. Vagy azt akarja?

- Ne a maga feje fájjon miatta, inkább a bőrére vigyázzon, mert kilyukadhat, meg a fejére, mert napszúrás éri és úgy marad.

- Nocsak, nocsak, tilos egymást megsegíteni? Menjünk inkább ökölre, végezzük el a piszkosát mások helyett? Ezt ugyan meg nem érik, kedves sorstárs! A hóhér munkára nem mindenki alkalmas, még maguk közül sem.

- Gyakorolta maga jó ideig - fordult másfelé a törzsőrmester. - Vagy már elfelejtette, hogy bánt a cselédjeivel?

Hirtelen eszébe jutott a múltja. Öccsével teheneket őriztek a mezőn, a csatorna közelében. Mezítláb, félmeztelenül pásztorkodtak, éhesek voltak, behorpadt a hasuk, a kopaszra nyírt dinnyefejük világított. Bandi hasra feküdt a kocsi úton és rángatózott.

- Fáj a hasam - panaszolta bátyjának -, éhes vagyok.

- Kelj fel, szaladjunk a tehenek után!

- Nem tudok, nincsen erőm. Ennivalót hozzál!

- Várj estig, anyám víziciberét ad!

- Éhen halok, éhen halok - nyöszörögte Bandi -, azért zavartak csordapásztornak, hogy otthon ne kérjünk enni!

- Igyál vizet, megtelik a bendőd.

- Büdös a kanális.

- Válogatsz is?

- Görhét akarok, görhét akarok.

- Én is.

A kocsiúton idős Váradi Mihály hajtotta a lovait, a szekérderékban teli zsákok voltak, sárga kukoricaliszt csillant meg rajtuk. A lovak megtorpantak a porban rángatózó fiú előtt, s a nagygazda felriadt bóbiskolásából.

- Mássz onnan, te féreg! - kiáltotta dühösen.

- Nem tudok.

Az idősebbik gyerek előbújt a csatorna partjáról, s a kocsi hátuljához lopakodott. Pásztorbotja szögben végződött, azzal kilyukasztott egy zsákot, s vékony sugárban csorgott lefelé a takarmányliszt.

A nagygazda a bakról figyelte a fiatalabb, fetrengő fiút.

- Fene a cselédfajtádat, hogy muriskodol - mondta bosszankodva és sértődötten. Letérítette lovait az út szélére, és hajtott tovább.

Gábor két markában vizet merített a csatornából, a felpúpozódott kukoricalisztre locsolta. Testvéréhez hajolt, és telitömte a száját. Beteges mohósággal faltak. Aztán letérdeltek a kanális szélénél, s itták a vizet boldogan.

A patikus most mély megvetést érzett a valóság iránt, lealacsonyítónak találta a vitát, a védekezést, a kétségbeejtő helyzetét. Undorodva pillantott az elkoszolódott kezére, mint aki nem hiszi az egészet, közel emelte a szeméhez, de az valóban és megmásíthatatlanul feketéllett a kosztól.

- Fene bele, kérem, nem értik az emberi szót, mert nem is akarják. Elpusztítanak - mondta idős Váradinak. - Kár értem kardoskodnia, csak mérgesítjük őket. Ráadásul irtózom a fegyverektől és az erőszaktól.

- Tartós gyengélkedésre számíthat, sorstársam, ha nem küzdünk ellene.

- Küzdés? - vonta össze szemöldökét, és sárga homloka összegyűrődött -, fennkölt meghatározás, de itt már minket igencsak temetnek.

- Nocsak, nocsak, hamar feladta. Ennyit ér az értelem?

- Fene bele, kérem ennyit se - legyintett lemondóan a lógondozó. - Hatalom nélkül ész sincsen, csak a mesében, de ott meg minek?

- Elfüstölnek, de előbb tövig aláznak - csapott a levegőbe az idős gazda, megviselt társára trombitálva. - Csak a kisunokámat kímélhetném meg, de hol és kinél a vigasz? Nem elég nekik, hogy földönfutóvá tettek, annyi miért nem elég?

- Vigasz? Azt kérem a születésünkkel elveszítettük.

- Kezdem érteni, a fiam nem hiába magyarázza! - legyintett idős Váradi és visszaaraszolt az ólba.

Józsa Bálint a lovakhoz fordult, tétlenül lekucorodott a földön, s nézte a legelésző állatokat. Csodálkozva fedezte fel a sárga és a sötétbarna kanca arányosságát, lépéseik harmóniáját, az idegesen rángatózó ereket, a kecses bokákat, csüdöket, a nagy, tiszta tükrű szemeket, a nedves orrlyukakat, az erős fogakat.

- Micsoda közönségesek - mondta megütközve -, esznek, ürítkeznek a jelenlétemben.

A Sárga súlyos feje nyomult közelébe, barátságosan ráemelte fényes szemét, az orrlyuka kitágult, és szaglászott.

"Képes megszeretni - gondolta -, elveszett ember vagyok, diplomás ürülékkezelő."

Félénken mégis megemelte a kezét, s a ló hosszú orrnyergén pihentette, majd a rövid, csillogó szőrt simogatta, könnyedén, visszavonhatóan, előkelő kegyként. A meleg test érintése örömmel töltötte el.

Aztán cipelte a teli vödröt, a víz bőven loccsant gyűrt nadrágjára. A Sárga mohón dugta fejét a vödörbe, a hatalmas kortyoktól óriás gumók rohantak a nyakán. Szájából visszacsurrant a víz az edénybe.

A hirtelen támadt barátságnak kolompolás vetett véget.

"Mi a szent szar? Már kolompszóra vacsorázunk? - gondolta a patikus. - Lássuk szerető gondoskodásukat!"

Elindult. Beállt a sorba. Amikor Fillér Bandiné a rendőröknek kimérte a javát, a foglyok következtek, a babgulyásból jutott a gyógyszerész tányérjába is. Távolabb vonult a kormos üsttől, a parasztszekér kerekeihez. Felfedezte, némiképpen megkülönböztetést jelent a kocsisság, bár legszívesebben kapálózna ellene, mert a gondozással járó bonyodalmaktól reszketett. Egész környezete félelemmel töltötte el és megalázással.

"Éjszaka mihez kezdek a jószágokkal? - gondolta tanácstalanul -, az ólban nincs helyük. Szólok a parancsnoknak, talán másra bízza a gondozásukat. - Alumínium tányérját fekete kenyércsonkkal kitörölte, a kútnál ivott, s a tányér alján maradt vizet szétloccsantotta a földön. - Megalázkodjak ilyen sehonnaiak előtt? Soha! Tojok a cigányra, a főnökére, igen, kérem, ez a lehető legpontosabb megfogalmazás, az egész puskás gyülekezetet tiszteltetem. A lovakkal mi lesz? Ragaszkodnak hozzám. Ki vagyok szolgáltatva erőszaknak, szeretetnek."

A babgulyás igencsak ízlett Bari Ödönnek, szürcsölve, étvággyal falt, szigorú vonásai megenyhültek, kézbe fogta a füstölt csontot, szopogatta, rágta a bőrös falatokat. Lopva a kondérokra pillantgatott.

"A feljebbvaló mozdulhatna, de totojázik, tele a bendője? A szakácsnő ripsz-ropsz, a maradékot kimíri. Csudálatos ítel és jól se lakjak? A nagy büdös túrót - gondolta háborogva -, eleget éheztem, amíg a lábkapcájuk vótam, most rogyásig tömöm a pucort, ótán meg ezt a fehércselédet is megölelgetem."

Türelmét vesztve felugrott ültéből, bekanalazta a babot, és megindult a kondérhoz. Áhítattal nézte a megbuggyant merőkanalat, a barna levest, ahogy Terike jó bőven merített a maradékból.

- Parancsnok sorstárs, kírsz még egy adagot? - óvatosan, hogy egyetlen csepp kárba ne vesszen, egyensúlyozta csajkáját az őrmester. Önfeledten falt. Elégedetten böffentett, kannafedőből itta a vizet, a hasa kidudorodott, s feszítette az egyenruháját.

Többen somfordáltak a kondér körül, de a foglyoknak nem jutott repeta, se füstölt csont, se mócsing a tányérjukba.

- Mi az, sorstársak, étvágyatok támadt? Hun van az úri büszkesíg? Nékünk se jut elíg, pedig mi őrködünk felettetek, azt éhen mégsem csinálhatjuk, az mán nem várhatjátok el tőlünk.

- A dologhoz erő kell - intette le a törzsőrmester -, különben nincs köszönet benne.

Fillérné Major Terike gyorsan elmosogatott. Tetőtől-talpig szégyellte magát, mert félelmében a rendőröknek a vastagabbját szedte.

Bari meg a táborlakókra mutatott.

- Zabálnának és újra pocakot eresztenének. Minek hízlaljuk őket? Rövidebben is vígezhetünk.

- Az élethez, a munkához mindenkinek joga van.

- Nékik is? Azt sohasem gondoltam. És ha hátba támadnak? Az ellenséget itt kell keresnünk magunk között.

- Azért van kezünkben a fegyver.

- Nem is ajánlom nekik - mondta meggyőződéssel a cigány, s megmarkolta a géppisztolyát -, mert az lesz az ítéletnapjuk, vagy annál is rosszabb - szellentett elégedetten.

Fillér Gábor a feleségére és a fiára gondolt, mit csinálhatnak a faluban? Legszívesebben hazaszaladt volna, de a tábort nem hagyhatta el.

Végig gondolta az életüket.

Major István nem adott Zsókának földet, házat, haraggal váltak el, amiért senkiházi cselédfattyúnak mondott igent. Cselédházba költöztek, s rövidesen fiúk született.

Őt a Cserepesből sorozták katonának. Megjárta a frontot, de fogságba nem esett, hazagyalogolt inkább, s amikor a rendőrséget szervezték, jelentkezett, mert az új rend hívének érezte magát, sejtette, hogy a szegénység szolgálatába szegődik. Bátran, tisztelettel viselte a madzagos puskát, lakáshoz jutott, színtiszta jóságnak tűnt az élete.

A rossz pénz, az infláció rabolt a kedvéből, mire megérkezett fizetése az őrsre, már csak pár tojást ért. Erzsike ügyeskedései, háziasszonykodása mégis egyensúlyban tartotta a családot, eleségük, tiszta ruhájuk volt, nem szorultak kölcsönkenyérért a gazdagparaszt-kovács apósához.

Reggelenként hamar elköszönt a feleségétől és a fiától, leginkább a kései csillagok vetették haza. Halkan koccantotta az ablakot, felesége szép szobor-arca előtűnt az üveg mögött, fényes pongyolájában nyitotta a vastag-barna ajtót, szétcsúszott a csillogó anyag, s a talpig érő fehér hálóingében kívánatossá vált. Alig várta, hogy megölelje a nejét, de ügyelt, zajt ne csapjon, ne ébredjen fel Gáborka!

Bőven akadt tennivalója. Nem riadt meg. Fényképet csináltatott a fiáról, s a belső zsebében hordta csodálatos talizmánként. Nyugtalansággal csak az töltötte el, hogyan oszthatja be felesége a nagy semmit hétköznapokra?

Zsike hősiesen viselte az életét. Vidám pillangóként nőtt fel, ám a házasság utáni nélkülözések, a szegénység állandó konyhagőze magánnyal zárta körül, keserű lett, mint a borecet. Értékítéletük sokban különbözött. Sőt. A legutóbb kiutalt szoba-konyhát lelkiismeret-furdalással és igen erős belső rezignációval fogadta, s a vágya azonnal kihajtott: csak abban a kriptaszagú odúban ne halljon meg!

Szerették egymást, pedig a hamvasság már szertefoszlott, Zsóka hasán otromba, fényes csíkokat hagyott a gyerekszülés. Valahányszor gyönyörű, fekete hajú fiúkra néztek, úgy érezték, hogy megosztódik bennük a jó, és az öröm.

A szolgálat komisz esztendei az asszonyt írtóra megviselték, az örökös távollét, az izgalom, a torokszorító idegesség: valami baj történt? Hol jár? Élet az ilyen? Állandó idegeskedéssel teltek a napjai. Módszeresen takarította a házat, napjában többször felmosta a konyha vörösre soványodott kövét, Gáborkát dédelgette, iskolába adta, ellátta hátitáskával, ceruzával, törlőgumival, és könyvekkel. Szépen öltöztette, az ünneplő Bocskai ruhába, s az aranyzsinóros szalagját csokorra kötötte az álla alatt. Kísérte végig a Fő téren az öreg iskolába, sietősen, a keze is mozgott járás közben. Szívét mégis keserűség mardosta, mert az emberek elhúzódtak tőle: - Vigyázz, rendőr a férje! - susmogták. Ő meg lesütötte a szemét, és a hajához kapkodott.

Otthon megfőzte kályháján a lebbencslevest, a száraz gané csípős füstje bőrébe ívódott. A lassú, kényelmesnek látszó, dundi fiáról levetette a zsinóros, gombos ruhát. Elfogta a félelem, mert arra gondolt, hogy a régi időkben, amikor Józsa úr még járogatott hozzájuk, a sokablakos módos házba, gyönyörű szövetet ígért az ő elsőszülött gyerekének, amit lopva juttatott el hozzá, abból készült fiacskája ünneplője, de arról aztán a szorgalmas és istenes anyján kívül senki se tudott.

Csipkeverőket vásárolt, korpával töltötte a párnát, kartont erősített rá, rajzolt mintával, a papírdobozban tartott színes fejű gombostűit előszedte, s úgy mutattak a vert csipkén, mint az élő, tűzpiros virágok. Csodálatos csipkekölteményeket készített, teljesen lekötötte a babramunka, nem vágyódott már el többé a bérelt házból, megszokta a csendes, termékenynek tűnő estéket, a pávafarkas terítőkön hetekig dolgozgatott, hosszú, finom fehér ujjai motollaként verték az orsókat. Az ablakkal szemben ült, a karosszéknek támasztotta a párnát, szenvedélyének szentelte az idejét. Reménykedve várta ablakán a kopogtatást, de várakozása megöregedett, hideg megszokássá alacsonyodott, s a csipkék könnyű szálai befonták, lehúzták az életét.

Fillér törzs. most behunyt szemmel is maga előtt látta ezt a képet. Lassú mozdulataiban fáradság, és csüggedés volt, sóhajtott és cigarettáért kotorászott, miközben szinte felnyögött a vágytól, ahogy asszonya nyúlánk, hófehér testére gondolt.

A hitvány és igen ritka búza megdőlt, kasza alá hajtotta kalászát. A melegben a dűlőút pora átforrósodott. Jós Sándor tekert kerékpárján kifelé a határba, kifakult micisapkája alól idegesen tekingetett előre, Major Istvánékat kereste. Keskeny parcellák maradtak mögötte, búza, őszi árpa, kukorica, cukorrépatábla, a göringyes dűlőutat akácfák szegélyezték, alattuk futott a fehérre koptatott gyalogút, amely megrepedezett, mint az elnyűtt tenyér.

A napszámos meresztgette a szemét. A nyár már megbarnította imitt-amott a vézna kereszteket, a földhöz simította. Máshol marokszedők hajlongtak, kaszák villogtak. Végre megpillantotta a Majorék szekerét, lovait. Ahogy közeledett, a békés kép hangulata megfeledkeztette a hőségről, a mondanivalójáról is, lábát a földre tette, biciklijét megdűtötte egy kicsit, s úgy nézte az aratást.

A parcella végében, a görbe akácfák árnyékában állt a szekér, s a derékból kosztoltak a lovak, kaparékot ropogtattak. A kerekek között ócska pokrócba csavarva, vesszőkosárban tartották az ennivalót és más szükséges holmit.

Fillér Bandi a kaszáját fente éppen, fehér ingben, seszínű overall-nadrágban, bakancsban. Csontos, konok arcából keserű vonások tűntek elő. Hangosan súrlódott a kaszakő. A fiatal gazda elégedetten tokjába lökte a kaszakövet, ujját megnyálazta és végighúzta a kasza élén. Hasáról elégedetten hátra tolta a tokot, meghajlott derékban, nagy rendet fogott, suhintott, lépett és suhintott.

Majorné hajlított gallynak tűnt mellette. Ropogtak a csontjai, szaporán lépkedett, lerakta a kévéket, kötélnekvalót csavart, s a másik kéve alá készítette, egy percre fel nem egyenesedett. Ruhája kifakult, fekete kendőjét a homlokába húzta, verejtéktől csillogott az arca, s savanyú izzadtságszag lengte körül.

A férje bakancsban, seszínű, agyonmosott nadrágban, sötét színű atlétatrikóban dolgozott, felsőtestét dús szőrzet borította, bekötötte a kévéket, keresztbe hordta, csurgott róla az izzadság, de még csak le se simította az arcáról. A por annyira belepte szőrös testét, hogy szinte sötétnek tetszett, világosbarna színe ellenére.

Jós Sándor kerékpárját ledűtötte az árnyékban, levette kabátját, a kerékre terítette, felgyűrte az ingét izmos karján, s a robotoló családhoz tartott. Még oda se ért, már messziről ordibált Fillérnek.

- Baj van, komám, óriási ribillió!

- Mi történt? Mit vartyogsz? - egyenesedett ki a kovácssegéd, a kaszáját lefektette a búza szélibe, és rosszat sejtve a közeledő napszámos elébe lépkedett.

- Én nem, egykomám, azt mondom, ahogy való, ki vagytok telepítve. A feleségedet, a fiadat fogaton vitték a vasúthoz, onnan az isten se tudja, hová. Érted is kutattak. Én meg tűvé tettem a széles határt, hogy az igazságot megtudd!

- Miféle igazságot? - hörögte kínjában -, hiszen ez szemétség!

- Hogy elhurcolják az embereket.

Igazlátó Bandi megtorpant. Szédült. Orra vére eleredt, és melegen lefolyt a nyakán, a keze bénultan csüngött, sós verejtéke keveredett a sós vérrel, fehér tüzet csapott szemébe a nap, a torkát élesen fojtogatta valami, nehezen kapott levegőt, az ereje is elhagyta. Kiáltani, sírni szeretett volna, de nem tudott, a tarkóját, ahol a félelmetes ütés nyomát őrizte, sűrű tűszúrások érték. Megrendült, alig állt a lábán, és titkolni se tudta.

Apósa átkarolta, és a csupasz akácfa tövébe támogatta.

A fiatalembernek zúgott a feje, megindultak előtte az út menti fák, és csak sokára szedte össze magát.

"Ki merte ezt elkövetni? Méghogy a családomat elvitték? Azt hiszik, hogy én ezt tűröm, mint a többit? Borotvával metszem le a kis kopasz fejét. A guruló Manó így tesz igazságot? Róth Manó? Hol tanulta, hogy a megbízható, de szavatartó, gondolkodó embereket kiebrudalja a vezetésből? Lefejezni az értelmet, hogy egyedül maradhasson? - gondolta bosszúsan, s első felindultságában, és ettől alaposan megdöbbent. - Hiszen eddig majdnem szentnek hittem a fényes fejű vezetőnket, most hogy a húsomba vág, s egyre mélyebben, elfordulok tőle? S lehet, nem is tud az egészről. A taposók bűne, akik elsüllyesztik a Rákosinak szóló jelentéseket a fiókok mélyére, vagy pirossal szépen átmázolják, csak a szépet és csak a jót teszik elébe. Miért is foglalkozna éppen az én beadványommal? Mások, a lába kapcái intézik ezeket az ügyeket, azért történhetnek ilyen otromba baklövések. Ugyan már, hiszen ez nem baklövés, hanem bűn. S mi lesz a vége? Mi lesz akkor, ha mindig a hitványára támaszkodik, hová, milyen fertőbe taszíthat bennünket?

Rajtam már az se segít. Sohasem bocsájtom meg másoknak, de magamnak sem, hogy a családomat ilyen helyzetbe sodortam. Kiért dolgozik az ember, ha nem az övéiért? Mit ér a népboldogítás, ha a családommal fizetek érte? Rám haragszanak, de azokat ütik, akiket szeretek? Vagy csak merő tévedésről lenne szó? Túlbuzgóságról? Szembe kell néznem a tényekkel, ha megölnek is."

- Tudsz még valamit? - kérdezte Jós Sándort a kovácsmester.

- Csak a színtiszta igazságot.

- Ki vele!

- Magukat nem viszik, bátyám.

- Mennék szívesen helyettük. Asszonyt, gyereket se néznek, azt se, hogy ártatlan?

- Nem. Nem níznek.

- Mit láttál?

- Jobb azt elfelejteni.

- Kiket hurcoltak még el a faluból?

- Józsa Bálintot, Váradiékat, Fekete Attilát lányostul.

- Kik vitték el őket?

- Egyenruhások, meg ballonkabátosok nyüzsögtek, Bari Ödönt láttam a saját két szememmel, meg Fillér Gábort is.

- Szaros világ, elintéz bennünket, ma ők, holnap mi következünk, de legalább egyszerre vinnének, hogy ne várnánk az újabb szállításig - morogta Major elboruló tekintettel és megvakarta szőrös mellét. - Megtakaríthatnának egy csomó energiát.

Pisze orrú felesége a szemét törölgette, hüppögött, és nem tudott megszólalni. Később újra kötötte a kendőjét, a fakó, világosbarna haja kilátszott alóla, aztán csak állott lemerevedve, kezében lógatva a sarlót és nehéz sóhaj szakadt fel belőle.

Fillér Bandi feltápászkodott, ivott a csecses korsóból, letette, s kézfejével letörölte a száját. Mereven nézett a messzibe, mintha tudta volna, hogy a pokolba igyekszik.

- Megkeresem őket, kiszabadítom - mondta eltökélten.

- Te szabad vagy - szólt az apósa és megköszörülte a torkát bátorításként -, talán már nem üldöznek, nem keresnek. Mégis inkább nekem kellene nyakamba venni a világot, mert ha elveszejtenek is, nem marad árva utánam.

- Ugyan már, nélkülük nincs értelme semminek, én már nem is vagyok.

- Segítséget senkitől sem várhatsz, nem olyan idők járnak, nincs itt irgalom, aki nem tapsol, az gyanús, annak kampec. Hiszen te tudhatod ezt a legjobban, eleget gyakoroltad, most aztán a bőrödön érzed, hogy kifordítottátok az emberséget, tűzzel-vassal pusztítotok mindent. Ebben aztán utánozhatatlan mákvirágok vagytok.

- Őrültség - csapott a levegőbe a kovácssegéd -, mi lesz így velünk?

- A kiszáradt fa nem hozhat virágot, olyat se láttam még.

- Így van ez, bátyám, pontosan így.

Bandi beszívta a keskeny ajkát, és lehorgasztotta a fejét. Nézte a búzaföldet és a feleségére, meg a fiára gondolt. Könnyes lett a szeme.

- Ha mással történik ez, el se hiszem.

- Lakodalomra nem számíthatunk. Ideje észrevenned, hogy olyan tehenet fejsz, amelyik megdöglött, vagy halva született.

- A bátyád talán segíthetne - mondta a mély hangú Majorné könnyeit törölgetve -, maradt tán még benne emberség. Édes istenkém, hogy miket kell még megérni. Igazam van? - nézett az urára.

- Kis pont ő ahhoz - intette le a kovácsmester -, és kantárt hord a fején... Hová alacsonyodott? Elhajtja a testvére asszonyát és fiát? Micsoda fertelmes világ?

- Mégiscsak a bátyám, a vér nem válik vízzé! - indult el Fillér -, naná, hogy nem!

Apósa erőtlenül várakozott a parcella végében, szikkasztó meleg égette a koponyáját. Mellette Jós Sándor izgett-mozgott.

- Vágjuk, bátyám? Csak ez a kenyerünk.

- Kinek-minek? Erre is felelj, ha tudsz! Nincs már aki megegye, még ha nem is tenyerelne rá az állam. Nincs értelme a kínlódásnak, két ügyefogyott vén bolondért nem szaggatjuk az istrángot, be se fogunk a szekérbe.

- Egyszer csak kiengedik őket, hiszen ártatlanok.

- A sírunkat se találják meg, mert benövi a fű.

- Ha nem aratjuk le a búzát, megbüntetik magát, mert elszabotálja a beadás teljesítését.

- Büntessenek csak! Máshoz úgysem értenek! Büntessenek csak, az a jó, azt igazán kívánom! Hazamegyünk, hogyha keresnek, kéznél legyünk! - mondta elfúló hangon, s a kaszáért nyúlt. - Legalább újra látom a kisunokámat, mit számít akkor, hogy elvisznek? Vigyenek csak, annál jobbat nem tehetnek velem.

Fillér Bandi szürkés-piszkos kezeslábasában, bakancsban talpalt. Bolyongott a gaz és a fűverte határban. Nem akart hinni a szemének, olyan érzése támadt, hogy idegen bolygón botorkál.

"Ártatlanokat nem internálhatnak, biztosan tévedés történt - gondolta. - A fejemet veszik? Az kell nekik? A családomat akkor miért pusztítják? Ki érti ezt az aljas mesterkedést?"

Régen letért a dűlőútról, elhanyagolt földeken kóborolt. Nem látott embereket dolgozni, a parlag területek sokasodtak. Kétségbeesett. A felgazosodott szántók, az elvadult mező ismeretlen vidéket sejtetett.

Lehangoló, üres tanyák maradtak mögötte.

"Hová lettek a gazdák? - gondolta felocsúdva -, hiszen ezek jó termőföldek, eltartották a családokat. Mennyi jószág legelészett erre, amikor cselédeskedtem, alig fértünk tőlük a tanyákon. Se hírük, se hamvuk. Az emberek is hová tűntek innen? Városba húzódtak, biztosabb kenyérre? Kinek kellenek a senkiföldek? A szövetkezet nem bír velük, az állami gazdaságnak sincs elegendő munkaereje. Pusztul az érték, nem hoz termést a szülőföldünk. És csodálkozunk, hogy semmiből sincs elég, hiába a beszolgáltatás, a jegyrendszer, attól még nem gazdagabb az aratás. Az itt az igazi bűn, hogy nem terem semmit a föld, csak tapsot a vezérnek.

Nem ezt akartam, hogy is tehettem volna ilyet?

Miért nem tudtam róla? Miért nem jártam erre? Senki se vette észre? Hiszen tönkretettük ezt a vidéket, az akaratunk ellenére."

Az egyik üres tanya udvarán láncra kötve nyüszített egy kutya, a fájdalmas, erőtlen hangra odafordult, és földbegyökerezett a lába. Hatalmas, csontsovány fehér ebet pillantott meg, ahogy álldogált a kopár udvaron, fölötte a drótra erősített lánc, ami fogva tartotta és pusztulásra ítélte, ki tudja, hány napja már. A kutya nem tudott mozogni, ugatni sem, apró nyüszítésekkel tiltakozott a pusztulása ellen. Zavaros szemét Bandira emelte, közömbösen várta, mi történik, még a farkát sem csóválta meg. A torzzá soványodott fej, a kilógó nyelv, a csordogáló nyál, s a sebzett testet belepő legyek láttán a férfi megundorodott, korábbi szánalmát utálat váltotta fel. De nem tudott szabadulni a látványtól.

Sokára aztán megmozdult. Tétován félrelépett, keresni kezdett valamit. A kutya nem vette le róla a szemét, de nem is nyüszített.

A kovácssegéd a zsebében kotorászott és száraz kenyérdarabot talált. Már-már odalökte az ebnek, de helyette megkerülte a drótpályát, a kúthoz ment s az ütött-kopott vödörbe vizet húzott fel, ivott pár kortyot, megmosta az arcát, s a kezét, vízbe áztatta a kenyeret és visszafordult a házőrzőhöz. A kutyát ugyanabban a helyzetben találta, mozdulatlanul. Lábához lökte a kenyeret, de az meg se moccant, meg se szagolta, meg se nyalta, egy pillanatra sem vette le tekintetét a jövevényről, aki úgy érezte, mintha a szerencsétlen pára irgalomért könyörögne.

- Mit tegyek veled, üsselek agyon? Engedjelek szabadon? Veszett vagy már és elveszett, nem tudok rajtad segíteni.

Elfordult a tanyától.

Másnap, alkonyatkor a kormói tábor drótkapujánál lihegett, ahol egyenruhás rendőr őrködött.

- Be akarok menni - mondta Fillér fáradtan, és a drótkerítésbe kapaszkodott.

- Tűnjön a fenébe! - rivallt rá a csupabajusz őrmester. - Ide a madár is tévedésből repül. Értve?

- A családomat ide hozták, tudni akarok róluk. Engedjék haza őket, hiszen ártatlanok! Miért csinálják ezt velünk? - rázta meg tehetetlenségében a drótkerítést.

- Hunnan veszi a marhaságokat? Aki belül van, annak már neve sincs, dehogy szabadul, dehogy üzen, nemhogy híradással lehetne! Értve? Ez nem lánynevelő intézet, nehogy azt higgye már!

- Biztosan tudom, hogy ide hozták az enyéimet. A parancsnokkal akarok beszélni.

- Lépjen olajra, jó ember, tilos itt ólálkodni! Könnyen azt hihetjük, hogy fel akarja robbantani a tábort, akkor aztán lesz nemulass, az holtbiztos! Hát nem érti, hogy hol van? Nem lát a szemétől?

- A fiamat, és a feleségemet keresem. Bejutok mindenáron, ők mégsem szenvedhetnek miattam. Adják ki őket, s itt maradok cserébe, úgyis rám fáj a foguk, csak velem lehet számadásuk.

- Na, indulás! - A fegyver csöve mozdult. - Háromig számolok és lövök! Értve? Hiába vartyogok magának, csak nem érti, hol van? Innen csak egy út vezet, azon akar haladni?... Egy... kettő... akkor aztán tényleg lőttek a családnak...

Bandi elhúzódott. Távolabb, a csatorna partján lefeküdt a fűbe, s tudta, hogy az övéit megtalálja. Nem ilyennek képzelte el a fogadtatást. Tépkedte a sárgára száradt füveket, nyugtalanság és várakozás vett erőt rajta. Érezte, hogy meg-megremeg, a keskeny és vértelen ajkát beharapta, szőrös kezét rászorította és csak nyöszörgött jó darabig. Tekintete elborult, mély barna szeme eszelősen meredt a tábor irányába. Megcsikorgatta a fogát. Majd erős, vastag ujjaival belemart a lágyabb partba, kitépte a földet, és a messzibe vesző drótkerítés felé dobta.

Vinnyogó hangon tört elő belőle: - Úgyis kiszabadítalak benneteket, még ha beledöglök is!

Tehetetlenül fetrengett a földön és a múltjában keresett menedéket, kezdte végiggondolni, mi is történt a faluban, hogyan juthatott idáig, s főleg talál-e megoldást a bajára?

A földosztás úgy megbizsergette az embereket, hogy madarat lehetett velük fogatni, szinte belázasodott a falu, ásóval-kapával estek a földnek, hiszen az igavonó barmok, a gépek elpusztultak a háborúban. A termés is silányka, de a remény az égig nőtt. A pártok megalakultak, meghirdették a programjaikat, és a kommunisták, amit ígértek, megtartották. Kész csoda, de hónapok alatt a romokon új élet sarjadt. Kivétel nélkül érdeke volt minden embernek, hogy ne legyenek járványok, tiszta levegőt szívjanak, tiszta vizet igyanak, eltakarítsák a romokat, termeljenek a bányák és a gyárak, az élet újra élet legyen! Hittek egymásnak.

A falujárások is micsoda jó politikai tőkét jelentettek, vasárnaponként teherautón érkeztek a munkás fiatalok, segítettek javítani ekét, boronát, gépet, háztartási eszközöket, este kultúrműsort adtak, szakmai tanácsokat, tapasztalatokat az ifjúságnak, a pártszervezetnek is, hogyan harcoljon a reakció ellen, mik a legfontosabb feladatok! Csordás Mihály is akkor járt először a falujukban. Következetesen képviselték a szegénység érdekeit, nem lehetett azt mondani a pártmunkásokra, hogy fizetett forradalmárok, hiszen ingyen dolgoztak, öntudatból, a kenyérrevalót máshol, más munkán kellett megkeresni. Fillér Bandi szerencséjére az apósának, Major Istvánnak volt elég munkája, tartaléka is, nem szorult soha máshová napszámba, az Unra-csomagok kunyerálására, mezítláb se járt, se rongyos ruhában, mert Majorné élelemért csereberélt ruhaneműt, textíliát. Micsoda nagy munkát jelentett a jó forint megszületése. Hány kétkedőt sodort közéjük. Fillér akkor úgy érezte, hogy egy nagy csoda közepébe került, s nem győzte kapkodni a szemét, hogy a semmiből a két kezük erejével mi mindent megépítenek. Úgy érezte, hogy dalolni lenne kedve.

Az iskolák is szélesre tárták a kapuikat. A fiatal munkás-paraszt gyerekek funkciókhoz jutottak, katona- és rendőrtiszti egyenruhába bújtak, traktorosoknak jelentkeztek, és ipari tanulóknak. A Fő tér államosított üzleteiben egyre több árut kínáltak, a Grómusz-testvérek kocsmájában nemcsak csapnivaló szalmabort, de rumot és kevertet is mértek, a mozi hétvégeken játszott, és bálakat is sűrűn rendeztek, a Népkörben, a Kisiparosok Testületében, a Parasztpárt helyiségében, micsoda hangulatos szüreti bálak voltak azok, még talán kakaskodások is előfordultak, csillogtak a fényes csizmák, ropták a csárdást, máskor öntevékeny színjátszó csoport adott műsort, bemutatva a János Vitéz-t. A kiskocsmákat még nem államosították, néhány kisiparos kétségbeesetten próbált a szakmájából megélni, a Fő-téren két kerékpárjavító hosszú évekig küszködött a lanyhuló érdeklődéssel, a növekvő adózással, de a Rózsa cukrászda, a fodrászmester, a vegyeskereskedés is bezárt előbb-utóbb, az állam bekebelezte ezeket. A bizalom mégis, még mindig, összekötötte a falut.

Megtépázta azt eléggé a tsz-szervezése, hiszen leginkább a hajdani cselédek, a semmitlenek verődtek a Csordás Mihály lobogója alá. Fillér Bandinak akkor kezdett torkára akadni a falat, amikor az állam mérhetetlen mohósággal falni kezdte a parasztok zsírját, szívni a vérét; beadás, beszolgáltatás, adó, begyűjtés, kuláklista, szaporodtak a szankciók, a terményforgalmihoz állandóan zötyögtek a szekerek, nem pedig a piacokra és a vásárokra. A lelkesedést, az önkéntességet, a kötelezettséget felváltotta a parancsolgatás, a szigor, a félelem. Pedig itt aztán hatalmas piacok voltak azelőtt, annyi aprójószág, gyöngyöstől a pulykáig, hogy az ország messzebb vidékeiről idejártak a felvásárlók és soha egyetlenegy alkalommal sem fordultak vissza üres teherautókkal. A falu közepén, a községháza előtt a hatalmas piactér roskadozott, 63 kofa ügyeskedett, hogy a tanyákból, udvarokból felszállított áru napnyugta előtt már a teherautókra legyen pakolva. Külön területe volt a baromfinak, az iskola előtti részen, külön a tej- és tejtermékeknek, az aprómagvaknak, a kismalacoknak és a zöldség-gyümölcs féléknek, amelyekből a táj eléggé mostohán fizetett. Heti két alkalommal tartották a terülj asztalkámat, s a piac ezekben az években társadalmi jelentőséget is szerzett, még olyanok is felballagtak a Fő-térre, akiknek semmi eladnivalójuk nem volt, vásárolni sem akartak, de ismerősöket láttak, információkat cseréltek, tájékozódtak az árakról, a politikáról, s megalkudtak valamire. A kocsma, a Rózsa cukrászda, de a többi bolt is dugig megtelt, ünneplőruhás parasztok itták az olcsó lőrét, veszegették az édességet, és vásárfiát, a falu akkor igazán élt. Még a templomba járás is elhalványult a piac mellett, mert ugyan vasárnaponként díszbe öltöztek délelőttönként a falusiak, ám egyre kevesebben, mert az isteni gondviselés sem anyagi, sem erkölcsi tőkét nem jelentett többé, már pedig az élelmes falusi nép az első pillanatban kiszagolja, miből, milyen haszna lehet. Hová lett az a rengeteg áru? - töprengett Fillér Bandi.

A piac fokozatosan sorvadt el, viszont annál hangosabbak lettek a híradások, a tervteljesítések, a hároméves terv, az ötéves terv, a számok ugrálgattak, de mindig magasabbra, fel az égig, és a Fő-tér fáira szerelt hangszóró egyre harsányabban osztogatta a bírságokat, büntetéseket, már előző nap a falu tudtára adta, hogy milyen büntetést is kap a kulák másnap, amiért még mindig nem hordta ki a trágyát a saját udvaráról, és ezzel a népgazdasági terv teljesítését akadályozza. Hűbelebalázs módjára bezáratták a kisiparosok műhelyeit, a kiskereskedők boltjait, a kocsmákat, a kereskedőket a megbízhatatlanok listáján szerepeltették: szaporodtak a kulákok, az egyéb osztályidegen névsorok, és az osztályöntudat jegyében egyre több és egyre elviselhetetlenebb terheket akasztottak a falu nyakába. A vak is észrevehette volna a változást, hiszen egyre többen és többen kapaszkodtak fel az éjszakai vicinálisra, hogy a fővárosban találjanak megélhetést, sem a föld, sem a szülőház már nem tudta megtartani őket, eladósodtak. A végrehajtó szaporázta a lépteit, vitte, amit még találhatott.

Fillérnek meggyorsult a szívverése. Váratlanul, de annál tisztábban vetítődött elébe egy kép, amelytől most még a torka is kiszáradt. Szép elvtárstól, a járási titkártól érkezett a parancs. Már a telefon rosszat sejtetett, s ahogy ő bejelentkezett, mint községi párttitkár, már záporoztak is a kérdések.

- Hogy állnak a tervteljesítéssel, Fillér elvtárs?

- Igyekszünk és mindent megteszünk, titkár elvtárs.

- Az kevés. A járás élen kell, hogy járjon. A maguk faluja legyen a legjobb.

- Megpróbáljuk.

- Ellenőrzi a vetés teljesítését, Fillér elvtárs?

- Ellenőrzöm.

- Szankciókat alkalmaz?

- Még nem tartottam szükségesnek.

- Ez ám hiba, Fillér elvtárs. Érezzék és tudják, hogy keményen bánunk azokkal, akik a tervet szabotálják. Az ellenséget köztünk kell keresni. A jelentésekből azt látom, hogy más vidékeken már befejezéséhez közelednek a vetések.

- Az lehetetlen. Az csalás és szemfényvesztés.

- A párt soha sem hazudik, Fillér elvtárs. Inkább a maga módszereiben keresse a hibát!

- Sok helyütt még vetőmag sincs.

- Nem ez szerepel a jelentésekben. Hová lett, amit erre a célra meghagytak? Kámforrá változott?

- Megették.

- Inkább eladták, vagy felzabáltatták a jószágokkal, ismerjük a spekulánsok módszereit. Nézzenek szét a házakban, van azokban vetnivaló, még fölösleges is!

- Ez ellenzést vált ki a falvakban, ellenkezést.

- Majd összegyűjtjük a hőzöngőket. Értette a politikai parancsot?

- Értettem.

- Szabályosan vegyen részt az akcióban, minden szem búzát elkobozni, a vetést november 7-re befejezni, különben szedheti maga is a sátorfáját. Nincs pardon, nem bánunk kesztyűs kézzel a szabotálókkal, ha kell vérrel és verejtékkel is, de a tervet túlteljesítjük. Így mérjük a legnagyobb csapást a reakcióra. Minden illetékes elvtársnak hasonló parancsot adok, felrázom én ezt a járást Csipkerózsika álmából. Megértette?

- Megértettem.

Az akció során a Tisza-menti falvakban begyűjtötték a padlásokon tárolt gabonát. Fillér Bari Ödönnel alkotott egy párost. Megkapták a címeket, egy parasztszekeres kocsival irgalmatlanul menni kellett. Vitték a pisztolyukat is. Akkor kopogtattak Kovács Péter faluszéli, nádas házában. Földes szoba, konyha, kicsi ablak és régimódi bútor. A veterán egyedül élt, kevés nyugdíját porciózgatta a szűkös napokra.

- Na, öregapám, te is kulák vagy? - támadta le hirtelen Bari.

- Kommunista.

- Ne jártasd már a mocskos pofádat, hát akkor mink kik vagyunk?

- Idegenek.

- Ha maga kommunista, és mi is kommunisták vagyunk, akkor könnyen megértjük egymást. Igaz? - kérdezte Fillér.

- Meg. Én veterán vagyok, három tagkönyvet őrzök.

- Búzát is?

- Azt is.

- Mennyit dugdosol?

- Nem dugdosom én, a padláson tartom. Nincsen rejtegetnivalóm, ebben a rendszerben miért lenne? A pártom előtt? Megnézhetitek bátran.

- Azért jöttük - szégyellte el magát Fillér.

- Ne totojázzunk, öregapám. Mutasd csak szípen, mi majd elintézzük a többit!

- El akarjátok vinni?

- Az a parancs.

- Az én búzámra is szükség van? A veterán búzájára?

- Ne hamukázz mán, öreg! Indulj a padlásra!

- Tényleg kommunisták vagytok? A párt küldött titeket?

- Mír? Nem azoknak nézünk ki?

- Nem mondanám. Hiányolom a lelkesedéseteket. Amikor a párt feladatra szólít, annak örüljetek, ti meg csak nyimnyámkodtok. Pedig tudja azt pártunk, hogy mit csinál - állt fel Kovács Péter a kanapéról, s elindult a padlásfeljáróhoz. - A vetés ideje van, jó mag kell a földbe, csak az a baj, hogy nincs elég. Helyes, ha összegyűjtitek, mert ebből terem az új kenyér.

- Te aztán öntudatos vagy - esett le az álla Bari Ödönnek -, még ilyet sem pipáltam.

- Mindig azt cselekedtem, amit a pártunk akart. És soha nem bántam meg, még a reakció börtöneiben sem.

Ahogy felértek és jobban kinyitották a szemüket, egyetlen egy teli zsákot láttak. Arról a padlásról talán még az egerek is hiányoztak.

- Ennyi az egész? - ütődött meg Fillér.

- Mit vártál? Nem vagyok én báró, vagy ilyesmi, de szívesen adom, kitisztítjátok és vethetitek.

- Szemetes - mondta Fillér, mert nem akarta elvinni azt az egy zsákot.

- Kitisztítjátok.

- Lökd a vállamra! Még rámsütik, hogy az ellenséggel paktálok.

- Vigyétek csak és mondjátok meg mindenkinek, hogy ezt a veterán küldi, akire mindig számíthatnak, még soha nem hagyta cserben az ügyünket.

- Megmondjuk - hagyták ott az öreget.

Fillér Bandi az emlékektől összerándult.

Az este bontogatta szálait. A rendre kaszált lucerna édes szaga szállt. Az istálló ajtaja feketén tátongott, a Jézus Szíve tábor vacsora utáni létszámellenőrzésre várt.

Az apró zörejek elhallatszottak egészen a kovácssegédig, aki most felemelte a fejét és minden idegszálával figyelt. Sötétedés előtt nem akarta megközelíteni az internáló tábort, biztos akart lenni a dolgában, hogy a szeretteihez jut, fizessen is érte bármi árat. Ha kell, akkor hason csúszik odáig a gát tövében vagy a kanálisba gázol és elnyeli a víz, de ott lesz már nemsokára.

"Mit csinálhat itt a fiam? És Rézi? Jut-e betevő falat nekik? - a gondolattól újra elkeseredett. - Ha velük leszek, mégse halunk éhen."

Testvére a táborban szintén a családjára gondolt. - Otthon vajon mit csinálnak? - kérdezte, ahogy ott ültek egy horpadt szélű stráfszekérnél, páran aludtak a száraz szénán őrségváltásig.

- De szeretnék köztük lenni!

- Mit csinálnának? - csettintett nyelvével a kreolbőrű Bari Ödön -, móringolnak, meg piálnak. - Hirtelen a hónaljához kapott, s kiadósan vakargatta. - Minket meg a tetű esz meg.

- Bogarat fogtál?

- Azt ám, nem is amit szeretnék - vigyorgott szellemességén a cigány.

- Na, akkor hordókkal hordhatjuk a petróleumot, kopaszthatjuk őket. Mindenki fürödjön, a gyerekek kivételével. Külön a nők, külön a férfiak! Nincs pardon, lubickoljon még a félhalott is.

- Értettem.

Megriadt a tábor. Az őrök kurjongtak, lábdobogások verték fel a csendet, fojtott kiáltások, nevetések, férfitestek csobbanása. Bari a csatorna partján sétált, komoran ügyelte, hogy mind megmosakodjon, tetőtől talpig.

Meztelenül, ingben, gatyában, kombinéban, bugyiban fürödtek, formás női testek villantak tejfehéren, omlott hajkoronák, öregséggel vert csontok, görbe hátak, löttyedt bőrcsomók, feszes combok, kemény mellek, vállas férfiak, göthösek, vékony lábúak, éles bordájúak, eres karúak és petyhüdtek. Meztelenségüket mutatták.

Sajtos Flórián hosszú, fekete gatyában, félmeztelenül tétovázott a csatorna partján, belecsússzon-e a vízbe? Elsatnyult lábait a lötyögős, bő szárú alsónadrág elrejtette, a felsőteste és a feje így aránytalanul nagyobbnak tűnt. Végül a fia vállába kapaszkodott, és úgy ért a vízbe, ott azonnal feltalálta magát, csapkodott a kezével és nem süllyedt el.

- Néked lennék, ki se igyekeznék, hisz most igazi emberre hasonlítol - szellemeskedett az őrmester, és a patikushoz fordult, aki a csúszós part tövében lötybölte a lábát, irtózott a felkavart víztől, undorodott a hízott kecskebékáktól, vízisiklóktól, a csatorna átható szagát az orrában érezte. Térdig gyűrte a nadrágja szárát, könyékig az ingét, óvatosan emelgette a talpát, lejjebb ne csússzon!

Akkor pillantotta meg Barit, aki a közelében terpeszkedett, kezét a csípőjére tette, pisztoly csüngött a derekán, szélesen vigyorgott, elefántcsont-fehéren villogtak a fogai, s örömmel indult hozzá.

- Fene bele, kérem, megfürdet - motyogta a patikus -, belefojt, ha ellenkezek. - A felismeréstől hideg veríték lepte el. - Istenem, légy velem.

- A lószaros testedet fílted? Méltóztassál kezet mosni, nagyságos sorstársam - közeledett dühösen, megállíthatatlanul. - A bilit hordom alúlad - mondta, s a lábával vízbe taszította az öreget, aki eszeveszetten csápolt, hörögve levegőért kapkodott, végül leállt a kanális alján. A víz mellbimbójáig ért. Félelme hirtelen elmúlt, összeszedte magát, hogy a cigány ne alázhassa meg jobban.

- Most mán imádkozhatsz - szólt Bari, és a lányok, asszonyok csapatához lépett. Szégyenlősen kapkodták a kezüket maguk elé a nők, de lassan-lassan legyőzték a szemérmességüket, és visongva, fröcskölve csapkodták egymásra a vizet. Fekete Ibi kerek, kemény melle rázkódott a futás közben, gömbölyű csípeje fénylett a korai holdfényben, s ahogy a kanálisba ugrott, az őrmester jól látta sötét szőrzetét. A torka kiszáradt, a lélegzete elakadt, s nem tudta a lányról levenni a szemét. Legszívesebben utána gázolt volna, hogy a karjaiba kapja és addig nyomorgassa, élvezze a testét, amíg ki nem fogy a szuszból. A lába már-már mozdult, de még idejében meggondolta magát, és átbillent a hatalmaskodás pózába, azt hitte, így talán imponál a lánynak, s előbb-utóbb elkaphatja egy-két fordulóra.

- Figyel a krampusz, lányok! - évődött Terike.

- Víge a bolhacirkusznak, létszámellenőrzísre sorakozni! - kiabálta az őrmester, és figyelte a törölköző, öltözködő nőket. Üveget vett elő a zsebéből, s kortyolt a méregerős italból. - Titeket nem lehet józanul nízni, ilyen szíp lánykákat még nem öleltem.

Fillér Bandi a csatorna mellig érő vizében észrevétlenül jutott a táborba, az öltözködő asszonyokhoz. Felesége szőke haját igazgatta, a sima, leeresztett zuhatag derekát verdeste. Ahogy meglátta a csuromvizes párját, örömmel szaladt a karjaiba.

- Édes uram - küszködött könnyeivel -, de jó, hogy jöttél!

- Végre veletek vagyok - mondta elérzékenyülten a kovácssegéd. - Bandika hogy van?

- Lefogyott, de nem beteg.

Akkorra ért hozzájuk Bari Ödön, vadul forgott a szeme, s a pisztolyához kapkodott.

- Te mit keresel itt? Robbantani akarsz?

- A családomat.

- Elbújtál előlünk és most idetolod a mocskos pofádat a táborba? - ráncigálta a fegyverét dühösen. - Nincs üresedís, a létszám teljes - ordította a cigány, pisztolyával és a gumibottal püfölte a Bandi fejét, s arcát. - Tíged a másvilágon várnak!

- Ne üsse! - kapaszkodott a karjába Terike. Csak a bugyija volt rajta, a formás, kerek melle keményen remegett a mozdulatoktól, karcsú és lányos termete most tűnt ki igazán. - Agyonveri! Hallja maga őrült? Még agyonveri!

Fillér Bandi már nehezen látott a vérétől, ájulás környékezte, de az őrmester kisujját a fogával kettéharapta.

- Az anyád keserves istenit! Még mindig ílsz? - ordította az, és vadul ütötte tovább, hiába ráncigálta az asszony.

A parancsnok futva érkezett.

- Ne bántsd! - ordított már messziről. - Elég legyen!

- Mert a rohadt testvíredet csípelem? A kulákbarátot?

- Rohadt a maga anyja, aki világra szülte - hörögte az asszony, és a szétszakított ingével törölgette az eszméletlen férje sebeit. Aztán szinte eszét vesztette. Leborult a férjére, és öklével verte a földet, hisztérikusan kiabálva: - Hogy lehet ilyet csinálni? Ember az ilyen? Dehogy ember, inkább állat! Rohadt, cigány állat!

- Kuss, te kulákringyó!

Fillér Gábor megmerevedett a döbbenettől. Nézte a vérben fürdő öccsét, s a torka elszorult. Egész testét ellepte a verejték, a tenyere is nedves lett hirtelen. Nehezen összeszedte magát, aztán kiszakadt belőle a felhördülés: - Még egy szó és véged! Nem tűröm az önkényeskedést! - nyúlt a fegyveréhez. - Megértetted?

- Értettem, parancsnok bajtárs! - szelídült meg hirtelen a cigány, és vigyázzba merevedett -, de kém ez, és fel akarta robbantani a tábort.

- Mivel? A vizes bakancsával? - mutatott a földön fekvőre.

- Ettűl az is kitelik. A kezemet is megharapta.

Amikor már Bandi észhez tért, a tábor kapujánál feküdt, a frissen húzott drótkerítés tövében. Véres, nedves ruhája a testére tapadt, az arcán leszakítva lógott a hús, a fején púpok dudorodtak, repedések, s lucskos haja a szemébe csüngött.

Bari még bosszúsan állt fölötte, szétterpesztett lábbal, csonka ujján fehér kötéssel.

A törzsőrmester távolabb osztogatta a parancsokat.

- Vigyék az államvédelmisekhez. A vizsgálat kideríti, hogyan került ide, és mi legyen a sorsa, erről én nem dönthetek.

Józsa Bálint kocsijára lökték. Még sokáig hallatszott a szekérdörgés az elnehezülő éjszakában.

- Megint találkoztunk - motyogta kárörvendve a kocsis. - Szép kis viszontlátás! Tudnak maguk örömöt szerezni, ahhoz kétség se férhet!

Fillér Bandi nem válaszolt.

A kihallgatáson zúgó fejjel, lüktető sebekkel jelent meg, bilincsben. Az udvaron nagy fekete poros gépkocsit pillantott meg a fenyőfák mögötti úton, s a kovácssegéd arra következtetett, nem lehet akárki ilyen paripával, még ha idáig szalajtották is. Talán szerencséjére szolgál, s kiengedik a családját, ha kiderül, hogy tévedésből hurcolták el őket. Komikus, hogy mindez a saját falujukban történik, de ezen nem tudott derülni.

A hideg berendezésű irodában Kun Sándor figyelmesen mérte végig, ismerősként, de azért gondolkodott, korábban milyen dolga is volt ezzel az alakkal. Nem olyan név, hogy könnyen felejteni lehet, a pénzről észben tartja az ember. A testvérét ő javasolta előléptetésre. Ez meg párttitkároskodott, de összeszűrte a levet az osztályellenséggel: talán nem használt neki a lecke? Pedig ha behúzza a fülét-farkát, senkinek nem jut eszébe, de nem, ugrált, leveleket gyártott, kivizsgálást követelt. Barit azért kellett a rendőrséghez átirányítani. Akkor adta le ez az alak a pisztolyát, de a tagsági könyvét elrejtette. S újra csak bajt kavart, nem nyughat a fenekén? A táborba lopakodott? Tisztelni kell az igyekezetét, megérdemli, hogy ott maradjon. Jó kis szórakozás következik, a jelentésekből ellenőrizheti őket.

- Most meg mi lelte, a falnak ment? Öngyilkos akart lenni? Nem elég az irka-firka, magával mindig történik valami? Igazán mozgalmas életet él.

- Megvert az embere.

- Rágalom! Válogassa meg a szavait, mert lecsukatom, hogy többé nem kap jó levegőt! A kabaré ideje még késik, nem vette észre?

- Ugyan már, talán magam csaptam szét a fejemet? És éppen Kormón, jobb helyet nem találtam?

- Itt minden elképzelhető, ha úgy akarjuk. Diverzánsnak hihették, kémnek. Különben mit keresett arra, eltévedt a nyári éjszakában?

- Engemet diverzánsnak? Talán nevettetni akar? Hiszen együtt dolgoztunk a pártban - simította meg fájó homlokát Fillér.

- Az nem számít: mi mást keresett ott? Légyottra igyekezett? - járkált Kun a kopár irodában. A kovácssegéd elé állt, hosszasan nézegette a sebeit. Aztán elfordult, eszébe juthatott valami, mert elégedetten jobb öklével bal tenyerébe csapott. - Gondolkozzon már ember, mondjon elfogadható érvet, különben azt hiszem, hogy fel akarta gyújtani a tábort, és kénytelen leszek börtönbe csukatni! Garantálom, hogy válogatott társaságba kerül.

- Ott van a családom, látni akarom őket, és kiszabadítani.

- Sokat képzel magáról, sokat markol és keveset fog. Ezek nem irka-firka dolgok! Feléri ésszel, hogy mire megy ki a játék?

- Tapasztalom, naná, hogy tapasztalom.

- Akik oda jutottak, oda valók! Maga meg megtámadja az őrmestert, micsoda eljárás ez? Kommunista a kommunistát? Úgyis szeret firkálgatni, miért nem kérvényezte, hogy utánuk mehessen! Azt még méltányolnám is - mondta Kun félreérthetetlen hangsúllyal -, de harapdálni a szolgálatot teljesítő rendőr ujját, az mégsem járja! Már azt sem csodálnám, ha arról akarna meggyőzni, hogy a demokratikus rendőrség és az államvédelmisek ütik-verik az embereket és ártatlanokat kínoznak. Nem vagyunk mi emberevők. Vagy azt hiszi?

- Velük nincsen bajom - mondta meggyőződés nélkül Bandi, kezeslábasára nézett mereven, a vér rozsdabarna foltjaira és szégyellte, hogy hazudott. - Csak egy lüke tahóval. Olyan hülye, ha tarkón lőnék, akkor is állva maradna. Az ilyen nem való a mozgalomba.

- Maga szabad - tárta szét kezét az őrnagy. - Az elfogató parancs lejárt, sétálhat kényére-kedvére, de a tábort kerülje!

- Ugyan már, miféle szabadság az? A táborban nagyobb szükség van rám, az enyéim között, mint itthon a faluban.

- Ha annyira akarja, oda vitetjük - mosolygott szélesen az ösztövér, horgasorrú nyomozó. - Örülünk az önkéntességnek, azt igazán sokra értékeljük, ha valaki öntudatból cselekszik. Saját kérésének engedünk.

Zörgött a Józsa Bálint szekere, a két sovány ló kocogott. Az öreg lapos pillantásokkal méregette a kovácssegédet, ahogy hátra-hátra fordult, de nem szólt. Szabó őrmester ült mellette a bakon.

Fillér is hallgatott, lehunyt szemmel feküdt a derékban.

"Ezektől is megkaptam a fekete levest, amazoktól is - gondolta -, igazán nem panaszkodhatok. Micsoda hitvány alakokban bízik az ember, ha hitre van szüksége, és társakra. A végén meg úgyse marad mellette más, csak a család. Vagy a keserűség szól belőlem? És meg tudom-e mindezt bocsájtani?"

Poroszkáltak a lovak. A hőség elviselhetetlennek tűnt. Az ég tiszta kékjén semmi felhő. A szekér felverte az út porát. Az aszály megviselte a növényzetet, furulyázott a kukorica, már elveszítette harsogó, zöld színét, fonnyadt a levele, szürkén száradt, úgy tetszett, összeesett, már csak egyet akar, visszazsugorodni egészen a földbe. Az új fogoly szótlanul meredt maga elé. A szekér meg-megdöccent, a kerekek szétnyomtak egy göringyet, belekaptak a régebben, eső után felvágott járatba, s a mély keréknyomban gurultak tovább.

