Esett az eső. A hosszú, aszályos nyár, a kellemes vénasszonyok nyara úgy elmúlt, mint egy jóízű délután, csak emlékeikben őrizték még a fehér ragyogást.

Aratták a rizst. Emberfeletti küzdelem volt, de a hasznosság látszatát megőrizve. A rendőrök gumírozott esőkabátjukba burkolóztak, topogtak a sáros, széljárta gát tetején, a nedvesség, a szemerkélő eső ellen mozgással védekeztek. A táborlakók bokáig, néhol térdig gázoltak a sárban, kínos lassúsággal dolgoztak, ázottan, csapzottan vonszolták magukat előre, a rizskévéket a sárszánkóra hányták, a lovak és a bivalyok kínlódva húzták el a gát széléhez, ahol szekérre rakták a termést és vihették tovább. Fillér Bandi ötlete bevált, a vaslemez nem süllyedt el, s nem kellett ölben hordaniuk a vizes rizskévéket. Senki se szólt, az erő a hajladozáshoz kellett, a sárdagasztáshoz, a monoton és izomláztól fájó mozdulatok újratermeléséhez. Vánszorogtak és minden pillanatban azt várták, hogy befejeztetik velük a munkát, mehetnek vissza a büdös ólba, ahol legalább nem esik az eső, összezsúfolódhatnak és nem dideregnek annyira.

A kovácssegéd el-elnézegette a feleségét, s egyre szomorúbb lett. Tudta jól, hogy mennyire szenved, fogy, de büszkeségből sem panaszkodik, inkább megszakad, naphosszat hallgat, koraesténként megöleli Bandikát, egészen az ölébe húzza, mintha testével akarná védeni a nem látható ellenségtől.

Éjszakánként felriadva azt is észreveszi, hogy Terike sír, meg-megrándul és hüppög.

- Mi bajod? Miért sírsz?

- Rosszat álmodtam, már megint anyukáékkal kínlódtam.

Olyankor hiába simogatja, összehúzódik, nem szól többet, elrejti a zokogását a földszínű párnába.

"Nem ezt érdemelné - gondolta magát emésztve -, nem is ezt akartam. Szép lányként, mindig tisztán, mutatósan öltözött, a legények körüludvarolták, de ő engem választott. Ha sejtem, hogy mennyi baj zúdul ránk, talán el sem veszem, ne szenvedjen miattam.

Ennyit ér a két kezem? Major István mindig azt hajtogatta, az első perctől kezdve, ahogy a műhelyébe kerültem: - Fiam, a kezed aranyat ér, kár cselédeskedned, akinek az isten talentumot ad, az használja is. Hozzásegítelek. - Tartotta a szavát. Rámragadt a mesterség, és azt hittem, hogy nevetve eligazodok az életben. Így sikerült. Nagyra láttam? Ugyan már, csak ami a magam fajtájának dukál, amit a két kezemmel megérdemeltem, másért elvenni sohasem akartam, és csak annyit elérni, lássam az értelmét, nem hiába emelgettem a nagykalapácsot. Örültem, amikor a gazdagoktól elszedtük a vagyont, a jó, zsíros földeket, s az állam gondjaira bízhattuk, az biztosan nem akar velünk, kisemberekkel kibabrálni. Apósomra megharagudtam, mert feketére festette az eget: - Nem jó az, hogy mindenki egy nótát fúj. Hagyni kellene a kisiparosokat, a mesterembereket a saját odújukban boldogulni, az se olyan nagy tragédia, hogy a házaknál jószágokat tartanak, inkább tele legyen a csűr, mint átfújja a szél, ki mihez ért, csinálja csak szíve szerint, ne azt lesse, hogy gondolkozzanak helyette és gondoskodjanak róla!

Haragudtam, hogy a fészkes fenébe ne! A falu titkárának az apósa ilyeneket terjeszt? Miért fél attól, miért fáj az neki, hogy mi porciózzuk a falatokat? A javát keressük mindenkinek, nem lehet hiba. Mégis lett, naná, de mekkora!

A szövetkezést se akarták, pedig hányszor köhögtem a gyűléseken, hogy közösen könnyebb gazdálkodni, nem üt akkorát a természet sem a gazdán, felolvastam az újságokból, legalább azokra füleljenek, ha már bennem kételkednek! Mind magában bízott, mintha Góliát lenne. Csordás elvtárs csak a cselédháziakat tudta megagitálni, mert ők aztán semmire sem jutottak az új földdel, termett is, meg nem is, bevetették, meg nem is. A többség dehogy lépett a téeszbe, inkább fizette az adót, káromkodott, leszedte a csillagos eget, aztán megokosodott, vonatra ült, és városi munkás lett. Ők sem azt érdemelték.

Minek tettem le kezemből a nagykalapácsot, ha ez a vége? Csaptam volna a képükbe! Kinek a képébe, ha én azt tudnám? Megjártam a pódiumot, s mit szóljon az, aki a közelébe se került? Azt gondolhatja rólam, én vagyok, aki a beszolgáltatást, a jegyrendszert, a nincstelenséget, a feljelentgetéseket a falura zúdította, a kitelepítéseket kifundálta?

Milyen egyszerűnek tűnt elejiben? Megszüntettük a kizsákmányolást, kézbe vettük a gyeplőt, magunknak építjük az országot, nem a reakciósoknak, s mindőnknek egyformán jut a tortából. Tölcsérrel töltöttük egymás fejébe az öntudatot, ha akartuk, ha nem. Nekem túlcsordult. Nem tudok taposni, hazudni és henyélni. A cigány mennyivel jobb? Ki mérheti azokat a károkat, erkölcsi veszteségeket, amelyeket a Bari-félék okoznak?

Az összefüggéseket sem látom, hogy ítélkezzek? Mindenkit mégsem zártak szögesdrót mögé. Talán magasabb szempontok alapján döntötte el a legfelsőbb vezetés a kitelepítést? Én viszont rosszindulatból kerültem a korpa közé. S mi derült ki? Nem a szentek gyülekezete ez, de mind nem is összeesküvő, nem a reakció beépített ügynöke, nem kém, ahhoz túlságosan sokan gyűltünk össze. Itt aztán nem vétünk a politika ellen.

Megint elkalandoztam - döbbent meg riadtan, és leeresztette a földre kaszáját -, pedig azon járhatna az eszem, hogy könnyítsek a családomon, kedveseimen, hogy óvhatnám meg őket a betegségektől, a tetvektől és a patkányoktól."

A nyomasztóan szürke égből csendes eső hullott, elkomorult, védtelenné vált a határ, szinte kihaltnak, üresnek tetszett, kopaszabbnak a fák, a csatornaparti nád megritkult, alsó levelei barnára zsugorodtak.

A kovácssegéd feleségére pillantott, szerette volna felvidítani, erősen gondolkodott, de semmi olyan nem jutott eszibe. Kis idő múlva elcsapongott.

"Kik csinálják ezt velünk, ugyan miféle emberek? - gondolta. - Engem akkor sem tudnak megtörni. A fajtámat szolgálni csak tisztán szabad, és igazul mérni a szót. Hány ember csapódott be? Talán az egész ország. És kinek a bűne, Rákosi bűne csupán? Szentnek hittem, aki mindent tud, mindent előre lát, tévedhetetlen, de aki a népbe tapos, más aljasságot is elkövethet ellene. Vagy az egész párt tévedett? Az mégsem lehet, nekem azt mondták: Fillér elvtárs, itt minden úgy történik, ahogy mi akarjuk, semmi sincs a tudomásunk nélkül. Hát ezt fáinul megcsinálták, tanítani se lehetne szebben - harapta meg keskeny ajkát mérgében, és a gombócot újra érezte a torkában.

A bátyám nem lát a szemitül. Elhiszi, hogy valahányan, akiket ide tereltek, vétkesek? Hiszen engem jobban ismer, mint Kun Sándort, vagy csak félti az irháját? A baleset után kezeltek beszámíthatatlanként, a Csordás elvtárs látogatása után, azt akarták, hogy ujjal mutogassak a gazdagokra: te voltál, meg te, meg te is... ide a vagyonodat! Aljasságokat vegyek magamra? Nem, azt soha.

Mire jó ez a tábor? Elpusztít, megnevel, elhiteti, hogy éppen azt akarom, amit a kitelepítők akarnak? Ez nem megoldás. Itt mindent fejjel lefelé fordítottak, s a mellüket döngetik néhányan, mintha ebből ítéletnapig megélhetnének. Hiába papoltam én is a szépről, a jóról, azt látták, hogy seperjük már megint a padlásokat, jegyre mérjük az élelmet, s húzhatják az életüket kínnal-keservvel, de messzire soha nem érnek, talán két krumplival több kerül az asztalukra, hát annyiért érdemes?

Akiknek nem tetszik, táborba velük: a véleménynyilvánítások fölöslegesek, minek locsogjanak fűnek-fának, elszedjük a cókmókjukat, irány a vagonokba. És akik innen megszabadulnak, talán majd hálaimákat rebegnek? Egyszer ezekből a gyerkőcökből is vezetők válnak" - gondolta túlcsorduló keserűséggel.

Hirtelen eszébe ötlött egy bugyuta rigmus, amelyet Major Istvántól hallott: - Szeresd a pénzt, mert más is éhes, ezzel is a békét véded - súgta halkan a Terike fülébe.

A felesége felegyenesedett, kézfejével megtörölte az arcát, sárpettyek maszatolódtak el rajta. Önkéntelenül elmosolyodott, ám kicsivel később sírásra görbült a szája.

- Szegény édesapámék, hogy élhetnek?

- Ahogy eddig - suttogta titokzatosan.

- Honnan tudod?

- A legjobb helyről. Apósom Pesten dolgozik.

- Édesanyám?

- Őrzi a házat.

- Hála istennek, édes uracskám - suttogta Rézi meleg, elfátyolosodott hangon, gyorsan lehajolt a munkához, és a szeméből kiesett a könnye.

Mellette ifjú Sajtos Flóriánné nyiszálta a rizst, és a deszkavékony asszony olyan hónaljszagot árasztott, hogy elviselhetetlennek tűnt. Szokatlanul csendes volt. Keze-lába sajgott, a dereka és a combja élesen szúrt minden mozdulattól, a háta majd beszakadt, már mindenütt rizstáblákat látott, azt hitte, hogy káprázik a szeme, szédelgett a fáradtságtól, legszívesebben lerogyott volna a sárba, de kényszerítette magát, hogy a puffadt kezével és az eldeformálódott ujjaival markolja a sarlót. A sebekre, a hólyagokra sem vigyázhatott, mert nem akarta, hogy éppen most gyengélkedjék.

"Ez a meghűlés sem kedvező - gondolta -, köhöghet a pusztán, nem elég az izzadtságszagú hónalja, a kutyák véletlenül sem tévesztik el a nyomát. Az eső is most hull, de már semmivel sem törődik, csak egyszer még megvirradjon, s annyi ereje maradjon, hogy a sínekig eljuthasson! Azt se bánja, ha elkapják és agyonverik, vagy megerőszakolják, de innen meglép, vagy felköti magát egy fára. Undorodott mindentől, mindenkitől, a férjétől főleg, foghegyről beszélt vele, az apósát se sajnálta különösebben, a csúszó-mászó üzletelőt, akinek a lakhelyváltoztatását köszönhették, a csuda nagy eszének, feketéző hajlamainak. Önmagától is undorodott, hogy nem fürödhet naponként, nincs egy üveg kölnije sem, hetekig ruhát se cserélhet, bolha- és tetűcsípésektől vöröslik a bőre. A fogát nem mosta, vattát se tud szerezni, a körmei letöredeztek, feketealjúak, nincs szappan a mosáshoz, a mosakodáshoz, pedig a férfiakat is állandóan csutakolhatná.

Ez a nyimnyám alak meg - a férjére nézett -, nem tud rajtam segíteni. Nincs semmi férfiassága, határozottsága, inkább gyerekes, de azzal semmire se megyünk, úgy a sárba tapossák, hogy palacsinta se marad belőle." - Megnyalta a szája szélét, az arcáról szerette volna letörölni az esőcseppeket, már-már emelte a keze fejét, de eszébe jutott, hogy csupa sár és maszat, a ruhájának ujja is vizes, lucskos, sáros már könyékig, kínjában inkább grimaszt vágott, majd felcsapta fejét, az arcát odatartotta a szemerkélő esőnek, a sarlót a földre lökte, s állt ott dühösen, mintha az lenne az egyetlen dolga.

A kacor-király közelben gubbasztott a gát tetején, a viharkabát csuklyájába takarta az arcát, s ázott bajusza lekonyult. Ahogy észrevette a Sajtosné konok, dacos mozdulatát, a mutatóujjával a halántéka irányába bökött, de nem szólt, Flórián viszont rögtön ott termett, megrázta a felesége vállát, s mérgesen sziszegte.

- Ne csináld a cirkuszt, mert megjárod!

- Hogyan? Nem kapok vacsorát, vagy édesgyökeret? - tette csípőre a kezét a cérnavékony asszony. - Frászt a pofájukba!

- Eszednél vagy? Attól csúnyább dolog is megeshet.

- Velem? Akinek a férje bevágódott az őrmesternél? Tehetnek egy szívességet, ha hagyom - váratlanul előre hajolt és a fenekét mutatta Szabó őrmesternek.

- Nincs itt Bari sorstárs, elnyelte a föld - mondta lehangolódva Flóri.

- Ilyen csoda nincsen, mire felébredünk, már újra rágja a húsunkat, abban az istállóban nevelték, amelyikben vérrel írták a nevünket.

- Szándékosan keversz bajba? Mit mondok majd, megkergült a feleségem, agyára ment a jólét? - tüsszentései megszakították a kérdéseit.

- Amit akarsz, nem vagy te olyan buta fiú, még azt is megérem, hogy rendőr leszel és a saját apádat ütlegeled. Vagy mit akar tőled a cigány, jósol esténként, a csodálatos, piros jövőről magyaráz? Olyan buta libának tartol, hogy csak gágogok, gágogok, mert abban telik a kedvem? Várjál csak, szerzek olyan meglepetést, hogy kapkodod a fejedet!

- Csillapodj már, hiszen figyelnek - rázta meg újra erősen hitvesét, és nem tudta, hogy mitévő legyen, ha tovább makacskodik az asszony -, inkább estére hisztizzél! A végén még neked is szétnyomják a tojástartódat.

- Azt ám, a frászt! - Kis híján a férjének esett, de hirtelen megkeményedtek arcvonásai, s a pattanások ragyaként dudorodtak elő. Eltorzult arca jól sejtette, minden erejével arra koncentrál, hogy nyugodtnak, alázatosnak látsszék, már le is hajolt a sarlóért, újra tépte, nyiszálta a vizes rizsszálakat, de azért alattomosan felnézett a férjére, akinek ettől borsózni kezdett a háta.

"Aranytorkú Flórikám, csak egy napot várjál - gondolta fújtatva a fiatalasszony, miközben sebesen járt a keze, s dacból, méregből dolgozott -, levegőt se kapsz a meglepetésedben. Mosakodhatsz majd a cigány előtt: nem tudtam róla, dehogy sejtettem, még álmomban sem gondoltam, hogy képes meglépni, nem is értem, mi történhetett vele, megzavarhatta valami az eszét, talán megháborodott a patkányharapástól, vagy a kutyáktól fél? Ép ésszel nem vállalkozik ilyenekre, nem szereti ő a kalandot.

Jókora pofon lesz ez, énekes madaram, felébredhetsz tőle!"

Az eső változatlanul esett.

Nemes Áron hóna alá szorított egy-egy rizskévét, kezébe is egyet-egyet, s a pocsolyában gázolva igyekezett a sárszánkóhoz. Ahogy Flóriánhoz ért, megállt, kifújta magát, és mintha ízlelné a szavakat, ezt kérdezte:

- Mi van te használható ember? Hová lett a testvérkéd, a szép cigányfattyú? - azzal választ se várva, tovább cuppogott a sárban. Úgy mutatta, hogy nem zavarja az eső, a pocsolyatenger, bár átázott a ruhája, csinálta a dolgát, de olykor laposakat pislantott a rendőrökre, ám semmi kirívó hibát nem követett el. Lekötötte, elfoglalta magát a gondolataival.

"Uram, csak egyszer szabaduljak meg innét, esküszöm, meg sem állok hetedhét határig, mindegy, milyen sorsom lesz idegenben, de legalább nem látom, hogy prédára lökték ezt az országot, ezt a szerencsétlen népet, cigányok és zsidók kezére bízták, analfabéták és bunkófejűek dirigálnak - gondolta. - Ezek egymást is harapdálják, jelentgetik, erre megy el az idejük, nem a munkára. Azt hiszik, hogy az öntudatot marhavagonokban szállíthatják az oroszoktól, s akinek még nincs elég, annak kimérnek fél kilót, és akkor már nem éhes, az éljenzéstől, a tapsolástól jól lakik. Uram-istenem, bocsásd meg nékem, de igazán jól esik erre gondolnom: miért lehetnének ők nálunk okosabbak, miért csinálhatnák jobban, mint ahogy mi csináltuk? Azt hiszik, az államosítással mindent megoldottak? Összecsapták, összerabolták az értékeket, koldussá tették az embereket, most már mind élmunkás és sztahanovista lehet és epedve várja, végre jöjjön már a szövetkezet, az állami vállalat, mert csak ott dolgozhat lelkiismeretesen? A sajtófélórák is hiányoznak a munkakezdéseknél, mert öntudat nélkül milyen a termelés?

Azt hitték, hogy karikással összecsördítik a kondát, s minden malac ugyanúgy gyarapodik, mint a saját óljában? Nem zavarja a másik nagyobb étvágya, s hogy megharapja a közeledőt? Lemondtak az emberi jó tulajdonságokról, az egyéni felelősséget elmaszatolták, még az ágyba is kollektíven bújnak. Nagy élvezet. A világról nem vesznek tudomást, leengedték a vasfüggönyöket, mindent maguk akarnak kitalálni és előállítani, akinek meg nem tetszik, mars a hűvösre! Fegyveresek posztolnak az ajtók előtt, a nép vagyonát védelmezik a néptől. A táborosdinak is örülhetünk, uram, hiszen lehetetlen, hogy ne tudna róla ország-világ, láthatják a nagyfalon túl is, erre ilyen a széljárás. Ennél jobban még mi sem csinálhatnánk, nem kell, hogy ártsunk a vörösöknek, vágják ők a fát maguk alatt, a Rákosi Manó kőtáblájára vésett parancsolatokkal, meg a grúz bakkecske bakugrásaival.

Telelöttyintették a börtönöket. Beöltöztették azt a rengeteg katonát, mintha szükség lenne itt a hadseregre, mikor vigyáznak ránk az ideiglenesen itt tartózkodó oroszok. Pedig a katonáknak enniük kell, takarítani utánuk és a java korban estek ki a termelésből. Ki bírja őket eltartani, és miből? Háború után nincs tartalék, kérem alássan! Ráadásul minket is kivontak a forgalomból, nem kell az értékünk. Csak tovább ne vigyenek, uram! Szibéria hideg és komisz, s már idegyökereztünk, inkább a cigányt is elszívlelem, egyszer úgyis elütöm a bokáját, csak megmaradhassak! Istenem, annyit vétkeztem ellened, hogy talán nincs a számomra bocsánat, de ha mégis, ne hagyj el, segíts megmaradnom a hitemben, hogy lesz még feltámadás, a bűnösök meglakolnak, elnyerik a méltó jutalmukat! Mindegy, hogy kinek a kezéből. Ezeknek a vérük se tiszta, és nem őszinte. Mi is vétkeztünk ellened, a testvéri szeretet ellen, mert egymásra acsarkodtunk, nem a gonoszra, aki közben letiport bennünket, igaz magyarokat."

- Szótlan vagy - mondta Fekete Attila.

- Lelkiéletet éltem.

- Az nagyon hiányzik ide, az aztán igen.

- Megtisztultam tőle, szinte újjászülettem. Még énekelni is volna kedvem.

- Csak ne most, mert soha nem kapunk akkor levelet.

- Haha! Kitől kaphatnál? Hiszen még nem írhattál egy sort sem, akkor ki válaszoljon? Pius pápa? Különben a leveleket cenzúrázzák, vagy a sárba tapossák! Megfigyelik azokat, akiknek a levél szól, főleg arra kíváncsiak, kinek van rokona Nyugaton.

- Hiszen a fél ország itt van.

- Nem olyan nagy művészet, szervezés dolga az egész.

- Képesek arra?

- Miért ne lennének? Aki teheti, puhaseggű akar lenni, s nem a hősi munkáért kapkod. Még a gyerekeket is beszervezik, az aztán a csúcsteljesítmény, szülő figyeli a gyerekét, meg vicaverza, igazán szórakoztató. Szép csendesen majd tönkre mennek.

- Sokra értékeled őket - szólt némi gúnnyal hangjában a csupa sáros Fekete, ásított, s a lányához fordult. - Te, hogy érzed magad, Ibikém?

- Arról beszélhetnénk. Nincs már erőm, úgy érzem, mintha el akarna nyelni a sár, ez az átkozott eső tönkretesz, már a csontom is reszket, sebes a kezem, a cipőm szétázott. Mit gondol, édesapa, hogy érezhetem magamat? Ha ilyen a pokol, akkor én elkerülöm - csapkodta kezéről a latyakos sarat, mocskot, s a gát oldalát fürkészte, ahol Szabó őrmester őrködött. Az erősen pislogott, nem vette le a szemét a lányról. Szétnyitotta gumírozott esőkabátját, zsebkendőt halászott elő, s megtörölte az arcát csuklyája alatt. Majd széthúzta teljesen az esőkabát szárnyát és széles mozdulattal, mintha asszonyt ölelne, összezárta, közben a szeme majd kiguvadt. A lány értett a mozdulatokból, de annyira fáradt, egykedvű lett, hogy nem is pirult el, úgy érezte, a hideg és az eső ellenére egész teste lázban ég, minden mozdulatnál ezernyi tűszúrás éri, ettől már minden más jobb, minek a rátartisága, hanyatt fekszik, behunyja a szemét, percekig gyakorlatoznak rajta és kész, aztán már békén hagyják, csellenghet a konyhán, csipked a legjobb falatokból és már el is telt a nap. Akinek a rizsaratás kedvesebb, csinálja csak. Bolond lesz ő a sárban fetrengeni. Felkapta a fejét és a csupabajuszra meredt.

- Őrmester sorstárs - közeledett a rendőrhöz -, sose hagyjuk abba? Már a bugyim is tiszta víz.

- Mitől? Vagy teli eresztetted?

- Ne találgassa, még megerőlteti magát! - mondta halkabban a lány, a többiektől elfordulva.

- Rajtad azt se bánnám. Értve?

- Rosszul esne az valakinek, és még az orrunkra koppintana, pedig én nem is igen bánnám. Azt szeretem magában, hogy olyan rámenős.

- Hol van ő már? - igazította meg vizes csuklyáját az őr -, átvettem a posztját, ami néki járt, azt én sem vetem meg. Értel a szóból?

- Érthetek éppen.

- Hol akarsz dolgozni?

- Sehol. Legfeljebb az ágyban.

- Eredj akkor a konyhára! Odahelyezlek.

- Máris?

- Én meg kísérlek, mert a fogoly a tábor területén kívül felügyelet nélkül nem tartózkodhat. Hé - intett a másik, mongol képű őrszemnek -, vigyázz rájuk! Ha meg nagyon esik, behajthatod őket az ólba, mielőtt összeszarják magukat a gyönyörtől.

- Értettem őrmester bajtárs!

- Édesapa, a konyhára helyeztek dolgozni - mondta halkan a lány Fekete Attilának, ahogy visszafordult. - Már indulok is.

- Nem maradsz a szemem előtt? Még bajod esik.

- Ugyan édesapa, mire való ez? Ne olyat féltsen, ami már nincsen, ne tegye magát nevetségessé, mert mindjárt kap tőlem egy kisunokát.

- Nem az én bűnöm, nem az én szégyenem.

- Ezt most mellőzhetjük, ide nem illik a szentbeszéd. Majd bolond lennék a sarat dúrni, amikor jó meleg helyen lehetek - csapta fel a fejét a szép Ibi, s félve attól, hogy békára, vagy más vízi állatra léphet, lassan gázolt a csatornapart irányába, miközben halkan köhécselt.

- Ajjaj! Aztán el ne tévedjetek - vigyorgott Váradiné, de ahogy újra a pocsolyás talajra hajolt, elpárolgott a kedve, s lehangolódva hozzátette: - Ebben az időben kinek esne az jól?

- Alig várom, hogy enyhelyre bújhassak - reszketett Fillérné láthatóan egyfolytában. - Már csak egy kívánságom van: még egyszer harangszót hallani!

- Nem csinálom ezt sokáig - sziszegte ifjú Sajtos Flóriánné -, akármi legyek, ha csinálom.

- Elmégy Ibi után? - mosolygott kínjában az asszony, s hirtelen eszébe jutott az előző nyár, talán a harangszó említése hozta elő. A gabonaraktár bejáratához erősítve virágkoszorúk között két egyforma Rákosi kép mosolygott. A piros drapériával bevont kapun az egyik jelmondat: Éljen Rákosi Mátyás! A másik pedig: Éljenek az első beszolgáltatók! Mereven ültek férjével a szekéren, pisszenni se mertek, akkor már jól tudták, olyan étvágya van a fényképnek, hogy őket is befalná szőröstől-bőröstől. Gondoskodik is a védelmükről, mert ahogy a kövesútról a raktárhoz fordultak, láthatták a géppisztolyos, államvédelmis katonákat őrhelyükön. Akkor ő még azt hitte, nem lehet rosszabb a sorsuk, de tévedett, milyen szívesen visszacsinálná azokat az időket.

Váradinét sohasem érdekelte különösebben a világ, jómódba született, megtanulta, hogyan kell pénzt csinálni, gyarapítani a vagyont, másra még a családjára is, kevés ideje maradt. Az utóbbi évek azonban olyan kemény megpróbáltatásokat jelentettek a megtermett asszony számára, hogy tájékozódni kezdett, hiszen nem értette, miként olvadhatott el hirtelen hamar a gazdagságuk, ám ha már így történt, miért tették őket kuláklistára? Mindig a falu elejének számítottak, de miért lettek gyanúsak, számkivetettek? Pedig a munkájuknak éltek, bár semmi látszatja nem volt, mert ami megtermett, az ment az adóba, a beszolgáltatásba, s jó ideig azt hitték, ha összeszorítják a fogukat, összébb húzzák a nadrágszíjat, megfeszülnek, akkor előbb-utóbb értelme lesz, a tisztességes munkát nem lehet letagadni, elhallgatni, még akkor sem, ha parasztgazdák csinálják. Tévedtek.

Hiába talpaltak hajnaltól-napestig, csak az adósságuk és a nyomoruk nőtt. Rendre fizették az adót, ám hiába, újabb kivetéseket hárítottak rájuk, mintha valamilyen titokzatos gépezet arra várt volna, mikor fizeti Váradi Mihály a tartozását, mert azonnal érkezett az újabb felszólítás: ennyi, meg ennyi a pótadó, a büntetés, a kamat, a százalék, soha egy pillanatra sem szakadt meg a körforgás. Akkor gondolt rá először, ha mindenáron kibabrálnak velük, s a betevő falatot kiveszik a szájukból, minek lelkiismereteskedjenek tovább, törődjön a földdel a jófene! Kapóra jött a Sajtos Flórián üzlete, ahonnan korábban nagy tételekben vásárolt a gazdagparaszt família. Váradiné az ismerősöktől összehordta a fellelhető árut, a kényelmes Flóri lekocogott öreg teherautójukkal a faluba, kifizette a portékát és elnyelte az éjszaka.

Fillér Gábor hamar véget vetett ennek.

A gazdasszony akkor esett kétségbe igazán. Nem volt már teli a csűr, a kamrájában csak az egerek futkostak, az udvaron egyetlen egy árva jószág se téblábolt, de valamiből enniök kellett, fizetni a jegyre mért zsírért, az ágyneműt, az elrejtegetett értéktárgyait, majd a bútorait, potom kis összegekért vesztegette, pár kiló krumpliért, zacskó lisztért, de a férjének, a fiának és az apósának előteremtette a szűkös mindennapi betevő falatot. Csak akkor döbbent rá, hogy milyen áron, amikor már az ágyat is kihúzták a fejük alól, szalmazsákon aludtak, s lópokrócokkal takaróztak, a függönyök helyett csomagolópapír került az ablakokra, és a szobák csupasz falait belepték a pókhálók. Váradiné csutkatővel, száraz ganéval tüzelt a sparhelt alá, fel-felcsapódott a füst a kormos karikák között, a jobb napokon fehérre meszelt falat is bepiszkolta, de az asszony már régen nem törődött vele, örült, ha valamilyen gyors ételt kotyvaszthatott az övéinek, bár az egyre több erőfeszítésébe került. El-eltűnődött a múltján, amikor a gondot, a nélkülözést hírből sem ismerte. Annyira megzavarodott, hogy nem tudta, mihez kezdjen, vállalt volna bármilyen munkát, de a faluban nem talált, Csordás Mihály a szövetkezetből kiebrudalta még a középparasztokat is. Talán ha csipkéket, terítőket horgolt volna, akkor árul néhány krajcárt, de ahhoz nem értett, a parasztizálásban elnehezült a keze. A nyugalma és a türelme megkopott, legszívesebben elmenekült volna a szülőfalujából, de hová, úgy érezte, hogy nincs számára hely a földkerekségen.

Az öreg Váradi hallgatott. Napokig nem szólt egy mukkot sem. Még az unokája sertepeltése sem kötötte le, elbújt az udvar végibe, s csak olyankor került elő, amikor már az alváshoz készülődtek. Ha szólongatták, sokára kászálódott elő, zavarodottságában a lábát váltogatta, mint a vásott gyerek, akit csínytevésen kaptak. Leginkább az üres istálló körül ődöngött, ha meg szekérzörgés verte fel az utca csendjét, a kerítéshez bújt, a résein kukucskált a poroszkáló lovakra. Amikor meg a fia érkezett a szekerükkel, felágaskodott két tégladarabra, a kerítés tetején kihajolva figyelte közeledtét, sarkig nyitotta a nagykaput és kritikus pillantásokkal méregette a lovakat, lehajtotta-e őket a fia, milyen erőben vannak, sántít-e valamelyik? A kifogásnál is tüsténkedett, megveregette a lovak hátát, utánuk ment az ólba, s puha ronggyal dörzsölte le róluk a tajtékot.

- Jól van, na, ez a nap is eltelt, mégis élünk - morgott kedveskedőn és odabújt a lovak tomporához, majd sokáig simogatta fejüket.

Egyik este, amikor már Váradiné kiszedte tányérjukra a paprikáskrumplit, a fiatal gazda azt mondta: - El kell adnom a lovakat, nincs más választásom.

Az öreg félrenyelt, és fuldoklott, mire az unokája hátba verte, hogy szűnjön meg a kínlódása. Aztán szó nélkül kanalaztak tovább. Nagy csend nehezedett a szobára, csak a kanalak csörrentek. Egy sápadt villanyégő szórta a fényt rájuk, s úgy érezték, hogy az is fölösleges most, mert nem akarnak egymásra bámulni. Váratlanul Misike kiáltott fel.

- Ne add el a lovakat, nem akarom!

- Muszáj fiam, nem jókedvemben teszem.

- Miért muszáj? Te már erős vagy, nem parancsol néked senki, még nagyapám sem.

- Hallgass! Neked hallgass a neved, a teremburáját!

- Akkor se add el a lovakat! Papókám is szereti őket.

- Azt mondtam, hogy hallgass! - kelt ki magából tehetetlenségében a gazda és öklével a deszkából készült konyhai asztalra csapott. - Vagy pofon törüljelek?

Idős Váradi Mihály az unokájára nézett, s mutatóujját a szája elé emelte. Több hangos szó nem is volt azon az estén, csak a nyomott, lélekölő hangulat.

Ahogy a szalmazsákon elhevertek, a gyerek nagyapjához bújt, egészen az ölébe fúródott, érezte az öreg bagószagú leheletét, és az arcán lecsorgó könnyeit.

- Ugye te is sajnálod a lovakat? - szipogott. - Nékem igazán megmondhatod, nem árulom el, hogy azokat siratod.

- Sajnálom hát - suttogta és sokáig simogatta a Misike fejét. - Nocsak, nocsak, hogyne sajnálnám, hiszen velük kerestük a kenyerünket.

A lovak jó áron keltek el a vásárban, ám, amikor a passzust átíratták a Cserepesben, ott termett a végrehajtó, s tartotta a markát. Mire gatyás Váradi Mihály észhez tért a meglepődéstől, alig maradt pénze. A hirtelen méregtől szinte szederjessé vált a képe, a zöld, pörge kalapját lecsapta a lába elé, és azt ordibálta: - Most mondjátok rám, hogy kulák, hiszen nincsen lovam, nincsen gatyám!

- Ne hangoskodjon, jóember, mert ezért is adót sóznak a nyakába, vagy a bányába vitetik - csitította a vevő.

- Megyek én kényszer nélkül is, olyan jó és fasza gyerek vagyok - hajolt le a kalapjáért. Majd sarkon fordult, s a lovak helyett hazahúzta a szekerüket.

Misike lázasan feküdt. Az öregember elbújt az udvaron. A fiatal gazda kifújta magát a konyhában, s beljebb került a szalmazsákon fekvő fiához. Az inge alól egy átnedvesedett mézeskalácsból készült huszárt nyújtott neki. Vásárfiát.

- Maródi vagy nyáron is? - dörmögte kelletlenül.

A gyerek örült az ajándéknak, maga mellé fektette, s alig várta, hogy a nagyapjának megmutathassa! Az apja verejtékező homlokát törölgetve a feleségéhez fordult.

- A föld alá nem jönnek utánam, a bányába nem ér el a kezük. Így babrálok ki velük.

- Sötét az, meg mély - sóhajtott a párja -, és nincs rajta ablak.

- Emberek dolgoznak ott is.

- Azok.

- Amit más kibír, attól az én inam se reszket. A keresetemre meg nem teszik rá a kezüket, de nem ám, az anyjuk keservit.

- Velünk mi lesz? Hátunkra kötözzük talán a házat? - Számolgatta a maradék pénzt többször is. - Ha elmegyünk, ki tartja szemmel azt, ami a miénk volt? Ajjaj, hogy mindenükből kiforgattak!

- Arra keresztet vethetünk - harákolt kínjában a lomha mozgású gazda -, volt, nincs, a gazdag Váradiéknak bemondták a piros ultit. Elmarták a grabancunkat.

- Mi ne kapkodjuk el! Nehogy magunknak ártsunk, megteszik azt mások elég galádul - legyintett az asszony és a fiához hajolt. A homlokát tapogatta. - Te meg mit bágyadozol? Tán elcsapattad a hasadat? Meg a béled?

- A torkom fáj, nyelni sem tudok.

- Ajjaj! Gondolhattam volna! Dehogy lehet az ember lányának nyugalma ebben a bolondok házában.

- Pont a nyugalom hiányzik neked? Amikor lehetetlenné tettek, a falu szégyenévé? Fognom kell a vándortarisznyát, s világgá indulni, olyan, mintha koldulni mennék. Ezt se hittem magamról, hogy megérem.

- Nem lesz már könnyebb soha? - sóhajtott Váradiné, és a szalmazsákra terítette a lópokrócokat. - Egyremegy, hogy hol dolgozol, nincs erőnk a változtatásra, csak lefelé csúszunk.

- Nem az erőmön múlik, az még megmaradt - babrált egy viharlámpán a termetes gazda, majd szöget vert a falba, s arra akasztotta. - Tehetetlen vagyok. Mintha kiporcióznák az utamat, hogy a nagy semmire lyukadjak. Üres a markom, ajtók, kapuk bezáródtak előttem, már-már ott vagyok, hogy elindulok a padlásra.

- A semmiért erőlködünk, de nincs vége még!

- Azért. Kezet nem emelek magamra mégsem, meg másokra sem, pedig lehet, hogy azt várják, ne nekik kelljen nyakunkba lökni a hurkot. Ezektől kitelik az is.

- Ki segíthet rajtunk? Az ördög, az antikrisztus? Vagy már az se? Még a lelkemet is eladnám egy biztató szóért, de nem kell senkinek. A legutolsó féregnek különb a sorsa.

- Még a gyeplőszár se maradt meg.

- Ezért dolgoztam annyit? Azt hittem, ami az enyém, s a kerítésen belül van, az tényleg az enyim! De a ragyás antikrisztusát, most azt se tudom, hogy mitévő legyek. Mennyi teher rogyaszt még? Pedig ruháról, frizuráról, szórakozásról már régen lemondtam, füstös cigányasszonynak néznek az utcán, szégyellem kidugni az orromat is.

- Az elvtárs-uraknak virágzik itt a rét - morogta a gazda és a szekérhez ment. - Igaz, hogy labodát terem.

Idős Váradi Mihály ott ült fent a bakon. Egy ütött-kopott, kajla kalap volt a homlokába húzva, nagyra nőtt szakálla és szőrös arca szinte elrejtette a csillogó szemét. Hajlott háttal ült, és tökéletesen megfeledkezett a világról. Kezében az ostornyél, s oda-odacsapott - lovak helyett - a szekérrúdra...


Esett és esett. Szomorú lett a puszta, mint a temető. A hideg szél tette kíméletlenné az időt, gallyakat és fákat tördelt, átfújt a nedves ruhákon, fokozatosan hűlt le a levegő, meglátszott az emberek lehelete, s pár nap után már a fásultság jelei mutatkoztak rajtuk: nem lesz ennek vége soha többé. Most vált igazán lélekölővé a puszta. Sár, pocsolya mindenütt. Az elnyűtt lábbelik azonnal átáztak, a talpuk levált, beleragadt a sárba, köhögés, tüsszögés verte fel az ólat, begyújtották a sparheltot, füstölt irgalmatlanul a tákolmány, majdnem megfulladtak, ám hamarosan megjuhászkodott, tette a dolgát.

Hová tűnt már a madárfütty, a verébcsipogás? A zajokat is mintha felfogta volna a monoton eső. Még a farkaskutyák sem csaholtak. Csak az eső esett kíméletlenül és kitartóan. Néha valaki kiállt az istálló elé, sokáig kémlelte az eget, s ha lélegzett, akkor is, mintha esőt szívott volna magába. A szél is erősödött. A szikkasztó nyár után már puhára ázott a mező, a szántóföldek színe elmélyült. Feketére változott, nem porzott már többé a kocsiút, s az erős szelek sem csapták szembe porral a pusztára szorultakat.

A szél zúgásától összerettentek gyerekek és felnőttek, olykor a megreccsent ágak gerincropogásra emlékeztettek, s az erősödő vihar már-már levegőbe emelte a megvénült és jobb napokat látott vályogistállót, koszos, legyengült és didergő lakóival, szinte érezni lehetett, hogy megemelkednek a falak és szőröstől-bőröstől a semmibe sodródnak. Ha lehetett, még jobban összehúzódtak, nyakig bugyolálták magukat a lószőrből készült pokrócokba, s várták a biztatóbb napokat. Éhesen kordult a gyomruk, hangosan szellentett valamelyik, hisztérikusan felnevetett, majd felzokogott, mindezt eltemette a szüntelenül tomboló szél, az egész istálló egy sírgödörnek tetszett, amelyikben nevetségessé válik minden emberi megnyilvánulás.

A vihar nem szűnt. S amikor már úgy érezték, hogy nincs tovább, ítéletnapig eltarthat ez az őrjítő zúgás, többen a fülükre szorították a tenyerüket, kántáltak és káromkodtak, akkor váratlanul a rendőrőrs farkaskutyái felugattak.

- Kezdődik az idomítás - morogta Mojzes Ármin.

Mégis, szinte barátságosnak tűnt a kutyák vonítása, mert a meleg, nyári napokra emlékeztette őket, arra, hogy a tomboló vihar idején egy vakkantást se hallottak, s talán az állatok már érzik: csitul a természet.

Az eső kitartott, mégis kihajtották őket a mezőre. Váradiné összeszorította a száját, dühösen aratta a rizst. A szürke, maszatos ég alatt csak a nyúlós, ragacsos életuntság dagadt, s olyan sivár, egyhangú lett a táj, hogy fájdalom volt nézni. A hideg és a nedvesség a bőrük alá ivódott, a pocsolyaszag elviselhetetlennek tűnt. Az átázott ruhák már gőzölögtek, hideg páncélként tapadtak a testükre, de a rendőrök még tűrték az esőt, nem rendelték el a visszakozót.

Fillér Bandi észrevette, hogy a felesége hangtalanul sír. Melléje gázolt, kivette kezéből a sarlót, gyors mozdulatokkal aratta a vízigabonát. Azt hitte, Terike kimerült, már pedig segít neki, s összeszedi magát, de a sápadt és tört arcú asszony szipogása nem szűnt, a hideg ellenére verejték verte a homlokát, szeme alja is, mint egy fekete árok.

- Mi a bajod, Rézi?

- Az isten is büntet édes uracskám, mert beteg vagyok.

- Ugyan már. Beteg?

- Vérzek. Elöntött váratlanul, pedig nincs itt az ideje, az erőm is elhagyott, reszketek a félelemtől, hogy mi történik velem.

- Magadba piszkáltál?

- Dehogy - fordította el tekintetét szégyenlősen az asszony. - Nem tudom, mi történt velem. Legszívesebben ledűlnék a pocsolyába, ha rajtatok az segítene, elaludnék örökre.

- Az segít, ha semmi bajod sincs.

- Én is szeretném, de ez... ez komoly. Műteni kellett volna, csak féltem tőle, most aztán tetőzik a baj. Nyűgnek lógok a nyakadon.

- Te, amikor a fél kezem vagy, és a fél szívem? - morogta búsan Bandi elnehezült szívvel. Beharapta keskeny ajkát, érezte, hogy a teste megnyirkosodik, a szomorúság szétrágja. A levegőbe nyiszált néhányszor, s nem nézett Terikére. Mit csináljon nyomorult helyzetében? Nem elég, hogy éheznek, meggondolatlanul idejuttatta őket, még elpusztul a felesége és akkor mindennek vége. Akármit csinál, a szenvedésüket nem tudja átvállalni, pedig szívesen megtenné.

- Menjünk félre - mondta a fiatalasszony.

A kanális partján a csupasz bokrok mögött leereszkedett és megmosta a kezét a vízben, babrált a nadrágjában, majd az átnedvesedett rongyot a csatornába dobta. Megszíneződött a víz. Mellei közül fehér ingdarabot húzott elő, hajtogatta és feldugta magának.

- Nem hiszem, hogy használ ez a munka, elég megfáznom, akkor vödörrel hordhatod alólam.

- Bemegyünk és lefekszel.

- Jó - bólintott Terike erőtlenül, reszketve az idegességtől -, csak elengedjenek.

- Elengednek.

Taposták a sarat. Az eső sűrűsödött.

A rendőr felhorkant, amikor megértette Fillér kérését.

- Örüljenek, hogy dolgozhatnak!

- Beteg a feleségem, orvoshoz kell vinnem. A munka megvár.

- Az igaz, a föld nem szalad el.

- Az eső sem szűnik, még napokig esik. Itt csak reumát kaphat az ember.

- Minek rémiszt engem? Talán azt hiszi, hogy önszántamból kerültem ide, nem tudnék ennél jobb szórakozást? Annyira szeretem a vizet, hogy zacskóban hordom. Na, nyomás, induljanak csak a táborba, mert végül tényleg kórház lesz belőlünk - terelte maga előtt a kitelepítetteket a fiatal rendőr.

Cuppogott a sár, amerre elhaladtak. Fillér Bandi egyik kezében a sarlót, s felesége elsározódott szatyrát vitte, a másik kezével Terikét fogta, hogy a mélyre ázott dűlőúton el ne vágódjon. Egy-két köhécselés, tüsszögés verte fel az egykedvű tompultságot. Nyakukba húzták a fejüket, a lábuk alá figyeltek, s vonszolták magukat a szögesdrót mögé.

Az ólban megszaporodtak a köhögések. A viharlámpákat meggyújtották, szárítkoztak, a takaró alá bújtak az emberek. A kovácssegéd a már korábban bekészített száraz gallyakból erős tüzet rakott a kályhában, s egy horpadt szélű alumínium lavórban vizet melegített. Ahogy a gyerekek a főépület mellett berendezték az iskolát, s elcipelték az ólból a táblát, szabadon maradt a kályha környéke, egyik család sem foglalta el. A piros lángok, a gallyak pattogása, az éledező meleg elviselhetőbbé tette a kietlenséget.