Bandi lehunyta a szemét. Nem akart most a táborra gondolni, s az utóbbi idők elkeserítő hónapjaira, a messzi múltba, a cselédházakig rázta vissza a zötyögő szekér. Nyári búcsúkor a bicegő Fillér Gábor, szűkszavú apja lőcsöskocsira rakta a porontyait, lurkóit, és bevitte őket a faluba, lássanak csodát! Az volt aztán a világ eleje és a közepe. Amíg él, ő sem felejti. Szinte látja ma is önmagát, girhesen, kopaszra nyírt fejjel, fekete klottgatyában és kitáguló, fénylő szemekkel. A piactér hangossá vált azon a napon, céllövöldét és körhintát állítottak fel, szomorú trombita szólt, egy nagy dob kíséretével, hangosan dörrentek a lemezfigurák egy-egy találat után a céllövöldében, a kopott paprikajancsi, a vaddisznó, az őzike, s a boldog nyertesek similabdát, papírrózsát, papírdudát, papírcsákót, babát és vékony, gumin csüngő agyagmajmot választhattak. Rövid és boldog nevetéssel telt meg a poros piactér, s ünneplőbe öltözött fiatalokkal. A mozit is kinyitották, a Fényesben zene szólt. Savanyúcukorkát, vízzel kevert málnát, pattogatott kukoricát, mézeskalácsot, törökmézet is árultak a sátrak alatt. Micsoda tömény hangulat teremtődött a téren, most is úgy érzi, hogy csak a kezét kell kinyújtania és belemarkolhat, a szájában érzi a törökméz ízét, és az akkori boldogság átjárja a testét, az egész nap aranyragyogása.

Mindig a mozi sarkához szaladt, fellépett a lépcsőre, s onnan belátott az üvegablakon az előcsarnokba, a pénztárhoz, mégis inkább a betonjárdán sétálókat nézegette. A legnagyobb zsivajban is ábrándozgatott; ha ő felnőtt lesz, ingyen engedteti be a gyerekeket a moziba.

Hol van az az ingyen-mozi?

És hová tűntek emlékezetéből a feketeruhás, zsolozsmázó asszonyok? Akik a római katholikus templom udvarán gyülekeztek a körmenetre. Rájuk miért nem gondol? Ha elfelejti őket, már nem is voltak?

- Hogy van, Fillér sorstárs? - kérdezte csendesen a muszáj-kocsis hátra fordulva.

- Élek.

- Még szerencse, hogy megtalálta a családját.

- Az.

"Jól ellátták a baját - gondolta Józsa úr -, ezektől minden kitelik, ha a saját fajtájukat így csépelik. Felfelé mutatják ám az öntudatot, vége sincs a tapsolásnak, minket meg eltaposnak. Mikor, hogy fújják nékik a trombitát! Ennek talán használ is, elpárolog fejéből a gőz és rendes ember lesz megint, megtalálja a helyét, ahová való!"

A szívszorítóan sivár táborban kevesen dolgoztak az építkezésen, a többség szerte a határban. Apró gyerekek csellengtek, báván bámultak a kocsira, köztük Bandika is.

Bari Ödön ugrott elsőnek a fogathoz, s a parancsnoknak jelentette.

- Meghozták az új lakót, a drágalátos testvíredet.

- Semmi heveskedés, még egy túlkapás, és szedheted a sátorfádat. Tedd a dolgodat!

- Értettem - nyelt csalódottan a gumibotos.

- Szedd rendbe magadat - mondta Fillér Gábor testvérének remegő hangon -, valaki megmutatja a fekhelyeket!

- A fiam - intett az új kitelepített a gyerek-csoportra, ahonnan már szaladt is hozzá Bandika. - Majd a kedves fiam.

Szeretettel fogta meg gyermeke tarkóját, közel húzta a piszkos kezeslábasához. A fiú pityergett. Nem mert az apjára nézni, mert meglátta a véresre vert arcát, a kék foltokat, a bedagadt szemeket, s mindjárt reszketni kezdett, és hangosan zokogott. Ezért inkább a combjához simult, és a szemét szégyenlősen a földre sütötte, úgy nem rázta annyira a zokogás.

Megindultak az istállóba. A kovácssegéd gyengéden simogatta gyereke fejét. Elérzékenyült, de tartotta magát és visszaszorította a könnyeit. Érezte, hogy a teste meg-megremeg, s a torkában gombóc nőtt az idegességtől.

- Édesapukám, úgy örülök, hogy jöttél - szólt jóval később a fia.

- Hamarabb nem engedtek.

- A rendőrök rád is vigyáztak?

- Naná, nagyon is.

- Félsz tőlük?

- Nem, eszem ágában sincs. Te talán félsz?

- Félek, mert kiabáltak, meg kutyákkal járnak, meg lövöldöznek, hiába Gábor bátyám a parancsnok, mégis félek.

- Most?

- Most nem félek, mert itt vagy és megvédel mindenkitől, még a kutyáktól is. Az arcod mi lelte, megvertek?

- Elestem, az volt a hiba.

- Fájt?

- Az igazi férfinak semmi sem fáj.

- Nem? - csodálkozott a gyerek, miközben az istállóhoz értek -, tényleg nem fáj, vagy csak nekem mondod?

- Nem hát - nyomott barackot a fejére. - Vagy gyáva lennél, az én fiam gyáva? - kérdezte szelíden. - Azt mégsem hihetem.

- Nem nagyon, csak kicsikét.

Fillérné Major Terike futva érkezett. Az öröm és a szaladás kipirosította az arcát, s a melle remegett a ruha alatt, kék szeme kerekre tágult és sütött belőle a szeretet.

- Jó, hogy itt vagy - súgta, és zokogva borult a nyakába -, mi lenne vélünk nélküled, édes uracskám?

- Nem tart ez soká, meglátod - simogatta és csókolgatta, ahol csak érte.

- Nem hát, csak a sírig, az édes bátyád már eligazított bennünket, hogy mire számítsunk. És az nem a felhőtlen boldogság, ha jól értettem mondókáját.

- Én nem akarok meghalni, mint a Barika - szepegett a gyerek, majd felkapta a fejét, s riadtan bámult a tábor közepén csellengő farkaskutyás és gumibotos rendőrökre. Az arca megnyúlt, a szeme lekarikásodott, a hasa pedig felpuffadt a rossz víztől.

- Ennivalót hoztál? - rángatta meg az apja nadrágját.

- Nem.

- Pedig éhes vagyok - kiáltotta és futásnak eredt. Terike az istálló közepére vezette a férjét. Lefeküdtek.

- Járkálni tilos! Ez a mi fekhelyünk, rongyokkal rekesztettem el.

- Féltetek?

- Éjszakánként felriadt Bandika, de hozzábújtam a dunna alatt és együtt szuszogtunk. Viharlámpát vetettem Józsa sorstárssal, hogy a gyerek ne féljen! Szerettem volna, ha szabadon maradsz, de azt is, hogy mellettünk legyél, hékás!

- Te is féltél? - kérdezte, miközben arra gondolt, hogy Teca ezzel a szóval szokott kedveskedni neki.

- Én is.

- Mitől?

- Mindentől.

- Így jobb lesz most már, mi az, hogy, legalább együtt vagyunk.

- A tehenünket leltárba vették, papírt is adtak róla, a párnába rejtettem. Pénzt is dugtam a ruhák közé - simogatta az ura kezét és csorgott a könnye. Aztán hamarjában a sebet tisztogatta.

- Ügyes vagy.

- Számít is az? Valahányszor a fiamra nézek, megszakad a szívem: őt miért büntetik, kinek ártott? Nem tehet róla, hogy éppen ebbe a rakás szerencsétlenségbe született - vált sírósabbá az asszony hangja. Ahogy a férje rápillantott, az ól homályában is jól látta, hogy krétafehér az arca és szeme alá fekete árkokat tört a megpróbáltatás.

- Ne félj, minden megváltozik, jóra fordul! - ölelte át és megcsókolta a homlokát.

- Nem engednek el minket soha többé, elkaparnak, mint a kutyákat.

- Tévedsz, egyszer hazamegyünk. Addig is segíts, hogy elviselhetőbbé tegyem az életünket! - szívta be keskeny ajkát Fillér Bandi, s a hangja elárulta a határozatlanságát.

- Hírmondónk sem marad, édes uracskám - bújt közelebb a megriadt asszony, zöld fejkendőjét kibontotta -, ez a puszta nem arra való.

- Mitől ijedt meg a fiam? Mi történt veletek?

Egy csontsovány, hatalmas, fehér kutya szegődött a Bandika nyomába. Alig vánszorgott, csak apró nyüszítésekre futotta már az erejéből, de ahogy meglátta a gyereket a csatorna partján téblábolni, lecövekelt előtte és figyelt rá hűségesen, a fiú nem nyúlt hozzá, inkább megijedt a sebzett bordájú kutyától, pedig az szelíden viselkedett, még a farkát is csóválgatta. A gyerek beszaladt az ólba, kenyeret kért Terikétől, aki mániákusan rejtegetett egy kenyércsonkot. Tört belőle.

Akkorra már az ól ajtajához vánszorgott a kutya, és erőtlenül lerogyott a földre. Nem fogadta el még a kenyeret, nem akarta megenni, de ahogy Váradi Misike is a közelébe merészkedett, meg a többi kölyök, a kutya elnyelte az összenyálazott falatot és a szeme hálásan felragyogott. Nyüszített örömébe.

- Hé, srácok, figyelitek? Pontosan olyan jámbor ez, mint egy barika!

A kölykök megbátorodva szólongatták, és óvatosan nógatták, mert riasztotta őket csontváz soványsága. Akkor ért oda Bari Ödön a farkaskutyájával: - Kapd el! - kiáltotta a farkasivadékra, s az azonnal a Barikára rontott, aki már el se sompolyoghatott. Szembefordult a kitenyésztett vérengzővel. Félelmetes és szánalmas látvány volt: a Barika ereje utolsó megfeszítésével küzdött.

Egy pisszenés nem hangzott el. Néhányan végignézték az egyenlőtlen harcot. A kutyák acsarítottak, nyüszítettek, véreztek, s egymásba téptek. Akkor hirtelen és aljasul még két farkaskutya rontott elő, s Barikát pillanatok alatt szétmarcingolták.

Fillérné Major Terike eltakarta Bandika szemét, de már későn. A felnőttek megdermedtek, és szótlanul földbegyökerezett a lábuk. A gyerekek pityeregtek.

- Velünk is ezt szeretné, kéremalássan? - fordult Nemes a cigányhoz. - Szeretne így látni bennünket?

- Lehet rúla szó.

- Akkor magát is visszük! - suttogta úgy, hogy meg ne hallja az őrmester.

- Józsa sorstárs! Takarítsd el ezt a szemetet! - mutatott Bari a véres csontra és a bőrös cafatokra, majd eltávozott.

A patikus sopánkodott keveset, aztán a közeli kukoricaföld szélébe kaparta el a Barika maradványait.

A tört szalmán a portól piszkos ágyneműre pokrócot terítettek. Az ól sarkai homályosan maradtak. Nehéz és büdös szag terjengett. Ahol feküdtek, Fillér Bandi feje alatt kemény csomót érzett, s előhúzott egy jókora barna háziszappant.

Terike ujjbegye elindult társa borostás arcán, a friss forradásokat simogatta, hóna alá bújt és kedveskedve dorombolta.

- Fáj? Nagyon kínoz?

- Kicsit - bólintott azonnal -, de más még jobban kínoz, nagyobb sebet ütött rajtam. Naná, hogy nagyobbat.

- Elhiszem.

- Nincs szégyenkezni valóm, nincs mit tagadnom, szeretném, ha soha nem is lenne. Akik igazságtalanul leváltottak, és kizártak maguk közül, azok szégyenkezzenek! Jót akartam, erőszak nélküli, igazi összefogást.

- Most a saját bőrödön érezheted, hogy fölösleges volt. Csak a család számít, más fölösleges kolonc.

- Nem hiszem.

- Itt nem babra játszanak, de nem ám, és csak a szófogadókat ismerik, a csúszómászókat nem.

- Ugyan már. Kezdünk valamihez.

- Ellenség között?

- Ellenség? Hiszen a parancsnok az arcom, és a szívem másik fele, egy anya szoptatott bennünket. Hogy lehetne ő az ellenségem? Rabok vagyunk valahányan.

- Ilyesmire ne számíts! Itt nincs válogatás, fogoly vagy és halálraítélt. Előbb-utóbb megzabálnak - kötötte meg újra fejkendőjét Rézi.

- Mindőnket? - emelte rá nagy szemét a férje. - Lehetetlen. Butaságokat beszélsz, de megértelek, ez nem neked való látvány - mutatott szét az istállóban. Portól fekete szalmazsákokat látott, foszlott pokrócokat, zsákokat, kosarakat, lábbeliket, összegöngyölt, szomorú kis batyukat, feleslegesen ide cipelt székeket, ládákat, faderékkal elválasztott fekhelyeket, s a homályban megmozdult valami, patkány futhatott a rejtekhelyére. - Nincs itt virágos kedve senkinek - hanyatlott vissza a szürke pokrócra.

- Az nincsen. És magad vagy, gyámoltalanul és visszataszítóan magad.

- Egyformán bajba kerültünk, kutyakötelességünk egymást segíteni. Ráadásul emberek is lennénk.

- Azok ám, de mennyire! A kankutya farka.

- Bennem is kételkedel?

- Bár igazad lenne, most az egyszer nagyon szeretném. Azt viszont még annál is jobban, ha gyógyszer, vagy fertőtlenítőszer akadna. Talán Józsa sorstárs bőröndjében maradt még.

- Hogy kerül ez ide? - szorította meg gyengén Bandi a felesége kezét, és felemelte a barna házi szappant. - Otthoni?

- Itt az számít, ami éltet, és tovább visz. Azért vigyázok rá.

- Erről papolok én is.

- Attól félek, édes uracskám, hogy javíthatatlan vagy. És jaj akkor az árva fejemnek, a falubeli lecke is hiábavaló volt.

- Miért sopánkodol már megint? Egy szóval sem bántottalak, hiszen élni sem tudok nélküled.

- Még szét se néztél, máris előhozakodol az agyalágyult ábrándjaiddal. Az mindennél előbbre való? Talán nem is miattunk szöktél ide? - szította fel a hangját Terike és gúnyosan elhúzta a száját. - Igaz, édes uracskám?

- Mi másért? Nem árulnád el?

- A nagy közös magyar sorsot akarod élvezni. Közben arról nem szólsz, hogy él-e még anyám-apám? Vagy őket is...? - kapta szája elé a kezét, és a szeme könnybe lábadt.

- Jól vannak. Aratják a búzát. Ne féltsd te Major Istvánt, erős lábakon áll! - simogatta haját a férje.

- Kit féltsek? Talán a mozgalmadat? Akkor jobban szeretnél? Miért nem úgy nősültél, ez egy öntudatos elvtársnő, jó lesz vele az ágyban is. Minél nagyobb az öntudata, annál nagyobb a sejhaja.

- Kinyílt a csipád alaposan - szorította magához Fillér, hogy nem kapott levegőt. - A végén még öntudatosabb leszel, én meg szóhoz se jutok.

Rézi hirtelen felült, és idegesen hadarta.

- Jaj nekem, ha Bari Ödön ezt észreveszi, szíjat hasít a hátamból - s már szaladt is vissza a kondérhoz -, még elfő a búleves.

A férje hosszan bámult utána. Majd jobban szétnézett az ólban. Észrevette, hogy Váradi Mihály nyöszörgő unokáját babusgatja, s egy nagy fejű, alacsony ember meg rájuk meresztgeti a szemét.

"Nékik is kijutott, nekünk is - gondolta -, csakhogy én tegnap még isten voltam, mára meg ördögnek kereszteltek. Na, lássuk ezt a kímélő életmódot" - tápászkodott fel, és kilépett az ajtón.

Fekete Attila és Nemes Áron a tábor közepén tartózkodott. Hideg fölénnyel viselték elnyűtt, régi egyenruhájuk maradványát, katonás mozgásukkal kitűntek a tömegből. A munkát megtagadták, s fölényesen tekintgettek szét maguk körül.

A szép lány, formás Ibi az istálló falánál sütkérezett, unalmában pamutharisnyáit varrogatta. Tömzsi, de finom ujjairól még nem kopott le a piros körömlakk. Mélyen kivágott, fekete kartonblúzt viselt, az erős nyári nap átvilágította, s látni engedte dagadó melleit. Szürke szoknyáját combközépig felhúzta, s élvezte, hogy egy-egy rendőr arra sündörög, s a nyála majdnem elcseppen a bámészkodásban.

A lány időnként az apjára tekintett, megnyugvással töltötte el a tudat, hogy biztos támasza van. Nemest nem kedvelte. Nem szerette, hogy apja sülve-főve vele tart és hallgat a szavára.

Ábrándozott, hogy eljöhetne érte egy fiatal és erős férfi, aki túljárna mindenki eszén, a csatornába gázolna, nem félne senkitől, a karjaiba kapná őt, s kimentené innen...

Fekete úr gondterhelten rugdosott egy rögöt. Féltette a lányát. Ahogy jobban végiggondolta a helyzetüket, szorongás fogta el. Itt lépten-nyomon megkörnyékezik Ibikét, elég egy óvatlan pillanat, oda a tisztessége. Férjhez nem adhatja, kihez is adhatná? A szemüveges mérnök jöhetne talán egyedül számításba, de annak víz folyik az ereiben.

Az sem használ, hogy félrehúzódnak, dacoskodnak, úgysem csinálhatják ezt sokáig, kifogynak mindenből. Alkalmazkodniuk kellene, a könnyebb, jobb munkához hozzájutni. Minek veressék magukat? Ésszel a tejfeles szájú rendőrökön kifoghatnak, s a lányát ő is jobban megóvhatja.

- Áron, óriási ötletem támadt. Szervezzük meg mi ezt a tábort, ne a bajuszkirály!

- Álmodozol, testvér? Ide minket nem tévedésből hoztak, szabadulni akarnak tőlünk, minél olcsóbban és minél gyorsabban.

- Mégis próbálkozom, kezdenünk kell valamihez. Beszélek a parancsnokkal - a volt csendőr főhadnagy meggondolatlanul elindult, de társa visszarántotta. Erőteljesen, harciasan gesztikulált.

- Nem engedem, kérlekalássan, hogy megalázkodj! Elveszítenéd a fejedet? Egy úriember nem tehet ilyet! Egy kiválóan képzett tiszt?

- Mire várjak? - tárta szét a kezét Fekete és pirosodott a képe -, neked nincsen családod, nem tartozol felelősséggel senkinek, de nekem a lányomra is gondolnom kell.

- Akkor sem! A feljebbvalód vagyok!

- A humorodat méltányolom.

- Abban segítenél, hogy Szibériába hurcoljanak? - markolta meg a kabátját.

- Dolgozom, a durvaságukat is elviselem, minthogy lépten-nyomon kakaskodjak. Annak nincs értelme - lökte le a Nemes kezét.

- Még kiderül, hogy kapható vagy másra is?

- Ezt én is megkérdezhetem tőled - eléggé megvetően nézett a társára, és szó nélkül sarkon fordult. Határozott léptekkel Fillér Gáborhoz ment.

- Parancsnok sorstárs, kérek engedélyt jelenteni! - bokázott a regula szerint.

- Jelentsen!

- A tábor megszervezése hiányos, szakszerűtlen. Mit ért ahhoz egy cigány? Minket akar utánozni? Gyakorlat és teória nélkül az nem megy, hiába az erőlködés, meg az ordibálás. Nekünk meg nincs már új a nap alatt.

- Ezt hogy értsem? - lepődött meg a törzsőrmester.

- Különben megcsináljuk, mintaszerűen.

- Itt már maguk nem parancsolhatnak többször, értette? Tetves foglyok és semmi más - kiáltotta az arcába hirtelen felindultságában.

- Értettem. Nem is parancsolni akarunk, hanem segíteni, a szolgálatára állunk készséggel, garantálom, hogy jobb lesz az élet, mint a faluban - őrizte meg hidegvérét Fekete.

- Miért segítenének nekünk, hiszen semmi jóra nem számíthatnak, rászolgáltak a meglakoltatásra. Miért bízhatnék magukban? Nem értem a felfogásukat.

- A lányom teljesen ártatlan, mégis szenved a múltamért. Szeretném megmenteni minden áron, az élet árán is - mondta a hajdani tiszt és talán már bánta is a megalázkodását.

- Úgy bánunk vele is, mint a többivel, nincs kivétel még az atyaistennek sem. Itt aztán tökéletes az egyenlőség, arra nem lehet panasz, a kutyafáját. Leléphet!

Fillér Gábor megigazította a zubbonyát.

"Dörgölődnek ezek - gondolta lecsihadva, s kicsit elégedetten, hogy ezt is megérte, kicsit bosszankodva is, hogy ilyet feltételeznek róla. Megnyalta a szája szélét. - Velük fújjak egy követ, mit gondolnak rólam ezek a kutyaháziak, olyan bolondnak néznek? Kell is nekem a szolgálatuk!"

A Józsa patikus szekeréhez tartott, ami körül már többen tolongtak, amint élelemért, gyógyszerért, s apróbb tárgyakért indult a faluba.

- Akinek pénze van, boldogsága van - motyorászta a ványadt öreg -, a pokolba is kivételeznek vele.

Kockás irkalapra ceruzával körmölte a megrendeléseket: viharlámpa, cipőfűző, bádogpohár, bádoglavór, vizes kanna, faszén, vasaló, cérna, varrótű, cikória-kávé, só... Gyűlt a kívánságlista, s már lökdösték egymást az emberek.

- Mi történik, mi ez a zsibvásár? - kérdezte erélyesen a parancsnok -, lakodalomba készülődnek?

- Sorstársak, elég, a boltban sincs ennyi - tiltakozott a kocsis, de változatlanul írta a megrendeléseket, éles pillantást vetve a hangoskodókra. - Megvásárolom, ami mozdítható, de a veszekedést mellőzzük kérem, és ne feledjük, jegyrendszer van, szalonnát, zsírt, kenyeret és Sztálin sorstárstól üdvözletet nem hozhatok. Ki is kérte? Jelentkezzék, ki diktált fel ekkora baromságot?

- Vastag a duma, sorstársam - mondta a köpcös cigány -, a te dógod beszerezni, amit lehet, semmi több. A bagólesődre meg vigyázz, mert odacsördítek és alulról táplálkozol. Hogy mersz te a generálisrul beszílni?

- Ne hamarkodjuk el, sorstársak - lépett közelebb Fillér Bandi. - Gondolkozzunk a lehető legjobb megoldáson!

- Min gondolkozzunk? A meszesgödrön? - kérdezte a tömzsi, vastag orrú Nemes és katonás mozdulatokkal parádézott. - Azon igazán felesleges, kéremalássan!

- Pofa be, marhák - kiáltotta Bari őrmester, a mellén keresztbe fonta a karját -, tanuljatok rendet!

- Nem azt csináljuk? - somolygott a patikus és elkoszolódott kezével az égre mutatott -, odaát meg minek?

- Első a has - mondta Váradi gazda -, de az itt üres marad. Az országot is kiseperték, seggire csaptak itt mindennek, elvitték jóvátételbe, meg málinki robotba.

- Telhetetlen a bendőtök, ha nékem elíg, akkor néktek az sok is. Avval is jól laktok, hogy nézitek. Így szíp a demokrácia - csapkodott gumibotjával Bari. - Nékünk vemhes, néktek tetves.

- Legyen közös konyhánk: a pénzt összerakjuk, s mindenki megkapja a fejadagját - javasolta halkan Bandi, de kételkedett abban, hogy elfogadják. - Akkor a magunkéból gazdálkodunk.

- Csajkarendszert csinálna - súgta Józsa úr -, ne erőltesse, még baja támad belőle!

- Közös a vagyon, közös az asszony, közös a csajka - harsogta a nagycsizmás vadul. - Eleget ugatták, a fejünk zúg tőle!

- Megpróbálhatjuk, nincsen veszítenivalónk - morogta Biri Bertalan. - Minden szalmaszálban megkapaszkodhatunk.

- Még lelkesedjünk is? - gúnyolódott Nemes.

- Tapsoljunk! Ez aztán a színház, szögesdrót mögött parancsra ürítünk - támadt már a felsült Fekete.

- Jól beszélsz - mutatott a parancsnok édestestvérére -, okosan szólsz. Vesztek még kondérokat, az asszonyok felváltva főznek, a gazdaságból kapnak hozzávalót. Az árát levonják a fizetésetekből. Rend és tisztesség lesz ezen a pusztán, azt garantálom.

- Ahá! Miket prédikálgat? - kérdezte apjától Sajtos Flórián. - Nekünk nyomja a sót? Közben meg elkapott bennünket.

- Értik ezek - helyeselt Bari -, ílni akarnak, annyira szeretnek minket, meg egymást.

- Élni, csakhát minek? - csapkodott kezével a nyomorék. - Ahhoz kéremszépen egy parányi törődést is igényelnénk, ugyebár.

- Kinyílt a csipád, vín kamatyolós? Kivételes szerencséd, hogy ide kerültél, és még járatod a lepcses pofádat? De jókedvemben találsz, a nyelvedre lípek és lenyellek.

- Lenyelnélek én, csak puskám lenne - morogta Nemes, hogy csak Fekete Attila értse. - Nem végeztünk jó munkát, ezek a ganétúrók megmaradtak, most aztán törlesztenek. És ezeknek segítenél, kérlekalássan? Ennek a cigánytábornak?

- Túl kell élnünk - mondta a másik -, mindenáron kivárni a csendesebb napokat, akkor még számon kérhetjük ezeket.

- Csahos kutyáktól semmi jót nem várhatunk - köpött mérgében Nemes, s ökölbe szorította eldurvult, kirepedezett kezét.

- Ugyan már, veszekedéssel semmire sem jutunk, sorstársak - mondta Fillér Bandi, és a sebhelye kivörösödött. - Közös az érdekünk, hogy megmaradjunk és elviselhetővé tegyük a helyzetünket. Más itt nem számíthat.

- Ez igaz - bólintott Biri, borostás arcát simogatva -, annyira igaz, hogy tanítani kellene.

- Elviselhetővé? - hisztériázott a pattanásos arcú Sajtos Flóriánné -, megesz a kosz, meg a nélkülözés, meg a bogarak.

- Aki dolgozik, az pénzt keres, szabadon rendelkezik vele - magyarázta a táborparancsnok. - A konyhán csak annak főznek, aki a kvótát megfizeti.

- És akinek büdös a munka?

- Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Mégsem várhatják tőlünk azt, hogy ingyen hizlaldákat üzemeltetünk.

- Hiszen ingyen munkásoknak hajtottak ide, hogy learassuk a búzát, különben tönkre megy a gazdaság - kaszált a levegőbe Váradi gazda. - Összeharácsolták a sok lelke-földet és nem tudnak mihez kezdeni vele. Magától meg nem terem. Vagy azt gondolták?

- Tán a tiéd is itt van? Osztán az macerálja a szívedet?

- Az én lábam nyomorék - mondta a hájas vaskereskedő, és dühében ütögetni kezdte a combjait -, hogyan dolgozhatnék? Kézen állva?

- Seggen csúszva - nevetett az őrmester. - Ez mégsem a Paradicsom, hogy ennyit ugassatok! Dolgoztok ész nélkül, vagy megdöglötök!

- Pedig úgy hittem, az Édenkertbe jutottunk - gúnyolódott Nemes. - Csak már vörösre festették annak is a falát.

- Neked az is, meg a barátodnak - köpött hegyeset Bari -, innen egyenesen az égbe szálltok!

- Elég a mese-délutánból! Mindenki a dolgára, mozgás, mozgás, ne gatyázzanak! - vetett véget Fillér Gábor a munkaszünetnek.

A kocsi elindult. A telepesek építették tovább a rendőrőrs melléképületeit.

A parancsnok átható tekintetét a földre sütötte. Elfogta a csüggedés, mélyről sóhajtott, s behúzódott a főépületbe. A hosszú padlós szobában két sorban sorakoztak a pokróccal letakart kincstári vaságyak. Barna, vastag karfájú székeken a felszerelések, sarokban a fegyver-állványzat. Az épület másik végét ebédlőnek rendezték be, egy kecskelábas asztal foglalta el a legnagyobb helyet, a hozzátartozó lócákkal együtt. A sarokban székre tett lavór, törülköző, szappan és két alumínium kanna egészítette ki a berendezést. A harmadik szobát irodának használták; íróasztal, székek, s egy redőnyös iratszekrény jelképezte a hatalmat.

A rendőr Fillér megparancsolta, hogy a tábor asszonyai naponta takarítsák a szobákat, mossanak a rendőrökre. Az étkezésük is megoldódott, a gazdaságból külön feljavított kosztot kaptak a parancsnokságra.

Az őrségváltásból támolyogtak emberei. Elcsigázottan, szótlanul dűltek a vaságyakra, borostás képük megsavanyodott. A törzsőrmester tudta, nehéz a szolgálat, idegkimerítő, népszerűtlen és látogató, posta, eltávozás nincsen. Az állandó éberség letaglózza szervezetüket, rossz mozdulat, félreérthető szándék és megszólal a fegyver. Akkor vége, értelmetlenné silányul a felelősségük. Parancsra csinálják, nem szórakozásból, próbálnának csak vonakodni, közöttük találnák magukat. Kényszerközösség ez, s mintha foglyok lennének valahányan. Csodálkozó és méltatlankodó pillantást vetett a táborra, mintha azt kérdezné: mit keresek én itt?

"Nem lesz korbácsolás, vér itt nem folyik - gondolta, s keze nagyon járt a cigarettára. - Rendet tartunk mindenáron, ki, hogy érdemli a sorsát, megszabhatjuk. Nem cimboráskodunk, de pofozógépet sem üzemeltetünk. A legjobb lelkiismeretem szerint cselekszem."

A tábor közepén elkészültek a melléképületek; iskola, istálló, ól a kondéroknak, ahol főzhettek az asszonyok, s egy ólat kettéválasztottak, egyik végében a bolt, a másikban egészségügyi részleg működött. A parancsnok elégedetten járkált fel s alá, úgy érezte, hogy feladatát eddig teljesítette.

Ám amikor a csellengő gyerekekre nézett, Bandika jutott az eszébe, és ettől elkomorult, az arca égni kezdett.

- Ez lenne az ellenség? - kapott idegesen cigarettáért. Rágyújtott a Szimfóniára. Leült a rendőrőrs előtti fakó lócára, könyökét a kecskelábas deszkaasztalra támasztotta. Sapkája a kezénél hevert. A hőség erős cseppekben gyűlt a homlokán, nyakán kigombolta az inget, barna arcát a napverésbe fordította, erős szálú, fekete hajába túrt, keze fejével letörölte a verejtékét. Erő és egészség áradt róla, de a nyugtalanságtól egyre idegesebben szívta cigarettáját.

- Tőlük ennyire kellene félnünk, ezektől a gyerekektől? Hiszen még seggükön a tojáshéj! Vagy a járóképtelen öregektől? Nincs ez valahogy túllihegve? Pár levitézlett senki helyett űzünk boldog-boldogtalant?

Józsa Bálint meghozta a fizetést. Gyerekek szaladtak a szekérhez, bámészkodtak kopaszra nyírva, fekete klottgatyában, kidülledt hassal, félmeztelenül, koszosan, karikás szemmel csodálták a lovakat, meg az ajándékokat hordó kocsit.

Az őrs előtti asztalra rakták a halom pénzt, a bérjegyzéket kiterítették, Bari Ödön hosszú sorban sorakoztatta a telepeseket, Fillér Gábor pedig a csatornapartra sétált, nem akarta végignézni, ahogy aláírják szó nélkül, s örülnek, hogy elkotródhatnak.

A patikus kukoricaháncs szatyrot szorongatott a hóna alatt, de olyan féltő óvatossággal, mintha karbunkulus köveket őrizne.

- Csóréltad - kérdezte Bari alattomos és sunyi pillantással. - Mán addig süllyedtél?

- Vásároltam, hiszen hoztam némi pénzt magammal, fene bele, tisztelettel.

- Kirakni a földre!

Az öreg fél térdre ereszkedett, lábához tette a rojtolódó szatyrot, tojásokat szedett elő belőle, óvatosan, mintha kincset markolászna, rakta le a földre, vigyázva, hogy el ne törjenek. Egy zöld üveg is előkerült.

- Az micsoda? Míreg?

- Szőlőbor.

- Olyan a kocsmában sincs - mondta az őrmester, s orrcimpája kitágult, vizslatni kezdett. - A gyógyszertárbúl szerezted? Itt tilos szeszesitalt tartani, tedd félre!

- Meg sem kóstolhatom?

- Benzin az, gyújtogatni akarsz!

- Eszem ágában sincs gyújtogatni, csak enni, inni, amíg lehetséges, és talán élvezni az életet. Erre itt nagyszerű lehetőség kínálkozik.

- Na, mutasd! - szólt Bari Ödön, s elvette az üveget, fogával kihúzta a dugót, szagolgatta, majd az italt felhajtotta. Nagyokat kortyolt, a szája két oldalán lecsurgott a bor. Mély lélegzetet vett, és savanyú képet vágott. Krákogott. - Mibül csinálták? Mi? Csupa míreg, tán patkányirtót hoztál?

- Nem tudhatom, de itt minden megeshet.

- Meg akarod mérgezni a tábort, ahhoz van eszed, mi? A lovak meg éhen döglenek a kezed alatt. Azt hiszed, ennek jó víge lesz?

- Hová gondol? Nem teszek olyat, amikor egészen jól érzem magamat, jobb nekem itt, mint a gyógyszertárban. Micsoda élményekben részesülök?

Az őrmester elégedetten törölte el kézfejével a száját, majd az üres üveget visszaadta a patikusnak, és ráförmedt.

- Na, igyál! Nehogy az legyen, bevedeltem az egíszet!

- Üres.

- Mer megittad!

Józsa Bálint megszégyenülten hallgatott, s a földre sütötte szemét. Bari élvezte a helyzetet, dölyfösen szétterpeszkedett és a másik arcába sziszegte kéjelegve.

- Nem sokáig leszel itt, piszkos, vín, míregkeverő. Hallod?

- Igenis, hallom.

- Látod a hegyeket? He?

- Látom - bólintott, pedig arra még dombok sem voltak, csak a lapos és poros Alföld.

- A gázkamrát ott melegítik a ríszedre.

Józsa úr nem tudott megszólalni, elszürkült az arca, verejtékezett, a haja nedves lett, s ahogy kezével letörölte, kopasz maradt a feje teteje. Levegőért kapkodott, attól félt, hogy eldől szégyenszemre. Kisvártatva erőt vett magán, és kinyögte.

- Azt azért mégsem hihetem. A világ nem felejti könnyen az ilyen módszereket.

- Az utolsó vacsorárul mán gondoskodok. Innen csak a temetőbe visz az út.

A patikus felindultságában remegett, de elszántan visszavágott, bár jól tudta, hogy annak következményei lesznek.

- Az én istenem hasonló jóval kedveskedjen magának!

- Mit pofázol, te ganétúró? Előbb gyújtogatni akarsz, most meg lázítol? Nincs neked sütnivalód? Na, megtanítalak a jó modorra - kiabálta Bari Ödön, s beletaposott a tojásokba, szétrugdalta, hogy az öregre fröccsenjenek! - Békaügetésben irány a kanális! Egy... kettő... egy... kettő...

Zsíros, barna arcán kaján elégedettséggel, pisztolytáskáját a hasán lógatva, a kezét karba fonva, megvetéssel figyelte az idétlen békaügetést.

Józsa Bálint répavörös arccal fujtatott, aprókat ugrott, de felhencseredett, majd feltápászkodott, és újra kezdte az ügetést. Akkor Fillér Bandi idegességében beszívta vékony ajkát, s elboruló tekintettel kilépett a sorból, fenyegetően az őrmesterhez igyekezett, miközben a szeme kicsi résnyire húzódott.

Mindezt jól látta a törzsőrmester is.

"Idomítja - gondolta kedvetlenül -, s még elpatkol az öreg. Az öcsém meg csinál valami marhaságot megint."

A beosztottjához sietett, haragosan ráförmedt.

- Mi történt? Jelentést kérek!

- Jelentem megnevelés, ennél a sorstársnál benzines üveget találtunk - vágta haptákba magát a rendőr, és a szeme se rezdült a hazugságtól.

- Micsodát?

- Üres... üveget... - hörögte a gyógyszerész levegőért kapkodva.

- Mer megittad.

- Gyakorlatot abbahagyni - parancsolta Fillér Gábor, és örült, hogy saját lábán botorkált az öreg. Még jól hallotta a cigány fenyegetését: - A szart megetetem veled, a saját termísedet.

A törzsőrmester gyomra émelygett. Kedvetlenül ellenőrizte a tábort, sietősen, felületesen, ami pedig addig nem történt meg, és sötétedéskor toronyiránt fordította a hátas lovát.

"Az én kedvem se virágzik eléggé - gondolta csüngő fejjel -, ez a Bari mindig belerondít. Miért az ilyennek áll a bál? Akár a svábbogár. Vagy csak utálkozok és kitérek előle, hagyom érvényesülni a természetét? Még jó is, mert fegyelmet tart, és félnek tőle? Meddig hasznos a félelem?

Kár ezen rágódnom. Parancsra szalutálok, szeretem, nem szeretem a feladatot, ilyen nincs, legfeljebb összeszorítom a számat és tudomásul veszem az ábrát."

Fillérné Major Erzsike készítette kályháján a lebbencslevest. A száraz gané füstölt, a konyha falai elnyelték a füst és korom szagát, elmocskolódott a színük, s a kályha fölé függesztett falvédő megsárgult. A rendőr-feleség kihúzta az öreg konyhaasztal fiókját, ormótlan alumínium kanalakat és két zománcozott tányért rakott a tetejére. A két hokedlit is kivette az asztal alól.

A kisszékre tett alumínium lavórba vizet töltött.

A kályha alatti vesszőkosárból ganét lökött a tűzre. Megmosta a kezét könyökéig, a vastag háziszappannal sokáig dörzsölgette, végül az arcát is megvizezte. Begombolta hosszú ujjú flanelruháját, és a szobába kiáltott.

- Kisfiam, gyere ebédelni!

A duci Gáborka lassú, kényelmes mozdulatokkal jött ki a fehérre meszelt, padlós szobából, ahol zöld terítővel takart páros ágy, egy szürke lópokróccal takart öreg heverő, egy politúrozott asztal, négy karosszék, kerek vaskályha, régimódi sifon, egy fakeretes ovális tükör látszott, és szakadozott rongyszőnyegek.

A konyhaasztalhoz telepedtek.

- Sokat kérsz? - fordult fiához idegesen az asszony.

- Sokat.

Ő viszont ímmel-ámmal evett, sóhajtott is kanalazás közben.

"Az uramról még mindig semmi hír, valami baja történt? - gondolta. - Hónapokig nem látom, micsoda élet ez? És miért, mennyiért? Hiába kuporgatom a pénzt, sohasem érjük utol magunkat, ez sincs, az sincs, üres kamrának pedig bolond a gazdasszonya."

A fiára nézett, s rosszkedvében is majdnem elmosolyodott. A testes gyerek jó étvággyal evett, rakhatott elébe bármit, kényelmesen az asztalhoz húzódott, s amíg a hasa meg nem feszült, nem törődött mással. Most is evett kétpofára, levest, kenyérrel. Tele szájjal kérdezte.

- Van még?

- Igen - mondta, és szedett a tányérjába. Leült melléje, arra gondolt, a fiából tanult embert nevel mindenáron, ne dúrja a földet, boldogulhasson, mint ahogy ő látta lánykorában a moziban és a könyvekben olvasta. Legyen valami értelme ennek a büdös életnek, ennek a kínlódásnak.

Gáborka befejezte az evést. Az anyja megmosta az arcát, a kezét, a tiszta szobába tuszkolta, és a könyveihez parancsolta. Ő meg visszafordult a kályhához, a tányérokat elmosogatta, a piros lábasban maradt ételt letakarta, talán a férje megkerül már, és ezzel kínálhatja, pocsékba úgysem vész, végső soron jó lesz vacsorára.

Aztán felmosta a konyha kövét. Míg hajladozott, kicsavarta a vizes ruhát, ismét elszomorodott.

"A szüleimet megtagadtam, szórakozni nem járok, és valamire való göncöm sincs. Ez hát az a nagy boldogság? - gondolta a darázsderekú asszony és a szeme összeszűkült. - Nem ilyenről álmodoztam."

Előkereste a csipkeverőjét. Korpával töltötte a párnát, rajzolt mintájú kartont erősített rá, a papírdobozból színes fejű gombostűket szedegetett. Csodálatos csipkét készített, a babramunka teljesen lekötötte.

Sötétedéskor felöltötte virágos pongyoláját és ágyat vetett hármójuknak. Gyönyörű, fekete hajú fiára nézett, megsimogatta és lefektette.

Pávafarkas terítőn dolgozott. Sóhajtozott, szemét gyakran az ajtóra szegezte, mintha férjét várná minden pillanatban belépni. Hosszú ujjaival verte az orsókat, vékony csörgésük betöltötte a szobát. Az ablakkal szemben ült, a karosszéknek támasztotta a párnát és reménykedve várakozott. Hirtelen megszakította munkáját, sokáig hallgatózott, barna arca meg-megrángott, nagy, sötét szempilláit lecsukta. Mintha lépéseket hallott volna az ablak alatt.

A törzsőrmester csak éjszaka érkezett.

- Már azt hittem, bajod esett. Mit csinálsz, hogy ennyire titokzatos? - ölelte meg a felesége, és fáradt, borostás arcát megcsókolta. - Kitört a béke?

- Ne humorizálj ezzel, Zsóka - vetkezett a rendőr -, embereket őrzünk - és hallgatott. Amikor a csizmáját lehúzta, a kapcát félrerúgta, mezítláb osont a szobába, óvatosan megcsókolta a fiát, hogy fel ne ébressze álmából! A konyhaasztalhoz telepedett.

- Magyarokat?

- Azokat.

- Kiket, miféléket?

- Ilyeneket is, olyanokat is. Urakat, meg másféléket.

- Szűz Máriám, mit vétettek a szerencsétlenek?

- Ki tudhatja? Lehet, hogy semmit, de parancsra csináljuk, nem jókedvünkből.

- Mit akartok velük? - kapott fejéhez az asszony. - Az ilyenről semmi jó nem jut az eszembe.

- Nekem se öröm, a testvéremet is őrzöm.

- Az édesöcsédet? És te ezt hagyod? Kinek ártott, kinek nem tetszett a képe? Róla aztán nehezen hiszem, hogy rossz, hitvány ember, érte még a kezemet is tűzbe teszem - támaszkodott az ura vállának, mert úgy érezte, összeesik idegességében.

- A konkoly közé búza is került.

- Állj a sarkadra, és szabadítsd ki!

- Nincs módomban, ezt aztán elhiheted.

- Nem hiszem én azt, Gábor! A jóra, a tisztességre mindig van mód - fordult Erzsike a kályhához zsémbesen, és megmelegítette az elázott lebbencslevest. - Ha másunk nincs is, a becsületünket ne vegyék el. A testvéri szeretet mindennél előbbrevaló, aki a testvérét se szereti, másokat hogyan szerethetne?

- Te mondod? Hiszen a családoddal összerúgtad a port!

- Hiba volt. A szív szavára hallgasson az ember, ne a vásári kikiáltókra.

- Mondd meg akkor, hogy mit csináljak? Lökjem le a fegyvert és hagyjam ott a pusztát? Közéjük zárnak - csapott öklével tenyerébe a férfi, önmagával tépelődve -, az jobb, azt akarod? Éjszaka majd megáll itt a kocsi, felraknak benneteket és mire észhez tértek, már foglyok lesztek, ki tudja meddig, és ki tudja, hol?

- Féltelek, Gábor, nagyon féltelek, rossz vége lesz a te rendőrösködésednek. Én ezt megálmodtam.

- Hallgass! Könnyen úgy járhatunk, mint a húgodék!

- Ők is, Terkáék? - kiáltott meglepetésében az asszony, a finom, hosszú ujjait tördelve. A szeme fátyolosodott, várakozóan, s félve tekintett az urára, milyen rossz híreket mondd még, miközben itatta az egereket.

- Vigyázok rájuk, mert Bari Ödön a saját piszkukat megetetné velük.

- Minek kell bemocskolódnod? Mi lesz belőled, hogy ilyesmire szántak? - tette két kezét az ura vállára. - Mi lesz a vége?

- A parancsot nem én találtam ki, a főokosok jobban tudják, mit és miért csinálunk - simogatta meg a feleségét.

- És a többiek? Halljam csak, kiket őrizel még? - tördelte a kezét változatlanul Erzsike, miközben elfordult -, a szüleimet is?

- Ők kimaradtak a szórásból.

- Kik nem maradtak ki?

- Sokan...

- Kicsodák?

- Józsa Bálint, Váradiék, Feketéék...

- De miért? Mit csináltak, hogy ennyire büntetik őket?

- Egynek sem patyolat tiszta a lelke.

- A tiéd igen? Mondjál már valakit, akié az.

- Nem lármáznak idekint, nem szítják a háborús hangulatot.

- Azt ne hidd már, hogy a háború rajtuk múlik. Majd éppen tőlük kérdik meg: elpusztítsuk a világot, vagy még várjunk vele? Hadat se üzenhetnek senkinek, hacsak a főzőkanálnak nem. Micsoda álnoksággal etetnek meg benneteket? Méghogy háborús hangulat?

A törzsőrmester a piros zománcú lábasból kanalazta a tönkreázott levest. A kannafedőből hatalmasat ivott, a száját keze fejével megtörölte. Bűntudatot érzett, arra gondolt, a testvére és családja ott alszik a piszkos, büdös ólban, s hiába szeretné, segíteni se tudja. Mocskos, alávaló helyzet. Sóhajtott egy nagyot. - Annak fájjon a feje, aki a parancsot kiadta! - motyogta.

- Ismerős a szöveg. Csakhogy tőled is félnek! Mit gondolnak rólad ezekután?

- Kicsodák?

- Az ártatlanok. A húgom kinek ártott? A légynek se! Hát még a kisfiuk? Legközelebb szüleimen a sor, kifosztottátok őket, mehetnek a temetőbe - sírdogált a fiatalasszony és a hajához kapkodott. - Ki tudja itt, kit, mikor visztek el? Még rám is sor kerülhet.

- Ne kotkodácsolj már! Rémeket festel a falra.

- Rendőr vagy egyáltalán, vagy micsoda, elárulnád végre?

- Nincs ezen rágódnivaló, kemény idők járnak, erről igazán nem tehetek és a szolgálatért fizetnek. Ez az ábra.

- Arannyal sem tudnák megfizetni, de arról szó sincs, dehogy törekednek arra. Elhúzzák előttetek a mézesmadzagot, ti meg repültök, mint legyek a légyfogó-papírra.

- Nevelődnek és megtanulják az új rendet, munkára szoknak az hétszentség! Ki hogyan dolgozik, úgy keres, s a pénzéért vásárolhat, amit akar, nem korog a béle. Ez se semmi.

- Ne mondd! - szedte el az asztalról a lábast. - A végén még ők hálálkodhatnak, amiért emberszámba se veszitek őket! Amiért vigyáztok rájuk. Másképpen gondoltam a sorsukat, jóval boldogabbnak.

- Az is, a kutyafáját ennek a cudar világnak, rajtuk nem fog ki! Vagy te nem lennél boldog? Mellettem nem lennél elégedett?

- De nagyon - mondta gúnyosan a rendőr-feleség, és lesütötte a szemét -, majd elrepülök. Nem veszed észre?

- Na, látod.

Fillér végigdőlt a sezlonon. Magához rántotta a párját, aki vonakodott, és nem nyitotta szét a pongyoláját! Dulakodtak!

- Eressz, te szörnyeteg!

- Úgy várom, hogy megöleljelek!

- Ne nyúlj hozzám, mert akkorát sikoltok, hogy felijed Gabika! Ezt akarod?

- Mi bajod, mi az isten ütött beléd?

- Jó kedvem van, attól nem férek a bőrömben.

- Én nem vétkeztem ellened - suttogta meglepetésében Gábor -, olyan kiismerhetetlen vagy, egyszer perzselsz, máskor megdermesztel.

- Hóhérhoz mentem feleségül! - zokogta Zsike, s a szobába menekült.

- Hóhér az öreganyád! - vörösödött el a táborparancsnok. Felült, idegesen cigarettára gyújtott. Amikor tövig égett, elnyomta a csikket, felkelt, felöltözött, és köszönés nélkül elment.

Felesége a párnába fúrta a fejét, és zokogott. Hallotta, hogy az ura becsapta a konyhaajtót, majd a kapu nyikorgását is, de nem szaladt utána, nem is bánta, menjen amerre lát, ha a föld elnyeli, az se érdekli. Nem kurva ő, hogy éjszaka jöjjön hozzá, s akkor távozzon, amikor még senki se látja, azzal a kézzel simogassa, amelyikkel talán az édeshúgát üti-veri. A saját öccsén se segít, ennyire gőzös a feje az előléptetéstől? Mennyire másnak hitte, s kiábrándulás a vége.

Micsoda nagy fene boldog jövőt teremthetnek az ilyennek? A testvére is addig nyüzsgött, hogy elkapták a frakkját, magával rántotta a családját is. Ennyire biztos támasz az ő karjuk?

Már csak szipogott. Az ajtó hasadékán beszűrődött a fény, a konyhában égve maradt a villany. Kézfejével eldörzsölte a könnyeit, kitapogatódott, s kínjában elmosogatta az edényeket, helyére rakta, majd vizes ronggyal feltörölte a követ. Nem érzett álmosságot, titokban reménykedett is, hogy az ura visszafordul, előszedte hát a csipkeverőjét, könnyebben teljék rajta az idő. Már szégyellte magát, amiért nem volt kedves a férjéhez, hiszen mióta nem látta, ott se lehet vidám élet a táborban, legalább idehaza érezzen egy kis szeretetet.

A fizetését kézhez adja egy szálig, nem kötözködik, nem válogatós, csak az a bolondéria múlna már el róla, hogy ő annyira fontos a falunak, és megforgatja a világot.

Figyelt minden neszre, mozdulásra, néha fel-felkapta a fejét, megállt kezében a munka, de az ura nem jött. Hajnalig hiába verte az orsókat, akkor aztán már nem látta sem a gombostűket, sem a csipkepárnát, mert a szeme teleszaladt könnyel, sírt, zokogott egészen a Gáborka ébredéséig.

Gyomlálták a rizst. Lábszárig, térdig gázoltak a hideg vízben, tépték a buja muhart, s a gyenge rizsszálak erősödhettek. Bokáig süllyedtek a sárban és néhol combközépig mélyült a víz. Az asszonyok felgyűrték a szoknyát, lábuk közé szorították, a felesleges ruhadarabokat a gátoldalra dobálták, ahol Szabó őrmester őrködött. A pepecselő, irgalmatlan lassú, fárasztó munkában az ujjuk kihasadozott, vérzett, a derekuk minden mozdulattól fájt, a sok hajlongástól alig tudtak kiegyenesedni a végén, hétrétgörnyedve vánszorogtak.

A férfiak összemarkolták a nedves gazt, a gát oldalára ölben, villanyélen hordták.

- Aki kitalálta, gyomlálhatná - mondta Fillérné Major Terike fojtott indulattal, elfancsalodott képpel. - Nem embernek való, nem egy leányálom.

- Nincs olcsóbb munkaerő nálunk - szólt a férje.

- Olcsó húsnak híg a leve - egyenesedett fel az asszony. Kézfejével megtörölte a homlokát, az arca elmaszatolódott, combja pedig pirult a napon. - A délibábos hülyeségeidet most szüneteltetheted. - S ahogy a gátra pillantott, észrevette, hogy Szabó őrmester merőn figyeli őket. Ettől lúdbőrözni kezdett.

Térdig álltak a vízben, Fillér Bandi félmeztelenül, fekete klottgatyában. Munkaszünetben a többiek kicuppogtak a partra, ő elkérte a felesége fonott szatyrát, a vízbe merítette, s üldözte a halakat.

A rizsföldek laposan terpeszkedtek és vízszagúvá tették a határt. A táborba vezető dűlőút mellettük kanyarodott. A kanálisban nád burjánzott, muhar, a partján kövér békák sütkéreztek és élesen karattyoltak. Meg-megrebbent a sás, a vastag fű, vízipatkány, vagy sikló csusszant a vízbe, éhes szúnyogok köröztek, alattomos csiborok és piócák lestek zsákmányra. A gát oldalára szórt nedves muhar száradt a tűző napon, kifakult, szürkésfehér lett, mint a föld. Az erős pocsolyaszag beleivódott mindenbe, a ruhákba, a testekbe.

Fekete Ibi vidáman gázolt ki a vízből, markában rizsszálat szorongatott, igazi kincset talált, csíkos rizsát, amiről az a hír terjeng, este párnája alá dugja a lány, és megálmodja, ki lesz a férje. Ibi kukoricaháncs szatyrába rejtette, majd visszafordult Váradiékhoz.

- Fogja már az aranyhalacskát - nevetett Váradi gazda, és kezével a víz fölé görnyedő Fillérre mutatott. - Vagy az aranyat tojó tyúkot?

- Arra vigyáznak, hogy meg ne együk - mosolygott kínjában Sajtos Flóriánné.

- Kukurikú, füstös lyukú! - kiáltotta Fekete úr.

- Az üzletemet kihasználhatná - mondta Sajtos kereskedő, aki ímmel-ámmal dolgozott. Az éhenhalástól fia és menye mentette meg, akik kevés lelkesedéssel sajátították el a paraszti munkát.

- Hát még az eszét? Az lenne csak a nagy fogás - morogta Nemes -, de ahhoz ítéletnapig hajlongani kell, mint a pártjában.

A kovácssegéd konokul meregette a vizet, meg-meghúzta a szatyrot, nevetségesnek tűnt az erőlködése; ebihalakat és csiborokat fogott.

- A kilátás gyönyörű - gúnyolódott a hosszú orrú, kapafogú Flórián, s fejével a nagybajuszú Szabó őrmesterre intett. - Nem tudok betelni a panorámával.

Az asszonyok lehevertek a gátra, Váradiné és a szép Ibi melltartóra, szoknyára vetkezett. A fáradtságtól alig mozdultak.

- Sztahanovista már? Kitelepített élmunkás?

- Aki a lihegésbe beleszokott, nem tudja abbahagyni! - nézett megvetően távolba az exfőhadnagy -, ő meg nagyon olyan.

- Hályog nőtt a szemén.

- Hagyjátok - vágott közbe a szabadszájú gazdasszony -, minek lármáztok? Más szórakozásunk úgy sincs, igaz, Ibikém?

- Még nem próbáltam - vörösödött el a kék szemű fruska, s más irányba kapta a tekintetét.

- Ajjaj! - legyintett lemondóan Váradiné és megvakarta az ülepét. - Nem is tudod, mit veszítettél, csak rá nem szokj, mint medve a lépesmézre.

- Még az ördöggel is lefeküdnék, csak ne kellene gyomlálni - súgta szégyenlősen a lány, hogy az apja meg ne hallja, s megigazította melltartóját -, azzal is jobb lehet, mint ezt csinálni.

Bandi nem lankadt, pedig nevetségesnek tűnt az erőlködése. Kétrét görnyedt a büdös víz fölött, s meregette a nagy semmit. Hallotta a csípős megjegyzéseket, de elengedte a füle mögött. Fölöslegesnek tartotta a vitatkozást, veszekedést, tudta jól, egyetlen hasznos dolgot tehet: ha eleséget szerez a gyerekének és maguknak. Látta maga előtt fia sovány alakját, beesett szemét, megnyúlt ábrázatát, víztől puffadt hasát, kopaszra nyírt fejét, s még inkább eltökélte, halakat fog neki, ha puszta kézzel meri is ki a vizet a kalickából. A rizstáblákat vékony földgátak választották el egymástól, azok tövénél mélyült, néhol derékig ért a víz, s ahol semmi nem kavarta fel a földet, leláthatott az aljáig. Apró, sötét törpeharcsák úsztak el közeledtére, dühösen utánuk kapott, nyakig merült, de megint csak a vizet és a levegőt markolászta. Dühében beharapta a száját.

"Akkor is fogok halat - gondolta -, nem hiába esz a fene. Két falásnyitól is erőre kap a fiam. Elhagyjam magamat, heverésszek, szidjam, aki eszembe jut? Az nem az én formám."

Verejtékben fürdött az arca, érezte, hogy viszket a bőre a szakálla alatt, de tovább görnyedezett. Jóval később felegyenesedett és a feleségéhez fordult.

- Mindjárt szerencsém lesz.

- Felkopik attól az állad - rakosgatta Terike a vasfogú fésűt, a hajcsatokat, csavarókat, meg egy csorba tükröt a zöld fejkendőbe -, de bár mindig ezt csináltad volna, akkor nem itt laknánk. Én a csontjaimat is alig érzem, édes uracskám.

- Értetek kínlódom - motyogta, s megragadta a szatyrot, az arca felderült, fiatalos lett, bár a hosszúkás sebhely sokat rontott rajta, szétfeszítette a szatyrot, és nagyobb iramban halászott. Hét törpeharcsát fogott.

- Megsütöm majd - mondta boldogan, és elmosolyodott, szájában érezte az ízét. - Bandika lakmározhat, ha megeszi egyáltalán.