Idős Váradi Mihály torzonborz üstökével és szakállával változatlanul elnézett mindenki felett, a kályhához kuporodott, a kosztól, a zsírtól feketén fénylő nadrágjára tette a kezét, végighúzta a tenyerét, majd a fejszenyelet méricskélte, megforgatta, végül a kabátzsebből előszedte az üveglapocskát és komótosan csiszolni kezdte az anyagot.

A nyomorék Sajtos nehezen odacsoszogott, pálcikáit a földre rakta, különböző alakzatokká formálta. Amikor a fia meglátta, hogy a kereskedő milyen nyugodtan hódol szenvedélyének, s esze ágában sincs feküdni a kijelölt helyen, megrémült, mert eszébe jutott a cigány ordítozása, hogy az istállóban csak feküdniük szabad, nem a lelkiéletet gyakorolni.

"Mi lesz, ha váratlanul betoppan - gondolta -, irgalmatlanul megbünteti őket. Pont apámnak kell fegyelmezetlenkednie, pedig abból az üzletből még lehet valami. Megemlítem az őrmesternek, ennyit igazán megérdemlek, ne higgye már, hogy életem végéig a pocsolyát taposom. Ha a szép Ibivel kivételezhetnek, mert olyan csecses-faros, akkor rólam se feledkezzenek meg! Teszek annyi szívességet, mint ő a fenekével. Vajon hová tűnhetett az őrmester, hogy nem látom? A faluba rendelték? Tele már a begyem a sorstársaimmal, majd a cigány lekapja őket a tíz körmükről. A feleségemnek is kinyílt a csipája, mintha szándékosan csinálná ezt velem, hogy bosszant, azt hiszi, hogy neki mindent szabad? Közben tarthatom a hátam miattuk."

Flórián az öregekhez mászott. Fillér Bandi éppen akkor mártotta ujját a vízbe, hogy elég meleg-e már? Pokrócot hozott, a földre terítette, rá a törülközőt, majd a lavórt. Aztán ölbe kapta Terikét és a kályhánál tette le.

- Édesapa, jöjjön innen! - nógatta Flóri az öreg Sajtost. - Tilos a szálláshelyünkön játszani.

- Tudom.

- Miért kötözködik akkor?

- Kedvem telik benne. Ha állandóan engedelmeskedünk, akkor ezek tele rondítják a világot, és megfulladunk benne.

- Ránk is tekintettel lehetne.

- Vigyázol te magadra, hiszen az őrmesterhez dörzsölődtél, a végén még tüzet fogsz.

- Talán ezekhez kellene?

- A feleségedhez - derült fel a nyomorék arca.

- Ahhoz meg mi köze?

- Unokát szeretnék, lehetőleg egy fiókát.

- A legjobb pillanatban. Édesapa észen van, tudja egyáltalán, mit beszél?

- Tökéletesen.

- Olyan jól érzi magát?

- Olyan rosszul.

- Különben is zavar, nem látja - mutatott Flórián előbbre, ahol a volt titkár asszonyát babusgatta.

- Tőlem fürödhet, csinálhat már amit akar, de azért elfordulok.

Az öreg Váradi szintén ugyanúgy cselekedett. Flóri bosszúsan visszamászott a feleségéhez.

Fillér Bandi bugyira vetkőztette feleségét, a törülközőjüket megnedvesítette, és dörzsölni kezdte Terike arcát, vállát. A homályos ólban jól látszott, hogy az almamellű asszony meghajlik, s meg-megreszket a szégyentől, a nyitott ajtón beáramló hideg levegőtől. A férje elég ügyetlenül hajlongott körülötte, lefojtott hangon suttogta.

- Ne törődj semmivel, az a fő, hogy meggyógyuljál!

- Én is ezt szeretném, nincs kedvem a kutyákat hizlalni.

Váradi Mihályné, ahogy a kályha felé pillantott, azonnal megsejtette, hisz Terka beteg. A fonott kasba mélyedt könyékig, abból fehér lepedőt húzott elő, s gyorsan Fillérékhez lépett, abba csavarta a didergő beteget. Korholta is.

- Miért nem szólsz, hogy beteg vagy?

- Úgy szégyellem.

- Nekünk nincs szégyenkeznivalónk, mindenért megfizettünk, ajjaj, de mennyire! Egyszer talán ezt is elismerik.

Bandi felkapta feleségét lepedőstől és a fekhelyükre tette le. Váradiné meg kilöttyintette a szappanos vizet, a kútnál friss vízzel engedte tele horpadtszélű lavórjukat, meglötybölte, kizúdította a tartalmát, majd újra tele engedte a közös használatba adott alumínium edényt és visszafordult az ólba.

"Még rendes ember lesz ebből - gondolta -, ki se néztem belőle, de hasznát veszi ennek a vörös akadémiának. Minden elvtársat beíratnék, hogy tovább fejlődjön az öntudatuk."

A kályhára tette a lavór vizet, gallyakat dobott a tűzre, az átnedvesedett pokrócot kettéhajtotta, a tapasztott sparhelt oldalához tette, két téglával lenyomatva a végét, hogy a földre ne essen, a törülközőt kicsavarta, s a fejük fölött húzódó zsinegre terítette száradni, majd a paplannal, s pokróccal takart beteg fölé hajolt.

- Mit segítsek?

- Köszönöm, de nincs mit.

- Lázad van?

- Nincsen.

- Még az a szerencse, az antikrisztusát! Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni - fordult el az övéihez, kezében a fehér lepedővel.

- Jobban érzed magad, Rézi? - simogatta meg a kovácssegéd feleségét.

- Jobban, csak erőtlen vagyok és kiver a verejték. Talán a harangszót is meghallom a faluból.

- Megkeresem a bátyámat, de nehogy felkelj, még ha a fiam kér valamit, akkor se! - szólt halkan Bandi és határozott léptekkel a főépülethez tartott.

Az eső megcsúfította a vidéket. Hiába takargatták még sárgult leveleiket a fák, a csatornapart tömött és buja növényzete ritkulni, barnulni kezdett, eső csupaszította, távolabb pedig a határ már kopasznak tetszett. Fillér jól tudta, ezután következik a neheze, a gyerekek megbetegszenek, végigfertőzik egymást, s akire nem vigyáznak, könnyen a másvilágra szenderül. Amíg a főépülettől az ólig caplatnak a kölykök, bőrig áznak, a pusztai szelek átfújják őket, orvos meg nincs a közelükben.

A jó fekete földek nyelték az esőt.

A nyitott ólban, ahol kondérokban főtt az ebéd, s az ügyeletes szakácsnők tettek-vettek, Fekete Ibit pillantotta meg a kovácssegéd. A lány egy farakás tetején ült, karikás szemekkel bámult az esőbe, szétázott cipőjét a tűz közelében szárítgatva, harisnyája és ruhája pedig egy kötélen csüngött, két ujjával sodorgatta hajszálait.

"Nem vesztegeti az idejét - gondolta a férfi -, rájárnak a kanok. Dehogy ennyire szeretné?"

Bátyját a parancsnoki irodában találta. Ette a cigarettát, és nyugtalanul keringett a kis helyiségben.

- Parancsnok sorstárs, kérek engedélyt a bent tartózkodásra.

- Tartózkodjál. Rágyújtasz?

- Nem, minek? Csak azt fogadom el, s azt kérem, ami törvényes és minden fogolynak egyaránt jár, nem akarom, hogy azt terjesszék, kivételezel velem, mert az öcséd vagyok.

- Éppen azt szeretem benned a kutyafáját - fújta idegesen a füstöt Fillér Gábor, és felállt az asztal mögül. - Így is följelentettek a főparancsnoknak, hogy gyengekezű vagyok, veletek cimborálok, olyan engedékeny vagyok, hogy vérszemet kaptok, tiltom a testi fenyítést, az állomány tisztálkodásáról nem gondoskodom, önkényesen hagyom el a tábort, meg ki tudja, miket tálaltak elő. Tűrtem volna tovább Bari önkényeskedéseit? - csapott a levegőbe a törzsőrmester. - Átgázolt volna rajtam is! Felcsinálta Fekete Ibit, ez kapóra jött, nem lehet eltussolni, meg azt sem, hogy elszedte Sajtos Flórián aranyóráját. Vagy ő, vagy én! Mindent nem tussolhatnak el, nem süllyeszthetnek el, ha akarnak is.

- Ugyan már. Előléptetésre nem számíthatsz.

- Bánom is én, elegem van már az egészből - csapott a levegőbe Fillér Gábor, és járkált tovább fel s alá. - Nem olyan rózsás élet ez, hogy sajnálni lehessen!

- Ha kinyírnak, még rosszabbra fordul. Ostobán osztották meg a népet; megbízható, megbízhatatlan. És jaj annak, akire egyszer rátenyerelnek, elátkozza még a születése óráját is - mondta Fillér Bandi és a halántékát dörzsölgette, majd eszébe jutott, inkább bátorítani kellene a bátyját, hiszen most is kérni akar tőle. A redőnyös szekrényre bámult kitartóan, legszívesebben dolgavégezetlenül távozik, de mégsem mozdult, hiszen Terike szenved, segítséget vár.

- Attól félek én is - morogta a törzsőrmester -, végül a családom issza meg a levét. Pont nekem kell evickélnem? Miért nem nyughatok a fenekemen? Nem érdemlik meg ezek a kutyaháziak.

- Nemcsak róluk van szó, hanem sokkal többről, emberségről, tisztességről.

- Engem az nem érdekel, csak a munkámat nézem és a családomat.

- Ezek összetartoznak - lökte szét a kezét maga előtt indulatosan Bandi, s türelmetlenségében beszívta keskeny ajkát.

- Nem tudok parancsra gyűlölködni, de azt se akarom, hogy a Nemes és Fekete-félék miatt púp nőjön a hátamon!

- És mi miattunk?

- Miattatok sem.

- Pedig szükség lenne rá, Tercsi beteg.

- Nem ő az egyetlen.

- Hagyjam talán felfordulni? - markolta meg a fiatalabb Fillér hirtelen testvére mundérját -, azt akarod, hogy itt temessem el a pusztán?

- Vidd innen a mancsodat - lökte le magáról öccse kezét a törzsőrmester, és az íróasztala mögé állt -, hogy mit akarok, az csak rám tartozik. Még a kedvedért sem bújok a hurokba. Egyik vész el se múlik a fejem fölül, te már másikba rángatnál, a végén tényleg kiderül, hogy gyengekezű vagyok, de hogy ütődött is, arra ne számíts!

- Orvoshoz kell vinnem...

- Azt hittem, a miniszterhez... vagy szovjet szanatóriumba. Ne hívjam ide mindjárt a szovjet tanácsadókat?

- Szerezd meg hozzá az engedélyt! Vagy dönts magad!

- Nem tehetem.

- Ha kell, az ölemben viszem a faluba, nem tudtok megállítani, megfélemlíteni, még ha farkaskutyát engedtek is utánam.

- Dehogynem, ne keverd már össze a haszont a fazonnal!

- Fellázítom a tábort.

- Az mire jó? Kinek használ?

- Segíts valahogy! Benned is van érzés.

- Nem tudok és nem tehetek semmit, értsd már meg végre! Minek kínozol, miért élsz vissza azzal, hogy a testvérem vagy? Az én türelmem is véges - csapott asztalra a dohányzástól rekedt hangon -, különben sem vagyok a világmegváltó. És most menj a fenébe, mielőtt szétreped a fejem, a nagyokos Kun elvtárs bármikor betoppanhat, igazán nem örülne a képednek, félek, hogy az enyémnek sem örvend túlságosan!

- Ha ma nem, akkor holnap.

- Tudsz mást is mondani, valami értelmeset?

- Gebedj meg, te gané! - fordult az ajtóhoz a kitelepített.

- Na végre, ez már értelmes beszéd! Holnap még visszatérünk a diskurzusra, ha egyáltalán lesz rá lehetőségünk.

Fillér Bandi tehetetlenségében a combját csapkodta. Legszívesebben akkorát ordított volna, hogy összedől a világ, másik pillanatban már sírni szeretett volna, a harmadikban felgyújtani, felrobbantani az őt körülvevő klozettot, a negyedikben bátyjára rontani, az ötödikben Kun elvtársra, a hatodikban pedig leköpte a rendőrőrs ajtaját, mélyet sóhajtott és a lóistállóhoz ment, aminek küszöbén az öreg kocsis kucorgott, s egykedvűen bámult a szűnni nem akaró esőbe. Meg se moccant, amikor a falubelije megállt előtte, s megköszörülte a torkát.

- Józsa úr, a feleségem nagyon beteg. Nem tudna rajta segíteni?

A patikus úgy tett, mintha süket lenne, csak az elkoszolódott kezét bámulta.

- Vérzik is, én meg nem tudom, hogy mit csináljak, lefektettem ugyan, de olyan fehér, mint a kréta, a verejték meg szakad róla, nem maródiság ez, egészen oda van.

- Az ember öregségére annyi szégyent hordoz, hogy örül, ha elbújhat velük a föld alá.

- Hiszen Terka még fiatal.

- Ez is valami - motyogta Józsa Bálint, kezét kinyújtotta maga elé, mintha annak beszélne. Kifordította a tenyerét. - A lovakhoz értek, mint azt jól tudhatja, egy kocsistól más nem is várható.

- Miért csinálja ezt velem, Józsa úr? Nem olyan gügye maga, mint ahogy eljátssza!

- Fene bele, mit vár tőlem?

- Legalább tanácsot - esett kétségbe a kovácssegéd -, mégsem halhat meg itt a feleségem. Maga a lelkére venné? Éppen maga?

- Halál ellen nincs orvosság, főleg ilyen helyzetben. Rengeteg gyerek elpusztul a télen - jobb tenyerével simogatni kezdte a bal keze fejét, s mintha szégyenkeznék, nem tekintett fel a férfira. - Micsoda érzés lesz végignézni azt a tömérdek szenvedést, kezdődhet egy aprócska meghűléssel, tüdőgyulladással és főhet a fejük koporsókért. Ennél már csak az lenne cifrább, ha engem okolnának, s tennének felelőssé, hogy nem tudom meggyógyítani őket. Most a lovakat se hagyhatom, ezt beláthatja, tisztelettel.

- Belátom - esett maga alá Fillér, és a visszautasítás szégyenében azt hebegte -, nagyon is belátom.

- Esetleg... esetleg, a sorstárs gondjaira bíznám őket, míg fordulok egyet - tápászkodott az öregúr.

- Köszönöm.

- Nem a maga kedvéért csinálom, kérem, nekem aztán elhiheti. A fenébe is, hiszen ludas abban, hogy ide jutottunk.

- Elhiszem - dörzsölte meg fájó homlokát Fillér Bandi, és szénát adott a lovaknak. Topogott az ólban, öklével tenyerébe csapkodott, néhányszor a nyitott ajtóhoz lépett, türelmetlenül tekintett a csúfos esőre, aztán visszahúzódott.

"Mi a csudát csináljak? - gondolta -, milyen jó lenne biztosan tudni, hogy most helyesen cselekszem. Mindenesetre, nem tolom a képemet Kun elvtárs orra elé, feleslegesen nem hergelem az oroszlánt. Józsa sorstárs talán megnyugtatja Terikét, eltalálja, milyen orvosságot szerezzünk be, én kiszököm a táborból, azután meg vissza. A csatornában kijutok, éjszaka megjárom az utat, csak ez a hitvány idő ne lenne, még a bélem is kihűl.

Kire számíthatok a faluban? Szüleim már nincsenek, a bátyám lakására nem mehetek, csak az anyósomékhoz kopogtathatok. Szegény, kis öregasszony nem tapsolhat örömében - úgy érezte Fillér, most nagyon szereti Major Istvánnét -, keserves napokra őszült meg. Eleinte idegenkedtem tőle, a határozott, mély hangja inkább kemény és rideg személyt sejtetett, csak ahogy megismertem, jöttem rá, helyén van és tiszta a szíve. Mit szól, ha rázörgetem az ajtót, talpon marad?

Más nincs, aki szívesen látna? Ennyire hitvány mégse lehetek, vagy ennyire bemocskolódtam?"

Kinézett az istállóból, de Józsa Bálintot még nem látta visszacammogni, a nagy, fekete, lefüggönyözött ablakú gépkocsi sem érkezett meg. Szemügyre vett belül mindent. A sarokban deszkadarabokat fedezett fel, szórakozottan rakosgatni, válogatni kezdte, és már azon járt az esze, milyen használható holmit üthetne össze, talán egy sámlit, egymáshoz illesztgette a deszkákat, Bandika ülhetne rajta tanítás alatt, vagy írásra is használhatná. Ahogy kutakodott, szögeket is talált az istálló parányi ablakpárkányán, a következő pillanatban kiszaladt az esőbe, felkapott egy téglát, azzal verte be a szögeket. Elégedetten forgatta az idétlen sámlit, a földre tette, ráült, s azt vizslatta, talál-e valami alkalmatosságot, amivel megcsiszolhatja. Kint kacor-király tűnt föl és hangosan dúdolgatott, csupabajuszát pödörgetve.

"Akinek a farka kemény,
Abból lesz a lácsu legény.
Lám a szerszám igen kemény,
Az én rányim mégis szegény.
Jaj, da, daj, da, da, daj la..."

"Ezt hamar megtanulta Bari Ödöntől - gondolta Fillér bosszúsan. Újra lökött szénát a lovak elé, a sámlit a küszöbhöz tette, s a meleg ólból figyelte, mikor pillantja meg az öreget. - És én miféle szerzet vagyok, kiféle, hogy ugrálok, mint bolha a gatyakorcban? Értem talán a politikát? Honnan érteném, nem szophattam az anyatejjel, nem jártam magas iskolákba, mesterember vagyok. Vagy éppen azért kellettem titkárnak, úgy hitték, hogy ez a legény csak kovácslegény és mindenre rámondja az áment? Ennyiből állna a politika, hogy amit parancsolnak, azt maradéktalanul végrehajtom, a többi meg a más asztala? Mindig úgy táncoljak, ahogyan fütyülnek? Állandóan arra ügyeljek, hogy ott mosolyogjak, ahol kell és elvárják tőlem? Hol van ebben az élvezet, mire jó ez így? Egy zsíros agy dróton rángathat, mert nagyobb a karosszéke? Téphetem a számat, vicsoroghatok is, szaladgálhatok, amíg a drót hossza engedi, mint az a fehér kuvasz az üres tanyaudvaron.

Mit tudok önmagamtól csinálni, mi az, ami nem felsőbb parancsra készül el? Végre egyenlőek leszünk, s nem kell a nagygazdák feneke alá húzódnunk, gazdag országot építünk, elhagyjuk a kapitalistákat, ezt nemcsak én akarom és tudom, ezért államosítottuk, amit lehetett, s a nép kezében van, csak jól kell elosztani. Ennyi az én tudásom, de ennyit a bátyám és még bárki más is tud. A hatalmasságok ne tudnák, hogy mi a jó, mit kell cselekednünk? Én még azt se tudtam elkerülni, hogy kitelepítsenek, nemhogy új világot építsek, mintha a saját erőmmel és akaratommal sem rendelkeznék. Egy kalap alá vettek boldog-boldogtalant. Hány esetben tévedhettek vajon? Vagy jól tudják ők az igazságot, és szándékosan löktek a pokolba, amiért nem bokázok úgy, mint Csordás elvtárs, meg Bari Ödön? Akinek nem kopasz a feje, az félre áll, vagy félre lökik? Hol az igazság? Hány igazság létezhet egyszerre, ahány ember, annyi igazság?

A cigány semmiben sem kételkedik, lecserélhette a szarosgatyát, gumibotot kapott a kezébe, fizetést, egyenruhát, azt hiheti, hogy ő az atyaúristen, és ez már így marad a végtelenségig. Nem sokszor történhet ilyesmi az életben, hogyne hinné hát a gyöngyvirágos jövőt, miért ne menne hát a szentbeszédek után, miért kételkedne a Kun elvtárs igéiben?

Azért én még tiszta vagyok, ártatlan vagyok, hát még a családom? Mire jut az ország, és mire jut a nép, ha így elbánnak vele? Az a rengeteg elgazosodott föld is megbosszulja magát, miért volt baj az, ha a falu termelni tudott? A széncsatákkal nem lakik jól a nép, meg a vasöntvényekkel, meg a munkaversenyekkel."

Türelmetlenül ismét kidugta fejét az istállóból, de Józsa Bálintot nem látta sehol. A kacor-király éppen akkor állt meg szétterpesztett lábakkal az esőben, kezével a nyitott fészer felé intett, ahol Fekete Ibi lustálkodott. A lány riszálta a farát, ahogy lassan közeledett.

- Mit akar már megint?

- Hármat találhatsz.

- Hiszen most szállt le rólam.

- Esz is a penész miatta, hogy elsiettem.

- Mindig azon jár az esze?

- Más nem érdemel itt még egy fing-dugót sem, de a te seggecskéd cukorfalat - csapott a lány farára elégedetten, majd kezénél fogva maga után húzta az őrsre. - Gyere csak puhaseggű tehénkém, fehér májú cicuskám! - s mohó tekintettel hátra nézett, miközben iksz lábaival szaporán lépkedett.

- Ez se különb a Deákné vásznánál - morogta Fillér és mérgesen az alomszalmába rúgott. - A helyében talán különb lennék? Ilyen nőt orvosságnak ajánlanak a doktorok.

Az ajtóban Józsa úr jelent meg. Megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a figyelmet.

- Fene bele, nem kell annyira megijedni - rázta le magáról a vizet, majd a lovakra pillantott, kaptak-e eleget, s a szénacsomó szélére rogyott. - Az jó, hogy fekszik és nem mozog, meg nem emel.

- Meggyógyul?

- A vérzés sok mindentől lehetséges, csillapodhat, meg elállhat magától is, de legjobb volna az orvosi kezelés - simogatta szórakozottan jobb tenyerével a bal keze fejét a patikus. - Ez a környezet nem ideális a gyógyulásra.

- Azt én is tudom. Mit csináljak?

- Miért? Tehet talán valamit? Az nagy szenzáció lenne.

- Nem hagyhatom itt pusztulni Terikét, hiszen miattam került a táborba. Éjszaka kiszökök innen, megjárom a falut, hajnalra meg visszaérek és hozok használható gyógyszereket.

- Kockázatos. És ki adna magának gyógyszereket? Nincsen olyan hibbant egyén.

- Tegyem ölbe a kezemet? - csapott a levegőbe a kovácssegéd -, naná, hogy nem teszem.

- A szekéren elfuvarozhatom, de a parancsnok engedélye szükséges hozzá.

- Nem engedi - fulladt el a fiatalember hangja, és dühében ismét az alomszalmába rúgott. - Még nekem sem engedi.

- Hiszen a testvéréről van szó, nem a hercegprímásról. A fene se tud eligazodni magukon. Pedig a beteg az beteg, tisztelettel, azt meg kell gyógyítani, ez nemcsak felebaráti kötelességem, hanem eskü is kötelez erre. Ismerem is őtet pendelyes korától, nem venném a szívemre, ha baja esik - dörzsölgette jobb tenyerével bal keze fejét a patikus. - Bár itt az ember szíve megkeményedik, és meghazudtolja magát, azért csak csinálunk valamit. A legjobb, ha alszunk rá egyet. - A zöld lódenkabát zsebébe kotorászott egy kis fehér zacskóban és két szem gyógyszert nyújtott át félénken, és aztán szinte restellkedve előhúzta a csomag dohányt, meg egy kétes tisztaságú újságpapírt, s élvezettel sodorni kezdte a cigarettát. Megnyálazta a papír szélét, hogy összetapadjon, mindjárt gyufát is gyújtott, és tüdőre engedte a füstöt. - Sodor belőle? Kapadohány, megkótyagosítja a delikvenst - krákogott és köhécselt tőle -, de legalább árt is.

- Nem, köszönöm, nem élek vele - tenyerében tartotta a gyógyszert és nézegette. - Ez használ?

- A fene se tudja, hogy mi használ az embernek - köhécselt tovább a patikus -, de ez nem is árt.

- Köszönöm, igen köszönöm - vágott az esőnek konokul, hóna alatt szorította a sámlit és még visszapillantott. - Bandikának szegeltem össze, tudjon valamin írni, meg ülni is.

- Ügyes - mondta az öreg, kiköpött az esőbe, és odabújt a lovakhoz.

Fillér ahogy az ólba érkezett, rögtön megitatta a feleségét és lenyelette vele az egyik szem tablettát. Az asszonyok tetvészkedtek, a két öreg a kályhánál ütögette agyon az időt, a férfiak meg kártyáztak. Ifjú Sajtos Flóriánné kitágult szemmel bámult a légyszaros és pókhálós mennyezetre, időnként négykézlábra állt, s keresgélt a párna alatt, a szalmában, a pokróc alatt, elázott ruhája maga mellé terítve száradt, időnként magára húzott egy-egy holmit, mintha fázna, aztán megint hanyatt fordult és eszelősen meredt a falakra. Mint akinek váratlanul, de nagyon fontos dolog jut eszébe, térdre rogyott és egy nyeles fésűt, meg egy törött tükördarabkát húzott elő a párnája rejtekéből, és erőteljesen bogozni kezdte csimbókos haját.

- Talán bálba készülsz? - élcelődött Váradiné.

- De mennyire. Lesz itt olyan bál, amilyen még nem volt, kíváncsi is lennék a rendőrök képire, milyen pofát vágnak, ha majd élvezik.

- Micsodát?

- A mulatságot.

- Ajjaj, biztosan belemarkol a fenekedbe valamelyik.

- Az enyémbe aligha, mert úgy rendezem a dolgot, hogy elmegy attól a kedve - csengett határozottan a fiatalasszony hangja, ám baljós hangulatára Váradiné nem ügyelt, mert Fekete Ibi tűnt fel az ajtóban.

A lány fekhelyére rogyott, haja kibomlott és csaknem eltakarta az arcát, szeme lekarikásodott, mozdulatain látszott, hogy erőtlenek, cipőjét is nehezen rúgta le, fejét a párnába fúrta és nem szólt. Sajtosné jelentőségteljesen Váradinéra nézett, s határozott mozdulataitól fel-felszisszenve fésülte a haját továbbra is. Ekkor kolompoltak ebédre. Gyorsan felkapta a tányérját és elsőnek futott ki az esőbe, a híg krumplilevest kimérő szakácsnőkhöz, s amikor Flórián megkapta részét, a felesége már befejezte az ebédelést és nyugtalanul tekintgetett ide-oda.

- Mitől szelesedtél meg?

- Attól, hogy olyan használható ember vagy. A jó komádat keresem, a cigányt.

- Bolond volna kiállni az esőre, minden rendőr a melegre vackolódik, még a létszámellenőrzés is elmaradt.

- Nahát, hogy erre nem gondoltam - csapott homlokára a fiatalasszony -, milyen tökkelütött vagyok. Nekem mégis takarítanom kell az őrsön délután.

- Már ilyenkor sem hagynak békén?

- Feljebbvalókat várnak - igyekezett az ólba -, hogy a frász essen beléjük!

Tányérját a fekhelyükre lökte, egy kis batyut kihúzott a párna alól és kabátjával eltakarta a hóna alatt. Fekete Ibi még mindig mozdulatlanul feküdt, szétterpesztett lábakkal, nyögdécselve.

"Könnyen bekaphatom én is a legyet - gondolta Sajtosné -, mert megmásszák ezek még a kankutyát is, annyira pihent a vérük. Inkább lőjenek le szökés közben, mint rajtam henteregjenek."

Fekete Attila behozta a főzeléket, megsimogatta lánya haját és biztatgatta: - Egyél, kislányom, egyél, míg el nem hűl. Ha nem eszel, lebetegszel.

A fáradt Ibi megrázta magát, de most se szólt.

- Itt hagyom melletted, ha meggondolod magad, majd megeszed - fordult el Fekete és Nemes Áront kereste, akivel aztán az ajtóban tanakodott, Flórián meg a közelükbe settenkedett.

- Agyő, babám - suttogta Sajtos Flóriánné és kezével intett férjének, aki megbiccentette a fejét. - Csak annyi szerencsém legyen, mint körmöm alatt a piszok. - Sebesen eltávolodott az óltól, szétnézett, de sehol egy lelket nem vett észre. Akkor a kanálishoz futott, lekucorodott, mintha nagydolgát végezné, és torkában dobogó szívvel figyelt. Az eső fedél alá vert mindenkit. Felszaladt a csatorna partjára, s az ázott bokrok, a sás és a nád tövéhez guggolt. Csak az eső verte a leveleket. A deszkát kereste, amin a kölykök a túlsó partra jutottak. Hinni se akart a szemének, még mindig ugyanott volt, ám a dagadó kanális vize már át-átcsapott fölötte. Óvatosan, egyensúlyozva lépteit a rizsföldekre ért, ahol lehúzta lábáról a magas szárú cipőt és futni kezdett. Mozgása nem árulta el határozatlanságát, hátra se tekintgetett, csak futott, futott ész nélkül, félelmében a tájékozódásról és az óvatosságról is megfeledkezett, az ösztöneire bízta magát és futott, futott a pusztaságban...

Az ólban Fillér Bandi szőrös borostáját vakargatta. Felesége mellett üldögélt, időnként meg-megszorította keskeny kezét.

- Az öreg kuruzsló segít, nem lesz semmi bajod.

- Elég az, hogy idekerültünk, édes uracskám.

- Sámlit csináltam a fiunknak, viheti az iskolába.

- Öröme lesz.

- Ugyan már, az lesz az igazi, ha meggyógyulsz. Holnap orvoshoz kocsikázhatsz, és pár nap múlva kutyabajod.

Az iskolás gyerekek betódultak az ajtón. Bandika hozzájuk bújt, szeme elmélyült és gyanúsan csillogott, ahogy anyjához hajolt: - Beteg vagy, anyucikám?

- Maródiskodok.

- Ugye, nem halsz meg?

- Hová gondolsz, aranyom, egy-két nap és talpra állok.

- Hű, de jó lesz!

- Ezt meg néked fabrikáltam - tolta fia elé a sámlit Fillér, hogy elterelje a figyelmét.

- Megbír?

- Meg. Ülj rá nyugodtan!

Bandika a sámlira huppant, az örömtől felszikrázott a szeme, ázott bakancsát maga alá húzta, majd kinyújtotta a lábát, s Terike fektében is jól látta, hogy a barna flórharisnya teljesen átnedvesedett.

- Hű, de klassz, ezután nem a földön ücsörgök.

- Másra is használható - mondta az apja. Megfogta a vékony vállát, s letérdeltette a sámli mögé. - Vág az eszed, ha kitalálod.

- Tanulni? Ezen írhatom a leckét? - Bandika máris előszedte kabátja alól a cérnával összefűzött irkalapokat és a tompa hegyű ceruzát. A sámli fölé hajolt és lassan ejtette a betűket, a... b... c... nyelvét kinyújtotta, ahogy megrajzolta a betűket. - Szép, ugye? - mutatta.

- Az.

- Nekem is tetszik - suttogta a beteg.

- Ezt tanultuk.

- Várj csak - vette el az apja a ceruzát és a sámlit hirtelenül -, a nevedre írjuk, nehogy elhagyd, vagy elcseréld! - s azzal a deszkalap aljára firkantotta: Fillér Bandika, I. o.

- Hiszen nincs másnak.

- Majd lesz ezután.

- Az enyém a legerősebb, igaz?

- Naná!

- Röfinek megmutathatom?

- Meg.

A legkisebb Váradi a nagyapja lábánál kuporgott. Nézte a torzonborz vénséget, ahogy megállás nélkül járt a keze le s fel, az apró üvegdarabbal, és a békaarcú Sajtos kereskedőt, ahogy pálcikáival szórakozik.

- Miért nem vágod le a szakálladat, papám?

- Nem akarom. Fogadást kötöttem.

- Kivel fogadtál?

- Önmagammal, csak akkor vágatom le, ha innen megszabadulok és visszaadják a földjeimet és a házaimat.

- Megígérték?

- Kivárom, más dolgom úgy sincs. Az lesz a te jussod!

- És ha a rendőr azt mondja, hogy vágasd le, akkor mit csinálsz, levágatod?

- Nem én, nem ettem meszet.

- Nem félsz tőle?

- Nekem már nincs félnivalóm, nocsak, az lenne a mulatságos, ha ismét lenne. Arra befizetnék.

- Komolyan mondod?

- Szoktam hazudni?

- Nem szoktál.

- Azért se vágatja le nagyapád - okoskodott Sajtos kéretlenül, felemelve egy pálcikát -, mert egyszerűen nincs kivel és nincs mivel. Vagy láttál valakinél borotvát és ollót?

- Azt nem láttam.

- Ez itt a bibi, kérem szeretettel.

A vékony Bandika lökte meg Misikét.

- Ide süss! - diadalmas képpel mutatta apja tákolmányát. - Csináltass te is!

- Ráülhetek?

- De ne sokáig!

Fillér Gábor lovas rendőrökkel jelent meg az ólnál.

- Férfiak sorakozó! - kiabálta Szabó őrmester. - A nyomorékok és a vakok maradjanak, a többi menetoszlopban utánam indulj!

- Azt a drága lelkű jó édesanyádat - szűrte foga közt a szót halkan Fekete és Nemes Áronra nézett. - Ez még a cigányon is túl tesz.

- Nyugalom, testvér, csak most el ne veszítsd a fejedet! Már az is győzelem, hogy eddig megúsztuk.

A dűlőúton hajtották őket. Elöl, hátul és oldalt lovas rendőrök, s a táborlakók meggörnyedve az esőtől lábalták a sarat.

"Hová visznek? - gondolkodott Fillér Bandi. - Rendkívüli esemény történhetett, az nem vitás. Micsoda? Munkára nem kellünk, akkor az asszonyok is jönnének, és nem kísérne ennyi őr. Kivégeznek? Minek akkor még kínlódni is az esőben a lovaglással? Kihallgatásra terelnek? Arra jó az őrs is, s ahhoz megint csak kellenének az asszonyok. A bátyám az okos Kun elvtárs jövetelét említette, de mi a fészkes fene történhetett? És éppen most, amikor Rézi beteg? Ez a piszkos eső is esik, pedig neki mindegy, éjszaka vagy nappal, de pacallá áztat bennünket, már a víz befolyik a bakancsomba, a kapcám csupa lucsok, ezeknek meg mindegy, hajtanak a vágóhídra. Hova a hétszentségbe menetelünk? Még jó, hogy nótát nem vezényelnek. Mindjárt a kövesúthoz érünk, az a távoli fasor csak azt takarhatja, ilyen még nem volt, eddig nem juthatott el táborlakó a Józsa Bálint kivételével. Legalább az őrök is élvezik ezt a szép kirándulást, ha jókedvükből bújtak az esőkabát alá, ha nem. Kun őrnagy mi a szent szart akarhat? Jót semmiképpen."

Ifjú Sajtos Flórián megcsúszott, keze a levegőben kalimpált és hanyatt esett, merejül sáros, csatakos lett.

- Mi van, te használható ember? - morogta foga között alattomosan Nemes és nagyot ásított. - Nem pelenkázott be a cigány zabigyerek?

- Magát is pólyába teszi estére.

- Engem? - lehelte szájszagát maga elé. - Kötve hiszem.

- Magát hát.

- Ezt honnan tudod? A kisujjadból szoptad, kérlekalássan, mivelhogy a cigány végbeléből táplálkozol? Közölheted a ganétúró őrmesterrel, engem csak egyszer üt meg, egyetlen egyszer.

- Péppé veri a pofáját, csak legénykedjék! Kiköpi még a tüdejét is.

- Ember kell oda, nem ilyen pina-bajnok. Te is vigyázz a fütyidre, meg a szádra, mert kimiskárolunk.

- Jó kedvetek van, hogy ennyit ugattok? - mordult Szabó őrmester, s lovával közelebb ügetett.

Fillér Gábor szorosabbra fogta a kantárszíjat. A kövesútnál, a keresztre feszített pléh-Jézus előtt várakozott a nagy, fekete Zil. Kun Sándor lehúzta az ablakot, ahogy a törzsőrmester közelebb ért.

- Őrnagy elvtársnak jelentem, megérkeztünk.

- Elég soká, szemináriumot tartottak útközben?

- Jelentem, felázott a talaj, és csúszós a fekete föld.

- Mit gondol, nem tudom? Azért rendeltem ide, nem szórakozásból, a foglyokkal tolassa be a kocsit az őrsre - dőlt hátra a főparancsnok és felhúzta az ablakot - vagy vigyék a tenyerükön!

- Értettem.

A személykocsi motorja nem járt. A kitelepítettek körbe fogták a lefüggönyözött ablakú autót, s tolni kezdték a latyakos úton, keserves kínlódással araszoltak előre, a gumikerekek nem mindig forogtak, a csúszástól tükrös fényű csíkokat hagytak a sárban. Fillér Bandiék kimelegedtek, izzadtak az erőlködéstől, de a nehéz tehernek feszültek és tolták a pusztában. Nemes csak nem fért a bőrébe, dúdolgatni kezdte elég érthetően: "Tenyeremen hordom, lehozom a csillagot én..."

- Hallgass - suttogta Fekete -, ez itt a főhóhér!

- Istenem, csak egyszer szabadíts meg innen, az életemre esküszöm, hogy meghálálom, mert az ellenségeid között széles rendet vágok.

- Én is ott leszek, testvér. Fejjel azért ne rohanjunk a falnak! Kivárunk.

- Nyughassatok, sorstársak - szűrte foga közt a szót Váradi -, vihar lóg a levegőben!

- A kocsiban - morogta Fillér kovács.

- Szó mi szó, igazán mozgalmas napunk van - hajolt az autóra Biri Bertalan és bepárásodott, sárpettyes szemüvege mögül a kovácssegédre pislogott. - Gondoskodnak a szórakoztatásunkról.

- Arra mérget vehet, őkigyelmessége nem véletlenül érkezett hozzánk látogatóba.

Tolták a kocsit. Kezük és derekuk elnehezedett, ha egy-egy pillanatra felegyenesedtek, érezték, hogy az izomláz és fáradtság merevvé teszi a testüket, de a következő percben újra az autónak feszültek, engedelmeseknek és sorsukba törődőnek tűntek. Az eső már régen ruhájuk alá bújt, néhány tüsszögés, köhécselés törte meg a csendet, s egy-egy széttaposott pocsolyából kiadósabb adag loccsant nadrágjukra.

Fillér Gábor elöl lovagolt. Pocsék hangulata volt, tudta, hogy alapos fejmosás következik, Kun elvtárs ilyen időben nem kocsikázik bolhafüttyért. Ez a szerencsétlen eső is csak ront a helyzeten, olyan ez a bevonulás, mint a gyászmenet. S mindez az ő számlájára történik, pedig nem tehet róla. Otthon is mi lehet? Ha két csepp eső lehullik, Erzsike már lázas, ájuldozik és összeesik, Gáborka megijed és nem tud segíteni rajta. Haza se vágtathat, az őrnagy elszórakozik velük reggelig, ki tudja, most mivel rukkol elő, az imperialistákkal, vagy a szocialista munkaversennyel, hogy a rabok is tegyenek felajánlásokat a több és gyorsabb munkára. A végén írásban, önként elhatározásból, a lelkiismeretük parancsára kérik, hogy a kitelepítőtáborban dolgozhassanak és élhessenek, mert így törlesztik a múltban elkövetett bűnöket, így hamarabb átnevelődnek az új eszmék befogadására? Ez a nép akarata? Hogy ne lehessen orvoshoz vinni súlyos beteget? Ha megtudja a feleségem, hogy a húga beteg, és nem segíthetek rajta, szűzanyám, mekkora patáliát csap? Akkor aztán lesz nemulass, hetekig nem szól hozzám, s dehogy bújik mellém!

Fillér lova hirtelen felkapta a fejét, megrázta magát, majd újra lépkedni kezdett, s farkát megemelve gőzölgő lócitromokat potyogtatott a sárba.

Ahogy az őrshöz érkeztek, a törzsőrmester intett, hogy a kitelepítettek az óljukba húzódhatnak. Kun Sándor várakozott még egy ideig, amikor már eléggé eltávolodtak a foglyok, kiszállt a gépkocsiból és a sivár parancsnoki irodába sietett, az íróasztallal szemben foglalt helyet, s ujjaival idegesen dobolt a combján.

- Jelentést kérek! - köszörülte meg a torkát.

- Hiszen már tudja őrnagy elvtárs, Bari Ödönt elzavartam.

- Az, hogy én mit tudok és mit nem, csak rám tartozik.

- Értettem.

- Milyen jogon küldte el az őrmestert?

- Alkalmatlan a szolgálatra, visszaélt a helyzetével.

- Azt nem maga állapítja meg, mint ahogy ahhoz sincs semmi köze, kit veszünk fel a rendőrség kötelékébe és kit küldünk el, kinek milyen feladatot szánunk. Kis pont ahhoz. Ne tévessze össze magát a miniszterrel!

- Értettem.

- Korábban kellett volna értenie, pedig elég érthetően a szájába rágtam legutóbb.

- Bari bajtárs megcsúfolja az egyenruhát.

- Hogyan? Talán kiölti rá a nyelvét, horogkeresztet rajzol rá?

- A nőket molesztálja.

- Maga látta? Talán a gyertyát is tartotta, vagy talán féltékeny? Van rá bizonyíték, esetleg feljelentés?

- Tudomásom van róla - mondta vérvörös arccal a törzsőrmester vigyázzállásban az íróasztal másik oldalán.

- Nekem is jelentették - kezdte visszanyerni gunyoros kedvét Kun -, hogy a fruska magára húzza a rendőröket! Így akar protekciót szerezni. Még az öreg patikust is megerőszakolta.

- Őrnagy elvtársnak jelentem, másállapotos a lány. Az apja, meg a cinkostársai bosszút is állhatnak.

- Nem érek arra rá, hogy egy-két úriasszony bugyiügyeibe vájkáljak, számon tartsam, ki, kivel fekszik le ezen a pusztán. Azzal viszont kötelességem törődni, ha törvény-, vagy szabálysértés történik, márpedig Bari Ödön elbocsájtása az.

- Vele aztán tisztességes ember nem tud együtt dolgozni. A sorstársaktól aranytárgyakat zabrál.

- Még van nekik? A bőrük alatt is arany van?

- A kutyafülét! Tetű, mocsok mindenütt, meg éhezés, még levelet se írhatnak, orvoshoz sem mehetnek a betegek. A nyomorék kereskedőnek maradt egy aranyórája, azt vette el az őrmester.

- Nem találta?

- Nem. Boltot ígért helyette, hogy itt az őrs mellett nyitunk egyet és majd az öreg vezeti.

- Magának is meggyűlik a baja mindenkivel. Itt csak egyedül maga tisztességes? A bolti dolog nem rossz ötlet, miért nem gondolkozik előre?

- Nekem utólag is elég megterhelő.

- Magának sohasem jó az, ami a többieknek? Az öcsikéje is szakasztott ilyen, mintha egypetéjű ikrek lennének.

- Nem tudom megemészteni azt, hogy ha egyszer mondunk valamit, az ne úgy legyen. Ha meg egyszer csinálunk valamit, azt úgy csináljuk, hogy ne legyen hiba benne, de azt nem viselem el, hogy vizet prédikálunk és bort iszunk.

- Pihenj! - a főparancsnok keresztbe rakta a lábát, kézfejével simított homlokán, majd a nadrágja élén, és pár percig eltűnődött. Fillér kicsit oldalra lépett, mélyebbre szívta a levegőt, s letörölte arcáról az esőcseppeket, az esőköpeny csuklyáján is igazított. Ahogy az őrnagy ezt észrevette, azonnal megszólalt. - Szerelvényt igazíts! - s kezével intett a törzsőrmesternek, hogy üljön a helyére. Az levetette esőköpenyét, a fogasra akasztotta, megrántotta kabátja alját és a székre rogyott. - Azon gondolkodom, jól választottam-e, amikor magát javasoltam erre a posztra? Továbbá azon is, tudunk-e együtt dolgozni a jövőben?

- Értettem, őrnagy elvtárs!

- Na, igen, ilyenkor mindig ezt fújja, s elhiteti velem, hogy érti a feladatot, és úgy hajtja végre, ahogy kell. Közben meg a problémák sokasodnak, nincs kellő szigor, nem tud ideális rendet teremteni. Értse már meg végre, hogy a maga lükeségei miatt én is ezen a pusztán köthetek ki, de inkább szétszakítjuk a babaruhát, semmi kedvem táborlakó lenni.

- Értettem.

- Más jelentenivalója van?

- Hová temessem el a halottakat?

- Tágas a puszta, nem marad rajta semmi nyom.

- Értettem.

- Küldje be az őrmestert!

- Értettem.

A kacor-király nagy lendülettel ütötte össze a bokáját, s úgy érezte, élete nagy pillanatához érkezett. Szemét alázatosan le nem vette a feljebbvalójáról, pocakját behúzta.

- Szabó Béla őrmester jelentkezem.

- Azt jelentették, jól látja el a feladatát.

- Őrnagy elvtársnak jelentem, amit a Bari bajtárs megcsinált, azt megcsinálom én is, sőt még hasonlítunk is egymásra, ami néki jó, az nékem is pászol.

- Tehát nem veti meg a fehérnépet?

- Őrnagy elvtársnak jelentem, nem vetem meg.

- Aki a foglyokkal cimborál, azt elhelyezzük!

- Nem cimborálok én senkivel, aki már annyira oda van, annak megfogom a puhább részét, aztán el is felejtem. A szolgálat fontos, nem az élvezkedés. A parancsot végrehajtom, más éngem nem izgat különösebben.

- Enni, inni szeret?

- Szeretek. Azért választottam éppen ezt a mundért, hogy megfizetik azt, aki viseli. Máshoz nemigen fűlött a fogam, a gazdálkodástól meg felkopna az állam.

- Bizalmi emberei vannak?

- Őrnagy elvtársnak jelentem, lesznek.

- A törzsőrmester sűrűn hiányzik?

- Ő a parancsnok, lefelé nem tartozik számadással, amit meg az ember szeme lát, az lehet ám, hogy nem is igaz.

- A maga szeme hogy lát?

- Azt őrnagy elvtárs jobban tudja, és jobban megítélheti. Én azt szeretném, ha a főparancsnok elvtárs elégedett lenne véle.

- Egymás után küldje be a rendőröket jelentéstételre, az őrszemeket és a tábort pedig ellenőrizze!

- Értettem. Kérek engedélyt a távozásra.

Elégedetten lépett az ebédlőnek használt szobába, ahol néhány rendőr várakozott. Az őrmester megpödörte bajuszát, végignézett csapzott társain - Fillér a sarokban gubbasztott -, és harsányan kijelentette: - Akinek magvas a beszéde, az menjen előre! - Aztán sarkon fordult, az istállóból kivezette hátaslovát, s a kitelepítőtábor lakóihoz lovagolt.

A nyitott ól ajtajában ifjú Sajtos Flórián téblábolt. Szabó hirtelen kezébe nyomta a kantárszíjat és határozott léptekkel beljebb tartott. Megbámulta jól az embereket, kereste, kit törhet be magának, aki tájékoztatja mindenről, hiszen az a jó vezetés titka, hogy ott is lásson-halljon, ahol nincs jelen, mindenről értesüljön az első kakasszóra. A zilált Ibit vette észre, a lány fáradtan feküdt és elnézett fölötte. Talán vele is kísérletezhet, gondolta az őrmester, s elképzelte tejfehér testét, a ritkás, fekete szőrcsomót, úgy érezte, megint maga alá tudná gyűrni, hogy vinnyogjon, mint a kölyökkutya. A lány apját kapja el? Egyszer már megkeresztelték az őrsön alaposan, elég lenne ráijeszteni, szolgálna ő szépen, mint a fakutya. Csak nem előzte meg ebben is a cigány? Nem, dehogy, inkább a hegyesorrú nótaénekes sündörgött körülötte. Mire az őrnagy végez, akkorra már jelentheti neki: kiépítette a vonalat, a bizalmi hálózatát, van itt bőven olyan férfi, aki félti a feleségét, félti a lányát, s hajlani fog, mint a kezes bárány, de ha nem is lenne, attól még jelentheti, hogy van.

Visszafordult a harmonikás Flóriánhoz. Rámordult.

- Na, mi van, te operált kappan?

- Azt szeretném megkérdezni, hogy Bari sorstárs merre van?

- Mi közöd hozzá?

- Sürgős közölnivalóm van - vakargatta az orrát.

- Én lettem a parancsnokhelyettes! Na, nyögd már ki, hogy mi nyomja a begyedet, de ha huncutkodol, összekötöm a bokádat.

- Néhányan szervezkednek, talán még szökni is próbálnak.

- Kicsodák?

- Nemes, és Fekete, aztán meg a nagyszájú Váradi is velük tart.

- Te meg kiszagoltad az ocsmány csőröddel?

- Pontosan így történt.

- Mikor akarnak szökni?

- Azt nem mondták.

- És merre?

- Azt se árulták el.

- A lány is szökni akar? Váradiné, meg a gyerek, meg az a vén ütődött, agyalágyult fafaragó?

- Nem tudom, azt nem hallottam.

- Akkor ki akar szökni?

- Nemes, meg Fekete, ők ketten holtbiztosan.

- Tartsd nyitva a szemedet, még álmodban is. Értve? Engem az őrsön megtalálsz - pattant lóhátra Szabó őrmester. - Az orrodat is növesztheted, majd megtrágyázzuk!

- A feleségem még takarít?

- Hol takarítana ilyenkor? Ott nincsen.

- Hová lett akkor - lépett néhányat a lovas után Flórián -, a föld nyelte el?

- Seprőnyélre ült - nevetett a csupabajusz őrmester, és elszáguldott.

A kereskedősegédet verte az eső. Nem mozdult. Ám hiába meresztette a szemét, senkit se látott a pusztán, az őrmester is beleveszett a távolságba, az elmaszatolódott tájba. Megfordult. Az ólból meleg pára csapódott a hűvösre, mégsem érzett semmi kedvet, hogy beljebb kerüljön. Az ajtónál Nemes közel húzódott hozzá, és pimaszul az arcába dünnyögte.

- Dörzsölődünk, sorstársam, dörzsölődünk? A használható ember ennél a kandúrnál is bevágódik, ennek is a fülébe súgod, hogy mit hallottál tőlünk? Attól még ragyás marad a képed.

- Ő lett a parancsnokhelyettes.

- Hű, de meglepődtem.

- Jobb is, mert elkapja a grabancát.

- Attól még gyömöszölheti a feleségedet - vigyorgott szélesen -, nem vetted észre, hogy teli a bugyogó? Ikszlábú a csupabajusz, abból jön a kicsi manusz.

- Piszok disznó maga.

- Inkább figyelmes sorstársad. Tőlem tudd meg, ne a patkányoktól féltsd a te kedves és aranyos feleségedet, hanem a kemény kolbásztól, mert ezek a pihent bikák jól tartják ám, s a végén a rendőrök kölykét neveled. Az lesz csak az igazi élvezet - vigyorgott szőrmók képével. - Minél több lökést kap az asszony, annál gyönyörűbb. Talán most is ott nyöszörög?

Ifjú Sajtos felnyögött. Az ól közepén észrevette az apját, ahogy az öreg Váradi mellett egykedvűen rakosgatta pálcikáit.

"Tőle kérdezzem meg, hogy tud-e a feleségemről? - gondolta dühösen és keserű szájízzel. - Még feljebb látna. Csak nem vett észre valamit az asszony körül? Hol marad már? Felnyalhatta az egész őrsöt azóta. Vagy az ágyban szórakozna? Attól nőtt meg a hangja, hogy jóban van valamelyikkel, s az áll a háta mögött? Nem csatarált sohasem, csak az orrával, meg a pattanásaival hadakozott, de hogy visszaszóljon, velem foghegyről beszéljen, olyanra nem emlékszem. Itt változott meg ennyire. Melyikkel szűrte össze a levet, csak nem cigánnyal, vagy ezzel a fülig bajusszal? Ki tudhatja, mit csinálnak ott bent, amikor egy-egy fehérszemélyt takarítani rendelnek? Férfiembernek oda járnia tilos, Fekete Attilát hívatták egyszer, s azóta nincsenek elöl fogai, Fillér Bandi forgolódik még, mióta megválasztottuk parancsnoknak. A nők viszont sűrűn és felváltva nyitogatják az ajtót, a szép Ibit biztosan megmóringolták, mert olyan, mint az elhasznált rongycsomó, eszem a tojástartóját.

A pokolban késik már a feleségem? Mindjárt vacsora és még sehol sincs, ennyi időre nem tűnhet el nyomtalanul. Ez a füligbajusz biztosan hazudott, hogyne látta volna, ha egyszer takarít, oda ment, látnia kellett. Vagy a konyhára osztották és a szakácsnőknek segít? Megkeresem, ha elkapnak, akkor Szabóra hivatkozok, meg hogy fontos és sürgős közlendőm van; egyesek már holnap szökni akarnak."

Nekivágott az esőnek. A feleségét nem találta. Józsa Bálint dugta ki fejét az istállóból, aztán gyorsan visszahúzta. Szabó őrmester lépett elő a fészerből, ahol a szakácsnők már megfőzték a vacsorát.

- Mit akarsz? - mordult mérgesen a levegőbe harapva -, mégis eszedbe jutott valami?

- Nincs meg a feleségem.

- Biztosan a nagy dolgát végzi.

- Dél óta? Tudom, hogy itt van, csak nem árulja el, mert cicáznak vele, pedig én ezt nem érdemeltem, mikor maguknak dolgozom - ropogtatta ujjait a kereskedősegéd.

- Színét se láttuk, ott keresd, ahol lehet, valamelyik disznó szőröspofájú társad alatt! - fordult a főépületbe az őrmester, bosszúsan csapta be maga mögött az ajtót, s ahogy a kihallgatásra várakozó, de már vacsorázó társaira pillantott, szinte görcsbe rándult a gondolattól; most alig van őrség, csak nem lépett meg? Félre tolta a következő rendőrt és Kun Sándorhoz rontott.

- Őrnagy elvtárs, kérek engedélyt jelenteni!

- Ennyire sürgős?

- Nem találunk egy nőszemélyt.

- Micsoda? - ugrott fel a székből Kun és közelebb lépett. - Meggondolta, mit zagyvál össze-vissza?

- A férje jelentette.

- Mikor tűnt el?

- Délben.

- Kiről van szó?

- Sajtosnéról, egy bizalmi emberünk feleségéről.

- Ki látta utoljára?

- A férje ebédosztásnál. Akkor a nő állítólag ide indult takarítani, de ellenőriztem, itt nem járt és a körletünkben sem tartózkodik.

- Elképzelhető, hogy megszökött? Éppen ilyen időben?

- Őrnagy elvtárs ezt jobban tudja nálam.

- Vagy esetleg zaklatták és kiválasztott egy fát magának.

- Jelentem, őt aztán nem zaklatta az ördög sem, mert olyan pattanásos az arca, hogy inkább másfelé néz a férfiember, meg olyan büdös, hogy lehűti még a tűzhányót is.

- Ebédosztáskor tűnt el - csapott a tenyerébe a főparancsnok felvillanyozódva -, jóval korábban a megérkezésemnél? Ez a Fillér még erre sem tudott vigyázni? Rendeljen el létszámellenőrzést, lóhátasok járőrözzenek, messzire nem juthatott! Azonnali jelentést kérek az eseményekről, a törzsőrmester meg jöjjön be hozzám!

Bosszúsan újra a tenyerébe csapott, dühében vörösödni kezdett az arca, a füle lángolt. "Na, még ez hiányzott, hogy egy hülye lotyó meglépjen - gondolta -, amit ezért kapok, nem teszem zsebre. Még szerencse, hogy ez a bamba alak felelni fog a történtekért. Nem érte fel ésszel, hogy mi az érdeke? A rendőr ne gondoljon magáról semmit, hanem hajtsa végre a parancsot, mi lenne itt, ha mindenki azt szeretné csinálni, ami éppen a kedvére való? Gondolkozunk és ítélkezünk helyette, dolgozzon, tartsa a száját, egyen és bánom is én, hogy hányszor dől az asszonyához, vagy másiknak az ölibe. Ebben az országban egy akarat uralkodik, aki ezt megtanulja, az a mi emberünk, Szabó olyannak látszik, a büdös kis lyukért mindenre kapható. Nem szeretnünk kell egymást, hanem ellenőrizni; ki, mit mond és mit cselekszik, akkor nem történnek meglepetések. Egy prímás van, egy vezér és kész."

Fillér Gábor haptákozott.

- Őrnagy elvtárs, kérek engedélyt bent tartózkodni!

- Tartózkodjon. Helyezze magát kényelembe, az is lehet, hogy hosszú beszélgetésnek nézünk elébe!

- Értettem.

- Ezt mellőzze, kérem, csak az együgyűektől viselem el huzamosan. Maga pedig nem tartozik azok közé, jó néhány tulajdonságát tisztelem, és mélyen fájlalom, hogy nem tudja kibontakoztatni azokat, magából olyan otrombán tör elő az igazság, már amit annak vél, hogy a látvány és a hatás minden mást megsemmisít. Jobban kellene pallérozódnia, megértenie, hogy a hallgatás a legnagyobb művészet, akkor összeszorítania a száját, amikor éppen a legfontosabb kívánkozik ki rajta. Minden főnök szívesen tűri meg a hatökröt a háta mögött, attól legalább nem kell tartania, és aki hallgat, bár hatökörnek látszhat, hamarabb jut előre. Ugye, tud követni, nem annyira megerőltető?

- Azt hiszem.

- Mit gondol, amikor a feljebbvalóim előtt állok, hangoztatom-e az eltérő véleményemet?

- Nem tudom.

- Világos, hogy nem tudja, és ez alapvető baj magánál, mondhatni, olyan szervi hiba, amelyik egy életre tönkre teszi. Vélem, magának sohasem lesz karrierje, ugyanis használhatatlan ember az, aki a gondolatát, véleményét úgy löki ki magából, ahogy megszületett, pőrén és meztelenül, ahelyett, hogy lenyelné inkább. A beszéd a helyezkedésre jó. Érthető ez, valóban nem megerőltető.

- Azt hiszem.

- Mit gondol, mit vártam magától, doktori értekezést a táborlakók szexuális életéről?

- Azt nem hiszem.

- Vasfegyelmet vártam, ne szökjön meg senki, és még a madár se tudja, kik élnek a pusztán! Erre mi történik? Elsőnek maga léptet haza fehér lován a kedves feleségéhez, acsarkodik a beosztottjával, összetévesztik egymást az ellenséggel, kedvezményeket ad a foglyoknak, azok elbizakodnak és szökésen törik a fejüket.

- Erről nem tudok.

- Az osztályellenség örül, ha nincs egység a sorainkban, és nincs rend. Pedig a pusztán nincs rend, sőt, egyesek nyomtalanul eltűnhetnek. Ehhez mit szól?

- Nincs róla tudomásom - kezdett izzadni Fillér. - Ilyen nem fordult elő, és nem hiszem, hogy megeshet, a kutyafáját.

- Délig. Akkor tűnt el Sajtosné.

- Pont egy asszony?

- Az egyre megy. Ha valóban megszökött, nem kezeskedek magáért, mert felelősség terheli, ezen még csak vitatkozni sem lehet.

- Kérdezhetek, őrnagy elvtárs?

- Természetesen, szólásszabadság van.

- Ha a felelősség enyém, akkor miért nem szabhatom meg, hogy a cigány alkalmas-e ide, vagy nem, s milyen legyen a tábor élete?

- Mi lenne, ha mindenki feltételeket szabna? Anarchia. És hogy tudná átlátni, átfogni az egészet, a dolgokat a helyükre tenni az értékük szerint? Elveszne a részletekben, az önös érdekei vezetnék - dobolt Kun idegesen az asztalon, és megint megköszörülte a torkát.

- Hát kié vezessen?

- A közösségé, az nálunk a legfontosabb, a világforradalom ügye.

- Azt ki határozza meg?

- A közösség.

- Én is abba tartozom, meg ezek a szerencsétlenek is.

- A kollektívának nem minden része egyformán értékes, a fővezért nem téveszthetjük össze a gyalogossal. A romló részt meg kivágjuk. Tud követni, vagy már megerőltető?

- Azt veszem észre. Micsoda lélektelen dolog az, amikor a testvérére fegyverrel vigyáz az ember, és még a szót se mérheti a szíve szerint? - folyt már a verejték a törzsőrmesterről, és tenyerébe vájta a körmeit.

- Ilyenekkel nincs időnk foglalkozni. Mi átformáljuk a világot... - erőteljes kopogtatás szakította félbe a főparancsnokot, majd belépett Szabó őrmester.

- Őrnagy elvtársnak jelentem, a nevezett személyt nem találjuk.

- Megszökött, vagy öngyilkosságot követett el?

- Míg meg nem találjuk...

- Akkor már könnyű bölcsnek lenni, most válaszoljon!

- Megszökött.

- A keresést folytassák tovább!

- Értettem - távozott el az őrmester.

- Ez nem hiányzott - állt fel a tiszt, megdörzsölte szeplőit az arcán, tett pár lépést, majd visszaült a székre és a törzsőrmester szemébe nézett. - Ez mindkettőnknek beteheti a kaput.

- A helyükben talán én is megpróbálnám.

- Ugyan, semmi, de semmi értelme, hamarosan visszahozzák és még rosszabb lesz neki. Különben is magával törődjön, ez az égzengés tönkre teszi a szénáját.

- A kutyaháziak miatt? - csapta fel a fejét Fillér, és a haja a homlokára csúszott -, miattuk?

- Kitalálta. Most már csak az érzelmes búcsú következik. Adja le a fegyverét! - mosolygott gúnyosan az őrnagy, lábát átvetette a másikon. - Civilként azt csinál, amit éppen akar, tótágast állhat, cigánykereket hányhat, ahogy a kedve diktálja. Az való magának, az a príma civil élet, ahol nincs parancsszó, ülhet az asszonya szoknyáján, moziba, kocsmába mehet és le se bojszint bennünket.

Fillér Gábor arcát elöntötte a vér. Lecsatolta pisztolytáskáját, s az asztalra lökte, a vasfogasról leakasztotta köpenyét, és géppisztolyát, azokat is Kun elé tette.

- Más nincs - hörögte és legszívesebben a cinikus őrnagy arcába csapta volna az egészet.

- A mundér?

- Megkapja - vörösödött el talpáig a törzsőrmester, s dühében verejtékezni kezdett a tenyere, nagy pettyekben hullt le a sivár padlóra. Levette a zubbonyt. Egy pillanatra arra gondolt, megkéri Kunt, hogy így mehessen haza a faluba, s az uniformist majd leadja a rendőrőrsön, de ahogy látta a másik öntelt, gunyoros arcát, inkább lehúzta a csizmát, az inget, a csizmanadrágot. Fekete klottgatyában állt a parancsnoki irodában, ordítani szeretett volna, a pofájába csapni az őrnagynak, de csak a kezét szorította ökölbe, és elfúló hangon hörögte. - A gatya saját tulajdonom - hirtelen és meggondolatlan indulattól vezéreltetve megmarkolta hímvesszőjét - ezt nem akarja ellenőrizni?

- Ahhoz nincs jogom.

- Akar még valamit?

- Nem, dehogy, csak közlöm magával, holnap kezdeményezni fogom, zárják ki a pártból, így talán elkerülhető, hogy a testvére mellé jusson - élvezte a másik megalázását -, de többet igazán nem tehetek, bár igen szeretnék.

- Értettem.

- Tudtam, hogy előbb-utóbb megértjük egymást.

- Kérek engedélyt a távozásra.

- Ne hivataloskodjon, hiszen leszerelt, már egy független, szabad, boldog ember.

- Értettem.

- A maga érdekében döntöttem így, legalább nem állíthatják hadbíróság elé, mert leszereltem. A munkakönyvét postán megkapja, és fátylat borítunk az egészre.

- Értettem és köszönöm.

- Kételkedik a jó szándékomban? Nehogy azt higgye már, hogy élvezem a helyzetét. Az én játszmáim magasabb szférában zajlanak, és mezítlábasok nem kerülhetnek a csapatba.

- Értettem - fordult sarkon katonásan Fillér, mezítláb, klottgatyában, és nekivágott az esőnek. Szégyen, s tehetetlenség mardosta, alig érezte testén az esőt, taposta a sarat, kezét még mindig ökölbe szorította, és megfájdult a feje.

"Bűnbak kellett neki - gondolta keserű szájízzel -, s éppen kapóra jöttem. Micsoda hitvány fráter, ahelyett, hogy ordítozott volna: takarodjak a szeme elől, mars ki a táborból, meddig büdösítem a levegőt, neveletlen paraszt, tűnjek el a fészkes fenébe, ahelyett lám lyukat beszélt a hasamba, s még hogy elhiggyem a jóindulatát! Micsoda baromnak gondol engem? És a többit? Ilyennek kellene lennem, hogy aranycsillagokat viseljek? Hazudnom, alakoskodnom? A kutyaházi szarját! Ők kerülnek felülre, s megrohasztják a termőfát. - Sűrű, fekete haja már elázott, a gatyája átnedvesedett, csontos testén csurgott a víz, meg-megborzongott, ahogy toronyiránt hazafelé tartott. - Nekem csúfosan befellegzett, az holtbiztos. A töksötétben legalább nem látják annyian a bevonulásom. Tegnap még lóháton, most meg gatyában, jól elkapták a tökömet, azt a keserves, kurva jóistenit a Kun elvtárs édesanyjának. Báva marhaként tűrtem, ahelyett, hogy pofán csapom, úgyse látja senki. Ki tanítja az ilyet móresre? Neki szaladt volna az öklömnek, biztosan helyre rázódik az agya. Dib-dáb fajankó vagyok? Szerencsére nincs tanúja, hogy bokáztam előtte gatyában, glóriában. A többiek futnak az asszony után, velem kidurrantott az a kölnis nagysága, kenyér nélkül a családom, és nem tudom, hogy mi vár rám. Talán jobb lett volna tűrnöm, nyelnem? Eldobtam a biztos kenyeret, ha erre a szagos nőre nem jön rá a kergeség, akkor megvédhettem volna magamat. Vagy csak játszott velem az őrnagy, biztos volt a dolgában, megtehette, hogy nagyot üt.

Kár rágódnom, változtatni nem lehet ezen, mocskolódnak, ujjal mutogatnak ránk majd a faluban: kitették a szűrét a rendőrségtől, ilyenek a népárulók. Az öcsémnek se segíthetek, tőle is szépen megváltam, micsoda piszokság, leköphetném magamat, de mindek, megtette azt már az a szarjankó.

Mit szól ehhez Zsóka? Eddig se tudtam tejben-vajban füröszteni, ezután még inkább nem. Azt akartam, hogy ne helyezkedjék el sehol, Gáborka mellett legyék leginkább, féltettem is: szép asszony, jó asszony, nincs párja a faluban, velem telibe talált, de csesznyén mellé fogott, Major István talán megérezte, hogy tehetetlen, tedd ide, tedd oda ember vagyok, azért ellenezte a házasságot, s azért támadt köztünk a harag. És mire jutottunk? Csúfot csinált belőlünk az élet, a módos gazda megkopasztva, mint az öreg kakas, egyik veje a kitelepítőtáborban családostul, én meg nem kellettem korbácsolónak. Mire öregszik meg az ember, ki a megmondhatója?

Csak ismerőst ne lássak - osont a levitézlett rendőr a kertek alatt. A hideg eső ellenére melegség öntötte el, sokáig fürkészte a sötét utcát, egy-egy kutyaugatásra összerezzent, meglapult a kerítés mellett, lassan és szégyenkezve haladt, a föld alá bújt volna legszívesebben. Ahogy közeledett a lakásukhoz, egyre jobban szégyellte magát. Már annyira kimerült s elgyengült, hogy botladozott, elfelejtkezett az óvatosságról, csak az járt a fejében, végre melegre, az övéi közé húzódhat, a ház falához dűlt és megkopogtatta az ablakot.

- Szentisten! Mi történt veled, Gábor? - kapta szája elé a kezét Erzsike, zokogni kezdett, és legyökerezett az ajtóban.

- Leszereltem - dőlt rá az ura.

- Azt látom - fagyott meg körülöttük a levegő.

A konyhába támolyogtak, Fillér a heverőre rogyott. Gabika azonnal kiszaladt a szobából, s csókolgatta az apját. - Mi bajod, apucikám, bántottak, megvertek? A rablók elszedték az egyenruhádat is, és a sárban szaladtál előlük? Szóljál már valamit, ugye rablókkal találkoztál?

- Velük - dúrt a gyerek sörényébe és elfátyolozódott a hangja -, igazi haramiákkal, akik értik ám a mesterséget.

Erzsike az alumínium edényből meleg vizet öntött a szürke lavórba, a férje lábához húzta, s tetőtől-talpig mosni kezdte emberét. Szeme összeszűkült és hideg fölénnyel azt mondta.

- Ha most nem kapsz tüdőgyulladást, akkor soha - bosszankodásával és a könnyeivel küszködött.

A férfi már teljesen elernyedt, jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy a felesége és a fia kiszolgálja, szeretettel dédelgeti, miközben a szeme le-lecsukódott, a feje előre bukott. Erzsike átölelte, az ágyhoz támogatta, majd a dunnával letakarta.

- Kereshetnek? - kérdezte halkan, hogy a fiuk ne hallja meg. - Micsoda dolgokba keveredhettél!

- Nem - rázta fejét a volt törzsőrmester -, ettől ne félj, Zsóka, mint az ábra mutatja, tényleg, végérvényesen leszereltem.

- Ennyire? - húzta el a száját megvetően.

- Ennyire - ásított hosszasan és a kába álom, a láz máris legyűrte. Fel-felnyögött, megnyalta kicserepesedett száját, s jól tudta, hogy a felesége virraszt mellette, Gáborka a heverőn szuszog. Ellenállhatatlan vágy húzta az álomhoz, amely a múltat hozta elébe, amikor még pár hónapos volt a fia, valahányszor kitakarta a pólyából, sonkás combja, keze, mosolya, gügyögése, csodálkozó szeme, fekete haja elbódította. Csókolgatta meztelen hasát, gagyarásztatta a kövér, nagyevő gyereket, s a pufók arc ragyogott és édes nyál csordult ki a száján.

Fillérné Major Erzsike vizes ruhát csavart a férje kezére, majd a lábára, hogy fel ne szökjön a láza, s ott ült az ágy szélénél és nyelte a könnyeit. Kakaskukorékolásig virrasztott, és legjobban azt bánta, hogy nem tudta igazán megszánni, megsajnálni emberét.


Az eső még mindig áztatta a pusztát. Álmosító, nyúlós, szürke hajnalban tolták a fekete autót Fillér Bandiék. A menet elején Szabó őrmester léptetett, oldalt és hátul lovas rendőrök, az éberség szabályai szerint. Imbolygó árnyakként dőltek a személykocsihoz, kínnal-keservvel araszoltak a sáros dűlőúton, már annyira elcsigázta őket a fáradság, tönkreverte az eső, hogy pisszenésre se maradt erejük, lehajtott fejjel vonszolódtak a terhük után. Az autó reflektorai világítottak.

Fillér véresre harapdálta szája szélét, elborult tekintettel meredt a lefüggönyözött ablakra. Tudta, hogy Kun villámkiruccanása semmi jót nem hozott, megsejtette azt is, hogy testvérével aligha találkozik a táborban, gyorsan végzett vele a szeplős képű főparancsnok.

"Elhelyezte, leváltotta, börtönbe csukatja? - gondolta újra és újra, csuromvíz ruhájában. - Sajtosné eltűnése megtorlást kíván, s azt teszik el ilyenkor az útból, akivel nem szívesen paktálnak. Az új parancsnok meg feszíteni, bizonyítani akar, hogy ő az igazi. Nyikkanjon csak valaki! Pedig egyre keservesebb, ki tudja, megéljük-e a telet? Gábor már többet nem segíthet, pedig számíthattam rá, ami megtehető, azt nem tagadta meg tőlem. Ezért viselkedett úgy délután, elővigyázatos volt, mégis más vezeti már a menetet. Csak hadbíróság elé ne állítsák, lehetetlen, hogy mindkettőnknek ilyen sors jusson: mintha bűnözők, rablógyilkosok lennénk! Sajtosné messzire úgyse futhat. A kanálisba ölte magát, valamelyik útszéli fán csüng, ki tudhatja? Mázsás súlyoktól szabadulhatna meg a bátyám, ha az asszony előkerülne, bár akire itt koloncot kötnek, abból se lesz futóbajnok. Mi lesz a családjával, Zsóka megáll-e a saját lábán, ha a férjét kivonják a forgalomból?

Kitől és hogyan tudom meg a bizonyosságot? Csak szépen, nyugodtan, várjuk ki a dolgok végét, elég, a magam terhe, ki tudhatná, hogy Tercsi állapota mire fordul, Bandika is köhécsel, mihez kezdek velük? Meggyógyítanám őket, a betegségüket vállalnám szívesen, mégsem tudom, csak az idegesség öl meg, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Kiszolgáltatva a kilátástalan erőlködésnek.

A kövesúthoz érkeztek. Felzúgott az autó motorja, a rabok és a rendőrök félrébb húzódtak, de a függöny meg se moccant, mintha nem utazna belül senki.

- Menetoszlopba sorakozó - kiáltotta az ikszlábú Szabó őrmester, s a tábor irányába fordította lovát.

A ZIL már alig látszott.

Kun elszenderedett a gépkocsiban, zavaros, elmosódó képekben szakadt rá a múltja, fel-felriadt, de újra, meg újra visszaálmodta magát a megtörtént időbe, mintha az önéletrajzát mesélné, élesen peregtek a képek, mint a moziban, ám mindig csak az autóban álmodott.

Az Andrássy út 60-ban Tömpe András vezette a politikai osztályt, nála jelentkezett, kapott fegyvert, szovjet és magyar nyelvű igazolványt, éjjel-nappal bárhol tartózkodhatott, fegyvert is használhatott. Akkor találkozott először Nemes századossal...

A koncepciós perekről keveset tudott, Rákosival, Gerővel, Révaival, Farkas Mihállyal s Péter Gáborral olyankor találkozott, amikor beszámoltatták. Fölnézett rájuk és őszintén hitte minden szavukat, követte minden lépésüket, Rákosinak is elhitte, amikor kijelentette, hogy mennyi álmatlan éjszakát okozott neki a Rajk-ügy.

Soha nem kételkedett benne. A szorongásait akkor győzte le, amikor Rákosi magához hívatta, mert nem akarta vállalni a parancsnokságot.

- Mi az, tovaris, miért nem akar főparancsnok lenni?

- Nem értek hozzá - nézett fel rá a túl alacsony fotelból.

- Megtanulja. Nézze, Kun elvtárs, ez olyan fontos beosztás, hogy nem bízhatjuk másra, maga meg tapasztalt elvtárs, jó kiképzést kapott, az első vonalban a helye, csak egy a hibája, olyan rejtőzködő természete van - nézett le derűsen az atyaúristen.

- Óriási a felelősség, félek, hogy összeroppanok alatta.

- Lesznek szovjet tanácsadók, nem hagyjuk magára, attól ne féljen, jól is néznénk ki, ha a párt nem vigyázna a katonáira. Ez nagy kitüntetés Kun elvtárs, úgy vegye!

- Tudom, Rákosi elvtárs és köszönöm, minden erőmmel szolgálni fogom dicső pártunkat.

- Sic itur ad astra - jegyezte meg a pogácsaarcú isten, de Kun ezt nem értette, mindenesetre úgy fogta fel, hogy megdicsérte a legmagasabb atyaúristen, miközben párnás kezével kotorászott íróasztalán és egy gémkapoccsal összefűzött dokumentumot adott át.

- Ez segíteni fogja, de az életével felel érte!

- Értettem, főtitkár elvtárs! - bokázott a megboldogított és sebtiben hóna alá csapta a dossziét.

Később viszont szédelgett, ahogy a szigorúan titkos, moszkvai utasításokat elolvasta.

"Hiszen ez tökéletes leigázás" - gondolta, s attól kezdve egy pillanatra sem adta ki kezéből a szigorúan bizalmas anyagot.

A nagy fekete kocsi már Pesthez közeledett. A borongós hangulatú reggelen az őrnagy újra és újra becsukta a szemét, újra átadta magát a múltjának és a munkájának.

Rákosi igazat mondott, hiszen Kun tapasztalatokat szerzett, a katonai akadémiát elvégezte és a belső karhatalom parancsnokának lenni óriási előrelépést jelentett a pályán. Csak éppen a határőrség is hozzátartozott és azt újjá kellett szervezni. Olyan új szervezetet hoztak létre, ami garantálta a megbízható határőrizetet, megteremtette az objektív technikai, műszaki és emberi feltételeket, a műszaki zárak is megépültek. A kis ország határát végigjárni elég nagy feladatot jelentett, és igen nagy mászkálás, tömeges jellegű disszidálás kezdődött akkoriban, sok embert beszerveztek Nyugatról, és küldték a felderítőket. A turistaforgalom szünetelt, a határokon ügynökök csúsztak át, ettől és ezért félt Kun Sándor és ezért kerülték el az álmai.

Jugoszláviával elmérgesedett a viszony, az erődítményeket, a bunkerokat Farkas Mihály miniszter erőltetett ütemben építtette a déli határon. Alárendeltjei közé tartozott Kun őrnagy is, de inkább és főleg az államvédelmi Péter Gábor parancsnoksága alá tartozott. Két ilyen parancsnok viszont hamar megfeküdte a gyomrát.

Ellenőriztek egy déli őrsön, kint a terepasztalnál ott állt a kis tizedes. Farkas Mihály meg ráförmedt.

- Tizedes, hol a jugó-magyar határ?

A tizedes megmutatta a terepasztalon, hogy a Mura folyó hol folyik, s az egyik sziget magyar, a másik két sziget a jugóké.

- Nem úgy van az, két sziget a miénk, s egy a jugóké! - méltatlankodott Farkas nagy hangon.

- Vezérezredes elvtárs jelentem, egy sziget a miénk, két sziget a jugóké, így szerepel ezen a térképen.

- Hülyeség! Ki csinálta ezt a térképet? Én majd ellenőriztetem!

- Miniszter elvtársnak jelentem, ez a trianoni békeszerződés fényképmásolata alapján készült.

A kocsiban aztán lehordta Kunt, hogy az ilyen káderek, mint az a tizedes, többet tudnak, mint a tábornokok, holnapra léptessék elő őrmesternek!

- Igenis, értettem - ütötte össze bokáját Kun a kocsiban.

A műszaki zárakon a magyar katonák is felrobbantak, nem csak az ellenség. Feszültséggel és félelemmel telt meg a levegő mindenfelé. Amikor megérkezett valamelyik kerületbe, őrsre, az őrnagy megkérdezte a kiskatonát: mit evett, fázik-e, elintézte, hogy kapjon járőr-pótlékot, tíz deka kolbászt, vagy szalonnát. Kapta is érte a letolást, hogy merte ezt megcsinálni, a rapszodikus Farkas majd megölte. Közben sokat tanult, mert a HM tábornokai, ezredesei értették a szakmát, gyakorlatnál ki kellett azt jól számítani, mennyi jármű, lőszer, milyen hadi felszerelés, milyen golyó szükséges. Egy alkalommal, lehettek tizenhatan is a seregből, célba lőttek, s Kun győzött. Farkas Mihály dühbe lobbant, hogy egyetlenegy határőrparancsnokot látott, és az lett az első.

Válogatott fiatalokat soroztak hozzájuk, nem is volt különösebb baj, csak attól rettegtek, ha lelépett, disszidált valamelyik, olyankor Rákosi személyesen avatkozott az ügybe; rögtön kapta a letolást Péter Gábor, tőle pedig Kun Sándor.

A jugó határnál lövöldöztek, s hangtompítós puskával homlokon lőtték az egyik figyelőállásban lévő magyar határőrt. A folyó közepén egy sziget húzódott, de senki se foglalta el, se a jugók, se a magyarok, bár a sziget magyar volt, régen is, meg a trianoni rablás-csonkítás után is. Egyik parlamenti ülés alatt jelentették, hogy a jugók rajta tartózkodnak. Mi legyen? Az összes fellelhető térképet, ami a trianoni szerződés alapján készült, elővették, és megállapították, hogy a sziget vitathatatlanul a magyaroké, utána még a külügy ellenőrizte ezt, és aztán megkapta Kun a legfőbb utasítást, tessék elfoglalni a szigetet! Rákosi utasította, ő meg Pestről továbbította a parancsot, és elkezdődött a lövöldözés, szép kis kalamajka keletkezett.

Ha egy csónak átsodródott a folyón, az már rendkívüli eseményt jelentett. Éleződött az osztályharc és felkészültek, hogy szükség esetén megvédik a szocialista tábort a szocialista Jugoszláviától. Sohasem tudhatják, hogy mikor ússzák meg csak annyival; mi történt már megint a határon, nem tudnak vigyázni? Péter Gábor állandóan azt leste, mi tetszik Rákosinak, s mi nem? Ha meg viszketett a talpa, rátaposott Kunra, hogy bizserélje.

Az őrnagynak most kavargott a gyomra. Szorongás fogta el, mit szól Péter Gábor a mai jelentéséhez: megszökött egy asszony a kitelepítőtáborból. A függönyt elhúzta, kinézett a ZIL ablakán, a koszos, málló vakolatú házakra és összeszorult a torka. Még mindig szemetelt az eső.

"Az én életem tiszta - gondolta határozottan -, fegyverrel a kezemben a pártot szolgálom, mégis összerándul a gyomrom. Félek? Miért kellene pont nekem félnem? Én aztán nem leszek osztályáruló, mégis álmatlanok az éjszakáim..."

Kun aggodalma feleslegesnek bizonyult, mert a vezérőrnagyi kinevezés várta.

Az idő nem javult, változatlanul szemelt az eső. A kitelepítettek bakancsára, cipőjére ragadt a sár, és a nadrágjuk szára átnedvesedett. A nyirkosság, meg a könnyű köd még sivárabbá tette a tájat, csak a lópaták cuppogása, a sárdagasztás zaja kísérte a férfiakat. Messziről, a táborból egy farkaskutya mély, öblös ugatása hallatszott. Még a köhécselést is elfojtották, azon járt az eszük, mikor érnek már az ólba, ahol nemcsak bűz, hanem meleg is van, s pokróccal takarhatják meggémberedett tagjaikat. Csak Nemes Áron arcán suhant át a kajánság, hátrafordította a fejét, hogy a fiatal boltos hallhassa a dörmögését.

- A használható mandró felesége lelécelt, unta már az apucit, vagy a cigány szöktette el?

- Van annak kurvája - vágott vissza dühösen a harmonikás fiatalember, és megszívta az orrát. - A poronty is útban.

- Fogd be a szád, mert betapasztom - dünnyögte a fogatlan Fekete Attila -, kiléptetlek a nadrágodból.

- Majd az ólban faljuk fel egymást, sorstársak, ha kérhetem - avatkozott közbe a sokdioptriás szemüveges Biri. - Az éppen ideális arra.

- Te csak ne kérj semmit, inkább maradj csendben, az nagyon egészséges és hasznodra válik - törölte le szőrös arcáról a vízcseppeket Váradi, akkorát tüsszentve, mint a pisztolylövés.

- Azt hiszi talán, nem azt kérek, amit akarok? - makacskodott a mérnök -, azt hiszi?

- Süt belőled az ész, hogy kitaláltad.

- Pofa súlyba! - szólt az egyik lóhátas.

"Mi lehet a feleségemmel? - gondolta Flórián -. Aljas kis bestia, nem árulta el, mit akar, félt, hogy lebeszélem a szökésről, továbbítom a hírt? Ennyire nem szeretett, ennyire nem bízott meg bennem, vagy észrevette talán, hogy az őrmesternek dolgozom? Az ő érdekében is csináltam, hogy könnyíthessek a sorsunkon, kedvezményekhez jussunk! Vagy talán megbolondult a patkányoktól és egyszerűen ostobaságot követett el? Mégiscsak disznóság, hogy így kitolt velem, akár meglépett, akár nem, engem abriktolnak majd miatta. A saját eszével, hogy szökhetett, mikor nem ismeri a dörgést?

Nem vitt magával se pénzt, se ruhát, miből vihetett volna? Nem vettem észre rajta. Na ezek a haramiák elkapják ám, és ráncba szedik úgy, hogy még a fülén is csurog az a bizonyos valami, úgy, hogy jobb lett volna meg se születnie. Szabó őrmester most vadult meg, amikor nyeregbe szállt, kettéharapja az embert. Én baltáztam rá legjobban, a cigány csak ígérgetett, de semmi sem változott, ugyanúgy dolgoztunk, ettünk, mint a többiek, akkor meg minek dörgölőztem a bokájához? Kihasznált a bitang, lóvá tett. Ezért piruljak a többiek előtt, akik megjátsszák az agyukat, ugyan mire vág fel Fillér, meg Fekete, talán arra, hogy kidekorálták őket? A szép lányt meg hátára fektették? Mi a francot ugrálnak, kinek hiányzik az? Engem ne üssenek, inkább csúszok-mászok a sárban, ha hasznom származik belőle, bánom én a mocskolódást, túlélem ezeket a rongyos vitézeket, még rendőrnek is állok, ha szólítanak. Apának már mindegy, tökugyanaz, hogy itt patkol el, vagy a fővárosban. Én megalapozhatom a jövőmet, előbb-utóbb fontosabb dolgokat bíznak rám, ha innen kikerülök, még lehetek valaki, jobban élek másoknál, hát megteszem, ami ennek az ára, aki meg a mannát, meg a szerencsét várja, magára vessen."

A fekete sár összezsugorította a tábort. Még mindig esett az eső. Szabó őrmester közelebb intette Fillér Bandit.

- Ma nem vonulnak munkára. Szóljon az ügyeletes a szakácsnőknek, takarítani meg a Fekete-lányt küldje. Értve?

A táborlakók az ólba szorultak. Szaporodtak a mély és nyers köhögések, az asszonyok hosszú haja összegubancolódott, s a nyár melege elszállt a tenyerükből. A gyerekek orrából érett, zöld takony csüngött, s köhécselve, kopaszra nyírt fejjel készülődtek az iskolába. Az álmos Bandika hóna alatt szorította a sámlit, megadóan tűrte, hogy Terike felhajolva fektéből, kidörzsölje a csipát szeméből, egy-két mozdulattal megigazítsa az egymásra felvett kabátokat, a homlokára csúszó báránybőr kucsmát, de már az intelemre: - Vigyázz és igyekezz, mert betegre fázol az úton, aranyom - oda se figyelt, inkább Misikére pislogott, indulhatnak-e már?

A felnőttek tetvészkedtek, akik most érkeztek meg a kövesúttól, eldőltek a fekhelyükön, Fillér kelletlenül kijelölte a szakácsnőket, szólt a szép Ibinek, akinek a hajából Váradiné bogozta a csomókat, és dideregve asszonyához bújt.

- Hogy vagy, Rézi?

- Jobban már nem is lehetnék - próbált humorizálni, miközben nem kis erőfeszítéssel foltot varrt egy nadrágra -, akkor csalok.

- Ne erőlködj, úgyse tévesztel meg, naná, hogy nem!

- Akarlak?

- A bátyámmal történt valami, már nem parancsnok - húzódott nyakig a pokróc alá még jobban dideregve -, nem is látom.

- Szent isten, vele is? És te még csodákat remélsz?

- Nem csodákat, hanem hogy te meggyógyulsz, ne félj! Ha orvoshoz nem vihetlek el, szerzek én orvosságot, éjszaka megjárom a falut - suttogta a felesége fülébe, s megdöbbent attól, hogy az arca milyen fehér.

- Abba pusztulok csak igazán el - mondta Terike, és könnyes lett a szeme. - Ezt verd ki a fejedből, különben sincs már annyira nagy baj, pihenek néhány napot, talán rendbe jön magától is. Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen, hékás!

A kovácssegéd lehúzta pacallá ázott ruháját, a lópokrócot körül tekerte magán, s kis idő múlva észrevette, hogy átfázott csontjai melegednek és hamarosan elszenderedik.

Az asszonyok kendőbe, takaróba bugyolálva igyekeztek a főépülethez, Fekete Ibi szótlanul fogta a vödröt, vizet vitt dudorodó hasával a kútról, föllocsolta a parancsnoki szoba földjét, fölsöpörte.

Szabó őrmester az épület másik végéből közeledett.

- Gyere csak kicsi kancám!

- Hagyjon már békén, mert sikoltok, mindig csak lovagolna!

- Kutyaugatás nem hallik az égig.

- Én magának kutya vagyok? Nem sül le a képéről a bőr? Még a nyála is elcseppen, amikor meglát.

- Elcseppen ott más is, te fehérfenekű ingyom-bingyom - húzta a lányt a hálószobába. A vaságyakon néhányan feküdtek.

- Ne, nem akarom - kiáltotta a szerencsétlen húzódzkodva.