Kimerülten vánszorogtak, tántorogtak vissza a táborba, égett a testük, minden mozdulat éles tűvel hasított a húsukba, az izomláz és fáradság merevvé tette őket. Szomorú menetük megalázó volt. Elkoszolódott, lerongyolódott, bűzös emberroncsok, álmatlanságtól égő szemekkel, legyengülten, a kilátástalanságtól gyötörve és gyötrődve vonszolódtak a porban. A lyukas cipők, összedrótozott bakancsok, és a sáros, kicsüngő lábujjak alig csaptak némi zajt, szó se hangzott, még egy fájdalmas nyögés sem, kísértetek csapatának festette volna át őket a közeli szürkület, mégis ahogy közeledtek a táborhoz, az elhagyott gyerekek, a büdös istálló új erővel töltötte el legtöbbjüket, a tudat, hogy egy nappal megint hosszabb az élet.

Fillér Bandi a hóna alatt szorította a szatyrot, átszellemült arccal kutatta a fiát, megnyújtotta a lépteit, kissé elhagyta a többieket, akik lassabban haladtak. Idős Sajtos hátul csúszkált, bukdácsolt. Végül a puskás őr zárta a sort.

Rézi legszívesebben a férjébe kapaszkodott volna, de nem akarta ezzel is terhelni, összeszorította fogát és a nyomában igyekezett, dehogy maradt volna le a csupabajusz őrmester közelébe, így is azt érezte, hátulról szinte átfúrja a szemével. Fehér bőre megborzongott a vizes, sáros ruhája alatt.

"Mit csináljak? Szóvá se tehetem Bandinak - gondolta -, hiszen nem történt semmi, bár az első adandó alkalommal történhet. S hogyan védekezzem? Hozzám nem nyúl idegen férfi, amíg észnél vagyok, ha meg leüt és megerőszakol, akkor véget vetek az életemnek, olyan szégyenben úgysem bírnám soká. Inkább én essek ki a gyerek mellől, ne az apja, akinek a karja és a szíve is erősebb, nagyobb az esélye Bandika megmentésére. Hogyan is szólhatnék erről? Megint a fegyver csövének fordítsam? Magamnak kell elrendeznem, de hogyan, te atyaúristen?

Így is, úgy is megszakad a szívem ezért a gyerekért. Adnék neki bármit a világon, s még jól se lakathatom. Nincsen ruhája, nincsen cipője, s amilyen gyengefájú, ősztől-tavaszig betegeskedik. Hogy bírom ki talpon mellette? - borult el lassan a szeme, s a könnyei leáztatták arcáról a port, és a sárpettyeket. Szerencsére senki se törődött a másikával, vele se, és a jótevő szürkület is ott porzott már a nyomukban. - Hiába kínálnám a saját húsomat, még azt sem tehetem meg. Pedig oda adnám könnyű szívvel mindkettőjükért. Vagy éppen ez a megoldás? Ölébe ülök valamelyik kandúrnak, csakhogy az enyéimnek jobb legyen? És jobb lesz-e valóban? Nem, az lehetetlen, abból csak rossz származhat.

Mit csinálhat most a fiam? Cselleng a többiekkel, futkározik, csak nem érte valami baj? Csak nem vitték el tőlünk máshová? Ha anyámék is itt lennének, jobban megóvhatnánk a veszedelmektől. Miket hordok itt össze-vissza, méghogy itt lennének! Az is teher lenne a szívemen."

Elérték a tábort.

Legszívesebben ledűltek volna az istálló földjére, de korgott a gyomruk, a kondérok felől megcsapta őket a meleg leves illata, s látták a mindig éhes és lázas szemű, eltetvesedett kölyköket a tábori konyha körül ólálkodni, s még hátra volt a létszámellenőrzés is.

Bandika, ahogy meglátta őket, s felfedezte a szüleit, azonnal odarohant, megölelte apját, anyját, és örömében sírva fakadt: - Már azt hittem, vissza se jöhettek!

- Csodahalat hoztam - simogatta meg fia fejét a kovácssegéd -, akarod látni?

- Akarom hát!

- Ide nézz! - nyitotta szét a szatyrot, aminek alján már nem mozdultak a törpeharcsák -, ez ám a nagy fogás.

- Hiszen döglöttek - kedvetlenedett el a gyerek -, mit csináljak velük?

- Megesszük!

- Akkor én is tudok úszni? Igen?

- Ha sok halat eszel, akkor talán a tengerig is elúszhatsz. Naná, hogy el.

- Fogjál sokat, jó? Megígéred?

- Megpróbálom, de most munkára! Hozd ide a serpenyőt és a katonaládámat! - parancsolta a fiának, aki elkocogott.

Az ól falánál idős Váradi gubbasztott. Az ápolatlan szakálla, a szakadozott ruhája távol tartotta tőle a gyerekeket, ám a lefogyott és lábadozó unokája ott ült mellette, elálló és jókora füle kopasz fejét megnövelte - a többiek elnevezték Röfinek -, s figyelte az öreget, ahogy üvegdarabbal csiszolta az ágakat, és végeérhetetlen mesét mondott a vagyonos emberről, akinek gazdaságából vénségére semmije sem maradt, csak kézügyességével tengette életét...

Hirtelen megelevenedett a tábor, vacsorához kolompoltak. Búleves főtt. Sorban álltak, az ügyeletes szakácsnő kimérte a porciókat. Fillér Bandi a csatorna partjánál telepedett le, s a felesége, meg a fia is meghozta a vacsorát. Bekanalazták. Akkor a kovácssegéd elkészítette a tűzhelyet, a téglák közé száraz gallyakat dugott, rá a serpenyőt, a zöld katonaládából kivette a szalonnás zacskót, az utolsó papírvékony szelet avas szalonnát a serpenyőbe lökte, s gyors mozdulatokkal a három halacskát nagyjából megtisztította, a belüket kifordította, és kettévágva a serpenyőbe kerültek. Sercegve pattogott a zsír, az égett hús szaga szállt, Bandikának kitágult a szeme, az orrcimpája reszketett, nagyokat nyelt, ahogy figyelte.

Fillér a fia tányérjába tette az egyik halacskát, cinkosan rákacsintott Bandikára, akinek mohón villant a tekintete, elfelejtkezett minden másról, beleharapott a kormosra égett halba, rágta, recsegtette a fogai között; farkát, uszonyát, fejét is befalta. A kovácssegéd a feleségének adta a második halacskát. Egy falás kővé-száradt kenyérrel meg kitörölte a serpenyőt és a falatka szalonnát is lenyelte. Akkor vette észre, hogy Misike kinézi szájukból az ételt. Egészen a közelükbe fúródott, a barátja mögött állt, és féloldalról figyelte mohó nyeldeklését, kis kerek arca megkeményedett, a szája is nyitva maradt, az egész gyerek csupa sóvárgás volt. Kezében szorította az üres, zománcozott tányért és az alumínium kanalat.

A kovácssegédnek megakadt torkában a falat, keservesen gyűrte le.

- Éhes vagy, Röfi? - kérdezte.

- Éhes ám. Az micsoda? - mutatott kanalával a serpenyőben maradt égett, elfeketedett kis csomóra.

- Hal.

- Meg lehet enni? - lépett az elhamvadt tűzhöz, nagyokat nyelve összesűrűsödött, édeskés nyálából. - Megehetem?

- Meg.

- Nekem adod?

- Neked.

A gyerek abban a pillanatban a serpenyő fölé hajolt, rácsapott a halacskára, azzal a kezével, amelyikben a kanalat tartotta, s mire felegyenesedett, már begyűrte szájába az egészet, nehezen kapott levegőt, a szeme kidülledt, pofazacskója feszült, lassan őrölt a fogaival, nem lehetett tudni, kibukik-e belőle, vagy megfojtja a kiadós falat. Aztán csak állt, kissé rángatózott a teste, és lecsúsztatta a zsákmányt.

- Úristen, biztosan rosszul lesz tőle - kapott ijedten szája elé Terike, és ahogy körülnézett, azt látta, hogy többen a közelükbe sompolyogtak, irigykedve, bosszúsan, vagy tüntető lekicsinyléssel bámulva rájuk.

- Megmaradunk - morogta Fillér sajátmagának. - Kifogunk a világon.

- Micsoda? Mit motyorászol?

- A helyünkbe hozzák az ennivalót.

- Marhára megvigasztaltál - szaladt ráncba a felesége homloka -, úgyis milyen kövérek vagyunk. - A csontsovány táborlakókra mutatott. - Még behízzuk a szívünket!

- Kell az másra is - közeledett Biri és szürke szemével hunyorgott -, most igazán nagyon kell.

Letelepedett melléjük és elmaszatolódott szemüvegén át figyelte a pislogó parazsat. Szótlanul ültek a közelítő estében, izzadtságszagukat elnyomta a kormosra égett serpenyő illata, a föl-fölpipiskedő vékony füstcsíkok rájuk csapódtak, s valami meleg meghittséget álmodtak a tűz körül, ami talán valóság lehetett valaha, és azt őrizték befelé figyelő tekintettel.

Bandi dobott a tűzre. Éhes szúnyogok serege zúgott körülöttük, a víz felől szüntelen rohamokban támadtak, a füstölés sem jelentett ellenük védelmet. Mégis megültek sokáig, bár tudták, rövidesen sorakoztatja őket az ordibálós cigány és betereli a bűzlő istállóba, a hangulat illúziója más vidékre repítette őket, egy álmodott, boldogabb világba. Ám a szúnyogok nem törődtek az illúziókkal, a lappangó sötétből újra és újra az áldozatokra vetették magukat, hogy teleszívják a potrohájukat.

- Élnek még a szülei? - kérdezte váratlanul Terike a mérnöktől.

- Ha én azt tudnám! - tárta szét a kezét Biri, de a mozdulat erőtlenül megtört -, akkor még édesanyám élt, akkor még...

Újra csendben maradtak.

Többen telepedtek melléjük. Úgy tűnt, rengeteg idejük van, s a tábori lét apró nyűgei-bajai nem érnek idáig.

- Disznók - mondta Fillér Bandi és a homlokára csapott. Szomszédjai is izegtek-mozogtak, vakaróztak.

Nyakukban lógott az este.

Fillér Gábor távolabbról, az őrs épülete elől figyelte a tábort. A sült hal illatára bele-beleszippantott a levegőbe, elismerő csodálkozással, az ő öcsikéje itt is feltalálta magát, nem nyimnyámoskodik, nem lopja a napot. Vacsoráztak a rendőrök, a kecskelábú asztalt ülték körül, repetázhattak is, a halsütés mégis megzavarta őket, elkomorodtak, az otthoni ízek jutottak eszükbe, szótlanul és savanyú ábrázattal kanalazták az étel színe-javát.

Bari Ödön izgett-mozgott, birizgálta orrát a jó illat, az arca megfeszült, tekintete elkalandozott az asztaltól, pontosan tudni akarta, mi is történik a háta mögött. Kaját szereztek? Jól teszik, gyűljenek csak a finom falatok, az kell ide, a szép lánykák közelibe. Jókorát böffentett, elterpeszkedett a lócán, kéjesen sóhajtott, és megnyalta a szája szélét.

- Húst sütnek - törte meg a csendet. - Hunnan lophatták, mikor én nem találok?

- Halat fogtak, megteheted te is - szólt erélyesen a parancsnok -, ügyesség kell hozzá, meg kitartás - bontotta meg az asztalt, és végig sétált a táboron. Ahogy a rokonai közelébe ért, a parázs fényében látta tépett ruhájukat, maszatos arcukat. Jöttére a beszédfoszlányok elhaltak, a mozdulatok félbemaradtak, a kölykök kíváncsian, s félelemmel figyelték a lépteit. Szégyenkezés fogta el, hogy ennyire kiszolgáltatottak, tőle remélnek minden jót, pedig ő igazán keveset tehet, a semminél alig többet.

Testvére izmos alakja emelkedett fel a parázstól, amikor közvetlenül melléjük ért.

- Ülj le közénk, parancsnok sorstárs!

- Azt nem tehetem. Hanem a kutyafáját, szerencsés a kezed, a közös konyhára is halászhatnál.

- Háló kéne ahhoz, de majd megfogom.

- A cigány belibe kár minden porció, édes uracskám!

- Nemcsak ő van itt, ha eddig nem vetted volna észre.

- Tábor-bizottságot alakítunk, legyél a parancsnoka, öcskös, ez éppen neked való.

- Miért én? Hogy összeesküvéssel vádoljanak? Több munkátok legyen?

- Különbet úgyse találnék, ez az igazság. Nem a magunk lovát dicsérem, ez így van.

- Mi a teendőm?

- A tábor irányítása, a rend megtartásával. Olyan kapocsféle közöttünk, meg az ide kerültek között.

- Komolyan gondolod?

- A legkomolyabban - bólintott a törzs. - Alkalmazkodnunk kell egymáshoz, ha teszik, ha nem. A foglyoknak dirigálsz, de több semmi, előttünk bokázol.

- Majd áldanak érte. Azt hiszik, hogy aki bennfentes, az másra is képes - ölelte meg Terike. - Eleget kaptál már a fejedre.

- Az értelmét nem látom. Tisztábbra akarjátok mosni a kezeteket - kérdezte a kovácssegéd, és zsebre vágta a kezét -, meg a lelkiismereteteket?

- Van értelme - bólintott Biri és megvakarta a fülét -, már látszat is. Itt marakodni képtelenség, nincs miért és nincsen min, maga legalább összefogná a bandát. Magára hallgatnának talán.

- Törődjön csak a családjával! - fordult el tőlük Rézi dühösen -, megfizette már a tanulópénzt, és a Judás-csókot is megkapta kétfelől.

- Látszat, illúzió lenne az egész? Színjáték?

- Embere válogatja.

- Félünk. Kiben higgyünk, az istenben, az ördögben, bennem, vagy benned? - kérdezte testvérét a leváltott titkár, és érezte, hogy indulattal vitázik. - Ki akar itt igazul élni? És ki tud? Hogy adhatnék én erre feleletet a puszta közepén?

- Hihetünk önmagunkban is, az elég - mondta a parancsnok, és érezte, hogy a tenyere megnedvesedik. - Enélkül viszont minden megeshet.

- Én erősen hiszem, egyszer megszabadulok innen, elismerik, hogy tévedésből tettek keresztet rám. Akkor hogyan néznek szemembe a pondrók, elém mernek állni? Vagy akkorra a föld alatt rohadnak? - gesztikulált újra az expárttitkár.

- Bár már ott tartanánk, de ki tudja, mi történik addig? S megérjük-e? - fordult feléjük Mojzes Ármin, az öreg zsidó.

- Ki teszi jóvá a sérelmeket? Ezeket nem tudjuk már elfelejteni sohasem - tépelődött tovább Bandi. - Azok, akik idejuttattak?

- Kevés a nem idevaló! A többség megérdemli a sorsát - mondta a törzsőrmester keményen, és a levegőbe csapott. - Az nem kétséges, a kutyafáját.

- Minket is anya szült - dünnyögte távolabbról Mojzes. - Ráadásul magyarnak.

- Az ám, de milyennek? - rúgott a földbe Fillér Gábor fekete csizmájával. - Arról is beszélhetnénk egyet-mást. Hazaárulók, reakciósok, meg akik az uszályukba kerültek.

- Térj észhez testvér! Az árulást más követte el, csak őt nem tudjátok idehozni, mert neki dicsőség és hála jár, de erre a tettére nincs mentség és nincs magyarázat - fulladt el a kovácssegéd hangja, s érezte, hogy megint gombóc gyűlt a torkában.

- Hány tagú lenne a bizottság? - kérdezte Biri a legjobbkor.

- Öt.

- Szívesen szólok a sorstársaknak erről, ha számít a véleményünk.

- Szóljon! Választás ez, nem parancskihirdetés.

Józsa úr az istálló ajtajában ült, elrongyolódott ruhája, repedezett cipője, szőrös arca és elhanyagolt külseje ellenére mozdulataiban méltóságot őrzött. Hosszan ingatta a fejét, a száját megvetően elhúzta, miközben önkéntelenül az aranyórájáért nyúlt, de annak már hűlt helye volt, korábban elcserélte a faluban élelemért.

"Nyüzsögnek, mint a hangyák - gondolta -, de nem éri meg, akkor taposnak rajtuk, amikor kedvük szottyan. Minek futkosni, cipelni a terheket fölöslegesen? Én az vagyok, akinek akartak, egy tökéletes lógondozó. A lovak szeretnek, én is szeretem őket, mindnyájan szeretjük egymást.

A cigány előléptetésre számít, nem ismer más tartást, más gondolatokat, szentül hiszi, hogy helyesen cselekszik. A rendőrök nem tudják, milyen jót tettek velem, használt a személyiségemnek, megtaláltam önmagamat, s mélyen lenézem ezeket az ősállapotokat. A lovakat szeretem, nem beszélnek, és szót is fogadnak. Tökéletes lóparancsnok lettem."

A nyomorék vaskereskedő csúszkált az ólhoz, szinte Biri Bertalannal egyszerre érkezett.

- Néhány perc figyelmet kérek, sorstársak! - kiabálta a szőke mérnök. - Húzódjanak csak közelébb! Magunk közül választhatunk táborparancsnokot, és egy bizottságot, aki felel a rendért, tartja a kapcsolatot a rendőrőrssel, és szervezi az életünket. Fillér Bandit javaslom erre a posztra. A bizottságba kik kerüljenek?

- Jó a humora, ezt méltányolom.

- Csinálják velünk a cirkuszt, de én öreg vagyok már bohócnak - legyintett a lógondozó-patikus.

- A jövőnk a tét! - szólt a mérnök.

- Kinek a jövője? - kérdezte letargikusan idős Sajtos -, ha szabad érdeklődnöm, kérem szeretettel. Ezt itt a temetőnk, bár igaz, máshol se sokkal különb.

- Ugyan már, innen hazamegyünk, addig is javulhat, rosszabbodhat a sorsunk, rajtunk is múlik - érkezett oda Bandi, s ormótlan bakancsával rugdosta a poros földet. Többen közeledtek hozzájuk.

- Ne szédítsen, Fillér sorstárs! Maguk lerombolnak mindent, önmagukat is bezsuppolják, ki hihetne az igéikben? - ordította Fekete. - Csak a tökkelütöttek, és az analfabéták, vagy még azok sem.

- Aki élni akar.

- Mit vacakolunk ezen? - avatkozott közbe Váradi. - Dolgozunk és még korbácsoljuk is magunkat, nem rossz elgondolás.

- Könnyíthetünk magunkon.

- Arra jó a latrina is - húzta el a száját Nemes. - Az egész ország szarfészek, ha megpiszkáljuk, idáig érzem a szagát.

- Ezektől vártok csodákat - harsogta a nagygazda -, ezektől az emberizékektől?

- Hozott anyagból dolgozunk - nézett el messzire megvetésében a nyomorék -, se kicsire, se nagyra nem adunk.

- Fene bele, egy kaptafára készült ez mind.

- Megártott a meleg, sorstársam? A kegyet nem mi gyakoroljuk - szólt közbe a mérnök. - Ne ezeken kérjük számon a hitványságokat, ők csak állatszelidítők.

- Porhintés az egész - fordult el tőlük Fekete úr. - Vakulj magyar!

- Fillér sorstárs hozzájuk hajlik? Azok után, ahogy elbántak magával, le se köpném őket - mondta Flórián a kapafogát mutogatva, s félrefésült haját piszkálva. - Önérzet már nincs a világon?

- Itt az nem érvényes - nevetett Nemes -, kiment a divatból.

- A hőzöngéssel nem boldogulok - tartotta fel a kezét Váradi -, nem ipi-apacsozok. Böjtölök, tisztítom a klozettot, de szabadulni akarok, vagy legalábbis élni.

- Megtanuljuk a saját érdekünket - mondta Fillér Bandi töprengve -, és megmaradunk.

- Nem fél? Igazán nem fél? - férkőzött közéjük Sajtos kereskedő. - Újra elkaphatják, kérem szeretettel.

- Amíg össze nem fogunk, mindig félhetünk. Nem bújhatunk el egymás elől, egyszerre élünk és egy helyen.

- Éppen a pusztára való - szólt a vaskereskedő -, ha nem lenne, kitalálnánk - fordult el megvetően, majd távolabb csúszott.

- Nem szeretnünk kell egymást, csak elviselnünk - Mojzes úr zsebkendővel megtörölte a homlokát -, szerencsére az jóval könnyebb.

- Nincs más lehetőségünk - bólintott határozottan a kovácssegéd és a sebhelye lüktetett. - Bizakodom, nem tehetek mást, és neki feszülök a munkának.

Bari Ödön közeledett.

- Létszámellenőrzésre sorakozó! - kiáltotta kéjelegve.

Elnémult a tábor. Vége szakadt a demokráciának.

- Egy, kettő, három, négy... - kezdte számolni őket a cigány, s amikor már összezavarodott és megunta, diadalmas képpel elkiáltotta: - Megvan ez mind, szeret itt üdülni! Továbbra is gondoskodunk rúlatok. Aki még nem találta ki, az hegyezze a fülit: levélírás tilos, üzenni nem lehet, a rendőri épületbe csak azok léphetnek, akiket hivatunk, vagy kijelölünk takarításra, s a választott táborparancsnok. Akik jól viselkednek, idővel levelet, csomagot kaphatnak, de mindet megvizsgáljuk, nehogy grimbusz legyen! Aki beteg és nem piszkos szimuláns, az jelenti a ti Filléreteknek, ő meg tovább jelenti nekünk, mi kísérlettel orvoshoz küldjük, ha akarjuk. Kinek van jelentenivalója?

- Jelentem, az ólban annyi a pocok, hogy mindőnkre jut néhány. Ki kell irtani őket - mondta Flórián.

- Mit hadoválsz a kiirtásrul?

- A pockokról jelentem. Mi legyen velük?

- Fogdossátok meg űket! - somolygott az őrmester. - Igazán finom falatok.

Szétszéledt a tábor. Legtöbben az ólba húzódtak, helyet igazítottak a földön, néhány vaságyon, és várták az éjszakát. A nyomorék vaskereskedő méltatlankodott, s nem iparkodott a többiek után.

- Kilyukad a gyomrom, olyan éhes vagyok - csúszott az ólhoz. - Azt hiszik ezek, hogy egymást is megesszük? Vagy a pockokat?

- Ha győzzük agyoncsapkodni - mondta a fia leverten.

- No hiszen! Jól kisütötték, kilöktek ide, hogy senkinek se hiányozzunk, szép csendesen meg a föld alá nyomnak. Mit kell még megérnem? Mert nyomorék vagyok? Legszívesebben a pofájukba vágnék, vagy elhúznám a csíkot, hogy bottal üthetnék a nyomomat, de így csak a fene esz, az is lassan, nehogy elsiesse!

- Szerzek husángot éjszakára - fordult el apjától Flórián. - Mégis legyen valami a kezemben, ne csak a palavesszőm!

A tábor közepére tartott, s az építőanyagok között turkált, egy hosszú, vastag lécdarabot markolászott. A levegőbe suhintott vele, majd bizonytalanul keresgélt tovább.

- Mi az, sorstárs, fegyverkezel? - állt meg a közelében Bari Ödön a farkaskutyával. - Nemhogy örülnél, hiszen még lyuk van a seggeden! A béketábort fenyegeted, vagy bennünket? Nem elég, hogy hülyeségeket pofázol? He?

- A pockok ellen. Dehogy emelnék kezet magunkra!

- Azokat ütöd, osztán ránk gondolsz! Értjük mi a csíziót.

- Nem ment el az eszem egészen. Mindent megcsinálok, amit csak parancsolnak.

- Azt nem is bánod meg! Aki a mi emberünk, az jobban jár, a mi kutyánk kölykének jut is, marad is, megnyalja a csontot.

- Ahá. Én az vagyok! Erről meggyőződhet a sorstárs.

- Naná, majd mákos. Szólsz nekem, ha gyanúsat észlelsz, ha valaki sokat járatja a pofáját, lázadást szít, levelet ír, vagy szökni készül. Érted?

- Szökni lehet? - húzta össze homlokát.

- Nem. Csak akinek szárnya nőtt és repülni tud - nevetett a cigány -, jól is níznénk ki, ha bárki elhúzná a csíkot.

- Aki próbálkozik?

- Megneveljük - gumibotjával a levegőbe vágott -, és megszereti az anyaföldet, de meg ám! Hóttáig ragaszkodik hozzá!

- Én szeretem, csak engem is szeressenek!

- Nyisd ki a szemedet, hegyezd a füledet, osztán az emberünk leszel! Még a szíp lánykákat is megkóstolhatod. A csecses Ibit íli már valamelyikőtök? Bedugtátok neki?

- Az apja őrzi.

- Jó kis falat, de megropogtatnám - csettintett az őrmester kéjesen -, te meg kotródj az ólba!

- Igenis, parancsnok sorstárs!

- Még nem vagyok az, de leszek, és meglékelem a lányt.

Ifjú Sajtos Flórián a helyére húzódott. Már feküdtek a többiek. A viharlámpák bágyadtan pislákoltak, Józsa Bálint fölött a sarokban szintén csüngött az új szerzemény a falon.

"Az öreg is majrézik - gondolta a segéd -, nem szeretné, hogy a pockok zabálják meg. Rusnya férgek, várhatnának egy kicsikét."

Felesége nyitott szemmel forgolódott, matatott, nem mert elaludni, az apja jó nagyokat szusszantott, hatalmas fejét felemelte, ahogy ránézett.

- Az őrmester hónaljába férkőztél?

- Az a legfőbb vágyam.

- Akkor ne sündörögj körülötte, kérem szeretettel!

Flórián virrasztott. Várta a látogatókat. Markolta a lécdarabot, s a homályosabb sarokba figyelt. Annyira összemosódtak emlékeiben az elmúlt napok eseményei, hogy ha rájuk gondolt, mint egy rémálom, megállíthatatlanul peregtek a képek, azt hihette, hogy a moziban ül.

Álmukban lepték meg őket az államvédelmis katonák. Az éktelen ricsajra az ablakhoz szaladt, felhúzta a redőnyt és kibámult a sötét utcára.

- Nyissák ki az ajtót, azonnal!

- Mit akarnak az éjszaka kellős közepén?

- Kinyitni! - verték, rugdosták a vastag tölgyfakaput.

Még mindig álmosan az ajtóhoz lépett, s ahogy kitárta, szinte beestek rajta a géppisztolyosok.

- Kezeket fel!

- Kit keresnek? Eltévesztették talán a címet? Ez nem kupleráj, nem is kocsma. Minek csinálnak velünk ilyet, minek viccelődnek, nincs jobb szórakozásuk?

- Befelé!

Akkor már az idős kereskedő elébük csoszogott. A katonák megdöbbentek a látványtól egy pillanatra, de aztán az oldalához nyomták a fegyvert. A nyomorék érdesen felnevetett.

- Jézus Mária! Csak nem tőlem félnek?

- Ne pofázzon! Induljon a szobába!

Ifjú Sajtos Flóriánné álláig húzta a takarót. Szokásaként meztelenül feküdt.

- Mit akarnak? - bámult riadtan a katonákra.

- Felkelni!

- Egy frászt! Azt nem lehet, nincs rajtam semmi sem.

- Ugorjon, ha mondjuk, nem a tincseiben gyönyörködünk! Vagy azt akarja, hogy segítsünk?

A fiatalasszony szégyenlősen lekászálódott, a takarót maga előtt tartotta, s a kombinéba bújt.

- Mindnyájan a fal felé fordulni!

- No hiszen, nehogy pisztolyt találjanak már! Ismerjük, hogy eldugják valahová, és diadalmasan elővarázsolják, az mindjárt indok a gyilkolásra. Ebben a házban nincs fegyver - mondta a boltos, s homlokát kiverte a víz ennyi bátorságtól. - Hallottunk már ilyenekről, magukat se gólya hozta a világra.

- Hárman laknak itt?

- Igenis - hebegte Flóri, aki egyre jobban félni kezdett. - Hárman. Édesapám, a feleségem és én.

- Ne játssza már az eszit, magát se a Jézuska küldte, tudnia kell, hányan vagyunk és miben vétkeztünk, ha vétkezhettünk egyáltalán, de az itt most cseppet sem számít, kérem szeretettel.

- Ez a véghatározat - lökte a papírt asztalra a katonák parancsnoka -, ezt írja alá!

- Elolvashatom?

- Felesleges, visszük magukat, ha tetszik, ha nem, ha ártatlanok, ha népirtók. Ez a parancs, más semmi nem számít!

- Akkor minek írjam alá?

- Az a rendje. Formára is adunk.

Idős Sajtos Flórián kezébe vette a kitelepítési határozatot. Hangosan olvasta. "Belügyminisztérium. 05430. szám. Véghatározat. Sajtos Flórián, eredeti foglalkozása nagykereskedő, Budapest, VIII... és a vele egy háztartásban élő fia, ifjú Sajtos Flórián és annak a felesége a 8130/1939. M. E. számú rendelet alapján Budapest területéről azonnali hatállyal kitiltom és lakhelyéül Szolnok megye, Kormó-pusztát jelölöm ki..."

- Jóisten, bepisilek - kiáltotta a fiatalasszony, és összeszorította a lábát. - Kimehetek?

- Kísérettel!

A háromszobás lakáshoz beépített WC és fürdőszoba tartozott. Az ajtót nyitva hagyták, s úgy figyelték, hogy végzi a dolgát Sajtos Flóriánné.

Közben a nyomorék kezében lobogtatta a papírt, az arca szederjessé vált a méregtől. Felindultságában levegőért kapkodott, alig tudott megszólalni.

- A jó mindenségit, kérem szépen! Ez a rendelkezés ránk nem érvényes. Hol élnek ezek a tuskók, ezek az analfabéták? Ezt a rendelkezést 1939-ben hozták - dugta a katona orra elé -, s mivel nemigen tudja, elárulom, hogy akkor ebben a hazában gróf Teleki Pál volt a magyar királyi miniszterelnök. Most ki parancsol, a grófok, vagy az elvtársak? Miféle hatalom ez, hogy saját rendelkezései sincsenek? Vagy olyan jó rendeleteket szövegeztek annak idején az arisztokrácia képviselői, hogy az elvtársak is használják, mert nem tudnak azoknál okosabbakat kitalálni? Szegény grófok, ha sejtenék, hogy Rákosi apánk lobogója alatt ezzel ütik a kisembereket agyon. Ezen aztán röhögnöm kell... Meg a nagykereskedésen... No hiszen, ha már az a nyomorult boltocska nagykereskedés?

- Eleget lázított! Tíz perc múlva indulás, attól majd elmúlik a nevetőgörcse! Kapkodják csak magukat, vagy meztelenül utaznak?

- Hol van az a Kormó? Jézus Mária, az is Magyarország?

- Vajon hol lehetne? Ahol a fű sem terem, nehogy az ellenség kiszagolja.

- Mit vigyünk, apa?

- Ki, mit lát, szabad a rablás. Ami itt marad, azt elzabrálják majd az új urak.

- Nincsenek már urak minálunk - szólt az egyik kiskatona.

- Elvtárs-urakat értettem.

- Indulás! Elvesszük mi a jó kedvét mindjárt!

Sajtosék aránylag kevés motyóval érkeztek. Az egyszálbélű asszony idegesen tekintgetett szét az istállóban, a kezéből nem merte földre engedni a batyuját, beharapta a száját és az apósához fordult.

- Muszáj nekünk ezt végigcsinálni?

- Muszáj. Megmutatjuk, hogy különbek vagyunk ezeknél, mi igazi kereskedőnek születtünk.

- Hogyan? Szemben a fegyverekkel?

- Elnézünk fölöttük, lányom, nem tekintjük őket embereknek.

- Ők talán minket annak tekintenek? A frászt!

- Ezek be vannak idomítva, nem a saját fejük után mennek.

- Ettől nem lesz vidámabb az életem. Lovak, vagy birkák laktak itt előttünk? - ejtette is le végül földre a batyuját.

- Legalább egy lavórt hoztunk volna, vagy egy söprűt!

Ki mit ért, azzal esett a birkatrágyának, csupasz kézzel, edénnyel, faágakkal, és markolták, feszegették a száraz ganét, kézben, fejkendőben, kosárban hordták az ól oldalához, az ésszerűtlenség és a kegyetlen realitás zűrzavarában idétlen, kapkodó, szánalmas panoptikum figurákká alacsonyodott ösztönemberek nyüzsögtek és lökdösődtek a trágyadombon.

- Kukurikú, füstös lyukú! - kiáltotta a nyomorék kereskedő, mert bár sejtette félelmetes jövőjét, nem tudott szabadulni egy régi-régi képtől, amikor is az udvari szemétdombon tyúkok és kakasok kapirgáltak. Ettől nevethetnékje támadt, és ahogy végignézett - munka helyett - a birkaszart kaparó embereken, hangosan nevetni kezdett, csapkodta a combját, de ez az eszelősség hirtelen sírásba csapott át, és a poros, zsíros arcáról lecsorduló könnyek, meg a trágyakupacokból felcsapódó piszkok erőteljes nyomot hagytak fehér ingén és szürke öltönyén.

Az ólból évek óta nem hordták ki a ganét.

- Ez itt a mi helyünk - mutatott széles mozdulattal maga köré Váradi -, mindenki magának kaparja fel a szart!

- Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát! - dünnyögte egy öreg, vörös pajeszú görbe zsidó, aki a tülekedésben az övéit kereste.

Egy fehér, konyabajuszú öreg is sodródott a lökdösődők között az ól végéhez, ahol a levegő és a homály is sűrűsödött. A veterán volt. Józsa úr hanyag eleganciával mindjárt a sarokba húzódott, talán még felrémlett képzeletében az is, hogy gyermekkorában rosszalkodásaiért mindig a szoba sarkába térdepeltették, maga elé ejtette utazó bőröndjét és csak csodálkozott. Nem tudta elhinni, hogy ez a valóságban történik vele, mindig arra várt, hogy ez a szomorú és embertelen utazás egyszer csak véget ér, s ott lesz megint az elegáns, kényelmes lakásban és csodálatos patikájában. Az erős trágyaszag, a felkavart por és a helyekért torzsalkodók szinte a sarokba szorították-szögezték a ványadt patikust, aki képtelennek tartotta magát arra, hogy a jószágok ürülékében turkáljon. Megvetően tekintett a morgó és maguknak minél jobb helyet kaparó kiközösítettekre, hideg fölénnyel véve tudomásul, hogy már a lába alól is majdnem szedik a szart, épp annyi területet hagyva neki, hogy állni és ülni tudjon a bőröndje mellett.

"Pondró népség - gondolta -, csodálkozni se lehet, hogy ez a sorsa."

- Kukurikú, füstös lyukú! - hallotta újra az erőltetett kiáltást, s a közelben megpillantotta a nyomorékot, aki a magukkal hozott csomagok és cókmókok tetején trónolt, kövér fejét felemelve az istálló pókhálós mennyezetét bámulta, és könnyen meglehet, szeretett volna igazi kakassá változni. Kusza, lázas álomként úsztak el előtte ezek a képek, felrémlett a Major Tercsi zöld fejkendős alakja, ahogy a trágyakupacon térdelve kaparja maga mögé a termést, Fekete Ibi fintorgó arca, ahogy a pokrócuk sarkait összefogja, s hordja el az összegyűjtött fekáliát, a módos Váradi szakállas, ködmönös figurája, ahogy a gőzölő, fekete golyókkal tele kosarat cipeli, ám Józsa úr hiába dörzsölte meg a szemét, az álomnak vélt sürgés-forgás tovább erősödött, némelyek már az istálló földjéig fúrtak, s ezt diadalmas pillantásokkal tudatták, mások hajbakaptak a kicsinek talált fekhelyükön, öreg Váradi a kiürített kosárban szalmát hozott, azt terítette a csupasz földre, pokrócokkal letakarta és ráfektette lázas unokáját, míg ő meg csak téblábolt ott a falhoz lapulva, hol felemelte bőröndjét, hol visszaejtette, mintha vonatindulásra várakoznék, esze ágába se jutott, hogy kitakarítsa lába alól az örökséget. S akkor egy pillanatra talán feltűnt az ajtóban Bari Ödön, vagy csak azt képzelte a gyógyszerész, s mintha áramütés érte volna, leguggolt a bőröndjéhez, szempillantás alatt egy fekete kalapot húzott elő az aljából, két marékkal belevájt a birkaürülékbe, s a kalapba csapta, feltűnően gyors mozdulatokkal - mintha nem is ő csinálná - telekaparta fejfedőjét, és ahogy a lábai bírták, iszkolt vele a többiek után.

- Ez az idióta cigány mégsem győz le engem - dünnyögte.

- Tán az lesz ebídre? - csattant távolabbról Bari őrmester hangja. - Ennyire szereted a mogyorókat?

Mint gyerek, ha csínytevésen érik, bűntudattal szedte lábait a keszeg patikus és megállás nélkül kialjazott maga alól.

Nemes Áron és Fekete Attila is térdepelve kaparta a szart, tüntetően hajdani uniformisukat viselve.

- Tán a szerencséteket keresitek? - állt meg mögöttük kajánkodva a cigány.

- Imádkozunk Rákosiért - mondta Nemes.

- Imádkoztatok ti Szálasiért is.

- Igen, de fel is akasztották - somolygott Fekete.

- Ne reménykedjetek, ti olyan könnyen nem viszitek el az irhátokat.

Sajtosék is nagy nehezen helyet igazítottak, a szalmás földre pokrócokat terítettek, az lett a fekhelyük. Első éjszaka megtörtént a baj, amikor már elcsendesedett az ól, a beteg Váradi Misike nyögdécselése is alább hagyott, s az apja lejjebb szította a viharlámpát, akkor Flórián a feleségére mászott.

- Ne, ne, nem akarom, ebben a koszfészekben ne nyúlj hozzám! Frász essen a pisilődbe!

- Attól még működhetünk - suttogta a segéd, s nem tágított, míg el nem érte a célját.

Elaludtak.

Az ól velőtrázó sikolyra ébredt. Ifjú Sajtos Flóriánné sikoltott, majd hisztériásan zokogott, nehezen értették meg, hogy valami megharapta a fülét. Gatyás Váradi feljebb csavarta a lámpa belét, leemelte a falról, és az asszony vérző füléhez tartotta. Kétséget kizáróan állapította meg: - Pocok. Tele velük az ól.

- Fertőtleníteni kellene a sebet - morogta a vaskereskedő -, kérem szépen, még vérmérgezést kaphat.

- Igen, apa, de mivel? Semmink sincs.

- Józsa sorstárs talán segíthet - intett a patikusra Váradiné -, ha éppen a kedve tartja.

Flórián gyorsan az öregúrhoz kúszott, s megrázta a vállát.

- A feleségemet megmarta a pocok, mi a teendő ilyenkor, kérném alázattal?

A gyógyszerész megemelte a bőröndjét, s abból is két jókora példány ugrott ki. Józsa úr elképedésében a földre ejtette a vagyonkáját. Megrökönyödve bámulta a lyukon kiszóródott gyógyszereket, s dehogy mert volna közeledni. Sok mindent olvasott, tudott ugyan ezekről a rágcsálókról, de közelebbi kapcsolatba mindeddig nem kerültek. Ezentúl viszont ragyogó alkalom kínálkozott erre. Közelebb lépett hát az utazóbőröndhöz, aminek a belsejében semmi se mozdult.

- Fene bele, még berezelek.

Óvatosan nyitotta fel a bőrönd fedelét, s elképedt a látványtól, minden holmiját összetiboltak a dögök, megrágcsálták. Kotorászott a gyógyszerek között, majd egy kis tégely kenőcsöt adott.

Attól kezdve állandóan égett a viharlámpa, s a férfiak felváltva őrködtek, zavarászták a pockokat.

Flórián most megpillantott egy jókora állatot. Rácsapott, s visítva tűnt el az a sötétben.

Sajtosné reszketni kezdett, hideglelősen összekoccantak a fogai, de senki se törődött vele.

- Láttad? - suttogta -, micsoda ocsmány pofája van?

- A füle közé csördítettem, aludj csak nyugodtan!

- Visszajön és megharap, ez az állat kinézett magának.

- Azt próbálja meg, de akkor megeszem.

Az ifjú kereskedő tovább merengett és gondolkodott.

"Miért legyek annyira rátarti? Semmi haszna sincs. Megjátsszam a figurát, járassam a pofámat? Besúgják azonnal. Naná, majd nem. Az őrsre rendelnek, a főépület irodájába és zuhé, adj neki, hogy meg ne sántuljon, kiverik a fogamat a néger szalámival. Onnan ám nem hallatszik idáig a segélykiáltás, kedvük szerint elcicáznak velem, nincs tanú, nincs panasz, az aztán dehogy van, s jöhet a következő. Ki tudja, mi minden megesett már a falak között?

Na, nem! Inkább én súgok.

Mink mennék készakarva a vágóhídra? Naiv figurák viselkednek úgy a filmekben, de ott aztán könnyű, lennének csak az én helyemben a nagy-magyar-kitalálók, a cigány fenekébe bújnának egy kis emberi melegségért.

Hülye nem vagyok. Nagyfiú se leszek, itt csak lapítani, kussolni lehet, haptákolni és összeszedegetni mások elől a morzsákat. Értelmes ember belátja ezt és így cselekszik. Kényeskedni? Nem olyan a világ. Az érzékenykedésnek nincsen semmi helye, inkább tudomásul veszem a valóságot, és alkalmazkodom hozzá. Hiába táborparancsnok a Fillér bátyja, mégis hóttra püfölte a cigány. Engem ne üssön, naná, hogy nem tartom oda a pofámat!

Jóban leszünk helyette. Nem várnak tőlem csodákat, semmiség az egész. Megbíznak bennem. Nem teszik meg mindenkivel, maguk közé fogadnak, elbeszélgetünk és semmi több, mi a rossz ebben? Másoktól még többet is megtudnak, lesznek olyanok, akik örülnek, hogy szolgálatot tehetnek a rendőröknek. Valami csak csurran-cseppen cserébe, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Hiszen ők sem teljesen tökkelütöttek, valamit valamiért. Én velük fújok egy követ, naná, majd nem! Hortyog ez a sok szerencsétlen és nem tud segíteni magán, hiába az ész, a rang, meg a pénz, annyi az életük, mint a férgeké. Kenyér se jut elég. Valamelyik nagyokos kitalálta ezt az óriási baromságot, és lám vannak, akik végrehajtják. Magyarázat mindig akad az ilyenre. Kinek, minek legyek akkor becsületes? Megéri?

Én tanulok, nem olyan vagyok, hogy azért se! Ha csak így lehet boldogulni, akkor így. Talán egyszer tényleg megnyílik az a bolt, és megkaparinthatjuk, akkor meg a fejünk se fáj.

Kivel tartsak, ha nem a parancsolókkal? Ezekre a nyomorultakra tekintsek, akik éhen döglenek? Mi a hasznom abból? Pusztuljon csak, aki nem életrevaló! Az embernek mindig parancsolnak, olyan, hogy nem tud meglenni parancsoló nélkül itt sem. Mindegy, kicsoda, micsoda, nem azt kell firtatni, a bakon ülőnek szót fogadnak a lovak, mert nincs abrak, meg széna sem. És akkor ámen. Ki hogyan került a bakra, az nem az én dolgom, nem kérték ki a véleményem, nem én döntöttem. Neki is parancsolnak.

Apa nem dicsérne meg érte, de nem köti azt az orrára senki, nyomtalanul marad, titokban. A parancsolók érdeke is a titoktartás, mert csak úgy tudhatnak mindenről, ami történik. Szövetséget kötnek, akivel csak lehet. Ez a legjobb módszer, mindenki figyel mindenkit, legyen az a pusztán, vagy a börtönben, vagy a munkahelyen, legalább nem panaszkodhat, hogy a kutya se törődik vele, hogy elhanyagolják és magányos.

Ki kinek dolgozik, ez a lényeg, a többi smafu és malaszt. Én befújom őket, ők meg befújnak engem, micsoda tökéletes adminisztráció! Még a gimnáziumban sem tanultam ilyenekről.

Jutalmul hamarébb elengednek a többieknél? És ha tényleg nem mehetünk el innen, vagy tovább visznek, akkor hogy kivételeznek velem? Még csak az kellene, hogy gyanúba keveredjek! Ennyit igazán elvárhatok a bizalmas információkért. Én megbízok azokban, akik bennem megbíznak, rendet tartunk, s az mindenkinek érdeke, aki pedig rendet csinál, az előnyhöz könnyebben juthat.

Tudomásul veszem a környezetemet, élek a felkínált lehetőséggel. Szükséges a szolgálatom? Mi az, hogy! Akkor minek gubancolnám a lelkivilágomat? Nem én teremtettem ilyen helyzetet, belekényszerültem, a bűnös valaki más: a cigány, vagy a parancsnoka, vagy annak a parancsnoka, aki az aranytálból cseresznyézik.

Rám parancsolt a cigán, tartsam jól nyitva a szememet és a fülemet. Értettem, nem kellett elagyabugyálnia érte. Micsoda jó szimatú, érettségizett fiatal kell neki, aki tudja, mitől döglik a légy. A vén trotyliktól mit várhatna? Nyavalyát. Így a lehető legjobb. Ezek most is fújják a kását, pedig odakint autók érkeztek: a nagyfőnökség. Nem lóháton közlekednek, tiszta a kezük, vigyáznak magukra, mi még azt se tudjuk, kifélék, mifélék? A bizalmasnál is bizalmasabb munkájuk lehet, mindenkiről mindent tudnak. Vajon fülbesúgással kezdték?"

Megint elfutott előtte egy pocok, amire a lécdarabot felemelte, a rusnya jószág már eltűnt. "Lehet, hogy éppen ez harapta meg a feleségem fülét - gondolta -, s újra lakmározni akar? Valamelyik gyerekből harap egy falást? Ezektől kellene megszabadulni, szinte hemzsegnek a pusztán. Hányadik is? - Feltápászkodott, álmosan meresztgette a szemét, hol mozgott a takaró, vagy a batyu? Nem nézte sokáig, inkább lerogyott a földre. - A tizenötödik. Soká lesz még ötven, a múlt éjjel annyit számoltak meg. Pusztíthatnak a kedvükre. Köztük is az erősebb parancsol? Milyen lehet a húsuk? Megtörténhet, hogy mi harapdáljuk majd őket? Ki tud itt biztosat, hogy mire virrad, hogy lesz-e holnap egyáltalán, vagy akkorára a napot is lerágcsálják az égről?"

Ifjú Sajtos Flórián szeme le-lecsukódott, s a feje meg előre bicsaklott. Egyre kevesebb haraggal gondolt a pockokra, majd horkolni kezdett.

A felesége felsikoltott.

- Jaj, a fülem!

- Nincs itten semmi - kapkodott bódultságában az ura -, ne hisztériázz már megint, attól nem jobb!

- Azt álmodtam, hogy rágja a pocok.

- Majd bolond lesz újra ide jönni, hiszen van annak magához való esze - dűlt el a fekvőhelyén - fél, hogy előbb-utóbb el-elkapjuk és megesszük.

Fillér Gábor virrasztott. A főépület előtt várakozott a nagy fekete személykocsi, Kun Sándor ellenőrzött, s részletesen meghallgatta a rendőrök jelentéseit is. Az ebédlőben Bari Ödön volt soron.

A törzsőrmester tétlenül várakozott az irodában. Nem szerette a hosszúra nyúlt kihallgatásokat, tudta jól, egymással is megfigyeltetik a rendőröket. Ki sejtheti, hogy a főparancsnok hány fülest kap a táborból? Nem vett észre fáradtságot rajta, frissen, elevenen érkezett, mintha éppen a paplanos ágyból kelt volna fel.

Ő meg viaskodott az álmossággal.

"Ki tudja, hány tábort üzemeltetünk? - gondolta ásítás közben. - Kun elvtárs megmondhatná, ő mindent tudhat, nem akárki. Nem majálisra való az idő, hogy kötelező a vidámság, Titóék sem férnek a bőrükben. Mi mást lehetne ilyenkor csinálni? Meghányták-vetették alaposan a főnökeink, nem bízták a magamfajta bokorugrókra, hogyan is tehették volna?"

Kun Sándor lépett az irodába. Leült, s intett a vigyázzállásba pattanó törzsőrmesternek, hogy foglaljon helyet.

- Látom, alakul a tábor.

- Igenis - lepődött meg Fillér a gyors elismeréstől, s az arcát elöntötte a vér, a tenyere izzadni kezdett, s nem tudta, miért ezzel kezdi az őrnagy -, gondoltam, Kun elvtárs is észreveszi.

- Sokat gondolkodik, és el is hagyta a tábort.

- Őrnagy elvtársnak jelentem, csak hazaugrottam gatyát cserélni - verte ki a verejték, hogy Bari már befújta a feljebbvalójának. Miket lódíthatott még? Fegyelemsértésért a nyaka közé csördíthetnek.

- Semmi sem történik, amiről nem tudok, ha egy asszony úgy marad, arról is hamarébb értesülök, mint az édesapa. Ellenőriztetek mindenkit, ahogy engem is ellenőriznek, soha senkinek semmit sem szabad maradéktalanul elhinni, és nincs meglepetés.

- Ne bízzunk az emberekben? Mindenki gyanús, aki csak él?

- Akkor nem érik kínos meglepetések.

- Értettem, őrnagy elvtárs!

- Ital van?

- Nem élek vele.

- A foglyoktól mégis elveszik - köszörülte meg a torkát.

- Az őrmester kobozta el, tilos a táborba szeszt hozni.

- Ő honnan szerzi?

- Nincsen tudomásom róla.

- Majd én közlöm, ha jónak látom.

- Értettem.

- Más mondanivalója, kérdése nincsen?

- Az öcsém miért került ide? Rossz fát tett a tűzre?

- Önszántából. A saját kérésére.

- Miért tették a listára?

- Sokat firkálgatott a Rákosi titkárságra.

- Az igazságát kereste.

- Éppen ott? - legyintett az őrnagy lagymatagon -, keresse, ha engedélye van rá! Ebben az országban csak egyetlen embernek lehet igazsága, a többi úgyse érvényes. Tapasztalhatta már.

- Ezt nem értem, főparancsnok elvtárs.

- Hallott valamit Balogh páterről?

- Nem hallottam, nem vagyok templomjáró.

- Ez a pap nagyon szerette az italt, és a szép nőket. Sok értéket összegyűjtött, festményeket és aranyakat. A fordulat után használható embernek bizonyult, újságot alapított, szerepet játszott a választásban, kisgazdapárti államtitkár lett, Rákosi személyes parancsára kitelepítették egy faluba, azt nem hagyhatja el, ám parókiája van. Egy kalapra való aranyát, családi ékszereit a banknak adtuk le. Művelt pap, használható, kár ott rostokolnia, nem olyan, akitől félnünk kellene. A sorsa mégis megpecsételődött, nem is a vagyonáért, hanem, mert számított valakinek.

- Az öcsémtől félnünk kell? Ezt nehezen hiszem.

- Talán. Aki ennyire önfejű, alig használható - ropogtatta meg csontjait az őrnagy és ásított. - Az a tiszta ügy, amikor megmásíthatatlanul tudjuk, kitől, mit várhatunk, ki, hogyan viselkedik, nem zavarja fel a vizet.

- Bari Ödönnel mégse megyünk sokra - kaszált a levegőbe Fillér kicsit indulatosan -, előbb-utóbb megcsinálja a bajt. Csépeli őket irgalmatlanul, vérfürdőt rendez.

- Régi ismerőseimről is szó van. Grófoktól kezdve az arisztokrácia lakájáig itt mindenki megtalálható. Amikor Debrecenből Pestre költözött a kormány, az Andrássy út 60-ban, a politikai osztályon kellett jelentkeznem. Fegyvert kaptam és orosz-magyar nyelvű igazolványt, éjjel-nappal, bárhol tartózkodhattam, és fegyvert is használhattam.

- A fővárost tisztogattuk. Nem felejtették el az emberek, hová kell fordulniok, hogy valakit hűvösre tetessenek! Érkeztek a bejelentések, akkora forgalom támadt, mint a nyilasok idejében. Azok még a pincéket sem takarították ki, tele halottakkal, megkínzottakkal, megcsonkítottakkal, a falak véresek, mocskosak, vágóhídra hasonlított az egész: szökött katonák, bujkáló zsidók hullái egymás hegyén-hátán, foszlott a húsuk, bűzlöttek, a legtöbbjét azonosítani sem lehetett már. Hordtuk be az itthon maradt nyilasokat, öntevékeny kommunisták is szedtek össze gazembereket. Velük temettettünk. Egy lovas kocsi összeszegelt ládákban fuvarozta a hullákat a Kerepesi úti temetőbe. És azok a piszkos nyilasok nem akarták elszállítani a halottakat, hogy büdösek, nem ők tették ezt velük, nem embernek való a látvány, bemocskolódnak, ha ilyesmibe keverednek. Ilyeneket pofáztak! Azt hitték, hogy majd mi csináljuk, lemossuk a vért a falakról. Na, nem! Könnyen jobb belátásra téríthettük volna őket, de nem vertünk, nem ütöttünk. Nem jószántunkból, dehogy, a parancsnokunk azt mondta: ésszel győzd le az ellenséget, ha ütöd, azt is bevallja, amit nem követett el!

- Egy jómadarat kellett bevinnem a külvárosból. Elkövettem azt a hibát, hogy egyedül mentem érte, egy bilinccsel. Zörgetek, beenged.

- Maga Nemes Áron?

- Én.

- Előállítom. Rá a kezére a bilincset, amihez jó méteres szíjat csatoltam, úgy vezettem. Késő este haladtunk az utcán, velünk szemben feltűnt két orosz katona. Ez a pasas meg óbégatott valamit oroszul, a háborúban ragadhatott rá, s a katonák kiabálnak, hogy fasiszta vagyok, mellemnek szegezték a géppisztolyt. Elővettem a papíromat, engem megölelgettek, Nemest meg a géppisztoly tusával arrébb lódították.

- Az ujjunk sem egyforma - mondta határozottan Fillér Gábor -, hát még az emberek. Józsa Bálintot ismerem, ő aztán nem tehetett rossz fát a tűzre!

- A lányát?

- Azt nem.

- Pesten tanult és elkövette azt a hibát, hogy átbújt a határon. A Szabad Európa Rádió már harsogta is, mit csinálnak a vasfüggöny mögött. A legmagasabb helyről rögtön jött az utasítás, nézzük már meg a szülőjét! Ennyi elég is.

Kun kinézett az ablakon, s látta, hogy pirkad. Ásított.

- Indulunk már, nem tévesztjük el az utat.

- Értettem, őrnagy elvtárs!

- Helyes. Szeretem, ha az alárendeltjeimnek vág az eszük, mint a borotva, de csak addig, ameddig én akarom.

- Másképpen nem csinálhatnánk ezt?

- Nem. Nem tanácsos még gondolkozni sem rajta. Azért beszéltem ennyit, hogy okuljon belőle, ne akadjon torkán a falat - ásított ismét Kun Sándor, felállt, végigsimított a zakóján, és gumitalpú cipőjében eltűnt a nagy fekete, lefüggönyözött ablakú kocsiban. Fillér törzs mereven tisztelgett, amíg az autót el nem nyelte a felkavart porfelhő.

Az őrnagy kényelmesen elterpeszkedett a hátsó ülésen, szemét lehunyta, és arra gondolt, talán kár volt a törzsőrmesternek ennyit locsognia, még felhasználhatja ellene, hivatkozik rá valamelyik ballépésénél. Vissza már nem szívható, majd jobban figyelteti Bari Ödönnel, és alkalomadtán elhelyezi. Nem nagy ügy.

Csak ne félne éjszakánként, hiába a nyugtató, minden moccanásra összerezdül, csak nem érte jönnek? Ezért inkább utazik. Ismerősök tűntek el nyomtalanul. Mi lett velük? Senki meg nem mondja. Aztán a nagy perek: Rajk László, Mindszenthy pere, Titóék provokációi. Ki tudhatja, ki, mibe keveredett? Ő távol tartotta magát mindentől, mégis hányszor összerezdül.

Főparancsnoki kinevezése előtt lekáderezték.

- Miért nem akarja a feladatot vállalni? - kérdezte Péter Gábor.

- Nem értek hozzá.

- Megtanulja. Magában megbízunk, és ez a legfontosabb. Mi is most tanuljuk a vezetést. Azokra bízzuk talán, akik itthon lapítottak, amikor dörgött az ég? Beszervezte őket a Horthy rendőrség, ezt Rákosi elvtárstól tudom. Vegye kitüntetésnek a parancsnoki beosztását!

- Értettem - válaszolt akkor Kun Sándor.

A fekete kocsi a Tisza hídján robogott. Gyors tempóban haladt, csak elvétve találkozott egy-egy járművel, még a parasztszekerek sem zörögtek az országúton. Learatott gabonatáblák, keskeny parcellákon keresztekbe hordott búzakévék, nagyra nőtt kukoricák zöld sorfala maradt mögötte. A tarlókat már fűcsomók verték fel, sötét foltokként takarták a nyári mezőt.

Kun arra is gondolt, hogy Péter Gábor, a főnöke mennyire behúzódós hekus, tőle egy szép napon bármi megtörténhet. A táborokban sok minden előfordulhat, elcsámborog egy gyerek, átbújik a drótkerítés alatt, az már rendkívüli esemény. Ez a szabadságába kerülhet. Csak ne lenne ilyen meghunyászkodó Péter Gábor, aki lépten-nyomon azt lesi, mi tetszik Rákosinak, és mi nem! Micsoda nyali zsidó!

Azok a váratlan telefonok.

Kun Sándor felvette a kagylót, s már hallotta is a Péter Gábor figyelmeztetését.

- Mi van már megint a táborokban, őrnagy elvtárs? Nem tudnak vigyázni?

- Semmi rendkívüli esemény nem történt - mondta zavartan.