- Minek hepciáskodol? Szereted a keményet - babrált már nadrágján az őrmester, ketten pedig lenyomták a lányt a szoba földjére. - Én nem jutok a Bari Ödön sorsára, nem mondhatod, hogy felkólintottalak, választhatsz közülünk, szíved szerint.

A védekezés és a nyöszörgés lassan elhalt, a lány úgy érezte, elpusztul, mire valamennyien kielégülnek, s nem is bánta, legalább vége lesz az egész mocsadék világnak...


Fillér Gábor felemelte a demizsont. Üres volt. Visszalökte a konyha sarkába. Felemelte a kenyeres ruhát, de nem talált alatta semmit. Felemelte a piros lábas fedelét, hasztalanul.

- Semmi sincs? - kérdezte bosszúsan és megdöbbenve. - A kutyafáját, olyan szegények vagyunk, mint a templom egere.

- Láthatod - mondta Fillérné Major Erzsike -, már mindenük elfogyott. Ez a kapós: kenyérhaj, krumplihaj...

- Mit eszünk? Gáborkának mit adsz?

- A húsomat - túrt a hajába idegesen az asszony. - Csak tűzrevalót szerezz, hogy megsüthessem!

- Ha kapok munkát, könnyebb lesz.

- Nekünk sohasem lesz könnyebb, mert mamlasz vagy és élhetetlen. Akinek a gyomra korog, ne válogasson, és ne káráljon, főleg az igazságról ne locsogjon!

- Lejártam a lábamat, de nincs kereset, nem boldogulok, meglátják a munkakönyvemet, azonnal becsapják orrom előtt az ajtót, mintha leprás lennék - mondta a volt törzsőrmester, s a kopott heverőn borostás állát vakarta kínjában. Önmagában is kételkedve szomorúan tekintgetett az ismerős tárgyakra, mintha tőlük várna segítséget, eligazítást hirtelen megsúlyosodott napjaihoz, bár tudta jól, csak a két kezére támaszkodhat. - Fegyelmivel elbocsájtva, s rajta a rendőrségi pecsét, jól befűtött nekem az elöljáróm.

- Ne sajnáltasd magad, kenyeret keress! Éppen mi vesszünk éhen? - a viaszfehér asszony ujjait tördelte. Riadtan térült-fordult a konyhában, de semmi ennivalót nem talált. Arca tejfehéren sütött a gondtól, tenyerébe hajtotta a fejét, majd hirtelen felugrott, turkált a ruhák között, megfogta a pávafarkas csipketerítőket és elszaladt.

Összehúzta magán a ballonkabátot, kopottnak, elnyűttebbnek tetszett, mint az utóbbi napokban, az orra megnőtt, arca elkeskenyedett, tekintete ijedten rebbent ide-oda, erőt vett rajta a tétovaság, jámbor együgyűséggel haladt a betonjárdán, figyelmen kívül hagyta a sáros utcát, a fakó árokpartokat, az elhanyagolt, mészhullató házakat, csak azt érezte, hogy egész teste zsibbad, karját lehúzza az üres, fonott szatyor és a szeme is elfátyolosodik.

A Major házba tartott. Anyja az udvaron matatott, elhasznált volt rajta minden, a szakadozott bakancsot pedig valamikor a kovácsmester viselte. Ahogy a kapun belépő idősebb lányára vetette szemét, érezte, hogy a torka elszorul, a szíve cifrázni kezdte, mégis keményen kérdezte: - Téged meg mi lelt, mi szél kergetett idáig?

- Eljöttem.

- Nem vagyok vak, talán azt híresztelik? Vagy foglalni akarsz, mint az urad, padlást söpörni? Édes istenkém, hát megszakad a szívem.

- Anyám-anyám, miért akar veszekedni? Nem volt még elég, miért kínoz most is? - kapkodott hajához a látogató.

- Régen nyitottad meg a kilincsünket, pedig akkor még rendőr se volt az urad, hogy züllött ilyen kapcabetyárrá? - tette csípőre kezét a kicsi és mélyhangú öregasszony. - Vagy a fosztogatókat másnak nevezitek?

- Már leszerelt.

- Le?

- Kivágták.

- Onnan is kirúghatnak embereket? A hóhérok közül?

- Annyira, hogy még munkát se adnak neki a faluban.

- Ezért jöttél, kérni, vinni? - dermedt sóbálvánnyá Majorné.

- Nem, nem egészen - emelte meg a fonott szatyrát Zsóka és széthúzta a nyílást -, csipkéket árulok, ha találok vevőt.

- Ide jutottál? Az én szép lányom csipkét árul? Nincs annak most keletje - indult meg a gangos házba, s Erzsike követte. - Arany, ékszer, zsír és liszt a kapós. Az urad szerezhetett elég aranyat, ékszert, és minden földi jót.

- Honnan szerzett volna, nem árulná el?

- Honnan, honnan? Úgy teszel, mint a pólyás baba. Akiket elhajtottak, azoknak a vagyona köddé vált, azokba beleült ám valaki, hiszen tudnod kellene neked jól, Józsa patikus szintén hiányzik, a házából meg bőröndökkel hordták el a mozgathatót a legöntudatosabbak. A férjednek is volt talán sütnivalója, vagy még az se, ebből is hoppon maradt? Amilyen tökkelütött, tényleg nem gazdult meg.

- Hiszen napok óta éhezünk, anyuka!

- A ti bajotok, nem az enyém - tárta ki az ajtókat a görbe hátú kovácsné, s a konyhából két szobába láthattak.

Lányának elállt a lélegzete, hiszen amikor legutoljára itt járt, minden ragyogott a tisztaságtól, bútorok, szőnyegek töltötték meg a szobákat, most meg csak a csupasz falak meredeztek, pókhálós sarkaikkal. A padlón szalmazsák éktelenkedett, rajta dunna, de le se volt terítve. A konyhában a sparhelt, rajta lábas és semmi más. Meg se merte kérdezni az anyját, a gazdaság hová lett, a koszos ablakokra bámult, amelyekről már régen hiányzott a függöny.

- Az ólakat megnézed? - kérdezte bántó hangsúllyal az öregasszony. - Csoda mutatósak.

- Nem akarok én kérni semmit, anyuka - hebegte szégyenkezve, pirulva -, miért bánik így velem, miért haragszik még mindig? Az unokáját se ismeri meg az utcán.

- Hogyan bánjak, te mégis, hogy gondolod? Boruljak a nyakadba, jaj, édes Zsikém, de jó, hogy jössz, úgy unatkozom egyedül, búfelejtőnek igyunk egy pohárkával, mesélj, milyen ruhát csináltatsz a névnapodra, mit veszel Gáborkának karácsonyra? - csuklott keserves sírásba Majorné. - Azt hiszed, én nem szenvedek? Van egy nyugodt éjszakám, egy nyugodt percem? Édes istenkém, hiszen a családom is oda, a lányaimat is elveszítettem, jobb lenne már nekem a földben.

- Ne gyötörje magát, anyuka - ölelte meg váratlan elhatározással Erzsike, és zokogni kezdett. - Nem... ér... annyit... ez... a... rohadt... élet...

Egymás nyakába borulva sírtak.

Egy idő után Majorné megindult az udvarra, majd a kovácsműhelybe, de nem engedte el a lánya kezét: - Gyere csak, Zsikém, gyere! - hajtogatta, mintha kincset rejtegetne, kinyitotta a piszkos, olajos ajtót. A lánya megrökönyödött, a fekete falakról eltűnt a rengeteg fogó, kalapács, kulcs, a mozdítható szerszámoknak nyoma veszett, egy kifosztott műhelyt látott maga előtt.

- Kirabolták?

- Dehogy, ebből élek.

- Ebből?

- Elcserélgettem a szerszámokat lisztért, ezért, azért, apádnak meg azt hazudtam, hogy lefoglalták adóba és elvitte a végrehajtó. Csak így jutottam élelemhez, de ha nem eszünk, felfordulunk és akkor minek, kinek kell már a kovácsszerszám? Nekünk biztosan nem - emelte meg az egyik hordó lemezfedelét, s kíváncsian várta a hatást. Erzsike közelebb lépett, és elmosolyodott, tarhonyát tárolt ott az anyja egy lisztes zsákban, a másik zsákban pedig lisztet. - Teli merheted a szatyrot.

- Végigszórom az utcán, anyuka, és akkor börtönbe csuknak.

- Szakajtóruhám nincsen, még csak újságpapírom sincs, de plakátok maradtak a falon.

Azzal az elkoszolódott, poros plakáthoz nyúlt, a rajzszögeket kiszedte, s a lánynak büszkeség, anyának kötelesség címen propagandát csináló papír új használati értékké nemesült. Lefújták róla a port és a hátoldala fehér maradt, a szatyorba hajtották bélésként, s nem szóródott ki belőle az élelem.

- A csipkét kinek kínáljam, anyuka?

- Hagyd csak itt, apád majd felviszi a fővárosba, s esetleg megtetszik valakinek.

- Ezt - mutatott a hordóra -, nem lehetne jobban elrejteni?

- Nem - vágott szavába határozottan Majorné -, innen nem viszik el, már be se jön a végrehajtó, amikor ideérünk, csak legyint.

- Apuka ritkán jár haza?

- Nem telik kéjutazásra. Hozza a szennyest, csutakolom a koszt róla, s már fordulhat vissza. Ki a megmondhatója, hogy meddig bírja? A keresetén nem lumpol, de pocakot se ereszt, paprikás krumplira futja. Sokáig talán nem kell már várni a megváltásra, majd csak elérkezik.

- Mire? Milyen megváltásra gondol, anyuka?

- Lassú az eszed, Zsike. Nincs ebben a rohadt életben semmi olyan, amiért érdemes ennyit szenvedni - kísérte a kapuig. - Legközelebb Gabikát is elhozhatnád, úgysem érem meg a lakodalmát.

- Ne fesse az ördögöt a falra, itt van az magától is!

- Látod, látod, ennek igazán örülök. Hátha megszeretne engem is, akkor legalább nem szívok ezekkel a sátánfajzatokkal egy levegőt, ezektől még az ördög is különb, mert nem mutatja másnak magát.

- Ugyan, anyuka, hogy mondhat ilyet? Réziéknek sokkal nehezebb, mégis ragaszkodnak az élethez. Miért ne lehetnénk mi még boldogok?

- Az meg micsoda? Hol árulják, melyik üzletben, melyik országban? És mi az ára? Mert, aki csak dolgozik, az nem ér rá boldog lenni, el ne hidd már, hogy boldog lehet. Hazugság csak minden a koporsóig, én már megtapasztaltam, hiszen a szívemet kitettem, hogy boldogok lehessünk! Na, fáinul sikerült, megtébolyodhatok tőle.

- Az unokáira gondoljon legalább anyuka!

- Azért vagytok ti - mondta és visszafordult az udvar hátuljába -, mindőnknek megvan a maga keresztje -, s mérgesen újra kötötte a fejkendőjét, mintha éppenséggel kötelet csomózna a nyakára.

Fillér Gábor még mindig ott ült a konyhában. Tenyerébe temette az arcát, s előre bukott az asztalra, gyomra nagyokat kordult, fekete haja előre csúszott homlokára.

"Micsoda csávába kerültem - gondolta -, én lettem a rossz, aki az osztályellenség szekerét tolja, aki nem való a pártba, mert a feleségem vagyonos lány, az apósom meg kizsákmányoló, hiszen inast tartott. Azért törleszkedtem oda, hogy pozícióba kerüljek és megtévesszem a proletariátust, eltérítsem az igazi útjától. Ennyi marhaságot egy rakáson! Ennyibe vesznek egy embert? Tegnap még bokáztak neki, mára meg halott, az is elkerüli, aki a talpát legjobban nyalta? Vétkeztem ellenük? Akkor mit szóljanak a táborlakók? Ki tartja számon a különbséget köztem és a cigány között? Addig kellettem, amíg játszadozhattak velem, amíg ki nem nyílt a csipám? Így lettem a falu szégyenévé. Könnyen bedőltem az ígérgetéseiknek és komolyan hittem, de ez az orrbarúgás kijózanított, nincs itt igazából szükség senkire, aki él, önmagának él, vagy a családjának, a többi megfoghatatlan, bemocskolható és változtatható talmi érték.

Az én hibám, hogy kenyér nélkül maradtam. Hajoltam volna jobban az őrnagy alá, a fejem se fájna? Elő is léptethettek volna, de milyen áron, a saját famíliáját irtsa ki az ember? A mundért önszántamból választottam, még büszke is voltam rá, de nem való nekem az ilyen mesterség, a kutyafáját, csak hát mihez kezdjek? Szakmám nincs, protekcióm megint nincs, meg aztán munkahelyem sincs, még napszámból sem tudnék megélni, kinek kell mostanság napszámos? Traktorosnak se vesznek fel a gépállomáson. Talán Csordás Mihály segíthet, a szövetkezetbe nem tolongnak a belépők, a kereset bizonytalan, töredéke a törzsőrmesteri fizetésemnek, de nincs más megkapaszkodóm, ezt a munkát nem ütik ki a kezemből, a téesz-tagság büdös azoknak, akiknek van mire lehajtaniok a fejüket. Akkor se csúszok-mászok a Kun-félék előtt, hogy jaj, mennyire sajnálom, félreértés történt, egész más az ábra, én vagyok a leghívebb harcos, aki beteg feleségét is magára hagyta, amikor megszólalt a trombitaszó, tegyenek próbára újra, meg újra, teljesítem a feladatomat. Nehogy mán! Így történt, elviselem. A családom szükséget lát, ez fáj a legjobban. Pedig, ha másnak megterül az asztala, az enyémre is jusson morzsa, mert szétrúgom ezt a tetves falut."

Erzsike érkezett meg, szatyrát diadalmasan a konyhaasztalra tette, s derekára kötényt kötött, felgyűrte kezén a ruhaujját és tarhonyát főzött. A volt rendőr rekedten megszólalt.

- Hol szerezted? Jegyre nem árulják.

- Ahol adták, nem mindegy? - szólt bántó hangsúllyal.

- A csipkéért?

- Lehet, hogy azért, lehet, hogy másért.

- Ne affektálj már, nyögd ki végre, honnan szerezted? Még bajba kerülünk miatta.

- Az ám az öregapád - szólt metsző gúnnyal az asszony. - Anyukától kunyeráltam, ha annyira esz a kíváncsiság.

- Na, szépen vagyunk - vörösödött el Fillér -, ott koldulunk, ahol nálunk is ütöttebbek.

- Engem már nem hat meg a szöveged. Pénzt hozzál a házhoz, kenyeret, kezdjél valamit magaddal, ne csak a lelkivilágoddal foglalkozzál! A világmegváltásból te nem tudsz megélni, azt másoknak tartogatják, te azt már eljátszottad alaposan.

- Bírom én a munkát, de nincsen, anélkül pedig felfordulunk. Elmegyek Csordás elvtárshoz, ő talán befogad - morogta a férfi és behúzta maga mögött az ajtót. Csizmában, sárgaszínű katonatiszti csizmanadrágban és zubbonyból átalakított kabátban rótta az utcát. Még kellemes volt az ősz, egy-két kukoricával megrakott szekér döcögött a kövesúton. Járókelőkkel nem találkozott, aminek még örült is.

"Mintha nem élne igazán ez a falu - gondolta -, bujkálnának az emberei."

A Fő téren csellengtek néhányan, a Fényes előtt kerékpárok sorakoztak, Jós Sándor éppen akkor lépett ki az ajtón.

- Mi van, egykomám, lelökted az angyalbőrt? - nyújtott kezet egykedvűen.

- Végleg.

- Nem is embernek való az, hanem a mitugrászoknak. Osztán mihez kezdel?

- Nem tudom, nem kínálják ezüsttálcán nékem a zsíros állásokat.

- Ha minden kötél szakad, a homokbányában van még egy lapát, ott engem megtalálsz, pontosan az erdő mellett - pattant kerékpárjára a napszámos. - Irtó meló, hallod-e, de férfiember megállja.

- Meglátom - ballagott tovább Fillér.

A szövetkezet irodája a kövesút mellett volt, a Váradi Mihályék egyik házában. A sokablakos épület egy szárnya lehúzódott a jókora udvar hátuljáig. Nyitott ajtó mögött gubbasztott Csordás Mihály, hitványul berendezett irodában, kockás papír és ceruza előtte, vakargatta feje búbját és dörmögött:

- Erőt, egészséget - köszönt a jövevény.

- Magának is, parancsnok elvtárs.

- Már egyik sem vagyok, se parancsnok, se elvtárs, a kutyafáját, kitelt a becsület.

- Hogyan, elvtársam? - ugrott fel az asztalról -, az nem lehet igaz, hogy maga nem elvtárs, ezt nem tudom elhinni. Az öccsére is jól emlékezem, a titkár elvtársra, még meg is látogattam, amikor gyengélkedett, az osztályellenességen vitatkoztunk, én határozottan a likvidálást javasoltam, s igazam lett, mert csend van a faluban, a téeszcsét sem ócsárolja senki. Sajnálom is a titkár elvtársat, hogy máshová helyezték innen.

- Kormóra.

- Ahá! És titkár ott is? - igazgatott bajuszán az elnök elégedetten.

- De mennyire!

- Örülök neki, az ilyen elvtársakra és elvtársnőkre nagy szükség van a mozgalomban.

- Kormó csak egy büdös nagy puszta, ahová kitelepítettek jó csomó embert, s közéjük zárták az öcsémet is, családjával együtt, mint megbízhatatlant.

- Ne mondja - ült le meglepetésében Csordás. - Biztos ez, vagy csak az ellenség aknamunkája? Grófokról, bárókról, meg hercegekről írt az újság.

- Azoknak voltam a parancsnoka.

- Ahá - vakarta meg feje búbját a pesti munkás -, és miért szerelt le?

- Nem tűrtem a túlkapásokat.

- És én mit segíthetek? - állt fel a székről az elnök, s az ablakhoz lépett, a kövesúton elzörgő szekérre bámulva. - Gondolom, azért keresett meg.

- Azért.

- Ahá.

- Munka kellene, bármit elvállalnék - száradt ki idegességében a leváltott rendőr torka, mert megérezte, hogy az elnök már gyanakszik rá és hidegebben méregeti.

- Hogyne segítenék, de hogyan? Megvan kötve a kezem. Az öccsét is hiába szerettem, a kulákokat pártolta, ide is vezetett az útja.

- Szeretem a földet, abban nőttem fel, s annyi csurran-cseppen, hogy éhen ne pusztuljunk.

- Nem hagyunk mi éhen halni senkit, elvtársam, az a világ már elmúlt, munkát és kenyeret mindenkinek adunk, nincsenek itt koldusok és kéregetők. Bari elvtársat is a tanácshoz helyeztük.

- Napok óta még sincs kenyerem - nedvesedett meg a kiebrudalt rendőr tenyere, és a hangja reszketett az idegességtől -, ha nem kapok munkát, előbb-utóbb éhen hal a családom. Ám lejárhatom a lábamat, ajtót mutatnak mindenütt, mintha leprás lennék. - Érezte, hogy vad indulat keríti hatalmába, főleg a cigány neve hallatán, s tudta azt is, nem uralkodik magán ilyenkor, ezért az ajtó irányába lépett.

Csordás Mihály hirtelen az arcára csapott, mint akinek zseniális ötlete támadt.

- Kell nekünk a dolgos kéz, elvtársam, az kell csak igazán, mert munka van, ha valóban dolgozó akar lenni.

- Mi más? Nem is lócafingó.

- Kocsisunk sincs elég, hát még gyalogmunkásunk. - Az elnök asztalán megcsörrent a telefon, aki aztán alig győzte bólogatással, közben-közben nagyon meresztgette a szemét, mintha rémeket látna, s mintha a Bari hangja szólt volna a telefonból. - Igen... értettem... Igen - aztán lecsapta Csordás a kagylót. - Ahá, a fene egye meg! Mondtam én, hogy meg van kötve a kezem, de még a téesz is. Mi az istent csinált abban a szarfészekben, hogy parancsmegtagadásért kizárták a pártból?

- Semmit, csak hát éppen ez nem tetszett.

- Máshogy fekszik a leányzó, elvtársam.

- Hasra fordították?

- Hasra ám, de még hogyan, elvtársam - vakargatta feje búbját Csordás elnök -, én nem véthetek a pártutasítás, és a tanács ellen.

- Inkább dögöljek éhen, mert nem tapostam ki az emberek belét? Micsoda szentfazekak maguk, nyomják ám a malasztot, hogy így, meg úgy az igazság, a hatalom, közben meg aki szólni mer, azt a víz alá nyomják azonnal. Én a magam feje után mentem eddig is, ne csavarják most hátra, nem taligán toltak idáig, nem vagyok én senkiházi szarjankó, mint a cigány - toppantott mérgesen Fillér, s hátrálni kezdett az ajtóhoz. - Tehát, van munka, vagy nincs munka?

- Nincs, de pénzt kereshet.

- Hol?

- A homokbányában elvtársam, addig is, amíg kivizsgáltatja az ügyét.

- Törődjön már azzal a tályog - fordult ki az ajtón köszönés nélkül a volt rendőr. Mérgében a levegőt rugdosta. Először haza indult, mert meg-megkordult a gyomra, de szégyenében nem akart a felesége szeme elé kerülni, inkább a faluszéli homokbányához gyalogolt. Elhatározta, ha ez sem sikerül, az apósa példáját követi.

Jós Sándor már górta a homokot, ütemesen, erőlködés nélkül dolgozott, erős válla dudorodott az atlétatrikóból.

- Na, ide szorultál, egykomám? - emelte fel a fejét.

- Munka ez is, nehogy már az ne legyen!

- Munka ám, de java embernek való.

- Megférünk, úgy gondolod?

- Meg. Megmutathatod, hogy mit tudsz.

A kiszolgált törzsőrmester levetette a kabátját, felgyűrte az inge ujját, s kézbe fogta az egyik lapátot. Könnyűnek látta a bányászást, bár egyhangúnak.

Lentről dermesztőnek. Feje fölött magasodott a padka, s a felhalmozódott homok, úgy hitte, hogy menten rászakadt és betemeti, de csak apró sugarakban szóródott a hajára, nyakára, amennyit kidobott, annyi hullott vissza. Nehézzé vált a lapát, hiábavalóvá az erőfeszítés, mégis görcsösen dolgozott, izmai megmerevedtek, úgy érezte, leszakadt csontjairól a hús, s várta, hogy lezúdul a homokhegy. A feje megfájdult, földhöz csapta a szerszámot.

- Kapkodsz, mintha hajtanának - feddte a napszámos.

- Nem értem a fortélyát, a tenyeremet összetörte.

- Gyengébben szorítsd, nyugodtan emelj!

Megmutatta lassítva, lapátját a homokba szúrta, könnyedén kiemelte, csípőből dobta a halom tetejébe. Nem szóródott.

- Látod, egykomám? Lehetetlen belehalni. Horribilis haszon nincsen, nem is marakodnak érte, mert nyugdíj se jár utána, de biztos pénz, amit kigórtál, azért fizetnek.

- Csak ne vegyék ki a kezemből.

- Ezt nem, a dollárpapák nem mi vagyunk.

Rágyújtottak. Fillér Gábornak reszketett az ina, cigarettája táncolt a barna ujjai között, a füstöt tüdőre szívta. Verejtékezett, de erőre kapott pár szippantás után.

"Meg nem futamodok - gondolta -, nem olyan fából faragtak, Zsóka se tűrné el, hogy sokáig tengjek-lengjek, várjam a sültgalambot, amikor a veréb is főnyeremény."

A közeli erdőből nyugalom áradt, a szülőföld végtelen biztonsága. Elnézte a szegénység örökös napszámosát, aki kívül rekesztette magát a közösségen, csodálatos, ritka erejében bízott csupán, vasegészségében.

- Mióta csinálod, Sándor?

- Nyár óta. Hitvány fajtának nem való ez, de a sarkomba se állnak, hogy megnézzék a levesemet, elhiheted, egykomám.

- Elhiszem.

Köpködték a tenyerüket, indult az eleven szállítószalag. Fillér sem küszködött már annyira, a mozdulatokat megtanulta, de a tenyerét a véres, sárvizes hólyagoktól, bőrfoszlányoktól alig tudta összeszorítani, égett, nyilallt, átjárta az egész testét, s legszívesebben felszisszent volna minden mozdulatra.

- Faggyúval kenegesd - szólt társa a kerékpárját tolva -, az helyre hozza, egykomám.

A fáradt Gábor hazavánszorgott. Izomláztól égett a teste, és alig várta, hogy ledőlhessen a heverőre.

A bányát harmadnapra bezárták. A kimustrált törzsőrmester akkor a zöld színű katonaládájába lebbencset, tarhonyát, krumplit tett, s egy váltás fehérneművel felült az éjszakai vicinálisra, és a fővárosba utazott.

A traktorgyár portáján letette kiskampós faládáját, és bizakodva tekintett szét.

- Munkát keresek, olcsó szállást.

- Kerüljön beljebb.

Rövidesen a gyár udvarán forgatta a szívlapátját, rakta-hordta a szenet egy talicskával, s úgy érezte, hogy légüres térbe került, ahonnan nem mozdulhat, de nem is akar. Mintha megállt volna körülötte az idő, ennek ellenére nem volt boldog.

Tolta a szenes talicskát, rendet rakott a szénhalmok között, nyirkos verejték lepte el a testét, a szénpor csípte az arcát, a bőrét és sűrűbben szedte a levegőt.

Öreg téglakerítés őrizte a gyárat, hajdanán mésszel lelkesítő jelmondatokat festettek rá: tiéd a gyár, magadnak építed, termelj többet, jobban élsz, munkásököl, vasököl oda sújt, ahová köll, üsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!... Repedezett a téglafal és düledezett, vastagon rakódott rá a por és kosz, belül meg jókora darabon mellette halmozták fel a szénkészletet. A műhelycsarnokok távolabb estek, piszkos, olajtól átitatódott falúak, apró, fémkeretes ablakaik megszűrték a fényt, gyakran égtek a villanykörték napközben is. Lehangoló volt.

Az egész gyárudvart apró kockakövekkel rakták ki, a főbejárattól a legtávolabb eső műhelyig. A gyár kapuja vastag, szürke vaslemezből volt, két oldalán kis kapukkal és a portásfülkével.

Fillér Gábort elrejtette a gyár, arra a munkások is ritkán térültek-fordultak, egyedül maradt a széncsomóval és a gondolataival.

- Elfogadható életet teremtek a családomnak - motyogta -, innen nem űzhetnek tovább, biztos a kenyerem.

Hirtelen jött zápor paskolt végig a gyáron, nagy, bugyborékos cseppekben hullt az eső, s fekete porpamacsokat vert fel a köveken, aztán koromfekete kis erecskék, meggyűlt tócsák lepték el a telepet. A volt törzsőrmester enyhely alá húzódott, a legközelebbi műhely falához, nagyokat szívott a friss levegőből, s úgy érezte, a testére, a ruhájára tapadt szénportól megszabadította a könnyű zivatar.

Egy talicska szenet tolt a kovácsműhelybe. A fújtatónál Major István izzadt, az üllőn kalapálta a szikrázó vasat.

Megfagyott a levegő körülöttük, ellenségesen méregették egymást. A kovács megemelte a kalapácsot, aztán visszaejtette, sóhajtott és sokára szólt.

- Ide is utánam jöttél, nemcsak a házamat dúrod fel, az talán már kevés? - csapott dühösen a vasra. - Meddig szaglászol utánam?

- Nem azért, hogy felelősségre vonjam, hiszen leszereltem.

- Nincs is miért, az aztán nincsen. Szóval nem vagy már mundérban? - vált békülékenyebbé a hangja.

- Kiszuperáltak.

- Hamarébb kellett volna.

- Most került rám a sor - szólt Fillér és kibámult a gyár légyszaros ablakán -, de úgy, hogy még a lábam se érte a földet.

- A haragnak nincs semmi helye, egyformán számkivetettek lettünk, megbélyegzett és keresztet viselő emberek - engedte le kezéből a kalapácsot.

- Most aztán csókoljam meg a lába ujját - morogta a segédmunkás -, mert fasza gyerek, hogy nem haragszik? - kaszált lábával a műhely betonján.

- Azt csinálsz, amit akarsz, a végén még puszipajtások is lehetünk, csak előbb el kell felejtenem, hogy minden padlássöprésnél ott voltak az embereid, hogy a füled hallatára és a szemed láttára lettem kulák és kizsákmányoló, olyan gyanús egyén, aki még a tetves kolhozba se való. Nem vártam, hogy fogj mellettem, hiszen becsuktam előtted a házam kapuját, de hogy Réziéket hagytad elvitetni, az már szemétség. Annyira megszeretted a kancsukát, a fényes, tiszti csizmát?

- Sokat vétettünk mi egymás ellen, még az orrunkig se láttunk - legyintett a volt törzsőrmester és megmarkolta a talicska szarvát. - Ne tegyen már úgy, mintha teljesen ártatlan lenne.

- Észnél légy, én csak ellened és Zsike ellen vétettem. Bár ne lett volna igazam, de sajnos, szerencsétlen alak vagy, akinek csupasz marad a marka és a feneke.

- A magáé nem? Még szőr sincs rajta.

- Igazándiból megnyírtatok, mint a birkát.

- Nyírta a kutyaszar, de nem én. Azt ne higgye már, hogy mindenki a maga portájára ácsingózott, kisebb gondunk is nagyobb annál.

- Meg is látszik. Néked állt a szemafor és oda se jutottál, ahová én, mert csak a talicskát tologatod, ahhoz pedig se lelkesedés, se öntudat nem hiányzik, te fogod, holnap meg más.

- Megrázom magam és talpra ugrok, emberrel történik ilyesmi, nehogy már eltemessen!

- Azért csak tartsd a szád, nem fognak körülrepesni, ha megtudják, hogy kiféle vagy és honnan szalajtottak.

- Dolgozni akarok, más nem érdekel, bárki felbukhat tőlem az orrom előtt - tolta közelebb a szenet Fillér. - És a családomra ügyelek, nem sínyli meg, hogy nem sikerült révbe érnem.

- Mindegyikünk azt szeretné, hogy addig-addig igazítson a sorsán, amíg kényelmes lesz, pedig hát bármennyire igyekszünk, nem mi rajtunk múlik a dolog, hanem a körülményeken - csapott ismét kalapácsával az üllőre Major István, hogy belecsendült a fülük -, azok felemésztik az erőnket. Aki akar valamit, meghúzza magán a nadrágszíjat és vár, de olyan bakugrásféle ez, hogy sehová se halad, bár azt hihetné, elér vele valahová. Zsákbafutás az egész életünk.

- Már nem volt egy falás kenyerem, mit gondol, minek vonatoztam idáig? A csodaparipára várjak, vagy más mesemondókára? A kutyagumót. Nekem ennyi is elég, összehúzódom, mint a csiga, hogy ne bánthassanak!

- Réziékkel mi van, állják a csapásokat?

- Egyszer még felegyenesedünk - borította ki a szenet Fillér a műhelyben és az udvarra tolta a talicskát.

Amikor hét végére hazautazott, mogorván ült az asztalhoz, s a bekötött üvegből bort töltött a füles pohárba és felhajtotta. Most vette észre igazán, hogy az idő nyoma meglátszott a bútorokon, az ósdi szekrény, a páros barna ágy, a sezlon, a zöld abroszú asztal, a kifakult padló erősen megkopott, avíttnak tűnt minden.

"Itt nem lehetünk boldogok - gondolta keserűen -, ha megszakadok is, változtatok a sorsunkon, Zsike sem ezt érdemelné."

Gabika öltözött. Iskolai ünnepségre készülődött, az ünneplő ruhája feszült rajta, a nadrág szorította, s kinőtte már, de újra most nem telt.

- Ha lehajolok, szétszakad - durcáskodott, s paprikapiros arccal húzogatta a bokáig érő sötét nadrágot és a szeme elborult.

- Ne hajolj le!

- Cipőm sincs, ebben nem mehetek - mutatta anyjának a félretaposott sarkú, ócska bakancsot. - Kinevetnek. Inkább itthon maradok.

- Másnak sincs - mordult a munkás -, miből lenne?

- Dehogynem - pirult el Fillérné Major Erzsike -, csak mi vagyunk tetves koldusok. Húzd fel kisfiam az én cipőmet, amíg újat vehetünk! - fordult a szekrényhez, s kivette a lapos sarkú, ünneplő cipőjét. - Vigyed csak nyugodtan.

- Női cipőt? - vörösödött el nyakáig a gyerek.

- Nincsen az ráírva, nem látszik meg rajta.

- Akkor se kell! Inkább a rosszban megyek - toporzékolt Gáborka és dühében kiesett a könnye - miért nem tudtok nekem újat venni?

- Kapsz majd, csak tartsd a pofád! - ordította apja durván, amitől megszeppent a fiú. - Minek hergeled az embert, azt hiszed, nincs más gondja?

- Legalább próbáld meg! - hajolt le a lábához Erzsike és felhúzta neki a cipőt. - Szorít, nyom nagyon?

- Nem szorít.

- Jól mutat a lábadon - túlzott az anyja, s vizes kézzel lesimította az öltönyt. - El ne ájulj, bucikám!

- Ha bolond lennék!

- Igyekezz haza azonnal és nem lesz semmi baj!

A rosszkedvű asszony előszedte a csipkeverőjét, az ablak közelébe vitte, s a bezúduló fényben tisztán látszott a pusztuló, rángatódzó arc, a szépség és a fiatalság ráncos maradéka, s a megőszült hajkorona.

A segédmunkás felnyögött fájdalmában.

- Neked meg mi bajod? - emelte rá nagy, szomorú szemét a felesége, és mélyet sóhajtott.

- Éhes vagyok - hazudta -, kilyukad a bélem.

A vibráló Zsóka akkor levágott két szelet kenyeret, bolti zsírral megkente, sóval, piros paprikával megszórta, tányérra tette az ura elé. A csipkéjéhez lépett, s zakatolni kezdtek kezében a csipkeverő-orsók.

- Miből telne? Olyannak maradunk, amilyenek voltunk - falt a kenyérbe a férfi -, szegények, tetves kis szegények.

- Olyannak? A végére csúsztunk, a lapáthoz nőtt a kezed.

- Apádnak tán nem?

- Néki muszájból, de te öröm-káder voltál, öröm-rendőr, öröm-katona. Ennyi öröm egyrakáson, meg is feküdte a gyomrod alaposan.

- Az. Na, és? Most meg más az ábra.

- Íróasztalhoz is juthatnál, valami pozícióba, mint a cigány.

- Károgsz már megint? Ezt is bánod, ez se jó?

- Te bánod, esz a fene a mundér után. Mit lehetett azon annyira szeretni? Csak a bajt hozta ránk - kapott hajához az összetört asszony és az arca idegesen rángatózott -, meg a szégyent.

- Akkor még voltam valaki - mondta bőszen Gábor, s felhajtotta a füles poharat -, most meg senki se lettem, egy tedd ide, tedd oda tróger. - Hasig kigombolta, széthúzta az ingét, és erős kezével kiadósan megvakarta izmos, szőrös mellkasát.

Az asszony nem válaszolt, a keserűsége elnyelte.

"Talán jobb volna meghalnom, mindkettőnkön könnyítene - gondolta -, nem lesz már ebből boldog házasság soha."

A csipkeverő-orsók rendületlenül csörögtek.


A kitelepítettek az ólban szorongtak. Mély köhögések szabdalták az egyhangúságot, a gyerekek orrából érett, zöld takony csüngött, sűrűn szipákoltak, megcsillant szemükben a láz. A felázott, tócsákkal tarkított földekre nem kívánkoztak, kemény szél fújt, inkább meghúzódtak a szülők közelében, néhányukat már rázta a hideg a pokrócok alatt. Jól hallatszott a farkaskutyák csaholása, vastag hangon ugatták a csendet. Vasárnap volt.

- Éhesek - morogta Fillér Bandi. - A szart is ki kell takarítani alóluk.

- A te dolgod, édes uracskám?

- Velük többet törődnek, mint velünk - suttogta a feleségének, aki már lábadozott, s kezeslábasában feküdt a pokrócon. A fekhelyüket tapogatta.

- Úgy támolyogtam, mint a beteg légy, ha nem vagy mellettem édes uracskám, már alulról szagolom az ibolyát. - A párnából gombolyag fehér cérnát szedett elő, benne egy varrótűt. Sokáig kínlódott, amíg a varrótű lyukába fűzte a cérnát, több csimbókot kötött rá és fia füzetlapjait összeöltögette. - Savanyú vagy, mint az ecetes uborka.

- Legalább nem boltból vesszük - mosolygott a kovácssegéd, és megsimogatta felesége sápadt arcát -, tudunk mi spórolni.

Néhány gyerek, köztük Fillér Bandika és Váradi Misike, a sámliján lovagolt, egymás után felzárkózva a fekhelyek között, aprókat ugrálva a fatákolmánnyal, míg össze nem tört a Röfi tulajdona, s a megszeppent kölyök azonnal a nagyapjához simult. A sarokból rájuk szólt valaki.

- Nyughassatok már, itt lázas beteg van!

Bandika az anyjához húzódott, s diadalmas képpel közölte.

- Az én sámlim erős, a Röfié meg ripityára törött.

- A tiéd is úgy jár, ha nem becsülöd meg. Itt a füzeted, rajzold le a betűket - nyomta fia kezébe az összefércelt lapokat.

- Most?

- Naná, nem is holnap.

- Segítel?

- A kan kutya farka segítsen neked, inkább megfoltozom a kabátodat, mert megvesz majd az isten hidege.

- Minek tanuljak, akkor hazamehetünk?

- Buta ember akarsz lenni? - kérdezte az apja és megsimogatta a buksiját. - Bár jobb egy becsületes bolond, mint egy becstelen zseni.

- Nem akarok ember lenni! Gyerek maradok!

- Ne bohóckodj már, hiszen ez a rendje!

- Akkor se akarok felnőni.

- Miért, Bandikám? - csókolta meg az arcát Terike -, megmondanád, egyetlenem?

- A felnőttek mind meghalnak, és ha megnövök, akkor én is, azért inkább gyerek maradok.

- Honnan veszed ezeket?

- Tudom, mert okos vagyok.

- Mire megnősz, feltalálnak olyan gyógyszereket, amelyektől nem hal meg az ember.

- Azt szeretném, ha ti sem halnátok meg.

- Legyél szófogadó, jó fiú, akkor mi se halunk meg - simogatta az anyja könnybe lábadt szemmel - ez az egyetlen orvosság, aranyom.

Az ajtóban Szabó őrmester tűnt fel. Fokozatosan szűnt meg a zajongás, a táborlakók feszülten figyeltek, mit akar már megint. Az őrmester megpödörte bajuszát, elégedetten vigyorgott, majd félre állt az ajtóból, s belépett ifjú Sajtos Flóriánné, egyenesen a fekhelyükhöz igyekezett, lerogyott a takaróra. Senki se mert megmozdulni. Az őrmester krákogott egyet, szétterpesztette a lábát, s a következőket mondta.

- Na látják, nem kell hapciáskodni, kinek jó az? Akinek a viselkedésével elégedettek leszünk, az írhat levelet, de nem leragasztva, mert úgyis elolvassuk, nehogy baromságokat firkálgasson már! Értettük?

- Értettük - morogtak néhányan.

- Aki meg ezt a holdkóros nőszemélyt utánozza, jobb, ha megássa a gödröt és magától belefekszik. Értettük?

- Értettük - mondták újra.

- Na, látják, nincs vész, a szóból megértjük egymást. Te meg szép lány, gyere takarítani - mutatott a telt Ibire -, több ott a hasznod, mintha bolhászkodol.

Ahogy elmentek, felbolydult az ól, aki csak tehette, ifjú Sajtos Flóriánné közelébe furakodott. Közben a férje a takaróra térdelt és felemelte felesége fejét.

- Mi van veled, bántottak? Mikor és hol fogtak el, hol bujkáltál idáig?

Fehér piszkafa rémülten megrázta a fejét, hogy nem akar beszélni. Gyűrött volt, de most nem a hónaljszag lengte körül, hanem finom kölnié. Záporoztak a kérdések mindenfelől.

- Odakint milyen a világ?

- Beszéltél emberekkel?

- Meddig jutottál?

- Mivel hozták vissza?

- A vasfüggönyön akadt fent?

- Az üzletünket láttad? - furakodott közel a nyomorék. - Kinyitotta-e már valaki? Kik költöztek a házunkba, megvan még minden, amiket ott hagytuk? Nyögd már ki, mit láttál!

Az asszony csak a fejét rázta, két kezével betapasztotta a fülét, s becsukta a szemét.

- Hagyják már a szerencsétlent - lépett közel Fillér -, érthetnének a mutogatásából. Azt közli velünk, hogy nem beszél.

- Megváltozott az aranyos!

- Megtiltották neki!

- Hozzám se szólhat - rökönyödött meg Flóri -, hiszen a férje lennék, vagy mi a szösz?

- Ajjaj! Biztosan találkozott a kerekképű pirosnyakkendős kispajtással, és átadta neki forró, szívből jövő üdvözletünket.

- Hagyják már a menyemet békén - szuszogott, és gesztikulált a nyomorék -, még hozzám se szólt egy mukkot sem, pedig az üzletet igazán megnézhette, kérem alázattal.

- A naftalinszagú bazár érdekli? - kiabálta Flórián -, hogy a másikkal mi történik, az nem izgatja? Megkínozták, éheztették? Ráadásul mi is gyötörjük? Húzódjanak félrébb a maguk dolgához!

- Táguljunk, sorstársak - mondta Biri hunyorogva -, nincs értelme a tülekedésnek, mindenki sorra kerülhet.

Zsörtölődve foglalták el a helyüket. Egyedül idős Váradi Mihály nézett el az események fölött, hátát nekivetette a téglából rakott kályha langyos falának, s a fejszenyélen babrált. Unokája cibálta meg a szakállát.

- Papám, elfogták a Flóri feleségét.

- Nocsak, nocsak!

- Örülsz neki, hogy visszahozták?

- Nem.

- Annak örülnél, ha nem fogják el?

- Annak se.

- Akkor minek örülnél?

- Már nem is tudom.

- Ha szabadon engednének, akkor örülnél?

- Lehet, de már azt se tudom.

- És ha visszaadnák a házakat, a földeket, annak örülnél? Igaz?

- Nem tudom.

- Semmit se tudsz? Vagy nem figyeled, amit kérdezek?

- Figyelek, kis unokám, egyedül csak rád figyelek ebben a bolhacirkuszban - hunyorgott csipás szemével az öreg -, de már semmit se tudok biztosan - eregette alul a szelet.

- Ki tudja?

- Apád, Röfikém, ő az igazi gazda.

Váradi Mihály a felesége mellett ült, merőn bámulta Sajtosékat. Elkoszolódott, zöld kalapját megemelte, s megpörgette a mutatóujján.

- Egyedül kijutott - mondta -, le a kalappal előtte, neki mert vágni, pedig nem ismeri a vidéket.

- Mi ismerjük és mire megyünk vele? - kardoskodott a felesége. - A tanyáig könnyen eltalálnánk, de béklyót raktak a lábunkra.

- Elkapnak ezek mindenkit, az a dolguk. Pedig szeretném látni, mi lehet most a faluban, az a fatökű és a fafejű Csordás befuccsolt-e már a kolhozával?

- Rajtunk az segít?

- Nagyobb kedvvel taposnám itt a szart, a teremburáját. A jó komám, Major István vajon mit csinál? Szerencséje, hogy nem csípték nyakon, akármennyi az adó, csak a vackán alszik, élelem is jobban kerül. Vagy őket meg másfelé vitték? Elég nagy ez a puszta, hogy eldugdossanak bennünket! Ilyen olcsó munkaerő még Ázsiában sincsen.

- Rádjött, az ántikrisztusát! Minek ütöd más mocskába az orrodat?

- Várnám, hogy meséljen már, mégiscsak történt vele egy és más. Akármi is esett, mégiscsak szabad volt, arra ment, amerre akart, azt csinált, amit akart, nem nyomták hátába a géppisztolyt.

- Ez a szerencsétlen képtelen útibeszámolót tartani, sokkot kapott.

- Micsodát?

- Sokkot, de nem a gyönyörtől.

- Attól még mondhatna valamit, csak egy szót a kinti világról.

- Mi a fészkes nyavalyát, mit abajogsz annyira?

- Fehér-e már a kenyér, vagy ugyanolyan, mint amilyet idehoznak néha? Járnak-e még kocsmába az emberek, jegyrendszer-e még a divat.

- Eszed tokja - legyintett Váradiné -, inkább a gyerek cipőjét tákold meg, mert már gágog.