- A napi parancs?

- Írásban adtam ki, ellenőrizhető.

- Már megtörtént, s nem örülünk neki.

- Megszabtam benne a feladatokat.

- De megfeledkezett Rákosi elvtársról! Miért nem szerepelt a parancsban?

- Nem illik oda!

- Azt mások döntik el, és magasabb szempontok alapján.

- Értettem. Kérek engedélyt, hogy a legközelebbi parancsba írhassam: a mi szeretett vezérünk, és bölcs tanítónk szellemében hajtsák végre az utasításokat - gyöngyözött az őrnagy homloka.

- Engedélyezem - kattant a telefon.

Az államvédelmi hatóságot külön a kormánynak rendelték alá, belső utasításokkal szabályozták a feladatát. A karhatalom - a kék ávósok -, önálló egység, szavatolta a belső objektumok őrzését és megvédését, rádió, pártszékház, s a belső ellenség felszámolását is. Rákosi időnként szólt Péter Gábornak, hogy a pesti utcán vonuljon fel a karhatalom, fegyveresen, nótaszóval. Ettől majd reszketnek a burzsujok, a belső ellenség megrémül, s behúzza a fülét-farkát.

"Ne teljesítsük a parancsot? - gondolta Kun. - Ez elképzelhetetlen. Rákosi szava szentírás, csak ne kapkodna minden csip-csup ügyekbe. A belső ellenséget is felszámoljuk nótaszó nélkül, de ki merné ezt megmondani neki? A fejét kockáztatná. Minden szál az ő kezébe szalad.

Nekem se használ a sok töprengés, mire való? A hatalom alakítja a személyiségét, már akin van alakítanivaló. A vezetőimmel egy ügyet szolgálunk, az akaratom, az ő akaratuk. Nekik köszönhetem a karrieremet, nélkülük nincs ez a beosztás, a sarzsi is más, dehogy piszkálgatom őket. Elég baj az a ricsaj, amelyet Nyugaton szítanak a kitelepítés ürügyén. Ordítanak, mint a sakálok, nem teszik nekik egy cseppet sem. Hát hová vigyük őket, Szibériába? Még arra is sor kerülhet. Legalább a zsidók hallgatnának.

A magyarokkal hányszor, de hányszor elbántak már, mégse tűnt fel senkinek. Éppen most vennék őket a védőszárnyuk alá? És ők? Nem csinálnak önzetlenül semmit, csak a mocskos érdekük szerint. Acsarkodjanak, nem ijedünk meg, nem olyan fából faragtak minket, hiába prüszköl a Szabad Európa Rádiójuk.

Néhány embernek a tyúkszemére lépünk, de attól még világ a világ. Csukassuk talán börtönbe őket? Hol található annyi börtön? Likvidáljuk őket? Tömegmészárlásra is volt már elég példa, de az esztelenség. Ez a leghumánusabb eljárás, így bánni a rohadt osztályellenséggel, ezt tanítani lehetne; dolgoznak és építhetik a demokráciát. Megengedjük. Csak alaposan szemmel tartjuk őket, ne kártékonykodjanak, ne bomlasszák az új rendet! Még csak az kellene, akkor rájuk sújtunk irgalmatlanul, megismerkedhetnek az öklünkkel. Nem véletlenül lepleztük le a belső árulókat sem. Szilárdak vagyunk a béke frontján, és megdönthetetlenek."

Kun most elégedetten dőlt hátra a kényelmes ülésen. Az aktatáskájából levelet húzott elő. A névtelen feladó géppel írta és a Rákosi titkárságra küldte, onnan hozzá továbbították, mivel a parancsnoksága alá tartozik a szóban forgó őrs.

- Kis oktondi panaszkodó, majd éppen rád kíváncsi Rákosi elvtárs, hogy eljátssza a mesebeli jótevőt - motyogta az őrnagy.

"Kedves elvtársak! Szeretett Rákosi elvtárs!

Arra kérem a kedves elvtársakat, hogy vizsgálják meg, milyen rosszindulatú események zavarják a békés építő munkát, amelyben mi, a hősi munkásosztálynak a példáját követve, egyenlővé tesszük a falunkat a várossal, kultúráltságban, meg minden más egyébben. Hiába hápog nekünk a reakció, mi igenis büszkén és felemelt fejjel haladunk a szocializmus építésének útján, nem rettentenek meg a rémhírek, hogy aki nem viszi be a földjét, meg az asszonyát a közösbe, és minden más szerszámát, az megnézheti magát, mert rövid útvonalon Szibériába kerül, onnan aztán sirathatja a drága anyaföldet. Az ilyen alattomos híresztelésekre nem adunk, és igenis azzal mérjük az ellenségre a legfőbb csapást, hogy még jobban dolgozunk, egy emberként állunk a béke frontján, és öntudatossá válva belépünk a téeszcsébe. A csoport jó példával jár előttünk, megszervezte, hogy a tagjai ne álljanak sort félnapokat, a jegyre mért kenyérért, egy kocsiderékba hajigálják a nékik járó fejadagot és úgy viszik a földre. Ez nagyszerű dolog, mert addig is dolgozhatnak a határban, ha már előtte megtartották a Szabad Nép félórát. Azon sokat tanulhatunk valamennyien, az újság írja, hogy mit is csináljunk, hogyan viselkedjünk, hogyan harcoljunk a lapító kulákság és kisiparosok ellen, akik felvásárolják előlünk a kenyeret, mert ők ráérnek napokat ácsorogni a bolt előtt, már este oda ülnek, s nem bánják, ha másnap délután jut nékik kenyér. Aki az újságot olvassa, az nem marad sötétségben, mint az őseink.

Nálunk a beadást is teljesítettük az utolsó szemig. Jó elgondolás, hogy a községháza melletti villanypóznára hangosbeszélőt szereltek az elvtársak, ez csak úgy ontja naphosszat a vidámságot, az öntudatot, a jó magyar nótákat. A szekerek ott mennek el éppen alatta, jól esik az, amikor megszólal recsegősen, hogy a lóherélő Major István gazdálkodó 150 százalékkal teljesítette túl a beadási tervet, rendes ember az ilyen, megérdemli, hogy közhírré tegyék a viselkedését, tudja meg ország-világ, vannak nálunk, akiknek lelkesedésükben az első útja a cséplőgéptől egyenesen a nép államának magtárába vezet.

Ő ezt cselekedte. A 150 százalékot úgy érte el, hogy öt személyre kapja a fejadagot, de hármójukat kivonták a forgalomból és csak ketten maradtak, két száj pedig nem fogyaszt annyit, mint öt. Ezt a hangos beszélő elfelejtette közölni.

El ne felejtsem én sem, mi a bánatért fogtam tollat. Az a szokás nálunk, hogy jó munkáért szép muzsikát, s amikor az egész falu teljesítette a beadási tervét, az élenjárókat úgy jutalmazzuk, hogy a piactéren emelvényt építünk és azon a híres nótaénekesek műsoroznak. Már ácsoljuk a színpadot, ilyen nagyot még sohasem készítettünk, de a tervet se sikeredett eddig ennyire teljesíteni, ez egy szép tervteljesítő esztendő, mi úgy gondoljuk itten, nagy terv, nagy nóta. Talán nincs igazunk? Használt az ellenséges elemek eltávolítása is a faluból. A Józsa Bálint patikáját változatlanul üzemeltetjük. Az is használt, hogy kék parolint viselő katonákat helyeztek ide, a legszebb házat szállták meg. Igaz, csak ideiglenesen. A mozi háta mögött, a kövesút mellett található ez az épület, s állandóan farkaskutyás fegyveresek őrködnek a bejáratnál. Használ a falu nyugalmának.

A kocsmában sem tolonganak a felelőtlen egyének, nem isszák a szalmabort, s nem rongálják az egészségüket. Ép testben ép a lélek. Az esték is hamarébb elcsendesülnek, még az ártézi kútra se járnak annyian, pedig az a piactéren van, a falu közepén. A katonák háza előtt csak megállnak a lányok, ami rögtön szóbeszéd tárgyát képezi. Oda is szoktak egyesek, na. Ki tudja, talán szeretik a kutyákat? Barátkoznak, simogatják őket, nincs abban semmi bűn, ha jól esik. Akadnak ám elvetemültek, akik azt híresztelik, hogy a lányok nem jószántukból állnak ott meg, hanem mert félnek a kutyáktól. Vagyis a katonáktól, hogy azokat rájuk uszítják, ha elszaladnak. Kipihent, erős kutyák ezek. A lányok, ha ugye már pihengetnek, beljebb is mennek, szeretnének szétnézni a kaszárnyában. Bocsánat, az ideiglenes szálláson. Ajándékot is elfogadnak, komisz kenyeret, lekvárt, zsírt, betegséget, meg talán még szalonnát, bár az nehezen hihető, ki lát manapság igazi, finom szalonnát? Én nem, az holtbiztos. Attól még a katonák ehetnek, s miért ne adhatnának a falu népének? Szabad akaratukból, ugye. Nem olyanok ők, hogy akárkire ráfogják a géppisztolyt, hogy gyere a kerítésen belül, mert kapsz egy sorozatot! Ők a nép igazi fiai, a mi katonáink. Ocsmány rágalom, hogy az ávéhás ház olyan, mint a légyragasztó, aki odarepül, kezét-lábát töri, csak szabaduljon. Kevesen járnak azon a fertályon, de mindenki ott közlekedik, ahol akar, és ott kapja be a legyet is.

Nem kényszerítjük a lányokat, hogy arra parádézzanak! Ők akarják. Én örülök, ha minél előbb túljutok a nyitott vaskapu előtt, nehogy betérítsenek, mikor még lány se vagyok. A szívem is gyorsabban ver. Nem maradnék ott egy percre sem. A lányok igen, igazuk van, mi mást csinálhatnának a falunkban? Férjet fognak. Az egyenruha kapós, a tiszti, altiszti fizetés a csillagokig ér, ruházatra is el kell költeni. Uri módon válogathatnak a legszebb lányok között. Mihez kezdjen itt a fehérnép, munkalehetőség semmi, csak a téeszcsé, meg a gépállomás. Inkább férjhez igyekeznek, nem traktoros lányoknak, tudják már, mitől döglik a légy. Az öregasszonyok meg sápítoznak, sárgulnak az irigységtől, s azt híresztelik, hogy a mi lányaink az öntudatért járnak az ávósházba, s a lábuk közé kapják, hogy az ellenség meg ne szimatolja.

Ezért kérem a kedves elvtársak segítségét, mert készül a nagy színpad, a nótaénekeseink gyakorolnak, de a rémhírterjesztő kulákság, kisiparosok és egyebek így akarják megzavarni az ünnepségünket. Intézkedésünket az egész falu várja, akik élenjárnak a békeharcban, ahol olyan emberek laknak, hogy az csoda, ha egyszer esznek naponta az se baj, mert sokat tettünk Rákosi elvtárs útmutatása szerint a munka frontján, a békearatásban, a Békekölcsön jegyzésben is élen járunk, az új telepes rádiókból száznál többet adtunk el. Nem is eladtuk, hanem egyszerűen beszereltettük a házakba, ezt hallgassák a mi dolgozóink, ne más muzsikáját, s ettől okosodjanak!

Meleg elvtársi üdvözletét küldi, egy megbízható elvtárs. Szabadság!"

Kun Sándor felvidult olvasás közben.

"Jó kis szórakozás - gondolta -, a katonákat mindig kedvelték a fehérnépek. A levélíró nagy barom, vagy buzgó helyezkedő, vagy csak teszi-veszi magát. Írógéppel fogalmaz? Hány embernek lehet írógépe egy faluban? Kevésnek.

Aki rendszeresen használja, az nem bolond feljelentéseket firkálgatni rajta. Valamelyik irodai gépen kopogtatta le ezt a lelkes íródeák. Kicsoda? Értelmiségi? Tanár, vagy pap, az ráér kínlódgatni, még örömét is leli az irka-firkában. Minek vergődjünk vele? Bolhából elefántot csináljunk? Őrültség. De talán jó lesz még valamire ez a levelecske, főleg, ha egy buzgó tanító ötölte-körmölte, igazgatót csinálni belőle óriási húzás lenne, megtérülő befektetés. És akkor elébe tenni ezt a levelet, hogy ejnye-bejnye kis huncut."

Kitekintett a gépkocsi ablakán. Pesthez közeledtek. Kun arra gondolt, hogy néhány óra múlva Péter Gábornak jelentést tesz. Eszébe jutott, hogy egyik alkalommal délben megszólalt asztalán a telefon, és azt a parancsot kapta: este hétkor a Mecsekben jelentkezzen! Úgy történt. Ahogy torkában dobogó szívvel - ki tudja, mi vár rá -, pontosan a megszabott időben belépett a pár szobás üdülőbe, Péter Gábor és vezérkara már vacsorázott.

- Foglaljon helyet, és tartson velünk - mondta az államvédelem parancsnoka.

- Értettem - válaszolta Kun Sándor, de nem csúszott a torkán a finomnál-finomabb falat. Ímmel-ámmal evett, s azt találgatta, miért rendelték ide, mit akarhatnak tőle?

Bőséges vacsorát tálaltak; italt, süteményt. Kun hallgatagon magába mélyedt. Hibát követett el? Lehetetlen. Letartóztatják, de miért pont a déli határon?

- Ha le akar feküdni, lefekhet - szólt Péter Gábor -, az emeleti első szoba a magáé.

- Értettem - állt fel az őrnagy és megköszörülte a torkát.

Péter Gábor intett az egyik testőrének, aki szolgálatkészen azonnal felpattant.

- Az őrnagy elvtárs lefekszik, maga meg kívülről rázárja az ajtót. A szobában telefon nincs, ha ki kell jönnie, akkor majd kopog.

"Mi ez - lepődött meg Kun érthetetlenül -, letartóztatás, vagy megaláztatás?"

Nem vesztette el a lélekjelenlétét, és nem szólt. Péterre nézett, aki várta a hatást. Az őrnagy nyugalmat erőltetett magára, és csak annyit mondott.

- Kérek engedélyt a távozásra!

- Távozzon!

"Ledőltem az ágyra - gondolta az őrnagy -, s félni kezdtem. Mi lesz velem? Szökni lehetetlen, hová, minek, és miért? Semmi bűnöm, a munkámban és a fővezéremben hiszek, végrehajtom az utasításait, nem kerültem a reakció uszályába sem. Vagy valamire kiszemeltek? Nem süllyeszthetnek el csak úgy, mint a jelentéktelen figurákat. Dehogynem! Volt már erre példa.

Péter Gábor semmit se tesz Rákosi tudta nélkül. Különben is a felesége Rákosi titkárnője.

Figyeltetnek? A perekről miért nem tudok? Semmi beleszólásom, egy független gépezet csinálja. Rákosi mindent tud, mindenbe beleavatkozik, mindent jelentenek neki. Miért reszketek? Nincs okom sem a félelemre, sem a szégyenkezésre. És ha rám bizonyítnak valamit. Ellenkezhetek? Hiszen Rákosi nem tévedhet, magasabb szempontok szerint ítéli meg a dolgokat, elméletileg felkészült, nagy általános műveltségű, tapasztalatokban gazdag, tudja, hogy mit csinál. Micsoda taktikai érzékkel vezette a hatalomért folyó harcot is. A Szovjetunióból hozta haza a módszereit, s ha ott beváltak, akkor itthon sem mondhatnak csődöt, olyan nincs.

Csak bizalmatlan azokkal szemben, akik itthon éltek a felszabadulás előtt, azt hiszi, mind rendőrspicli volt. Ez a meggyőződése, vagy csak a taktikája? Hiába hivatott az irányításra a háromtagú Honvédelmi Bizottság, ő közvetlenül fenntartja magának a jogot mindenre. Egy kiskatona ügyében órákat telefonálgat! Mire marad akkor ideje?"

Egy másik eset is az eszébe jutott.

A belső ellenség elleni harcról készített beszámolót a kitelepítéseket is beleértve - magasabb katonai parancsnokok tájékoztatására. Váratlanul megszólalt a telefonja.

- Kun elvtárs?

- Igen.

- Hallom, felszólal a parancsnoki értekezleten.

- Igen.

- Kész van már a beszéde?

- Készen, Rákosi elvtárs.

- Megtenné, hogy behozza?

- Természetesen.

- Mikor ér rá?

- Bármikor.

- Azonnal tudna jönni?

- Kérem, ez természetes.

Rákosi irodája nem volt reprezentatív, az előszobája kicsi, mellette a tanácsterem, ahol a Központi Vezetőség is ülésezett. Az őrnagy percek alatt oda ért.

- Foglaljon helyet, Kun elvtárs! - mondta Rákosi a magas fotelból.

- Köszönöm - nyelt az őrnagy izgalmában, s letette a főtitkár asztalára az írott anyagot. Leült az alacsony fotelre, s kicsit feszélyezte, hogy felfelé kellett néznie a fővezérre, aki ő mellette termetre eltörpült. Ennek ellenére közel érezte magához akkor az első embert, csodálattal tekintve fel rá. Tudta azt is, hogy bármit javasol az anyag összeállításával kapcsolatban, az megcáfolhatatlan igazság, s annak szellemében fogja átdolgozni. Az izgalom mellett elégtételt is érzett, mégsem lépheti át akárki ezt a küszöböt.

Az anyagot Kun szűkszavúan fogalmazta meg, nem zsúfolta túl számokkal, adatokkal, ám a politikai hátteret bővebben ecsetelte, elég volt az újságba tekintenie; dúlt a hidegháború, Koreában vér folyt, s úgy tűnt, hogy Európa sem kerülheti el a legújabb katasztrófát. Mindezt felvázolta.

Rákosi beleolvasott.

- Tudja, jó ez, de még csiszolgatnám, különösen ahol a Szabad Európa Rádió stratégiája elleni módszerekről szól, ott kiegészíteném, bővíteném, hogy jobban értsék az aljas mesterkedésüket.

Aztán már csak a kínai mosolyára emlékezett.

- Kérem, úgy csinálom - dadogta zavarában Kun. - Köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmet.

A nagy megtiszteltetéstől, mint egy fénysugár hasított az agyába, valóban gyengén sikerült az a rész. A dicsérettől jóformán arra se emlékezett, hogy tántorgott ki a főtitkári irodából. Az utcán könnyűnek érezte magát, szigorúan titkos munkáját sokkal fontosabbnak gondolta. A szíve hálával és tisztelettel telt meg Rákosi Mátyás iránt. Kihúzta magát, és büszkén, emelt fejjel ment vissza a Belügyminisztériumba.

"Ilyen a mi fővezérünk - gondolta -, még erre is jut ideje és energiája. Fontos ember vagyok, még terve is lehet velem! Mit számít az, hogy termetre kicsi, Napóleon és Hitler is az volt, meg Sztálin elvtárs is az. A szíve annál nagyobb."

A tisztek összesúgták a háta mögött:

- Rákosi elvtárs hívatta.

Úgy tett, mintha gondolataiba mélyedne, pedig a büszkeségtől se gondolkodni, se figyelni nem tudott. Dehogy jutott eszébe az az ismerőse, akit a szeretett vezér szintén magához hivatott, s jóindulatáról biztosított. Ezért már az előszobában letartóztatták.

Megzörgették az ajtaját.

- Őrnagy elvtárs, ébresztő!

Kun Sándor talpra ugrott, végigsimította a ruháját, megfésülte a haját, s az aktatáskájáért nyúlt. Kivágódott az ajtó, Péter Gábor testőre lépett be.

- Őrnagy elvtársat kéretik! - jelentette.

"Akármi történik - gondolta Kun -, én ártatlan vagyok, csak emelt fővel tudjam elviselni."

Az órájára pillantott, éjfél múlt pár perccel.

A földszinten már indulásra készen várták, s a Péter Gábor szavait tisztán hallotta.

- Most pedig Farkas Mihály honvédelmi miniszter elvtárs engedélyével ellenőriztük néhány erődítményt, utána a kitelepítést. Küldetésünk szigorúan bizalmas és titkos, országos jelentősége van.

Gyorsan kocsiba szálltak. A nagy fekete autók lámpái éles fényt hasítottak az éjszakába.

"Ezért titokzatoskodtak - gondolta Kun -, még ha módomban állna, akkor se értesíteném a tábort jövetelünkről. Ilyen bakot nem lőhetek. Hiszen ebben az országban tanú mindig és mindenre akad."

Most Pest külvárosában robogott a gépkocsi. Az ablakon beáramlott a nyári reggel fűszeres, jó szaga. Az őrnagy érezte a tömény illatot, s mélyeket lélegzett. A zöld fák, s a ritkán sorakozó orgonabokrok, mintha reményt árasztottak volna. Pedig rosszkedvű munkások tűntek fel az utcákon, s már csörömpöltek a villamosok. Aztán a vedlett, elhanyagolt házak, a lelomposodott kertek gyorsan elmaradtak a fekete autó mögött.

"Ez a nap is megkezdődött - gondolta a főparancsnok -, s nincs ennél fontosabb."

Fillér Bandi a rendőrőrsről érkezett. Kora reggel volt, de már fojtott meleg.

- Sorstársak, ma pocokirtás, Bari őrmester hozza a kutyát! Az őrsön Fekete Ibi takarít. Akinek nem jut munka, vigyáz a gyerekekre.

- Részemről megint lemondok a szórakozásról - csúszott közelebb Sajtos úr -, ne mondják, hogy túlzásba viszem. Még elcsapja a hasamat.

- De apa! - rántotta meg a karját Flórián. - Fejezze be a színjátékot, mert sokba kerülhet!

- Legalább sokkal hozzájárulok a szebb jövő építéséhez.

- Lesz itt még az is - motyogta szégyenlősen Fillér -, nekem igazán elhiheti.

- Kéremszépen, az meglehet, de nem olyat kérünk, amelyben egyáltalán nem, vagy alig élhetünk.

- Sajtos sorstárs kitűnően látja a perspektívát - mosolygott gúnyosan Nemes Áron. - Kitűnően, kéremalássan, mert lassan-lassan megszokjuk ezt a civilizációt, ha belehalunk is.

- Dolgozok, különben éhen halok - csapott a levegőbe gatyás Váradi -, nem fickándozhatok jobbra-balra!

- Aki nem alkalmazkodik, a többiek ellen is vét - tudálékoskodott Biri szerényen, szemüvegét törölgetve gyűrött zsebkendőjébe.

- Velem mi lesz? Lesz a faluba fuvar? - köhécselt az erősen dohányzó patikus, miközben tövig égette cigarettáját.

- Hogyne lenne! Elkocsikáztatja Bari őrmestert odáig, meg vissza!

- Vinném tovább is - köszörülte meg a torkát az öregúr -, a másvilágra legszívesebben, de oda nem tart velem, sajnos.

- Elég kár - súgta ifjú Sajtosné nevetve Fekete Ibinek -, mindjárt kiállna a görcs a gyomromból.

- Meggyászolnám - mosolygott a szép lány. Attól a hírtől, hogy takarítani osztották, lúdbőrözött a háta, bár a mezőgazdasági munkáktól irtózott, mégsem szívesen gondolt rá, hogy a rendőrök szobáit takarítsa, mossa fel az ebédlőjüket, s a parancsnoki irodát. Bár azt is tudta, nem törik le a körmöcskéje, s nem izzad annyit, mint a határban. Csak hát az ágyak! Mivel az őrmester a faluba kocsikázik, nincs mitől tartania, nem kell utálkoznia a mocskos szájától.

A szép Ibin vékony, rövid ujjú ruha feszült, látni lehetett alatta kerek mellét, s nagy fekete mellbimbóit.

- A lányom helyett takaríthatna más - szűrte foga közt a szót Fekete flegmán. - Ezt jól kifundálták.

- Kicsoda? Nekem is parancsolták.

- Akad, aki szereti csinálni, s ott érzi jól magát, az ágyak körül.

- Mindenki sorra kerül az asszonyok közül, ma az egyik, holnap a másik.

- A magáé is? Vagy kivételeznek vele?

- Nem kivételeznek itt senkivel. Vagy azt hiszi?

- A lányom akkor sem szobacica, hogy a ganét takarítsa utánuk.

- Fene bele, itt nincsenek előjogok, vélt és valós sérelmek. Ha ezt a metódust elfogadjuk, sokkal könnyebb a sorsunk - tárta szét kirepedezett kezét a patikus. - Tisztelettel vegyenek példát rólam, diplomás szarkeverő vagyok, és jól érzem magam.

- Mehetek én helyette - közölte a cérnavékony fiatalasszony -, nem nagy kaland, amelybe belehalni.

Flórián megdöbbenve nézett a feleségére. Nem tudta mire vélni ezt a határozottságot, kicsit kihívónak ítélte meg, s már napok óta nyugtalanította, hogy megváltozott az asszonya, aki állandó idegességét egyre nehezebben palástolta. Vele szemben is agresszívabbá vált.

- Hát én? - kérdezte. - Bele se szólhatok?

- Tedd a magad dolgát! A frászt bele!

- Döntsük el végre, sorstársak, hogy ki, hová megy dolgozni, mert hasukra süt a nap!

- Mindegy az édesapa, ma vagy holnap, ha már így parancsolták, megyek takarítani - mondta engedve Ibi, s elindult a rendőrőrsre, de távolodva hátra-hátra tekintett.

Józsa úr a lovaihoz tartott. A tábor megéledt.

Fillér Bandi arra gondolt, ezzel az önként vállalt parancsnokosdival jól kifogta, a felelősséget a nyakába lökik, a rendőröknek még kevesebb a dolga. Mintha neki majd annyira engedelmeskednének. Megint ütközőpontba került. Ráadásul azok is, meg ezek is várnak tőle valamit, de nem megváltó, hogy mindnek a kedvére tegyen. És éppen itt? Felesleges teher ez, ahelyett, hogy csak a maga baján törné a fejét.

Fekete Ibi két vödör vizet cipelt az állandóan folyó kúttól. Bent Bari Ödön mosolygós képpel készülődött, csinosítgatta magát. Már megborotválkozott, s félmeztelenül fésülgette a haját az ebédlőben.

- Hol kezdjem a takarítást?

- Az irodában. Mire visszaér a törzsőrmester bajtárs, minden úgy ragyogjon, mint a Salamon töke.

A lány a hálószoba felé lépett.

- Ne oda, te, mert megbánod! - ugrott hozzá a cigány, a kezében egy kitámaszthatós, fémmel keretezett tükörrel, másik kezével megragadta a lány karját, hogy az felszisszent, s az irodába húzta. - Még alszanak, ha rájuk nyitol, félreérthetik és az ágyba fektetnek!

- Nem úgy megy az! - vált vérvörösre a lány, mert bántotta az őrmester viselkedése, hogy a szemét le nem vette az ő melléről, karja is zsibongott még a szorítástól. - Mégsem vadállatok!

- Nem? - nyújtotta el kérdését Bari, meleg tenyerét a szép Ibike álla alá tette. - Ennyire tudod? Hiszen még nem próbáltad, vagy csak megjátszod az ártatlant, oszt' szereted ám az édesgyökeret? Cicázol, mint az egyszeri szűz, közben meg az árvaházban nőttek a kölykei.

Ibi lecsapta a két teli vödröt a földre.

- Hagyjon békén, mert kiabálok!

Az őrmester tettetett nyugalommal az alacsony íróasztalhoz lépett, a tükröt ráfektette, mellé a nyeles fésűjét. - Jó - mondta érdes, kiszáradt torokkal -, kiabálj csak! Beszaladnak ide gatyában és teli teszik a hasadat. Azt akarod?

- Hagyjon békén! Hagyjon már!

- Hagynálak, ha hülye lennék! - kapott a lányért, aki félrelépett és menekülni akart. Az ablakon át látta, hogy kint Józsa Bálint már befogta a lovakat, s a bakon ülve várakozott, ettől némileg fellélegzett, szembe fordult a férfival, és az ablakra mutatott.

- Várják! Fő a kötelesség!

Bari Ödön nem válaszolt, előrelépett és megölelte a lányt, aki hátra hőkölt, de az asztal széle nem engedte tovább, szégyenében és megaláztatottságában kiáltani is elfelejtett, csak azt érezte, hogy a cigány az asztalra lökte, s kínjában rúgkapálni kezdett, felborította a vödröt, de akkor már szétfeszített lába között reccsent a bugyija, éles fájással rándult össze a teste. Mire elindult a könnye, a cigány túl volt az örömön, kapkodva szedelőzködött, és az ajtóból visszaszólt.

- Tán az jobb lett vóna, ha a többieket behívom, osztán a szemedre lökjük a bugyogót? Így még élvezhetted is. He?

Fekete Ibi lecsúszott az asztalról. Fájt, égett az öle, vérzett is. Letérdelt az iroda földjére, s a felmosórongyot kivette a vödörből. Patakzott a könnye. Meglátta, hogy a tükör összetörve az íróasztal lábánál hever, önkéntelenül érte nyúlt, és felvett egy nagyobb darabot. Belenézett. Csodálkozott, hogy az arca ugyanolyan formás maradt, mint előtte, ha nem sírna, a szeme sem árulkodna semmiről. A véres combjára siklott a pillantása, s émelyegni kezdett. Elejtette a tükördarabot, a felmosórongyot a földre csapta. Ahogy kilépett az ajtón, azt hitte, menten elsüllyed szégyenében, az arca ismét lángolt, a melle meg-megremegett, csak jólneveltsége mentette meg attól, hogy hisztérikusan ne zokogjon. Szeretett volna megsemmisülni, a föld alá bújni.

Gyerekek szaladtak el előtte. A tábor csendesnek tűnt, legtöbben már szerteszét a határban, s a rendőrök is a foglyokkal tartottak. Az ólnál idős Sajtos Flórián csapkodta a földet egy husánggal, mellette idős Váradi Mihály csiszolgatta a fadarabot. Az öreg gazdálkodó meglöttyedt az utóbbi napokban. Ócska tarisznyája a lábánál, abban őrizte limlomjait. Alig evett, fejadagját Misikének adta, s úgy mutatta, hogy egykedvűen viseli el a megpróbáltatásokat, elnézett a sürgés-forgás láttán, csak unokájától érdeklődött szép gallyak után. Reszketett a keze, de határtalan türelme legyőzte az anyagot.

Az idős gazda, ahogy ott gubbasztott, hunyorgott a napra, levegőnek tekintette a boltost is. Tegnapjaiba messzire látott, amikor jóbíró szolgalegényeket tartott, tanyái, pompás paripái, jól termő földjei gazdagították, ő meg kártyákon, kurvákon nem szórta szét a hasznot, a lumpolást nem ismerte, a kocsma ritkaságnak számított, gúnyákban sem dúskál, csak a vagyon gyarapodjon. Hirtelen, bután odalett. A háború után magokat szórtak a földekbe, a sovány teheneket igába fogták, gürcöltek megállás nélkül, s korgott a gyomruk, de kezdtek életre kapni. Aztán a szétnyirbált földeken gaz virágzott, őt az adóval megölték, házaiba lakókat költöztettek, Fillér Gábor-féléket, s kitelepítették, kutya-világ, kótyavetyére dobták az embert, de míg él, úgyse felejt, még megkerülhetnek a színarany földek, a fehér tanyák, s a sokablakos házak, addig meghalni se érdemes.

A torzonborz vénség elgyengült a napon. Szeméből, orrából szivárgott a nedv, megakadt a gondozatlan, erős bajuszon, s csillogott a szakállába. Csak a keze élt, járt le, s fel, elerőtlenedett, meg-megpihent, de nem tudta abbahagyni a munkát.

- Szép nap - mondta a boltos kínjában, hosszú hallgatás után. - Még melegít is.

- Az.

- Holnap is szép lesz?

- Az.

- Holnapután?

- Akkor is.

- No hiszen - akarta bosszantani az öregembert, csak történjék már végre valami, mert estig nem bírja szótlanul, főleg ha tehetetlen dühét és elkeseredettségét nem fröcskölheti szét -, itt mindig jó várható?

- Jó.

- Ez egy ilyen puszta?

- Ilyen.

- Maga szereti is?

- Szeretem.

- Régen is ilyen szép idők jártak?

- Mikor milyenek.

- Képtelenség, hogy ezen a pusztán állandóan jó idő legyen! Mese habbal! Akkor nem itt tartanánk, hogy egymást kóstolgatjuk. Erről mi a véleménye?

- Nekem mindegy, csak megérhessem a felszabadulást!

- Bolondnak néz - csapkodott vadabbul a nyomorék, és a száját rágta dühében -, tökkelütöttnek gondol, a Jézus Máriáját!

- Akkor talán az?

Hallgattak egy sort. Az öreg paraszt felemelte a fejét, a szakállába simított, s hosszan bámult a rizsföldek irányába, amerre a gyerekek eltűntek. Levetette a zsíros, kifakult kalapját, megtörölte izzadó homlokát. Az ólból motozás hallatszott, de úgy csináltak, mintha nem történne semmi, nem hallanának semmit.

A kereskedő erősen izzadt, az öltönyét és ingét már por lepte, zsebkendője szürkének tetszett, ahogy megtörölte az arcát, majd belefújta az orrát.

- No, hiszen szeretem a meleget - mondta, és megvillant az aranyóralánc a mellényén. - Jó helyen halunk meg.

- Jobb helyet nem is találhatnánk, elég tágas a puszta.

- Hová temetnek?

- A földbe. Még válogathat is.

- Itt nincs temető.

- Majd lesz, az a fontos, hogy föld van elég.

- Az van - egyezett bele a boltos -, ha már nem is a miénk.

A gyerekcsapat újra előtűnt. A kútnál fröcsköltek, a kisebbek a vályúra hajoltak és abból ittak Fillér Bandika a görbe vascsőhöz guggolt, tenyerét a víz alá tette, s nagyokat kortyolt. Sokáig ivott. A hasa kidülledt fekete klottgatyájából, kopaszra nyírt feje búbján is megcsillant a víz, s tenyerével megtörölte a száját.

Szikrázó napverésben pocskoltak a gyerekek. Az istálló valamikor fehérre meszelt fala izzott a fényben. Szinte elviselhetetlennek tűnt a hőség és a csend. Az idillt a kopaszra nyírt csapat és a nagy ritkán fel-felhangzó farkaskutyák csaholása törte meg. Röfi ijedten abbahagyta az ivást és a rendőrőrs irányába fülelt.

- Nincsenek szabadon.

- Naná - fölényeskedett Bandika -, akkor nem játszhatnánk itten.

- Béka nő a hasadban - mutatott rá a nagy fülű Misike. - Ki gyógyít meg?

- Józsa patikus. Téged is meggyógyított.

- Az én hasamban nem béka nőtt.

- Hanem micsoda?

- Torokgyík.

- Azért is iszok még, addig iszok, amíg csak ki nem durran a hasam.

Egymás váltogatták a vascsőnél. Nem korgott tovább a gyomruk.

- Éhes vagyok.

- Fogjál legyet!

- Fogjál te!

- Nem szeretem.

- Megkóstoltad?

- Meg - bólintott Röfi -, de kihánytam.

- Fogjunk kecskebékát.

- Pfű, ronda állat. Inkább éhen halok.

- Akkor mit ennél, ha így válogatsz?

- Amit rágni lehet, még a búzaszemeket is megrágnám - és hallhatóan csikorgatta a fogát.

- Harapj a seggembe! - nevetett fel Bandika, és a rizsföldek irányába szaladt. Misike utána. A többiek a kút körül maradtak.

Jól eltávolodtak a gyerekek, de rendőröket nem láttak sehol, a tábort a csatorna, s azon túl a végtelennek tűnő rizstáblák zárták, Bandika felfutott a csatorna partjára és diadalmasan visszakiáltott:

- Gyáva kukac, nem mersz idejönni!

- Nincs a közelben farkaskutyás?

- Nincs. Az unokabátyám úgyse engedné ránk a kutyákat.

- Nem is hiszem.

- Nekem megígérte, anyukám is hallotta. Tőle megkérdezheted.

- Akkor miért verték meg az apádat? Na, miért?

- Nem verték!

- Megverték. Úgy elpüfölték, mint a feneketlen dobot.

- Nem igaz, hazudsz! Kikaparom a szemedet!

- Nem hazudok. Kérdezd meg az anyukámat, aki látta, hogy ütötték a rendőrök, elkapták a grabancát, hogy szólni se tudott.

- Az én apukám nem hagyta magát, ő senkitől sem fél!

- A cigánynak pisztolya van, meg gumibotja, meg kutyája, és nem szabad visszaszólni neki, mert széttépet a kutyájával.

- Megmérgezem a kutyáját.

- Mivel?

- Szöget teszek a kenyérbe és megetetem.

- A húst szereti.

- Nincs hús, nem is látni.

- A kutyáknak van. Azt mondta nagyapám, azokat meg emberhússal etetik, de ezt én nem árulhatom el senkinek, mert akkor papókámat is összeverik a farkaskutyások, mint az apádat.

- Nekem mégis elárultad.

- Mert a barátom vagy, és az apádat már megverték.

- Ha megnövök, visszaadom nekik, rendőr leszek és még nagyobb kutyával járok. A lovam is különb lesz az övéknél.

- Én is rendőr leszek, jó?

- Jó.

Leültek a csatorna partján. Nyugtalanul fel-felkapták a fejüket; hallanak-e lódobogást, kutyaugatást?

A piszkos, földszínű víz most sebesebben folyt, a két gyerek élvezettel figyelte, fűszálakat, apróbb gallyakat dobált bele, hogy játékszerként tovasodródva nekicsapódjanak a partnak, elakadjanak a buja zöldben. A vízben álló vastag fákat a sodrás egészen meggörbítette. A tocsogós gátoldalban jókora kecskebékák sütkéreztek, éles brekegésük felverte a környéket. A kanális felett meg-megcsillant egy-egy szitakötő. Éhes szúnyogok rajzottak, és tele szívták magukat vérrel.

- Szeretnéd tudni, hová visz ez a csatorna?

- Lehet, hogy a mi falunkba? Ott is van egy kiszáradt csatorna, Kakatnak hívják.

- Akkor még üzenhetnénk is nagyapáméknak. Csinálnánk egy hajót, az elvinné odáig, csak víz lenne a csatornában.

- Te mit üzennél?

- Hozzon ennivalót, meg patkányfogót!

- Egérfogót?

- Á, nem, patkányfogót. Az én nagyapám kovács és tudna olyat csinálni, hogy megfogná az összes patkányt.

- Akkor nem is félnék, hogy megharapnak - mondta Röfi felvidulva. - Te nem félsz? Vagy csak híreskedel vele?

- Nem félek soha - füllentett Bandika. - Apám se fél.

- A sötéttől se?

- Nem. Ott ég a lámpa a falon, s látom, amikor szaladnak a patkányok és rájuk vágok. Azt is láttam, hogy Flórián mit csinált a feleségével - hajolt közel titkolózva. - Rámászott, és... és úgy lökdöste a farát, mint a kan kutya.

- A felesége hagyta?

- Nem nagyon, mert csak kapkodta a levegőt.

- Oda nézz! - mutatott Misike a kanálisra. A vízben egy szál fenyődeszka ázott. Nem régen kerülhetett oda, valószínűleg az építkezésről. - Kihúzzuk?

- Hogyisne! Tegyük inkább keresztbe!

A két gyerek óvatosan lejjebb csúszott a kanális oldalában, megmarkolták a vizes deszkát, keresztbe lökték, a hegyével a másik part oldalába csapódott, s a két part között hídként feszült. Kövér kecskebékák raja ugrált a vízbe.

- Menjünk át rajta!

- Elkapnak a kutyások és a kutyaólba zárnak, aztán meg velük megetetnek.

- Én nem félek, elhiszed? - kérdezte hetykén Bandika, s a deszkára lépett, ami megsüllyedt kicsikét a nedves földben. - Megbír. - Bátortalanul a víz közepe felé haladt, de nem mert hátratekinteni, ám kezét kitárva egyensúlyozott a gyerek. - Utánam jössz, vagy traselsz?

- Nem tudok úszni, és beleesek.

- Nem lep el a víz.

- Elvernek, ha megtudják a kutyák - és dacosan újra megindult, a deszka lejjebb süllyedt a vízbe, de megtartotta a két part. - Gyere, Röfi, ez megbír!

- Félek, hogy beleesek.

- Ilyen gyáva vagy? És még rendőr akarsz lenni?

Misike gyáván elindult, remegett alatta is a deszka, de szerencsésen partot ért. Megszabadultan fellélegzett.

- Siess már! - sürgette a barátja s türelmetlenül kocogott a rizskalickákat elválasztó gáton. - Mi lehet a földek után? A falunk, ahol nagyapámék laknak? Az még megvan?

- Visszatalálunk?

- Vissza hát!

Sokáig szaladtak. Amikor lihegve megálltak, egy keskeny, poros földutat, azon túl a vállig érő kukoricát, s a hatalmas, csupasz tarlót látták, távolabb pedig útszéli eperfákat.

- Megszöktünk? Nicsak, az áldóját, hát hiszen mi megszöktünk.

- Hallgass! Hátha a kukoricásban lesnek a kutyások.

- Forduljunk meg, vissza akarok menni!

- A fákig elszaladunk.

- Nem merek, én már semmit se merek csinálni.

- Csak a fákig!

- Eredj egyedül!

Fillér Bandika futásnak eredt, s ahogy a porlepett fákhoz ért, örömmel felkiáltott. - Eperfák! Gyere, bezabálunk - már mászott is az egyik hegyére. Misike követte. A lakmározásban semmire sem figyeltek. Egyszer csak szekérzörgés ütötte meg a fülüket, s ahogy a lombok közül kilestek, Józsa Bálintot pillantották meg, lekonyult fejjel hajtotta a jámbor lovakat. A derékban Bari Ödön danászott, kezében tartva egy tarka, hegyes orrú kutya madzagját.

- Pszt! - meglapultak a fiúk a levelek között.

A kocsi utasait önmagukon kívül semmi nem érdekelte. Amikor elhalt a szekérzörgés, Bandika megszólalt.

- Ez az út visz a táborba.

- Hátul kötik a sarkunkat. Nagyapám azt mondta, ezeket a kölyköket tüntetik el először, de úgy, hogy ne maradjon nyoma.

- Hogyisne! Még eprezhetünk.

- Nem kell már nekem, csak az ólnál lehetnék!

- Ha elmondod, mit láttunk, széttépnek a farkaskutyák.

- Nem mondom el.

- Akkor a barátom vagy.

- Az vagyok.

- Hallod még a zörgést?

- Nem.

- Én se. Nyomás!

- Fussunk, míg el nem kapnak!

Mire az istállóhoz értek, már javában tartott a pocokirtás. A gyerekek és az öregek lenyűgözve bámulták a kis tarka kutyát, ahogy a hosszú orrát beledugta a lyukba, szimatolt, majd ugrásra készen várakozott, mikor a pocok menekülni próbált, a lyuk szájánál elkapta, harapott egyet, s az élettelen tetemet a földre lökte. Vagy a lábával a patkánylyukba kapart, s ott fogta meg az áldozatát. Lankadatlanul dolgozott.

- Nem eszi meg? - rángatta a nagyapja kabátját Misike.

- Annál okosabb, hiszen nem ember.

- Mindet megfogja?

- Amilyen ügyes.

- Itt marad velünk?

- Nincs beleszólásunk, a felsőbb szervek döntenek róla. Tőlünk nem függ itt semmi.

- Kitől függ?

- Attól ni - mutatott az öregember a cigányra, aki javában támasztotta a hátát az ajtófélfának, a szeme le-lecsukódott, s horkantott is néha. Ritkán kinyitotta mámorban úszó szemét, a zsebéből lapos üveget húzott elő, kortyolt, csettintett, s aztán szendergett tovább.

Fillér Gábor megrázta a vállát.

- Ébresztő, föl!

- Törzsőrmester bajtárs jelentem, a kutyát meghoztam, és dolgozik, nem úgy, mint ezek a piszkok - mutatott szét, és feltápászkodott.

- Mikorra kell visszaszállítani?

- Estére.

- Végez akkorra?

- Vígez. Ez a kutya megéri a pízit, nem hagyja abba a munkát, míg kíszen nincsen.

- Csínján bánjál az itallal, mert Kun elvtársnak jelentem!

- Értettem, parancsnok bajtárs!

Fillér törzs. nézte még egy darabig a pocokirtást, majd sarkon fordult. Elégedetten csettintett de elszégyellte magát, mert az elébb a cigány is ezt csinálta.

Misike meglökte Bandikát.

- Hé, itt a rokonod!

- Látom - súgta, de nem mert közelebb menni hozzá.

A törzsőrmester a rendőrőrsre tartott, s látta, hogy Józsa Bálint a lovakat legelteti.

"Kezd a rend kialakulni - gondolta -, hiszen az ember idomítható, betörhető, csak meg kell találni a módját. Ez a puszta idomítótábor, változhatnak a parancsnokai, cserélődhetnek a szereplői, az idomítás marad, legfeljebb a módszerei finomulnak. Miért hőzöngenék? Az öcsém se hitványabb, mégis ő az ugráló, én meg az ugráltató. Fordítva is megeshetne. Akkor inkább már jó ez így. A kutyaháziak se halnak bele, hogy megismerkednek a nép ítéletével, jó firmák, tejben-vajban fürödtek eleget, most meg mi diktáljuk a tempót. Jó ez így, világos, hogy jó, csak helyeselni tudok Rákosi elvtársnak, amikor azt mondja: fizessenek a gazdagok! A szegények miből adhatnának? Én is öreg Váradi egyik házában szorulok családostul, minek neki annyi föld, tanya, ház, úgyse élvezheti azt a sokat, elég neki egy fekvőhely. Most még ágya sincs, mégis tud aludni a puszta földön. Akkor miért ne lenne tisztességes a rendőrködés, miért hóhérmunka, amikor igazságot szolgáltatunk, és parancsot hajtunk végre? Ezek megfojtanának bennünket egy kanál vízben, ha hagynánk. Talán az tisztességes lenne, ha tűrném, hogy a fejemre tojjanak? Más az ábra.

Rendet tartok, aki rászolgált, azt megbüntetem, válogatás nélkül. A keresetemet meg beosztjuk, nem olyan aprófillér az, hogy szerényen ne élnénk meg belőle."

A gyerekek megunták a hegyes orrú kutya áldozatait számlálgatni, kicsaptak a szabadba. Bari Ödön már tökrészegen hortyogott, mellette hevert az üres üveg.

A kölykök a lovakhoz sompolyogtak. A patikus sunyi pillantással méregette őket, de nem kiáltott rájuk, aztán, mint akinek a tisztaság a legfőbb gondja, alaposan tanulmányozni kezdte a kezét, a töredezett, feketealjú körmeit.

- A rendőrök ezeken is lovagolnak? - kérdezte egy gyerek.

Józsa úr nem válaszolt. Pillantása messzire révedt, olyan távoli múltba, ahol még gyerekkacagást is hallott, ahonnan egy szőke lány integetett. Törődött is ő mással?

- Ezeken nem lovagolnak.

- Miért nem?

- Soványak.

- A kövér lovak puhábbak?

- Eszed tokja.

- Ha elszaladok előlük, utolérnek?

- Még el is taposnak. Már láttam olyat a moziban.

- Hogyisne! A ló nem bántja az embert.

- Én is szeretnék kocsis lenni - mondta sírva Bandika -, akkor megkeresném nagyapámékat.

- Vinni kell ám a rendőrt is, ő parancsol.

- Hiába parancsol, egyszer csak ott teremnénk a kovácsműhely előtt, s nagyanyám sütne nekem tepertős pogácsát - hüppögte.

- Korog a belem megint.

- Igyunk vizet, attól elmúlik.

A kúthoz iramodnak.

Józsa Bálint szótlanul gubbasztott tovább a földön, még mindig a kezét vizsgálgatta, mint a világ leglényegesebb dolgát.

"Mennyit mesélhetne ez a kéz - gondolta -, pepecselt az orvosságok között, s gyógyulást nyújtott a betegeknek. Mindig csak kotyvasztotta a gyógyszereket, mások egészségén őrködött, pontosan és talán tévedhetetlenül. Ez a jutalma, ez a groteszk helyzet, hiszen ennek a kéznek most szartisztítás, és lógondozás a dolga. Szerencsére nincsen önérzete, különben fellázadna, alantasnak találná a munkát, butának és analfabétának a parancsot. Nincs igaza? Most is fontos ez a kéz, hiszen bármit hoz a faluból, felér az orvossággal. Sokat kibírt ez a kéz, éppen a lógondozás fogna ki rajta?

Legalább nincsen felelőssége. Akit dróton rángatnak, az hamar megszokja és kiváló kocsis válik belőle. Az őrmester csak hadd dirigáljon, nem olyan nagy öröm az, még az élet sem, nemhogy a hajcsárkodás. Ő éppen arra jó, amire használják."

Az öreg patikusra tűzött a nap. Az erős fénytől behunyta a szemét, könnyezett is, de sárga arcát sokáig fürdette benne. Vadgalamb szólt a közelben, veréb csipogott. Ez váratlan örömmel töltötte el, s úgy fogadta, mint egy szép ajándékot.

"Hogyan kerülhettek ide - gondolta -, ez a hely nem nekik való. Madarak a telepeseknek? Kitől kapták az engedélyt? És a gyerekek kitől kapták a jókedvet? Nem közeledem hozzájuk, nem bratyizok velük, ne szeressenek meg, úgysem viszonzom, láthatják, hogy morogva, vén majom vagyok, ne is várjanak tőlem semmit. Kocsis vagyok, és nem lelkipásztor, mindenki vigyázzon a maga gyerekére. Én hiába vigyáztam az enyémre, és féltettem, mégis világnak ment. Rossz apa lehettem? Miért a büntetés, hogy sohasem látom többé? Pedig még gyalog is utána indulnék, a világvégén megtalálnám.

Velem aztán igazán törődik a sors, öregségemre is változatosságot tartogat. Megmutathatom, hogy igazi kocsis vagyok, kocsisok között a legkocsisabb!"

A gyerekek visszaszaladtak.

- Én vagyok a vallató - kiabálta egy cigányképű.

- Mi vagy? - lepődött meg Józsa kocsis, s még a körmét is elfelejtette piszkálgatni. - Mit mondtál te, hogy mi vagy?

- Vallató.

- Honnét veszed ezt?

- Moziból.

- Mi az apád?

- Ügyvéd.

- Mit csinál a vallató, van fogalmad arról?

- Üti, meg kínozza a foglyokat, hogy azt mondják, amit ő akar.

- Arra emlékszel, hogy költöztetek ide?

- Igen, de nem költöztünk, hanem kényszerítettek.

- Fene bele, kitaláltam egy játékot. Aki legjobban emlékszik a költözésre, kap tőlem egy zacskó cukrot. Áll az alku?

- Savanyút? - kérdezte Fillér Bandika.

- Kockacukrot.

- Én emlékszem a legjobban - mondta gyorsan a cigányképű fiú -, mert a legöregebb, meg a legerősebb vagyok.

- Mi leszel, ha nagy leszel?

- Ügyvéd.

- Akarsz játszani? Vagy más nyerje a cukrot?

- Akarok.

- Tehát nem felejtetted el?

- Nem ám - szívta meg az orrát -, nem vagyok én lökött.

- Ti is akartok versenyezni? Aki nyer, azé a cukor.

- Akarunk - ugrált Röfi.

- Nincs is cukra, csak bolondozik - kiabált a cigányképű.

- Van - vörösödött el a gyógyszerész, s kihúzott az elkoszolódott nadrágja zsebéből egy barna papírzacskót. Néhány szem cukor maradt még a lovaknak zsugorgatott kincsből. - Ki kezdi?

- Amikor azon az estén a vendégek elmentek tőlünk, akiktől Az utolsó mohikán című könyvet kaptam ajándékba, én rögtön elaludtam - hadarta a cigányképű. - Éjszaka csöngettek az ajtónkon, azonnal felpattantam. Apám hálóingben ment az ajtóhoz, a kémlelőnyíláson kiszólt, de már nyomták is be a géppisztoly csövét, s azt kiabálták: kinyitni! A nyíláson egy katona benyúlt és nyitotta az ajtót. Betódultak.

- Álljon a fal mellé - kiáltottak apámra, a géppisztolyt a hátának szegezték, úgy lökdösték a szobába. Feltartotta a két kezét, ahogy jött befelé, én rögtön odaszaladtam, de egy katona rám fogta a géppisztolyát.

- Mars vissza! - kiáltotta. Én kicsikét megijedtem, és igyekeztem előle. Anyám az ágyban feküdt, rá is fogták a fegyvert.

- Felkelni - mondták neki. Az öcsém gyerekágyához katona állt, és géppisztolyt szegezett rá. Anyám sírt, és jajveszékelt.

- Mit akarnak mitőlünk? Mi nem vétettünk senkinek sem!

- A katonák elvisznek? - kérdeztem anyámtól.

- El, fiam, deportálnak bennünket.

- Hű, de jó, a katonákkal utazunk!

- Ezekkel - kiabált tovább anyám -, akik még a tízhónapos öcsédre is géppisztolyt fognak! Attól is félnek? Pedig ő még nem bánt senkit, azt se tudja, hogy hová született.

- Hallgasson, öltözzön fel! - parancsolta az egyik katona, de nem fordult el az anyám ágyától. - Gyorsan kapkodja magát!

- Mit képzel? Engem még az oroszok sem szégyeníttettek meg, maguk pedig a bugyogómba kukucskálnak? Nem tanultak illemet? - ordított anyám és szeméből folyt a könny.

- Nem tehetünk mást, parancsba adták - szólt vissza a katona. - Igyekezzen, a saját érdekében!

- Aki ezt parancsolta, azt nem is anya szülte - mondta anyám, és felkelt az ágyból. - Akkor csak nézzék, míg ki nem folyik a szemük!

- Élelmet, meg ruhaneműt vihetnek magukkal - szólt a katona -, de ékszert, aranyat, készpénzt és fényképezőgépet előadni!

Azokat ők rögtön zsebre tették, könyékig vájkáltak a szekrényekben. Anyám odaugrott az egyikhez.

- Ez családi örökség, anyámtól kaptam - és sírva cibálta a nyakláncot. Nem bántották. Anyám mégis tovább sírt: - Miért visznek el bennünket? Nem csináltunk semmit, a vezetők barátaink, telefonáljanak nekik, és ők igazolják, hogy rendes emberek vagyunk.

- Erről magasabb helyen döntöttek.

- Hová visznek?

- Azt sem közölhetjük. Siessenek, mert nincs sok idő, indulhatunk is.

- Cumisüveget, bilit, pelenkát hozzál - mondta anyám. Apám kapkodva markolta össze ezeket, közben öltözködtünk, a gyerekágyat telelökték ruhafélékkel, nekem még rosszul is esett, mert csak az öcsémmel törődtek, én nem hozhattam a biciklimet, se a meséskönyvemet, még a játék pisztolyomat sem. Az iskoláskönyvemben meglátták az egyik nyitott oldalon, Lenin 63. c., Sztálin 12-63. o.

- Mi ez? - lobogtatta előttem a katona: - Titkosírás? Az ellenség keze-lába? Kivel tartanak kapcsolatot, milyen kémtevékenységet folytatnak?

- Hiszen ez a leckém, így jegyeztük meg, hogy mit kell tanulni - szívta meg az orrát a gyerek.

- Ne hazudj!

- Ne tessék haragudni, de én nem szoktam hazudni, mert mindig megvertek, ha hazudtam, és én inkább nem hazudok.

- Még visszatérünk rá, jelenteni fogom az esetet. - Aztán meg a játék pisztolyomat nézegette: - Minek ez, le akarsz lőni valakit? Csak nem ránk céloznál?

- Ezzel nem lehet - okosítottam fel -, csak a magukéval.

Közben már mentünk lefelé a lépcsőkön, anyám fogta a kezemet, másik kezével az öcsémet cipelte, s próbálta a lábával a gyerekágyat is tolni, amit apám cipelt. Az egyik katona félkézzel segített apámnak, s amikor a teherautóra felszálltunk, azt mondta nekem: - Gyere csak! - Maga mellé ültetett, s én örültem, mert jól láttam a ponyva alól. Az állomáson másik csapat katona várt, meg viharkabátosok, szaladgáltak, és kiabáltak össze-vissza, mint a háborús filmekben. Mi ott álltunk mozdulatlanul a gyerekágy mellett - hadarta a cigányképű fiú.

Józsa Bálint meglepődött, hogy a városiakkal szemben sem bizonyultak kíméletesebbeknek. Arra is gondolt, nyomtalanul a pusztába űzetésük mégsem felejtődik el, valamennyi gyerek hírt adhat róla.

- Fene bele, de jól megjegyezted!

- A viharkabátosok mutatták, hogy mi hová másszunk! Abban a vagonban utazott az ókulárés, bebújt a sarokba, és nem szólt senkinek, állandóan a szemüvegét törölgette. A nyomott arcú bácsi meg a madzagon rángatta a kismalacát, a vagonban is azt fogta, pedig onnan nem szökhetett el senki. Az öcsém a pelenkát teletette, s azt a sarokba löktük. Odajártunk a dolgunkat végezni. Bűzlött a vagon, de az ajtót sem nyithattuk ki, csak amikor megállt a vonat, de akkor sem szállhattunk le. A férfiakat a sínek mellé állították, anyám megint bőgni kezdett.

- Jaj, mi lesz veletek? Itt lőnek halomra benneteket! A viharkabátosok sétáltak ott, meg a rendőrök.

- Maga kilép - mutattak egyikre másikra.

- De miért?

- Kuss! - kiáltották, és nem kérdezősködött tovább senki.