Sajtosék szótlanul várakoztak, Flórián ült a zöldszínű ágyterítőn, ölében pihent felesége feje. A nyomorék hol egyikőjükre, hol a másikójukra pillantott, de aztán elunva ezt, előszedte pálcikáit, rakosgatni kezdte. Fia bele-beletúrt az asszonya hajába, a bodor fürtöket széthajtogatta és gondolkodott.

"Eljutott Budapestig? Munkába nem állhatott, koplalt? Szülei nincsenek, a rokonai Jugoszláviában, tőlük se várhat segítséget, hiszen a májusi felvonuláson Tito karikatúráját vasketrecben vitték, meg láncos kutyaként mutogatták. Hol aludt egyáltalán, valamelyik férfi ágyában? Vagy útközben elkapták, dutyiba lökték, s eddig tartottak a kihallgatások? Mi értelme ennek a kiruccanásnak? Eztán majd jobban ránk jár a rúd - gondolta a kereskedősegéd. - Lehet, hogy az üzletnek is befellegzett, amit nyitni akartunk a pusztán, a cigány eltűnt szőrén-szálán. Ez a bajszos lator tehet értem valamit, még ha a feleségem elbaltázta is. Mi közöm hozzá, hogy megszökött? Nem bíztattam, nem falaztam neki, hogy lépjen le, a nagy túróst! Meghibbant, csak ez a magyarázata. Megcicerélték érte? Mihez kezdek most vele? Figyelni fogják a klotyót is, a legrusnyább munkákra osztják, takaríthatja a farkaskutyák ürülékét. Mi a fenének igyekezett vissza? Ne hagyta volna magát elfogni, riszálta volna inkább a fenekét, hátha futni engedik, de nem, ez visszajött, hiányoztam neki.

Bántotta a lelkiismeret, meg a hiányérzet? Visszafordult, nem akarta nélkülem élvezni a szabadságot, én meg mindenfélét elképzelek róla? Előfordult már ilyesmi, Fillér Bandi önként jött közénk. Talán magam is ezt teszem a helyében, persze, hogy ezt, még ezért a lüke nőért is vásárra vinném a bőrömet, az ő érdekét tartottam legfontosabbnak, hogy meg ne erőltesse magát, ki ne kezdjenek vele a piszok bikák, azért nem utasítottam el a Bari ajánlatát. Erre fogja magát, és lelécel. Ha nem kapják el, akkor összetörik a csontjaimat, hogy megbízhatatlan, aljas senki vagyok, aki csak azért vállalta el a feladatot, hogy a feleségéről elterelődjön a figyelem, és kereket oldhasson! Engem hagyott pácban, pedig nem érdemeltem. Kenceficézte magát, szórta a pénzt a pacsuliszagra, de hol tehetett szert rá a rövid idő alatt?

Megkukult? Kivágták a nyelvét? Ezután már úgy éli le az életét, hogy nem beszél? Az igazán szerencsés változás lenne. Csak velem csinálhatja, mert nem tudja, mindent eltűrök, vagy attól fél, hogy más is hallja, s szégyelli magát? Azelőtt bezzeg csatorált ám, be nem állt a szája. Újabb huncutságon töri a fejét, megjátssza, hogy bolond, akkor talán kiengedik, vagy kórházba viszik? Van neki sütnivalója, én meg kapok a fejemre, hogy miért hallgattam, miért nem jelentettem, mire készül."

Az asszony megmozdult. Hason feküdt, a feje Flórián combján pihent, s ahogy felemelkedett, láthatóvá vált, hogy a szeme véreresen, a szemalja tört. Révetegen tekintett szét.

- Mi van? - kérdezte.

- Még jópofáskodol? Azt se tudtuk, mi van veled, úgy eltűntél, mint szürke szamár a ködben - vakargatta hosszú orrát.

- Hiányoltál, Flórikám? Nem pelenkázott senki benneteket?

- Szállj le a fellegekből, lányom - mutogatott pálcikáival idősebb Sajtos -. Inkább arról beszélj, mit cselekedtél?

- Semmit.

- Hogyan sikerült elhagynod a tábort? - guggolt közelükbe Nemes.

- Pofonegyszerűen, átsétáltam a kanálison, a rizsföldekről szaladtam addig a tanyáig, ahol csépeltünk, onnan meg közel a vasút, az őrháznál lassított a szerelvény, estére Pesten kötöttem ki.

- Ott kaptak el?

- Ne röhögtess! Még a nyomomba se szagoltak, már a követségen meleg vízben pancsikáltam.

- Micsoda? Miféle követséget említel?

- A jugó követséget.

- Mi a fenét kerestél ott - dülledt ki idősebb Sajtos szeme -, egy jó kis üzletet?

- A követségen nem bánthattak.

- Ajjaj! Kitörő lelkesedéssel fogadtak? - csúszott közelebb Váradiné, s a férje követte.

- A nagykövetnek előadtam töviről-hegyire, honnan jövök és szeretném, ha kiszabadítaná a férjemet, meg az apósomat.

- No hiszen, rendes tőled - makogta az öreg boltos.

- Milyen alapon? - kucorodott oda Fekete.

- Ezt kérdezte tőlem a nagykövet, miért hozzájuk vettem a kanyart? A rokonaim miatt, akik Jugóba élnek, világos, hogy tőlük kérek segítséget.

- Ez nekem eszembe se jutott - méltatlankodott a nyomorék és a homlokára csapott. - Ennyire megöregedtem, ennyire nincs már sütnivalóm? No és mit csinált a nagykövet?

- Kijelentette, próbál valamit tenni az érdekemben, addig helyezzem magam kényelembe. A titkárnő megmutatta a lakosztályomat, a fürdőszobát, s mire a fürdőkádból kiléptem, már gurulós asztalkán hozta a finom vacsorát; sült húsokat, édességeket, pezsgőt, fantasztikus úri életem kerekedett. Paplanos ágyban háltam, csak annyit kértek tőlem, mindent úgy mondjak el, ahogy igaz, ne hagyjam el a követség épületét, véletlenül sem, és szavatolják a biztonságomat.

- Elhagytad és elkaptak, igaz, te kis huncut - fogta meg a felesége állát Flórián. - Mindig az a szeleburdiság!

- Megint röhögtetsz? Dehogy dugtam ki a fejemet, vártam az intézkedést, még az ablakok közelébe se merészkedtem, nehogy az utcáról felismerjenek.

- Akkor hogy kerülhetsz ide? Visszahozott a honvágy? - kérdezte gúnyosan, neheztelve a történtekért a férje. - Ez mégse mindennapi teljesítmény.

- Pofonegyszerűen, apucikám ki se találnád. Tegnap délután a nagykövet tudomásomra hozta, hogy a rokonaim hajlandóak befogadni, de titeket Kormóról nem szabadíthat ki.

- Erre visszarohantál? Tudsz te aranyos is lenni!

- Egy frászt! Kértem a nagykövetet, adjon valami írást, hogy le ne tartóztassanak! Azt válaszolta, minden rendben, a magyar hatóságok szavatolták, hogy semminemű bántódásom nem eshet. A lakásunk pedig a rendelkezésemre áll, legjobb, ha hazáig taxizok, a titkárnő majd rendezi a számlát. Kisvártatva megjelent a taxi, beszálltam és idáig kocsikáztattak.

- Alaposan átcsapták.

- Nem most érkeztél? - lepődött meg Flórián, s kezdte sajnálni, hogy előbb gúnyolta, s egy hirtelen mozdulattal megsimította.

- Éjszaka.

- Hol aludtál?

- Na, hol? Nem találod ki, nem vagy olyan ügyes? - csuklott el az asszony hangja. - Pedig nem veted meg azt a környéket te sem!

- A főépületben?

- Ott.

- Vendégszobát nyitottak a számára - jegyezte meg Nemes irtó gúnyosan -, miközben a nyakába nőtt, maradék zsíros haját tenyérrel megigazította. Kérem alássan, ezek vendéglátó magyarok ám!

- Hol? - kérdezte Fillér a mellettük lévő fekhelyről, s jól látszottak a megsárgult fogai. - Erre igazán kíváncsi lennék!

- A kutyák között - torzult el Sajtosné arca és ismét eszelősen meredt a falakra -, a vadállatok között.

- Rajtuk volt a szájkosár? Rajtuk?

Az asszony még bólintott, de többet nem tudtak kiszedni belőle, csak a könnye patakzott megállíthatatlanul.

A döbbent csendben felerősödött a lázas gyerekek nyöszörgése. Később Sajtos báván a pálcikáira meredt, Flórián mozdulatlanul ült, felesége feje az ölében, s érezte, hogy meg-megrázkódva sír asszonya.

"Hóhéroknak dolgozok - gondolta a hegyesorrú fiatalember -, hiszen ezek ördögfattyak. Miféle támogatásukban reménykedek? Ennyire gyáva lennék, hogy önszántamból csinálom, és még örömöm is telik benne? Ennyire félek a farkaskutyáktól? Ezután már a saját feleségemet is megfigyelem, reggeltől estig figyelés, vacsorakor jelentés, vacsora után kefélés? Egészen izgató.

Miért vált belőlem ilyen giliszta, a csúszó-mászó apámnak köszönhetem? És hányan csinálják ugyanezt, az egész ország? Milyen kár és milyen szerencse, hogy nem láthatunk egymás fejébe és szívébe. A feleségemet is azért lökték a farkaskutyák közé, hogy adja be a derekát? Mire vág fel? Legyen szemmel tartó, különben a férje ugyancsak űzi az ipart, jöjjön meg az esze, dolgozzon a hatalommal, nem bánja meg, az őrsön fátylat borítanak a múltra, ilyenekkel traktálták? Nincs rajta ütésnyom, kék foltok se látszanak, a fogai épek, tényleg nem verték meg, nem esett bántódása, ahogy megígérték. Ki volt az a szemét, aki ilyen csúfosul rászedte? Hiába tette meg az utat, nem láthatta a házunkat, az üzletünket, azt se tudjuk, mi lett a bútorainkkal, ruháinkkal, árukészletünkkel? Elzabrálták? Csoda lenne, ha nem nyúlnának hozzá. Vigyázhatok a saját feleségem előtt, még visszamondóssá válik és éppen engem figyel? Így ellenőrzik, hogy igazat továbbítok-e? Jól kifundálták, még a légyzúgásról is tudni akarnak, de engem ugyan nem vernek át, kifogok ezen a bandán, de ki ám.

Rettegés és félelem tart kordában minket, mit is szeretnénk egymáson? Tetvesek vagyunk, koszosak, szakadtak, aki bírja, marja, kapja el a koncot! Majd pont az a büdös nagy túrós összefogás hiányzik, ami sohase volt, nem is lesz meg ebben a fajtában. Én megkapaszkodom az utolsó cérnaszálban is, főleg ha nincsen más, ezért nem lesz álmatlan éjszakám, szövetkeztek akár a herkópáterrel is, csak hasznomra váljon. Az asszony körmére meg odakoppintok, ha több kettőnél. Méghogy taxival hozták idáig? Andersennek, a nagy mesemondónak képzeli magát?

Flórián megköszörülte a torkát.

- Nem hallottam a taxi zúgását - mondta határozottan.

- Ide már egy ponyvás teherautó hozott a falusi ávósoktól.

- Kiugorhattál volna a taxiból.

- A frászt! Az első utcasarkon bevágódott hozzánk két civil ruhás nyomozó. Moziban látni ilyesmit, nem is kérek többször belőle.

Idős Sajtos még mindig a pálcikáival vacakolt, nem szólt és nem közeledett senkihez, egyszerűen magába roskadt.

Váradiné sűrűn a fiatalasszonyra pislogott, meg az ól ablakára, ahol szürke fellegeket látott és hallotta, hogy erős szél nyargalászik a pusztán. - A ragyás antikrisztusát - morogta, de a férje sem tudta eldönteni, hogy a komisz időre, vagy Sajtosné kalandjaira értette. Megérintette a vállát.

- Élesztőt hozatok Józsa sorstárssal.

- Talán kenyeret sütöl, Mihály? - villantotta fekete szemét az asszony kíváncsian.

- Bort erjesztenek.

- Miből?

- Kukoricából.

- Ajjaj, nincs annak jó vége, ha a pohárhoz nyúlsz, felszökik a véred, elönt az indulat, s még kitekered valamelyik nyakát - sopánkodott a termetes asszony egy jókora nyeles fésűvel hadonászva. - Erre lenne eszed, mi? Csakhogy inkább görhét sütök belőle, rágcsálhatjuk a télen. Ne a torkodon ereszd le a hasznot!

- Süthetsz eleget, tettem félre kukoricatöréskor csöveket.

- Megtalálhatják?

- Tágas a határ, isten madárkái sem vesznek éhen. A csöveket lemorzsolom, a csutkát feltüzeljük, a szemeket meg két kő között megtöröm, a többi gyerekjáték.

- Befújják azonnal, s kezdődik a bál!

- Nincsen megtiltva. Az óvatosságot megtanultam már, meg a játékszabályokat is, a teremburáját.

- Te meg az óvatosság! A poharat nem tudod levenni a szádról.

- Nem adsz hitelt a szavamnak?

- Ismerlek, Mihály, jobban, mint a tenyeremet, kibírhatatlan a természeted.

- Na, mindjárt kiguvad a szemed - jelentette ki határozottan a gazda, és gombolni kezdte elkoszolódott kabátját, s levetette. A neje ámulva csapta össze a tenyerét, mert vászonzsákot csavart le a derekáról Váradi, s a lábához tette. - Ehhez mit szólsz? Na, mi a véleményed?

- Loptad? Ennyire lealacsonyodtál?

- Ennyire.

- Ezt nem hihettem.

- Én se hittem, csak megfogtam és elhoztam.

- Magadra veszel ilyen bűnt?

- Máskor is, csak sok legyen.

- Pórul jársz, ezek a gyászvitézek kifingatnak.

- Hogyan? Hiszen ez az enyém, az én zsákom, vagy más név van bebélyegezve? Nézzed csak, nézzed, láttál ilyen csodát?

- Majomkodjál csak, majomkodjál, majd kiverik a fogadat!

- De akkor én is valakiét!

Váradiné már máshová figyelt.

Az ólban feküdtek, tetvészkedtek, a kályha körül mosakodtak, Bandika, meg Röfi a felfordított sámlin ült, vonatost játszott.

- Mit mondtál az előbb, Mihály?

- Semmit, azt is feleslegesen.

- Arról a kukoricáról.

- Szóltam volna?

- Ez a gyerek mindig éhes, olyan beteges, még legyengül és elfososodik, mint a kölyökkutya! Legalább kukoricából lakjon jól!

Fillér a felesége mellett feküdt, aki fürkészte egy ideig az arcát, de hogy az ura nem szólt, elfoglaltságot keresett magának, foltozgatta a ruhákat tovább. A kovácssegéd hallgatta a kint tomboló goromba szelet és eltűnődött a sorsukon. Nem zavarta a környezet, elég volt egy-két perc, máris töprengeni kezdett, önmarcangoló képekben zúdult elé a múltja, a feje megfájdult, de a nagy titkot nem találta: hol és miért hibázott, mi az ő személyes bűne, mi vezetett ehhez a tragédiához?

"Mennyi nélkülözés, szenvedés - gondolta -, és miért? Kinek a parancsa, kiféle és miféle vaduló ember áll mögötte? Miért ilyen az ember, miért gyűlölködő? Óriási félreértés csupán, hogy aki megszületik, az meghalhasson? Egy rövid kis szánalmas küzdelem, örökélet helyett túlcsorduló csömör. Még jó, hogy a végén valamennyien meghalunk, nem számít a hatalom, a pénz, az érdem és a protekció, még a tisztesség sem. Ez a csapda? Ez? Csalóka érték minden, egy maréknyi egészség többet ér az ideáknál. Mi mindig kitaláljuk a módját, hogy irtsuk egymást, saját fajtánkkal, összeveszekszünk, osztozkodunk a földön, a vízen, a levegőn, a szavakon, meg a székeken, pedig ettől nem megy előbbre a világ. És a szeretettel talán megy? A gyűlölettel még inkább nem! Elhibázott az ember programozása, s mit tehet ellene? Mit?

Ezeken a kölykökön segítek mindenáron, különben télen elhullanak, akár a legyek. Szabó őrmester csak a pináig lát, pedig orvos kell, a betegeket kivizsgálásra vinni, meleg étel és meleg ól.

Túljárok az eszén, más megoldás nincsen. Szereti a nőket, vezessék ők az orránál fogva, a gömbölyödő Ibit ráveszem, hogy panaszkodjon, fél, talán megfertőzte valamelyikük, s egy orvosi vizsgálat biztosan megállapítaná a bajt. Okos lány, örülni fog az ötletnek, legalább szétnézhet a városban, s ha már őt elengedi, utána kénytelen a többieket is. Miért nem jutott ez hamarabb az eszembe?" - izgalmában keskeny száját harapdálta és alig várta, hogy a lány feltűnjön az ólban.

Terike befejezte a varrást. A varrótűt és cérnát ügyesen elrejtette a fejük alatt. Ruhája alól irkalapot és ceruzát szedett elő.

- Ezt írtam, amíg kivittétek a kicsit.

- Nem bőbeszédű levél.

"Kedves, jó Szüleim!

Tudatom magukkal, hogy hála istennek, mindhárman élünk. Bandika itt iskolába jár. Nagyon szeretnénk látni magukat, de arra még várni kell. Dolgozunk és élünk. Várjuk a levelüket.

Tercsi.

- Ebbe nem kötnek bele és továbbítják.

- Mást nem tudtam kisütni, nem mertem leírni, édes uracskám. Kifecsegjem a titkukat? Nem ettem meszet!

- Úgy tűnik, nincsen semmi gondunk - ásított a kovácssegéd.

- Miért, van? Ellátnak bennünket minden kényelemmel - húzott elő a párnából egy darabka tükröt és egy rövid fésűt. Haját igazgatta. Holt volt már a derekát verdeső, mézszínű zuhatag? Belőle csak csapzott, elzsírosodott, rövidre nyírt frizura maradt, repedezett kezével gyorsan megigazította, belefeledkezett a homályos üvegbe, mintha még sohasem látta volna az elmélyült szarkalábait, meggyűrődött homlokát, álla alatt, meg a nyakán húzódó árkokat, kiadósat sóhajtott és beborult a napja. - Akkor fordulsz fel éhen, amikor akarsz, semmi hókuszpókusz, bedugnak a szántás alá és zsírosabb lesz a föld. Mint azokat az ártatlan gyerekeket.

- Ne csináld ezt, Rézi! Gondolj inkább valami szépre!

- Csak egyszer mosakodhatnék ki ebből a koszból, ebből a patkányszagú büdösségből, az lenne az öröm, meg az igazi szépség. Nagy kívánság? Egy Major-lány eddig vetemedik, mikor érti már meg, hogy osztályharcos feleségnek született?

- Micsodának? - kapta fel a fejét Fillér nevetve. - Hiszen te fejlődsz!

- Itt aztán lehet is.

- Ahol születünk, ott jogunk van élni is, máshol ezt nem érdemeljük. Van kezünk, lábunk, az élethez ennyi pont elég.

- Marha bölcsesség! - húzta el a száját Terike -, te is pályát tévesztettél valahol!

- Bivaly-erő, buta ész - bazsalygott a férje.

- Engem kicsi koromban szekéren kivitt apa a határba. Izegtem-mozogtam az ülésen, kis híján a lovak közé estem, a pendelyemet kapta el apa. Mérgében fogta a nadrágszíját és odakötözött az üléshez. Később ennél jobb ötlete támadt, olyan kutyát szerzett, amelyik a nővéremre, meg rám úgy vigyázott, hogy a csirkéket sem engedte a közelünkbe. Ők meg ez alatt nyugodtan pepecselhettek a földön, mert az meg olyan hitvány volt, ha délelőtt esett rá a szar, délután meg az eső, csak akkor termett valamennyit - dugta el kellékeit mosolyogva a fiatalasszony. - Elégedett vagy, édes uracskám? Ez öntudatos szöveg. Én is tudok órákig hülyeségeket locsogni, de ettől még semmit se változik a sorsunk, viszont ha egy foltot felvarrhatok az ülepedre, az már valami, mégsem tekintgetnek folyton oda a lányok - mosolygott kesernyésen és előhúzta két pokróc közül a férje lyukas nadrágját, majd a tűt és a cérnát ismét előkereste. - A helyedben eltávolítanám valamivel az ocsmány szakállamat, nem vagy te tollas-zsidó.

- Ugyan már! Mikor olyan díszes! És aztán borotvám sincs.

Nemes mászott közelebb.

- Az agyalágyult hegedűst keresem, aki ugrál és kotkodál a szemétdombon, azt a szép, mutatós cigányt.

- Maguktól tanulta.

- Finomabban, sorstársam, úri tartással, hiszen mi a sajátunkét pazaroltuk, annak hágtunk a nyakára! És tapsoltak ám, amikor megnöveltük a birtokhatárt. Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország - dúdolta átszellemülten.

- Szép lett a vége.

- A hűség háza, meg a többiek? A Duna-part, a sárga csillaghullás? Ezekre gondol, titkár elvtárs? - kérdezte gúnyosan a levitézlett és lerongyolódott katonatiszt. - A gázosító vonatokra?

- Ezekre is. Meg a halál országútjaira.

- Áskálódhatunk mélyebbre is, Trianonig, vagy tovább. Fogott mellettünk valaki? A vörös gőzölgésnek így ittuk meg a levét, mekkora darabot nyisszantottak le belőlünk? Akárkit majmoltunk is, mi mindig vesztesek maradtunk, az örök jóvátétel népe. Ugye, feléri ésszel? Hiszen nincsen semmi új a nap alatt, csak a történések végeérhetetlen szomorú ismétlődése, olcsó játék a hülye gyerekeknek. Mi itt hazai találmány? A zsidó programok? Vérrel jelölték meg a házak ajtajait és mindjárt ott is feszítették keresztre őket, nagy Oroszországban. Csak a módszerek változtak, de a gyűlölködés a vérünkben van, hol mi tizedeljük Jézus népét, hol pedig ők a sorainkat. Tiszta sor?

- Jól együtt vagyunk itt a pusztán, áldozat és gyilkos egymás mellett. Hány Trianon volt már, s hány kell még, hogy megmaradhassunk? Ki mondja meg a választ? És mi a megoldás? - csapott a levegőbe Fillér tehetetlenségében. - Ez lenne az? Ugyan már, ezen a könnyű testi munkán azt is elveszítjük, ami a kezünkben van.

- Miért hiszik magukat csalhatatlannak? Nem igaz, hogy az egy vezér, egy nép a megváltó csodaszer. Kéremalássan, ki van ez már próbálva, mégis azon az úton járnak, a szent családok és nagyvezérek exportálnak hozzánk mindent, mikor merről fúj a szél, mi meg csak bókolunk a lobogójuk alatt. - Nemes közelebb hajolt a kovácssegédhez, és rettenetes szájszaggal árasztotta el. Megdörzsölte a tömzsi orrát, s jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. - Még a vak is látja, hogy Jóska bácsi Adolfot utánozta, még túl is tesz rajta, több halottat gyártott, mint a háborúban! Mit várhatnánk akkor leghűségesebb tanítványától, Róth Manótól, aki még az istenadta nevét sem meri használni? Ráadásul mindkét zsebe tele ázsiai tapasztalatokkal, egy füttyentésre vagonokba rakatja az országot és irány a sztyeppe! - mozdította meg lábát a jobb napokat látott férfi, s a lyukas, elhasználódott bakancsból lábszag terjengett. Sáros lába ujja is kilátszott.

Hangosan szellentett valaki.

Fillér felemelte a fejét, végig nézett a viharvert csapaton, ugyanazt látta, mint legtöbbször: a sarokban beteg gyerekekhez hajoltak az asszonyok, mások a kályha körül tisztálkodtak, ott ült a fafaragó, torzonborz Váradi, a nyomorék boltos, néhányan tetvészkedtek, Sajtos Flóriánék fekhelyükön, még igazából fel sem fogták a történteket, a gatyás Váradi feleségével együtt pakolászott, Bandika a sámlival játszott, Terike meg a párnában babrált, s takarva, hogy észre ne vegyék, ismét csorba tükrébe nézett, nem akart megbarátkozni tört arcával, hirtelen őszülő hajával. A látványtól a kovácssegédnek megint elszorult a szíve, úgy érezte, galuska nőtt a torkában, és nehezebben szedi a levegőt. Kínjában szeretett volna felordítani, vagy szétvágni azt a patkányfészket, fojtogatni kezdte az állandó párolgás, izzadtság és tisztátlanság szaga, mindezt tetézendő, éppen akkor hatalmasat kordult a gyomra, ami mindig is szégyenkezéssel töltötte el.

- Nehogy már! - mondta mérgesen -, mindenkit nem lehet leírni, útipoggyászként elszállítani, mindig maradnak túlélők, s az emlékezet is megmaradt. A sok jó föld vetetlen, műveletlen, égig nő benne a gaz, tartható ez sokáig? Éhes a nép és a földnek az a dolga, hogy teremjen, az embernek pedig, hogy megművelje.

- Innen, a táborokból, börtönökből? Kéremalássan, bezsuppolták a fél országot, feléből meg besúgó vált, így aztán tökéletes az öröm: retteg mindenki, és nem dolgozik, ténfereg, kuncorog, az élet meg rohan ám. Nem is tudjuk mi, hány letartóztatást, pert, bitófát varrtak ártatlanok nyakába. Ilyen légkörben aztán könnyű istentelenkedni. Állandó veszélyhelyzetet szuggerálnak, háborús hisztériát, szaporodnak a sötét, rejtélyes, titokzatos ügyek, csak a tévedhetetlen és mosolygós kis gömböc trónol büszkén, de álarc ez a szirupos jovialitás. Miközben elkopunk, korcsosodunk, még az álmainkat, a vágyainkat is szeretnék megölni.

- Maga meg csak károg, és feketébe vonja az eget.

- A magyarság becsukta a szemét, behúzta a nyakát és szavaz, vagy lő, neki már egyre megy. Szónokol előttünk a nagy vezér, és aki hallgat, kenyeret harap, aki vitázik, füvet. Szabad a választás, ki, mit szeret! A leghűségesebbek mellét elborítják a plecsnik, s nem jut ott hely se testvérnek, se szülőnek, se igaz magyarnak. A hallgatás és tűrés földje a miénk.

- Látja, ha mindig csak prédikálgatott volna sorstársam, akkor talán most nyeregben lehetne.

- Mint akik idejében vörösre cserélték a feketét? Az nem az én műfajom - fordult odébb Nemes és az emlékeiben kutatott.

A goromba szelet nem szerette, az ősz és a tél sohasem tartozott a kedvenc évszakai közé, pedig kedves emlékeket nemcsak a nyarakból őrzött, amelyeket elég gyakran az Adrián töltött. Abbáziát kedvelte, hányszor boldog volt ott. Hevesebben dobbant a szíve, lecsukta a szemét és már látta is a kék tengert, érezte a sós vizet, hallotta a hullámok csapkodását, a délszaki fák és növények illatát érezte, fülében csengtek a könnyű, ismert dallamok, az ebédeknél és vacsoráknál szmokingos zongorista játszott a Ferencz-korabeli szállodában. Az erkélyről figyelt a szemben lévő nyitott ablakokra, utcára, talán megpillant egy arcot, észre vesz egy mozdulatot, amely neki szól, és ígéretekkel kecsegtet. Valóban feltűnt a mosolygós arc, Nemes mutogatott, hogy az utcán találkoznak. A lány ápolónő volt. Keveset sétálgattak, leültek egy étterem teraszára, limonádét rendeltek, elmondták egymásnak a szépeket, a csillagos nyári estén visszaindultak, magához húzta a lányt, s kéz a kézben lebotorkáltak a sötét lépcsőkön a tengerpartra, erőteljesen csapkodtak a hullámok, a közelben semmi se moccant, meztelenre vetkőztek, s ott a köveken szeretkeztek. Gyorsan kielégült és jó volt, tisztán jó érzéssel emlékszik minden mozdulatra. Aztán fürödtek, ő fejest ugrált a vízbe, ismerte a sziklákat, napközben ezen a kijelölt szakaszon lubickolt, pár métert úszott a fekete mély tengerben, de félt, megrettentette a hallgatag mélység, a napközben fel-feltünedező cápák, hát hamar visszafordult. A lányt azóta se látta, a nevét is elfeledte, s lám, a cápák is éppen akkor jártak arra.

- Micsoda hentesmunka - motyorászta. - Boldogabbá kellett volna tennem, de csak egy kényelmes kandúrt ölelhetett.

"Eljutok még az Adriára - gondolta -, ha nem visznek Szibériába, akkor van remény. Már agyon se lőhetnek, elkéstek vele. Az isten megsegít, nem azért őrzött eddig, hogy itt leheljem ki a lelkemet ezen a bugris pusztán, és én vagyok olyan kemény legény, hogy megmutatom ezeknek a vörös töklámpáknak: egy úr a pokolban is úr. Tanuljanak erkölcsi tartást! Eltüntethetnek? Az itt nem egy művészet, nem kell túlzott fantázia hozzá, de megalázni nem hagyom magamat. Szerencsére a hitem erős fogódzkodó, akarattal meg legyőzöm a nélkülözéseket, hiszen se kutyám, se macskám. A hideg kopogós barázdában is az adriai nyarakra gondolok, a fényes kirakatokra, a meleg színházi estékre, a tiszti kaszinókra, ahogy a fehér kesztyűmet lehúztam, az volt egy modor, az elegáns, könnyű mozdulat harmonizált megjelenésemmel, a lezser, de mégis kivitelezett mozdulat, a tisztelgés, micsoda esték voltak, istenem, már azokért is érdemes volt élnem."

Visszahencseredett Fillérhez.

- Mi a maguk ideálja? Miben bíznak?

- A tervszerű gazdálkodásban, a szocializmus építésében.

- Az micsoda, kéremalássan?

- Igazságos és jó társadalom, amikor a nép önállóan boldogul - mondta a betanult szöveget.

- Mint itt? Ez kurva nagy önállóság valóban, bele lehet rokkanni. És hogy épül az a remekmű: korbáccsal, fegyverrel?

- Öntudatból, hallhatta már.

- Jézus Krisztus óta mindenki a munkára, meg a tisztességre bíztatja az embereket, de aki a legjobban harsonázik, az, főleg az, messzire húzódik a munkától, hogy a másik elérhesse!

- Aki nincs velünk, az ellenünk van, s annak hiába papolnánk, kutyából nem sülhet szalonna - babrált csupafolt nadrágján Fillér.

- Ne higgye! Nincsen és soha se lesz olyan élet, amelyiknek ne lenne értéke, de maguk ezekről eleve lemondanak.

- Éppen ellenkezőleg, ezeket akarjuk megnyerni.

- Ilyen brutális hibákkal?

- Példaadással. Az áldozatos emberek előre viszik ügyünket.

- Mint Rajkék? Az a sok lüke kommunista, aki gyanútlanul sétált Rákosi börtönében és most mélyen el van telve a hálával, mert akasztófa helyett Kormóra juthatott? Az ő rohamuk számít? Hányszor akarnak velük szívet és arcot cseréltetni? Meghasonlik az egész bagázs, a bizalmatlanság több kárt okoz, mint a dögvész. Az emberek feltalálják majd a lázas semmittevést kéremalássan, vagy maguknak kaparnak.

- Akkor hogy maradunk talpon?

- Annak is bevett a formája. Először következik az eladósodás... a piacgazdálkodás...

- Ugyan már, elfelejtette, hogy hol él, mi nem kérünk és nem fogadunk el kölcsönt senkitől, nemhogy eladósodnánk! Megtermelünk mi magunknak mindent, az acél és a vas országa leszünk.

- Eleinte. Csak hát a világ nem ebből a pusztából áll, szerencsére - morogta Nemes és Feketét kereste tekintetével, ám hiába pásztázta az ólat, nem találta.

Fillér a feleségéhez bújt. Megölelte a soványra fonnyadt nőt, megsimogatta a homlokát, és azt mondta.

- Szebb vagy, mint valaha.

- Ugye nem így akartad ezt, édes uracskám? Igaz?

- Nem mindenki bűnös, ha a rend hibádzik is.

- Tudom én, hogy a jót akartad, a legeslegjobbat.

- Melletted még itt is jó - szorította meg a felesége kezét. - Mindenütt jó, ha velem vagy! Honnan is meríthetnék erőt, ha nem a családomtól? - Látta, hogy Teca szeme elborul, könnyessé válik, kisvártatva már rázta a visszafojtott zokogás, a párnába fúrta fejét, hogy ne vegyék észre a többiek. Bandi arca is megrángott, repedezett, kérges tenyerével simogatta az asszonya hátát, nyakát és mélyre vált hangon suttogta. - Csillapodj, kedves, nem lesz már semmi baj! Csillapodj hát!

- Ilyeneket mostanában nem mondtál nekem. Ez a legalkalmasabb hely erre? - hüppögött a fiatalasszony.

- Mindig is így éreztem, nemcsak az számít, mit mond az ember, hanem, hogy mit érez! - simogatta tovább a kovácssegéd és lelkiismeret-furdalása támadt, hogy valóban eddig elrohanta az életét, minden ügyet fontosnak tartott, csak a családjára nem figyelt eléggé. Micsoda szószátyár tanácskozásoknak dűlt be, tiszta szívvel fogadta mások véleményét, javaslatait, a jó szándékot és tisztességet eleve feltételezve. Naivitására jellemző, hogy még Bari is sokáig megtévesztette.

- Csak még egyszer paplanos ágyban hálhatnék!

- De nem nélkülem!

- Otthon, a mi házunkban.

- Megtörténik az is - járt a keze tovább felesége hátán -, miért ne történhetne meg? - Bár ebben gyakran maga is kételkedett, de bátorítani akarta élete párját. - Sok órát töltünk még el a faluban.

- Emlékszel, mikor mondtad először, hogy nem tudsz nélkülem élni?

- Nem.

- Szégyellheted is magad, ha elfelejtetted! Micsoda szüreti mulatság volt az? Nem emlékszel valóban, vagy velem incselkedel?

- Tudom én, nem hullott ki a rostán.

Az a szüreti bál, előtte pedig a felvonulás, az feledhetetlen. Hétvégén és verőfényes őszi napon lázba rándult a falu, kezdődött a szüreti mulatozás, a menet elején sárga hintaján a bíró nyitotta meg a sort, mögötte a kisbíró dobolt, közhírré tétetve, hogy ez és ez a lány eladósorba lépett, ez és ez a legény meg házasodni készül, majd lovas huszárok következtek, lóhátas csőszlegények, fekete csizma, lovaglónadrág, fehér, bőszárú ing, fekete árvalányhajas kalap - köztük a két Fillér fiú, a kovácsmester lován -, s a horpadt szélű stráfszekéren cigánybanda játszott, néptáncosok lejtettek, utánuk hatalmas szőlőkosarat cipeltek egy rúdon, majd népviseletbe, meg színes ruhákba öltözött szüretelő lányok, puttonyos fiúk, felcicomázott hordók, egyikből csapra verve folyt a bor, ihatta boldog-boldogtalan, egy szamaras kordé, azon a falu bolondja, lába között egy óriásira nőtt sárgarépát himbálva, és a sok apró, ujjongó gyerek következett. A poros utcákon a visító hegedűszó és az árokpartokra húzódott nézősereg kiabálása a látványosság mellett ünnepivé is emelte a vígságot.

Utána égbenyúló szenzációként báloztak. Akkor az Ipartestületben díszítették fel a nagytermet színes papírszalagokkal, lampionokkal, madzagokra szőlőt, almát, répát, kolbászdarabkákat kötöztek, s táncolás közben a legények felugrottak és leszakították a kezük ügyébe eső fürtöt, hogy a partnerüknek adják. Ám a szemfüles csőszök azonnal ott termettek, s vitték a legényt a bíró elé, aki pénzbírsággal sújtotta.

Micsoda bálok voltak azok! Ropták a táncot szakadatlanul, szaggatták a felaggott gyümölcsöket, kipirosodott az arcuk, némelyek homlokán megcsillant a verejték, s egymás kezéből-karjából kapkodták el a lányokat. Éjfélkor meg tombolán nyerhette el a szerencsés bálozó a csodálatos és gazdag szőlőkosarat.

A szép Major-lányok egyetlen bálon sem árultak petrezselymet egy pillanatig sem, sóvárgó szemmel lesték minden mozdulatukat a legények, de a helyre és vállas Fillér-fiúk ott legyeskedtek állandóan a közelükben, s tudta az egész falu: kinézték egymást maguknak. Azon a bálon mondta Bandi Rézikének.

- Szebb vagy te mindenkinél!

- De nem mindenkinek.

- Én mindenki lennék?

- Megérzi azt az ember, mert gyorsabban dobog a szíve.

- Az biztos, az enyém már kiesik a helyéből.

- Majd megkeressük - nevetett kacéran a lány és megszorította partnere kezét.

Hol van már az a bál? Hétvégeken ropják-e még a táncot az Ipartestületben, vagy lakatot tettek annak az ajtajára is? Ki tudja, talán Józsa úrtól kellene megkérdezni, hiszen a patikája is abban az utcában található, s ha kocsijával elzörög előtte bevásárló útjain, észreveheti a változást. Csakhát kisebb gondja is nagyobb annál.

- Megyünk mi még szüreti bálba - mondta Fillér és megcsókolta felesége haját.

Józsa Bálint egyedül volt a lovaival. A sarokban száraz szénacsomón kuporgott, figyelte a jószágokat. A Sárga megemelte a farkát, széles sugárban hugyozott, a másik lócitromokat potyogtatott a földre. A patikus szó nélkül fogta a vasvillát, s odébb igazította a lovak lába alól. A húgyszag ruhájába és a bőrébe ívódott. A keze repedezett, s a körme alja feketéllett. Váratlan mozdulattal az orrába piszkált, fekete, száraz fikát kapart ki ujjhegyével onnan, s lecsapta a földre. Majd ijedten tekintett szét, meglátta-e valaki? A lovak egyhangúan ették a szénát.

"Vén hibbant vagyok - gondolta -, hiába érem fel ésszel, hogy ocsmányságot művelek, a kezem megelőz. Lehet, hogy azért cipeltek ide? Legalább a kislányomnak írhatnék, de azt se tudom, él-e, hal-e, merre hányódik? Bánom is már a patikát, csak vele lehetnék, csak a közelében. Talán tudnék még szeretni, fene bele, egészen ellágyulok.

Szemrevaló kislány, és a legszebb ruhákat ráaggattam, az volt az én örömöm, ha nevetett. Hogyan alakulhat így valaki sorsa, hogy visszavonhatatlanul elrontódik? Nem az én bűnöm, dehogy az enyém, mégsem látom már soha többé, innen nem szabadulok, legyengülök, mint a beteg légy és megesznek a férgek. Ki temet majd el engem és hová?"

Maga előtt látta lányát, tiszta fehér ruhában, aranyló szőke hajával, vérpiros ajkával, s mintha neki integetne, őt hívná. Úgy érezte, hogy csak a kezét kell kinyújtania, megérintheti a mosolygós arcot, megsimíthatja homlokát, és mindketten boldogok lesznek, mint évekkel ezelőtt. Feltápászkodott a szénacsomóról, de akkora már az ábrándkép nem volt sehol, csak a lovak horkantgattak.

"Megint eltűnt - gondolta -, hogy bújócskázik velem? A másik ólban soha sem jön elő. Fél az emberektől? Hiszen nem bántják. Vagy attól, hogy úgy járna, mint Fekete Ibi? Sétálgat a ló hátán, mint egy kötéltáncosnő, farától a fejéig, meg vissza? Miért ugrál ezeken a lovakon? Megfoghatná a karomat, mint régen: - Apuka, vigyél el a moziba! - Nincs itt mozi, se lány, csak én hülyülök, azért látom magam előtt ilyen tisztán, mert valami baja esett. Vagy a tábor elhagyására biztat? Jó nekem itt. Szaporodnak a bolondgomba őrmesterek. Ennyire egyformák? Nem nagy a választékod, istenkém, már ne is haragudj! Két szép lányára Major István is milyen büszke volt, s mi lett a vége, kikkel adták össze magukat? Micsoda galádság, hogy úgy büntetődik az ember, ne tudja többé kiheverni! Engem a lányommal ver a sorsom, hogy messzire szakadt, volt, nincs? Meg lehet ezt érteni? Valahol él a világban, gyakran gondol rám, biztosan jól megy a sora. A végén mindenki megkapja a jussát, ha megérdemli, ha nem.

A lovak megmaradnak nekem, a rendőr-cocók. Nem panaszkodnak rám, én sem vádaskodom, ez az ideális állapot, megfogom a nyakukat, s nem bántanak. A szájukba tehetem a kezemet, nem harapják meg, ott alhatok a lábuknál, nem taposnak rám, lovak ezek, nem emberek."

Hirtelen felkapta a fejét, figyelt az ajtóra, de nem mozdult semmi sem. A sárga lóhoz lépett, akivel először megismerkedett, megfogta a fejét, remegő orrlyukába csókolt, s a kis öreg ellágyulva csüngött a ló nyakán. A Sárga nagy, értelmes szemében megpillantotta magát az összezsugorodott, sárgaarcú és szakadozott ruhájú patikus, aki már hónapok óta nem is fürdött, nem is mosakodott.

- Nem kell nekem már senki - legyintett lemondóan -, úgysem hagylak itt benneteket.

Az istálló ajtaján Fekete osont be, s a fogatlan, kék szemű, elhanyagolt külsejű férfi szája elé kapta a kezét.

- Pszt! - súgta.

Józsa Bálint rámeredt, s a nagy titokzatosság láttán fülig szaladt a szája.

- Kalkutta, itt van már a szarpuszta - skandálta fölényes nyugalommal.

- A lányomat lesem. Az új parancsnok éli.

- Honnan tudod?

- Láttam.

- Hol?

- Az íróasztalon.

- A lovaknak nincs párja, bennük nem csalódol.

- Milyen értelemben? - kapta szája elé a kezét, mert szégyellte, hogy hiányoznak elöl a fogai.

- Jó értelemben.

- Nincs jelentősége itt az értelemnek, sőt nincs jelentősége semminek, ha ezt a tanítást elfogadjuk, aránylag könnyebben viseljük el a megpróbáltatásokat.

- Ilyen lesz a természetem, fene bele. Már formálgatom, tisztelettel.

- Mi hazudunk nekik, ők hazudnak nekünk, ezt mindnyájan tudjuk, de úgy csináljuk, mintha igaz lenne. Még ezen a nyomorék pusztán is jó játék ez.

- Aki egyszer megszabadul, újra rendezheti az életét. Nekem befellegzett, volt lányom, nincs lányom, volt patikám, nincs patikám, volt, nincs ember vagyok, egy volt nincs országban.

- Én mit tegyek?

- Bújj vissza a helyedre! A mérged elteheted holnaputánra is, a minősége nem változik.

Fekete elosont a rendőrőrs közeléből, s ezt gondolta.

"Könnyen papol, nem az ő lányának a bugyogójába kotorásznak, akkor is bohóckodna az istállóban? Minek az alakoskodás, számomra minden elveszett és elrontódott, egyet tehetek, ütöm őket, mint a bivalyokat. Csakhogy visszaütnek és erősebbek. Szökjek el? Hová? Nem jutok túl a határon és felkoncolnak. Az ész legyen a fegyverem, ne az indulat, nem árulom el a szándékaimat, inkább levágom a nyelvemet, mert felhasználhatják ellenem. Rejtőzködöm önmagam elől, mert így őrizhetem meg önmagamat."

A hideg eső elől az ólba bújt, Nemes Áron mellé hencseredett.

Sajtosné az urára nézett.

- Ki kell mennem!

- Egyedül boldogulsz?

- Ahhoz még nem kell kísérő - legyintett mélabúsan és erőtlenül, a kijárathoz igyekezvén. A Józsa úr bőröndjénél úgy tett, mintha véletlenül megbotlana, de szándékosan zuhant rá a megrongálódott kofferre, amiből jó csomó gyógyszer kiszóródott. Sebtiben összekapkodta és bedobálta az öklömnyi lyukakon, amelyeket a patkányok rágcsáltak, ám két marékkal a zsebébe süllyesztett a tablettákból, s az esőre szaladt. Senki se törődött vele. Amikor kicsivel később a vackukra rogyott, hasra fordult, s fejét a szakadozott ágyterítő alá rejtette.

Rosszkedvű nap volt. A lucskos idő és a reménytelenség úgy megölte a tábort, hogy legtöbben csak maguk elé meredtek, egykedvűséggel várták az idő múlását, nem törődtek a másik bújával-bajával, még lélegzésével sem. A békaarcú Sajtos elfelejtkezett a pálcikáiról, szokatlan pózban, kezével az állát simogatva ült a kályhánál és csak úgy maga elé bámult.