Este érkeztünk meg az állomásra. Vontatók, meg szekerek vártak, és a kocsiknak olyan volt az oldaluk, mint a koporsóknak. Civilek, meg rendőrök kiabáltak, máris lehetett pakolni. Nekünk a vontatón jutott hely, én örültem, mert traktoron még nem utaztam sohasem, pusztaságban se jártam, és a vérvörös naplementét se láttam. Piszok szerencsénk volt abban is, hogy az istálló sarkában lett helyünk, és oda tehettük az öcsém gyerekágyát. Hamar lefeküdtünk. Éjszaka arra riadtam, hogy valami sétál a lábamon. Felvisítottam. Egy szép nagy patkány lehetett. Akkor már zengett az ól, sivalkodott, aki tudott, apám rongyokkal betömte a lyukakat, de máshol bújtak elő, ezért nem mert elaludni, egy nyújtófával püfölte őket, amit valamelyik asszony nyomott a kezébe.

- Abban is szerencsénk volt, hogy apám és anyám munkát kapott. Az öcsémet hátára kötötte anyám és úgy vitte. Holnap már én is dolgozok, hordhatom a vizet a borsószedésnél - hallgatott el a feketeüstökű fiú, és várakozóan tekintett szét, miközben meg-megszívta az orrát.

Az öreg nem mozdult. A rettegés és az utálat hatalmába kerítette. Megborzongott. "Miket kell még ezeknek a purdéknak megérniök? - gondolta - Belőlük se lesz tapsoló automata".

- Ideadod a cukrot? Megérdemlem?

- Várj, még nincs vége a versenynek! Ki a következő?

- Én vagyok - jelentkezett kézfeltartással egy vékony hangú, és vékony dongájú, szőke, szeplős kislány. - Miket mondjak?

- Az igazat mondd, ahogyan megtörtént - szorult el a Józsa úr szíve, és legszívesebben megsimogatta volna a kölyköket.

"Igazat - gondolta kétkedően. - Ki tudhatja, hogy hányféle igazság létezik? Azt is betemeti az idő, szétmarja, mint rozsda a vasat, hiszen az igazság sérülékenyebb az embernél is."

- Az én apám sztahanovista, és otthon az asztalunkon egy hatalmas vörös zászló van, amit kapott, mert a legjobb brigádvezető az országban - nézett Józsa patikusra a sírós hangú kislány bátortalanul. Az öreg fejével biztatóan bólintott, folytassa csak! - A legjobban dolgozott. Annyit, de annyit dolgozott, hogy csak ritkán jöhetett haza hozzánk Budapestről, olyankor hárman aludtunk az ágyban, és én alig vártam a reggelt, mert akkor apukám a nyakába emelt s vitt végig a szobán, anyukám cikóriás kávét készített, meg pirítóst, gyorsan megittam a kávét, és újra játszottunk apuval. Az asztal körül szaladgáltunk, vagy felvonulást rendeztünk, hol az apukám, hol én lengettem azt a zászlót, és még énekelni is szoktunk, nekem csudajó a hangom.

- Mit énekeltetek?

- Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják, sej az van arra írva, éljen a szabadság! Sej, szellők, fényes szellők, fújjátok, fújjátok, holnapra megforgatjuk az egész világot!

- Mást nem?

- Sződd a selymet elvtárs, selyemből lobogót, az vezesse harcra, a magyar dolgozót, kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett, sződd a selymet elvtárs, védd az életed!

- Sokat énekeltetek?

- Csak amikor apukám otthon volt, ő tanította meg velem ezeket. Meg verseket is Rákosi pajtásról, de azokat elfelejtettem.

- Egyre se emlékezel?

- A rádióban ma Rákosi beszél, ülünk, tömött sorokban, elhallgat kint a szél, egy ország szíve dobban kisimult tenyerén, s hallgat boldog mosollyal, és harmat ül szemén.

- Hogyan hoztak el titeket?

- Éppen otthon volt apukám, s nekifordult a katonáknak.

- Hogy mernek ilyen mocsokságot elkövetni? Tud erről a párt? Nekem nincs semmim, ez a ház a feleségem tulajdona, talán erre fáj valakinek a foga? Ki akarják rabolni? Vagy a vörös zászlót irigylik? - kiabálta. Felkapta az asztalról, a katonák orra elé tartotta, lecsapta a parkettára, és megtaposta. Erre oldalba vágták a géppisztollyal - gyorsabban mozogj, mert kitaposom a beledet!

- Ha velem van számadásuk, megértem - mondta apám -, de bent van a kislányom, meg a feleségem, őket minek rémisztgetik? Vigyenek engem, és kész.

- Kuss! Minek pofázol te ennyit?

- A katonák elfoglalták a szobánkat. Engem a fal felé fordítottak, anyukámra ráparancsoltak, hogy öltözzön, és már mennünk kellett a teherautóhoz.

A cigány tántorgott az ólnál és óbégatott.

- Hé te, míregkeverő! Tán röpgyűlist tartol, vagy níprevellist? Szedd össze a tudományod, mert indulunk!

- Máris, parancsnok sorstárs! - változott azonnal kocsissá Józsa úr és kajánul elvigyorodott.

- A cukrommal mi lesz? Én nyertem! Ez világos, mint a nap.

- Őt szem a tiéd - nyújtotta a cigányképű fiúnak -, négy szem a szőke hajúé, a többiek pedig egy-egy szemet kapnak - rakosgatta a gyerekek markába, de fél szemmel az őrmestert figyelte, mit csinál. Aztán a lovakat itatni vezette, majd befogott a kocsiba.

A gyerekek utána kiabáltak.

- Fene bele patikus, jó gyógyszer a ricinus!

Az ég alján zuhanni kezdett a nap. Mézarany színbe vonta a pusztát. A forróság elmúlt, mint egy lidércnyomás. Felgyorsult az élet. A dűlőutakon vonszolódó táborlakók port vertek maguk után, messzire hangzott a szekérzörgés. Forró aléltságából ébredt a mező, hangosan röppent fel egy fácánkakas. Mintha a kondérok is összeütődtek volna. A fák, a bokrok, és a haragos zöld kukoricák, lucernák kezdtek színt váltani, percről-percre komorabban tűntek, s nagy sötét subájával közeledett az este.

Az ól előtt Nemes Áron és Fekete Attila tettetett nyugalommal várakozott, a szép Ibi mosott a kútnál. A kondér felől a készülő vacsora illata szállt. A nyomorék boltos előcsoszogott az ólból, és hangosan méltatlankodott.

- Eszem ágában sincs újra dolgozni. Méghogy a cséplésnél hasznomat vehetnék? Talán új lábakat csinálnának? - csapkodta a combját, s a fiára tekintett. - No hiszen, ezek pontosan olyan ügyesek.

- Mi baja már megint?

- Semmi. Én csak értelmes dolgokról vitatkozom.

- Brávó, Sajtos sorstárs! Brávó! - helyeselt Nemes százados és borostás arcát megvakarta. - Nem árt az, ha időnként felvilágosítjuk a fiatalokat.

- Ugyan mire, elárulná a nagy titkot? - gúnyolódott az egyszálbélű Flórián, mert szégyellte, hogy az apjával szemben megint alul maradt. - Mi maguktól a tanulnivaló?

- A tartás, kéremalássan! Meg az, hogy mi tudjuk, a butaságokért mindig fizetni kell.

- Bár úgy lenne - sóhajtott Fekete úr -, egyszer még törlesztenénk a részleteket.

- Embertelenség nem szülhet emberséget - ballagott a kúthoz Mojzes Ármin. - Jóban sántikálnak maguk is, sorstársak.

- Akkor hogy legénykedne a cigány, mit gondolsz, testvér?

- Nem tudom - tárta szét a karját az exfőhadnagy -, de megtanítanám kesztyűbe dudálni. Ő csak arra való, hogy a főnökök kitörüljék vele a feneküket.

- Még arra sem, mert érdes.

- A pálca mégis a kezében van - jegyezte meg Flórián.

- Azt mindig hordja valaki.

- Amikor a háromlábú szabadság bejött, ezek kapták kézhez. Az emberiségnek ez a legnagyobb tévedése, ez a proletár maszlag.

- Török egy pálcát én is - szellemeskedett a boltossegéd és elsétált a rendőrőrs irányába.

Éppen akkor érkezett vissza a Józsa Bálint szekere. A lovak tajtékzottak a habtól, Bari őrmester lekászálódott az ülésről, s eltűnt az épületben.

Az öreg téblábolt a lovak körül, szénát lökött eléjük, majd száraz ronggyal letörölte a hátukat. Ténfergett az istálló előtt és cigarettáért kotorászott. Az ólajtó küszöbére ült, mögötte prüszköltek, szénát ettek a lovak. Érezte a jó erős istállószagot, meg a széna fanyar, édeskés illatát, s kicsikét megnyugodott.

Elmélázgatott, s képzelete elkalandozott a patikájába. Néhány csöndes perc elégnek bizonyult, hogy visszameneküljön a múltjába, és attól új erőre kapjon. Látta magát hófehér köpenyben a gyógyszertárban, tisztán és levendulaillatban, fénylő tégelyek, csillogó, sok színű üvegek között, a vastag ellipszis alakú üvegre is emlékezett, amire a pénzüket rakták a vevők. Az öreg arca átszellemült, szívét elfogták az ábrándok. A fehér porcelánedények számát és helyét még álmában is tudta, most képzeletében éppen azokat ellenőrizte, halkan motyogva, s ahogy egy-egy számot kimondott, a mutatóujjával is előrebökött. Lassan fogta fel, hogy koszos a keze, a körme alatt feketedik a piszok, megundorodva a hirtelen valóságtól, megrázkódott, s fényes emlékei a porba hullottak.

"Megint elfelejtkeztem róla, hogy csak kocsis vagyok - gondolta -, pedig ez a lehető legjobb foglalkozás."

Ifjú Sajtos Flórián akkor bukkant fel mellette.

- Talán itt keresed a szerencsédet? Mit kóvályogsz erre, fene bele?

- Magát keresem - hazudta a boltossegéd.

- Mit akarsz? - tekintett szét a patikus, félt, hogy észreveszik a rendőrök, és nem ússza meg szárazon. - Nem várhattál vele, olyan égbekiáltóan fontos?

- Beteg a feleségem.

- Mi baja?

- Mióta megharapta a pocok, kihívóan viselkedik. Még apát is letorkolja, pedig azelőtt szavát se vettük. Éjszakánként meg nem tud aludni, fél, reszket, meg hánykolódik és nyitva a szeme.

- Mitől fél?

- Attól, hogy megeszik a patkányok. Azt szeretném, ha megvizsgálná, és gyógyszert hozna neki.

- Engedély nélkül? Ilyet nem várhattok tőlem! Esetleg, ha találok valami nyugtatót, odaadom, fene bele az ilyen gyógyításba.

- Köszönöm, Józsa sorstárs!

Kisvártatva Bari Ödön lépett ki az őrs épületéből, s a fiatalember után iramodott.

"Hamar kiheverte a mámorát - gondolta a gyógyszerész -, eszik, iszik és tojik, micsoda praktikus berendezkedés. Az ölelkezés sem gond ennyi fehércseléd között. Az asszonyok hamar megtalálják annak a módját, hogyan érvényesüljenek. Hová kalandozok? A lovaknak lökhetek friss szénát, itathatok is mindjárt, különben mit érdekel engem ez a nyomorult puszta, mi közöm hozzá? Fene bele! Úgyis lesznek, akik megszedik magukat, és lesznek, akik úgy maradnak, mint születésükkor. Ez a rendjén való. A handabandázók mindig ígérgetnek fűt-fát, ismerős már a nóta, közben meg a törvény úgy simul, hogy a pénz, a puna, és a mosoly a főnöké, sohasem a sírásóké. Ezért akarnak ők magukhoz hasonlítani mindenkit, de erre még nem volt sikeres példa a történelemben.

Ezért lettem én kocsis és ganétaposó. Egyetlen lehetőségem a tovább élésre, úgy csinálom hát, hogy örömömre legyék. Megszeretem, mert szeretni akarom. Sohasem az a lényeg, hogy kit szeretünk, csak szerethessünk!"

Bari őrmester visszatért az őrsre.

- Hé, te! Itasd meg a parancsnok bajtárs lovát! Ótán meg küldd ide Feketét!

- Igenis.

- A vígin még megokosodsz.

- Igyekszem, őrmester sorstárs - nevetett magában az öreg, és az istállóba fordult.

Kis idővel aztán, hogy Fillér Gábor lóháton ellenőrizni indult, Fekete Attila megjelent a rendőrőrsön. Már gyertyák égtek a hálószobában, s néhányan a fegyverüket tisztogatták. A vaságyak szanaszét, nem a legbarátságosabb hangulatot árasztott a szoba. Bari Ödön mindjárt ráordított.

- Miért oda állsz? Nem látsz a szemedtül?

A fogoly odébb lépett, és megvonta a vállát.

- Teljesen mindegy, hol állok, csak értelme legyék. Miért hívattak, a parancsnok sorstárs akar beszélni velem?

- Ű mán a macáját öleli.

- Elmehetek?

- Milyen ember vagy te, pondró? Még az illemet se tudod? Arra nízz, aki beszíl hozzád!

- Igenis.

- Disznó vagy te? Miféle vaddisznó?

- Disznó vagyok - forgott Fekete. - Vaddisznó.

- Rohadt kakastollas?

- Rohadt kakastollas.

- Hazug kutya vagy?

- Az vagyok.

- Micsoda vagy? Nem hallom.

- Hazug kutya.

- Ugatni is tudsz?

- Ugatni is tudok.

- Akkor meg mindek lázítod a nípet? Tán azt hiszed, még mindig annál a fehérseggű Horthynál szolgálsz? - lökte mellbe a géppisztolytusával az őrmester. - Mikor gyön mán meg a józan eszed?

- Amikor őrmester sorstárs akarja - tántorodott hátra Fekete. Gumibottal csaptak a fejére és előre lökték.

- Ki tud keményebbet ütni? A demokratikus magyar rendőr, vagy a magyar csendőr? Tudod-e már?

- Nem tudom.

- Micsoda? Hát nem érzed? De tökös legíny vagy!

- A magyar rendőr.

- Akkor meg minden nízel lükének minket? - ütötte meg újra Bari. - Tudhatod a mórest, aki a pálcát tartja, az használja is.

- Értve? - ordította Szabó őrmester.

- Igenis.

Fekete Attilát egymáshoz lökdösték a rendőrök, közben-közben jókorát sóztak rája. Rögtön tudta, valaki befújta a beszélgetésüket, bár ide-oda dűlt és szédelgett. Azt is tudta, hogy előbb-utóbb eszméletét veszti. Összeszorította a száját. Az ütések tompán csattantak, a rúgások összetörték a csontjait, érezte, hogy folyik a vére, s kitört fogait a Bari arcába köpte.

- Elkaplak még, more! - hörögte.

- Azt hiszitek, hogy felvirrad még a napotok? Amíg én ílek, ne remínykedjetek, mert elevenen eszlek meg benneteket - ordította már az őrmester, és lendületesen, dühtől elvakulva püfölte áldozatát. - Még, hogy törlesztetek? Tán kidugjátok a fejeteket a föld alul? Mi? Hiszen még a jányodra se tudtál vigyázni, belejár a fél puszta.

Fekete többre már nem emlékezett. Később a Józsa Bálint szekerére lökték, s az eszméletlenre vert férfit a kocsi az istállóba szállította. Nemes Áron és Váradi gazda leemelték a derékból, a helyére fektették, de igencsak facsarta orrukat az erős szag.

Fekete Ibi vizes ruhával mosta róla a vért és a piszkot. Aludt már a tábor. Akiknek a szemét elkerülte az álom, úgy tettek, mintha aludnának. Gatyás Váradi a családjához dőlt, csak Nemes úr guggolt a lány mellett, nyöszörgő, nyögdécselő barátja fölött.

- Piszkos állatok - suttogta. - Nem felejtek, csak még egyszer kapjak puskát a kezembe.

A szép Ibi sírt, hangtalanul nyelte a könnyeit, de a teste erősen reszketett a zokogástól.

Ifjú Sajtos Flóriánné az első neszre felébredt. Jól látta, hogy az öreg gyógyszerész súgott valamit a telt Ibinek, majd a férfiak nehézkesen, de kimentek az ólból és becipelték a magatehetetlen, bűzlő férfit. A félelemtől lúdbőrözött a háta, a sérült füle sajogni kezdett, dehogy tudott aludni. Flóri úgy tett, mint aki az igazak álmát alussza, de a felesége tudta, hogy csak színleli az alvást.

"Milyen gyáva alak - gondolta. - Pedig itt talpra kell állni, csinálni valamit, amíg nem késő, mert elpusztulunk. Az apósom bátrabb, azt hiszi talán, hogy a nyomoréksága megmenti, de téved, ugyanúgy éhen halhat, mint más. Mitévő legyek? Flóri sohasem akart igazán semmit, ahogy az apuci fújta a nótát, úgy táncolt. Valamit tennem kell, csak legalább egy napra kijuthatnék, frász essen ezekbe a fegyverekbe!"

Idegesen összerándult, és a sérült füléhez kapott.

Fekete Ibi már csak hüppögött, két ujjával sodorgatta a haját.

- Mit csináltak velünk, édesapám? Büntesse meg őket az isten! Jaj, csak baja ne essen, mihez kezdek én egyedül a barmok között, ki véd meg kényüktől-kedvüktől?

- Nekünk kell ezt törlesztenünk - súgta Nemes. - Csak vigyázz, miket beszélsz, mert visszamondják, itt a falnak is füle van, apádon kívül mindenki gyanús.

Józsa Bálint osont az ólba. Szokott helyén a hátát a falnak vetette, és lapos, sunyi pillantással néhányszor a Sajtosék fekhelyére nézett, de aztán elszenderedett, vagy legalábbis színlelte az alvást.

Fekete Attila nyögdécseléseivel telt meg az éjszaka.

Flórián sem aludt, megrettent a látványtól, a nyöszörgéstől. Lelkiismeret-furdalása támadt, micsoda hitvány fajzat ő, hogy a sorstársait így kiszolgáltatja a parancsolóknak, lesi a mozdulataikat, kihallgatja a beszélgetéseiket, és fülbe súgja. Undorító, hogy a mocskos cigánynak engedelmeskedik; mitől lehet ilyen beszari és szolgálatkész? Legalább előnyökhöz jutna, de csak a szégyen égeti, pedig nem is tudhatják róla, hogy fülbesúgó. Csak ki ne derüljön, ez a részeges őrmester el ne kotyogja!

Mivel tudják ezt megfizetni, mit adnak cserébe? Hiszen ő nem öntudatból, nem párthűségből köpi be az embertársait, hanem jól felfogott érdekből. Vagy csak félelemből?

Akad erre más vállalkozó is, kényszeríteni se kell rá, aki félti a feleségét, a lányát, a gyerekét, az biztos hajlandó még egyébre is.

Őt legalább senki nem csapja be, hogy a titkát kifürkészi, és befújja. Megelőzi. Az apját is megvédi, mert Bari Ödön szívszédülést kapna, ha hallaná a szövegelését. Ezért kell ezt csinálnia, a család miatt. A feleségét is párnának használnák a rendőrök. Munkát se kapnának a végén, csak négerszalámit. Legyen mindnek magához való esze, és ne jártassa a pofáját, aki néma, azt nehéz beköpni, pedig lehet, hogy éppen őt kellene! Micsoda alak az olyan, aki nem ügyel a szájára, csak locsog-fecseg, mintha attól megijedne valaki, vagy változna valami? A fenéket. Senki nem kíváncsi a véleményére, térjen észhez, mert kiverik a fogát, ha önszántából nem tud parancsolni magának, hivatalból segítenek. Megköszönhetné, mert többször biztosan nem lotyog, inkább hallgat, csattogtatja a bokáját, és a munkáért lelkesedik. Aki nem bírja, dögöljön csak meg, attól nem rendül meg az emberiség. Vagy legyen fülbesúgó, nem nagy dicsőség, de hasznos, aki ellenszenves, azt befújhatja irgalmatlanul! Mikor nem kellett itt helyezkedni? Olyan még nem is volt.

Fillér rendőr hazament. Az ablakukon óvatosan belesett, s az átlátszó függöny mögött feleségét pillantotta meg, ült a csipketerítőnél, szaporán verte a csörgő orsókat virágos pongyolájában. Gáborka olvasókönyve fölé hajolt.

"Nem valami lelkesek - gondolta elkeseredetten a törzsőrmester. - Mitől is lehetnének azok?"

Határozott mozdulattal lökte be az ajtót.

- Jó estét! - s erőltetett vidámsággal megkérdezte: - Hogy ityeg a fityeg?

- Csókolom.

- Végre megint látunk - felesége felkelt a székről, a kályhához lépett, a piros lábast az izzó vaskarikákra húzta, melegedjék az étel. A lavórba vizet öntött, a támlás szék karfájára tiszta törülközőt tett, s a jókora háziszappan helyett, amit napközben használt, a szekrényből szagos szappant vett elő. A konyhát hamarosan megtöltötte a paprikás galuska és a szappan illata. A férfi mégis úgy érezte, nehéz és nyomott a hangulat.

Megcsókolta övéit, majd derékig mosakodott. Kanalazta az ennivalót, felesége ott állt mellette, leste a kívánságát, de hallgatott. Fia a levetett egyenruhát és a pisztolytáskát csodálattal bámulta.

- Történt valami veletek? - törölte meg a száját a rendőr, és a zománcos kannából telezúdította a füles poharat vízzel. - Mi újság itthon?

- Nem történt semmi - válaszolt színtelenül Erzsike.

A lábas alján maradt pár szem krumplit megette, ne pocsékolódjék el az sem. Aztán mosogatott.

- Mi történhetett volna? Hiszen velünk már az sem történik meg, ami megtörténhetne.

- Sok minden megeshet az emberrel.

- Már azt hittem, megint hiába várunk, soha nem tudni biztosat felőled - nézett aggodalmasan az urára a tiszta tekintetű asszony és idegesen a hajához kapott.

- Vigyázok, ne félj!

- Reszketünk érted egyfolytában.

- Ne félj, nincs semmi baj, Zsóka! - simította meg az arcát kedveskedőn -, amíg engem látsz, nincs okod a rettegésre.

- Bár sűrűbben látnálak! Már az ágyunk is kihűlt, görcsöl a gyomrom, s megreszketek még a fúvó széltől is. Nélküled nekünk nem kerek a világ, s jaj, micsoda rémségeket álmodok.

- Ha kidőlök a sorból, folytatóm marad - mondta halkan, de eltökélten az ura, és elnehezedett a szíve. Magához ölelte Gáborkát, s a hajába csókolt. - Mi leszel, ha nagy leszel?

- Traktoros - kiáltotta a fiú csillogó szemmel -, a traktornak nem kopik el a kereke.

- Aki családot alapít, gondolja meg, hová teszi le az ülepét - pörölt Fillérné Major Erzsike elboruló tekintettel. Megölelte a fiát. A szeme elszürkült a haragtól, hosszú és fehér ujjaival idegesen Gabika hajába túrt - miközben a szobába terelte. - A te dolgod, hogy felneveld a fiadat, nem az, hogy az új urak közé kívánkozzál! - mondta foghegyről.

- Urak közé? Nevettetni, vagy bosszantani akarsz?

- Az elvtársurak hatalmasabbak már az istennél is, pedig nékik vagyonuk sincs, amit elvettek apáméktól, azt prédálják. Mi meg sorban állunk a levegőért is. Ha olyan fontos ember vagy, kivételezzenek veled, legyen látszatja is!

- Hiszen lóháton járok.

- Hát azok, akik összeharácsolták az aranyakat, szőnyegeket, bútorokat, drága ruhaneműket? Ők talán apostolok lován közlekednek? Felkapkodták hamar a mannát.

- Micsodát? Miket zagyválsz itt össze-vissza?

- Amit nem szedtetek össze a kitelepítéseknél, azt bizony megfújták. Utánatok ment a nagy gereblye, az összehúzta, össze ám.

- Állami tulajdonba kerültek a javak.

- Oda ám, az ilyen ügyefogyottak szerint. A Józsa patikus házából bőröndben hordták el a cuccot, hetekig jártak leltározni, de alapos munkát is végeztek, mert a csupasz falakon kívül nem maradt ott semmi. Még a karnis sem.

- Kik hordták? - kérdezte Fillér érdesre vált hangon. - Kik?

- A hivatalos leltározók, párt, tanács és MNDSZ-tagok, összetibolták hamar, amit találtak, össze bizony.

- A kutyafáját! Hiszen ez szabályos lopás - simított végig buggyos nadrágján a törzsőrmester. - Rablás a javából.

- Lop itt mindenki, csak nem egyformán férünk hozzá - húzta fel fehér kezén a pongyoláját Erzsike. - Ismered a mondást, aki közelebb ül a tűzhöz, jobban melegszik, de te csak tüzelni vagy jó, a piszkosát elvégezni! Az aljamunkát.

- Nem lehetek atyaisten! Hiába szeretnéd!

- Szeretné a tályog, de nem én! Az egyenruhádat is utálom - kapott idegesen hajához az asszony -, de ha már rendőr lettél, őrsparancsnok, akkor teremts nekünk könnyebb életet! Te viszed a bőröd vásárra, megilletnek az előnyök, meg a kedvezmények.

- A fejadagom bővebben mérik.

- Aki mindig a porciót várja, üres marad végül a tarisznyája.

- Attól ne félj, hogy éhen halunk! Az a világ elmúlt, aki itt dolgozni akar, az nem hal éhen.

- Nem is arról beszélek én, Gábor, dehogy arról.

A törzsőrmester elnézte duzzogó nejét és megkívánta. Váratlan érzés, szorongás fogta el, ahogy letelepedett a konyhában a szürke, lópokróccal takart heverőre; sokáig szeretett volna élni. Vadul, kínzón rohanta meg a vágy, hogy megbizonyosodhassék, a napjai nem múlnak el hiába, a rossz szagú öregség nem veri majd sok fájdalommal. Új életet akart, egy mindennél ragyogóbb, karakán gyereket.

Érzése olyan mélyről tört elő, olyan megmásíthatatlanul, hogy döbbenet sem maradt utána; miért nem gondolt eddig sohasem rá? Kívánta a második utódot. Félve gondolt a rövid éjszakára, elég lesz-e, hogy dunnája alá rántsa a feleségét és megejtse?

A törzsőrmester a fiára tekintett, aki ismét könyvei fölé hajolt a szobában.

- Tanulsz?

- Zárva az iskola, még tart a nyári szünet.

- Azért csak tanuljál, annak használt veszed.

Ahányszor utódjára pillantott, annyiszor telt meg örömmel, hiszen tökéletesen reprodukálta önmagát, kifogott a természeten, ez a valódi halhatatlanság. Az életénél jobban szerette, bár mord, utálatos természetével ezt sohasem árulta el.

Pólyás korában hiába emelte az ölébe, nem tudott mit kezdeni vele, gügyörészni képtelen volt, érdes, mély hangon mondott valamit, örül a pöttöm kezeknek, ahogy szőrös arcába kapirgáltak. Vigyorgott a gyerek, erre a kis orrát bekapta, s parányit harapott, felvisított Gáborka, s véget ért a pesztrálkodás.

A felesége türelme végtelennek bizonyult, bármelyik percben tudott játszani a kicsivel, gagyarászott, sületlenségeket locsogott, de megnevettette.

A törzs. hallgatott. Gondolatban felidézte a múltat: a gazdagok kiebrudalását a hatalomból természetesnek fogadta, a megkülönböztetésekkel egyetértett, megtagadta apósát, mint osztályellenséget. Ám sejtette, hogy a sértett embereknek simogatás is szükséges, a fiaik, lányaik nőnek, öröklik a megkülönböztetést: egyebek, kulákok, osztályidegenek, kispolgárok, kisiparosok, hol a sor vége? Örökkön örökké ez sem tarthat, ennek az állapotnak vége szakad egyszer.

Ez lenne a megbonthatatlan egyenlőség, a nagy összefogás? Az igyekvők úgy furakodnak, hogy az osztályhűségüket több indigóval fogalmazzák. Látványosan versenyeznek, ünnepnapokon mellükre tűzik a kiválóság jelvényeit, bebizonyítják a másikról, hogy elárulta a proletárhatalmat, s mélyrepülésben kerülhet a szemétdombra. Népneveléseket, röpgyűléseket szerveznek, tiltakoznak, táviratokat küldenek, egységesen hallatják a szavukat minden kérdésben.

Elviselhetetlenül egységesek.

Fillér rendőr számba vette: megnyerték a széncsatákat, közlekedtek a vonatok, államosították az ipart, az üzleteket, a bankokat, újjáépítették az országot, megszűnt a feketézés, jó pénzt csináltak, tervgazdálkodást vezettek be, eltűnt az éhezés és a nyomor, mezőgazdasági nagyüzemeket szerveztek. Egyenesben érezte a kormányrudat. Kevés szabadidejében megölelte a feleségét, s a pisze fiát, és szívében megerősödött az öröm.

Ez az esőszürke ház mégis komor. A kertben felesége szegfűt, tulipánt, ibolyát ültetett, de elfonnyadtak a virágok a szürke agyagban. Hiába tért meg a kitelepítő-táborból, csak a csend és a szomorúság burjánzik körülötte.

A férfi lecsukta szemét, mozdulatlanul feküdt. Próbálta Gabika kicsi korát visszaidézni, pufók arcát, fekete haját, de szégyenkezve ismert el, hogy apró, hiányos mozaikokat őriz csak abból az időből. Keserűség mardosta ezért.

Kinyitotta a szemét. Felesége a csipkét verte.

"Mintha ahhoz menekülne - gondolta a törzsőrmester. - Miért? Nem boldog mellettem? Én meg elepedek érte."

Az országúton teherautó zúgott, Erzsike felkapta a fejét, mereven hallgatózott. Hangosan vert a szíve. Reszketett. Kezét a füléhez tette, és úgy figyelt tovább.

- Halljátok? - kapott idegesen a csipkéhez, és forró vér szökött az arcába. - Értünk jönnek, ezek értünk jönnek - meredt eszelősen az ajtóra.

- Miket találsz ki, Zsóka? Nem hallok semmit.

- Erős lépések közelednek - tette füléhez a kezét.

- Csak képzelődsz, az a bajod, hogy állandóan képzelődsz, a kutyafáját.

- Nem hallok semmit, hiába erőlködök - Gáborka utánozta az anyját, és a tenyerét a füléhez tette.

"Boldoggá teszem őket, ha belepusztulok is" - gondolta Fillér törzs. A fiához ment, s a hajába túrt. Dús sörénye nőtt a gyereknek, nagy és sötét szeme ábrándosan merengett, a hosszúkás arcát keskeny, pisze orr, és vastag érzéki száj díszítette. Elfelejtkezett magáról, tátva maradt a szája, s kilátszottak erős és jókora fogai.

- Repül a sült galamb - mutatott rá ujjával a rendőr, és jókorát göcögött, majd játékosan a sezlonra lökte.

Neje megtért a révületből. Tekintetük találkozott, s a törzsőrmester felfedezte szemében a rémületet.

- Félsz, Zsóka, te félsz?

- Az erős zajoktól nagyon megijedtek, meg a sötéttől, meg a kutyaugatástól, meg a betegségtől. Jaj, attól nagyon.

- Miért, bánt valami? - lépett a feleségéhez és a fejét a két tenyerébe fogta. - Mitől vagy úgy oda? Halljam csak!

- Attól, hogy érted jönnek, valami bajod esik, nem jól szólsz, vagy nem tetszik már a képed, s úgy bánnak veled, mint az öcséddel. Hagyd a fenébe, amíg nem késő, ne tegyél tönkre bennünket. Bánja a nyavalya a havi fizetést, meg az előrejutást, meg a koszos egyenruhát, ahhoz aljasság tapad.

- Nem lehet, árulónak tartanának.

- Szeretném tudni, miért nem hallgatsz meg? Hiszen már a saját árnyékom vagyok az idegességtől és a félelemtől. A családot féltem helyetted is, mert neked arra nemigen jut időd. Pedig rajtunk kívül kinek hiányoznál, ki sajnálna téged, ha baj érne? - borult el az asszony tekintete, és a kezébe harapott. - Nincs éjszaka, hogy ne veled kínlódnék!

- Nincs okod a félelemre, az ellenségnek, az uraknak egyszer s mindenkorra befellegzett.

- Meg nekünk is.

- Mi bajod? Az isten se tudna a kedvedre tenni - mondta a törzsőrmester, jókorát ásított, s érezte száján a dohány szagát -, sírva fakadok, még ha mosolyogsz is.

- Nem a jómódtól idegeskedek, az biztos. Apámat is sajnálom, ki tudja, hogy él, mit csinál Pesten? Miért kellett erre a sorsra jutnia? Ugyanúgy ráhúztátok a vizes lepedőt, mint az igazi bűnösökre, pedig őt aztán a politika nem érdekelte, csak a föld, meg a kovácsműhely, mégis lehetetlenné tettétek, elvettétek a kenyerét. Arra lennék kíváncsi, Gáborkát is így neveled, ne ismerjen se istent, se embert, se lelkiismeretet?

- Hatalmas nagy az eszed, ő a nyomomban jár.

- Ki tudja azt? - ágyalt meg Fillérné Major Erzsike. A vastag párnákat felrázta, a dunnát lesimította. - Oly sok minden megtörténhet vele, a mi sorsunk is bizonytalan, hát még az övé? Lehet, a világ se lesz meg, vagy másfelé fordul.

- Csendesebb korban nőhet - szólt a rendőr.

Vetkőzött. A szék karfájára simította csizmanadrágját. A fiú már az ágyban aludt, erőteljesen szuszogott, amikor Fillér rendőr türelmetlenül, tele várakozással feleségére szólt: - Gyere már mellém! Meddig várjak még? - s beljebb húzódott a konyhai heverőn.

Az asszony felemelte tekintetét, nyílt, de hideg pillantása lehűtötte az urát. - De oda vagy! - morogta. Szépen letakarta a csipke-párnát, kigombolta a pongyoláját, levetette, szépen összehajtogatta, a székre simította, bugyiját lehúzta, s kombinéban dűlt az ura mellé.

- A kötőd alá teszem a gyereket - mondta az remegve, és megmarkolta az asszonyát.

- Ha fiatalabb lennék, reggel másként nyitnám ki a szememet. Egyedül keresel, nem telik itt annyi szájra.

- Van kenyér, zsír, nincs aki sír.

A férfi tehetsége megfeszült. Kedveskedőn, tele izgalommal és várakozással simogatta asszonya hasát, a vénuszdombot, csókolgatta, nyirkosodó tenyerét a telt mellekre csúsztatta, kőkeménységével combjához ért, hogy a kívánás felébredjen párjában és egyszerre örüljenek. A kombinét lerántotta.

Erzsike ujjai a férje mellén matattak, érezte az izmos szíjas testét, és szerelmétől tüzet fogott.

"A tenyeres-talpas Gabikáért hálás vagyok - gondolta később. - Kilenc hónapig szoptattam, éles fogai véresre marták a mellem, de talán szülnék még másikat is. Talán... Talán..."

Újra az urához simult. A gyűrött, lucskos lepedőn szorosan tapadtak egymáshoz, s újra kezdték a szerelmet.

Elfáradtak. Petyhüdt a testük, a vágyuk.

- Elég a pipiskedésből, a kakasok már kukorékolnak.

- Szeretem a húsodat - suttogta Gábor és már hortyogott is, félálmában megnyalta a szája szélét -, ez az ábra.

A felesége nem tudott elaludni, forgolódott. Később felkelt a férje mellől és a szobába surrant, a vetett ágyba bújt. Arra gondolt, másoknak mennyivel könnyebb, ha szegények is, nem kell rettegniük, s nem húzódnak el tőlük az emberek. Mindig azt hajtogatta: az uram munkája fontosabb, az első az, hogy ő helytálljon, hiszen abból élünk. Nem kívánhatott olyant tőle a megpróbáló házasságuk óta, amit meg ne csinált volna. A fiát elkényeztette, ugyanúgy kiszolgálta, mint az apját, tisztította a lábbelijüket, kezükbe adta még a leveseskanalat is.

Keveset is költött magára, nem is tellett flancolásra, valahányszor szóba került egy-egy ünnep, csak legyintett; nélkülözni tudom, az a fontos, hogy nektek meglegyen mindenetek, s olyankor fanyar mosollyal bár, de boldognak hitte magát, mert ismét áldozatot hozhatott az övéiért. Fodrászhoz sem járt, hosszú, barna haját átkötötte egy kendővel, máskor kifésülte, jól látszott, hogy derekáig ér, ha meg kedve támadt és ideje engedte, s a boltba szaladt vásárolni, akkor kontyba rakta. Néha az irigység gyötörte, lázadozott a sorsa ellen, ahogy másokon látta a kenceficét, a friss dauert, a piros körömlakkot, a mutatósabb holmit, s haragudott a mocskos világra, a tesze-tosza férjére, az önző, dundi fiára, sőt magára is megvetéssel gondolt, hogy így leadta és a főzőkanálhoz szorult.

Amilyen gyorsan támadt, olyan hirtelen elmúlt a lehangolódása, azt hitte, hogy legyűrte, mint egy zsíros falatot. Egy kedves szó, meghitt mozdulat a fiától mindezt elsöpörte, esténként, ahogy ölébe fúrta fejét Gáborka, és azt rebegte: - Anyukám, én úgy szeretlek - olyankor nem cserélte volna fel a sorsát senkiével, örült, hogy hasznára válhat az övéinek. Mit akarhatna még? Egészségesek, szeretik egymást, máshol se fenékig tejfel. Az élet meg majdcsak telik.

Cserbenhagyhatná őket? Mi lenne velük, ki viselné a gondjukat? Élhetetlenek, főzni se tudnak, megenné őket a kosz. Ha a fia mostoha kezére kerülne, megtudná, mi az a nemulass! Inkább akkor küszködjenek csak így tovább, talán talpra állnak egyszer, könnyebbre fordul a sorsuk.

Megnyalta a száját. A fia szuszogását hallotta, mély álmában még motyogott is.

Fillérné Major Erzsike felkelt, s az olvasólámpa fényénél pongyolát öltött és verte a csipkéjét.

- Jaj, jaj, de nagyon rosszul sikerült ez nekünk - suttogta, és tekintete elkomorult -, helyrehozhatatlanul elrontottuk.

Hervadtnak, lomposnak tűnt. Bőre megráncosodott a csontjain, fehér keze fején vastagon kidudorodtak a kék erek.

"Betegség pusztít, hogy napról-napra sorvadok - gondolta az anyajegyes arcú asszony, s minduntalan a hajához kapkodott -, vagy csak ez a szánalmas világ? Lassan már az uramat se szeretem, csak a megszokás, meg az egymásrautaltság köt egybe minket?"

A törzsőrmester felébredt, s bosszúsan meredt a feleségére. Az éjszakai világításban is jól látszott, hogy annak a homlokát kettévágták a ráncok, fekete, mély vonalat ástak a szeme alá, szép arcát is barázdák tördelték.

- Látom rajtad a szomorúságot - mondta a férfi szúrósan -, te aztán nem viszed túlzásba a trillázást, a kutyafáját.

- A fejem fáj, már megint nem tudok aludni.

- Mindig a fejed, mindig az álmaid, mindig van valami.

- Melletted nem csodálom.

- Kivirágzik a sorsunk, meglátod, hogy milyen jó lesz.

- Virágzik az eléggé; balra a kórház, jobbra a temető.

- Semmi se jó néked, mert nincsen aranyból a házunk - öntötte el az agyát a düh - mert tejbe-vajba se fürödhetsz, gyereket se akarsz!

- Szüléskor kaptam a bajt - ismerte el az asszony szégyenkezve -, hiába vádaskodol. Szájalsz, de mi hasznod a hősködésből? Megfizetnek dicsőn; kenyér, paszuly és lebbencsgaluska, ettől nótafáskodjak? - fényesedett meg a szeme, s abbahagyta a csipkeverést. - Ettől csak a fejem fájhat, meg az epém, az se csoda, hogy vadakat álmodom.

- És a tisztesség?

- Te meg a makulátlanság? - kapott fejéhez Erzsike, s erős fáradtságot érzett, pihenni szeretett volna sokáig, aludni, elkülönülni a mindennapi terhektől. - Mire mégy vele? Minek ott tisztességesnek lenni, ahol az nem divat? Azt ne hidd már, hogy értékelik! Rajtam hagytál te jó bilétát - legyintett lemondóan -, ki se gyógyulhatok belőle, de elrendezem hamar, csak aztán meg ne bánd, mert két ököllel törölheted a könnyeidet.

- Nem bántalak én, Zsóka, dehogy tennék az ellenedre! - repült el az álom a Fillér szeméről is. - Inkább mindent elkövetnék, hogy vidámnak, boldognak lássalak! Csak nem tudom a módját.

Megdöbbent a feleségétől, hiszen féltette és szerette. Valahányszor a fejéhez kapott, a törzsőrmester úgy érezte, mintha kést szúrnának az oldalába.

"Micsoda gyönyörű nő, és tönkre megy mellettem, pedig nincs is munkahelye. Mihez kezdek, ha begolyósodik? Mellette kellene maradnom, többet törődnöm vele, csak ne parancsolnának nekem is, de első a kenyér. Minek szív mellre mindent? Rémeket látni is felesleges, nékünk itt semmi bántódásunk nem eshet, de nem ám!"

Öltözni kezdett. Keserű ízt érzett a szájában.

- Már megint menned kell?

- Járt már rosszabb idő is ránk, arra is emlékezhetnél!

- Tudom, jól tudom én azt - válaszolt a csipkeverő asszony -, ránk mindig csak olyan jár.

És a következő pillanatban már elmerengett.

"Talán az apám is börtönlakó? Itthon az uram venné kezelésbe, ott meg más? Hová menjen, a föld alá, talán ott a legjobb?"

Hányszor akart szaladni a sivár falak közül megértő anyjához, a bibliás Majornéhoz panaszkodni, erőt kölcsönözni, szeretetet, de félt, hogy tönkreteszi a férje karrierjét, megbélyegzi egész pályafutását, s Gabikára is bajt zúdít. Őrlődött a kiszolgáltatottság és a szeretet között. Reményei meg sorvadoztak, úgy érezte, hogy olyan áldozatot vállalt, amelyik élve eltemeti.

- Legalább a fiadra gondolj, ha velem torkig vagy is - mondta a törzsőrmester leverten - az erővel tölt el.

- Hiszen mindig azt csinálom, kisírtam már érte a két szememet.

Fillér a hajába túrt, majd a térdére eresztette erős kezét. Szorongás fogta el, ez is csak vele történhet meg, amikor már lassacskán rendeződnek a dolgok, akkor, de pontosan ugyanakkor a felesége megbolondul? Mihez kezdene nélküle? Fel se tudná nevelni Gáborkát, mosni, vasalni rá, ellátni mindenfélével, honnan lenne annyi ideje? Nem teljes ő Zsike nélkül, nincs is értelme semminek.

- Még mindig fáj a fejed? - kérdezte. Szeretettel csengett a hangja, s megsimogatta a felesége homlokát. - Nagyon fáj?

Az asszony pityergett.

- A földhöz simulok, és nem lesz gond velem.

- A sértődöttség beszél belőled.

- Elvégezték már a mi sorsunkat alaposan.

- Kenyéren és vízen valók vagyunk, csak jobb jön ránk - tárta szét kezét a törzsőrmester ügyefogyottan -, ha elhagysz, nem lesz kitartásom.

- Félek. Mindig félek, s attól nem tudsz megszabadítani! Már attól is félek, hogy kezet emelek magamra.

Fillér Gábor a tenyerét acélkék nadrágjához törölte. Azt mondta keményen: - Nincs más lehetőség, így kell élnünk.

Az asszony arra gondolt, talán mégis megéri az öregséget, a kényelmes, saját hajlékot. Kertes házra gondolt, hálószoba-garnitúrára, csillogó edényekre, széles ablakokra, olyanokra, amikről parkettáig csüngnek a csipkefüggönyök. Mindez nagyon hasonlított a régi szülői házhoz, csak nem merte magának sem bevallani, hát még az urának.

A törzsőrmester felpattant, s idegesen járkált a konyhában; fel, le és vissza.

- Mindjárt hív a kötelesség - szólt bágyadtan.

- Hív. Haragszol, hogy nem bírom?

- Nem haragszom, dehogy, csak máshogy nincs értelme.

- Értelme?... - Húzta el száját a falfehér asszony, s megnyalta az ajkát.

Fillér megfogta, újra megsimította a felesége kezét, s a homlokát. Határozottan érezte, jobban szereti, mint bármikor, hűségesebb társat sehol sem találna.

- Akarj meggyógyulni, s az majd segít!

- Már jobban vagyok, mert láthatlak.

Férje megilletődött. Figyelte a tönkretett arcot, akaratot, bizakodást akart kölcsönözni, de nem tudta, hogyan.

- Az élet olyan, mint a gyereking, rövid és szaros, mégis szeretjük - mondta jókedvet erőltetve. - Vagy olyan, mint a libalegelő, tele fossal, alig látszik a fű tőle. A libák mégis oda szaladnak.

- Jól megvigasztaltál, derűs napom lesz tőle.

A szálas Fillér fényes csizmát rántott a lovaglónadrágra, a zubbonyát megigazította és a derékszíját szorosra csatolta.

- Rövid ideig hagylak egyedül, bajt ne csinálj!

- Nyugodt lehetsz - mondta a rendőr-feleség, és ahogy a férje föléje hajolt, meglátta a szemölcséből kinőtt szőrszálakat, de nem volt ereje, hogy levágja azokat.

A parancsnok az ágyhoz lépett és megcsókolta Gáborkát is. A fiú szeme tágra nyílt és büszkeségtől csillogott, ahogy feltekintgetett egyenruhás, pisztolyt viselő szülőjére.

- Mit szólsz hozzá, ha szabadságot kérek?

- Irtó örülök, játszhatunk és nem félünk esténként.

- Szoktatok?

- Csak sötétkor.

- Anyád mit csinál?

- Félbehagyja a munkát, úgy fülel, rángatózik a feje és sír, úgy csurog a könnye, mint az ereszalja.

- Sohasem féltem - a törzsőrmester lejjebb nyomta a fia fejét a párnán -, nem szokásom.

- Sohasem?

- Nem hát.

- Kicsit félek én is, de kulcsra zárom az ajtót, és megnézem kétszer is, hogy jól bezártam-e.

- Ne félj, szebb napok következnek! Szabadságra jövök - bár tartott attól, hogy Kun Sándor erről hallani se akar. Erős léptekkel a falubeli rendőrőrsre sietett, ahol a fehér hátaslovát tartotta.

Az ólban lassan-lassan már mozgolódtak, ásítoztak és morogtak, kezdődött az új nap. Józsa Bálint felegyenesedett, lesimította ruhájáról a szalmaszálakat, utazóbőröndjét zöld lódenkabátjával letakarta, s miközben erőteljesen korgott a gyomra, arra gondolt, mennyivel könnyebb lenne elviselni az egészet, ha legalább egy cigarettához jutna. Lenyelte a nyálát, és kilépett az ólból.

Meleg idő ígérkezett. Az égen egyetlenegy felhő sem látszott, mozdulatlanul állt a levegő. A patikus ivott néhány korty vizet a kútnál. A lovakhoz indult, mégis a gyógyszertár jutott eszébe, az a csillogó-villogó, mindig tiszta és hűvös birodalom, emlékezett megint valamennyi tégelyre, üvegre, a kávébarnára pácolt polcokra és fiókokra, a sárgaréz mérlegre, a hófehér falakra, a sárgaréz kilincsekre. Kényelmes lakására is gondolt, a csempézett fürdőszobára, ahol zuhanyozhatna, borotválkozás után szeszt dörzsölhetne az arcára, reggelire teát inna és egy kevéske szilvóriumot, kedvenc csokornyakkendőjét venné fel, hogy jól, derűsen kezdődjék a munka.

- Fene bele! - szaladt ki a száján.

Ahogy a rendőrőrs közelébe ért, egyre inkább elkámpicsorodott. A gondolatai makacsul még mindig abban a másik világban kalandoztak, pedig a lányára egyáltalán nem akart gondolni és emlékezni, mert valahányszor maga előtt látta a szőke haját, a kék szemét, a hosszúkás arcát, elfogta a torokszorító fájdalom, a tehetetlenség és bizonytalanság: mi lehet vele, mit csinál, él-e még? Az életét adná azért, ha csak láthatná. Miért kellett mindennek így történnie? Talán jobb is, hiszen a lánya szabad és szerencsére nem látja édesapucikáját ebben a nagy mutatványban.

A lovak nyihogtak, idegesen kapálták a földet.

- Jó, jó, no - bújt Józsa úr a nyakukhoz, és arcát előbb az egyik, majd a másik ló pofájához nyomta. - Mit szerettek ennyire rajtam? - Megsimogatta őket, az ól sarkából fonnyadt herét lökött eléjük.

Rögtön észrevette Fillér Gábor hátaslovát, még nem száradt meg rajta a tajték. Lökött herét annak is.

"Könnyű neki - gondolta -, elunja itt az egrecíroztatást, s hazalovagol. Ha bőr lenne a képén, vissza se jönne! A pénz, meg a mundér mindenkit megbolondít. Már megint okoskodok, pedig magammal kell törődnöm, meg a lovakkal és öröméletem lesz. Más nem számít. Még örülhetek is, hányan cserélnének velem, naponta a faluba kocsikázni, hozni ezt-azt, igazán szórakoztató. A legmegfelelőbb helyre kerültem, értelmes lényekkel társaloghatok, és nem beszélnek vissza!"

Józsa Bálint aljazott. A vasvilláról lepotyogott a lócitrom, időbe telt, amíg a nyikorgó, piszkos talicskára sikerült felraknia az éjszakai termést. Aztán a közeli szántóföldre tolta.

Fillér Bandi megrázta a fia vállát.

- Ébredj!

A gyerek kinyitotta a szemét, a homályos ólban is látszott rajta, hogy álmos, pillanatokig nem tudja, mi történt. Sokan még feküdtek tovább, gyerekek és öregek, de akik munkába igyekeztek, már talpon termettek, az ól előtt várakoztak az állami gazdaság brigádvezetőire. Az asszonyok a kútnál tettek-vettek.

Bandika felült a meleg és elkoszolódott dunna alatt, majd szó nélkül felkelt. Fekete klottgatyában, fehér atlétatrikóban aludt, abban is lépkedett az apja után. Eszébe jutott a feladata, vízhordó lesz a cséplőcsapatnál. Nem örült, jobban szeretett volna aludni, pedig az este ugrált jókedvében, amikor meghallotta, hogy a szüleivel együtt mehet dolgozni. Az apja hozzá fordult, megfogta a tarkóját.

- Nagyfiú lettél, segítel a kenyérkeresetben. Büszke vagyok rád.

Őt mindez nem érdekelte. Akkor csillant fel a szeme, amikor meghallotta a traktorok pöfögését, vontatók érkeztek, hogy a távolabbi tanyákba szállítsák a csapatokat.

- Ezekkel utazunk?

- Nem is gyalog. Elfáradnánk, mire odaérnénk.

A fiú most látta meg az anyját, aki a kúttól közeledett Sajtos Flóriánnéval együtt. Nem szerette a bodorfürtű, lapos asszonyt, aki a nagyanyja piszkafájára emlékeztette, ha csak ránézett, eszébe jutott a rigmus: "Elől deszka, hátul léc, átlátszik a kerítés..." A mutatós Fillérné szaporán lépkedett, közben gyakorlottan a zöld kendőjével szorította le szőke haját, és kezeslábas ruhájában hozzásimult féltett kincséhez.

- Itt a kis vízhordó - mosolygott rá kényszeredetten.

- Elég baj az neki, meg nekünk is - dünnyögte Sajtosné.

Bandika apjára figyelt, aki a cséplőcsapat tagjait a pótkocsira szólította. Szorosan fértek csak el, egymáshoz ütődött a testük, ha a traktor megrántotta a szállítmányt, nagyokat huppantak egy-egy kátyúnál, de a komisz út ellenére is szeretett utazni. A fiú ide-oda kapkodta tekintetét, akácfákat látott, néhány vadkörtefát, szikfű foltos legelőket, tanyákat, körülöttük elgazosodott udvarokat, megroggyant kútágasokat, üresen tátongó ajtókat, ablakokat, düledező vályogfalakat.

"Nincsenek eperfák? - jutott eszébe -, vízhordás közben lakmározhatnék."

Előtte mozgolódott a keszeg Flóri felesége, s ahogy a lábát megpillantotta, rögtön észrevette, hogy dús szőrzet borítja. Ettől a felfedezéstől vidám lett: szőröslábú a piszkafa - hajtogatta magában, amíg a traktor befordult egy módosabb tanyába.

A szérűn hatalmas asztagok sorakoztak, egyik mellett már ott várakozott a rozsdabarna cséplőgép, előtte körmöskerekű traktorral. Lekászálódtak a pótkocsiról, Bandika egyből leugrott, a brigádvezető zsákokat hordott a tanyából, s Fillér kovácssegédre bízta, hogy megszámolja. A fegyveres rendőr, Szabó őrmester az épület falához húzódott, s onnan figyelte őket.

- Hé, te gyerek - intett a görbelábú brigádvezető. Az üres tanyába mentek. A nagyobbik végében üres zsákokat, a konyhában egy kormos kondért, merőkanalat, pár alumínium tányért, s két alumínium kannát találtak. Ezekre mutatott a brigádvezető: - Fogjad és szaladj friss vízért! Az út egyenesen visz a bakterházig, de úgy vigyázz, ki ne locsold a felit! Meg el ne kódorogjál!

A nyurga Bandika karjára vette a kannákat, s már fordult is a tanyából. A cséplőgép irányába pillantott, ahol már a hosszú gépszíjat tették a lendkerékre. Az asztagra, s a gép tetejére másztak az emberek. Látta megvillanni az anyja zöld fejkendőjét, az apját a mázsánál pillantotta meg, de egyikük sem intett neki, és nem is kiáltott. Ettől elkedvetlenedett. A kanna alja majd a bokájáig ért.

Ugyanazon a dűlőúton haladt tovább, s úgy érezte, sohasem ér a bakterházig. Nyomasztó volt egyedül a pusztán. Félni kezdett. Az út közepére húzódott. A kukoricás szélénél minduntalan attól tartott, kiugrik valamelyik farkaskutya és széttépi.

A lucernatáblában felugrott egy nyúl, és futásnak eredt. Bandikának gyorsabban vert a szíve. Szerencsére megpillantotta a bakterházat, megcsillant a vasúti sín kékes-szürke színe is. A zöldre festett, kerekes kutat, pár szilvafa mögött, meghajtani nehéz volt, a fiú hiába dőlt neki két kézzel, eleinte nem tudta körbefordítani, de többszöri kísérletezéssel, el-vissza mozgatta a kereket, hogy a lendülettől átbillenjen a holtponton. Teleengedte a kannákat, a fedelüket megigazította.

Ahogy a betonozott kút lefolyója előtt karjára emelte a terhet, szétnézett a parányi portán. Négy csenevész szilvafa porosodott, jószágokat nem látott, még tyúkok sem kapirgáltak a tenyérnyi udvaron, kihaltnak tűnt a ház, zárt ajtajáról hullott a festék.

Váratlanul kinyílt az ajtó, kifakult vasutas ruhájában egy öregember lépett eléje, az arcát őszes borosta borította, a szeme összeszűkült, a hangja mélyen, de barátságosan csengett.

- Sok az egyszerre - mutatott a kannákra -, öntsd ki a felit, és akkor szaladhatsz is.

- Nem szabad, mert széttépnek a kutyák.

- Nincs itt egy szál sem.

- A táborban vannak.

- Oda cipeled a vizet?

- A cséplőgéphez. És ha meglátja a rendőr, biztosan kikapok, mint az édesapám.

Bandika karját a teli kanna lehúzta, még el se indult, már úgy érezte, nem bírja tovább tartani a terhet. Összeszorította a száját, és beharapta, mint az apjától látta.

A sűrű szemöldökű bakter rászólt.

- Nem úgy van az, hogy csak viszed innen a vizet. Micsoda dolog? Be se köszöntél, be se mutatkoztál, hogy higgyek így a szavadnak, fityfiritty?

- Azt mondták a rendőrök, hogy nekünk már nincs is nevünk.

- Hát hogy hívnak?

- Sorstárs.

- Jól van, sorstárs - mondta az öreg, és levette a fiú vékony karjáról a teli kannákat -, elkísérlek, hogy igazat szóltál-e? Az ember ott kezdődik, hogy mennyit ér a szava.

Komótosan lépegetett. Előre vetette a fejét, alaposan szétnézett a dűlőúton, lát-e valaki, valami mozgolódást?

- A hátam mögött gyere, sorstárs, úgy nem lesz semmi baj. És el ne járjon a bagólesőd, hogy segítettem, ez a kettőnk titka. Te jársz már iskolába, fityfiritty?

- Járok, ha megkezdődik. Egy táblát hoztak a faluból.

- Ki tanít benneteket?

- Akit a rendőrök kiválasztanak.

- Gógyid az van - tette le a kannákat a bakter -, most már egyedül kell boldogulnod - mondta, és visszafordult az úton.

Bandika nekiveselkedett. Nehéz volt a teli kanna, de vinnie kellett. Összeszorította a száját, és vigyázott, ki ne dűljön a víz. Reszkető inakkal ért a tanyába, ahol már zúgott a gép, pöfögött a traktor, a hosszú, erős gépszíj forgatta, hajtotta a kerekeket, az asztagról dobálták a kévéket a cséplőgépre, ami okádta hátul a szalmát, oldalt a töreket szórta, elöl meg zsákokba folyt a szem. Akkora port kavart, hogy az emberek arcát szürke porréteg fedte.

A brigádvezető intett a fiúnak, húzódjon az árnyékba. A gép nem állt le, de az emberek egy-két percre megszakították a munkát, a vízhordóhoz léptek, vizet töltöttek a kannafedőbe, és mohón megitták. Izzadt a testük, arcukon elmaszatolódott a por. Fillérné is oda sietett, nevetve és tettetett vidámsággal azt kérdezte: - Nem fáradtál el, kisfiam?

A gyerek dacosan felvetette a fejét, meglepődött, hogy ilyen butaságot kérdez az anyja, s kicsúszott a száján: - Nem a fészkes fenét!

Ám, ahogy látta szülője elgyötört, szürke arcát, poros kezeslábasát, a kifakult zöld kendőt, alatta a hajtöveknél vastagon lerakódott port, hirtelen azt nyöszörögte: - Áá, bírom még! Kibírom.

- Jól van, kis segítőm - mondta Terike furcsa, mély hangon, és gyanúsan megcsillant a szeme.

Pár kortyot ivott csak, és már vissza is fordult, de még egy biztató pillantást küldött feléje, mielőtt a törekcsomóhoz lépett. Fehér piszkafa közeledett, s a tenyerét nézegette. Löttyintett kevés vizet a kannafedőbe, kilocsolta, s újra öntött bele, és azt itta meg. Bandikán fájdalom nyilallott át: "A kórság essen beléd, minek fecsersz a vízből!" - gondolta mérgében.

Fekete Ibinek, aki szoknyában és könnyű, hosszú ujjú pulóverben dolgozott, az arca elé fehér kendőt kötött, csak a szeme villogott. A kannához érve levette a kendőt, kirázta a portól, megnedvesítette, majd ivott, s a csuklójára csorgatott kevés vizet. Rá nem haragudott a fiú. Eszébe jutott, hogy Fekete Attila még mindig fekszik, lábra sem tud állni, s nem felejtette el, hogy Nemes mit sugdolózott Váradi Mihállyal. - Jól elkapták a gyászvitézek, de ha én kerülök sorra, olcsón nem adom a pici életemet. Addig nem halok meg, amíg a cigányt meg nem szorongatom.

A fiú apjára figyelt. Legszívesebben hozzáfutott volna a kannával, hogy igyon már, amíg jó hideg, de nem mert megmozdulni. Fillér Bandi és Biri Bertalan a teli zsákokat a mázsára rakták, mérlegelték, egy kockás füzetbe írták a súlyt, majd egymás tetejére lökték a halom zsákot. Aztán a vontatót pakolták meg, Váradi és Nemes is segített.

Ahogy elkészültek, a karikalábú brigádvezető odaintette a fiút: - Hozd a vizet!

- Ez igen, ilyen jót régen ittam - törölte meg a száját kézfejével Fillér. Jelentőségteljesen nézett a fiára, aki elpirult, s ettől jobb kedvre derült. - Ügyes legény vagy.

A kannát felnyújtották a gép tetején dolgozóknak. A fiú máris szedhette a lábait.

A cséplés hamar elfárasztotta az embereket. A mozdulatok lassúbbak, monotonok lettek. Úgy tűnt, a gép zúgása felfalt mindent, beszédet és reményt. A bajuszos rendőr nagyokat pislogott az árnyékban, le-lecsukódott a szeme.

A cséplőkről patakzott a verejték. A nap kegyetlenül perzselt, még egy árva bárányfelhő sem látszott. A férfiak gatyára vetkőztek, nem törődve, hogy a por, izzadság, toklász marja a bőrüket, a nap pedig égeti, s az illemmel is ki törődött. A leváltott titkár beszívta keskeny ajkát, a zsákba nyúlt, teli merítette a markát, s nézegette, milyen az új termés. Arra gondolt, ha az első napot kibírják mindhárman, akkor a többit is. A cséplés eltarthat két hétig, keresnek annyit, hogy két hónapig elélhetnek szűkösen belőle. Sajnálta a családját nagyon, szégyellt a fiára nézni, hogy cipeli a vizet, nem neki való az még, csak meg ne erőltesse a karját, s furdalta a lelkiismeret, hogy mindez miatta történt.

"A bátyám jobban alkalmazkodott a körülményekhez, nincs is itt a családja - gondolta. - Olyan, amilyennek várják tőle, bolond lenne az érdekei ellen tenni. Rólam meg azt gondolhatják, pipiskedik ez a majom, s komolyan veszi a szövegelést, mit hisz ez magáról, meddig tűrjük a locsogását? Aki idejében megtanulja, hogy nem lát, nem hall, nem beszél, és nem izél, az viszi valamire. Aki pedig koronát kap, megtanulja az alaptörvényt; ha semmit sem csinál, akkor eleve nem hibázik, nem vonható felelősségre, bólogat és a dolgok mindig megoldódnak valahogy. Az ilyeneket sem börtön, sem internálás nem fenyegeti.

Micsoda jelszavaknak dűltem be? Egy mindenkiért, s mindenki egyért. Azt képzeltem, az embereknek tényleg szükségük van a munkámra, a lelkesedésemre, megértik, hogy közösen valamennyiőnknek jobb lesz. Nekem aztán az, de nagyon. Eltapostak. Pedig nem tévedtem, nem lettem áruló, igazságot akartam, tisztességesen élni, a szövetkezetek szervezését lelkiismeretesen csinálni, de nem úgy, hogy előbb üssük agyon a parasztot, aztán úgyis belép. Ésszel és szívvel válassza az újat! Ez a tanítás. Vagy talán az sem igaz, úgy változik, mint a széljárás? Én elhittem, honnan tudhattam, mit higgyek és mit nem? Bíztam a feletteseimben, hiszen embereknek látszottak. Hiba volt. Egyből elhúzódtak tőlem, amikor bajba jutottam és keresni kezdtem az igazamat, letagadtatták magukat, nem ismertek meg."

Kun Sándor ezeket mondta: - Nem jó ez így, titkár elvtárs! A testvérével miért nincsen semmi bajunk? Maga makacskodik, fújja a nótáját, mint az eszeveszett! A kollektívában sem bízik, pedig a kollektív bölcsesség nem tévedhet. Hallgat a kulákokra, a kisiparosokat dédelgeti, tudjuk mi, hogy az apósa közöttük prédikálgat, az anyósa meg a bibliával kel és fekszik, de azért nem szabad az ellenség uszályába kerülnie. Rosszat csinált a pártunknak és szeretett vezérünknek, Rákosi elvtársnak. És nincs semmi baja, nem esett bántódása, csak a kollektív bölcsesség leváltotta a titkári funkcióból, de abba nem lehet belepusztulni. Ez az igazi demokrácia, amikor egy vezető nem tetszik a dolgozó tömegnek, akkor leváltják. Mutassa meg, hogy képes kijavítani a hibákat és valóban közibénk tartozik! Mi változatlanul megbízunk magában, a tagsági könyvét és a pisztolyát sem azért kérjük vissza, hogy ez másképpen festene, hanem formaságból. Eltelik egy idő és visszakapja - bizonygatta az őrnagy, amikor a Rákosi-titkársághoz írott levelére kivizsgálta az ügyét.

A leváltott párttitkár akkor ott sokáig gondolkozott és az elvtársának elakadt a lélegzete, amikor kijelentette: - A párttagsági könyvemet nem adom vissza, még Rákosinak sem. A pisztollyal meg lövöldözzenek a madarakra!

Azzal szépen sarkon fordult, többé már nem ment sehová, és levelet sem írt. A pártkönyvét ide is elhozta, a bakancsa talpába rejtette el, keressék meg, ha annyira akarják! Nem akarják. Ki keresné és minek? Leírták a listáról, keresztet tettek rá, megbélyegezték, mint a bélpoklost.

"Azoknak lenne igazuk, akik ütnek-vágnak, taposnak és ájtatoskodnak, azokkal nincs probléma? - gondolta. - Aki meg másféle, bűnhődjék? Tótágast állt a világ! Talmiból az érték és az érdem? A világnak meg éppen más dolga van, annak mindig más a dolga, nem az, ami itt nekünk fáj! Áldozatok lennénk? Becsapottak? És az mire jó? Mindig ezt játszatták velünk.

Dehogyis vagyok áldozat, inkább túlzó hívő! Az igehirdetést valóban szentírásként fogadtam, s az orromnál fogva vezettek. Az ember élhet akárhol, de ne adja meg magát!"

Bekötötte a zsák száját. Biri mérnök úrral a mérlegre vitték, mázsálták, majd a többiekhez lökték.

Fillér Bandi kézfejével lecsapta verejtékét a homlokáról.

- Nem hagyjuk, hogy a pockok martalékai legyünk.

- Sokat okultam - vette le szemüvegét a mérnök, s a bepárásodott üveget zsebkendőjével törölgette -, ha innen megszabadulok, megelőzök minden lehetséges atrocitást. Döntsön a főnököm, vagy bárki más, én nem vállalok felelősséget, még egy záptojásért sem.

- Ugyan már - vakarta meg szőrös arcát a kovács, s elnézett a többiekre. - Felelősség nélkül itt sem élhetünk.

- Ez ideális állapot, csak az időt kellene visszaforgatnunk néhány száz évvel, mindenkinek megszabják, mit csináljon, mit ehet, és mit tehet, a többi meg lényegtelen, ha él az ember. Ha meg belehal, még kevesebb a gondja.

- Sokra viszi, Biri sorstárs, ha így gondolkodik!

- Igyekezni fogok.

Bandika meghozta a friss vizet. Kopaszra nyírt fejbőre izzadt, a szeme alatt gyöngyözött a verejték, az arca kipirult, és szaporán szedte a levegőt.

- Még egyet fordulsz és ebéd - lépett Fillér a fiához.

- Addig kilyukad a bélem.

- Kibírod, a mi fajtánk mindent kibír. A vizet meg először a rendőrnek kínáld, hogy fel ne húzza az orrát!

A kannafedő kézről-kézre járt. A gyerek megfigyelte, senki nem löttyintette már ki a vizet, hanem telezúdította a fedőt, és az utolsó kortyig megitta. Ahogy anyjára tekintett, szinte megdöbbent, a por alól csak a szeme villogott, a fáradtságtól mosolyogni is elfelejtett, a hangja pedig reszelősen, érdesen csengett, amitől ő elkámpicsorodott.

- Bírod még, aranyom?

- Muszáj.

- Muszáj ám, pedig nem látunk ebből kenyeret - nyelvelt Nemes Áron -, viszik az oroszoknak, ők zabálnak meg mindent.

- Felőlem vihetik - vont vállat utálkozva Fekete Ibi -, csak ne kapjak tőle sérvet, s főleg ne én csináljam.

Az asztagról és a cséplőgép tetejéről lemásztak az emberek. Váradi gazda megköszörülte a torkát, s nagyot sercintett.

- Gatyaszaggató a meleg, sorstársak - nyelt le két kannafedő vizet.

- Az inam is rogyadozik - nézegette Flórián vizenyős és felhólyagzott tenyerét.

- Rogyadozik ott más is - szúrt a szavával Nemes, s élénken figyelte, miként reagál a boltossegéd.

- Ma legalább nagykanállal eszünk - szedegette a toklászokat kendőjéből Váradiné, s minden további nélkül leült a tanya árnyékában.

- Pipahuja - mondta Fillér Bandi váratlanul, mentve a helyzetet.

Eldőltek a földön.

Szabó őrmester a közelükben gubbasztott, s úgy tett, mintha aludna. A munkával nem vergődött, azt az állami gazdaság brigádvezetője kérte számon, s írta jóvá érte a teljesítményt.

Nemes úr már az asztag tetején elhatározta, hogy mihelyt lehetséges, alaposabban szétnéz, ki tudja, mikor nyílik alkalom önkényes távozásra. Nagydolgára a kukoricásba sietett. Amíg el nem nyelte a tömérdek zöld, az idegei pattanásig feszültek, szinte maga előtt látta, hogy mozdul a rendőr, egyből elszáll az álmossága. Ezért a hasára szorította a kezét, és a kukoricaszárak tövéhez kucorodott. Aztán egy óvatlan pillanatban odább mászott, majd ügyesen a dűlőútra gyalogolt. Kíváncsi volt, hogy milyen távolságra lehet a bakterház, ahonnan a gyerek hordja a vizet, mert ahol vonat közlekedik, onnan könnyű megpattanni. Hajnalban olyan elhatározással szállt a vontatóra, mindent megjegyez, ami szükséges a szökéshez. Ettől a rendőrtől már holnap megléphetne, mert mire észbe kapna, elvinné a vonat. Csak nyugalom, itt biztosra kell menni. Okosabb legyen tőlük, nem indulatosabb, különben felfalja a cigány!

Ez a bajuszkirály eszi-e már a kefét?

Ette. A tanya véginél géppisztolyát lövésre készen tartva vizsgálta a kukoricást. Nemes tettetett nyugalommal közeledett.

- Kifostad a beledet, te nagypofájú?

- Hagytam még holnapra is.

Folytatták a munkát.

A rendőr ismét a tanya falához dűlt, Fekete Ibi sűrűn oda-odapillantott. Irtóra szenvedett a munkától, állandóan vakaródzott volna, tenyerét már sárvizes hólyagok borították, a szeme könnyezett a portól, piszoktól, a teste minden mozdulástól fájt, úgy érezte, nem bírja tovább, lecsapja a villát, kaparja a töreket, aki szereti, ő inkább éhen hal. Mégis maradt. Apjára gondolt, aki helyett kenyérkereső.

"Édesanya szörnyethalna ettől a látványtól - gondolta -, mert ennél minden jobb lehet, és nemsokára itt az ősz, meg a tél, ki se bírjuk tavaszig, mert innen nincs menekvés. A terhes asszonyoknak sem? Ha úgy maradnék valakitől? A cigányt gyűlölöm, mérget tennék az italába legszívesebben, éppen egy ganétúró bogár mászott végig rajtam! Fizethetem az apám számláját, pedig mi közöm az egész hercehurcához? A középiskolát se hagyták befejezni, egy csendőr lánya ne érettségizzen! Munkahelyet hiába kerestem, ki segített volna? Helyette kényszermunkára száműztek, rendőrök ágyasának - nyalta meg kicserepesedett száját. Úgy érezte, hogy meginna egy kanna vizet, a szájpadlása is kiszáradt, a teste verejtékben úszott, kínjában nagyokat nyelt, s figyelte, jön-e már a gyerek a teli kannákkal?

Az a barom legalább kedveskedne, olyan munkára osztana, ahol nem szakadok meg, főleg ebédet főzni főnyeremény, a legjobb falatokat a szakácsnők nyelik le - gondolta tovább a sorsát. - Amilyen hatökör, nem törődik ezzel, pedig alig várja, hogy újra rám másszon, de abból nem eszik, még ha meggebed is, nem leszek a szalmazsákja, téved a kis szerecsen.

A hasonló korú lányok máson töprengenek: tánc, mozi, szórakozás, férjhez menés és közben azt sem tudják, hogy édesapám építette azt a falusi mozit. Ez a hála? Mintha egyszer is visszakértük volna az államosítás után. Megtanultuk, hogy vagyon nélkül is élhetünk, de minek? Kuporgatni a krajcárokat, és reménykedni, hogy majd egyszer könnyebbedik a sorsunk? Ettől könnyebb már nem is lehet. Ezeknél még az oroszok is emberségesebbek, pedig micsoda rémhíreket terjesztettek róluk, menekültünk volna Nyugatra, de szegény édesanya kötötte az ebet a karóhoz: - Megfogadtam apádnak, hogy hazavárom.

Várta is. Amikor megszállták a falut, már az első éjszaka ránk törték az ajtót, tolmács vezette őket, hogy ez burzsuj-ház, csendőr a gazda, itt aztán mindent szabad. Azt az éjszakát se felejtem. Pedig a katonák a konyhaasztalon hagyták az egész komiszkenyeret. Reggel találtam meg, amikor még édesanyám gyengélkedett, és sírdogált sokáig.

- Mi lesz veled, kis árvám, ha apád nem tér vissza? De nem tehet olyan igazságtalanságot az isten, hogy a férjemet elrabolja, s elveszi tőled a gondviselőt.

Az isten jól elrendezte, alighogy édesapa hazaérkezett, édesanya a gyógyszerektől elaludt örökre. Fillér Gáborék pedig apát népbíróság elé állították. A Józsa Bálint bácsi lányával barátkoztam, de az államosítás után megváltozott a patikus úr is. - Hogy vagy? Hát édesapád? - kérdezte tőlem, majd hirtelen eszébe jutott, hogy apa büntetését tölti, exkuzálta magát: - Rendes embernek ismertem, tette hozzá. - Hát édesanyád? - Ő sincs már. - Mire a fejéhez kapott: - Kislányom, bocsáss meg! Szegény édesanyádat nagyon sajnálom, nem ezt a szomorú, és igazságtalan sorsot érdemelte, hogy éppen ezek a vad orosz kozákok...

A szép Ibi észrevette, hogy a gondolatai messzire elkalandoztak, ám örült is, hogy jobban telik rajta az idő.

Ábrándozok a múlton - gondolta -, csak a szívem meg ne szakadjon. Most meg a patikus úr megjátssza a bazári majmot, úgy tesz, mintha alig ismerne minket, még egy jó szava sincs hozzám. Nem vethetne rám egy bátorító pillantást, annyira megijedt és fél? Nem akar ártani se magának, se másoknak? Csigaházat növeszt és belebújik, hiszen már a vonatban is begazolt.

Amikor anya ünneplőbe öltözve a féltett sezlonon feküdt, a keze kicsavarodva, a szeme felakadva, s tajtékzott a szája, csak sikoltoztam, meg a szívem ugrált, tárva-nyitva hagytam az ajtókat, és Józsa úrhoz futottam.

- Édesanyával iszonyú szörnyűség történt, hiába szólítgatom, nem eszmél, a szeme felfelé mered és nem lélegzik. Mit csináljak, Bálint bácsi?

Gyors léptekkel velem tartott, s már az ajtóban rám szólt: - Maradj kint, kislányom! - Lesimította édesanya szemét, zsebkendőjével letörölte a szájából kibuggyant szürkés-zöld tajtékot, a kezét combja mellé fektette, s csak akkor intett, hogy bemehetek.

- Imádkozzál, kislányom - mondta, és együtt elrebegtük:

Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
Szenteltessék meg a Te neved,
Jöjjön el a Te országod,
Legyen meg a Te akaratod,
Miképpen a mennyben,
Azonképpen itt a földön is,
Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,
És bocsásd meg a mi vétkeinket,
Miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek,
Ne vígy minket a kísértésbe,
De szabadíts meg a gonosztól,
Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség
Most és mindörökké
Ámen.

Sírtam. Teljesen egyedül maradok, mihez kezdek a házban, mit kell csinálnom? Józsa úr elvitt hozzájuk, elrendezte a temetést, a lánya ágyában aludtam. Hárman álltunk édesanya koporsójánál: én, Józsa úr, meg a tiszteletes úr.

Mindez mintha régen történt volna. Most mihez kezdjek, vegyem férjül valamelyik tohonya rendőrt? A gyomrom kifordul a látványuktól. Ezek nem olyanok, inkább leütnek és megerőszakolnak, aztán meg elásnak a szántóföldbe, nehogy kitudódjon. Essek teherbe valamelyiktől, a magzatját csak kímélné talán, és könnyebb munkához segítene? Vagy inkább a kanálisba fojtana, és letagadná az egészet?

Fiatal vagyok és szép, kihasználom, hogy epekednek utánam a kanik. Csak ebéd lenne már, mert nem bírom tovább, mindjárt összecsuklok ettől a kurva munkától."

Józsa Bálint kocsija fordult a szérűre. Hozta az ebédet és egy rendőrt. Az öregúr egy-két pillanatig érdeklődéssel tekintgetett a cséplőmunkásokra, aztán lemászott az ülésről, a lovaknak keresett ennivalót. A traktor még köhintett néhányszor. Az emberek a szekérhez gyülekeztek, leszedték a kondérokat és edényeket, Fillér Bandiné a hordóban tárolt állott vízben megmosta a kezét, az arcát, majd mérni kezdte az ebédet, a paszulyt. Akinek még maradt ereje, kezet mosott, az arcára is löttyintett a vízből, de legtöbben a földre rogytak, reszketett kezükben az alumínium tányér és kanál. Gatyás Váradi vasvilláján csomó kaparékot dobott a lovak elé.

- Ezek legalább ne éhezzenek!

- Köszönöm a nevükben is - motyogta a patikus, és ebédjével elhúzódott a többiektől. - Fene bele, hogy ilyesmi nem jut az eszembe!

Bandika meghozta a friss vizet. Az anyja neki is mert a levesből, s ő mohón falta, semmivel sem törődött, csak minél hamarébb eltüntesse az ételt.

A két rendőr egymás kedvére falatozott, és amikor kiürült a csajkájuk, a bajuszkirály felmordult.

- Hé, te, gyere csak! Hozd tele! - nyújtotta a gyereknek a csajkáját, s a másik is így tett. Amikor elteltek, böfögtek és vízért kiáltottak.

- A kórság belétek - nyöszörögte Bandika, de engedelmeskedett -, tályog nőjön a beletekben!

- Honnan hoztad? - kérdezte Szabó őrmester. - Nékem nem kell poshadt víz!

- A vasúttól.

- Milyen kútból, amelyikben döglött patkányt áztattatok? - kacsintott cinkosan a másik egyenruhásra. - Halljuk csak!

- Zöld kútból, aminek kereke van.

- Az jó víz, vagy csak huncutkodol? Hiszen te akkor is lódítottál, amikor apádról faggattalak a faluban!

- Ez jó víz.

- Honnan veszed? Ki mondta neked, hogy jó?

- Megkóstoltam.

- Ereggy enni!

Mire a fiú a tányérjához rogyott, már kihűlt a paszuly. Mérgesen falta, nyelte az ebédjét, még az anyjára is haragudott.

Józsa Bálint a hűvösön hevert, távolabb a csapattól.

"Becsaptak itt mindenkit - gondolta világmegvető hangulatban. - Épületes szöveget találtak ki: tiéd a gyár, a föld, s magadnak dolgozol! Közben mindent kihúztak a talpa alól, s rátette kezét az állam.

Szépen megkopasztja a polgárait, cserébe mindenkinek egyenlőséget, jó munkahelyet, szociális gondoskodást, magas életszínvonalat ígér. Ezért nem mondhatjuk, hogy tőlünk mindent összeraboltak, hanem a jövő érdekében cselekedtek. Azért kerültünk ide. S mikkel szédítgetik az embereket?

A bürgéknek bármi beadagolható, elhiszik, hogy termelj többet, jobban élsz! Fel sem érik ésszel, hogy akkor meg éppen az lesz a baj, s jöhet az új jelszó: termelj jobban, hogy jobban élj! S aki csak a munkával törődik, tisztességesen próbál élni, nem jut annyira sohasem, mint aki hamar felüti fejét a járomból, s azt kémleli, mikor, hol és mit ragaszthat magának, minél kevesebb munkával és bármilyen eszközzel. Most mi csapódtunk be, később meg azok, akik minket becsapnak. Az élelmesebbek hamar megértik: enyém a gyár, magamnak lopom el.

Kevés program ez egy hosszú életre. S a végeredmény mindig ugyanaz, békétlenül fekszünk a föld alá, de addig törjük ám magunkat, ütünk, helyezkedünk, taposunk, asszonyaink üzemi kurvákká válnak, hogy vastagabb legyen a zsíros kenyér. Mi lesz öregségünkre? Amikor rádöbbenünk, minden hiába, meghalunk, s annyi erővel tudtunk volna emelt fővel is élni.

Semmi se biztos, ma élsz, holnap felfordulsz, nincs értelme semminek, minek ábrándozzunk szabadulásról, meg egyéb hívságokról? Cipelem a saját keresztemet ebben a fordított értékteremtésben őriztetnek, elpusztítanak, ahelyett, hogy a hasznomat vennék. Nem tudnak távlatokban gondolkodni.

Az aranyos Ibikét is hová juttatták? Nem segíthetek rajta, úgy csinálok, mintha soha nem ismertem volna, mert ez a vadbarom cigány akkor nemcsak engem gyűlöl, hanem még a kislányt is megalázza, megbecsteleníti. Akkor pedig vér folyik, mert a dicső apuka talpra áll, és Nemessel együtt meglékeli a cigányt. Jobb távolból szemlélődnöm, egyszer talán még hasznomat veszik.

Szikfüvet kellene szednem, megszárítgatni, meghűlés és torokfájás ellen használ, fene bele, tisztelettel."

- Hé, kocsis, indulunk - állt fel az egyik rendőr, és hatalmasat ásított. - Mozogj már!

Józsa úr nagy szolgálatkészen felpattant.

- Igenis, parancsnok sorstárs! - s kihajtotta lovait a tanyaudvarból, és magában mosolygott az önkényes előléptetésen.

Megérkezett a vontató. A köpcös és karikalábú brigádvezető a zsák-halom láttán rögtön tudta, hogy rendesen dolgoztak, amíg ő odajárt. A vontatós nem állította le a traktort, s állandóan remegett a gép az erőteljes kétütemtől.

- Rakják meg, emberek - szólt a brigádvezető, majd a kannáért nyúlt, aminek az alján maradt még víz. A szájára vette, és megitta mindet. - Nyomás, fiú, szaladj meríteni!

Bandika elkocogott.

A telepesek megrakták a vontatót.

- Estig még ugyanennyit kell csépelni - szólt a brigádvezető Fillér Bandinak -, ne mondják, hogy csak a napot lopják! - Fülébe piszkált és megnézte a termést. - A boríték is vastag lesz.

A vontató elporolt.

- Hallották, sorstársak - köszörülte meg a torkát a kovács Fillér -, kössük fel a fehérneműt!

- És akinek nincsen? - évődött Váradiné. - Azzal ugyan mit csinálsz?

- Szerezz neki - nyelvelt a fehérpiszkafa -, úgyis olyan buzgólkodó.

- Hancúrozós a kedved!

- Az bizony, a kedvem egyre inkább megjön. Reszkethetnek a férfiak, mikor csábítom el őket.

- Mi az, Flórián, már kimerültél? - göcögött Nemes -, ettől vagy olyan sovány, mint a kankutya?

- Jobb is azt, mint csépelni - pirult el Fekete Ibi izzadt arca -, ennél nincs irgalmatlanabb munka, lehetetlen, hogy legyen.

- Még olyan is kerül - tudálékoskodott Biri.

- Marhára megvigasztalt ezzel a túlzó optimizmussal.

- Ajjaj, már ennyire vagytok, hogy vigasztal? - élcelődött tovább Váradiné és feltápászkodott. - Ezt nem gondoltam rólatok.

- Éhes disznó makkal álmodik, és röfög a szerencsétlen.

Lassan mindnyájan a helyükre álltak. Indították a traktort, néhányszor lelökte a gépszíjat, mire meghajtotta rendesen a cséplőgépet, aminek zúgása a sors-szimfóniára hasonlított.

Sajtos Flórián morózus képpel mászott az asztagra.

"Viccelődnek - gondolta lekicsinylően -, nem elég ez a rohadt meló, járatják a szájukat, hogy azt is figyeljem. Ugyanúgy dolgozom, mint a többiek, és még be is fújom őket, kétszeres a meló, a fizetés meg ugyanannyi. Mi ebből a haszon?

Ha megsejtenék rólam az igazat, mit tehetnének? Elagyabugyálnának? Akkor a cigány falhoz csapdossa őket, vagy a kölykeiket. Inkább félnének tőlem, és elkerülnének? Magukra vessenek, ha egyedül lennék a pusztán, a fejem se fájna: kit jelentgetnék? Legalább annyira hibásak, mint én, mert súgnak-búgnak és sunyítanak, én csak könnyítek rajtuk, mert helyettük őszintéskedek, bár fogalmuk sincs róla. Ez a tiszta munka, nincs becsapás, nincs alakoskodás, hogy én szeretem az elvtársakat, legfőbb vágyam a tervtúlteljesítés, hogy büszke legyen rám a pártunk, hogy erős bástya legyek a béke frontján, közben meg a reakciósokra fülelek, lökdösődök a sorban álláskor, lebecsülöm az újjáépítést, eszem a tojástartóját, ki nem állhatom az ilyen törtetőket!

Kész röhej a fater vasboltja is, ott tengessem majd a napjaimat? Ha innen megszabadulok, az őrmester tehet valamit az érdekemben, hiszen a felettesei tudják, hogy számíthatnak rám, nem csalódnak bennem, zsíros állásba helyezhetnek.

Csak ez a dögunalmas és fárasztó munka szűnne már meg, mert leszakad a karom, annyi kévét hánytam a cséplőgépre. Bezzeg Váradi rá se ránt. Nemes talán sejt valamit? Mióta a komáját kivasalták, alig nyikkan a jelenlétemben, rám-rám mered, mint a vizsla kutya, de várjál csak, jómadár, a cigány kegyeibe ajánllak!"

Szakadt róluk a víz. Támolyogtak a hőségtől, a nehéz és szokatlan munkától, még a gép monoton zúgása is idegesítette őket.

- Piszokság, hogy velünk csináltatják - ordította hirtelen a magáról megfeledkezett Nemes. - Megőrjít ez a zúgás - s a levegőbe emelte a villát, majd az asztagba csapta. - Hol vannak a hajcsárok, talán a napszúrástól félnek, kéremalássan!

- Leszakad a karom - pihent meg önkényesen a keszeg kereskedősegéd -, ha csak felemelem, már ég, mint az istennyila.

- Muszáj nekünk itt megdögleni? - kiáltotta a hajdani százados.

- Nem ragaszkodom hozzá - szólt a cséplőgép dobjától gatyás Váradi. - Tudsz jobbat?

- Akkor nem közöttünk lenne - nyelvelt a felesége.

- Én már telitettem a bugyogót - sipította Sajtosné.

- Most szemináriumot tartunk, vagy sztrájkolunk? - morogta Biri.

- És akkor mi van - kérdezte Fekete Ibi -, beszakad a gatyamadzag?

- Pontosan az hiányzik a mulatsághoz, meg a nótaszó.

- Pihenjünk egy sort, emberek - mondta a kovács kényszerűségből engedve -, holnap is megvirrad, a helyünkre meg nem áll senki.

Bandika a tanyába kanyarodott, s mögötte léptett lovával Bari őrmester. Fillér, ahogy meglátta, egy pillanatig elbizonytalanodott, a keze ökölbe rándult, s keskeny száját összeszorította, és fiát fürkészte, akiről dőlt a víz, erősen lihegett, s leengedte karjáról a kannát. Az apja mellé lépett. Ő alig tudta megkérdeni a torkába gyűlt gombóctól: - Szaladtál?

- Előtte kellett jönnöm, s attól féltem, hogy a lova eltapos, úgy csörtetett a fülemnél - pityergett a gyerek.

Fillérné hozzá lépett, a kezeslábasából zsebkendőt húzott elő, a négy sarkára csomót kötött, megvizezte és a fia fejére tette. Szinte sütött a szeme a büszkeségtől.

- Jól van, kis kenyérkereső aranyom - simogatta meg.

A cséplőmunkások kézről-kézre adták az egyik kannát, a másikat nem merték felemelni, amíg a rendőrök nem isznak belőle. Szabó őrmester jelentett a cigánynak, aki mámoros jókedvében volt, odalökte a kantárszárat beosztottjának, s közel sétált a csapathoz.

- Tán nincs erőtök, mert a sok kettyintgetísbe elfáradtatok? A dolgozó nép meg hiába várja az újkenyeret!

- Pisiszünetet tartunk - sipította Sajtosné.

- Eddig nem vettem észre.

- Másfelé hord a szeme, nem az én bugyogómra kíváncsi.

- Tán néked van?

- Akarja látni?

- Inkább, amit alatta hordol. Na, megmutatod?

- Ahhoz volna esze.

- Volna ahhoz más is.

Nehéz hallgatás ereszkedett közéjük, a traktor pöfögése tette elviselhetővé. Flórián szégyenében nem mert a feleségére nézni, a villanyelét vizsgálgatta, mintha hibás lenne.

- Erőre kapunk és folytatjuk - jelentette Fillér -, csak a bagót szívják el.

- Szeretném mán látni.

- De odavagy!

- Az a dógom, hogy titeket egrecíroztassalak! Legalább itt zsírozzátok meg az anyaföldet, úgyis üresek a temetők!

Ekkora bárdolatlanságtól elnémultak. A traktor pöfögése most elviselhetetlennek tűnt, fájóbbnak, mint az ágyúlövések, s egyeseknek ismerősnek, mint a Dunába lövetések sorozatai. Szabályosan megmerevedtek, panoptikum-figurákra hasonlítottak, mert a döbbenettől az érzéseik, az indulataik is megbénultak, úgy álltak ott mozdulatlanul, mintha a Vezúv hamurétegei alól ásták volna elő őket. Csak a cigaretta keskeny füstje árulkodott.

- Mit mondtál? - lépett közelebb Fillér kovács -, te mindig ocsmányságokon töröd a fejedet.

- Mit? Azt, hogy itt zsírozzátok meg az anyaföldet! Mit is mondhatnék, mikor így igaz? Én nem beszélek mellé, az a te szokásod, hogy nagy feneket kerítel a dolgoknak, meg lelkizgetel jobbra-balra. Minek? Ez a színtiszta beszid, meg a színtiszta igazság.

- Nem a te eszed irányít a pusztán.

- De nem is a tied!

- Kicsi a koszt, kicsi az erő - piszkálta tenyerében a bőrkeményedést Nemes -, az is megteszi a magáét.

- A szád meg hatalmas, pedig nem egíszsíges, míg kiviszi a huzat a fogaidat.

- Vigyázok arra, talán még használhatom.

- Tíged meg mi lelt? - mutatott a szép Ibire, aki a többiekkel együtt szedelőzködött. - Talán megkukultál?

- Tudja azt nagyon jól.

- Táncolni szeretnél? Arra ugrálnak a bálban: Nylon erdő közepiben ílt egy remete. Remetének unalmában született egy nylon gyereke. Nylon lett a harisnya, nylon a kabát, nylon gólya hozza már a nylon kisbabát. - Dúdolta a slágert, s a lábával verte az ütemet.

- Tányérozhatunk - gúnyolódott Sajtosné, és a cséplőgéphez fordult -, gondoskodik ez a kiszolgálásunkról.

Bari észrevette, hogy Bandika a földön ül. Közelebb került hozzá, s lábával a teli kannát feldűtötte. - Kotródj a kúthoz, de utol ne érjelek!

A fiú engedelmesen szedte a lábait. A cigány meg a lovára pattant, és ellenkező irányban elvágtatott.

Nemes Áron figyelte, hogy merre tűnik el a lovas.

"Ez a tejfeles szájú senki meg se mozdult, amíg itt idétlenkedett a cigány - gondolta. - Legalább a feleségére pisszentett volna. Provokálnának, s a férjével beépített ügynökök? Vagy csak hisztériás tyúk, aki nem sejti, hogy milyen alak az ura? Talán éppen azért csinálja?

Ibike viszont tetszik a cigánynak. Jó lesz figyelni. Attilán úgyis puhítottak, de ettől visszatér az étvágya, és újra harap. Másra nem számíthatok. Az öregek trottyosok, Biri puhány és nem kockáztat, talán Váradi, ha az érdekeiről van szó, Fillér maradt fafejű vöröske. Magad uram, ha szolgád nincs."

- Micsoda pofátlan alak - mondta Flórián már az asztag tetején és fejével a távolodó Barira intett. Majd krákogott és hegyeset köpött a magasból.

- Megteheti, nyeregbe került - morogta Nemes, és többet nem szólt, de semmi jó nem volt a tekintetében.

- Ez a baj, egyem a tojástartóját.

A volt tiszt indulatosan hányta a kévéket. Amíg a magasból a cséplőgép tetejére lökte, jóval könnyebb volt, de amikor az asztag megfogyatkozott, s felfelé kellett dobálni a búzakévét, nyakába szóródott a piszok, nehéznek bizonyult a teher, a karja izomláztól szúrt minden mozdulatnál, s meg-megreszketett a teste. Dühösen fújtatott.

"Engem nem palizol be, kisapám - gondolta -, nem lotyogok olyat, amivel dicsekedhetnél a senkiháziaknak."

A villa hegye véletlenül megkarcolta a lába szárát. Kapcára húzott viharvert bakancsban, s egy szürke, agyonmosott vászonnadrágban dolgozott, amit jókora öltésekkel foltozott meg. A hajdani egyenruhát ereklyeként dédelgette, nem vett tudomást a szakadásairól, arról, hogy a tisztogatás, mosás, vasalás közben annyira összement, féllábszárig ért a pantalló, a kabátról leperegtek a fémgombok, az aranyozott váll-lapok is hiányoztak. Egy hátizsákot, s egy malackát hozott magával a pusztára, és a pokróc alatt hátizsákban tartotta régi dicsőségének maradványait, vasárnapokon szedte csak elő, felöltözködött, és parádézott kedvére az istálló előtt. A rendőrök humorérzékére vall, meg se fenyítették érte, rá se szóltak, csak szélesre szaladt a szájuk és a fejükre mutogattak. Még a cigány se molesztálta uniformisát, csupán egyetlen egyszer jegyezte meg: - Kicsípted magad, mint szarospista Jézus nevenapján.

Mindez nem zavarta. Szombat esténként kimosta kétes tisztaságú kapcáját, s a feje alá terítette, megköpködte a bakancsát, egy pokrócdarabkával fényesre dörzsölte. Így várta a vasárnapot.

Most viszont a lába vérzett.

- A kurva úristenit, vérmérgezést kapok a végén - ordította, és a szeme vérbe borult -, pont itt adom be a kulcsot?

Villáját az asztagba szúrta, nézegette a sebét, szőrös arcát elborította a düh, és a vak indulat. - A gané anyját ennek a rohadt világnak. - Lemászott, a hordóból vizet locsolt a sebére. Senki nem törődött vele, könnyű kis sérülés volt, a vérzés percek alatt elállt. Ezért visszasomfordált az asztaghoz. Dühe nem csillapodott, úgy érezte, hogy fellökné a világot.

- Komoly? - kérdezte Flóri.

Nemes válaszra sem méltatta.

"Te juttattál ilyen helyzetbe, piszok isten! - gondolta. - Még hogy segítenél rajtam, éppen te vagy az a nagy jótevő? Pedig jól megfértünk egymással fiatal koromban, egyszerű, naiv hittel közlekedtem, nevetséges dolgokra kértelek, ám akkor halálosan komolyan; istenem, tégy csodát, sikerüljön ez, sikerüljön az, és elhiszem, hogy vagy, hűségesen szolgállak! Úgy történt, ahogy kívántam, s boldogan imádkoztam hozzád.

Hová fajultam, úristen? Nemcsak megvénültem, hanem elvesztettem azt a valamikori kisfiút, azt a tiszta hitet, és többé már nem találom. Kétkedéssel, rosszindulattal fertőződtem, uram, te tettél ilyenné? Csak az én hibám lenne? Sokszor lázadoztam ellened, de más nekem soha nem számított, se ellenfélnek, se embernek, még élőlénynek sem. Most csőstül hullatod rám az áldást, és még ne is lázadozzak? Tökegyedül lézengek a pusztán, önkezemmel véget vetni a színjátéknak nem merek, gyáva vagyok a gyilkossághoz is, és lassan már a reménykedéshez is.

Sűrűn elkap az indulat, és szidlak, hogy piszkos zsidó isten, a fiad egy zsidó fattyú. Miért engem büntetsz ezzel a természettel? Inkább pusztíts el, mert én legszívesebben lekakálnálak, uram. Aztán amikor elmúlik a dühkitörésem, szánom-bánom a bűnömet, szégyenkezem, hogy kivel ordítozom, mert tövis ment a talpamba, megvágtam az ujjamat? Ebben a nyomorék országban, ha egyetlen tövis terem, az én lábamban köt ki. Komikus és megalázó, hogy éppen ettől patkoljak el.

Ilyen a bosszúd? Rengeteg csúfságot elkövettél te ellenem, üthetsz is, mert állom, ember vagyok. Lennél csak a helyemben!

A hőn szeretett vezér téged is kisöpört a templomokból, a családok szívéből. Miért tűrted, miért nem sújtottál le a gonoszra? A te bűnöd mindaz, ami itt történik, sohasem szeretted ezt a népet, becsuktad a szemedet, amikor tűzzel-vassal irtani kezdték, elszabdalták az országát, idegen katonacsizmákkal tapostatták szülőföldjét, elhintetted testvérek között a viszályt, Káinná és Ábellé tettél minket, mert a vérünket nem szereted, s nem kell neked ez a nyomorult magyar, mert ez még ritkán lázadozik is, és pogány nótákat gajdol. A farizeusokat kedveled, a képmutató zsidókat, az igazi báránykáidat, még a másvilágról is visszahoztad. Az a nyomorult Hitler sem tudott jó munkát végezni, foroghat a sírjában eleget. A szegény Izidorokat sajnálod, ők az áldozatok, mert megjárták a haláltáborokat? Mi talán a bálban mulatoztunk? A gazdag, az arisztokrata, a dőzsölő zsidóknak is babérkoszorú jár? Elrendezted ezt te tökéletesen uram, az én vérem kell neked, az én szenvedésem, nem a hálám, és nem az imádságom!"

Nemes lassan lecsihadt. Vérbe borult szemmel, hallgatagon dolgozott tovább, kezdett önmaga előtt szégyenkezni.

Szabó őrmester elunta a szendergést, felállt, megropogtatta a csontjait, jóízűt csámcsogott, s kitartóan bámulta Fekete Ibit. Majd a kukoricáshoz ment, kisdolgára. Megigazította a nadrágját, és visszafordult.

- Hé, te - intett a lánynak, közben a fülébe piszkált és megnézte a termést. - Nem hallasz?

- Kihez beszél?

- Hozzád, cicus.

- Mit akar?

- Tudod te azt, nem vagy a názáreti Szűz Mária.

- Honnan tudnám?

- Gyere közelebb, majd meghallod!

A tanya sarkánál várta. Kedvtelve nézegette a fruskát, s ahogy a közelébe ért, elvastagodott hangon megszólalt.

- Szereted a cséplést? - markolta meg a karját.

- Aki kitalálta, szeresse az!

- Gondoltam. Akarsz helyette holnap az őrsön dolgozni? Az jóval könnyebb.

- Nem akarok.

- Hol szeretnél?

- A konyhán.

- Na, jó, odateszlek. Értve? - simogatta kéjelegve a lány karját. - Tudod, mit kell csinálnod?

- Eddig tudtam - rántotta el vörösödve, szégyenlősen a karját Ibike. - Főzni... Vagy nem úgy gondolja?

- Azt is - nyelt a rendőr -, de nemcsak kenyérrel él az ember. Érted?

- Érteni értem, csak fel nem foghatom.

- Ne vacakolj már, nem vagy olyan buta, ismered a csíziót. Vagy mást osszak be szakácsnőnek? Körlet-ügyeletes leszek.

- Nincs kedvem hozzá.

- Miért, cicus, rosszabb vagyok a másiknál? Még ki se próbáltad.

- Nem vagyok kurva.

- Majd az leszel, ha nem hallgatsz rám! Értve?

- Arra fáj a foga? - égett a lány arca.

- Arra, de még másoknak is. Én meg vigyáznék rád, ne férkőzzenek a közeledbe! Tudhatnád már, hogy mindig az erősebb kutya ballag el a csonttal - nyúlt újra a lányhoz, akinek kezét az ölébe húzta, ahol kidudorodott a nadrágja.

- Nem nagyon köntörfalazik - tépte ki a karját az őrmester szorításából remegve. - Fekszel, vagy lebetegszel?

- Így a legjobb - mondta a rendőr. Visszaült a helyére, és megnyalta a száját. - Még meg is köszönöd. Na, eredj töreket kaparni!

A vontató újra a szérűre fordult. Ismét megpakolták.

Bandika meghozta a friss vizet. Megitták.

Aztán elment a vontató, elment a fiú, de epekedve várták vissza mindkettőt, mert az estét hozták magukkal.

Vasárnap lustálkodott a tábor. Fillér Bandi elnézegette a kútnál mosó asszonyokat, a tetvészkedő öregeket, a csatakiáltásokat hangoztató gyerekcsapatot, és bakancsa orrával rugdosta a földet, hosszúra nőtt borostájába simított, majd elégedetten a levegőbe csapott.

"Az építőanyagtól felbukunk - gondolta -, miért ne vághatnánk ablakot az istálló oldalán, a sarokba meg kályhát építenénk. Télen legalább nem vesz meg az isten hidege."

Gyors léptekkel indult a rendőrőrsre, idegességében beszívta keskeny ajkát. Édestestvére éppen akkor tűnt fel az ajtóban, frissen borotvált arca, nagy és ártatlan tekintetű szeme szelídséggel töltötte el. Az öccse megállt előtte, és katonás mozdulattal jelentett.

- Parancsnok sorstárs, engedélyt kérek, hogy a körletünket kicsit rendbe hozzuk!

- Nagyon helyes.

- Egyúttal ablakot tehetnénk az ólra.

- És még mit akarsz? Toronyórát láncostól? - érződött idegesség a törzsőrmester hangjában, s megbántottság, amiért rászedték, miközben ámulva vonta fel a szemöldökét.

- Kályhát is építhetnénk.

- Miből? A kutya farkából?

- Maradt minden; tégla, malter, cement, ablakkeret, még üveg is.

- Az a gazdaságé.

- Mi is. Ne csak dolgoztasson, gondoskodjon is rólunk! - vakarta meg szőrös arcát a kovácssegéd.

- Nincs ilyesmire engedély.

- Megadhatod. A tábor területén te parancsolsz!

- Valóban? Nem úgy tapasztalom.

- Kezdjem el magyarázni, hogy ez mit jelent? A mi fajtánk emésztődik itt, segíts rajtunk, nemcsak testvérek, de magyarok is vagyunk!

- Segíts, segíts, de hogyan? Mi az ára? Szándékosan keveredjek bajba? Felsőbb utasítás nélkül semmiről se dönthetek - rázta meg az öccse vállát.

- Csukd be a szemed!

- Lát helyettem más. És még szégyellném is magamat.

- Ugyan már, ennyire finnyás lettél?

- Óvatos, öcsém, az neked se árt; a fűszálak is hallgatóznak, ha rosszul lépek, a nyakamat veszik.

- Hogy nekem mi árt, és mi használ, arról beszélhetnénk egyet s mást. Beteg gyerekek vannak közöttünk, s mindjárt jön a hideg, ha nem segítel, elhullanak, mint a legyek. Erre gondolj!

- Gondolhatok bármire, nem leszek vidámabb. Miért nem tudtál lakatot tenni a szádra? Minek firkálgattál össze-vissza? Végül még én iszom meg a levét, azt hiszed, talán a dicsőségemre válik, hogy a pusztára löktek? El ne hidd már!

- Értettem, törzsőrmester sorstárs! - csapta össze bokáját gúnyosan, sértőn Bandi, s nem látott dühében. Beharapta a száját, a kezét tétován széttárta. Ez olyan megalázónak tetszett, amitől mindketten észbe kaptak. - Eltávozhatok?

- Várj még!

- Mire?

- Hogy jól seggbe rúgjalak - mondta lehangolódva és beletörődve Gábor -, akaratos vadállat! Méghogy a saját fajtád emészt el?

A kovácssegéd elmosolyodott, és sarkon fordult.

- Ne izgulj, szépen megcsináljuk! - mondta távolabbról.

- Éppen ettől félek - legyintett a törzsőrmester, s a hátaslovához indult.

Józsa Bálint a lovak körül csetlett-botlott. Megsimogatta őket, motyogott hozzájuk, s az állatok megérezték szeretetét, eltűrték ügyetlenkedéseit. Az öregember szénát hordott a jászolba.

Fillér Gábor mogorván lépett az istállóba, már megbánta az előbbi engedékenységét. Szóra se méltatta a patikust. Kantárt tett a lova fejére, nyerget dobott a hátára, kivezette az ólból, és elkocogott. Józsa úr hosszasan bámult utána, a küszöbre telepedett, hallotta a lovak horkantásait, elégedetten húzott elő zsebéből egy kész cigarettát, s élvezettel eregette a füstöt. Gondozatlan szőrmók arcát megvakarta s elmerengve bámulta, hogy a cipője szép csendben tönkremegy, már kikandikál mezítlábas ujja belőle és enyhe lábszag terjeng körülötte.

Bari Ödön bújt elő az őrsről. Megköszörülte a torkát, hogy ezzel is tekintélyt szerezzen magának, s az öregre rivallt.

- Tán megkukultál, mír nem jelent?

- Micsodát? - reszketett a patikus kezében a cigarettája. - Nem kaptam erre parancsot az őrmester sorstárstól.

- Vágd vigyázzba magad, ha velem pofázol!

- Igenis - állt fel remegve-félve és szánalmas mozdulattal bokázott. - Vigyázzba vágom magam!

- Nem dohányzol, nem az úri kaszinóban vagy!

- Igenis - dobta el a cigarettát. - Nem dohányzom, nem az úri kaszinóban vagyok.

- Mit láttál?

- Semmit az égvilágon.

- Ne hazudj, mert elhúzom a nótádat!

- Mit kellett látnom?

- A parancsnok sorstársat.

- A parancsnok sorstársat láttam.

- Mit csinált?

- Semmit. Nem csinált semmit, majd bolond lett volna!

- Megint hazudsz? Hiszen csinált valamit, olyan nincsen, hogy ne csináljon! - lépett előre Bari és az öreg pajeszába markolt -, tudod mán, hogy mit csinált?

- A lovára ült.

- Na látod, nem vagy olyan tuskó, hogy ne tudnád, mit kell jelentened! - csapott szét kezével a cigány. - A lovára ült, és ellovagolt a cicájához. Világos?

- Igenis, a cicáján lovagol.

- Azelőtt mit láttál?

- A lovakat.

- Nem az ólban, te hatökör! Az őrs előtt.

- Ott nem láttam semmit.

- Micsoda, még tagadni mered? Mingyán megzsírozod az anyaföldet!

- Dehogy tagadok, úgy van, ahogy az őrmester sorstárs akarja, a maga esze és akarata az Úristen akarata.

- Láttad, hogy Fillér a másik Fillérrel bratyizik?

- Őrmester sorstárs látta?

- Kuss! Csak én kérdezhetek!

- Igenis, csak maga kérdezhet.

- Láttad, vagy nem láttad?

- Láttam.

- Mit láttál?

- Hogy Fillér sorstárs Fillér sorstárssal bratyizik.

- És még?

- Az és még-et is láttam - tetette magát Józsa patikus.

Bari őrmester megrökönyödött, a patikusra meredt, hogy mer az vele packázni? Még nem tanulta meg a rendet, nem kapott elég nevelést, mitől ilyen szemtelen? Ahogy egykedvű arcát fürkészte, a felismeréstől kajánul felnevetett.

- Hiszen egészen gügye lettél, mán mutogatni kéne! - s azzal dolgára hagyta az öreget.

Józsa Bálint megkereste cigarettáját a földön, lefújta róla a port, a szájába vette, és meggyújtotta. Ismét a küszöbre telepedett.

"A hatalom mindig az aljáról válogat - gondolta -, s nem teremthet olyan eredményt, amelyet szét ne cincálna. Még fel sem ocsúdtunk a vérgőztől, már a nyakunkba csimpaszkodtak, lemeztelenítettek, és pattogtatják az ostorukat. Nem akarják a jóindulatunkat, a szívünket és az eszünket megnyerni? Átnevelnek. De mire? Én tanulékony vagyok, kocsis és bohóc egyszemélyben, ezek meg gondolkodjanak helyettem, gondoskodjanak rólam, ez a kötelességük, a lóápolótól önállóság nem várható. Nem nagy kaland, de ez a hosszú élet titka. Tőlem elfér a cigány, a végén még megszeretem a butaságáért, a kocsis nézzen fel a mundérra, mert jaj annak a világnak, ahol a fordítottja igaz!"

Azzal a két vödörrel a kúthoz ment, s ahogy a lefolyócsőhöz támaszkodott, földbe gyökerezett a lába. Az ól apraja-nagyja cipekedett, ablakkeretet, csákányt, cementet, téglákat, üveglapokat hordtak a lakók. Egyből kitalálta, hogy Fillér Bandi intézte el az előbb a törzsőrmesterrel.

"Fene bele, jó napja lesz a cigánynak, amikor meglátja" - gondolta kajánul, s megemelte a teli vödröket.

A táborlakók igen nagy lelkesedéssel dolgoztak. A keletre néző oldalon csákánnyal percek alatt kiverték az istálló öreg vályogfalát, hogy az ablakkeretet odailleszthessék! Fillér és Váradi bajlódott a fallal, Nemes és Fekete maltert kevert, Biri és ifjú Sajtos Flórián az üveglapokat gittelte. Figyelmesen, odaadással dolgoztak, némi belső feszültséggel is, mikor reccsent rájuk Bari Ödön, hogy mindez érvénytelen, vissza az egészet! A nyersfaszínű ablakkeret, s a napfénytől szikrázó üvegek valamivel barátságosabbá, világosabbá változtatták az ólat.

A gyerekek futkostak, kiabáltak: - Ablakot kaptunk, ablak lesz a pockos tanyán!

A kisebbek közül többen a sarokban elrekesztett helyen fetrengtek, s vég nékül ment a belük. Józsa Bálint ahogy reggel rájuk pillantott, csak legyintett és szó nélkül a lovaihoz indult. Most néhány asszony kucorgott kéztördelve a lázas gyerekek fölött, csendben sírdogálva, és csodára várva.

Idős Váradi Mihály és idős Sajtos Flórián távolabbról szemlélődött. Az asszonyok összetakarították a szemetet, a szalmára szóródott vályog-, tégla- és mészhulladékot.

- Eddig már elértünk, sorstársak - lelkesedett a kovácssegéd. - Kezdetnek nem rossz.

- Jobb, mint a semmi - morgott Nemes. - Azért még nem rebegünk hálaimát - nézett mereven Flóriánra -, legfeljebb azt mondhatom: éljen Rákosi...

- Micsoda? Az a seggfej-bej? - markolta meg Fekete a társa kezét.

- Éljen, de annyiból, mint én - nevetett a zömök hadfi.

- Itt közöttünk jól érezné magát.

- Sok a duma, kevés a puna - nevetett érdesen Váradi gazda -, fordítva jobban szeretem.

- Értjük mi egymást, ha nagyon akarjuk - szólt újra Fillér, és az istálló másik sarkába vezette a többieket. Az asszonyok eltakarították már onnan a szalmát. Lapáttal meggyalulták, majd döngölték a földet. Szaporodott a téglacsomó, kopogott a kalapács, zsineg feszült a talaj fölé, hogy egyenesre rakják a kályha falát.

- Kemence lesz, vagy kályha? - kérdezte Terike.

- Berakott sparheld.

- Aha - csapta fel fejét az asszony és zöld kendője alól jól látszott megőszült haja. - És plató helyett lúdtalpat tesztek a tetejére édes uracskám?

- Az anyja kiskésit - pattant fel a férfi a guggolásból -, arról meg elfelejtkeztem.

- Ajjaj, túl szép a menyasszony - merevedett meg Váradiné. - Minek megyünk még itt is a gőzös feje után? Elég zűrt kevert a faluban.

- Eszem a tojástartóját, de jól adja! Bizony tőlük aztán vad csömöröm támad.

- Nincs megoldás? - harákolt Biri -, az lehetetlen.

- Keresünk - szívta be keskeny ajkát a kovácssegéd. - Valamiből elkészítjük.

- Miből, talán az asszonyok pendelyéből?

- Az éppen arra való - húzta el a száját Váradi -, legalább szagot kapunk tőle.

- Magának is azon jár az esze? - évődött Sajtosné. - Nincs jobb dolga?

- Min járjon? Itt már azt se nagyon csinálhatjuk, de emlékezünk rá. Pedig az ember néha-néha csak dobna a tűzre.

Fillér erősen a homlokára csapott. A körülötte lévők kíváncsian várták, mit sütött ki már megint.

- Az itatóvályú vaslemezből készült.

- De az görbe, mint a... malacfarka - mutatta a volt százados az ujjával.

- Kiegyenesítjük, az nem művészet.

- Lenyeli magukat a cigány, ha a vályút elszabdalják - figyelmeztetett Fekete Attila. - Az holtbiztos.

- Tudomást szerez róla hamar - szúrt a szavával Nemes -, vannak itt ciripelő bogarak.

- Lehetetlen, hogy mindent lásson és halljon - legyintett idős Sajtos Flórián, aki akkor csúszott közelébb. - Egyszer majd valaki elébe áll.

- Jól mondja, kéremalássan - bólintott elsötétülő szemmel Nemes -, csak ne lennének közöttünk hitványak.

- Minek erről papolni? - kérdezte Flóri. - Tartsa mindenki a száját, és nem esik bántódása.

- Kijelölték már az éberségfelelősöket! - morogta Mojzes.

- Ezt kétségbevonhatatlanul tanúsítom. Megmutassam a hátamat?

- Inkább maltert kérünk - mondta Fillér lelkesen és előrenyújtotta az üres vödröt. - A lemezzel meg elbánunk ketten, a mérnök sorstárssal. Senki nem károsodik, két vályú van egymásba süllyesztve, a régi rozsdásból annyi platót csinálunk, amennyi kell.

- Megy ez, mint az ágybaszarás - illesztgette a téglákat egymásra Váradi -, csak legyen, aki szagolja! Ha nem lőtték volna agyon a kutyámat, most megfőzhettük volna - erőltette a vidámságot göcögve. - Meghívnám a társaságot kutyavacsorára.