Biri Bertalan a hátán feküdt, két kezét a feje alá dugta, szemüvege piszkos volt, de kivételesen most nem törölgette, gondolkodott. Feketéék közelében feküdt, tetszett neki a lány, de tudta jól, nem véletlenül jár az őrsre takarítani.

"Csak ne ilyen környezetben találkoztunk volna - gondolta -, talán még komolyra fordulhatna. Itt nincs értelme semmi másnak, csak a vegetálásnak, a szerencsésebbeknek talán sikerül megérniük a szabadulást. Micsoda hely ez a puszta? Állandó tulajdonsága a vegetáció, a lassú elemésztődés. Micsoda fényes jövő vár rám? Mindig elmaradunk valamitől és valakitől, lekéssük a saját, toldozott-foltozott jövőnket. Én meg a szabotázs? Igazából mi az? Mennyire mást ígértek, másra készültem, új értelmiség kell ennek a népnek, a népből jövő fiatalok, akiket nem fertőzött meg a kispolgárság, a kispolgáriasság, az egzisztencializmus, az egoizmus, az átkozott magántulajdon, amely napról napra újra szüli a kapitalizmust, olyan fiatalok kellenek, akik a közösségért élnek-halnak. Azt hittem, hogy ilyen vagyok, közben meg ez a vége. Szegény anyámmal is mi lehet?

Az az átkozott esztergagép az oka? Ha nem csinálok semmit, csak megjátszom az elfoglaltat, a gondterhelt műszaki vezetőt, hagyom a dolgokat természetükből eredően megtörténni, akkor ma is ott ülök a pulpituson, számolgatom, méricskélem a szebbnél-szebb munkateljesítményeket és újabbnál-újabb felajánlásokat? Hagynom kell, hadd történjenek meg velem a dolgok, ellenkezni, vagy ellentmondani én soha a büdös életben többé nem fogok, annyi energiapocsékolást nem engedhetek meg magamnak. Ha olyan a széljárás, hogy felajánlások kellenek a munka frontján, akkor felajánlásokat gyártunk, valaki úgyis megmondja mindig, hogy milyen idő következik, mit kell csinálni.

Milyen szép lány Ibike, csak már domborodik a hasa, zabigyereket szül, annak legyek a papája? Ha éjszaka odamásznék hozzá, kiabálna a meglepetéstől, vagy juttatna a mézesbödönből? Más szagolta az ibolyát, én meg viseljem a következményeit? Két farkaskutya között szépen mutatna az esküvő, de inkább messzi ívben elkerülöm a lépes mézet, egy kis bizsergés az ing, meg a gatya alatt még elviselhető."

Az ajtóban Józsa Bálint tűnt fel. Egykedvűen az ól sarkába tartott, hosszú lódenkabátja a sarkát verdeste. Hirtelen morogni kezdett, mint a farkaskutya.

A helyére rogyott. Sokáig bámult üres tekintettel a saját bőröndjére, majd kitörő dühében a feje fölé emelte, s kinyitotta a tetejét, a maradék gyógyszer a fejére, arcára potyogott, onnan a taposott szalma közé. Sárga arcát és gyér szakállát belepte valamilyen fehér porkészítmény, s az öreg cirkuszi bohócra emlékeztetett.

- Nem közveszélyes - legyintett Fekete -, rövidzárlat, semmi több.

Néhány gyerek megcsodálta az attrakciót, a patikus közelébe settenkedett és jóízűt nevetett. Majd azt skandálták: "Fene bele patikus, jó gyógyszer a ricinus." Józsa úr ettől észbe kapott, de még maradt annyi humorérzéke, hogy meghajolt ültében, majd dobálni kezdte a gyógyszert vissza a bőröndjébe, amikor nagyjából elkészült a művelettel, szó nélkül a lovakhoz távozott, rozoga alakja hamar elmosódott a pusztában.

- Legalább szórakozunk - nevetett Flórián.

- Nem egy szívdöglesztő mulatság - jegyezte meg Bandi.

- Kihagy már az öreg, ezen csodálkozni sem lehet - védte Fekete -, szalajtós.

- Attól még szórakoztató - morogta Nemes.

- Ezt elintézték - avatkozott közbe Biri is -, ha már egyszer túlélte a nyilasokat, a háborút, most a piros könyvesek térdepeltetik kukoricaszemekre.

- Egyik se különb a másiknál - mordult Váradi -, tőlem csak mind vitt, hozni dehogy hozott, orosz, német, egykutya.

- Mi a néppel törődünk - kezdte szövegét Fillér -, annak az érdekében cselekszünk.

- Mi sem a Holdról jöttünk - nevetett Mojzes Ármin. - Akkor mit csinálnának ugyan velünk, vajon micsodát? Hiszen már Auswitzot is elfelejtették egyesek, pedig felért egy kéjutazással! - simította meg színes, maradék haját.

- Legalább tapasztalatokat szerzett - morogta Nemes -, az is valami. És hazaigyekezett, hogy le ne késse a következő csatlakozást, a kormói szép napokat.

- Haza - bólintott az öreg zsidó, és csurogni kezdett a könnye -, én vagyok az a látványosság, aki gyalog kutyagoltam át fél Európát, de megérkeztem. És itthon vagyok.

- Kár volt sietnie, a kapkodásnak mindig ez a vége - súgta Fekete hajdani tiszttársának.

Fillér Bandiné erre kapta fel a fejét. Kislánykorában hányszor kiszaladt az utcára, mert váratlanul megszólalt egy varázslatos sípszó, és torzonborz kis öreg, szakállas zsidó húzta maga után négykerekű kocsiját, s azon mindenféle ócska kacatot. Csapatostól kísérték a pendelyes és nagyobbacska kölykök, s a csuparongy, csupa szőrmók kis ember kedélyesen kínálta kincseit: cukorkát, tükröt, sípokat, babát, fésűt, még similabdákat is hozott, cserébe rongyot gyűjtött. A gyerekek addig-addig rimánkodtak odahaza, hogy előbb-utóbb akadt eldobott, ócska holmi, amiért aztán tarthatták a markukat az öregnél. Lázas kis utcagyerekek várták a sípjába fújó vénembert, hogy elhozza nekik a boldogságot. Hiszen annyi rongyot egyik se tudott otthon kiimádkozni a szüleitől, hogy értékes, komoly áruhoz jusson, de a kis haszontalanságok, a medvecukor, a bocskorszíj, a zsidótakony mind-mind csodának számított a poros utcában. Csakhát ők Zsókával mindig hajba kaptak a járandóságon, s ezalatt a kisöreg fogta kocsijának a rúdját és nagy komótosan odébb állt. A másik utcasarkon felhangzott sípja, s vitte tovább az apró csodákat.

Terike maga előtt látta hirtelen és elmosolyodott. Pedig a bibliás anyja gyakran azzal ijesztgette: - Ha rosszalkodol, odaadlak a rongyoszsidónak, ő majd ellátja a bajodat. Ezek az Izidorok a keresztyén gyerekek vérit is megisszák! - Ám minden fenyegetés ellenére, ha felhangzott a sípszó, eszeveszetten szaladtak az utcára, s ámultak-bámultak a kifogyhatatlan kincsesbányán. Erről a vörös hajú öreg zsidóról suttogták a faluban, hogy a fia Amerikás magyar, s egyszer még felviszi az isten a dolgát. És ez a Mojzes Ármin szakasztott olyan, mintha azt a régi öreget látná, még az elálló nagy füle, szájába csüngő orra is ugyanaz, kiköpött rongyoszsidó.

"Amerikából Auswitzba? Az se közönséges eset. Vagy csak az én szemem káprázik - gondolta Terike -, és minden zsidóban azt az öreget látom?"

- A nép nevében követhető el a legtöbb galádság, ezt is azzal magyarázzák, ezt a hosszúra nyúló kiküldetést.

- Maguk a háborúba vitték az országot, többé egy szavuk se lehet.

- És ti mibe viszitek? Amit az oroszok parancsolnak és engedélyeznek, a nagy büdös ködbe, a vérvörös pusztulásba.

- Magunk döntünk a sorsunkról...

- Látszik, kérem alássan!

- Erős, gazdag országgá válunk, elhagyjuk a kapitalistákat.

- Ez is látszik.

- Maguk csak egy kincstári igazságot ismernek és fogadnak el - mondta Fekete -, holott az igazságnak több alternatívája van, s azzal, hogy arról nem vesznek tudomást, még létezik. A véreskezű Matyi rikácsolásától semmi sem változott meg lényegében, időlegesen talán, de a stabil értékek megteremtésének törvényszerűségei vannak, bevált szabályai, hiába mosolyog a kis borzas.

- Mi csak azokat ismerjük el, amelyeket magunk teremtünk.

- Házi használatra? Ez ám a csapda, ebben kitörik a lábukat. A táborosdi ismerős a történelemben, csak a szereplők változnak, a lényeg másban keresendő.

- Ugyan miben? Van jó écája? Talán adjunk újra lovat maguk alá? - hadonászott Fillér -, és lehetőleg fehéret?

- Szamárral is megelégednénk - morogta Nemes -, de ne magára hasonlítson!

- Azt már nem érik meg, eligazítjuk mi a szekerünket.

- Egyszer elfogy ám a könnyen szerzett holmi, akkor mihez kezdenek? Dolgozni hősiesen elfelejtettek, s egyszer majd kiderül, nincs a nagy kalapban annyi, amennyit osztani kellene. A fejlődés érdekében pedig szükség lenne korszerű külföldi technikára, gépekre, berendezésekre, ám miből? Csak külföldi hitelekből telne. Így kezdődik a tánc, nehogy elfeledje már, mi is roptuk a csárdást, maguk se térhetnek ki előle - kapta szája elé a kezét.

- A magunk erejére támaszkodunk, meg a barátainkéra.

- Akkor csak tankokat gyártanak, de a varrótűről már elfeledkeznek, meg a pocijukról.

- Mégis keletről jön a megoldás.

- Nem jön az sehonnan sem - mondta Mojzes -, nekünk kell elintéznünk, méghozzá egymás között.

- Az én véleményem - köszörülte meg a torkát Biri -, ha érdekel egyáltalán valakit...

- Flóriánt! - kiáltotta Nemes -, őt bizonyára.

- A főnök mindig a gyengébb embereket gyűjti maga alá, így aztán tökéletes az összhang.

- Eltaláltad tőgye közt a szarvát!

Sajtosné már régóta nem szólt és nem mozdult. Feküdt a takaró alatt, és rémálmok gyötörték, szinte beleborzongott ezekbe, és mégsem tudott szabadulni tőlük. Lassan már nem is akart. Tudta jól, hogy idegei felmondták a szolgálatot, s ez a kiruccanás irtózatos áldozatot követel. Attól félt leginkább, ami majd következik, ami történt, az mély undorral töltötte el, valahányszor rágondol, úgy érzi, mindjárt hánynia kell, a torkát fojtogatja valami mocsadék, elszorul a szíve és alig kap levegőt. Felkészült ő rá, hogy nem fogadják virágcsokorral a táborban, esetleg nekiesnek és félig agyonverik, mint oly sok emberrel ez megesett, legrosszabb esetben végigmennek rajta a latrok, de nem ez történt.

Ahogy a teherautóról lerugdosták, Szabó őrmester mindjárt kezelésbe vette. Becsukta maga mögött a parancsnoki iroda ajtaját, szembe fordult Sajtosnéval és körülszaglászta, mintha kutya volna.

- Mi az, cicus, már nem vagy büdös? Eddig azért nem nyúltam hozzád, mert messziről megéreztem a szagodat. Na, vetkezz csak le, nem jöttél te vissza hiába!

Az asszony fáradtan, reszketve a félelemtől, kicsit talán bele is törődve a sorsába, vetkezni kezdett. Az őrmester körbejárta, s mint valami kirakati bábut, csodálgatta. Amikor már úgy állt ott, mint ahogy megszületett, szégyenlősen kapta kezét a lába közé, irtózva várta, mikor esik neki a rendőr. Ám az is várakozott. Egy idő elteltével a lámpafényben lúdbőrző asszony hisztériásan felzokogott.

- Mi az, cicus, ennyire türelmetlen vagy? Ennyire bánt, hogy még nem nyúltam hozzád, ilyen sietős neked? Hiszen nem győzöm csodálni a keszeg seggedet, meg a pattanásos pofádat, legalább büdös lennél, ne ilyen pacsuli szagú. Hogy menjek így rád? Érted, mi a bajom? Nem áll fel a tili-tolim! Megeshet még a világban számos érdekesség, de ilyen aztán soha! - kezdte kigombolni a sliccét, s elővette jókora szerszámát. - Csinálsz vele valamit?

Sajtosné változatlanul zokogott.

Akkor Szabó őrmester megfogta az asszony nyakát, a földre térdeltette és hatalmas hímvesszőjét a szájánál lóbálta.

- Na, cicus, én így sem bánom!

A szerencsétlen még jobban zokogott.

- Sehogy se jó neked? Hiszen csak a kedvedet kerestem, amiért ilyen kalandos természetű vagy. Csak nem képzelted rólunk, hogy agyba-főbe verünk, meg rugdosunk? Nem csinálunk mi olyat, azt csak az ellenségeink terjesztik, inkább még szeretünk is titeket, mint ahogy azt tapasztalod. Csinálsz már végre valamit?

Az asszony ellökte szájától a jókora rudat.

- Menjen a kéjenc fenébe! Inkább üssön agyon, mint ilyesmire kényszerítsen! - szipogott változatlanul.

- Nem kényszerítelek én semmire, dehogy! Magad döntöl a sorsodról, hogyan is képzeled el a jövőt? - fogta marokra fütyijét a rendőr és meglóbálta Sajtosné szájánál. - Azt ne hidd már, hogy most mindnyájan ellátjuk a bajodat! Nem esszük olyan forrón, pihenj csak egy kicsikét, aztán rendelünk ide ügyeletesnek, az Ibi hasa már úgyis domborodik, a tiéd meg horpadt!

- Ne, ne! - rázta fejét a síró asszony. - Nem akarom! Azt én nem élem túl!

- Dehogynem! Abba aztán nem szoktak belehalni! - gombolta be nadrágját Szabó őrmester, s mint akinek világmegváltó ötlete támadt, hirtelen kinyitotta az ajtót, és kiabálni kezdett. - Hozzatok ide egy farkaskutyát! Te meg maradj csak pucéran - fordult az asszonyhoz, aki a ruhájáért kapkodott. - Ha ilyen a gusztusod, hogy a férfiembert nem kedveled, megteszi azt más is.

- Könyörgöm, ne bántsanak, ne kínozzanak már! Megcsinálok én akármit, csak a kutyát ne hozzák rám! Azt se bánom, hogy a férjem maguknak dolgozik.

- Miért is bánnád, cicuskám? Hiszen te aztán igazán jól tudod, hogy itt minden megtörténhet az égegyvilágon! Tegnap még Pesten voltál, és röhincsélhettél rajtunk, dehogy gondolhattad, még egyszer visszatérsz hozzánk! Eszedbe se jutott, pedig hogy vártunk, idegeskedtünk miattad, most meg kekeckedel? Végeredményben könnyen úgy járhatnék veled, mint az egyszeri asszonnyal, aki a végén megkérdezte: hát a többit megette a macska?

- Felöltözhetek? Tessék megengedni, hogy felöltözzek, ne lássanak így a többiek! - szorította még mindig lába közé kezét.

- De kényes lettél! Arra nem gondoltál, hogy minket lejáratsz a kalandozásaiddal? Nem fogott az agyad? Mit szólhatnak azok, akiknek tudomására jutott, hogy egy agyalágyult nőszemély azt híreszteli magáról, Kormópusztára telepítették családostól. Szép dolog az ilyen? Azt ne hidd már, hogy én haragszom rád, dehogyis haragudnék! Hiszen néked köszönhetem, hogy táborparancsnok lettem, azt csinálok veletek, amit akarok, a szép lánykákat is meglékelgettem. Micsoda fehérbőrű, finom falatok, igazi úrinépség. Erre te meg lehervasztol? Néked jól esne az ilyen? Hiszen a tili-tolimmal állok bosszút rajtatok, amiért a nép ellensége lettetek, szétkúrom az agyatokat.

Sajtosné egyre jobban megijedt. A kiabáló, hadonászó és bajuszos rendőr őrmester szadista őrültnek tetszett. Akkor vezették be pórázon a farkaskutyát. Szájkosár volt rajta.

- Na, cicus, ennek kemény ám! - közel engedte az ebet, s hagyta, hogy szaglássza az asszonyt -, mire döntöttél? Befújsz nekem mindenkit, aki csak él és mozog, még a gondolatát is kilesed, akkor gyöngyéleted lesz a pusztán, a bugyogódat se húzzuk le! Ugye, így akarod? Megjött az eszed, vagy tévednék, jobban szeretnéd inkább a kutya bögyörőjét? Halljam hát, mi a válaszod?

- Megcsinálok mindent, csak engedjen el!

Az őrmester intett, a vérebet elvezették, Sajtosné magára kapkodta a ruháját, és rázkódott a zokogástól. Közben kint megvirradt, a függöny nélküli ablakon halványkéken derengett a fény, s bántóan giccsesnek tetszett. Az asszony odakapta a tekintetét, s mintha új erő áradt volna a tagjaiban, valami halvány remény: ezt is megúszta, újabb bántódása már nem eshet.

- Ha megkérdik, hol aludtál, mit válaszolsz? - pödörte meg a bajuszát az őrmester. - Ki vele!

- Az őrsön.

- Kinek az ágyában?

- A főzőkonyhában.

- Mondd azt, hogy a kutyák között! Legalább inukba száll a maradék bátorságuk is. Értve? Úgyis az a végső temetőtök.

- Mást tehetek? - dörzsölte el könnyeit a fiatalasszony és várakozóan tekintett az őrmesterre, aki ismét legyintett.

- Na, ereggy, de észnél legyél, mert megjárhatod!

Aztán sietősen, félig talán futva tette meg az utat, fogai összekoccantak a csípős hidegben, nem mert hátranézni, követi-e valaki, félt, hogy bármelyik pillanatban ráugrik a farkaskutya, szinte hallotta háta mögött a lihegését, a szántóföldek szélénél még csontok fehérlettek, mintha egy gyerekkéz nyúlt volna ki a földből, azonnal elkapta onnan a szemét, de ez a kép végigkísérte az ólig, s mint egy megszüntethetetlen látomás, újra és újra eléje tolult. Nem bírt megszabadulni tőle.

Az ólba érve is vele maradt a kép, hiába beszélgettek, hiába kérdezgették, s hiába válaszolgatott, maga előtt látta a fehérlő csontokat, a szántás alól kibújó kis kacsót. Sőt, egyre inkább az uralkodott el rajta, már-már víziószerűen látta az egész pusztát fehérlő csontokkal, és könyörületért meredező gyerekkezekkel. Az egész puszta egy felforgatott temető lett, soha el nem földelhető csontokkal, tetemekkel. S mindez terebélyesedett, már úgy érezte, hogy a csontok megszólítják, beszélnek hozzá, önálló életre kelnek, és hosszú, hosszú menetelésben maguk alá gyűrik a világot. Már hallotta a csontok zörgését is, egyre félelmetesebb lett, monoton zúgássá erősödött, hogy szétfeszíthesse az agyát.

S akkor még a bajusz király ugrabugrál? Hány csontja lehet ennek és milyen színű? Sötét, mint a lelke? S milyen lesz majd a koponyája, ha egyszer, sok idő múlva előkerül, mit árulhat el magáról, meg a cselekedeteiről? Az mégsem járja, hogy jeltelenül tűnjön el a föld alatt, ne tudják meg sohasem, mennyire aljas féreg volt. Feleljen és bűnhődjön! Frászkarikát a belibe!

Kegyetlenül érezte magát. A feje zúgott, szét akart szakadni, hab tört elő a száján, öklendezni, hányni szeretett volna, de nem tudott, felsikoltani és szétordítani a koszos istállót, de csupán nyöszörgésre telt az erejéből, a lába meg-megrándult, és úgy tetszett, mintha gyorsan zuhanna a mélybe, megnyílna alatta a föld, elveszítette a súlyát és lebeg-lebeg a sötét semmiben, egyre mélyebbre, s egyre alá az eszméletlen kábaságban.

- Flórián, a feleségét mi lelte? - kérdezte vésztjósló hangon Fillérné, s nem vette le szemét a rúgkapáló asszonyról, akinek az arcát a terítő eltakarta. - Csak nem a végét járja?

A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottak. Odafordultak a fetrengő asszonyhoz, a férje levette fejéről a takarót, és szinte hátrahőkölt a látványtól, mert a pattanásos arc eltorzult a fájdalomtól, szájából véres hab dőlt, a szeme felakadt, hörgött és rúgkapált.

- Mi bajod? Mit tettél magaddal? - rázta meg, de hiába, mert az asszony nem tudott megszólalni, csak vinnyogott keservesen.

- Sok gyógyszert szedett - mondta határozottan Fekete.

- Megmérgezte magát? - kapta szája elé a kezét Terike. - Segítsünk már valahogy a szerencsétlenen!

- Rajta már nem fog az ima sem - sóhajtott Nemes -, a végén még tényleg pappá válok, annyi temetést celebrálok.

- Orvos kellene!

- Elszaladok az őrsre - ugrott talpra Bandi -, talán még tehetünk valamit, talán még nem késő.

Az ajtóban akkor tűnt fel Szabó őrmester.

- Őrmester sorstárs, ifjú Sajtos Flóriánné nagyon beteg - jelentette Fillér. - Orvoshoz kellene vinnünk azonnal.

- Megártott neki a kirándulás?

- Ugyan már, hiszen a végét járja.

- Mitől? A kutya se nyúlt hozzá.

- Gyógyszert szedett.

- A hibbant patikus piruláit zabáljátok, aztán meg nem tetszik, ha bekampeltok? Ez miért szedte?

- Nincsen tudomásom róla.

- Csak meg akart halni a cicus?

- Azon se csodálkoznék.

- Na, akkor forduljon fel nyugodtan, ha annyira a másvilágra kívánkozik - igazította meg a pisztolytáskáját az őrmester. - A Józsa sorstárs kocsiján vigyétek abba a tanyába, ahol csépeltünk. Értve?

- Értve.

- Aki meglépni próbál, annak még az írmagját is kiirtom. Ez is értve?

- Ez is.

- Akkor haladj a dolgodra! - rántott a farkaskutyát tartó szíjon és esőköpenyében visszafordult a főépület irányába.

Fekete Ibi, ahogy megpillantotta a haláltusájában vergődő asszonyt, felsikoltott: - Juj, mintha édesanyát látnám! - aztán eldobta magát a pokrócon és csendesen sírdogált, két ujjával sodorgatta hajszálait.

Biri közelebb lépett hozzá.

- Ne itassa az egereket szépségem, hiszen még élünk!

- Marhára megvigasztalt megint, nem fáradt még el?

- Nem vagyok olyan.

- Tényleg nem.

Idős Sajtos a családjához csúszott, s ahogy meglátta a menyét, megrökönyödött: minek csinálja megint a cirkuszt ez a szerencsétlen, gondolta, nem volt elég a szökési kísérlet? Aztán a felismerés bénította meg, ennek a fele sem tréfa, még kiszenved a végén.

- Mi történt vele?

- Túl sok gyógyszert nyelt le - törölgette egy kendővel Flórián felesége szájáról a vért -, most mit csináljak, apa?

- Józsa sorstárs segíthet?

- Felszívódott a vérébe.

- Nem tehetünk semmit? Nézzük, hogy kiszenved? Hiszen mégiscsak ember, ha kereskedőnek hitvány is. És milyen fiatal, mi meg lábatlankodó öregek itt maradunk, pedig hasznunkat se veszi már senki.

A nyomorék sopánkodására egyre többen sompolyogtak a közelükbe, főleg a gyerekek. A látvány nem volt felemelő, Flórián szeméből potyogott a könny, felesége rángatódzó fejét az ölében tartotta, és kapkodva törölgette a száján kibukó vért.

- Ne csináld ezt velem, kedves, ne hagyj itt! Megígérték, hogy boltot nyithatunk, könnyebbedik már a sorsunk.

Az öreg boltos ütögette a combját, nagy feje céklavörösre gyúlt mérgében, s az elérzékenyüléstől az óvta meg, hogy mániákusan ismételgette: - A kurva életben, a kurva életben...

Fillér elhessentette onnan a gyerekeket.

- Ne lábatlankodjatok itt! Mars a sarokba! - majd a feleségéhez fordult. - Megyek Józsa sorstársért, itt már elvégeztetett minden.

- Látod édesuracskám, ennyi az élet, és mennyit tűrünk érte. Ez a boldogtalan is hová siet? Mi kergette idáig? Nem ér itt egy árva fityinget sem a szenvedésünk, talán csak a család, az segíthet át a bajokon, más meg annyi, mint a kan kutya farka - törölte le könnyeit -, vagy annyi se!

- Csak betegek ne legyetek, én jobbra fordítom a sorsunkat.

- Sokszor úgy érzem, csak nyűg vagyok a nyakadon.

- Eredj már, te csorba hitű - csípett feleségébe és nekivágott az esőnek.

A farkaskutyák vonítani kezdtek.

"Mint, amikor meghal valaki - gondolta Terike -, úgy vonítanak. Bevégezte ez az ártatlan is és ki lesz vajon a következő?"

Sajtosné nem mozdult többet. Az öreg nyomorék lesimította a szemét, Flórián szinte visszahőkölt a halottól, nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Nemes közelebb lépett.

- A kezét, meg a lábát meg kell igazítani, kéremalássan.

- Ne nyúljon hozzá! - kiáltotta hisztériásan Flórián.

- Nem az a legfőbb vágyam.

Az öreg Sajtos így cselekedett, aztán az ágyterítőjükkel letakarta a menyét. A fia nem tért észhez, ült a vackukon, horgos orrával a semmibe meredt és potyogtak a könnyei, nem tudta még most se elhinni, hogy mindez bevégeztetett.

Fillér Bandi megérkezett az öreg patikussal, aki hidegnek és tartózkodónak tetszett, az ágyterítőbe csavart tetemre pillantott és visszafordult a kocsihoz. A kovácssegéd megtörölte a homlokát, svájcisapkájáról lecsapta a vizet.

- Elszállítjuk - mondta határozottan.

- Hová? - emelte fel fejét a nyomorék.

- A tanyába, ahol csépeltünk.

- Miért oda?

- Ez a parancs.

- Még a halottainkról is ők döntenek, ezek a senkiháziak?

- Velem ezt közölték. Itt semmiképpen sem maradhat, legjobb, ha Flórián velünk jön a kocsin.

- Temetőbe viszik majd?

- Lehet.

- Vagy felkoncolják?

- Lehet.

- Sokat bíztak magára, Fillér sorstárs, ez itt a bibi.

- Sokat. Ne irigyeljen érte!

- Ugyan, apa - állt fel Flóri és kézfejével megtörölte az orrát -, valóban el kell vinnünk innen.

- Többé nem látom?

- Találkoznak a mennyekben - morogta Nemes.

- Magának ott coki, ha nem tudná.

Fillér megfogta a halott lábát, intett Flóriánnak, hogy a fejéhez álljon. Kivitték a szekérhez, a derékbe tették, s már ballagtak is a lovak. Flórián végigszipogta az utat.

Az ólban elnehezült a csend, csak a gyerekek mozgolódása, nevetése töltötte meg élettel a komor helyiséget. Piros pecsenyést játszottak.

A hasas Ibi nyitott szemmel, hanyatt feküdt a helyén, felült és a fiatal mérnökre nézett, akinek melege támadt.

- Mondja Berci, van pénze?

- Nem hinném.

- Kár - sodorgatta hajszálait két ujjával szórakozottan.

- Valamennyi azért akadhat - kotorászott a zsebében. - Mire kéri?

- Hozasson egy szagos szappant Józsa sorstárssal!

- Meglesz.

- Köszönöm.

- Nincs mit - nyelt nagyot, s érezte, hogy a szájpadlása kiszárad, a nadrágja kidudorodik.

"A végén mégis odahencseredek mellé - gondolta -, biztosan engedi nekem is, az enyém se rosszabb, mint a rendőröké."

Kolompoltak ebédre, az ügyeletes Váradiné mérni kezdte a marharépalevest.

A nap bágyadtan sütött, és a kocsikerekek mélyen a sárba vágtak, amikor Józsa Bálint a tanyához fordította kedvenc lovait. A derékban Fillér, Nemes és Flórián, valamint a városból érkezett férfi gubbasztott, a bakon pedig a rendőr. A tanya földes szobájában az ágyterítőbe csavart, megboldogult Sajtos Flóriánné feküdt, igen jellegzetes és orrfacsaró szagot árasztva. A szobabelső tökéletesen visszatükrözte korát, teljesen üres volt.

A rendőr kinyitotta az ajtókat, majd eligazítást tartott.

- A doktor elvtárs azért utazott ide, hogy a boncolást megejtse. Maguk segédkeznek, hordják a vizet, gödröt ásnak, meg amit a doktor elvtárs parancsol. Hiba aztán ne legyen! - azzal elég távolra telepedett, a kocsi közelébe.

Józsa úr nem fogta ki a lovakat, csak a kantárt szedte le a fejükről, s abrakos tarisznyát húzott helyettük. Fillérék megtalálták a csépléskor használt hordókat, telehordták vízzel az ivásra alkalmatlan kútból, a bejárati ajtót leemelték, az udvar közepén két kecskebakra tették, s arra emelték a halottat. Egy vödör vízzel végiglocsolták, és az orvos avatott mozdulatokkal metszette át a gégét, kihúzta a duzzadt, elkékült nyelvet. A véres test, a kicsi mell, a szőkés-vörös szőrzet, a hegyesen előreálló szeméremcsont idegennek tetszett. A zárt szem nem rebbent, a szájnál és az orrnál vérnyomok sötétedtek, a kés már végighasította a testet, a bordák mögül a tüdőt, a szívet rángatta ki az orvos, közben folydogált a véres víz a tanya udvarára. A rostos szívet felvágta az orvos, hús volt az, semmi több.

Flórián a tanya véginél fetrengett és képtelen volt bármiben is segíteni. Sorra került a lép, a máj, az epe, a hasnyálmirigy, a méh, a petefészek, a vesék és a hólyag.

- Szép kis kiárusítás - morogta Nemes és elindult gödröt kaparni.

Az orvos gyorsan dolgozott, majd mintha hirtelen megunta volna az egészet, visszagyömöszölte a nyílásokba az asszony valaha létfontosságú szerveit, egy jókora tűbe barna fonalat fűzött, összefércelte vele a megboldogultat. Előkerült Flórián, és Nemes Áron.

A rendőr semmit se szólt.

Józsa úr a lovak körül topogott, s dehogy ment közelebb a boncoláshoz.

Fillérék az ágyterítőbe csavarták Sajtosnét, majd a gödörfélébe tették. Nemes elmondta a Miatyánkot. Lapáttal betemették a sírt, utána megmosakodtak, a lapátot, vödröket a szobában hagyták, az ajtót visszaakasztották a helyére és indultak a táborba.

A szekéren se beszéltek.

Flóriánt az események megviselték, a szeme tört és beesett volt, az arca megnyúlt, hegyes orra szinte széthasította arca előtt a levegőt. Potyogtak a könnyei.

"Eddig nem is tudtam, mennyit jelent a feleségem - gondolta -, lebecsültem az értékét, mosott, vasalt, varrt ránk, takarította a koszt utánunk, még magához is engedett. Mihez kezdek az öreggel nélküle? Hogy viselem gondját? Mulya vagyok a mindennapi dolgokhoz, a kereskedéshez konyítok talán valamennyire. A feleségem szememre vetette, olyan tedd ide, tedd oda fajankó vagyok, nem tudom az akaratomat másokra átvinni, pedig azon múlik minden! Ér annyit a kezdeményezés? Még a nagyhangú embereket sem szeretem, a túlzott magabiztosságot. Mitől olyan nagymellűek egyesek? Meghunyászkodtam mellettük, és tehetetlennek éreztem magamat, legszívesebben a szobába zárkóztam, ahol egyedül voltam, és minden pontosan úgy történt, ahogyan elképzeltem. Hányszor gondoltam újra a megtörtént dolgokat, de mindig úgy, hogy győztesen kerüljek ki belőle, akkor nem rontottam el semmit, nem bántam meg semmit, még apán is segíthettem. Ezután a gatya leszakadhat rólunk, amilyen háziasak vagyunk.

Most is csak magammal törődök. Leköpnivaló pocsék a természetem, de hogyan javítsak rajta? Helyezkedéssel? Előrébb akarok jutni, kénytelen vagyok más eszközöket szolgálatba állítani, ha aljassággal boldogulhatok, akkor azzal. Mivel különbek mások? Semmivel. Tehetek talán arról, hogy egy lökött kereskedő csinált, az én bűnöm, hogy nyomorék, s rozzant üzletéhez ragaszkodik? Rám sütik a bélyeget miatta? A feketézés olyan bűn, olyan törvényellenes cselekedet, amiért lakolnom kellene hóttam napjáig? Hiszen semmi rosszat nem csináltam, vezettem azt az öreg tragacsot, Pestre fuvaroztam az élelmet. Üres hasnak hiába lengetik a vörös zászlót.

Ha csak az aljasság maradt, azt fogom a vitorlámba, azzal mozdíthatok a helyzetemen, lelkesedek, pártolom a vezetőket, de én se járjak rosszul.

A feleségem halálát is megbosszulom, nehogy azt higgyék már, ezután kenyérre kenhetnek, azt ugyan nem. Minek legyek jó, ha a gonoszságnak jobb az ára? - tördelte az ujjait.

Más nőkre én nem néztem, amikor kedvem szottyant, addig-addig piszkálgattam, amíg kötélnek állt, még a hónaljszagát is szerettem. S ezt tehette velem? Talán ezért kellene szeretnem az embertársaimat? Engem ki szeret? Becsapok inkább mindenkit, az emberek elvárják, hogy becsapják őket, az orruknál fogva vezessék! És ölik egymást egy kanál marharépáért.

Ezután hogy lesz a feleségem nélkül? Elfelejtem? Hiszen nem tudom, hiába próbálom, hiába akarok másra gondolni, pedig jókora adag nyomorúságot hagyott rám. Ilyen a formám, ez is csak velem történhetett meg, senki mással, ki veszítette el a feleségét rajtam kívül? Nyomorult alak vagyok, akármihez fogok, balul végződik, akkor is élnem kell, legfeljebb a többiek mögött. Hiába szeretnék olyan lenni, akire hallgatnak a többiek, ha egy széllökéstől is összecsinálom magamat. Minek erőlködjek, nincs értelme, úgyis csak én maradok alul.

Ez a nő legalább szeretett, mintha pontosan azért született volna, hogy engem szolgáljon, pedig az ő öröme sem borította be a pusztát. - A kocsi meg-megdöccent. Flóriánnak szivárgott a könnye, összébb húzta magán a ruhát, s lúdbőröző kézfejére pillantott. - Bánná a franc, ha nem ébrednék fel többet álmomból, de én ahhoz sem értek, hogy szépen elaludjak. Mi mást csinálhatnék, kikaparom a saját gesztenyémet."

- Mihez kezdel, Flórián? - kérdezte Fillér. - Megnősülsz?

- Meg. Elveszem Ibit és szétlövöm a tojástartóját.

Józsa Bálint megállította a lovakat.

- A faluba viszem a kollégát, hogy a vonatot elcsíphesse! Maguk meg sétáljanak - morogta és a válla közé húzta a nyakát -, fene bele az ilyen szervezésbe, tisztelettel.

- Essél meg! - mordult Nemes, ahogy felmérte a távolságot, és a fekete, sáros földeket a csatorna partján.

Lekonyult fejjel gázolták a sarat. A farkaskutyák csaholása egyre közelebbről hangzott. A kondérok körül motoztak az asszonyok.

Szabó őrmester várta őket a bejáratnál. Fillér megállt előtte és jelentett.

- Parancsnok sorstárs, a feladatot elvégeztük.

- Mától új világ vár rátok. Tarthattok borotvát, ollót, ne legyetek olyanok, mint a bolygó zsidók, vacsora előtt idehordhatjátok a leveleket, de se a neveteket, se a címeteket nem írhatjátok a borítékra, ellenőrizzük, miket firkálgattok. Pénzt meg csomagot kérhettek a kapitalista rokonoktól! Aki beteg és nem piszok szimuláns, azt szekéren bevisszük az orvoshoz. Értve?

- Értve.

- Azt se tiltja a szabályzat, hogy jókedvetek legyen, én nem bánom és nem ellenzem, ha dallikóztok, felőlem énekelhet az egész tábor, a jó roma számokat, de nem a lázító himnuszokat, mert akkor megvonok minden kedvezményt tőletek. A csiszi-csoszinak meg engedélyezem a boltoskodást. Megteszek mindent a kedvetekért, de elvárom, hogy a munkában élen járjatok, faliújságot csináljatok és munkafelajánlásokat tegyetek, a munka frontjával köszöntsétek ezt a szép napot. Ez is értve?

- Ez is.

- Ott a holmitok - mutatott egy vesszőkosárra, amiben egymásra dobálva rozsdásodtak hónapok óta a hegyes szerszámok -, vihetitek. Legalább különbséget tehetek köztetek, mert most egyforma szakállas a pofátok. Na, elég a jóból, lóduljatok!

Nemes és Flórián megfogták a vesszőkosár fülét és az ólba igyekeztek a terhükkel.

"Szegény feleségem - gondolta a boltossegéd -, csak ezt megérhette volna. Vagy éppen az ő halálának köszönhetjük a kedvezményeket?" - s érezte, hogy a szeme megtelik könnyel, csurog végig a szőrös arcán.

Az ólban Fillér szétosztotta a készletet, némi kis veszekedés, cserebere árán gazdára talált minden. A következő pillanatokban, aki csak tehette, hajat vágott, hónapos szakállát borotválta, jól eső izgalom hullámzott át a kitelepítetteken. A nyomoréknak tátva maradt a szája csodálkozásában, zsíros arca vörösödni kezdett, s tenyerével csapkodta a combját: - Végre megértem, hogy szükség van rám, lesz is écám, kérem alázattal.

Az öreg Váradi, mint egy panoptikumfigura, változatlanul a fejszenyélen babrált, magában motyorászott: - Nocsak, nocsak, visszaadják az üzletet, meg a földeket? Még mindig nem? Én győzöm cérnával - elzsírosodott és összecsimbókosodott szakállához nem engedett hozzányúlni -, megérem még azt a napot, meg bizony.

Fillér megvizezte az arcát, Terikétől elkérte a szappant, bedörzsölte vele sörtéjét, borotvaecsettel vastag habot vert és zsilettel borotválkozott. Amikor megmosta az arcát, a felesége összecsapta kezét elismerésében: - Egészen megfiatalodtál! - Aztán a visszakapott ollójukkal nyírta a haját és kötekedve megjegyezte: - Mi az, őszül az én férjecském? Vagy titokban festeted? Leborotválhatnád és akkor a tanító apádra hasonlítanál egészen, olyan lennél, mint a tök - göcögött Rézi nekihevülten.

A kovácssegéd alaposan megnézte magát a csorbaszélű tükörben. Még az orra lyukából is kivagdosta a szőrszálakat. Elégedetten csettintett, akár bálba is mehetett volna. Az istálló is szinte kicserélődött, megfiatalodtak a lakói, s a hangulata azonnal megváltozott.

- Gyászos a humorod, de méltányolom. Ha annyit nem csiripelsz-lotyogsz, eredeti leszel!

- Az is vagyok, vedd már észre, édes uracskám!

Biri pislogva csinosította magát. A haját sokáig fésülgette, a szemüvegét megtörölgette, majd váratlanul, de erőteljesen azt kérdezte Ibitől.

- Nincs kedve sétálni?

- Kedvem az nincs - babrált hajában a lány szórakozottan.

- Kár - vörösödött el a mérnök -, nincs olyan kibírhatatlanul rossz idő - visszakozott óvatosan.

- Talán mondani akar valamit, ami csak kettőnkre tartozik?

- A vesémbe lát.

- És a szappanom?

- Megkértem már Józsa sorstársat, hogy szerezze be!

- Akkor kerülhetünk egyet, épp azt szeretem magában, hogy ért a szóból.

Váradiné utánuk lépett.

- Nehogy elcsábítsa, becsapja, ezt a kislányt, mert letöröm a derekát. Az ártatlanra vigyázni kell.

- Nem lehet engem csak úgy levenni a lábamról - mondta huncutkodva az, miközben kacéran riszálta magát -, megyek magamtól is.

- Hogy oda ne rohanjak! - Flóriánnak majd leesett az álla, s nem akart hinni a szemének. - A kis szajha, ez mindenkivel lefekszik, de egyszer lépjél a boltunkba, kapsz tőlem valamint, csak össze ne téveszd a szamáréval!

A szülők nagy rendet vágtak a gyerekek hajában, kopasztották őket irgalmatlanul.

- Láttatok már birkanyírást? Be! Be! - kiabálták és nekiveselkedve betüzelték nevetve a sűrű hajcsomókat.

Bandika is megszabadult fölösleges fürtjeitől, s ahogy Röfire nézett, a szája füléig szaladt, harsányan tört elő a nevetése.

- Olyan nagy füled van, mint a nyúlé.

- A te fejed meg létrás.

- De nem ugrál benne a tetű!

- Az enyémben sem.

- Akarsz titkot hallani? Én tudok egyet.

- Én is tudok, csak nem mondhatom el, mert akkor börtönbe kerülünk.

- Másik börtönbe? Ettől rosszabba?

- Olyanba ám, ahol megvasalnak - bújt a lópokróc alá Misike, kisvártatva barátja is mellé húzódott.

- Az én titkom az, hogy láttam Fehérpiszkafát, amikor a mérget bevette. A fene bele patikus bőröndjébe rúgott, s ahogy kiszóródott a sok pirula, felkapkodta és már be is nyelte, mint kacsa a nokedlit. Aztán már habzott is a szája. A te titkod micsoda? Az is ilyen? - kíváncsiskodott a kis Fillér.

- Levágtunk egy kisborjút.

- Mikor?

- Amikor még volt házunk, meg tehenünk is, meg két lovunk. Anyám gondolt egy nagyot, az istálló végénél a büdös trágyacsomót villával megbontotta, gödröt csinált, a szélénél meg felpúpozta.

- Levágjuk a kisborjút, mert nincs mit enni - mondta, és a szája elé tette az ujját.

- Ne vágjuk le, mert akkor meghal!

- Vagy ő, vagy mi!

Anyám akkorra már mindent elvitt beszolgáltatásba; zsírt, aprójószágokat, még a bélzsírt is. Csak füleltem, és szipogtam.

- Én sajnálom, hiszen a barátom.

- Senkinek ne szólj, ezt csendben elrendezzük!

Odakészítette már a borjúkötelet, két kampós szeget a gerendába vert, s az istállóajtót betette. A nagyszemű borjú két hátsó lábát összekötöttük és felhúztuk a jószágot, meg se nyekkent.

Éreztem, hogy torkomban dobog a szívem, és pityeregtem.

- Ott a kés, vágd el a nyakát! - parancsolt rám anyám, miközben tartotta a megrémült állatot.

- Hol? - reszketett kezemben a kés.

- A lebernyegnél.

Rúgkapált az első lábával a borjú, folyt a vére, igaz, szalmát tettünk alá, hogy ne maradjon nyoma a mesterkedésünknek. Nyekergett a jószág, de valahogy elvágtam a nyakát, anyám meg olyan gyorsan, ügyesen megnyúzta, hogy csak ámultam-bámultam, még a véres kezemet se töröltem meg.

Sajnáltam a zsömle színű borjút. Még ki se pottyant igazából a könnyem, anyám már hordta az ólból a bőrt, a borjú fejét, a lábakat, s megint rám parancsolt:

- Temesd a trágyadombba! Mire hazakeverednek a földekről, ne lássanak semmit! És erről senkinek se szólj, különben bajba kerülünk, meghurcolnak, lecsuknak bennünket! Érted? Börtönben rohadunk meg!

Én akkor a kertünk végébe osontam, és nem kerültem elő késő estig, sírtam is, elsirattam a kisborjút, de azóta se tudtam elfeledni. Olyan szép, kezes borjút még sohase láttam, itt meg már úgyse lesz.

Az ólban, aki csak tehette, azon törte a fejét: kinek, mit írjon, és megérkezik-e az a levél?