- Pfű - fordult el hamar Rézi, s mosnivalójával a kúthoz indult.

- Az éhesek felfalják a macskákat, a patkányokat is.

- És egymást? - kérdezte élesen a kovácssegéd. - Már mi is harapdáljuk, emberhúsra nőtt meg az étvágyunk, aki gyengébb, azt bezabáljuk?

- Nincs pénzbe a temetés - morogta az öreg zsidó.

- Méltányolom a humorukat, kéremszépen - szólt némi megvetéssel a nyomorék, s kicsoszogott az ólból.

- Attól fél, hogy ő lesz az első áldozat? - kérdezte Fekete Attila. - Érik már a termés - intett a vérhasos gyerekek irányába. - Csúnya napok következnek, tiszta fekete gyász.

- Ha emberhúst kell enni, hát azt esszük, testvér! Olvashattál ilyenekről, kérlekalássan!

- Nem tudnám lenyelni.

- Mesebeszéd, még élveznéd is a cigány füstös testit.

- Soha - súgta a foghíjas, szőrös arcú Fekete.

- Pedig a bokszos bőrű kivetette hálóját a lányodra, igen kerülgeti - súgta Nemes, hogy Flórián meg ne hallja. - Két szememmel láttam.

- Ha hozzányúl, megölöm!

- Mivel? A két szép szemeddel?

- Kést kellene szereznünk.

- Annál még aranyat is könnyebb!

- Melózunk, vagy sugdolódzunk? - fújta az orrát Váradi gazda, s kedvtelve nézegette a magasodó téglafalat. - Melegedhetünk majd mellette.

- Hol? A tajgában? - szakadt ki hirtelen Nemesből a félelem. - Újra vagonokba terelnek, és irány Szibéria. Csupán Józsi bácsin múlik, hogy aludt az éjszaka, mit álmodott megint, milyen megváltó ötlete támadt? Onnan aztán még a pisszenés se hallik!

- Nem érdeke az senkinek - legyintett konokul Bandi. - Itthon rontották ezt el, itt is lehet jóvátenni.

- Tévedés, sorstársam! A tömött bajuszú Józsi bólintott a kis kopasznak. Kiirtják ezek, tönkre teszik a fél országot.

- Vagy kutyaólba szorítják.

- Ha rossz irányba megy a szekér, nem a lovak tehetnek arról - mondta lappangó dühét lefojtva a gazdagparaszt, feljebb tolva zöld pörge kalapját, s a homloka izzadt, nagy cseppek csurogtak alá a sűrű hajladozástól az áporodott levegőjű ólban.

- Bosszúhadjárat ez ellenünk, kéremalássan!

- Ugyan már, akkor mi mit keresünk a pusztán? Hiszen nem árultunk egy gyékényen.

- A megbízhatóságot, sorstársam. Mindenki gyanús, aki csak él és mozog. A válogatás pofon egyszerű: aki nem görnyed kétrét, az kivetendő! Drasztikus módszer, de nem minden eredmény nélküli.

- A hiteles szavúakkal is ez lesz? - kérdezte inkább magától a lesoványodott kovácssegéd. - Hiába a jószándék, a segíteni akarás, az energia? Mást mondd erről a fáma! Az egész ország mégsem lehet gyanús, megbélyegzett és kitaszított.

- Az elméleteket azért gyártják kiváló sorstársam, hogy a gyakorlatban legyen mit megcáfolniuk - rugdosta katonabakancsával a szalmacsomókat Nemes. - Ez a tábor is eklatáns példa: se megsemmisíteni az ellenséget, se szabadon lélegeztetni, nagyfokú korlátoltságra vall. Már pedig én nem a szélsőségektől féltem a jövőt, hanem a butaságtól. Az a mi közös ellenségünk, de tartok tőle, hogy ennek bizonyítására nem kínálkozik lehetőségünk. A maguk lételeme a butaság.

- Én el nem felejtem, amit csinálnak velünk. Bánom is azt, hogy ki tolakszik a bársonyszékbe, s az a városból szalajtott vasmunkás a kolhozt erőlteti, de a kutyaúristenit, tőlem ne lopjanak, se földet, se házat, ne vegyék ki a számból az ételt, a párnát a fejem alól, karomból a saját feleségem, a fiamból ne csináljanak nyomorékot, mert akkor ütök ám, ha korábban nem is akartam, és úgy, hogy reccsen a csont - ömlött ki végre Váradiból az indulat. - A teremburáját, akkor kő kövön nem marad.

- Egy véleményen vagyunk, de mennyire - bólintott Fekete Attila.

- Mi az, sorstársak? - lépett közelébb Biri. - Elszabotáljuk a saját kályhánk építését? Ezzel is az ellenség malmára hajtjuk a vizet.

- Minek humorizál? Attól jobb? - kérdezte élesen Flórián.

- Ha egyszer olyan baromi jó kedvem van.

Feltámadt a szél. A zöld lombok alig rendültek, de elfújták a forróságot. Az egyszínű, szürke égből ritkán és rövid időre bújt elő a nap, mintha éreztetni akarná, mindjárt vége a nyárnak. A kút körül asszonyok ügyeskedtek, mosták, teregették a ruhákat, a futkosó, csellengő gyerekek meg-megpihentek közelükben, aztán nyargalásztak tovább, a csatornáig, vagy ritkábban egészen az őrsig, a bejárati drótkerítésig. Mezítláb és gatyában játszottak még, de az asszonyok, ahogy rajtuk felejtették a szemüket, arra gondoltak, megérkeznek a hideg napok, honnan szereznek cipőket, meleg ruhákat? De ők legalább hancúrozhatnak, nem az ágyat nyomják, nem lázas, csontsovány betegek.

A kondérokból már a fövő étel illata csapódott, megcsörrentek az edények. Fekete Ibi szakácsnősködött.

Váradi Misike futott az anyjához.

- Éhes vagyok, mikor eszünk már?

- Arra még várni kell.

- Hogyan várjak, ha éhes vagyok? Hangosan korog a gyomrom, ez mindig csak korog.

- Nyeld le a nyáladat, attól elmúlik.

- Neked elmúlik?

- El ám, de mennyire!

Fillér Bandika ott termett.

- Gyere csak, mutatok valamit! - kiáltotta, és már iszkolt is a csatornapartra.

Misike követte. Jól eltávolodtak a tábortól, a kanális partjára. A buja sás, a gyékény felverte a csatornapartot, erős és magas szálai sűrű kerítésként takarták el a vizet, amit imitt-amott belepett a békanyál. A fiú megtorpant, félénken nézett szét, hallgatózott, de semmi gyanús jel nem mutatta, hogy a közelben valaki tartózkodna. Barátja után iramodott.

- Nézd, még ott a deszka!

- Megfordították. Mások is kiszöktek?

- Ki hát, nem olyan gyávák, mint te. Úgyse lehet innen messzire menni.

- Akkor minek menjünk?

- Szedünk ennivalót, gyümölcsfákat is láttam.

- Messzi?

- Áá.

- Inkább ne menjünk, mert cidrizek a kutyáktól.

- Ne majrézz! Gyere utánam!

A bátor Bandika átszaladt a deszkán. A rizsföldekről már leeresztették a vizet, érett kalászok hajladoztak a szélben. A száradó földek szagát orrában érezte, és futás közben szaporábban szedte a levegőt.

A kővé száradt és megrepedezett kocsiúton futottak, felverték a kávébarna port. A sovány eperfáknál megálltak, de hiába kutattak a lombok között, már lehullott régen a termés. Innen még jól látták a rizsföldeket.

- Ne menjünk tovább! Eltévedünk - szabódott Misike.

- Az útról nem térünk le.

- Az ebédet le ne késsük, mert lesz nemulass!

- Elfutunk, meg vissza! Ennyi az egész, ettől gyulladtál be? Mindig majrézol?

- Hogyisne, a kutyáktól félek.

A kis Fillér tovább futott, Röfi tanácstalanul tétovázott, de nem mert egyedül maradni, visszafordulni sem. Utána eredt.

- Várjál! Várjál már!

Sokáig szaladtak, de csak néhány mákgubót találtak. Teketóriázás nélkül tépkedni kezdték, ám az erős, kemény szárak megdolgoztatták őket, az éles koronák tenyerükbe hasítottak, mégis összetörték a csontfehérre száradt gumókat, s a férges mákot a tenyerükbe engedték, és behabzsolták.

- Jó ez - mondta Röfi tele szájjal, s az arcáról mákszemek peregtek. - Imádom a mákosbögyörőt.

- Azt meghiszem. - Idegesen kapkodva rágtak, s figyeltek az útra, közeledik-e valaki? - Odébb almafákat is láttam.

- Meghalljuk a kolompszót? - Röfinek inába szállt a bátorsága. - Inkább induljunk - vált síróssá a hangja -, mert elkapnak és a kutyák elé löknek, akkor nem éri meg a szökésünk.

Futva tették meg az utat.

Ahogy a csatornán átkeltek, és a szomorú fűzek takarásából előtűntek, Sajtos Flóriánné meglátta őket. Azonnal megsejtette, hogy a kölykök találtak valamit. A sás széléhez húzódott, fel ne fedezzék a fiúk, és már lépett is a csatornához, amikor megszólalt a kolomp: dél van. Az ebédet választotta.

"Ezek kilógtak - gondolta megdöbbenve -, akármilyen pici lukon én is távozok, nem várok a mesebeli királyfira."

Bari Ödön néhány rendőrrel érkezett. Pórázon tartották a farkaskutyákat, s látszott, hogy dühösek, nem a társalgásra vágynak.

- Létszámellenőrzésre sorakozó! - kiáltotta fenyegetően a cigány.

Az ebédért kígyózó sor megmerevedett, majd új alakzatba formálódott. Az üres tányérokat, csajkákat változatlanul kézben tartották és türelmetlen pillantásokkal a kondérokra bámultak. A mindig éhes gyerekek gyomra nagyokat kordult, a csonttá soványodott és lekoszolódott, lerongyolódott felnőttek szeme is megéledt, babgulyás illata szállt a tábor fölött.

- Mozgás, az anyátok úristenit! Gatyába rázlak én benneteket! - s azzal csizmájával megbillentette az egyik kondért, hogy az himbálózni kezdett a vasláncon, és jókora adag étel kiloccsant a földre.

- Ezért építkezhetünk - súgta Nemes.

- Kapjuk máris a fekete levest - jegyezte meg a lábadozó Fekete.

- Tán azt hiszitek, hogy a szanatóriumban vagytok, kedvetekre bagurozhattok, és csellenghettek össze-vissza? Fillér, ki hiányzik?

- Jelentem, nem hiányzik senki.

- Hunnan tudod? Tán a kisujjadból szoptad?

- Innen elmenni őrültség. Hiszen még vigyáznak is ránk.

- Annyira szeretitek? Mert kényeztettünk titeket, tejben-vajban fürödhettetek, de véget vetek neki! Oda a gyöngyilet! Ne mozogj, mert a nyakadra lípek és azt hiszed, hogy haragszok. Na mostan, számold meg a bandádat!

- Értettem... egy, kettő, három... Megvan mindenki.

- Az lehetetlen. Számold újra! Hiányozni kell itt valakinek!

- Egy, kettő, három... Mind megvan.

- Na még egyszer!

- Egy, kettő, három. Mind megvan.

- Ha hazudsz, lelőlek.

- Kik hiányoznak? - kérdezte Szabó őrmester is.

- Senki. Csak a lázas gyerekek.

- Én megszámolom, de abban nem lesz köszönet! Egy... kettő... tényleg szerettek itt lenni! Utoljára figyelmeztetlek benneteket, aki messzire elmegy, és nem a kijelölt útvonalon közlekedik, a kanális partján szaladgál, azt lelőjük, vagy a kutyát uszítjuk rá! Olyan nehéz ezt megjegyezni? Akinek meg kölyke van, az kösse pányvára! A kanális környéke sem sétatér.

- Értve? - eresztette ki a hangját Szabó őrmester.

- Ezt még nem mondták - súgta Fillérné az urának.

- Valami történhetett, az bántja a cigány csőrit.

- Ha egy pisszenést hallok, vígetek van!

Egy vaddarázs tévedt valahonnan a szerencsétlenek közé. Olyan hatalmas zajt vert maga körül, hogy majdnem megsüketültek tőle. Álltak a meleg napon. Az egyszerűség és a számolhatóság kedvéért hosszú, végeérhetetlen sorban kígyóztak. Kopogott a szemük az éhségtől. A meleg egyre elviselhetetlenebbnek tűnt. A fáradt és mindig éhes emberek a nyakukba nőtt, hosszú hajjal mozdulni se mertek. Csorgott róluk a verejték. A szájpadlásuk kiszáradt, egyre sűrűbben nyalták meg kicserepesedett szájuk szélét. Egyik-másik hangosan szuszogott.

A kondéroktól aggasztó illatok érkeztek: előbb lekozmált az étel, aztán leégett és már füstölt is.

- Őrmester sorstárs! Ég az ebédünk - mondta Fekete Ibi, s női hiúságát sértve érezve.

- Legalább elcsapja a hasatokat!

- Tüzet foghat az épület is - jegyezte meg Fillér kovács.

- Kerepel mán a mindentudó - böffentett Bari -, tán viszket a fogad helye? A lóherélő apósod uszályába kerültél, akkor is fosod a szót, ha nem kéne! Te meg - fordult a lányhoz -, mit riszálod a segged? A kondéroknál a helyed!

A Váradi kalapja alatt megfőtt a feje. Az ujjai hegyén összegyűlt a verejték és szabályos rendszerességgel pettyekben hullt alá. Nagy fülű fia álldogált előtte. Idegességében a gatyaszárba törölgette a kezét. Röfi előtt nagyapja kérlelhetetlen nyugalommal, a ködmönben, alatta a földszínűre koszolódott és zsírosodott ingben, torzonborz szakállal és fésületlen hajjal, s mintha a világ legtermészetesebb dolgát cselekedné, hóna alá szorította a legújabb fejszenyelet. Idős Sajtos Flórián tüntető mozdulattal húzta elő mellényzsebéből az aranyóráját, ezerágra szikrázgatott az a napon, s ha a nyomorék lassan-lassan eggyé is vált a környezetével, ruházata, gondozatlansága, s bűzlő lábszaga másokéra hasonlított, ám aranyórával egyedül ő rendelkezett. Megforgatta, csillogtatta-villogtatta, kétszer is megnézte a pontos időt, mintha az idő múlását akarná jelenteni ezzel, bár valamennyien tökéletesen tudták már, a pusztán nem számít az idő, az itt nincs is. Az állandóságot az éhezés, az álmosság és a félelem jelentette, az, hogy felhívatnak valakit a rendőrőrsre, és többé nem is látják.

Bari őrmester merőn figyelte az idős kereskedőt. Az italtól bűzlő rendőr arca sóvárgást árult el.

Egyre többen mocorogtak. A sor két oldalán jártak le-fel a farkaskutyás rendőrök. Aki kilépett, elmozdult a helyéről, azonnal visszahőkölt, mert morogni kezdett egy véreb, mutogatva erős fogait. A cigány elemében érezte magát.

Elsőnek Mojzes Ármin renitenskedett. A kis, öreg zsidó szinte észrevétlenül olvadt a táborba, a családja védőszárnyai alá. Most se szó, se beszéd, elvágódott a csupasz földön.

- Elájult - ugrott hozzá a fia.

- Ne mozogj! Így nem tudlak ellenőrizni, meg számolni is benneteket!

- Neked az meddig tart? - dünnyögte Nemes.

- Aki lefekszik, az ott is marad!

- Értve?

Mojzes Ármin szó szerint vette a parancsot. Nem mozdult. Dús pajesza pótolni igyekezett a haját is, mert a megőszült, és vörös, ritkás hajzatból a feje tetejére már nem jutott, a megbarnult, finom bőr félelmetesen sebezhetőnek tetszett, ahogy ott feküdt Bari őrmester fényesre suvickolt csizmája előtt.

- Na, ki a következő? Kell ide a szórakozás.

- Én se bírom már a napot - lépett elő a nagy fehér bajuszú, fehér hajú ember. - Ennyi még egy ökörnek is megárt.

- Ki vagy te, tetű? - emelte meg az állát gumibotjával az őrmester. - Miféle burzsuá-csökevény?

- Én vagyok a veterán, sorstársam.

- Osztán tíged ki küldött ide a szanatóriumba?

- Az öntudatom, sorstársam. Én az osztályharc szempontján állok, nem cserélgetem a szűrömet, vörös vagyok már negyven éve.

- Tán míniummal festettek be? Osztán a hajadrul, meg a bajoszodrul elfelejtkeztek?

- A proletáriátus eszméjével oltottak be. Én azt vallom, hogy világ proletárjai egyesüljetek!

- Az ágyban? - nevetett fel Nemes.

- Még megjön a kedvem - súgta Fekete.

- Kuss ki, csürhe! - csapott végig gumibotjával a cigány Nemes hátán. - Nincsen szerelvényt igazíts!

Dideregtek a forróságban. A fejük tetején akár tojást is süthettek volna. Váratlanul többen kizuhantak a sorból.

Bari őrmester akkor vezette el az embereit, de a félelem ott maradt utánuk.

Ifjú Sajtos Flóriánné tűzbe jött. Kanalazta a lekozmált babgulyást, de alig figyelte, mit eszik, az esze azon járt, miért rontottak rájuk a fegyveresek? A csatornán túl a szabadulás? Hiába állítottak őrszemeket, hosszú a kanális, úgy benőtte a sás, a gyékény, a nád, s a vízbe csüngő fűzfák zöldje, hogy megbújhat közöttük egy elefánt is. Ilyen egyszerű lenne? Csépléskor jól hallotta napjában többször is a vonatfüttyöt, a bakterháznál lassított a szerelvény. Induljon vagy maradjon? Ha elkapják, vége mindennek, de szerencsével kijuthat, és ő sohasem állt hadilábon a szerencsével. Mit szólnának hozzá? Az apósa hanyatt dobná magát a gyönyörtől, aztán meg szidná, mint a bokrot, hogy őreá nem gondolt, ki törődik vele, ki látja el, talán a sete-suta fiacskája? Annak inába szállna nem létező bátorsága.

Az asszony megborzongott. Hirtelen úgy érezte, hogy végigfut mellén a patkány, a másik meg kitép a füléből egy darabot.

- Mire várnék? A mesebeli hercegre? - dünnyögte önmagának. - Helyette nekem Flóri jutott.

- Estig nyugton hagynak - intett fejével a férje a rendőrök irányába.

- Vagy újra kezdődik - bámult üres alumínium tányérjába a nyomorék -, kapkodnak, mint a kankutyák. De nekem remek ötletem támadt, zseniális ötletem.

- Már megint egy ötlet? És éppen itt? A frászt!

- Ne beszélj így - súgta a feleségének Flórián -, még meghallják.

- Akkor mi van?

- Az őrmester fülébe jut.

- Tehet velem egy szívességet, érted? Elég már ebből a sunyításból. Mást se szajkózol, az őrmester így, az őrmester úgy, miért kell a kedvét keresned? A babája lettél?

- Nincs hátrányom belőle.

- A többieknek? - intett az asszony a földre kucorodott gyerekekre, akik a babszemeket felkapkodták.

- Törődök is velük? Mindenki a maga szerencséjét hajkurássza! Minket a feketézésért hoztak ide, mi közöm az összeesküvőkhöz, a háborús bűnösökhöz? Nehogy szenvedjek már miattuk! Vagy a piros fejűeket sajnáljam? Eszem ágában sincs!

- Ne is, fiam - bólintott a nyomorék -, tévedés áldozatai vagyunk. Még hogy nagykereskedés?

- Tévedésből el is temethetik.

- Ugyan, még boltot is nyithat - ásított a kereskedősegéd.

- Hol? Megmondanád? - támadt a férjére Sajtosné. - Minek ugratod szerencsétlent, mikor egy igazi üzletért még Szibériába is elgyalogolna.

- Azt hallottam, bolt nyílik.

- Kitől?

- Kitől, kitől? Hallottam és kész.

- Az őrmestertől?

- Attól, ha tudni akarod!

- Annak még a tekintete sem áll jól, ha azt kérdezi tőled, hogy vagy, akkor is hazudik.

- Bolt a pusztán? - csillant fel hirtelen idős Sajtos véreres szeme -, no hiszen, ennyi embernek elkelne. Már van is egy écám.

- A frászkarikát! A tetűt is megesszük, miből telne akkor boltra? - csapta össze az edényeket Sajtosné, és a kúthoz vitte elmosogatni. - A hősi álmok nem illenek ide, de egy koporsókereskedés az egészen más.

- Valóban hallottad, fiam, vagy becsaptál?

- Nem kell dobra verni idő előtt.

- A bolt sokat jelentene - mélázott az öreg. - Megláthatnák, mit tud ez a nyomorék. Olyan forgalmat csinálnék, hogy a sok kis krajcár csörögne. Kéremszépen a sűrű fillér a legbiztosabb. Ezen múlik az üzlet, megtapasztalod, ha kinyithatjuk a kereskedésünket. Az első eligazításnál mondták, úgy készüljünk, hogy innen nem szabadulunk, itt zsírozzuk meg az anyaföldet, akkor meg miért ne lehetne bolt is? Józsa sorstárs nem győzi a furikázást, s az elosztásnak sem ez a módja. Egy csinos boltocska mindjárt mást jelentene - dörzsölte össze tenyerét. - Addig is lesz egy-két húzásunk.

Szétszéledtek a délutánban. Fillér Bandi és Biri Bertalan a rozsdás vaslemezből hajlítgatta a sparheld tetejének valót. Fekete Ibi a kondérokat mosta. Az asszonyok lötybölték a ruhákat, edényeket súroltak. A gyerekek számháborúsdit játszottak, a cigányképű fiú vezényletével. Józsa úr az istálló küszöbére telepedett és csukott szemmel várta, hogy meglátogassák az ábrándjai! Az sem zavarta különösebben, hogy mezítelen lába ujja kilátszott cipőjéből, és elviselhetetlen bűzt árasztott.

Szép fényű, kellemes délután volt.

Az ólból zajok szűrődtek, Fillérék az utolsókat simították a kályhán. Az asszonyok rendet raktak, majd az ól elé tanyáztak, foltozgatták a ruhákat, mások a lázas gyerekeket ápolták, üres ruhát csavartak kezükre-lábukra. Idős Váradi Mihály szokott helyén ücsörgött, kezében az elválaszthatatlan fejszenyél, és az üveglapocska. Bozontos, nagy szakállában az ebéd nyomai látszottak, de kicsinységekkel már régen nem törődött. Idős Sajtos Flórián melléje csoszogott.

- Kössünk boltot, sorstársam! Megveszem a készletét.

- Nocsak! Ezeket?

- Mondtam, amit mondtam!

- Nem eladó.

- Most ugratni akar? Szánalomból adok érte néhány forintot, hogy legyen értelme a munkájának. Nem maga ül a magas, fehér lovon.

- Van annak értelme - legyintett a torzonborz gazda.

- Ne tegyen úgy, mint aki elhiszi, hogy ezeket botként is használhatnánk. Még örülhet is, hogy eddig nem csípték nyakon, a cigánynak nem jutott eszébe ilyesmi.

- Akkor sem eladó.

- Vehetne az unokájának egy pár cipőt. Mikor ünneplik a névnapját, még a nagy hidegek előtt, ugye?

- Itt nem ünnepeljük.

- A fagyos hónapokban mezítláb járkál? - csapkodott sajnálkozón. - Nem elég a beteg gyerek? Ennek a fele se éri meg a tavaszt.

- Vigye akkor! Nocsak, nocsak, már megint rászedett.

- Ennyi még csak a cipőtalpra elég.

- Nocsak! Dolgozok érte, amennyit akar.

- Megegyezünk mi, sohasem csaptuk be egymást, még békeidőben sem.

- Miből és mikor fizet?

- Ebből - húzta elő ismét aranyóráját a nyomorék -, mi másból tudnék?

- Rosseb, aki bánja!

Gatyás Váradi Mihály a feleségéhez húzódott, Nemes és Fekete a földre kucorodott. Egy vékony, gyerekhang sipította:

- Szőrös töke van a légynek, ha nem hiszed, gyere, nézd meg.

Az átlátszó piszkafa gondolt egyet, lyukas edényből vizet csorgatott szét az ajtó előtt, hogy ne legyen por, és kisszéket hozott. Békebeli hangulat áradt, idős Sajtos a fővárosi vaskereskedésbe képzelte magát, szeme el-elrévedt, békaarcára elégedettség ült. Fillér Bandinak a cselédháziak jutottak eszébe, így tanyázgattak ünnepeken, megosztva egymással gondjukat, örömüket. Hirtelen elnehezült a szíve.

Újra felhangzottak a gyerekek csatakiáltásai, de nem zavarták a nyugalmat. A szép Ibi már loboncos haját fésülgette. Egy-két cigaretta parázslott. Az ólban váratlanul tangóharmonika dallama hangzott, kisvártatva Flórián lépett elő. Felesége átengedte a kis széket, s a kereskedősegéd arra telepedett, és csodálatos zene született az ujjai alatt. Ezt énekelte:

Fülembe csendül, egy nóta még.
Itt nyugodott már, a szívemben rég.
A dajka-nóták emléke él,
Egy árva népről bús dalt mesél.
A hárfák húrja, szomorúan rezdül,
Lassú óhajtás, száll miként a szél,
Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár,
Szebb ott az álom, szebben dalol a madár.
Csak most születtem, most érzem én,
Csinált e jókedv, nem igaz e fény,
Latorca partján, a nóta más,
Leányok arcán, galamb-sírás.
Legények ajkán, csatakürtök hangja,
Sodor, mint orkán, vihar-zokogás,
Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár,
Szebb ott az álom, szebben dalol a madár.

Nemes Áron azonnal csatlakozott az énekeshez, Fekete Attila is. Fillérné vékony hangon bele-belevágott, Váradi dörmögött. Szinte kicserélte őket az erős hangulat, érzéseikben valóban eggyé váltak, pusztai kitaszítottá. A kovácssegéd nem énekelt, se hallása, se jó hangja, de megejtette a nóta, úgy érezte, hogy kicsordul a könnye. Kapkodta a tekintetét egyik sorstársáról a másikra, de igen mindegyiknek ragyogott a szeme, idős Váradi gazda rendületlenül hagyta könnyeit szakállába csorogni.

Fillér rádöbbent, mekkora erejű egy nóta. A szívénél fogja meg az embert, és amíg a hatása tart, azt csinál vele, amit akar. Nem is lenne jó ezt sokáig dalolni. Szerencsére Flórián rutinos muzsikusnak bizonyult, rögtön pattogósba kezdett. Felengedett a társaság.

Akkor Nemes úr felállt, a harmonikáshoz lépett. Megköszörülte a torkát. Azt mondta:

- Most engem kísérj, és minden bűnöd megbocsátom!

Ki tudja, merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba király a csillagösvényen.

Maroknyi székely, porlik, mint a szikla,
Népek harcától, zajló tengeren,
Fejünk az ár, ezerszer elborítja,
Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, istenem!

Nemesnek csorgott a könnye.

Csodálatos élmény volt. Az iskolások már nem szaladgáltak, szájtátva bámulták a szüleiket, ahogy énekeltek, és sírtak. Percekig nem tudtak megszólalni.

- Hasonló sorsra jutottunk - szólt Fekete lehangolódva. - Az vár ránk, mint a székelyekre, elporladunk a pusztán, s még egy Csaba királyfink se született - nyomta el az ásítását. - Pedig velünk a minőség pusztul el, testvér. Jaj Európának, ha eltemeti a magyart!

A gyerekek ámuldoztak még egy keveset, majd elfutottak. Bandika hirtelen szembe fordult Misikével.

- Csaba királyfi leszek.

- Az kicsoda?

- Akit szeretnek.

- Téged szeretnek a szüleid. Még én is.

- Az más, Csaba királyfi mindenki vezére.

- Így is mindig parancsolsz, de többször nem megyek a csatornapartra, mert bepisilek, amikor a cigány ordítozik. Olyan vezér legyél, hogy jó helyen játsszunk!

- Én se megyek akkor - szaladt el közelre, az őrs irányába.

A rendőrőrs előtt Bari Ödön Szabó őrmestert igazította el, közben az istálló előtt felnyergelte a lovát.

- Behajtod űket az ólba! Miket nyivákolnak az istenrűl, pedig az reakciós személy, mír nem csasztuskákat kőtenek? Hiába tanítottam űket tisztességes indulókra, azokat nem veszi be az agyuk? Jelentem Kun elvtársnak, hogy mik történnek, ha gyengekezű a parancsnok. Rosszabb ez a lázadásnál, mer oda se lűhetünk.

- Értettem, őrmester bajtárs!

A gyerekek hallották az utasítást, visszavágtattak az ólhoz, s kipirulva kiabálták.

- Jön a bajuszkirály! Jön a kacor-király!

A telepesek nem mozdultak, Flórián könnyű kis dallamokat futtatott a harmonikán.

Idős Sajtos úr igen magába roskadt, és elfogta a félelem, úgy érezte, hogy minden erő elhagyta, már arra se lesz érkezése, hogy az ólban dőljön le örökre. A gyufaszálakkal sem játszadozott, meresztgette a szemét előre, de senkit, és semmit nem látott. A fájdalom úgy megütötte, hogy nem tudta elrejteni az érzéseit, arra gondolt a kesernyés nyárvégi hangulatban, hogy mindjárt az elmúlás következik, lehullhat a falevéllel, és semmi sem marad utána, még az a nyomorult bolt sem, amihez annyira ragaszkodott, és hosszú éveken át eltartotta. A szántóföldbe kaparják, mint egy kutyát. Milyen kicsi a nyomorult élet, és milyen értelmetlen néha? Nem tud olyat felmutatni, amivel másoknak is használt, csak a neve öröklődik tovább, de még a természete sem. Ami ő volt, elfér egy kaparás alatt, nem lesz tovább teher, nem kér részt a törődésből, a táplálkozásból, a szeretetből, önmaga hiányává változik. S nem is az átváltozás fáj, hanem a nagy csalódás, az élete. Fiatal sem szeretne lenni, hogy mindazt újra kezdje, amit végigcsinált, és végigszenvedett.

Nem igaz, hogy csak keserűség lehet mindig a vége. Akkor bűnt követett el a fia ellen, mert a világra segítette, de bűn az, ha folytonosságra, folytatóra, és utódra vágyik? Akkor az isten is bűnös, és bűnös az egész világ.

Csak a nyomoréksága, a tehetetlensége rendítette meg egy pillanatra? Az elfutó hangulat? Vagy valóban a végső leszámoláshoz készülődik? Még így sete-sután is, marad elég ideje a leltárkészítésre? Marad? A jó boltosnál mindig kész a leltár: ennyit kaptam, ennyivel tartozom, én vajon kéremszépen, kinek tartozom? Jelentkezhet, soha ennél megfelelőbb alkalom, tért vissza gunyoros kedve. A bombaüzletet épp most kötöttem meg.

Idős Váradi keményen, megszeppenve ült a délutánban. Felszáradt már a könnye és megint messzire látott, az emlékek sűrűjében, a hajdanvolt nyarak hangulatai nyomták meg a szívét. Ő tudta legjobban, még néhány nap, és hűvösebbek lesznek az esték-hajnalok, harmat nő füvön, fán, virágon, szinte érezte a kertekből felcsapódó füstök szagát, keskeny csíkjukat látta, azokat a fehérre koptatott dűlőutakat, amelyeken már nem kocsikázik soha többé. Féltette az emlékeit, mintha a közelgő ősz elrabolhatná tőle.

A bajuszos Szabó őrmester már pattogott.

- Befelé az ólba! És nincs több nyivákolás, mert csúnya világ következik. Értve?

- Ennél csúnyább? - morogta Mojzes. - Az képtelenség.

- Bari sorstárs jelenti a lázadást.

- Le van kakálva...

- Kinek jelenti? Talán a kis borzas manónak?

- Már minden tilos, csak a szarás nem? - dörmögte Váradi. - Mert nincs miből trágyázni?

- Ki lázadozik itten, kéremalássan? - emelte meg a hangját Nemes. - Ismeretlen az ezen a tájon. Vályúnép vagyunk, csak a moslékkal törődünk, meg azzal, hogy ne háborgassanak a pusztán! Legyen meg a mindennapi kis szórakozásunk: vagy a pénz, vagy a pálinka, vagy a puna, de ha ezek sincsenek, beérjük mi a Bari sorstárssal is, de idegeneket bevonni ebbe a játékba, az nem tisztességes!

- Jót akarok maguknak - mondta a rendőr bizonytalanul -, jobb, ha bent kuksolnak, mert meggyűlik a bajuk. Értve? Vége szakad a gyöngyéletnek!

- Gondoskodnak arról elegen - így Mojzes Ármin.

- De mennyire! Már a nótáktól is félnek, és megijednek?

- Az a baj, hogy nem kértünk engedélyt az éneklésre, és nincs közöttünk nótafelelős? Nem váltottuk ki az ipart?

- Jobban tudják nálam, mi hibádzik, nem szabad itt ilyeneket vartyogni, reakciós személyekről énekelni.

- Máshol igen?

- Keressünk más pusztát - szólt csendesen Mojzes Ármin -, úgyis nagy gyakorlatra tettünk szert ebben.

- Bari sorstárs megmondta, hogy csasztuskákat költsenek! Most mink is megkapjuk a magunkét, de maguknak is kijár a fekete leves. Ez hiányzott?

- Nékem egyáltalán nem hiányzott - mondta gyorsan Flórián, és az ólba vonult. - Mosom a kezeimet.

- Én maradok - szólt a felajzott Nemes -, látni akarom már a főkolomposokat, amikor megérkeznek. Megköszönöm nekik a fáradozásukat, hogy ennyit tettek értünk, állandó cirkuszban lehetünk.

- Majd éppen ide csámborognak, az a legfőbb vágyuk.

- Ne lázongjanak, sorstársak! - mondta a rendőr -, inkább haladjanak befelé, igazán nem hepciáskodhatnak, az odújukban kivárhatják, amíg elvonul a vihar. Minek a tűzzel játszani? A rövidebbet úgyis csak maguk húzhatják. Értve?

- Figyelmes egy lovag - húzta el a száját Ibi, és a fenekét riszálva az ólba sétált. Biri követte és a szemét nem tudta levenni a formás popsiról.

Lassan szedelőzködtek a többiek is.

- Mindennek a cigány az oka - mondta Fekete -, ennek a gödénynek nincs semmi mentsége, az se, hogy büdös.

- A trojkának sem - morogta magának Nemes és a magasba mutatott -, idegenek azok, orosz bérencek, nem akarhatnak semmi jót a magyarnak.

- Elévülhetetlen a bűnük, mert értelmes, művelt emberek - szólt Mojzes Ármin.

- A morét nem lehet megbüntetni, olyan lökött - legyintett Váradi. - Amit parancsolnak neki, csak az létezik, csak az a jó, én ilyen félcédulás bolondra, az utcaseprést se bíznám.

- A butaság kifizetődő, azt nagyon díjazzák a pusztán.

- Az követte el a hibát - dörzsölte a homlokát Fillér erősen -, aki ideállította, mert tudnia kellett, hogy mire alkalmazza, s mi várható tőle.

- Tudta az nagyon jól, kéremalássan. Leromboltatott mindent, hogy egyenlőek legyünk ezen a pusztán, s ami érték maradt még bennünk, genetikailag sem rossz faj a magyar, arra ráengedte a sötét cigányokat. Tökéletesedett a nemzetgyalázás.

- Micsoda rendező elv? - babrált a szakadt kabátján Biri -, az emberi természetet, szokásokat akarják megzabolázni? Kicserélni a fejünket?

- Átnevelni egy gyorstalpaló kurzuson.

- A miénk igazán sikeres.

- Főnök akar lenni, első parancsoló, ez a mániája - szólt újra a kovácssegéd -, olyan hajcsárnak képzeli magát, aki pótolhatatlan, és tántoríthatatlan.

- Hogyan tudhatná akkor, hogy kapcarongynak használják? Ő a hatalomnak az a keze, amelyikkel a fenekét törli.

- Annak is érdes.

- Csak egy helyen tudom az ilyet elképzelni - mondta a volt csendőr főhadnagy -, de ott aztán sokáig.

- Csak nem selyempárnára gondolt? - nyelvelt Sajtosné.

- Selyemre...

- Megérdemelné.

- Jól felvágták a beszélődet, hogy állandóan mozgatod - csitította öreg Sajtos a menyét. - A végén még a tábort is irányítod, versenyfelelős, vagy tetűszámoló leszel. Micsoda karrier?

- Nincs gusztusom hozzá. Jó gyomor kell ahhoz, hogy ezekkel együttműködjön valaki.

- Ugyan már, a bátyám nem rosszabb másoknál!

- Nem is jobb.

- A végén még szentté válik - nevetett fanyarul Nemes, bár a törzsőrmestert nem gyűlölte úgy, mint a cigányt -, és a mennyországba repül.

- Miért várják, hogy higgyünk nekik? - morogta Fekete. - Hirtelen, önértéküket nem mérlegelve hatalomhoz jutottak, de az még nem jelenti azt, hogy értenek is hozzá.

- Az értelem olyan luxus, amelyet csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak - dünnyögte Mojzes Ármin és ledőlt a fekhelyére. - Akkor is minek, jobbult véle a világ?

- A világban már majdnem mindent kitaláltak, s nem is olyan rosszul, de ezek eleve megbélyegzik. A mi munkánk, életünk szőröstől-bőröstől elvetendő? - simított szakállába az érkező patikus. - Ne mondja már egy ilyen emberutánzat.

- Mi se jószántunkból fizettünk be a kéjutazásra - szűrte Váradi a szót -, ahelyett, hogy magunkra szednénk a húst, a teremburáját.

- Akik ilyen munkára vállalkoznak, nem tisztességesek - törölgette a szemüvegét Biri -, nekem aztán mesélhetik. - Lusták és buták szakmát tanulni, inkább parancsoló-senkik lesznek.

- Arról nehéz ám lemondani, ha az embernek nem beszélnek vissza!

- Nekünk igazán nem nehéz tisztességesnek lennünk - morfondírozott Bandi -, most olyan a helyzetünk.

- És mit érünk el vele? Értékelik? Ugyan megtanulták a jó modort, annyira tanulósak. Engem inkább az érdekel, hogy jól lakhassanak és kimoshassam a koszos gatyámat, mert az aztán büdös. Arról nem is szólva, hogy tudassam anyámmal, mindezek ellenére még élek.

- Az a veleje - horkantott Nemes -, hogy kinek szól a muzsika? Megtapasztalhattuk, nekünk itt már semmiképpen, belőlünk nem lesz öntudat-felelős, öntudat-Matyi, aki nem válogat a színekben, a feketét könnyűszerrel vörösre cseréli.

Lódobogás verte fel a tábort. Ahogy erősödött, már hallották a lovak fújtatását is, elmélyülten figyeltek, és riadalom hullámzott rajtuk, félelem ült az arcukra. Fillér Gábor az ól előtt megrántotta a zablát, fehér lova megtorpant. Leugrott a nyergéből, az ólba indult, Bari is leugrott, s ahogy meglátta az ajtóban feltűnő Fillér Bandit, rákiáltott: - Fogd meg a lovakat! - lökte kezébe a kantárszíjakat.

A mogorva törzsőrmester egy szót se vetett beosztottjának, gyors léptekkel az ólban termett, ahol már a pisszenést is hallani lehetett. Végigment a fekhelyek között, a foglyok szőrös arcába bámult, a bűzös izzadságtól és más szagoktól elhúzta a száját, ifjú Sajtos Flórián előtt megállapodott, csizmájával a ruhákba göngyölt tangóharmonikára mutatva.

- Ezt honnan szerezte, ki csempészte a táborba?

- A sajátom, úgy hoztuk magunkkal, még tanukkal is igazolhatom, parancsnok sorstárs.

- Kikkel?

- Tanukkal, akik látták nálam a vonaton.

- Itt nincsenek tanuk, csak mi vagyunk, és a foglyok. Ki bérelte fel, hogy ilyen tiltott nótákat énekeljen, ki a felbujtója?

- Senki.

- Ne hazudjon! - rúgott szalmát Flóriánra. - Lázít a béketábor nyugalma ellen? Nem olyan fából faragták magát, a kutyafáját, akinek az ilyesmi hirtelen eszébe jut.

- Éppen ellenkezőleg, azt szeretném, hogy rend, és nyugalom legyen, Bari sorstárs a megmondhatója.

- Jelentem, úgy van - csapta össze bokáját az őrmester -, ifjú Sajtos használható sorstárs.

- Mindent össze-vissza jelentgetsz! Az előbb egészen mást mondtál, hogy-hogy használható, azt a szép pofáját szeretted meg? A kivizsgáláskor Kun elvtársnak is számolj be róla!

- Értettem.

- Létszámellenőrzésre sorakoztass!

- Értettem! Létszámellenőrzésre sorakozó! Nyomás, amíg szípen mondom.

- Hol a táborparancsnok?

- Itt - lépett elő Fillér Bandi a két rendőrló közül -, nem olyan könnyű tőlem megszabadulni.

- Ne humorizálj! Van jelentenivalód?

- Nincsen.

- Kik hiányoznak? - kérdezte a törzsőrmester.

- Senki. A létszám teljes, ha tetszik, ha nem, de mind megvagyunk, tőlünk egykönnyen nem szabadulhattok.

- Akkor fölösleges bolygatni az embereket - mondta Fillér Gábor és elvettette öccsétől a kantárszíjat, felpattant a lovára, és elvágtatott. Bari kiengedte a hangját: - Nyomás az ólba! - s aztán fölöttese után lovagolt -, mert még visszanízek.

- Mozgalmas napunk van - gúnyolódott Nemes, de a többieknek elment a kedvük, örültek, ha a fekhelyükön eldőlhetnek. A gyerekek is megérezték, hogy feszültséggel és várakozással telített a levegő, nem lógtak a szüleik nyakán, összezsúfolódtak a földön, és várták, mikor kolompolnak vacsorára.

Fillér Bandi fekhelyükön forgolódott.

"Ezt szépen elrontottuk - gondolta. - Szétszedetik velünk a kályhát, fagyoskodjunk csak nyugodtan, vagy növesszük tovább a szakállukat, hogy azzal takarózzunk? Tisztálkodni kell, meleg vízben mosakodni, mert a betegség könnyen kaszál. - A levegőbe szimatolt, elfacsarodott az orra, a vérhasos gyerekek irtózatos bűzt árasztottak. - Most olyan munkát sóznak a nyakunkba, amelyikkel a levesrevalót sem kereshetjük meg. Tudnom kellett volna, hogy csak ez lehet a vége, semmi más. Pedig nem dőlt még össze senki trónja a kornyikálástól. Igaz, Nemes bőszen már azt is elénekelte.

Ott, ahol zúg az a négy folyó,
Ott, ahol szenvedni jó,
Ott, ahol kiomlott annyi drága vér,
Ezredévről mond mesét a szél.
Zúg a szél az ősi vár fokán,
Honvéd áll a Hargitán,
Erdély szent bércére zúgva száll, visszaszáll
A magyar turulmadár.

Miért büntetik ezeket a nótákat? Hiszen nem mindenki született dalosmadárnak, és kedve sincsen állandóan csicseregni. Attól félnek talán, hogy eszébe juttatja a búsongóknak, másképpen is lehetne élni ezen a pusztán? Akkor mi van? Talán csinálhatunk valamit, amitől a puszta megváltozik?

Kellett megint lelkesednem, építőanyagot kunyerálnom, kályhát rakatnom. Mi ez bennem, micsoda tulajdonság, hogy jót akarok, a szándékom tiszta, a vége pedig visszájára fordul? Ennyire kétbalkezes vagyok? Nem az én hibám, nem az én vétkem. A bátyámé sem. Kun elvtársé? Még neki is parancsolnak, és ha minden rossz elfér egy személyben, akkor könnyű a dolgom. Csakhogy az egész hibás, a Rákosi és Sztálin Művek. Semmi beleszólásunk semmibe, máshol döntenek helyettünk, dróton rángatnak bennünket, mint a paprikajancsikat.

- Elcsendesedtél - bökte oldalba Terike évődve -, édes uracskám, beteg vagy?

- Gondolkoztam.

- Lehet is, csak ne bolondozzál! Az én szívemet mázsás kő húzza le, valahányszor édesanyámékra gondolok, élnek-e még, hol és merre? Táborba zárhatták őket is, agyonverhették vagy csupán elvették fejük fölül a házat, és kóborolhatnak a pusztaságban?

- Rémeket látsz, nem esett bántódásuk.

- Te sem hiszed ezt komolyan. Amikor titkárkodtál, mennyi adót sóztatok az apám füle közé, tisztában vagy vele, hogy mennyit? - remegett a hangja, s félő volt, hogy elsírja magát, ahogy fejkendőjét levéve megbontotta a haját. - Sohasem vergődtél azzal. Mennyire lealacsonyítottak bennünket, de eltűrtem apám vádló pillantásait, érted tűrtem, mert hittem abban, valódi és igazi boldogság a mienk, s olyan a családunk, amelyet csak irigyelni lehet. Abban is őszintén hittem, hogy okos, talpraesett vagy, s talán majd egyszer kárpótolsz bennünket a zaklatásokért, de itt semmi se igazi, elolvad, mint a cukor, mint a hó. Miattad kerültünk a pusztára, mások miatt? Látod, ezt se hánytorgatom, egy szóval nem panaszkodom a sorsomra, de nem tudok addig megnyugodni, már élni is alig, amíg hírt nem hallok róluk.

- Nem esett semmi bántódásuk, Terka! Nekem higgyél!

- Miért ne űznék őket tovább? Elég egy feljelentés, hogy a kakas rekedten kukorékolt az udvarunkban, már viszik is őket - csuklott sírásba a hangja -, pedig már kakasunk régen nincsen!

- Ugyan már, Major Istvánra nagy szükség van, ő bárhol megállja a helyét - simogatta meg homlokát -, rá mindenki számít.

- Bár úgy lenne, igazat szólnál!

- Úgy lesz, naná, hogy úgy.

- Most még jobban szeretlek, édes uracskám - simította meg a férje kezét -, de ha füllentesz, azt is elhiszem.

Bandikára pillantottak, aki tágra nyílt szemmel figyelt a falra, ahol árnyék mozgott. Kezével különböző figurákat formált, s az elkoszolódott, mocskos falon árnyékként keltek életre azok.

A cigányképű fiú - szülei a sarokban szorongtak egy gyerekággyal - sírva lépett hozzájuk.

- Édesapám kéreti - hadarta és kézenfogva vezette a kovácssegédet a gyerekágyhoz. A pólyából nem hallatszott már a szívet szaggató nyöszörgés. A cigányképű fiú apja-anyja könnyezett, közvetlenül mellettük Váradiné rögtön megértette a tragédiát, férjére nézett és a szája elé tette a kezét.

A leváltott titkár felemelte a kisbabát, megtapintotta jéghideg arcát, parányi kezecskéjére tekintett, s még így, ökölbe zárva is látszott, hogy a kis körmök alja feketéllett.

- Istenem, istenem - sírt az asszony és csendben őszülni kezdett -, miért nem engem szólítottál?

- Ne csináljunk feltűnést, mert kitör a pánik és az nem használ.

- Hová temessük és miben? - markolta meg Fillér kabátját a férfi -, szemfedője lesz szegénykémnek?

- Elrendezem a dolgokat - szólt a kovácssegéd, bár nem valami nagy meggyőződéssel -, de a többiek ne tudjanak róla, hogy mi történt. Gondoljunk a beteg gyerekekre. Tegyünk úgy, mintha eszméletlen lenne.

- Ők még élnek, de az enyém már halott. És én törődjek a másokéval? - szorongatta zsebkendőjét a szétfolyó testű asszony. - Meg se gyászolhatom?

- Ő az igazi, az első ártatlan áldozat - sóhajtott Fillér elindulva a főépülethez -, s már számon se kérheti senkin.

A gazdasszony lépett oda a halkan sírdogáló, szipogó családhoz. Minden teketória nélkül megcsókolta az asszonykát, a férfinak meg a következőt mondta: - Segítünk, de nem mondom, hogy szívesen!

- Köszönjük.

- Gyógyszert szedett?

- A Józsa sorstárséból, de penicillin kellett volna, alighanem tüdőgyulladása lehetett.

- Szegénykém, legalább nem sokat szenvedett.

- Az az átkozott kopasz az oka mindennek - sziszegte az égimeszelő ember és ádámcsutkája feltűnően mozgott -, ne legyen nyugta halóporában sem az ilyen bitangoknak.

- Ne fogadja be a föld, vesse ki a víz, az emlékét gyalázzák meg az utódok, hogy minket idejuttatott!

- Nem vagyunk egyedül - suttogta Váradiné -, s még másik gyerekük is van.

A kövér, alacsony, fekete asszony maga elé rántotta cigányképű fiát, csókolgatta a haját, görcsösen simogatta az arcát, s a fájdalomtól reszketve motyogta: - Őtet nem engedem, őtet nem adom!

Fillér Bandi sietett. Szaporán szedte a levegőt, kezével bele-belecsapott a semmibe, s ahogy távolodott az istállótól, úgy lanyhult az igyekezete, mert sejtette, nem fogadják tárt karokkal.

Mit várhat ettől a bejelentéstől? - gondolta rezignáltan - és éppen most, amikor a fejmosás következik? Mégis meg kell tennie, az ember az utolsó szalmaszálba is kapaszkodik. Csak segítőtársak nélkül marad, megjárta ő Csordás elvtárssal is, akit tiszta szívvel fogadott, mégis hamar a Bari Ödön pártjára kelt, de legalább használt volna a falunak.

A bajban meg nincs barát, az elvtársak is szűrt cserélnek. Biztosan a Csordás Mihály szele, hogy én az ellenséggel paktálok. Már csak az hiányozna, hogy valamelyik éber elvtársam rám süsse, a kapitalizmusban élnek a rokonaim, s olyan messziről azok fertőznek meg. Én nem haragszom Csordás elvtársra, még a hülyeségeiért sem, annyira lelkes, hogy engem is megtévesztett, amikor előhozakodott világmegváltó tervével, miszerint az a legfontosabb, egy hatalmas főteret építsünk a falu közepén; park, fák, virágok és Lenin meg Sztálin szoborral, még a lélegzetem is elállt.

- Miért pont az a legfontosabb? - kérdeztem megdöbbenve.

- Lássák az emberek, hogy milyen erősek vagyunk, esténként meg oda járhatnak beszélgetni, szórakozni, vasárnaponként az úttörőket felvonultatjuk, a tűzoltó-zenekart kirendeljük zenélni és kész a látványosság. Felemelő érzés lesz, s attól mindjárt öntudatosabbak az elvtársak és elvtársnők, meg a veteránok.

- Honnan a csodából veszi ezt Csordás elvtárs? - értetlenkedtem akkor megrökönyödve.

- Saját szememmel győződtem meg róla, saját két szememmel láttam elvtársak, olyan megtiszteltetés ért, hogy a Szovjetunióba utazhattam, csak ámultam-bámultam a rengeteg meglepetéstől, olyan hatalmas Sztálin szobrot láttam, színtiszta márványból, hogy elfáradt a szemem, mire a csizmatalpától a feje tetejéig végignéztem. Ha mi ide csinálhatunk egy hasonlót, egy generalisszimust, az lesz az igazi osztályharc, ha az égbe felér, az ellenség már a látványától megretten.

- Miből csináltatnánk? Nincsen pénz, nincsen kenyér, mellesleg még márványunk sincs - tártam szét a kezemet tanácstalanul -, olyanok vagyunk, mint a templom egere. Mitől áldozhatnánk, hacsak nem az öntudatunkból?

- Ne a mát nézze titkár elvtárs, hanem a fényes jövőt, a szocialista perspektívát! Ahhoz meg nemcsak téesz kell, hanem emlékmű, meg szobor, meg dísztér is.

- Való az ide, nádas házak közé?

- Már miért ne, elvtársak? Ami jó odakint, az nálunk se rossz, ami bevált nekik, az nálunk se mond csődöt, ne mondja már senki, hogy nem igaz, hiszen őket akarjuk utolérni, egy tálból cseresznyézünk, akkor csak azt kell csinálnunk, amit ők csinálnak. Arra kell hallgatóznunk, meg tekingetnünk, mert jó példával járnak előttünk.

- Az se ártana, ha nem állanánk sorban kenyérért, zsírért, meg miegymásért, mert aki sokat éhezik, az legyengül és nem jut el a célig, azon még a szobor se segít, nem törhet belőle cipó helyett. A márványba is beletörik a foga.

- Termel majd a téesz annyit, hogy csodájára járnak az elvtársak és az elvtársnők.

- Teremni most is teremne a föld, csak elviszik, még a vetőmagnak valót se hagyják meg, ezért a gazdák bizalmatlanok és menekülnek innen. A semmiből meg csak semmi születhet, nincsenek itt csodák, mint a mesében.

- Ahá! Az a hiba, hogy egyes elvtársakra erőteljesen hat a klerikális reakció, pedig mi harcot folytatunk ellene, a papok, meg az egyházi személyek nélkül boldogulunk, nincs szükségünk a malasztjukra az országépítéshez.

- Hat én rám a radai rosseb, de nem a reakció, viszont azt nem szeretem, amikor korog a gyomrom. Vagy te azt imádod, Csordás elvtárs?

- Van tinéktek, még a bűrötök alatt is píz van, meg háj - avatkozott közbe Bari Ödön. - A roma csávók mit szóljanak? Űk is emberek lettek, dógoznak mán, muzsikálnak.

- Te azt munkának nevezed? - járkált a pártirodában Fillér Bandi -, hogy néhányan cincognak a kocsmában?

- Mi? Az anyatejjel szívták magukba, és ha a fődet dúrják, tönkre megy kezük. A muzsikához finom kéz kell. Más munkát kínálj nekik, ne a téeszcsét, közös lúnak túrós a háta.

- Az a baj, hogy büdös nektek még a szar is, elmennétek a munka temetésére.

- Tán néked, meg a retyerutyádnak nem az? Mi? He? Mindig a zsírosbödönhöz igyekeztetek, ne tagadd mán!

- Ti meg a napon vakartátok a hasatokat és ha lába kélt ennek-annak, bottal üthettük a nyomát. A földosztáskor se tolongtatok, hogy szántsatok-vessetek!

- A gépállomás elvtársak a munkásosztály előretolt bástyája, kereshet ott boldog-boldogtalan - mondta akkor naivan Csordás Mihály, s megigazgatta bajuszát.

Milyen agyalágyult voltam, azt hittem, a vitatkozás is hozzátartozik a munkámhoz, nem sejtettem, hogy Bari azonnal jelenti fölfelé és törleszteni fog - gondolta most Fillér Bandi. - Vagy Csordás jelentette? Alighanem mindkettő. Az nevezetes beszélgetés nekem, rágódhattam rajta eleget. Az ám, hiszen igaznak tetszett, Csordás elvtárs sem a kisujjából szopta, bemagoltatták vele a leckét: Elvtársak és elvtársnők, veteránok! Mi még egy fiatal népi demokrácia vagyunk, de máris mennyit tettünk az egyenlőség érdekében. Vitatkoztunk eleget az akadékoskodókkal, a lelkükre beszéltünk, engedtük a pártokat is működni, de csak nem értették, hogy nekünk gyorsabban kell haladnunk a szocializmus útján, minek ide széthúzás, meg a reakciós és krelikáris személyek ugrabugrálása, inkább az asztalra csaptunk, mint a jó családapa: csend legyen, mert nem értjük egymást a hangzavarban! Ez a nép igazi döntése, hiszen nálunk néphatalom van, s mi kommunisták képviseljük egyedül a nép igazi érdekeit, minek is lenne akkor ilyen-olyan párt? A munka frontján újabb és újabb sikereket érünk el, bölcs vezérünk, Rákosi elvtárs meg győzelemre vezet minket.

- Igaza van Csordás elvtársnak - kiabált közbe hízelegve Bari -, a mi kezünkben a gyeplő és nem is adjuk másnak, azt leshetik!

- Ahá! Végre jól látjátok itt falun is elvtársak és elvtársnők a proletárdiktatúra lényegét, mert mi a lényeg? A mi diktatúránk az szabadság. Méghozzá a dolgozó nép szabadsága, hiszen a nép vette kézbe a magántulajdont, a szövetkezetet is felfejleszteni, akkor hát nyugodtan kijelenthetjük: tiéd a gyár, magadnak építed, így a munka is becsület és dicsőség dolga nálunk, a nép szava meg az isten szava, akarom mondani a párt szava, így aztán, ha a nép dönt, akkor mi döntünk, ez pedig szabadság és nem diktatúra. Nem nyomunk mi el senkit, megszűnik az embernek ember által való kizsákmányolása, a tőkések se szipolyoznak ki senkit, ezért nem fogadjuk el a tőkéjüket sem, hogy megmételyezzen bennünket. Minden közös lesz, állami vállalatok, üzletek és a dolgozó nép mindent megkaphat, ami csak szem-szájnak ingere, méghozzá olcsón, talán egyszer ingyen is. Ezért kell jól dolgoznunk és ébernek lennünk, hogy minél hamarébb eljöjjön ez a jó világ, amikor mindenki kénye-kedve szerint vásárol, a bérházakat is államosítottuk, nem kellenek a nyakunkra háziurak, semmi szükség rájuk, megszüntetjük őket is, majd mi magunk szedjük a lakbéreket és szépen karbantartjuk azokat a házakat, olcsón jut lakáshoz a nép apraja-nagyja, ahogy mi kijelöljük.

- Falun mi lesz? Itt mi a perspektíva Csordás elvtárs? - kérdezte kíváncsian Bandi.