Nemes és Fekete szótlanul heverészett. Flórián az apjára tekintett, s azon gondolkodott, meg kellene mosdatnia, de nincs hozzá türelme és hajlandósága. Mi lesz velük? Ruhát mosson, vagy foltozzon? Az a kurvapecér Biri egyedül van, nem törődik ilyenekkel, most is a kupakoláson jár az esze.

A sétálók épp visszaérkeztek. A boltossegéd erősen figyelt, észrevesz-e valami árulkodó jelt, hogy megtörtént a nagy eset.

- Szóljon máskor is, ha sétálni akar - villantotta mosolyát kacéran a lány. - Élvezem a természetet.

- Igyekezni fogok.

Flórián elsápadt az irigységtől.

"Csicseregnek, csicseregnek - gondolta -, én meg azt sem tudom, hol áll a fejem. Az üzlet is beindul, nem érek rá a széptevésre, ez a kuksi meg sündörög körülötte. Huszáros roham kell ide, ajándékokkal lepem meg."

Turkált a holmik között. Felesége szegényes hagyatékánál elidőzött, ismét élesen látta maga előtt az asszonyát, megnyíló száját, nedves fogait, szinte a levegőbe harapott kínjában, de attól még semmi sem változott. A zöld színű lóden félnagykabáton akadt meg a szeme.

"Ez fejedelmi ajándék - gondolta -, érdemes ennyit áldoznom? Kezdhetnék vele mást is, pénzzé teszem, kell az üzlethez. Elfogadja vajon ezt, és akkor hajlandóságot mutat? Addig üldözöm, addig kergetem, míg végül megáll, és aztán megszereti."

A lányra nézett. A fekhelyük közepén ült és körmeit vagdosta, Biri kicsit távolabb feküdt a szemüvege mögött. Flóri egy hirtelen mozdulattal felkapta a kabátot, s Ibi mellé telepedett.

- Ha meg nem sértem, próbálja már fel ezt a göncöt.

- A felesége viselte?

- Az.

- Miért velem próbáltatja? Célhoz akar érni?

- Az igazság... - habogott Flórián és éktelen orrát vakargatta.

- De vicces, a végén még nevetni fogok - mondta közönyösen a lány és a kabátba bújt. Jól mutatott rajta. Megigazította dús, fekete haját, előkapta kis kézi tükrét, gyönyörködött önmagában, húzogatta a száját, grimaszokat vágott, felállt és lépett néhányat előre-hátra. - Levegyem, vagy máris az enyém? Hiszen nekem szánta! Sétáljunk egyet azonnal - húzta talpra a lány és az ajtóhoz igyekezett a meglepődött kereskedősegéddel.

Fekete Attila szótlanul meredt maga elé, de a keze ökölbe szorult, a szemében fenyegetés villant, s idegességében pattanásig feszült. "Ócska szuka - gondolta hirtelen haragjában -, megütöm, hogy felfordul. Már ezzel a svábbogárral is szóba áll, annyira paprikás a feneke? Hová süllyedtem, micsoda pöcegödör ez? Engem ronggyá vertek, a lányomat elkurvították, most már rájár az egész tábor? Megkergülök az iszonyattól - úgy szorította öklét, hogy fájdalmat érezzen! - Ibikét sem hibáztathatom, ki tudja, mit műveltek vele a cigány-bitangok? Csak egyszer legyen alkalom, hogy ezeket a pöcegödörfigurákat elkaphassam, nem teketóriázok sokáig, engem nem hat meg a duma: parancsra cselekedtem, ártatlan vagyok, a feletteseim tehetnek mindenről, a gyapotszakértő Mátyás sem érdekel, akik kezet emeltek rám, ne aludjanak nyugodtan! Én is azzal takaróztam, hogy ártatlan vagyok, egy katonának parancsokat osztogatnak és nem erkölcsi kódexeket, mégis megbüntettek, mert a ruszkik ellen harcoltam. Ezek a dróton rángatott senkik, miért nem fordulnak szembe a parancsnokukkal, miért teljesítik vakbuzgóan az embertelen parancsokat? Próbálják csak megtagadni, hirtelen kiviszi őket innen a huzat.

Én nem bízom másra a dolgomat, már nincs értelme sem a félelemnek, miért taktikázzak? A lányomat nem tudtam megvédeni, mélyebbre már nem csúszhat. Százszor inkább a halál, mint az ilyen élet, rabszolgafogoly legyek a saját hazámban, a szülőfalum közelében, ahol pedig tettem egyet-mást a haladásért, nemcsak az úrikaszinóban lumpoltam, hanem mozit építettem, ne maradjanak szellemi sötétségben a bunkó parasztok. Jótékonykodó bálakat szerveztettem, támogattam, hogy öntözni lehessen a kunsági földeket, amikor a kormányzó úr őkegyelmessége elhatározta, hogy a kenderesi birtokán csatornát építtet a Tiszától, még közmunkákat is felajánlottam, így készült el a Kakat, micsoda grandiózus kanális, falvakat köt össze, itt a tábor közelében is látszik, a kövesút kettős kanyarjánál, ahol a pléhkrisztus zörög a szélben.

A kegyelmes asszony báljai micsoda pompásan sikerültek. Karácsonyra mindig adakozott az árváknak, a szegényeknek ruhaneműt, tüzelőt, már a jelenléte is ünneppé változott, s ahogy szétosztogatta a csomagokat, igazán megható volt. Hová vetette őket is a sors? A földek itt maradtak a kanálissal, és a templomban a nagyasszony arcmása az angyalok közé festve. Ő az angyalok között, mi meg a pokolban. Akkor miért a lányomat pusztítsam? Alkalmazkodik a malacólhoz, ha már itt röfögünk, éljünk malacmódra."

Fekete úgy érezte, hogy szétmarja a szomorúság és a tehetetlenség. Hirtelen felpattant ültéből, de még mielőtt bármit csinált volna, újra visszahuppant, katonás mozdulatainak parancsolva.

Közben néhányan elgyalogoltak az őrsre, hogy a leveleiket leadhassák.

- Bélyegeket, levélpapírt és írószereket is tartanunk kell - motyorászta a nyomorék a megérkező Flóriánnak.

Ibi lehevert az apja mellé és ráspolyozta tovább a körmeit. A lódenkabátot le se vette.

- Nincsen mondanivalód a számomra? - kérdezte Fekete sziszegve ejtve a szavakat.

- Nincs.

- Miért nincs.

- Felesleges.

- Nem bízol meg bennem?

- Ugyan, apa, ne kezdj megint prédikálni! Nem istenhívők között vagyunk.

- Bűnbe estél?

- Nem, dehogy, a hátamra!

- A kabátot miért fogadtad el? Ez nálunk nem szokás, ez a cédaság.

- Mert kurva vagyok ugyan, de bolond az nem! - fordult hasra durcásan a lány, rá se rántott tovább szülőjére.

- Képtelen vagyok jó modorra tanítani, és az ocsmányságaidat elviselni. Szegény anyád is belepusztulna.

- Jé, apa, de tudsz! Mindkettőnknek falloszból van a sírbaeresztő kötele. Főleg az a vicces, hogy én már szeretem is.

Fekete oldalba rúgta a lányát. Az csendesen sírdogált, ő meg összeharapta a száját és magában fortyogott.

Nemes gurult mellé és szövegelni kezdett.

- Megbékéltem a sorsommal, a világ is megbékélt velem, és bevallhatom, hogy jobban szeretem másra húzni a földet, mint magamra. Az igazi énemet leltem meg a hitben, törődök másokkal, a végső tisztességadásnál megkönnyítem a lelkeket, már-már harag sincs bennem az emberiség iránt, senki iránt, úgy érzem, megdicsőülök ebben a küldetésben, az egész életem megtisztul. Tiszta szívvel éneklem a zsoltárokat, imádságokon gondolkodom, szeretnék vasárnap délelőttönként istentiszteletet tartani itt az ólban, vigaszt nyújtanék az elesetteknek, megvilágosítanám az elméjüket, hogy ez az igazi emberi próba, akik ennyit szenvednek, azoké a jövő és a boldogság.

- A földön vagy a mennyekben?

- Komolyabb áldozatokra is képes lennék a táborlakókért, hagynám magamat megkínozni, töviseket verhetnének a tenyerembe, kiszúrhatnák a szemeimet, még talán azt se bánnám, ha keresztre feszítenének, mint az úrjézuskrisztust. Felmagasztosulnék a halálomban.

- Mint a fülbesúgó felesége? Az aztán felmagasztosult.

- Ha én egyszer igazi temetésen, vagy esketésen, vagy keresztelőn nyújthatnám azt, ami az embereknek szükséges, talán még az olyan sündörgőknek, elvetemülteknek is megbocsátanék, akik az ellenségeim. Vagy egyenesen a gyehenna tüzére juttatnám? Jézus Krisztus is megbocsájtott az ellene vétkezőknek, és nekem azok a legszebb perceim, amikor imádkozhatok az istenhez, kérlekalássan.

- Nagy pojáca vagy, te meg a reverenda? Miféle imákat tudsz?

- Magam találom ki. Hálát adok, hogy élek, és nincs semmi bűnöm, kérem, segítsen meg, adjon erőt a megpróbáltatásaimhoz, hogy emberként viseljem el és ne szégyenkezzek sem előtte, sem mások előtt.

- Az nem a mi bűnünk, hogy itt üdülhetünk, és nem is az övé, hanem az egész magyarságé. Beteg faj ez, testvér, génhibás.

- Bűnös mindenki, és csak istenben tisztulhatunk meg. Egyedül az ő tanítása igaz: ember az emberre kezet és fegyvert ne emeljen, ne legyenek háborúk, a fegyverekből kapákat kalapácsoljanak, ne paráználkodjunk, tiszteljük szüleinket, ne öljünk, ne lopjunk, ne kívánjuk meg, ami a másé, se a felebarátunk szamarát, se a feleségét, se a lányát, ne legyünk dölyfösködők, hízelkedők és farizeusok, osszuk meg egymással a szegénységet, meg a szeretetet! - nézett szét maga körül dicsőségesen Nemes százados úr.

- Megszállt a szentlélek? Jusson már eszedbe, hogy hol élsz! A világ végérvényesen elromlott, egyik felén gombafelhők, erre meg a feneketlen, bűzlő mocsár! Hát az isten hová bújt?

- A bűntudat fejlődését akarom megakadályozni. Nem engedheti meg a magyarság sem, hogy az elkövetkező időkben azon rágódjék, ki, mikor járta meg a táborokat, és ki nem, ezért előnyökhöz juttassa az egyiket, büntesse a másikat, mert ez nem más, mint lassú önpusztítás. Nem vagyunk mi annyian, hogy ezt a feudális luxust megengedhetnénk.

Fekete hallgatott, és unta már ezt a messianista szöveget.

Nemes hanyatt fordult, a koszos pokrócát a nyakáig húzta, kezét a feje alá tette, a szemét becsukta, mintha aludna. Pedig csak emlékezett.

Az ólban lévők összébb húzódtak, köhögések, tüsszentések hallatszottak, a gyerekek meg-megszívták az orrukat, a kicsik az anyjukhoz bújtak a szél erősödő zúgásától megrettenve, a nagyobbak a kályha körül matattak, és néhányan könyveket lapozgattak.

A rendőrőrs előtt hosszú sorban várakoztak a táborlakók. Józsa Bálint megérkezett, s azon nyomban átadott Fillérnek egy csomó borítékot, bélyeget, Birinek pedig a szagos szappant. Azzal kifogta a lovakat, s eltűnt az istállóban, Bandi szétosztotta a bélyegeket, borítékokat, s várakozhattak tovább. A csípősre fordult szélben a tócsák, a pocsolyák megborzongtak, a csatornapart csupasz fái monoton zúgással hajladoztak. A gyalogút, amelyet tapostak, meg-megcsillant a szürkületben.

Toporogtak, kezüket összecsapkodták, ugráltak a szélben, de várakoztak rendületlenül, sőt boldogan, hogy az első levelüket a külvilágba eljuttassák! Váradiné ki-kinézett a konyhából, majd gyorsan visszahúzta a fejét.

Nemsokára megjelent Szabó őrmester.

- Na, szép madárkáim, repülni akartok? Fillér szedd össze a firkálmányokat!

- Értettem - kezdte összegyűjteni a leveleket.

- Minden nap ilyentájt kiosztjuk a küldeményeket, de csak annak, aki megérdemli. Nem lesz többé kecmec, aki a munkában kitűnik, a viselkedésére nincs panasz, azt szeretni fogjuk. Aki meg nem ilyen, az a szemétdombon keresse a leveleit! Értve?

- Értve - vágták rá kórusban.

- Tedd az asztalomra! - parancsolta az őrmester. - Ti meg mire vártok? Kussoljatok az ólba!

Nem sokkal később Váradiné ismét kidugta fejét a főzőkonyhából, s megbizonyosodott, hogy tiszta a levegő, gyorsan megkerülte az épületet, és az őrs hátulján a sáros földre guggolt. Míg dolgát végezte, jól láthatta, hogy a parancsnoki iroda ablakából szaporán hullanak a levelek a pocsolyába. Közelebb kerülni nem mert, félt a drótkerítés mögött morgó farkaskutyáktól. Méltatlankodva sietett vissza a főzőkanálhoz.

- A ragyás antikrisztusát! Szemetebb ez a szemétnél, vasvillával húzták el az anyja alól.

Az ólban a megfiatalodott képű Fillér Bandi a kályhánál téblábolt. Tenyerébe fogta az állát, s lábával a kályha oldalát piszkálta. Majd hirtelen mozdulattal lehajolt, három lécdarabot választott az odakészített tüzelőből, zsebéből meg szögeket szedett elő, egy téglával a falra szögelte a léceket.

- Itt a faliújság - jelentette ki határozottan -, ki vállalkozik cikkek írására?

- Hogyan veszítettem el a fogaimat? Ilyen címmel lehet? - kérdezte Fekete.

- Az istenhit, meg a tábori élet cselekvő egységéről szívesen vállalkoznék.

- A munkaversenyről kell.

- Arról Fillér írjon! - kiabálta Váradi -, úgyis nagy makher abban. A kisujjából is munkaverseny csurog.

- Válasszunk faliújság-felelőst!

- Biri sorstársat javaslom, ő legalább kukkerrel nézi a világot.

Fillér elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy annak idején sorozatban gyártották a munkafelajánlásokat a pártirodán, olyanok nevében is, akik rég elköltöztek a faluból, vagy jobb létre szenderültek. Elkérte fia ceruzáját, kitépett egy irkalapot a füzetből és a következőket írta rá.

Munkáslevél Rákosi elvtárshoz

SZERETETT RÁKOSI ELVTÁRS!

A Magyar Dolgozók Pártja tiszteletére és a szocializmus mielőbbi felépülése érdekében munkafelajánlást teszek. Felajánlást teszek, annál is inkább, mert a múlt esztendőben az a megtisztelés ért, hogy Népköztársaságunk kormánya dicséretben részesített, s elnyertem az élmunkás címet.

Ez a kitüntetés kötelez.

Pártunk célkitűzésével egyetértve vállalom, hogy negyedéves tervemet 18 nappal előbb fogom befejezni. Átlagos normateljesítményemet 130 százalékról 140 százalékra emelem. A rendeletileg megengedett hulladékmennyiség 25 százalékát megtakarítom. Vállalom, hogy az általam végzett munka 100 százaléka hibamentes lesz.

Megfogadom Pártunknak, szeretett Rákosi elvtársunknak, hogy vállalásaimat becsülettel teljesítem, mert tudom, hogy minden eredményünkkel tovább erősítjük dolgozó népünk harcát a békéért és a szocializmus építéséért és csapást mérünk az imperialistákra.

Ezt a felajánlásomat a szép és bíztató jövőért teszem, amely előttem, gyermekem előtt áll.

Éljen a Magyar Dolgozók Pártja!

Éljen Rákosi Mátyás!

Kormó, 1951. október 30.
Fillér Bandi, élmunkás - kovácssegéd - párttitkár.

Elégedetten csettintett és kiszögelte levelét a faliújságra.

- Ettől elélvez az őrmester.

- Te élmunkás is vagy? - kérdezte Terike -, erről nincs tudomásom.

- Dehogy! Ám az itt senkit nem érdekel.

- Nem annyira idióta - morogta Fekete -, túlságosan lebecsültük.

- Azért marták el a vályútól.

- Mindőnknek van hibája, az nem ember, akinek nincs szégyenkezni valója - dörmögte Mojzes Ármin, ahogy előcsoszogott a látványosságra.

- És még mennyi lesz - bólogatott Nemes -, nem nehéz megjósolni. Amilyen pernahajder a parancsnok, kitalálja a szaporodási statisztikát, szaporodási felelőst nevez ki, megszabatja, hogy hány gyerek szülessen a szocializmus javára! Elvégre tervgazdálkodás van, miért ne lehetne az ágyban is parancsszóra dolgozni?

- Közben meg ő a legfőbb kandúr, a teremburáját - vigyorgott Váradi -, mutatja ám a példát.

- Mindenre neveznek ki itt felelőst: gyapotfelelős, versenyfelelős, népnevelő-felelős, tisztasági-felelős, tábor-felelős, ez kéremalássan egy felelős vezetés.

- A végén szemináriumokra járunk, népnevelő félórákra, ahol bemagyarázzák nekünk, miért jó az, hogy kitelepítettek a nép haragja elől, s ez nem más, mint a világbékéért és a hazánkért hozott áldozat. Értenek ők ehhez.

- Nem rossz elgondolás, eszem a tojástartóját - ugrott fel a magáról megfeledkező Flórián -, hiszen akkor a boltot is kinyitjuk.

- Javasolhatnánk a parancsnokságnak, hogy az öntudattól vezéreltetve hiányoljuk a politikai oktatást. Időnk bőven van, a nagy tanítók eszméit tanulmányozhatjuk, mert egyöntetűen ennek a társadalomnak a jó és boldog tagjai akarunk lenni, kéremalássan! Levetkőzzük a köztünk álló társadalmi és osztálykülönbségeket, belátjuk bűnös múltunkat, hogy kizsákmányolók, népelnyomók, tábornokok és főtisztek voltunk, és tönkre tettük az országot. Bánjuk a bűneinket, és az egyedüli helyes úton, a világ proletárjainak útján akarunk járni.

- Bravó, ez zseniális, Áron, igazán jól csinálod.

- Kár ezt így elintézni, felelősség is van a világon.

- Az aztán igen - mosolygott a színes hajú öreg zsidó -, kollektív felelősség. Ebbe szépen belefér, hogy én nem tudtam róla, én nem értek hozzá, én a felelősséget nem vállalom, ismerős már a szöveg. A munka a becsület és a dicsőség dolga, a munka nemesít. Na, látjuk is. Az érdek viszi előre a világot, az érdek és semmi más.

- Mennyire tudja és mégis ide jutott.

- Az se véletlen. Én elhiszem, hogy olyan világot akarnak, amelyikben minden jól van elrendezve, tökéletesek az emberek, egészségesek, jellemszilárdak és főleg, engedelmesek. Miért ne hinném? - babrált fehér szakállába Mojzes. - A hit az emberiség legszebb tulajdonsága. Csak hinni engedjék a népet, akkor az minden terhet elbír és elhúz a vállán, de ezzel a szutykos és büdös pusztával semmire se jutnak. Ez a gyepű széle, ahol már a gatyájából rázzák ki a parasztot, az értelmiség fejét átmosták, nem hihetem, hogy tőke, hit, vagy a legszebb eszme is segítene. Fáj a szívem érte, vérzik egyfolytában, hiszen talpamon érzem a gyaloglás bőrkeményedéseit, mégis azt mondom: itt magyarnak lenni a legnagyobb csőd, óriási tévedés, aminek beláthatatlan keresztje van. Hol az erő, amelyik kivezet bennünket innen? Mutassa meg már valaki! Hol vannak azok a messiások, akik példát mutatnak, akire hallgathatunk? A történelemből ismerős, mindig voltak, támadtak, születtek itt valakik, akik a tönkretett országot helyreállították, volt itt tatárjárás, törökvész, három részre szakított ország, mégis újra éledt, a katasztrófa támasztotta fel szenderségéből a népet - Mojzes Ármin szünetet tartott és maga is elámult, hogy szájtátva hallgatják. Zavarában a füle búbjáig pirult, s bár az ösztöne azt súgta, jobb lenne gyorsan berekesztenie a kiselőadást, már nem hagyhatta abba. Őszülő vörös tincseit megigazította még a fején, aztán mély lélegzetet vett és úgy folytatta. - Most nincs katasztrofális helyzet, hát csinálunk magunknak; a magyarság legnagyobb ellensége önmaga. Csődre csődöt halmoz, míg el nem süllyed a torzsalkodásban, meg a pogányságban. Mi tart még együtt minket? A széthúzás, a szétesés ereje, semmi más. Az isten se ilynek akarhatta a magyart, hogy egy lebegő nép legyen, hol erre, hol arra húz, s a végén majd rádöbbenjen, nincs is kiút, a legnagyobb ostobaság magyarnak maradni, és tespedten tűrni minden idegen hatást és pusztítást. És akkor emeljük igazán magunkra a kést.

- Bravó! Bravó Árminka! Szép kis imádságot rögtönöztél, de én nem hatódom meg tőle, nem ettem meszet. Boldogtalan, rossz sorsú nép ez, de azért ne űzz gúnyt belőle, hiszen néked két hazád van, ha itt végképp beborul, a másikba hajózol! Ha sohasem tudtuk igazán, hogy hová és merre, főképp azt, hogy hogyan, egyben biztosak lehettünk, amit a zsidó csinál, az nem jó nekünk, kéremalássan! Bolygó zsidó vagy, hol itt, hol ott tűnsz fel, hogyan hihetnénk a szavadnak?

- Ez az igazi hibánk, nem a cigány őrmestertől, és nem a kamatyolóstól kell félnünk igazán, hanem attól, ha magukra hallgat valaki - ütögette tenyerével a meleg kályhát Fillér. - Itt a hamu alatt mindig ég a parázs, s aki lángra lobbantja, az a tűzvésszel játszik.

- Rákosi apóban csupán azt becsülöm, hogy a saját fajtájának is megrendezte ezt a kirándulást - sziszegte a foghíjas Fekete.

- Igazat szólsz, testvér, de a lényeges, hogy a Mózes-hitű magyarok veszítik el igazán ezt az országot. Azok mindenütt ott vannak, rosszabbak a svábbogárnál, kétezer éve bomlasztják a keresztyén kultúrát. Hogy tudnának távlatot teremteni?

- Maguk aztán tudtak! Azért kaptam lúdtalpat. Igazán bölcs vezéreket ültettek a nyakunkra, még azt a nyomorult kiugrást se tudták megszervezni, vagy nem is akarták? S most csodálkoznak, hogy a végén meg ekkora lett a nyissz-nyissz? - hagyta ott a vitatkozókat Mojzes Ármin, színes üstöke kiemelte a szürkeségből.

- Az oláhok jártak jól akkor is, meg a Mózes-hitűek, nem véletlenül dúródtak haza, azonnal felállították maguknak a zsidó hizlaldákat!

- Józsi bátyánknak is maga felé hajlott a keze, egy jó szót nem szólt értünk a trancsírozásnál.

- Most igen, a teremburáját? Hiszen a megszabadító csapatok jóvátételébe döglünk bele. Nem elég ez a felfújt disznóhólyag?

- Idegenek ezek a vezetők, nem a vérünkből valók, ruszki spiclik - fordult Fekete hajdani tiszttársához. - Igaz, testvér, megműtötték őket a keleti birodalomban?

- Nagyon is, sajnos. Benyújtják még ezért a számlát, előbb koldussá tesznek itt mindenkit, aztán pedig orosszá, ha kommunistává nem is.

- Aki magukra hallgat, mindentől megcsömörlik. Kiben higgyen, s tud-e még hinni egyáltalán? Nehogy már becsapjuk megint a népet, mikor a legjobb szándékok vezetnek - ütögette homlokát Fillér -, s a nép kezében a hatalom.

- Látszik is.

- Még egy önálló gondolatuk sincs, nemhogy arcuk lenne! Lassan az igényét is megölik az embernek.

- Ellenkezőleg, sorstársak! Hiába próbálnak lyukat beszélni a hasamba - legyintett Fillér -, az nem sikerül. Én csak azt nézem, hogy boldog-e az ember, vagy nem?

- Miért? Boldog? - mordult Fekete. - Nézzen végig rajtunk bárki!

- Morbid kérdés.

- Kormó, meg a boldogság?

- Kint talán előfordulhat, meg a mesében, meg a...

- Nem hiszem - csapott a levegőbe Nemes -, hazug csiricsáré az egész, hamis gyöngyök a röfögő malacólban.

- Boldogságot hazudni is lehet - mondta Biri -, segít elviselni a koszos életet.

- Hamis próféták között csak hazugság teremhet és áldozat.

- Miért ne lehetnénk mi boldogok, miért ne lehetnénk jobbak? - rajzolgatott a tört szalmán lábával Fillér. - Ez a legnagyobb dolog, hogy újra kezdjük az ország építését. Az igazi próbát.

- Hanyadszor? És egy politikai cselédséggel?

- Mindenki a magáért harcol, ám foggal-körömmel, kéremalássan, és felvérzi a másikat. Ne ringassák álomban magukat, hogy túlzottan megszeretik egymást!

- No hiszen, a feljelentgetőké az érdem.

- Megtetszett a házad, reakciós vagy!

- Ez meg feketén vágott, vitessük el!

- Ez nem éljenzett a felvonuláson!

- Ez meg templomba járó!

- Ez meg bort, búzát, békességet követelt!

- Nevetséges az egész.

- Ne itt önérzeteskedjen, Fillér sorstárs, ez a hely nem alkalmas arra.

- Én csak annyit mondok - tolta feljebb a kalapját Váradi gazda -, az állatok sem olyan irigyek egymásra, mint az emberek.

- Ne panaszkodjon - szólt Flórián -, hiszen olyan nagydarab, hogy ülve megnyalja a Holdat.

- Csakhogy az sincs kalácsból.

Fillér Bandi a feleségére nézett, aki elhanyagolt, repedezett körmeit ápolta. Olyan gondosan, aprólékosan vagdosta, s reszelte a visszakapott kis ollójával, mintha soha többé nem dolgozna a földeken. Amikor elkészült a manikűrözéssel, a közösen használt alumínium lavórban megmosta a kezét, elővette a fogkeféjét, és kevéske sóval megmosta a fogát.

"Tiszta, jóízű asszony - gondolta el -, kedvem lenne beleharapni. Nem ezt a sorsot érdemelné ő sem, a széltől is óvnom kellene, s ki tudja, mi vár még rá?"

Terike kilöttyintette a vizet, a lavórt teleengedte friss vízzel, s a kályha tetejére tette melegedni. Sürgött-forgott sebesen.

A férje elkapta róla a tekintetét és ezt mondta:

- Mindig a szánk habzik, pedig a határban már nincsen munka, s éhen veszhetünk.

- A lényegre tapintott - helyeselt Biri -, szervezzük meg mi a munkát, a rendőröknek ez úgysem érdeke!

- A gazdaság gépműhelyében, meg építkezéseken lehetne keresni.

- Végre a boltot is megnyithatom? - csoszogott közelebb a nyomorék. - Óriási lehetőség lenne, kérem alázattal.

- A hasznot meg bezsebeli?

- Pontos könyvelést vezetek mindenről, ne kössenek belém!

- Apa ebben nagy fenomén.

- A boltot közösen üzemeltetjük sorstársak, közös ellenőrzés alatt - fejtegette Fillér elgondolását -, s a közös haszonból fizetjük az alkalmazottat, s a rászorulóknak is juttatunk egy tányér levest.

- Munkaegységgel - nevetett Váradi -, mint a téeszcsében? Felkopik attól az állunk.

- Elboldogulunk mi vele biztosan - hajtogatta ujjait a nyomorék -, azt szeretném látni, hogy kifogjon rajtunk egy üzlet. Ne nézzenek már zöldfülűnek! A számításomat is megtalálom.

- Nem a két szép szeméért nyitunk boltot, hanem mert gondoskodnunk kell a tábor ellátásáról. Itt a tél közel, felfordulnak éhen az emberek, a járvány meg leterít mindenkit.

- No hiszen, ezt akarom én is, a szerető gondoskodást.

- A haszon közös, jusson belőle azoknak is, akik végképpen elgyengülnek és a tányér levesre valót sem tudják megkeresni!

- Egy kóceráj nem tarthat el ennyi embert.

- Muszáj. A felárból megmentjük az éhen-halókat.

- Naná, vastagabban fog a ceruzád, apa!

- Jézus Mária - koppintott fejére az öreg boltos -, arra biztatnak, hogy csapjam be magukat? Ilyet még nem pipáltam, mindenki becsap mindenkit? Drágábban adhatom az árut? Árdrágítást csináljak, súlycsonkítást? - tépelődött idős Sajtos, a kezét még mindig a fején tartotta -, mi lesz a vége, kérem szeretettel?

- Ellenőrzés. Krajcárról krajcárra elszámoltatjuk.

- A forgalmon múlik minden, ahol nagy a forgalom, nagy ott a haszon, az pedig ott lehetséges, ahol pénz van.

- A postán kaphatunk ezentúl, és csomagokat is.

- Nyugtával dicsérjük a napot.

- Lehet majd a boltban újságot vásárolni? - kérdezte Fekete, fontoskodó képet vágva.

- Milyen újságot?

- Szabad Népet!

- Minek az?

- Mert WC-papír úgyis hiányzik.

- Sokat szövegel a sorstárs - jegyezte meg Flórián minden gúnyolódás nélkül -, gondoskodni találnak arról, hogy ne hiányozzon magának!

- Valamibe meg kell halni.

- Na, én azt elkerülöm - nevetett Váradi. - Csak a haszon érdekel. Nem ácsingóztam soha sem a máséra, de a tányérom tele legyen, ha már a saját bőrömet viszem a vásárra, hát csak fizessék meg! A ráolvasástól, meg az imádkozástól fekélyem támad.

Megszólalt a kolomp. Vége szakadt a diskurzusnak, lökdösődve igyekeztek tányérjukkal a kondérokhoz. A parasztgazda a levegőbe szagolt, szájában összefutott a nyál, kínjában nyelt egyet, s csak utána bökte ki: - Tésztát főzött az asszony!

Az ízetlen, szagtalan rizslevesből bőven jutott. Váradi szájára vette az ütött-kopott csajkáját és pillanatok alatt megitta a búlevest. Elsőnek furakodott a túrós tészta osztásához, a gyomra akkorákat kordult, hogy a közelben állók jól hallották, arcára feszült várakozás telepedett, a kedvenc főztjét eheti végre, Kormón még nem készítettek túrós tésztát, legalább pár szem sült szalonna jutna az adagjába, hiszen már az ízét is elfelejti. A jó tejfölös-túrós tésztából úgy bepakolna, hogy utána vállára vehetné ezt az egész szedett-vedett tábort, a kotyogó népboldogítókkal együtt. Szájában érezte a főtt étel ízét, s kiguvadó szemekkel figyelt a merőkanálra, látja-e az aranyszínű szalonna darabkákat? Nem látta.

Váradiné az ura csajkájába protekciós adagot mért. A nagydarab gazda a közepébe villázott és hatalmas falásokkal tüntette el a hideg tésztát. Annyira falt, hogy az ízére sem emlékezett, talán kicsit mintha savanyúbb lett volna a szokásosnál, de nem törődött vele, végre tömött a csajkája és ehet háborítatlanul, mikor olyan az étvágya, hogy a vasat megrágja. Az utolsó morzsáig eltüntette az ételt. Az állandóan folyó kútnál kiöblítette a csajkáját, s jókorát ivott belőle. A hasa megfeszült és dagadt. Hatalmasat böffentett.

Nemsokára Józsa Bálint vaságyakat hozott a szekerén. Az erősebbek és élelmesebbek máris vitték, ne a földön aludjanak ezentúl. Váradi még le se tette szerzeményét, amikor olyan éles görcs hasított a gyomrába, hogy összegörnyedt.

- A teremburáját!

A görcs nem szűnt. Kétrét görnyedt, majd kezét hasára szította, s kocogott a latrinához.

"Ételmérgezés" - gondolta, de már nem maradt arra sem ideje, hogy a nadrágját letolja.

Fetrengett a tábor. Az ólban néhány gyerek, s idősebb cseléd egyszerűen a nadrágjába engedte a termést. Orrfacsaró bűzt árasztottak.

- Lefulladunk - panaszkodott Terike az urának -, csinálj már valamit!

- Mi a szent szart? Nem vagyok én száraz dadus.

- Micsodát, micsodát? Nyittasd ki legalább az ablakot!

- Örülök, hogy nem tettem teli a gatyát.

- Az enyém teli van - nyögdécselt Bandika.

- Nincs hányingered, kisfiam?

- Ő...

- Dugd le az ujjadat, megkönnyebbülsz!

- Nem tudom.

- Megmutassam?

- Nem akarom.

- Kitátod a szádat és ledugod az ujjadat, ameddig csak bírod.

- Ő...

Nyugtalan és bűzös éjszaka várt rájuk.

Reggel Fillér összeírta, kinek milyen a szakmája, és hol szeretne dolgozni. Amikor a fogatlan Feketét megkérdezte, az csak mordult egyet, s alig érthetően mondta: - Hóhérsegéd lennék legszívesebben -. Azzal mintha egyedül lenne a pusztán, magába zárkózott, és a gondolataival foglalkozott.

"Miért csalódtam ekkorát a lányomban? - kérdezte önmagát. - Én hibáztam? Szentül hittem, hogy különb más nőknél, nem hazudik, nem tart szeretőt, felnéztem rá, a mindenem volt. Alaposan becsapódtam. Ennyire vak, aki szeret? Figyelhettem volna titokban a viselkedését, a beszédét és akkor rájövök, hogy nem egyenes, nem az, akinek hittem, vén marhaként megtanulhattam volna már, hogy a földkerekségen mindennek jobban hihetek, mint a nőknek. Lerombolta a hitemet. Nem igaz, hogy így kellett történnie, hogy engem ennyire megalázzon!

Nem félt, hogy fájdalmat okoz? Elveszít? Az utolsó falatot megosztottuk egymással, tisztán és kölcsönös szeretetben éltünk. Tudtam, hogy örökké semmi sem tart, egyszer vége szakad, elveszi tőlem valaki, de miért ilyen csúfosul?

Ezek a sehonnaiak a végtelenségig aláztak. Az életemet adnám oda, hogy meg nem történtté tegyük, de kinek kell itt egy élet, ha pináról, pénzről, piáról van szó? Milyen lehet a lelkiismerete? Mit gondol rólam, nem sejtené, mennyire bánt? Nem akar nekem fájdalmat okozni, ezért hallgat? Nagy teljesítmény mindkettőnk részéről, hogy nem nézünk egymás szemébe. Szeretet nélkül nem szabad és nem érdemes élni, kell, hogy továbbra is szeressen, semmi másom nem maradt meg a világégés közepette, lehet kacér, lehet kurva, de az én egyetlen lányom. Az életem. Elég csak mosolyognia, abban is megkapaszkodom, a kicsi örömöt is beoszthatjuk egy életre, a megalkuvást, meg a reményt, hogy mindez nem úgy igaz, ahogy igaz, hanem ahogyan én akarom."

Elérzékenyült. A budi-szagú ólban magára hagyták a gondolataival, ült a vaságyon és várta, hogy Ibike visszatérjen a sextúráról.

A hideg, esős napok megnyomorították a tábort. A gyerekek egymás után estek le a lábukról, köhögtek, prüszköltek, folyik az orrukból a takony, szemük lázasan csillogott, és megsűrűsödtek a temetések. Az őrs mellett lévő tyúkólat gyorsan kinevezték orvosi rendelőnek, ahol Józsa patikus soros teendői mellett gyógyítgatott, a lóistállóból oda-odaszaladt, meg vissza. A másik tyúkólat idős Sajtos rendelkezésére bocsájtották, s ezzel - remélhették -, kezdetét vette az enyhülés időszaka.

Fillér kovács és Biri a közeli állami gazdaság gépjavító műhelyében kapott munkát, néhányan a tehenészetben, így Váradi gazda feleségestől, Nemes és Fekete pedig az állami építőipari vállalatnál, amelyik óriási magtárak építését kezdte meg. A keresetre nem panaszkodtak, ugyanúgy normára dolgoztak, mint a falubéliek. A környező, üres tanyákat bontani kezdték, és egy kijelölt helyre szállították a használható anyagokat, hogy ott faluközpontot építsenek maguknak a telepesek.

Váratlan esemény zavarta meg a tábort. Hatalmas fekete személyautók érkeztek, civilek szálltak ki belőlük Kun Sándor jelenlétében. Szabó őrmester barátságosnak nem nevezhető irodájába igyekeztek, de akkor a vezérőrnagy határozottan a következőket mondta:

- Elvtársak, figyeljenek egy pillanatra!

Biccentett a gépkocsivezetőnek, aki teljes sebességgel csomagokat szedett elő az autóból, szögeket, és kalapácsot, majd intett a bámészkodó rendőröknek, s vitték a barna csomagolópapírba burkolt tárgyakat az irodába. Barna képkeret villant meg a kezükben. Pár perc múlva élénk kopácsolást hallottak az épületből.

- Elvtársak, az ellenség annyi rágalmat szór ránk, hogy embertelenül bánunk a reakciós urakkal, a Horthysta tábornokokkal, grófokkal és bárókkal! Most a saját szemükkel meggyőződhetnek róla, mindez szedett-vedett hazugság. Ezt a tábort választott testület irányítja, civil a parancsnoka, és komoly politikai átnevelés folyik. A tábor-parancsnokot hívassa ide! - parancsolta Szabó őrmesternek.

- Értettem.

- A táborparancsnok élmunkás, faliújság cikkben hívta versenyre a többieket, munkafelajánlásokat tett Rákosi elvtárs és dicső pártunk tiszteletére.

- Hol dolgozik? - kérdezte az egyik civil bántó hangsúllyal. - Elárulná?

- A gazdaság gépműhelyében.

- Mi a szakmája?

- Megnyugtatom a vöröskeresztes elvtársat, hogy szakmunkás - emelte meg a hangját a vezérőrnagy -, kovácsmester. Mindezt tőle is megkérdezheti, ha netán kételkedne a szavamban. Mi nem árulunk zsákbamacskát, amit mondunk, amit hirdetünk, az úgy is van. Figyelmeztetem az elvtársakat arra is, hogy sok időt áldoztunk már a Mojzes-ügyre, végre valahára tegyünk pontot a végére. Javaslom, hogy gyorsítsuk meg az eseményeket. Őrmester! Keressék elő Mojzes Ármint!

- Értettem.

- Elvtársak, akkor ismertetem a tényállást. Ez a rendőrőrs, ahol az adminisztráció történik - mutatott körül Kun. - Az ott a konyha, a telepesek főznek maguknak, kijelölik a szakácsnőket, és ők osztják el az ételt. Külön boltot üzemeltetnek, ahol ugyanaz megkapható, mint ami a környező falvakban. A kenyérfejadagot központi irányítással hordhatjuk ide, nehogy éhen vesszenek! Orvosi rendelőt nyitottunk, és működik az iskolájuk. A környező tanyákban élnek, de már elkezdődött az új falu építése, ahol véglegesen letelepednek. Korszerű lakásuk lesz. Munka rengeteg van, hiszen tervszerűen történik a tábor kiválasztása, jövőre már gyapotot is termesztenek. Akinek meg sok a tartaléka, mert elhozta a vagyonát, ékszereit, az abból is megélhet, csomagok, levelek, pénzküldemények érkeznek. Rövidesen tanfolyamok kezdődnek, amelyeken szakmai és politikai ismereteket tanulhatnak, népi államunk még az ellenségeiről is így gondoskodik. Most pedig tekintsük meg az irodát, az is a demokratikus irányítást szolgálja.

Abban alig fértek. Szabó őrmester mutatta az utat. Meglepődött a saját irodája láttán: a falakon két hatalmas kép, a pogácsa arcú Rákosi mosolygott meleg derűt árasztva, és a sűrűarcú Sztálin elvtárs jóváhagyólag vette tudomásul. Három jelmondatot is szegeltek: Éljen Rákosi, Éljen Sztálin, Éljen a Párt! Az asztalt vörös drapériával terítették le, s a két jeles államférfiú gipszből készül fél szobrát tették rá. Néhány karosszéket is hoztak be.

- Itt tartják a szemináriumokat? - kérdezte a vöröskeresztes.

- Nem. Csak ezzel is jelképezni akarjuk - válaszolt a vezérőrnagy -, hogy az internacionalizmus és népünk bölcs vezérének szellemében cselekszünk - és megköszörülte a torkát.

Fillér Bandi kopogtatott az ajtón, olajos kezeslábasában, s vastag pufajkakabátban.

- Hívattak a sorstársak?

- A táborban él Mojzes Ármin nevű nyugdíjas, aki Amerikából kapja az ellátmányát. Most utána hoztuk. Ezennel átadom a szót a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőjének - mondta Kun Sándor.

- Jövetelünk célja, hogy megbizonyosodjunk, nevezett Mojzes Ármin azonos-e azzal a személlyel, aki Amerikából kapja a nyugdíját, mivel amerikai cég alkalmazásában állott, mint cégvezető igazgató. A nevezett huzamosabb ideje nem jelentkezett a Nemzeti Banknál nyugdíjáért. Az amerikai cég hozzánk fordult, tájékoztassuk, elhalálozás történt-e?

- Mi is érdeklődtünk - avatkozott közbe az egyik látogató -, hiszen a népgazdaság számára egyáltalán nem közömbös, amikor az ipar fellegvárává válik az országunk, hogy itt maradhat-e a dollárban átutalt összeg? Amennyiben a nevezett személy nem létezik, a pénzről le kell mondani.

- Az a pajeszos zsidó az, aki a lábát lógatja egész nap - szólt Szabó őrmester fontosságának tudatában.

- Akkor nincs más dolgunk; aláíratunk, pénzt számolunk, és távozunk.

- Ismeri Mojzes Ármint? - kérdezte a tétova Fillért a civil ruhás főparancsnok.

- Látásból.

- Tudja azonosítani?

- Nem tudom.

- Mindegy, azért maradjon itt, lássa, ahogy leszámolják a bérét. Ez nem hadititok.

- Értettem.

Mojzes megérkezett. Elég siralmasan festett. Tűzvörös üstökét fehér hajszálak színezték, torzonborz szakálla megőszült és összecsomósodott, a feje búbja viszont tök-kopaszon villogott. Keze is feltűnő figyelmet érdemelt, a zsíros és párnás ujjak elárulták, tartózkodott a mezőgazdasági munkától, mégis az egész ember maga volt az elhanyagoltság.

- Nincs több gondja, sorstársam - mondta az őrmester -, meghozták a bankbetétjét.

Mojzes megvetően nézet rá, szóra sem méltatta. Aztán a többiekre vitte tekintetét, mintha magyarázatot követelne a zaklatásáért, mintha tengernyi elfoglaltságából szólították volna oda.

- Őrmester, maga csak hallgasson! Nem ért a nagy politikához.

- Értettem.

- Nem cicázunk itten sokáig, jogos a pénz, vagy nem jogos? Kinek van kérdése?

- Maga Mojzes Ármin? - kérdezte a vöröskeresztes.

- Az egyik.

- Miért? Hány van?

- Többen vagyunk, ez egy népes család.

- Itt is?

- Ahogy mondani tetszett.

- Melyikük kapja Amerikából a nyugdíját?

- Egyikünk se.

- Hogyhogy kérem, rossz helyre jöttünk? - fordult a vezérőrnagyhoz felháborodottan a vöröskeresztes. - Azt állította, hogy a keresett személy csak itt lehet, vagy a másvilágon.

- Te nem dolgoztál Amerikában? - lépett közelébb az őrmester Mojzeshez, elfelejtkezve a korábbi intelemről.

- Dolgoztam.

- Akkor meg mit pofázol össze-vissza? Szándékosan kevered a szart?

- Momentán semmiféle nyugdíjat, járandóságot nem kapok senkitől, a környezet sem alkalmas arra.

- Nem is kapott soha?

- Azt nem állítottam.

- Minek handabandázik, jóember? Örüljön, hogy házhoz szállítottuk az irtó summát, írja alá az elismervényt és mehet az orra után.

- Nem tehetem!

- Miért, ha szabad kérdeznem uraságodtól? - kezdte elveszíteni türelmét a tiszt. - Mit gondol, meddig packázhat velünk? Elfelejtkezik arról, hogy hol van?