- Nem állhatunk meg félúton elvtársak és elvtársnők, veteránok. Megkaptátok a földet, de most szövetkezetbe kell lépnetek, mert csak így lendíthető fel igazán a mezőgazdaság, meg az állam is így tud jobban támogatni titeket. Nincs értelme földre zsugorgatni, az egyéni gazdálkodás is kimegy a divatból, az állami gazdaságokban meg a szövetkezetekben majd olcsón és rengeteget termelünk, most a gépállomások segítenek, de majd gépeket, meg műtrágyákat is kapunk és sokkal könnyebb lesz a munka. Az acél és a vas országa leszünk, az ipar majd gyártja nekünk az olcsó és jó gépeket, virágzik a mezőgazdaság. Egy az nagyon biztos, hogy mi megmutatjuk, megtermelünk mindent magunknak, nem szorulunk a kapitalistákra, akik halódnak már nagyon, de úgy kell nekik, nincs sok idejük hátra és akkor majd győz a világ proletársága. A szocializmus csatája most igaziból a szénbányákban dől el elvtársak, mert ha nincs szén, akkor semmi sincs, s mi úgy járulunk hozzá a népünk boldogításához, hogy minél többen belépünk a szövetkezetbe.

A pártirodán vágni lehetett a füstöt. Bandi elámult ezen a lehengerlő szövegen és nem tudta elképzelni, honnan lett egyik napról a másikra ilyen okos, tudálékos Csordás Mihály.

- Hol tanultad ezeket?

- Szóról-szóra az újságban volt, az meg igazat ír, vagy te nem így gondolod? Bár lehet, hogy összekavartam és hátuljáról haladtam előre.

- Nem tudom én azt se, hogy hol áll a fejem - mondta akkor Fillér -, ha ilyen fejlett vagy, vedd át tőlem a pártmunkát!

S akkor még késő estig bent maradt, útközben pedig fejbe verték.

Most megérkezett az őrsre. Amikor benyitott a parancsnoki irodába, a kerge kos éppen Ibit döfködte az asztalon.

- Várj, te marha - kiáltotta mérgesen -, mindjárt befejezem.

Ahogy kijött, vérben forgott a szeme, s mindjárt káromkodni kezdett: - Mi a szart akarsz? Annyira szereted a pofámat, hogy utánam koslatsz? Téged izéljelek meg?

- Jelentem, meghalt egy kisgyerek.

- Na és, temessem el? Elegen vagytok arra, legalább gyakoroljátok. Értve?

- Koporsót szeretnénk.

- Dugjátok a föld alá, de a kutyák ki ne kaparják! Vagy egyétek meg, azt se bánom, de tűnj már a fenébe! Azt hiszed, az első eset?

- A faluban kellene eltemetni.

- Elég nagy a puszta, még kocsikázni se kell.

- Orvos láthatná?

- Minek, attól meggyógyul? A Józsa sorstárs kotyvalékától fordult fel, azzal mérgezitek magatokat, a vén, hibbant piruláival. Különben kutyabajotok lenne, de mindenáron azt akarjátok, hogy bekampeljatok. Én mennyit dolgozok, még sincs semmi bajom. Unalmatokban százszámra gyártjátok a gyerekeket, de attól még innen nem szabadulhattok. A szép lánykáknak és csecses asszonyoknak előbb még bedörzsölöm - fordult vissza vigyorogva az irodába.

Fillérnek csüngött az orra, busa feje meg-megrándult, s az arcáról látszott, hogy nem sok örömére szolgált a kirándulás.

- Mire döntöttek? - kérdezte a gyászoló, fiatalkora ellenére is tar fejű apa.

- Temethetjük.

- Így? Semmi nélkül? - ugrált hatalmas ádámcsutkája és hitetlenkedve ingatta a fejét. - Ezt mégse tehetik velünk, végtére emberek lennénk vagy mi a szösz?

- Nincs koporsó, deszka sem, semmi sincs, az emberség meg kiveszett a világból.

- Hová?

- Nekik mindegy - tárta szét a kezét tehetetlenül -, csak ne maradjon nyoma.

- Mindegy? Szeretném pontosan ismerni a véleményüket, ez nem színdarab, hogy minden visszacsinálható, itt a kisfiamat kell eltemetnünk.

- Azt mondták, hogy úgy dugjuk a föld alá, nehogy a kutyák kikaparják.

- Kicsoda mondta?

- A bajuszos őrmester, az élmunkás kandúr.

- Teremtő istenem - sírdogált az asszony, görcsösebben markolászta a cigányképű fiát. - Még a halálát is megcsúfolják.

Váradiné az ura lábától felemelte a papírzsákot, s a gyerekágyra tette: - Ne vegyék sértésnek - szabadkozott -, de ez van.

- Abba? - kapott szájához a kicsi asszony, már zsebkendőt szorongató kezével. - Egy cementes zsákba? Nincs isten az égben, ha ezt megengedi!

- Abba - bólintott az égimeszelő. - Ha nincsen más.

A kisgyerek arcát száraz pelenkákkal takarták le, aztán a zsákba csavarták, mintha bábu lenne. Súlya se volt.

- Mehetünk - mondta Fillér, s a gazdasszonyhoz fordult -, ne tolongjanak utánunk, elég a család, vigyázzanak már, mi legalább ne gyűjtsünk parazsat a fejünkre!

- Értem. Ajjaj, hogyne érteném!

- Én megyek - indult el velük Nemes, aki körülöttük ténfergett. - Kéremalássan én mindennel számot vetek!

Három férfi, egy asszony, egy gyerek, ennyien vettek részt a titkolt temetésen. A csatorna partjához indultak, ahol még érett színekkel tobzódtak a bokrok és a fák, meg-megperdült egy-egy könnyű sárga falevél, és a vízre pilinkézett.

- Ott nem akarom - sírt erősen az asszony.

Akkor a végtelen nyugalmú szántóföldek irányába fordultak.

- Legalább lapátunk lenne - szűrte foga közt a szót Nemes -, hogy tisztességes fekhelyet készíthetnénk.

- Azt se adtak, nehogy kezet emeljünk egymásra, meg az őrökre - morogta a szakállas Fillér, s ölében vitte a kis tetemet.

- Megható gondoskodás - szipogta a férfi, ahogy asszonyát és nagyobbik gyerekét átölelte -, életemben hálára kötelez.

A szántóföldek szélénél nagyobbnak tűnt a felpuhult barázda. A férfiak kézzel estek neki, jókora gödröt kapartak, s abba tették a kis halottat, fölötte meglapogatták a földet.

- Az én uram, istenem legyen hozzád irgalmas, ámen - mondta Nemes mélyen lehajtott fejjel -, de legyen olyan is, aki nem felejtkezik meg rólad. Én olyan akarok lenni, magyar testvér!

A sírnál alig púposodott fel a föld.

Közösen elénekelték: - Te benned bíztunk eleitől fogva, uram, téged tartottunk hajlékunknak, mikor még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, te voltál és te vagy erős Isten, és te megmaradsz minden időkben...

Sírtak egy keveset, aztán Nemes megszólalt.

- Búcsúzzunk el a kis testvérünktől, mondjuk el tiszteletére együtt a Miatyánkot...

Igyekeztek az ólba. A csatorna felől hirtelen éles szél támadt, össze-összekoccantak a gallyak, a vastag nádszálak, és sötét zúgással várták a komiszabb időket. Félelmetes vihar ígérkezett.

- Legalább keresztet ácsolhatnánk.

- Tilos az is, talán majd egyszer.

- Odatalálunk hozzá? Istenem, miért engedted ezt megérni, miért nem engem szólítottál magadhoz uram?

- Hagyd már a szemét istent! - csattant a férfi hangja -, isten ez, aki gyerekeken tölti ki a mérgét? Egy fenét az! Aki csak ölni, pusztítani tud? Ezekkel a kiskirályokkal ő sem mer újat húzni. Lennék csak szabad, levizelném a templomoltárt, vagy még maradandóbbat helyeznék oda.

Józsa Bálint az istálló elől figyelte őket, s azon mesterkedett éppen, hogy az összegyűjtött csikkekből formás cigarettát sodorjon.

- Jó helyre tették azt a kis porontyot, éppen a szétszaggatott kutya mellé - motyogta magának -, de az itt nicsevó.

Akkor csoszogott mellé idős Sajtos Flórián.

- Patikus úr! Legalább mi járjunk túl a többiek eszén.

- Fene bele, hogy ennyire megtisztel - vakarta meg ősz fejét a kocsis és lógondozó -, honnan támadt ez az irtóztató nagy ötlete? - villantotta elő sárga fogait.

- A szemünk előtt hever a nagy lehetőség, a kész aranybánya - himbálta meg aranyóráját az izzadságszagú nyomorék - és pofon egyszerű.

- Hogy én eddig nem jöttem rá!

- Ne a lovakkal törődjön, kérem szépen! Valamit valamiért, nincs igazam? A kuruzslást is tisztán emberbaráti szeretetből csinálja, ki hallott már ilyesmiről? Ára van mindenkinek és pénzért minden megszerezhető - tartotta maga elé az aranyóráját a nyomorék, s tüntetően megnézte a pontos időt. - Vagy aranyért.

- Nem azt tapasztalom - a töpörödött gyógyszerész kiforgatta szakadozott kabátja üres zsebeit, a nadrágjából egy galacsinná gyűrt zsebkendő és egy gyufásdoboz került elő. Felemelte lábán a széttaposott cipőt. - Ilyenek az aranybányászok?

- Kurázsival ez is orvosolható. Felvásárolom az összes fejszenyeleket, maga meg eladja, az az üzlet, kérem.

- Én? - fuldokolt a nevetéstől Józsa úr, majd köhögésbe csapott át.

- Leesik talán az aranygyűrűje?

- Az biztosan nem. Pedig ettől képtelenebb dolgot ritkán hallani - ásított, és a vackához tartott. - És a rendőrrel addig mit csinálok? Felkínálom tízórainak?

- Mindenre találunk megoldást, sorstársam - piszkált a fülébe a kereskedő, de a sötétedő estében már nem láthatta a termést.

A fekete személyautó későn éjjel érkezett. A tábor aludt már, de a rendőrőrsön petróleumlámpák és gyertyák világítottak. A szolgálatban lévő őrszemek frissen borotválva, feszülten figyelték, mikor tűnik fel az erős reflektorfény a csatornaparti dűlőúton. Mihelyt letért az autó a kövesútról, a rövid, kettős kanyarnál, ahol éppen egy megrozsdásodott pléhkrisztus jelezte az irányt, néhány méter után egyenesbe fordult és a fehérre száradt, poros úton gyorsan haladt.

Kun Sándor morcosan hallgatta végig Fillér Gábor jelentését az őrs előtt, majd sebesen az irodába tartott. Az íróasztalra lökte aktatáskáját, vörös szemöldöke megrándult, ahogy kérdezte.

- Az állomány?

- Kihallgatásra felkészült.

- Gondoskodjon róla, hogy az őrszemeket idejében váltsák le, őket is kihallgatom.

- Értettem.

- Maga is sorra kerül - mondta Kun maró gúnnyal -, gondolom, ha hazajár is, annyi ideje csak akad, hogy néhány percet rám áldoz.

- A tisztálkodás...

- Erről majd később - vágta el erélyes kézmozdulattal az őrnagy beosztottja magyarázkodását.

- Értettem.

Kun az étkezőnek és mosdónak használt helyiségbe ment, amit Fekete Ibivel takaríttattak fel sebtiben. Elsőnek Bari sietős jelentését hallgatta meg.

Fillér gyűrt sapkáját az asztalra lökte, lerogyott a székre, tenyerébe temette az arcát. Szégyellte, hogy ismét kellemetlen helyzetbe került, amíg odajárt, nótadélutánt csaptak. Nem annyira Bari Ödönre haragudott, hiszen ismerte már jól a beosztottját, tudta, hogy bármire képes, csak felfelé kapaszkodhasson! Azért jelölte bátran táborparancsnoknak az öccsét, mert bízott benne, s ez lett az eredmény? Kilökik a rendőrség kötelékéből, vagy maradhat? Más kenyér után kell néznie? Az átkozott dallikózás számláját törleszti.

Miért nem tudta Bandi megakadályozni? Próbálta egyáltalán? A fülbesúgók elmondhatják pontosan, mi történt. Ravaszkodni kell ezentúl, mert bemocskolják a mások bűneivel. Vagy ledobja a mundért, és nincs több felelőssége? Akkor meg árulónak tartanák. A döntés nem könnyű, család a nyakán, nem maradhat kenyér nélkül, de ez meg milyen kenyér, restelkedik állandóan az öccse előtt, és nem tud megnyugodni. Pedig ugyanazon indokokkal, akár őt is idezárhatják. Sokszor úgy érzi, olyan taposómalomba került, amelyik megdarálja a csontjait.

- A kurva életbe - csapott az asztalra.

A gyertya elaludt. Jó ideig még érezte öklén a zsibbadó fájdalmat. Az iroda mennyezetéről régimódi lámpatartó csüngött, a petróleumlámpa pislogva világított. A törzsőrmester cigarettáért kapott, majd meggyújtotta a gyertyát, s az ablakhoz lépett. Kint már megsűrűsödött a sötétség, a csend betakarta a vidéket. Idegesen fújta a füstöt a poros ablakra. Napközben szinte szól a kanális, vastag hangon brekeg a béka, a csatornapartok visszaverik, felerősítik a hangzást, most aztán csend van, síri csend.

Hangosan kopogtak az ajtón.

- Tessék!

Bari Ödön lépett be.

- Törzsőrmester bajtárs, kírek engedélyt az őrszemek leváltására!

- Engedélyezem.

- Értettem. Kírek engedélyt a távozásra.

- Elmondtál mindent Kun elvtársnak?

- Igenis. Ha én egyszer elindulok, akkor megyek is.

- Nem félsz, hogy annyi bajt kavarsz?

- Aki fíl a víztűl, ne menjen a közelibe, de akkor nem is eszik halat. Nem igaz, he? - vigyorgott magabiztosan.

- Távozhatsz.

- Értettem.

Fillér álmosan elnyomta a csikket. Töprengett.

"Az öcsém is vigyázhatna - gondolta -, de Csordás elvtársnak is ellent mondott, azt se jelentette, hogy fejbe verték a piszok reakciósok. Melyikőjük tehette? Talán a tettes itt lapul a többivel. A kutyaháziak miatt elkapják a grabancomat, pedig az a fő, hogy nekem jó legyen, velem talán törődne valaki, ha a táborba zárnának? A fészkes nyavalyát. Megrothadnék a szalmán. A fizetésemből megélünk csendeskén, még saját ház is sikeredik, Gáborka meg tanulhat egészen fel a csillagokig. Miért szégyenkezzek, amiért megfogtam a díszes, feketéző bandát? Persze, hogy megfogtam. Rám senki nem mondhatja, hogy adós maradtam a munkámban, Váradiék sem emlegetik, hogy gyerekfejjel náluk cselédeskedtem, hajnaltól éjszakáig űztek, és hányszor üres maradt a pucor, az ő kéményükön meg füstölt a jómód; a tanyák, a házak, az özön jószág, mennyit szaladtam a hasznukért? Ez teljesen kiszállt a fejükből?

Fekete Attila sem járt mindig ilyen foghíjas, levitézlett senkiként, amikor végigfeszített egyenruhájában a falun, még a közeléből is eliszkoltunk, mert könnyen a csendőrség fogdájába kerültünk. Akkor ő gondolt velünk? Azt hitte, azért születtünk, hogy az ólakat kiganézzuk, a cipőjét fényesre keféljük. A végén még az öcsém velük fúj egy követ? Aligha, nem széllel-bélelt ripők; bár a természete simulékonyabb az enyémnél, Major Istvánnal se rúgta össze a port, amikor elvette Terikét, szépen belefeküdt a gazdagságba, soha sem említette, hogy az apóssal komoly haragosdit játszana, hogy elköltözne onnan, mert terhes a kulákház. Amikor én házasságot kötöttem Major Erzsikével, a kovácsmester adta a bankot; minek állunk oltár elé, nem a szemétdombon szedte fel a lányát, ha a cselédfattyút választja, akkor le is út, fel is út, a házába nem léphetünk többé, egy gazszálat onnan nem jussolhatunk! Nem a hozományért vettem el Zsikét, egészen máson járt az eszem, ha a szemébe néztem, nem a kovácsműhelyükön, az holtbiztos. Megállok a lábamon, eltartom a családom, a lóherélő is majd megbékül, enged a negyvennyolcból."

Elszaladt az idő, Kun Sándor lépett az irodába. Leült az asztal másik oldalán, és látszott az arcán, hogy megviselt, idegesen rángatózott, ujjai az asztalon doboltak.

- Megértette maga, kiket őriz, hogy milyen fontos a megbízatása? Azt hittem, eszesebb a többinél.

- Megértettem.

- Van hozzáfűznivalója? Kérdése?

- Nincs.

- A zendülés, hogy kezdődött?

- Az őrmester jelentette, hogy a foglyok reakciós személyekről énekelnek; az istenről, Csaba királyfiról, meg a hazájukról. A harmonika ifjú Sajtos Flóriáné.

- Tudom. Elhiheti, hogy mindent tudok, idejében kapom a drótot. Az a rengeteg fontos ember, akinek olyan fényesre csiszoltuk a karrierjét, nem gyanús, hogy miért lett olyan kikezdhetetlen és zsírosnyakú? Annyira pótolhatatlan talán? Nevetséges, nálunk nincsenek pótolhatatlanok, csak megbízhatóak és megbízhatatlanok. Viselkedjen, ha előbbre akar jutni, ellenkező esetben egy lyukas kétfillért nem ér a buzgalma. Bari ezt jobban csinálja - köszörülte meg a torkát a feljebbvaló.

- És még mit? - fortyant fel Fillér -, mi a kurva istent?

- Ne heveskedjen, egyenlőre csak én kiabálhatok és én idegeskedhetek. Ő elvégzi a piszkosát, fehér kesztyűben nem sétálhatunk a proletárdiktatúrában.

- Így igen? Vérben, mocsokban?

- Az ember nem mindig a kedve szerint határoz. Maguk ketten majdnem tökéletesen kiegészítik egymást, Bari a ma embere, maga meg, talán a holnapé, ha lesz elegendő kitartása és szuflája.

- Ő nem ért a szóból! - tört ki akaratlanul a törzsőrmester.

- De maga se! - pattant talpra Kun, s aztán, mint akit kicseréltek, visszaült a székre. - Nem tulajdonít az esetnek kellő jelentőséget. Újra rázendítsenek az irredenta dalokra? Mehetnék másnap kihallgatásra Rákosi elvtárshoz. Nem azért hoztuk ide őket, hogy énekeljenek, hanem azért, ne legyenek láb alatt és féljenek! Likvidálás nincs, de ne okozzanak fölösleges bonyodalmat! Egyék meg egymást, de lehetőleg a legcsendesebben!

- Megtilthatom, hogy énekeljenek? - vakargatta a feje búbját.

- Ma énekelnek, holnap mást akarnak, aztán merő unalomból megszöknek néhányan, akkor késő felébredni törzsőrmester bajtárs! Meg kell őket nevelni, hogy megtanulják a mi rendünket. A túlzott babusgatás mire jó? Kályhát építhetnek, és azonnal bajokat zúdítanak a nyakunkba? Értse meg végre: ha én feddést kapok, maga sem lovagolhat vidáman ide-oda, egy szabotázs, lázítás, és irgalmatlanul közéjük kerül. Érthető?

- Igenis - Fillér érezte, hogy merő izzadság a tenyere.

- Hányszor kap az ebédből?

- Egyszer.

- Elsőnek kapja?

- Elsőnek.

- Ha háromszor szedeti tele a csajkáját, szól valaki?

- Nem.

- Ez így dukál. Maga sem nézheti rossz szemmel, ha Bari kétszer szedett, legyen csak kondíciója, és amivel megbíztuk, azt hajtsa végre! Ne lelkizzen nekem, ne okoskodjon, a parancsot hajtsa végre!

- Értettem, őrnagy elvtárs! - válaszolt száraz torokkal és lagymatag lelkesedéssel, hogy a szabadságolásából semmi se lehet.

- Megint elszaladt az idő - pillantott a főparancsnok az órájára. - Felállt, vörös haját hátra simította, és gumitalpú cipőjében a fekete autóhoz sietett.

Fillér lazán tisztelgett. Ahogy visszatért az íróasztal mögé, a fáradság és az álmosság leterítette, a feje előre bukott az asztalra, és már fújta is a kását. Álmában egy pincehelyiségben lakó, ötgyermekes, kendergyári munkást telepítettek Kormóra. Éjszaka jelentek meg a pinceodúban, s az álmos, egymás hegyén-hátán fekvő gyerekeket faggatták.

- Apátok hol van?

- Dolgozik a gyárban.

- Mit dolgozik?

- Fűtő.

- Mikor jön haza?

- Amikor világosodik.

- Anyátok is vele ment?

- Kórházban fekszik, mert tüdőbajos - magyarázta elkoszolódott kombinéjában a legidősebbnek látszó, vékonydongájú, zsíros hajú lány.

- Ez a nagy ház a tiétek?

- A pince a miénk.

- Mit vacsoráztatok? - kérdezte a törzsőrmester. Megpillantotta a mosatlan edényt, és az alumínium tányérokat, a rozoga lábú asztalon -, mit ettetek?

- Prószát. Én főztem, mert apám is beteg, és amikor itthon van, alszik.

- Mást szoktál főzni?

- Puliszkát.

- Szekrényetek nincsen?

- Minek az? Hiszen még ruhánk sincs.

- Hol alszotok?

- Ezen a három vaságyon.

- Velünk jöttök, megkeressük apátokat, aztán Kormóra utazunk a teherautón.

- Anyut is visszük?

- Majd utánunk jön.

- Juj, de jó lesz!

- Az ám - morogta Fillér Gábor, és álmában megnyalta a száját, majd hirtelen felemelte a fejét, csodálkozva szétnézett a silány irodában, jókorát ásított, és cigarettáért kotorászott, mélyre szívta a füstöt, s megrázta a busa fejét. - Micsoda badar álom, éppen elég volt idehoznom őket!

A tábor lakói aratták a rizst. Kétrét görnyedtek a nedves parcellán, markukba szorították a rizsszálakat, és sarlóval elnyisszantották a szárak tövénél. Kegyetlenül nehéz munka volt. Fájt már a derekuk, az asszonyok keze kisebesedett, a lábuk bokáig a sárba süppedt, a ruhájuk nedves és sáros lett, kíméletlenül lassan haladtak, alig kezdtek hozzá, már arra vártak, mikor pihenhetnek egy kicsikét. Apró kévékbe kötötték a termést. A férfiak közül néhányan kaszát kaptak, s azzal aratták a vízigabonát. Három rendőr vigyázott rájuk.

Fillér Bandiné gyakran kapta fel a fejét, és a tábor irányába nézett, ahonnan nem hallatszott semmi zsivaj. A csatorna szélinél magasba szökött a buja sás, a nád gazdagon tenyészett, barna címerei a levegőbe szúrtak, a fűzfák ágai levelestől belecsüngtek a vízbe.

Ifjú Sajtos Flóriánné hosszasan nézegetett arra, pattanásos arca az idegességtől meg-megmerevedett. Szokatlanul csendesen dolgozott.

"Mi történhetett a férjem és a cigány között? - gondolta. - Flóri olyan, mint a lágytojás, szétfolyik, s ha valaki komolyan rászól, már reszket az ina. Kihasználná az őrmester? Összeszűrték a levet? Amit hall, azt továbbadja a latornak? Miért csinálna ilyeneket? Minket is elárul?

Én megszököm, amíg nem késő, átlábalok a vízen, eligazodok a bakterházig, csak a vonat közlekedjen, hogy mire észreveszik a távozásomat, már túljutok hetedhét határon. Mikor induljak? Reggel, este létszámellenőrzés, napközben velünk vannak a fogdmegek, hamar utánam engedték a kutyákat."

Lovas szekér fordult a táblára, kerekei mélyen belevágtak a puha földbe, a küllőket kerékagyig elnyelte a sár. Megizzadtak a lovak az erőlködéstől. A férfiak óvatosan feladogatták a kévéket, hogy ne peregjen a szem, ne szóródjon el a kalász. Nemes a Flórián közelébe került, sárga fogai kivillogtak, ahogy azt mondta.

- Csak finoman, mintha az asszonyt ölelnéd, te használható ember.

- A cigány fenekébe fúródtál? - morogta Fekete. - Akkor minek taposod a szart velünk? Kérjél bizalmi állást!

A segéd összeszorította a száját.

"Fene a pofájukat, ellátom én a bajukat - gondolta. - Estére jelentem, hogy szökni akarnak, elveszi a kedvüket Bari Ödön."

A lovakat biztatgatták, de hiába erőlködtek, s ráncigálták az istrángot, az egyik térdre is rogyott, a kocsi annyira süllyedt már a sárba, hogy alig mozdult, villanyéllel verték a szerencsétlen állatokat, de azok nem tudták kihúzni a szekeret. A gazdaságból fekete bivalyokat küldtek a rizshordáshoz, hasig merültek, de vonszolták a termést.

Fillér Bandi megvakarta a fejét, ahogy a kínlódó emberekre és állatokra nézett, arra gondolt, ha beköszönt az esős évszak, még nehezebbé válik a munka, a talaj csupa latyakká, s végképpen nem tudják kihordani a termést, csak az ölükben. Kellene valamilyen jobb megoldást találni. Valahol látott egy jókora vaslemezt, azt kifúrhatná, egyik végét felhajlítaná, és úgy könnyűszerrel elhúzhatnák a lovak a sár tetején terhüket, a gátnál meg átraknák a szekérre a rizskévéket. Olyan lenne, mint a szánkó. Sárszánkó. Ettől jobb hangulata támadt. Elfordult a hasig merült lovaktól és bivalyoktól, s a bokán felül érő sárban újra aratni kezdte a rizst. Terike szaporán hajladozott mögötte, szoknyáját felgyűrte a derekáig - mint a többi nőszemély - ki- kivillant a bugyija, s formás combja maszatos, sáros lett.

- Ez se embernek való - durcáskodott. - Pláne, nőknek.

- Megbirkózunk vele, a végén még sajnáljuk, hogy nincs több, mert ahol munka van, ott kenyér is kerül.

- Ezt komolyan mondod, édes uracskám?

- Elfelejtjük Rézi, szerencsére az ember feledékeny.

- És én eddig felnéztem rád, de ekkora marhaságot nem veszek be! Méghogy felejteni? Haló poromban is átkozni fogom a pusztát.

- Ugyan már. Hiszen itt születtél!

- Szerencsétlenségemre - csapta le dühösen a sarlót elvörösödve. - Miért nem válogathatjuk meg, kit, hová tegyen a gólya? Mennyivel különbek azok, akik jobb helyre születtek, ahol nem történnek ilyen disznóságok?

- Ez a miénk, ezt kell szeretnünk.

- Miénk a kankutya farka. Olyan hülyeségekkel traktálsz, hogy jobban fáraszt, mint a kényszermunka. Te jóisten, csak a fiam ne üssön rád!

A bivalyok és a lovak szánalmasan küszködtek a sártengerben, a rakomány egy része a sárba szóródott. Fillér már-már kinyögte, hogy mit forgat a fejében, de a feleségére pillantva, sáros, elkoszolódott ruházatára, hát inkább összeszorította a száját és hallgatott. A kocsi is elindult végre a dűlőúton, s vitte a kévéket a tanyába.

- A szent karácsonyt itt ünnepeljük a táblán - dörmögte Váradi -, vagy még az újévet is?

- A büdös istállóban sem jobb - nyelvelt a felesége -, itt legalább nem látom, nem hallom a beteg gyerkőcöket.

- Nekem - szólt közbe Ibi -, a mezei munkától szőr nő a hátamon. Látod?

- Máshol is - nevetett a behemót gazda -, azt jobban szereti a legény, mint a mákos bögyörőt.

- Témánál vagyunk megint - pirul el a szőke mérnök -, pedig azon is töprenghetnénk, miért rontunk mi el mindig mindent?

- A nagy piros szíved megvan-e még, Fillér sorstárs? - kérdezte az orra hegyéig sáros Fekete, akinek a hajdani, tiszti egyenruhája toldozott-foltozott, merejül csatakos ronggyá változott.

- Meg.

- Hogy szuperál?

- Dolgozik és kész.

- Biztosan az emberiség megváltásáért dobog - kacsintott Nemes. - Lesz halászat?

- Lesz - mondta Bandi konokul, mint aki nem vette észre a gúnyolódást. Felegyenesedett és nyílt tekintettel ezt mondta.

- Mindennek eljön az ideje, még az igazi betakarításnak is.

- Azám, de hol? És mit csinálunk mi addig?

- Bár már az ebédet láthatnám - sóhajtott Ibi, és Birire nézett jelentőségteljesen. - Éhes vagyok, megenném a vasat is.

- Józsa sorstárs utánunk hozza!

- Biztosan - fordult el a lány, és nyiszálta tovább a rizsszálakat. - Ezzel marhára megnyugtatott, éppen ezt szeretem magában.

Birinek agyába szaladt a vére, s nem tudta a szemét levenni a rizs fölé hajolt alakról.

Amikor Józsa Bálint szekere megérkezett, a gát tetejére telepedtek, s gyorsan kanalazták az ebédet. Fillér a felesége háncsszatyrából és zsinegekből kötött hálót húzott elő, és kérlelni kezdte.

- Csak néhány percig segíts, meglátod, hogy megéri! Soha többé nem kérlek semmire, ha hoppon maradunk.

Fillérné követte az urát, aki gatyára vetkezett, s átlábalt a csatornán. A durva hálót meghúzták a zöld mohás vízben; apró törpeharcsákat, pontyokat fogtak.

- Na, látod - derült fel a férfi arca, miközben a zsákmányt a szatyorba dobálta -, használjuk a fejünket valamire.

Ismét fogtak néhány halat.

Amikor negyedszerre húzták a hálót, Terike felsikoltott, s a lába elé meredt, ahol jókora sikló sütkérezett. Az asszony mozdulni sem mert, kezével mutatott a csúszó-mászóra. A kovácssegéd gyorsan átgázolt a mellig érő vízben. A kígyó fejét felemelve sziszegett, Bandi dühében felkapott egy karót a gátoldalból és addig ütötte, csépelte a siklót, míg kettészakadt, véres, kocsonyás húsa megcsillant az őszi napon. Terike a szája elé kapta a kezét, öklendezett, és a többiekhez futott. A halászháló fennakadt a sás szélinél.

Fillér a szatyrot megkereste, és kedvetlenül közeledett.

- Ne félj, a sikló nem bánt! - ölelte át felesége vékony derekát, aki erélyes kézmozdulattal lesöpörte a kedveskedést.

- Másnak gürcölök, s a végén még rám tekeredik a rusnya féreg, te meg még jó képet is vágsz hozzá - csuklott el a hangja és még mindig remegett. - Micsoda alak vagy, hogy halálra rémisztel?

- Akinek a gyomra korog, abból nő ki a vashorog - erőltette a vidámságot férje.

- Nem vagy te a Jézus Krisztus, hogy mindenkinek a gyomrával törődj! Talán megköszönik? Azám, jókat röhincsélnek rajtad, térj magadhoz, uracskám, ha nehezedre esik is!

- Ne háborogj, nem halunk ettől meg!

- Nem is az agyvérzés visz el bennünket!

- Az aligha fenyeget, ami viszont előnye a tábori életnek.

- Imádom a humorodat. - Terike elővette a kicsi tükrét, megnézte az arcát, és sóhajtozott. - Jaj, istenkém, koszos vagyok! - keze szárával letörölte a sárpettyeket az arcáról, majd folytatta: - Azért kellenek az ilyen lelki bolondok, már a biblia is tanítja; boldogok a lelki szegények, mert övéké a mennyeknek országa. Tudod, mire kellenek? Hogy lelkesedjenek, tapsoljanak a többi helyett, akik éppen a zavarosban maguknak halásznak - szedte elő szakadozott overállját és varrni kezdte.

- Mi is halászlét főzünk, és a gyerekeknek is jut!

Újra gürcöltek a rizsparcellán. Még kellemesen sütött a nap, de már nem melegített annyira. Kora este a táborba vánszorogtak. A főépület előtt, ahol felváltva szakácsnősködtek az asszonyok, letették Fillérék a szatyor halat. A parancsnok kijött az irodából, elégedetten csettintett, és cigarettával kínálta a testvérét.

- A kutyafáját! Nagykanállal eszünk, az asszonyok meg főzhetik.

- Parancsnok sorstárs, zenekart alakítok.

- Nehogy már! Nincsen elég bajotok?

- Hadd feledjünk!

- Nincsen ellene kifogásom, de ha még egyszer énekeltek, és nem Sztálin, vagy Lenin, vagy Rákosi elvtársunkról szól az ének, akkor ebben a kurva kis életben nem írtok innen egyetlen árva sort sem, nem is kaphattok levelet, és csomagot. Józsa Bálintnak azt is megtiltom, hogy vásároljon! Hát csak tessék, énekeljetek a kedvetekre!

- Levelet már írhatunk? - kapaszkodott az ötletbe Bandi és ásított egyet.

- Még nincs rá engedély.

- Engedélyezd!

- A rendet nem szeghetem meg: levélírás, csomagküldés egyelőre még tilos - mondta gondolkodva, erélyesen a törzsőrmester, de nem nézett az öccse szemébe -, de már csupán néhány napig.

- Ennek örömére megcsinálom a sárszánkót - magyarázta el tervét lelkesedve, miközben felesége Bandikához sietett.

Józsa Bálint az istálló küszöbén ült. Bokáig érő lódenében hallgatta a lovak fújtatását, a széna ropogtatását. Figyelte a megelevenedett tábort. A munkából hazatérők lerogytak az ól falához, ahol idős Váradi Mihály egész nap üveglapocskával csiszolta a fejszenyelet, idős Sajtos Flórián gyufaszálaival, pálcikáival játszadozott, Flórián a rendőrőrs közelébe settenkedett, kisvártatva Bari Ödönnel sugdolódzott. A gyógyszerésznek lúdbőrözött a háta, s megsejtette, hogy nem véletlenül látja itt esténként a hegyes orrú fiatalembert.

Később meg Ibit kézen fogva ráncigálta a cigány az épületbe. Józsa patikus, mintha lelkiismeretfurdalás-félét érzett volna, de gépiesen ezt hajtogatta: - Fene, bele, a lovaknak széna kell, friss ivóvíz, még abrakot is szerezhetnék, tisztelettel.

Hirtelen cigaretta után kotorászott, és nem tudta, hogy mitévő legyen. Aztán megadta magát a gondolatainak.

"Micsoda sorsod lett, kislányom - gondolta -, de hiába rohanok édesapádhoz, semmit se tudunk csinálni. Neki kergessem a fegyvereknek? A parancsnoknak szóljak, hogy micsoda galádság esett? Egy követ fúj a cigánnyal, egyforma ruhát visel vele, s nekem esne; mit okoskodok, mi közöm hozzá, nem vagyok erénycsősz, ki bízott meg, hogy ilyeneket meglátok? Gyönyörködjek csak a lovaimban. Mégis tennem kellene valamit. Mihez kezdhetek vajon? Mérgezzem meg a cigányt? Nekem már úgyis mindegy, kevés időm maradt, s azt inkább a föld alatt töltsem, mint ezekkel együtt? És ha Ibike is akarta? Addig-addig riszálta aranyos kis fenekét az őrmester előtt, hogy az beleharapott? Ezért üssem az orrom mások dolgába, eddig meg lapítottam?

A lovak nyihogtak, Józsa úr szénát lökött eléjük a jászolba, aztán újra a szokott helyére kucorodott.

A cigány közeledett. Szúrósan az öregre szegezte a tekintetét, a kezét zsebébe süllyesztette. Mögötte Fekete Ibi várakozott engedelmesen.

- Tudsz még izélni, Bálint?

- Menjen már, miket talál ki? - sütötte le szemét az öreg, zavarában előhúzta a zsebkendőjét és kifújta az orrát. Krákogott.

- Felkólintottad Ibikét, az aranyórádirt meg nylon bugyót vettél neki, csak hogy szeressen! Vagy mán elfelejtetted a ropogós testit?

- Mit csináltam? - tápászkodott fel a patikus megdöbbenésében. - Milyen az a kólintás?

- Hallottad! Lesz is majd, aki eligazít, vín, büdös zsidó! Mars az ólba! - lökte be a két rabot az őrmester, s az ajtót rájuk zárta. - Apa kell a gyerekinek, osztán úgy működjél!

Az öregember nyugtalanul tekingetett ide-oda, s nem értette megalázó helyzetét. Tanácstalanul vakargatta borostáját.

- Mire várunk, kislányom? - kérdezte megzavarodva -, mi ez a hercehurca, miért csinálsz ilyeneket? Ezt nem érdemeltem meg.

- A maga tehetségére várunk - mondta az erőltetett szemtelenséggel, de sírástól remegő hangon. Lefeküdt a földre, derékig felhúzta a ruháját, s nem volt rajta bugyogó. - Csinál valamit, Bari sorstárs meg rajtakap bennünket. Legalább nyúljon már hozzám, eddig úgyis csak elkerült.

Az öreg szótlanul gubbasztott tovább, és a sarokba nézett mereven. Nyakába nőtt hajával, szőrmók arcával, elkoszolódott és szakadozott ruhájában szánalmas látványt keltett, aki önmagától is undorodik.

- Kislányom, hogy képzelsz ilyet, a cigány tanított meg erre? Fene bele, hogy miket talál ki?

- Persze, hogy ő, nem jókedvemből csinálom, alapos okom van rá - pityergett a lány szégyenében, s elmaszatolódott az arca, a teste meg-megrángott, a szoknyáját is a térdéig húzta.

Az öreg nem állhatta a sírást sokáig, végigsimított az Ibike kezén, a töredezett körmein, s gyámkodóan azt motyogta: - Na, de kislányom, ne itasd azért az egereket! Mi bajod van?

- Úgy maradtam - sírt tovább keservesen, és már meg se tudott szólalni, egész testét rázta a szégyen és a zokogás.

Bari Ödön az ól előtt várakozott, s amikor kiengedte a foglyokat, magabiztosan nevetett, és az öregember vállára csapott.

- Mi az eredmény, vót valami? Próbálkoztál, vín büdös?

- Nem tudhatom, hogy mire gondol, kitelepítő sorstárs.

- Hülye pupák, üres a mócsingod?...

A gyógyszerész felháborodott méltatlan helyzetén, de uralkodott az indulatain. Kínjában köhécselt néhányszor.

- Most mit csináljak? - kérdezte sírósan a lány -, ugorjak talán a folyóba? - s az öregúr mellére hajtotta a fejét, aki sóbálvánnyá változott a megdöbbenéstől, és zavartan makogott.

- Valóban gyereket vársz? Gyerekáldást?

- A gólyabácsit - morogta az őrmester, és a fülébe piszkált -, aki így bekapta a legyet, az várhatja a redves, nagy gólyabácsit.

- Fene bele, ezzel kellene kezdeni - legyintett nagyvonalúan a fehérhajú Józsa Bálint -, megértem még talán az emberi szót. Ibikém, hogy akarod? Mit szólsz hozzá, elvegyelek feleségül?

- Bánja is ű, csak apja legyen a gyerekinek.

Ettől a lány előbb elsápadt, aztán lángba borult, még szürkületben is jól látszottak eltorzult arcvonásai.

- Nem, nem, mégsem akarom - sikoltozta, és kétségbeesve a csatorna partjára szaladt.

Az őrmester utána iramodott.

Fillér Gábor idegesen járt fel s alá az irodájában. Fiára és a feleségére gondolt: mi lehet velük a faluban? A sok cigarettázástól dohányszagú lett az egyenruhája, érezte, hogy a pórusaiból is az árad. Legszívesebben felpattant volna a hátaslovára, hogy hazavágtasson, megnézze az övéit és megölelhesse Erzsikét! A szolgálat azonban parancsolt. Kiszáradt a torka, a szája kicserepesedett, s tehetetlenül kering a kis helyen, tenyerébe csapkodott az öklével. Aztán arra gondolt, megkeresi az öccsét, és a családját, közéjük telepszik, megkínálja Bandit egy cigarettával, nyugodtan telik az idő, mint amikor még cselédkedtek, s újságpapírba dörzsölték a száraz faleveleket, szívták ám veszettül a gyorsan elparázsló készítményeket. Nem teheti, tiltja a szabályzat, a táborparancsnok nem kivételezhet, se rendőrrel, se fogollyal. Már így is sokat megengedett, s az előbb vált el a testvérétől.

A nyitott ablakon behallatszott Józsa úr sopánkodása is.

- Fene bele a fenébe! Fekete Attila biztosan meglékeli a cigányt, kezdődik a nemulass!

Fillér elhatározta, hogy véget vet az őrmester önkényeskedéseinek, különben nagyobb baj történik. Kilépett az ajtón, s rögtön meglátta a közelben gubbasztó patikust. Azt biztosan tudta, hogy az öreg nem követett el semmi szabálytalanságot. Hozzá fordult.

- Mi az ábra, sorstársam?

- Fene bele, parancsnok sorstárs, apa lettem.

- Ilyen hamar? Nem siette el?

- Nem tudtam róla eddig, most értesültem a várható örömökről.

- Segített valaki? - pöccintette odébb a csikkét.

- A fekete farizeus, ő az oka mindennek, ami csak rossz ezen a pusztán - húzódott a füstölgő csikk közelébe.

- Ha csak rajta múlna - motyogta a rendőr. - Hívja ide az öreg Sajtost! - s azzal sarkon fordult, Józsa úr pedig rávetette magát a cigarettavégre és átszellemült arccal eregette a füstöt.

Fillér megkereste Bari Ödönt, aki feszesen, de bűntudat nélkül állt előtte. Alattomosan másfelé nézett. Ami feltűnő volt rajta, most nem érződött az ital szaga, de változatlanul erős izzadságszag lengte körül, s állandóan a nadrágzsebébe nyúlkált.

- Másállapotos tőled Fekete Ibi, erről hogy adsz számot? - nézett erősen és haragosan a beosztottjára a törzsőrmester.

- Kinek kéne? Ű is cicázott, tartotta ám a farát.

- A következményekre gondoltál?

- Ük is ezt csinálták, amikor módjuk vót, most törlesztettem. Elkapom még egy-két fordulóra.

- Milyen alapon?

- Azon, hogy kőkemíny.

- Ez nem érv, hanem butaság.

- A kezemben a puska, más kussoljon, mert hasba lövöm! Ez a tiszta beszíd.

- Zagyvaság inkább, nem gyilkosoknak születtünk.

- Mír? Te tán annyira tudod? Hisz a színedet se látjuk, osztán te mit csinálsz otthon, he?

- Sok összegyűlt a rovásodon. Nem vagy se helyettesnek, se rendőrnek való, hiába pártfogolnak a felettesek.

- Tán te az vagy? El ne higgyem mán! Csak azt hiszed magadrul! - köpött a lába elé -, mert rendet tartok helyetted!

- Alkalmatlan vagy a szolgálatra, leváltalak!

- Kisfiú vagy te ahhoz a Kun Sándor engedélye nélkül. A testvíreddel fújsz egy követ, de ráfáztok. Ezeket irtani kell, mint a poloskákat, hogy ne szaporodjanak - a csizmája sarkával szétdörzsölte a földet és dühösen toppantott. - Ki marad melletted? Az ellensígben bízol, a kulákok szekerét toló testvíredben?

- Neki helyén van a feje és a szíve.

- Büntetőtábor ez, kemíny kéz kell hozzá! Vagy te is elárulsz bennünket? Módos lyány vót a felesíged, nem véletlenül ajnározod ezeket a rohadtakat: közéjük való vagy! Oda kerülsz, gondoskodok rúla, Kun elvtársnak jelentem, ű majd intézkedik, de nem teszed zsebre.

- Előbb még tisztázunk valamit - mondta Fillér rendőr és intett a nyomoréknak. - Jöjjön ide!

Sajtos Flórián közelebb csúszkált. Az igyekezetében nagy feje megizzadt, ruhája koszos és szakadozott volt, félelmében a rendőrök fölé nézett.

- Hivatott, parancsnok sorstárs, de én ártatlan vagyok, nem csináltam semmit, nagykereskedésem se volt kérem alázattal, összeesküvésben sem vettem részt soha, engem csupán szimpátiából juttattak ide.

- Ne vartyogj annyit!

- Nem szeretném, ha merő tévedésből ütnének agyon, még dolgozni is hajlandó leszek ezentúl - hadarta idős Sajtos.

- Mennyi a pontos idő? Nézze meg! - mordult rá fenyegetően Fillér Gábor.

A boltos megszokott mozdulattal nyúlt az aranyórájáért, de félúton megdermedt a keze, s tétován a cigányra emelte tekintetét.

- Nem tudom, kérem, abszolúte nem tudom.

- Hogy-hogy? - fordult hozzá a törzsőrmester. - Maga nem tudná?

- Nincsen órám.

- De volt! Egy szép kis arany zsebóra.

- No hiszen, voltra nem ad a zsidó - verejtékezett kínjában a nyomorék és a kabátujjával törölgette a homlokát.

- Elég a köntörfalazásból! Hová lett az aranyórája?

- Elhagyta - vágott közbe az őrmester -, mit vacakolsz azzal a semmiséggel, mikor itt fontosabb dolgok vannak?

- Honnan tudod, te mindenben ilyen biztos vagy?

- Láttam, fusson ki a két szemem, ha nem igaz!

- Te meg megtaláltad?

- Pontosan ez történt. Majd bolond lettem vóna visszaadni.

- Igazán? - meredt a törzsőrmester Sajtos Flóriánra, akinek félelmében lúdbőrözött a háta.

- Ajándékba adtam Bari sorstársnak.

- Talán annyira szereti, vagy kimondottan a fiúkért van oda?

- Megígérte, hogy én leszek a boltos, meg a fejszenyeleket is árusíthatjuk, kérem alázattal.

- Elmehet - intett Fillér, s a jobb napokat látott vaskereskedő hihetetlen gyorsasággal került távolabbra.

- Ez a tényállás, visszaéltél a hatalommal.

- Csak azt csináltam, amit a fejesek a kitelepítíseknél, s még örülhetett is ez a majom, hogy majd újra a pult mögött ugrálhat - tajtékzott a cigány, és ujjával megfenyegette a felettesét. - Azt hiszed, tán olyan sokáig legénykedhetsz és sokáig eltűrjük, hogy cukorkát szopogassál? Az ellensígedhez húzol, kimutattad mán a fogad fehérjit. Az ellensíg meg ellensíg, minek etessük űket? Van ám másnak is gógyija, azt hiszed, éngem a gólya kőtött? Mi? Jelentettem Kun elvtársnak, miket művelsz itt, pedig egíszen másképp kéne, az én kezem alatt megtanulnák szeretni a magyarok istenit, ez hétszentsíg - toppantott ismét az őrmester. - Gatyába ráznám űket percek alatt, hiszen még az íletet sem érdemlik meg, nemhogy a kedvükben járjunk. Igaz, he? Aki Rákosi elvtársat nem szereti, az olyan minek lílegezzen, mer aki nem szereti, az nem is tiszteli, és nem követi, hát még bennünket? Akkor inkább ne legyen közöttünk.

- Más az ábra - emelte meg a hangját Fillér is, a kezét meg szétcsapta maga előtt. - Hitványságokat lotyogsz.

- Mír? Mert jobban csinálom nálad? Nem kell itten bajlódni a pízzel, fizetíssel, az csak burzsuá csökevíny. Napjában egyszer adunk enni, a kefélíst is megtiltjuk nekik, akiket kijelölünk, azoknak majd mi csinálunk gyereket, nem vész kárba az energiánk, mert a táborban felneveltetjük űket. Ha meg szökni akarnak, akkor kampec... Mire való az, hogy kályhát ípítsenek, kornyikáljanak? Aki gönye, hadd hulljon! Nekünk tesz szívességet.

- Ilyen marhaságokat honnan szedel?

- A főparancsnok nem ezt mondta. Megdicsért, hogy a forradalom igazi katonájaként mindenkire figyelek és jelentem, ami ártalmas.

- Te a Kun elvtárs seggdugója vagy, és budi van a szád helyén - vörösödött el az elöljáró, s ellentmondást nem tűrően folytatta: - Leléphetsz, itt alaposan leszerepeltél.

- Te is. Azt ne hidd mán, hogy kitüntetnek! - fordult el mérgesen Bari Ödön, egyenesen a falusi rendőrőrsre tartott, hogy a parancsnokát feljelentse, de még visszakiáltotta: - Kun elvtárs a telefonomra vár, hogy kitörhesse a nyakadat!

Fillér Gábor tenyere hirtelen megnedvesedett.

"Erre legalább pontot tettem - gondolta dühösen, és a levegőbe csápolt. - Csinálhat a főparancsnok, amit akar, ide ugyan ez vissza nem pofátlankodik."

Az őrs előtt tétovázott még jóideig, körmére égett a cigaretta. Az istállóból elővezette a lovát, s felnyergelte.

"Ezek a kutyaháziak nem érdemlik meg, hogy miattuk bajba kerültem - gondolta. - Nem halt bele csecses Ibi, hogy hanyatt lökte az őrmester. Én meg elhamarkodtam a döntést. A jelentésben a tényeket azért megírom, nehogy bűnbaknak tekintsenek."

A bajuszos Szabó őrmester közeledett.

- Törzsőrmester bajtárs, kérek engedélyt jelenteni.

- Jelentsen.

- Meghozták a vacsorát.

- Akkor kolompoljanak, utána létszámellenőrzés és takarodó.

- Értettem.

Fillér rendőr a faluba vágtatott. A Major-ház előtt ugrott le a lováról, a kantárszíjat a kovácsműhely előtti oszlophoz kötötte, s belépett a kis kapun. Jószágot sehol sem látott, a padlás lesöpörve, kifosztva, az ajtaja leszakítva lógott, az ólak üresek, még a tyúkoknak is nyoma veszett. A bibliás Major Istvánné már tekintetében viselte a fájdalmat, mély ráncok szabdalták az arcát. Nehéz mozdulattal simította meg a homlokát, fekete kendőjét feljebb tolta, a fáradságtól rogyadozott, ahogy a váratlan látogató elé állt az üres és elhanyagolt udvaron.

- Jaj, istenem, csak nincs valami bajotok? - s tenyerével a szájára csapott.

- Hol vannak a lovak? - kérdezte a rendőr a pókhálós istállóban.

- Megette a beszolgáltatás.

- Hol vannak a tehenek?

- Megette az adó.

- Az aprójószágok?

- Éhen döglöttek, nem olyan szívósak, mint mi.

- A szekerek, a szerszámok?

- Megették a bírságok és a kamatok. Sohasem tudom, hogy mikor és miért jöttök foglalni, azért, mert kulák vagyok, vagy kurva, vagy kofa? Vagy csak azért, mert élek? Vagy így szórakoztok? Vajon ki árulja el ezt nekem?

- A bútorok? - nézett szét az üres szobákban.

- Megette a végrehajtó.

- Apósom gyárba jár?

- Oda. Vagy a bánya, vagy a gyár, nincs más választás, vagy inkább a föld alá igyekezzék az emberfia? - kötötte meg kendőjét az álla alatt. - Menekülnénk mi a sorsunk elől, de lehetetlen.

- Magukon sem sok hús maradt - mondta megértően.

- Szegények vagyunk, mint a templom egere - szólt komoran a hajlott hátú Majorné, s tördelte a kezét. - Mi következhet még ránk, hatalmas uram?

- Adó, az temeti el magukat.

Az asszony szeméből kijött a könnye.

- A férjem Pestre kényszerült, Terikééket internáltátok, meddig öltök még engem is? Fussak világgá? Akasszam fel magam? Talán az is könnyebb lenne, mint így tengődni, őrizni ezt az üres házat. Édes istenkém, kinek és minek? Nem mondanád meg? Legalább elhurcoltatok volna minket is, ott lehetnék a kisunokámmal, az is több nyugalmat adna.

- A törvényt nem én szabom meg - mondta Fillér restelkedve, és a szíve megdobbant hevesen -, de alkalmazom!

- És erre van törvény? Miféle törvény az, kifélék csinálják, hogy egy betűvetéssel megölik a másikát, koldussá teszik? Ez neked törvény?

- Nem a maga esze szerint való, ezért csak azt mondom, hogy vigye tsz-be a földet, s könnyebbül a sorsuk.

- Nem kellünk a tszcs-be, Csordás elnöknek büdös, aki nem kommunista, nem kellünk már az égben sem, nincs olyan szerencsénk! - fulladt el a kicsi, mély hangú, riadt asszony, és kifakult ruhájával a szeméhez kapott. - Réziék hogy vannak, azt megkérdezhetem tőled? Minket mikor internáltok? A drága kisunokám él még? - csuklott sírásba a hangja -, biztosan szükséget lát.

- Jól vannak.

- Hála istennek, ő legalább gondot visel rájuk - s elnehezült zokogásától már nem tudott többet szólni.

A törzsőrmester megalázva távozott.

"Esztelenség - gondolta a porba verten. - A rendőr intézkedik, parancsol, különben kinevetik, hát keménységgel védi a tekintélyét, de micsoda tekintély a miénk? S mitől van, az ilyen törvényektől?

A felelősség nem az én dolgom, az okoskodás sem, végrehajtom a parancsot, s alhatok nyugodtan. A feljebbvalóim döntenek, ők nyugtalankodjanak. Az anyósomékért sem kell tartanom a hátam, megkapták a fejadagjukat alaposan."

A Fő tér üzleteiben Csepel motorkerékpárokat kínáltak, kordbársony, lódenkabátokat, lötyögős, gyűrődő pantallókat, s vastag gumitalpú cipőket. A tanácsháza előtt színpadot ácsoltak, nótaénekesek érkeztek a faluba. A kenyérbolt olyan üres volt, mintha nem is üzemelne.

- Ez kell ide, muzsikaszó, vakulj magyar! - mondta magának gúnyosan, és mérgében leköpte a fatörzsre szegelt plakátot. - Nem számít már se a tegnap, se a holnap.

A terebélyes Fő teret hatalmas gesztenyefák övezték, a vastag fatörzsek, erős fakoronák elrejtették a büdös kis budit a kövesút és a tanácsháza között, s lombhullató bokrokkal, cserjékkel takarták. A sárga nyárvégi délutánok után most szürke és nyomasztó ég borult rájuk, érződött már a levegőben a közelgő vihar és eső szaga. Bugris kis üzletek lapultak a kövesút oldalán, ami egy ormótlan négyszöget futott be úgy, hogy öt faluba ágazott el innen az út. A Józsa Bálinttól elsajátított patika nyitva tartott, a parányi kenyérbolt is, előtte már kora délután feltűntek a falubeliek, hogy másnap reggel kenyérhez jussanak. Tilos volt gyülekezniük napközben, csak a sötétség leple alatt taposhatták egymást a betonon, s ahogy megpillantották a lovagoló rendőr törzsőrmestert, szétszóródtak a fák és a bokrok közé, akiknek arra is futotta, azok benyomultak a Fényesbe, vagy a talponállóba fordultak, s itták a szalmából készített savanyú borokat.

"Még szerencse, hogy Zsóka nincs közöttük - gondolta a rendőr -, különben szégyenkezhetnék előtte, hogy lóháton parádézok. Pedig ő is sorba áll, máshogyan nem juthat kenyérhez, és olyankor egyedül marad éjszakákra Gáborka. Nem csoda, ha félnek még a légyzúgástól is."

Fillér törzsőrmester arra nézett éppen, a talponálló ajtaja nyitva tátongott, csalogatta a vendégeket. Bent felgyújtották a villanyt. Lelkesen, mint az éberség megtestesítője ellenőrizhetné a kocsmázókat, de potyaitalra nem kívánkozott, elkerülte a kocsmát, ne pletykáljanak róla, ne dörgölődzenek hozzá, s egy-két pohárka ital elfogadásáért ne várják tőle, hogy alkalomadtán szemet hunyjon. A tagbaszakadt Jós Sándor lecövekelt az ajtóban.

Odébb, a lehúzott, rozsdás vasredőny mögött korábban cukrászda csillogott, de lakatot tettek rá, mint a lóherélő apósa kovácsműhelyére. Becsukott a kerékpár és gumijavító is, nehogy kizsákmányolja a falut. Az egyik sarkon épült meg a mozi, előterében tökmagot, napraforgót, savanyú cukorkát és ártézi vízzel készített málnát árultak, s már ott is égtek a villanyok. Szép lassan arra pillantott, s fanyar mosolyra görbült a szája, mert tudta jól, a mozit éppen Fekete Attila főhadnagy építtette boldogabb napjaiban. Most aztán mozizhat Kormón, ilyen előadást úgyse látott még az életben. Hamar lehervadt azonban a törzsőrmester kedve, mosolyát is megölte a gondolat, mert a kövesút mellett, kicsivel a mozi mögött egy mutatós, kőoszlopos és drótkerítéses házban géppisztolyos, zöld tányérsapkás ávéhás katonák posztoltak, megtermett farkaskutyákkal jártak. Hírük-hamvuk se volt erre korábban, de a közeli kitelepítőtáborok ellenőrzésére a faluba települtek. Ezen aztán már nem tudott nevetni.

Eleredt az eső. A szürke és puha szomorúságban - állandóságban az utcák sárrá, latyakká változtak, az árokpartok akácfái megfeketedtek, teleszívták magukat nedvességgel. Üresnek, lehangolónak tűnt a tér is, mintha meghalt volna. Hirtelen úgy érezte, mintha üres, halott faluba tévedt volna.