- Törvénytelenül hozták ide a családomat. Lassan ugyan megszokjuk, hogy ide-oda utazunk; gázkamra, kitelepítő-tábor, gondoskodnak a változatosságról. Zokszó nélkül elviselem, egy magasabb elgondolásban bízva, hogy így kellett történnie, szenvedésre vagyunk ítélve, Jézus kiválasztott népének ez a sorsa. Azon se csodálkoznék, ha megparancsolnák, varrjuk fel újra a sárga csillagot! Megesett velünk már annyi csúfság és szenvedés, hogy a szemem se rebben belé!

- Mi csak a vörös csillagot ismerjük.

- Mivel elfogadtam a felsőbb rendelést, lemondtam a földi javakról és hívságokról, nem tartok igényt a dollárokra sem.

- A népgazdaságnak szükséges.

- Tiszteltetem.

- Ne mondja már, hogy nem kell a sonesz - lépett újra közelébb Szabó őrmester. - Ebből ítéletnapig megélhet és vakarhatja a segge partját.

A Nemzeti Bank képviselője közben a vörösdrapériás asztalra rakosgatta a bankó-kötegeket. Szép kis halom gyűlt össze.

- Nem tartok igényt rá.

- Az nem lehet, olyan aztán nincs - kapta el az indulat Kun Sándort -, még diplomáciai kalamajka keveredne belőle. Vagy éppen azt akarja, az ellenség sugallatára?

- Csupán a lelki nyugalmam érdekel, békességben akarok meghalni, ha már élni nem lehet.

- Főparancsnok elvtársnak jelentem, egy perc alatt rávezetem én Mojzes sorstársat a jóra, hogy aláfirkantja boldogan! Igaz? - lépett egészen közel, s az öreg füléhez hajolva sziszegte: - A lány unokádnak estére megnézem a lába közét!

Mojzes Ármin kifinomult hallással rendelkezett, azonnal aláírta az átvételi elismervényt. A százasokat a kabátja zsebébe gyűrte, majd elkoszolódott zsebkendőjét a vörös drapériára terítette, s abba kötötte az aprót. Szóródott le bőven az asztalról, de rangján alulinak tartotta, hogy utána hajoljon.

- Elvtársak - szólt a főtiszt karórájára pillantva, - elszaladt az idő. A feladatunkat teljesítettük, azt javaslom, igyekezzünk, mert elered az eső, s itt ragadunk a sárban. Szabó őrmester, tegye a dolgát!

- Értettem - ám halvány fogalma sem volt arról, mi a teendője, változatlanul Kun mögött feszített. Aztán mentő ötlete támadt: - Telepesek végeztünk!

Fillér és Mojzes szó nélkül távozott.

A delegáció tagjai a vezérőrnagyra tekintgettek, aki megfordult és szigorúan meredt az őrmesterre, de mindhiába, mert annak megállt a tudománya. A kifogástalan öltönyben, nyakkendőben parádézó főtiszt mérgesen mordult.

- A leltári tárgyakat! Mi meg addig is kényelembe helyezzük magunkat és beszállunk a gépkocsikba!

Az őrmester, a kék parolinos gépkocsivezető, és négy rendőr percek alatt összecsomagolta a dekorációt, gondosan a csomagtartóba helyezte, meg ne sérüljön a hosszú úton.

Az autók méltóságteljesen távolodtak. Az irodában szakadozott papírdarabok, falba vert szögek árulkodtak a látogatásról.

Józsa Bálint a szekerén egy terhes asszonyt szállított a faluba, ahonnan mentő vitte tovább a kórházba. A szokásos bevásárlás után visszafordult Kormóra, és idős Sajtos Flórián gondosan könyvelgette az újabb cipőpertliket, cérnagombolyagokat, az új szállítmányt. Sürgölődve-forgolódva az áruátvételnél, a szeme felakadt a csodálkozástól, mert a derékban igen beteges kinézetű asszony ült, karjaiban ringatta csecsemőjét. A nyomorék boltos levegőért kapkodott, s hirtelenjében nem tudta, mire vélje a dolgokat, majd faarccal megkérdezte.

- Eltévesztették a házszámot?

- Fene bele, a családja után jött, egyenesen a kórházból.

- Jobbat nem tudott kitalálni?

- Amíg a kórházi ágyat nyomta, egész retye-rutyáját kitelepítették a pinceodúból. Ráadásul tüdőbajos.

- No, hiszen ezt itt a világ közepe. - Szolgálatkészen az asszonyhoz fordult, aki félősen ölelte a kicsijét, s riadt szemmel figyelte a nyomorékot. - Mivel szolgálhatok? Sajtos és társa vaskereskedés, üzletemben kivételesen a gyertya, a lámpafény és a koporsószög is megtalálható. Nálam hitelben vásárolhat, feltéve, ha a családtag dolgozik. Cumit adhatok a kisgyereknek?

- Tej nincs?

- Micsoda?

- Tej?

- Az nem kurrens áru.

- Akkor mit ajánl?

- Kocsikenőcstől kezdve majdnem minden megkapható: viharlámpa, kocsikerék, ostorszíj, ceruza, füzet, gépzsír, levélpapír és boríték, bélyeg, tű, cérna, ecet és petróleum, fejszenyél és fafaragás, cipőpaszta, jól meg toszta, nylon bugyi, nylon sál, a kisgyerek útban már.

- Főznivaló?

- Micsoda, kérem szeretettel?

- Amit a kölykeimnek adhatok.

- No hiszen, arra legjobb az anyatej.

Este a postabontásra vártak. Sorakoztak a rendőrőrs előtt. A rendőrök hagyták, várakozzanak! Amikor már az idegesség tűrhetetlenné fokozódott, az őrmester kiállt a főépület ajtaja elé, néhány levelet kivitetett a felajzott embereknek. Ám előzőleg marékkal szórta ki hátul az iroda ablakán, hadd verje az eső! A csomagokat is felbontották. Némelyikben finom falatok érkeztek: szalonna, kolbász, azt kiszedték a rendőrök és belakmározták. A maradékot odalökték a címzetteknek, örüljenek és ne mondhassák, hogy nem kapták meg a küldeményt! Használt ruhanemű is érkezett, a kormói divat sokszínűnek és utánozhatatlannak bizonyult, a gyerekek csatakosan, rikító öltözékben tódultak az iskolába.

Előfordult, hogy a táborlakók levélből tudták meg: ezt is, azt is küldtek nekik csomagban, vagy más nevére érkezett meg, vagy egyszerűen eltűnt. Fillérék gyakran kaptak másnak szánt küldeményeket, Terike gondosan megvizsgálta, és amikor megbizonyosodott róla, hogy kié, addig csatangolt a táborban, a tanyák között, amíg a tulajdonost megtalálta. Néha megborzongott és sírni kezdett, mert a maguk nyomoránál is félelmetesebbel találkozott. Így ismerte meg a pinceodúból kitelepített munkást, akinek a gyomorfekélye hónapokig alig gyógyult, naphosszat nyomta a vaságyat, két gyereke iskolába járt, s a tüdőbajos felesége sem dolgozhatott. Egyedüli támaszuk a kívülről érkezett segítség, amelyik pénz, csomag és levél formájában kereste és találta meg őket.

Bandi elmagyarázta nejének, hogy melyik úton veszélyes közlekedni. Ezt már a gyerekek is megtanulták, igyekeztek elkerülni a lovak taposta járatokat, inkább ösvényeken, felszántott táblákon kóboroltak, s egyre inkább megértették, milyen óriási területű a tábor. A rendőrök nem ellenőrizhettek valamennyi telepest, elszökni mégis teljesen reménytelennek tetszett, mert semmiféle papír, igazolás nem állt rendelkezésükre, s a vasútállomáson, meg a közeli falvakban hamar elfogták volna őket. A tábor bejáratánál lévő őrbódé, s a drótkerítés csak a kívülről érkezőknek sugallta azt, hogy teljesen zárt a terep, valójában annyira szétterjedt, a környező tanyákat is magába foglalta, hogy eltűnni, elbújni könnyen lehetett, de minek? Egyedül Nemes kacérkodott még néha a gondolattal, hogy szedi az irháját és meglép, se kutyája, se macskája, a fővárosban talán meghúzódhat, bujkálhat egy ideig. Mióta építkezéseken dolgozott, elvitték távolabb is, gyakran kínálkozott alkalom a szökésre, mégsem élt vele. A kenyerét megkereste, az igénytelenséget elviselte, némi nyugalmat jelentett az a tudat, hogy nem viszik tovább, a pusztát jelölték ki végleges letelepedésül. Akkor pedig megél, két karjára, vigaszt nyújtó szavaira szükség van. A táborban nagy energiával celebrálta a szertartásokat, vasárnapokon prédikálgatott is, s azon fáradozott, hogy ezekhez a tárgyi feltételeket előteremtse. Gondos, jó pásztorként akart őrködni a népén.

Feketét lekötötte, s elcsigázta a munka. Kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy rövidesen unokája születik, titokban reménykedett, hogy fiú lesz, Ibikének fehérneműt, a kicsinek pedig kelengyét vásárolt.

Az építkezések helyszínei váltakoztak, megesett, hogy csak hétvégére jöhettek haza a kormóiak, ám olyankor kenyeret is hoztak, mert beváltották a jegyre járó fejadagot. Meglepetten tapasztalták, az jóval több, mint amikor Józsa úr a helyükbe szekerezte.

Fillér Bandi amikor a gépműhelyben letette a munkát, bóklászni kezdett a határban, krumplit, répát talált, kikaparta a földből, zsákdarabokból összeöltögetett szütyőben vitte a családnak. Ha tehette, elkísérte Terike és Bandika is, s az összegyűjtögetett, sovány kis élelemmel kiegészítették a konyha főztjét. Ilyen böngészés közben váratlanul kifakadt Terike.

- Megértem Sajtosnét, hogy a nehezebb utat választotta, talán gyerek nélkül én is másképpen gondolkodnék.

- Ugyan, ugyan, élni se könnyebb, mint meghalni, mégis cipelhetjük holtunk napjáig a fenekünket. Nekünk szükségünk van egymásra, életre-halálra - ölelte meg a sápadt arcú asszonyt. - Az élet még így is, itt is élet.

- Tudom édes uracskám, csak nem értékelem annyira. Végig erőlködéssel, izzadtságszagú garasoskodással, napi megaláztatásokkal az én szememben nem egy felemelő látvány.

- Pontosan olyan, mint a harmónia - vakarta meg a fejét Fillér -, csodálatos, hogy az emberen minden megtalálta helyét: a kéz, a láb, a fej... az ész, lehetetlen, hogy ne szüntesse meg ezt a felemásságot!

- Csak akkorra belehalni.

- Annyira félsz?

- Nem a haláltól félek, hanem az öregségtől, a csúnya, tehetetlen, ráncos megaszalódástól, a nélkülözéstől. A fiamért is annyit sírok, hogy elapadnak már a könnyeim.

- Az emberben együtt található a lényeg: a szépség és a kivetnivaló, ezért utánozhatatlan. És az igazi ember az, aki fél, és mégis remél - simította meg a felesége derekát.

- Édes uracskám, ne vegyél már le a lábamról ezzel a szövegeddel! A fagyos krumplit tíz körömmel kaparom ki a hantok alól, zokszó nélkül tűröm a mocskot, a piszkot, bár az üdvösségemet odaadnám egy meleg fürdőért, de hogy az életben, s főleg pedig ezen a pusztán harmóniát találjak, azt ne meséld már nekem. Az még hagyján, hogy a paraj, a sóska, a csalán finom csemege, és addig-addig duruzsolsz még Bandikára tukmálod, de hogy csak a mi áldozatunkkal épülhet fel ez a boldog ország, ez már fájdalmas.

Elhallgattak. Bukdácsoltak a göröngyös földeken, maguk után húzva sovány motyójukat.

Fillér a műhelyben kis fűrészt tákolt össze fiának, meg eltörött ekevasra nyelet szerelt, hogy azzal könnyebben gallyazhassa a fákat. A gyerekek csapatostól vonultak tűzrevalót szerezni, ami mozdítható és eltüzelhető volt, azt gyűjtötték. Az akácfák eltünedeztek az utakról. Már bepillésedtek a pocsolyák, s az ólban a rakott kályha egész nap ontotta a meleget, öreg Váradi állandóan a falánál tanyázott, csiszolgatta a fejszenyeleket, s valamelyik piacra szerette volna eljuttatni, mert a nyomorék boltostól egy garast se látott. Néha a tűzre is vetett, ki ne aludjon.

Fillért hívatta Szabó őrmester.

- Na, most megmutathatják, hogy igaziból szeretik az országunkat, meg a békét. Lehet békekölcsönt jegyezni, ki, mennyit akar. Értve?

- Hiszen betevő falatunk sincsen.

- Részletekben vonják le a munkahelyen.

- A többségnek az sincs. Napi egy tányér levesen tengődik.

- Fogja szűkösebbre az adagját!

- Abból még nem jut pénzhez - csűrte-csavarta a kovácssegéd.

- Maga megsüketült? Hiába magyarázom, békekölcsönt mindenkinek jegyezni kell! Szégyenben maradjunk más táborokkal szemben? Megszabták a kvótát, értve? Jegyezni fog a csecsemő, meg a halott is - düllesztette ki pocakját a csupabajusz.

- Ez a legújabb program?

- Naná, majd mákos. Kicsoda a táborparancsnok, kicsoda felel a terv teljesítéséért? Az egész a maga dolga, de belátom, nem könnyű az önkéntességre hivatkozni, ezért inkább segítek. Sorakoznak már raportra az emberei, a szívükre beszélhet, úgyis szereti forgatni a nyelvét. Aki meg nem ért a szóból...

Elsőnek Mojzes Ármint küldték be. Az öreg aprókat lépegetett, a gyűrött és elkoszolódott nadrágban sejteni lehetett, hogy cérnavékony a lába s a feneke, meghajlott felső teste sokkal erőteljesebbnek tűnt, a félnagykabát megvastagította, kiöregedett birkózóra emlékeztetett.

- Na, te bolygó zsidó, jó célra használhatod a kapitalisták pénzét.

- Micsodát? Nem értem tökéletesen.

- Mojzes sorstárs, békekölcsönt kell valamennyiünknek jegyezni - mondta kelletlenül a kovácssegéd.

- Jegyezzenek! Nincs kifogásom ellene.

- Magának is előírták.

- Eszem ágában sincs ilyesmivel foglalkozni.

- Ugyan már, ez nem ilyen egyszerű, mert bár önkéntes alapon, saját meggyőződése szerint jegyez mindenki, a fejkvótát megállapították.

- Minek magyarázza az önkéntességet? Ide is önszántunkból jöttünk, vagy tévednék? Ez öntudatos ország, öntudatos nép, s én vagyok a legöntudatosabb magyar.

- Akkor mennyit jegyez?

- Két nullát.

- Minek köti az ebet a karóhoz? Nem velem szúr ki.

- Győzzenek meg, hogy az én forintjaim nélkül összedűl ez a rendszer, s akkor kétszer annyit adok, mint gondolják, sőt, a legnagyobb örömmel felajánlom - somolygott a görbe zsidó.

- Nem értel a szóból, vöröske? Megmondtam a jelszót, amikor a bankót utánad hozták, miért nem vésted jól az eszedbe?

- Maga aztán igazán karakán gyerek, hogy mindig meggyőz. Hol írjam alá? - hajolt a papír fölé.

Következőnek Kovács Péter, a nagybajuszú, jól megtermett, megőszült férfi lépett az irodába.

- Na, legalább ez nem gatyázik, öntudatból aláfirkantja a nevét. Egy veterántól így dukál. Értve?

- Ha úgy kívánja a pártunk, aláírok bárminek.

- Úgy kívánja.

- Akkor jó. Nem csalódtam én soha a pártomban, pedig először tizenkilencben léptem a soraiba, aztán tagja voltam az illegális pártnak is, a felszabadulás után szintén. Mindhárom tagkönyvemet megőriztem.

- Az öntudatod juttatott ide?

- Ha úgy gondolja a pártunk, hogy nekem itt a helyem és ilyen körülmények között, azt is helyeslem. Tudja, hogy mit csinál. Kivételes bánásmódot el se fogadnék, egy kommunistához méltatlan az. Jól gondolják az elvtársak, hogy számíthatnak rám.

- Ezt szeretem, ezt a fasza beszédet. Békekölcsönt kell jegyezned, veterán! Érted?

- Mennyit?

- Egyhavi keresetet.

- Egyetértek.

Vacsoraosztásra befejeződött a békekölcsönjegyzés. Egyetlen személy sem akadt, aki ne körmölte volna alá boldogan. Az őrmester igen egyszerű felvilágosításhoz folyamodott, behozatta a farkaskutyáját, s amikor már minden kötél szakadt, levette róla a szájkosarat. A Néró morogni kezdett és a makacskodó két kézzel, hálálkodva kapott a ceruzáért.

Fillérnek émelygett a gyomra. Szótlanul gubbasztott, mint akit lebunkóztak.

"Kiköhöghetem a tüdőmet - gondolta -, az itt nem aktuális. Egyformán kellene gondolkoznunk, hogy közösséget teremtsünk, de mindenki fél és magára tekint. Meddig csinálhatják ezt velünk, meddig viseljük el? Bólogatunk, kétrét görnyedünk, a végén még úgy maradunk, hogy képtelenek leszünk kiegyenesedni. Vakokat, süketeket és némákat gyártunk, s az ostorcsapkodásra rángatják csak a fejüket. Naná, amikor bedughatnak a szántótemetőbe. A félelemből meg csak gonoszság, buta engedelmesség sarjad. És a hit mire való? Minél nagyobb a hit, annál nagyobb a csalódás?"

A köd leszállt.

Tejfehér sűrűség ülte meg a mezőt, az orrukig is alig láttak. Nem szívesen hagyták el a büdös és bűzös ólat, mert ott legalább nem járta át csontjaikat a nyirkos hideg. A csatakos föld nem száradt fel egész nap, s a máskor is csendes vidék olyan mozdulatlan némaságba dermedt, ami szinte fájt. A rendőrök se bújtak elő a főépületből, alvással, tisztálkodással ütötték agyon az időt.

Úgy érezték, hogy a köd lassan beszivárog az ólba is. Nemcsak azért, mert az ablakon át látták gomolyogni, s úgy tűnt, marékkal vagy lapáttal hordhatnák tovább, hanem főleg azért, mert megölte a hangulatukat, arra gondoltak, hogy kíméletlenül beköszöntött a cudar idő, még ettől is rosszabb lehet, mit kezdenek a lerongyolódott öregekkel, beteg gyerekekkel? Számukra nincs menekvés? Újabb áldozatokat követel a puszta?

Nem tudták elfogadni, megemészteni a tényt, ezután már mindig kitaszítottként élnek, rettegnek a fegyverektől, és a farkaskutyáktól, jeltelenül kaparják el a halottaikat, akik vissza-visszatérő álmokban látogatnak a pusztára, csontsoványan és meztelenre csupaszodva, fehérlő csontokkal zörögnek, a szántóföldek alól kibújnak a gyengécske kezek-lábak, porzik felettük a puszta, s még jó, mert az talán betemeti újra, betakarja a sebtiben elföldelteket.

A nehéz csendben bántóan pukkant el egy-egy szellentés, a köhécselés és tüsszentés is csendháborításnak tűnt.

Már a természetre sem számíthattak.

Ekkor megint váratlan esemény történt.

A ködös őszvégi napon négy embert rendeltek a rendőrőrsre: Nemes Áront, Mojzes Ármint, Tóth Pétert és Váradi Mihályt.

Nemes rosszat sejtett.

"Mit akarnak már megint? - gondolta. - És miért ettől a csapattól? Nem köt minket össze igazán semmi, még a rabság sem. Az ujjamat se mozdítanám ezekért."

Ahogy a többiekre nézett, ők sem repestek az örömtől.

Szabó őrmester morcosan pillantott rájuk, s a bent tartózkodó egyenruhások is komor fenyegetésnek tűntek.

- Na, kandúrkáim, megint meggyűlt a bajom veletek? Hiába teszem ki a lelkemet is az üdvösségetekért, nincsen foganatja. Hát miféle mocsadékok vagytok, hogy nem becsülitek a szeretetünket? - csapott két tenyérrel az asztalra csupabajusz. - Nem fér az agyatokba, mi azért vagyunk itten, hogy vigyázzunk rátok! Azért élhettek még, mert őrködünk felettetek, nekünk köszönhettek mindent, a levegőt, a kenyeret, meg a kefélést is. Megőrizzük, amit otthon hagytatok, még ha a hős munkásosztály tagjai költöznek is a házatokba, még a lánykáknak is csupa szívességből dugom be, helyettetek, hogy addig se kell dolgoznotok, elég az a határban. Ha meg nem lennénk veletek, akkor szétszaggatna titeket a nép haragja. Mégsem tapasztalható a hálátok. Értve?

Senki se mert válaszolni, várták a fejleményeket.

"Honnan szopta ezeket ez a majom? - gondolta Nemes. - Nincsen annyi sütnivalója, hogy kitalálja. És miért most? Mi az oka ennek?"

Váradi nagyokat fujtatott mellette és idegességében ökölbe szorította a kezét. Az öreg zsidó mereven bámulta az őrmester csizmáját, mintha valami hibát fedezett volna fel rajta. A veterán konya bajuszát tolta előre.

- A lelketekre kötöttem, hogy nincs kornyikálás, nincs szökés, és nincs szabotálás sem. Erre mi történik? Megmérgezitek a tábort, napokig fostok össze-vissza, annak a szagát a fővárosban is megérezték. Értve?

Még a pisszenés is meghallatszott.

"Amilyen hülyék, még a szart is felkavarják - gondolta a hajdani százados némi megnyugvással, hogy ebből komolyabb baj már nemigen lehet. - Szarpert mégse rendezhetnek, hogy ki, mennyit ürített a tiszteletükre, volt már abból elég."

- Ez a cselekedetetek szabotázs a javából, nem is az, hanem az államunk elleni szervezkedés. Ezért rögtönítélő bíróság előtt feleltek - mutatott a beosztottjaira -, annak meg én vagyok a parancsnoka. A népi demokráciánk elszánt ellenségeinek nincs kegyelem.

- Én nem ellenség vagyok, hanem veterán.

- Éppen ez a bűnöd! Így akarod a pártegységet megbontani, hogy azt híreszteled, mi a kommunistákat is lágerekbe hajtjuk. Nehogy túljárj már az eszünkön, azt mi nem szeretjük!

- Miért nem az igazi bűnösöket keresik meg a felelősöket?

- Mindnyájan bűnösök vagytok, a ti hibátokból kerültünk mi is ide! Azt ne hidd már, hogy a világ ura lettél! Megcsináltátok a bajt, feleltek érte! Miért nem vigyáztatok jobban? Minden lépéseteket én se figyelhetem, ennyit mégsem kívánhattok tőlem. Értve? Négyőtöket demokratikusan választottuk ki a többiek közül, ahogy eszünkbe jutott az a szép, gyönyörű pofátok.

- Hogy röhöghetnek rajtunk Nyugaton? Analfabétákból lettek a vezetőink, nehogy valamit is jól csináljanak - dünnyögte maga elé Mojzes.

- Néked is elmegy mindjárt a kedved, te kis zsidó gnóm! - lobogtatott meg Szabó őrmester egy papírt, ami hivatalosnak tetszett. - ezen a következő van: "Példát statuálni. F. M." Látod, hogy tudok olvasni? És te tudod, mit jelent ez?

- Farkasordító marhaság.

- Vicces kedvedben vagy! Szerinted? - fordult Váradihoz. - Hiszen a feleséged csinálta a túrós csuszát.

- Farkas Menyus - lebegte a behemót gazda, de maga sem tudta, miért ez a név jutott eszébe.

- Farkas Mihály - vágta ki a rezet a veterán.

- Pontosan. És most átadjuk az ő üzenetét - fordult az őrmester az embereihez. - Bűnösök?

- Bűnösök - mondták mind a négyen.

- Hogyan lakoljanak? Golyó, kötél, vagy egyéb módszerek?

- Egyéb.

- Mi legyen az? Szökés közben rájuk engedjük a kutyákat? Ássuk a földbe őket és célba lövünk a fejükre? Akasszuk fel fejjel lefelé őket? Vagy enyhébb ítéletet érdemelnek?

- Enyhébbet.

- Mit szórakoznak itt velünk? Talán csókoljuk meg a lópinát, mert annyira unatkoznak? - vesztette el tartását hirtelen Nemes és fenyegetően előre lépett.

- Őrség! - kiáltotta Szabó őrmester, mire géppisztolyos rendőrök léptek be -, elvezetni az elítélteket!

Már felszállt a köd, de hideg maradt az idő. Lábalták a nedves mezőt és kezdték megérteni, bármilyen dőreségnek tűnt is, hogy ennek a fele sem tréfa. Csörtettek mögöttük a fegyveresek, farkaskutyák morogtak, és a szántóföldhöz közeledtek, ahová a hirtelen halt gyerekeket elkaparták. Józsa Bálint kötőféken vezette a Sárgát.

- Ezek tényleg megkergültek - dörmögte a gazdag paraszt.

- Régi módszer, minél szolgább vagy, annál inkább szolgát akarnak csinálni belőled.

- Nem olyan nép ez, Mojzes sorstárs!

- Már megint a nagy szavak? Így a nép, meg úgy az ország? Hiszen fellógatnak bennünket, a teremburáját! Maguk meg a másvilágon is marhaságokat szövegelnek?

- A párt majd igazságot szolgáltat.

- Arra várhat, kéremalássan! Már azon is csodálkozom, hogy nem kerítettek be minket orosz tankokkal, és nem masíroztak végig rajtunk.

- Rémálmai vannak?

- Miért? Ez nem az?

- Ők igazi barátaink, s nem tudhatják, hogy itt mi van, lehet, még Rákosi se.

- A magyar történelemnek nem volt még olyan forradalmi szakasza, amelyet nem az oroszok fojtottak volna vérbe: Rákóczi, Kossuth, méltóztassék csak emlékezni, és az a híres, piros Tanácsköztársaság, amikor ugató kutyaként acsarkodtak a világforradalomért, meg is hálálták a tapintatos oroszok, kimetélték az emigráció gerincét, a háborúban meg csak vér és kenyérhéj maradt utánuk.

- Meg a szabadság.

- Valóban, ennél nagyobb szabadsággal mihez is kezdenénk?

- Állj!

Józsa patikus elébük vezette a rozoga kancát. Végigsimított a nyakán, majd megfogta a farkát, hogy félrehúzza az útból.

Nemes Áron megszédült, majd orrcimpája kitágult, nehezebben szedte a levegőt, s érezte, hogy nem tud uralkodni magán.

Hirtelen, tisztán látta legemlékezetesebb késő délutánját, úgy bukott elő a képzeletéből, mintha tegnap történt volna. A Héjjas különítménnyel a Svarckertben táboroztak, s Fekete Attilával, mint fiatal darutollasok, vörösöket hallgattak ki. Tiszti egyenruhában, fontosságuk tudatában feszítettek.

- Miért jelentkeztél a Vörös Hadseregbe?

- Nem volt munkám, ott legalább akadt - mondta akkor a bicegő Fillér Gábor tiszta, nyílt tekintettel -, de nem jelentkeztem, hanem vittek.

- Lenin-fiúként?

- Nem, nincs nekem semmi sarzsim, csak két pulyám a cselédházban, azok is éhesek.

- Addig beszélj, amíg tudsz! Lenin-fiú voltál, bolsevik bérenc?

- Vöröskatona.

- Gondolkozzál még egy kicsit! Miért pont miránk fogtál fegyvert? Magyar ember a magyarra, mikor a muszkák mindig szarban hagyták?

A kertben, a fák alatt kezdődött az úri-muri. Hosszú asztalokat terítettek meg finom falatokkal, italokkal, gyümölcsökkel. Az asztalokon gyertyák égtek, a távolból halk zene szólt.

Mulattak a különítményesek. Nevettek a nők, pezsgősüvegek durrogtak, tetőzött a jókedv. A felhevült párok eltünedeztek a bokrok aljában, az épületben.

A fákról lampionok lógtak. Fehér konyharuhába öltözött felszolgálók, szakácsok hosszú sorban hordták az étkeket, italokat.

Nemes Áront az ital nem tudta felvidítani, pedig vedelte a szeszt.

- A kedvenc lovam sárlik - mondta Fekete Attilának -, de hol találok fedező mént?

- Tiszti kancát nem illik várakoztatni, a vágyait teljesíteni kell - szellemeskedett bajtársa. - Szerzünk apaállatot!

- Honnan? Nincsenek itt igazi fajtatiszta csődörök.

- Nincsenek? A legjobb vörös csődöröket őrizzük! - nevetett bambán Fekete. - Abrakoltatjuk őket, csak úgy potyán? Kikíméljük a lelküket is? Még azt hihetik, hogy szanatóriumban vannak!

Elővezettették a szerelemre vágyó fehér kancát. Négy fiatal vöröskatonát, köztük Fillér Gábort, meztelenre vetkőztették.

- No, vöröskéim, ki a legény a gáton? Kinek kemény az üdvöskéje? Aki meghágja a lovamat, szabad, elmehet - szónokolt Nemes Áron -, úri szavamat adom rá. Akinek előítélete van, hogy ez egy fehér ló, azt agyonlövetem. Szabadon választhattok: vagy a gyönyör, vagy a másvilág! Ennyit nektek is megér ez a gyöngyvirágos élet, és még olcsón megússzátok, nem lesz kerékbetörés, nyársra-húzás, nem ásnak benneteket a földbe nyakig, csak élvezzetek!

Széket tettek a kanca hátuljához.

Nemes Áron intett. Fillér Gábor fellépett a székre és már repült is. Felcsattant a nevetés a dáridózók között, apró sikolyok, megjegyzések hangzottak el, miközben a többi szerencsétlen próbálkozót is székestül együtt rúgta el a ló.

Újrakezdték.

A bicegős Fillér Gábor alól háromszor rúgta ki a széket a tiszti kanca, mire úgy, ahogy sikerült teljesítenie a parancsot.

- Bravó, komisszár! A legértékesebb szervednek köszönheted az életedet - Tapsolt megvetően Nemes, majd hanyag mozdulattal intett. - A többit elvezetni - s a mulatozó, tűzbejött társasághoz fordult. A zene felerősödött, a hangulat tetőfokára hágott, mégis hallani lehetett a közeli sortüzet.

Nemes Áron most megborzongott. Megvetéssel húzta el a száját, de tudta, olyan percek következnek, amelyeknek számára kiszámítható végeredménye nincsen. Nézte a koszlott patikust, az éppen lócitromot potyogtató gebét, s attól félt, hogy elveszíti az önuralmát és nekiront a fegyvereseknek.

"Most adj erőt, isten, mert végképpen elbukom."

Szabó őrmester lépett hozzájuk.

- Aki belecsókol a Sárga picsájába, az visszamehet az ólba. Akinek nem tetszik az ítélet, szaladjon innen, szökjön! Más választás nincsen.

- Tudtam én, hogy demokratizálódunk - humorizált Mojzes úr, hogy megrendülését elrejtse. - Mindig van szabad választás.

- Szereznék én örömet ennek a szadista bajusznak - morogta Nemes -, Sztálin-zsebet csinálnék neki.

- Azt nem tanították nekünk a szemináriumokon.

- Felvágnám a hasát, s a két kezét beletenném melegedni.

- Arra most semmi esélye - emelte le fejéről Váradi a zöld színű, pörge kalapot, beleköpött és visszacsapta kobakjára. Egész teste verejtékezett, s a hidegben szinte párolgott. - Na, nézzük, ennek milyen van? - határozottan az öreg kancához lépett és a farka alá csókolt. Mire megfordult, igen fehér lett, és köpködött veszettül, rogyadozó inakkal az állandóan folyó kúthoz tartott.

Nemes nem tudott dönteni. Úgy érezte, hogy a büszkesége sem engedi meg a megalázkodását, hogy ilyen kaparék-figurák üljenek tort felette. Neki se kutyája, se díványa, nem kell felelősséget vállalni másokért. A halál egyszer úgyis eléri, mindegy akkor, ha most teszik el láb alól, de legalább egyenes derékkal hal meg. Széthúzza vásott kabátját és elkiáltja magát: ide lőjetek, szarháziak! Ezt kell cselekednie, egy százados szembe mer nézni a golyóval. A magyar virtus ilyen.

Csakhát akkor vége, nem tudja meg, mi lesz holnap, holnapután, felszabadul-e a tábor, s ki áll bosszút a megtörténtekért? Ő szeretne, ha kell, egyedül is, eddig is az éltette, fordul még úgy az idő, amikor törleszthet. Ahhoz viszont élni kell és megalázkodni. Attól viszont undorodott, hogy ő egy ló nemiszervébe csókoljon, az rosszabb a halálnál. Csikorgatta a fogát kínjában, de azzal senki se törődött.

"Honnan vettem én ezt a hülye ötletet - rágódott tovább. - Nincs ember, aki megbocsájtja, ilyen szégyennel lehetetlen élni, vagy mégis?"

Mojzes Ármin meggörbült a teher alatt, úgy meghajolt, hogy a hátára lehetett volna ülni. Csak céklavörös arca és drótszál vörös-fehér üstöke lángolt.

- Nagy élmények várnak ránk - súgta maga elé a földre, de nem nézett a lóra. Szeretett volna elsüllyedni a földbe, de sajnos, nem nyílt meg alatta, szerette volna, ha mitológiai hősként kivonhatja magát a tábori létből, vagy a bibliai példabeszédek alapján, a tízparancsolatot megtartva, úgy szereti felebarátját, mint önmagát, de ez se ment, már megbocsájtani sem tudott a bajszos latornak, aki olcsó Júdás-pénzekért a bőrüket viszi a vásárba. Mojzes úr igazán megriadt, pedig nem volt éppenséggel tapasztalatok híjával, de fegyverrel a hátában elveszítette hideg és megvető fölényét, a felsőbbségbe vetett hite is elszállt, a heroikus lét, s a nagy zsidó áldozat újra csak pillanatnyi reménnyé alacsonyodott, de az is elpárolgott hamar, mintha mindig is a semmibe kapaszkodna, és hiába ez a küzdelem, ha a vége újra ismétlődik: itt mindig a megváltókat, a kisjézusokat feszítik, és sohasem a latrokat!

- De miért engem, mi közöm nekem, Mojzes Árminnak a világhoz? Ha ezer évig élnék, akkor se lenne jogos, hogy mindig a puskacső elé vonszolnak - morogta.

Aztán hirtelen a régi képek zúdultak agyára: a sárgacsillagos gettó, az a feledhetetlen utaztatás, a bűzlő hullák a vagonban, a sírások és sikolyok, az egymást markoló kezek szétszakítása, az engedelmes haláloszlopok, a hullahegyek, a csonthegyek, s álmaiban a mindig füstölgő kémények, hát milyen törvény, erkölcs, hit kényszerítheti arra, hogy tovább csinálja? Elég. Még neki tesznek szívességet, ha agyonlövik, nem látja tovább unokáinak a szenvedését. Talán indulnia is kellene, könnyebb lesz a gyász itt utána, ez a hely nem ilyenekre való. Csakhát mégsem olyan könnyű, hogy szaladhatna ő a kutyák előtt? Vagy rögtön lelövik? Kibírja ép elmével, hogy a farkasivadékok széttépik? A maradványát megmutatják a családnak? Az unokáit az biztosan összeroppantaná.

- Ármin, Ármin - motyogta megint -, kinek a bűnét veszed magadra?

S ahogy Szabó őrmesterre kapta tekintetét, jelezvén, hogy elkészült a legrosszabbra, hirtelen a nagyhasú lányokat látta maga előtt, akik nemsokára zabigyerekekkel árasztják el a pusztát, a szíve akkorát ugrott, hogy szinte előrelökte, mert lányunokájára nem vigyázhat többé, nem osztozik apró örömeiben. Meglódult az öreg zsidó a szántóföld irányában, de a lábai mégis a Sárga hátuljához kanyarodtak. Józsa úr szolgálatkészen húzta félre a ló farkát, Mojzes Ármin pedig felágaskodott, és a meleg testbe csókolt. Többre alig emlékezett, az is, mintha nem vele történne, pedig a szája elé kapta a kezét, és hétrét görnyedt, mert öklendeznie kellett, még a kútnál is hányingere támadt, ahol vég nélkül mosta, csutakolta a száját.

A veterán fehér bajuszát pödörgette. Különösebb megrendülés nem látszott rajta.

- Na, komisszár, kinyalod? - kérdezte elfúló hangon Nemes kínjában, s még mindig tépelődött.

- Ez is a pártom akarata. Különben sem lehet belehalni, hát akik meg a lovakat élik? - lépett a boldogítandó, jámbor kancához. Dolga végeztén, bajuszát pödörgetve távolodott.

Nemesnek felfordult a gyomra. Hányt. A bűzös mocsadéktól elfancsalodott a közelállók képe, Józsa úr befogta az orrát, mire a Sárga megelégelve a kedveskedést, leszorította a farkát.

- Okos ló ez, te nem kellesz neki! Szaladni tudsz?

Mintha áramütés érte volna Nemest.

"Ezek szándékosan ki akarnak nyírni! - gondolta. - az egész cirkusz arra jó, hogy eltüntessenek, s amilyen szemetek, meg is teszik. Belebújtam a hurokba, és nem evickélhetek ki belőle."

Ebben a pillanatban a Sárga vastag sugárban hugyozni kezdett. A hidegben gőzölgött a vizelet. Az erős szag megcsapta Nemest.

- Na nagypofájú, tiszta már a buksza! Szereted, vagy utálod?

- Nem bírom megtenni!

- Engedjétek el a kutyákat!

Nemesnek tehetetlenségében már a könnyei potyogtak, s bár nem akarta hinni, mégis megértette, nincs tovább. Mire elég az utolsó pillanat? Azt még jól látta, hogy az öreg kanca nemi szerve kitágul és összehúzódik, mintha egy félelmetes szem kacsintgatna rá, amelytől nem tud megszabadulni. Önkéntelenül előre lódult, és dühösen fúrta fejét a meleg, szalmiákszesz-szagú húsba. Aztán tántorogva a többiek után indult.

- Még mondja valaki, hogy nem jó itt nektek? Szívből szeretitek a pusztát, ha ennyire ragaszkodtok hozzá!

Fagyott. Az iskolások csúszkáltak a jégen. A csomagokból kapott használt ruhákban, cipőkben szánalmas látványt nyújtottak. Józsa Bálint szekere egyre többször szállította a beteg gyerekeket a táborból, és Nemes Áron gyakran énekelte: - Te benned bíztunk eleitől fogva...

A közelítő tél nagy rendet vágott, s a fagyott földet alig tudták megkapargatni, hogy elfödjék a kis halottakat.

Bandika felkiáltott.

- Nézd csak, Röfi! - s egy távoli fekete csomóra mutatott.

- Mit nézzek, tán a jeget?

- Megkergültél, hiszen az kutya.

- Hogyne mán, minek csúszkálna az a jégen?

- Nem csúszkál, meg nem is mozog.

- Alszik?

- Miránk vár.

- Fütyüljek neki?

- Fütyülj!

A kutya nem mozdult. Még csak a fejét sem emelte meg.

- Mindig megvár minket.

- Eltörött a lába, vagy megveszett?

- Akkor nyüszítene.

- Bekampelt?

- Megfagyott.

- A kutyák nem fagynak meg.

- Közelebb menjünk?

- Minket úgy se bánt, hiszen ismer.

Ahogy a két gyerek közelebb bátorkodott, a lábuk földbe gyökerezett. Vértócsát láttak a jégen, s a kutya fején egy lyukat.

- Biztosan csupabajusz tette.

- Te sajnálod?

- Sajnálom.

- Gyere, mondjuk meg nagyapámnak! - szaladtak az istállóba.

Fillérné egy szeletke kenyeret megvizezett és porcukrot szórt rá, majd a Bandika kezébe nyomta.

- Egyél aranyom, ki tudja, mikor látlak újra! - csókolt a hajába és szemét azonnal telefutotta a könny.

Fillér az ágyon ült, maga elé meredt. Tördelte a kezét.

Váradi, Fekete és Nemes a vaságyra terített pokrócon kártyázott, mögöttük a kibicek guggoltak, Flórián és Biri. Mellettük a torzonborz öreg Váradi farigcsálta a fejszenyeleket. Unokája a közelébe sompolygott, figyelte a babramunkát, és beletúrt a nagyra nőtt, erős szakállba.

- Még most se vágod le, papám? - kérdezte.

- Nem.

- Miért?

- Fogadásból.

- Kivel fogadtál?

- Önmagammal. Csak akkor borotválkozom meg, ha visszaadják a földjeimet és a házaimat - nyomott barackot a kerek képű unokája fejére. - Addig meg gyönyörködjenek a tincseimben.

- Megígérték?

- Nocsak, nocsak, kivárom, más dolgom úgy sincs. Az lesz a jussod, innen majd egyenesen a nagy házba költözünk.

- A többi gyerek mért mehet már haza?

- Van rokona, aki felneveli.

- Nekem nincs?

- Mi mindnyájan együtt szabadulunk.

- Szeretnék már én is menni! Bandikát elviszi a nagymamája!

- Ha eljön az idő, neked súgom meg legelőször.

- Nem felejted el?

- Hová gondolsz? Csimbókokat kötök a zsebkendőmre és eszembe jut.

- Sokat kell még várni?

- Már nem.

Váradi nagyhangon adta a bankot.

- Nem jár a szerencse, sorstársak? Mi az adu?

- Ez is valami, kezdetnek nem rossz - szólt Fekete -, legalább a gyerekek egy része nem nyomorog tovább. Nem látunk annyi temetést.

- Nagylelkűek - mondta maró gúnnyal Nemes szakadozott, hajdani egyenruhájában. - Micsoda gesztus, kiengedik az apró kölyköket. Óriási külföldi nyomás nehezedhet rájuk.

- Ezt tenné a helyükben? - kérdezte Biri, s az előtte ülő lapjába kukucskált.

- Nem. Már többször az életben nem hatódom meg, elvégzem a dolgomat, bárkinek látnak is, az maradok, aki vagyok.

- Aki voltál - jegyezte meg Fekete.

- Aki lehetek. Ez tartja bennem a lelket, az erőmet is erre tartogatom, ezért csinálom a hókuszpókuszt, kérem alássan!

- Én még senki se voltam, és mivé lehetek? - tárta szét a kezét Flórián.

- Kukaceledellé.

- Naná, így mindjárt más.

Mojzes Ármin vörös-fehér üstöke tűnt fel a közelben. Egyik kis unokáját kézen fogva vezette.

- Mi az, Árminka, lesz szabadulás? Megint megmentett benneteket Jehova? Mit mond erről a Talmud?

- Méltányolom a sorstárs érdeklődését, még ha nem is őszinte. S valahányszor a temetetlen halottakra gondolok, imádkozok értük. Az írás és az üzenet hozzánk így szól; minden élet egy világ, és aki megment egy életet, az egész világot menti meg - nyelte el az ól hátulja a kisöreget.

- Míg meg nem gyújtjuk újra a máglyát - hajolt Feketéhez az imádságos Nemes. - Tromf ki, tromf!

Fillér a sámlit forgatta. Bandika lenyelte az utolsó falat kenyeret és az anyja ölébe hajtotta a fejét, szeme gyanúsan csillogott, meg-megremegett a sovány teste.

- Nem akarok hazamenni - szipogta -, ha ti itt maradtok.

- Ugyan már, ezt elviszed. - Felemelte a kisszéket, megforgatta, s a földre tette. - Megmutatod nagyapádéknak, s jó lesz emlékeztetőnek.

Terike a nagyfogú fésűjével megigazította a fia haját és csókolgatta. Fejkendőbe göngyölte motyóját, s kétszer csimbókra kötötte.

- Most már hazavihet anyám - mondta vontatottan és a szemét újra telefutotta a könny. - Jobb lesz otthon neked, aranyom.

Erősen reszketett a keze, ahogy megsimogatta és csókolgatta az útra készített fiút, aki összedrótozott talpú bakancsban, melegítőnadrágban, szövet nagykabátban - az anyja dugta a batyuk közé kitelepítésükkor -, és zsíros szélű báránybőr kucsmában topogott az ólban.

Fillér a sámlit tartotta a kezében.

- Szeretném, ha vigyáznál rá - mondta. - Megsimította a fiát, megcsókolta, és idegességében keskeny ajkát harapdálta, sebhelye pirosra gyúlt, egyik kezét a nadrágja zsebébe csúsztatta.

Röfi odaszaladt a pajtásához.

- Küldöl majd csomagot?

- Küldök.

- Jó sokat?

- Jó.

Fillérék lábalták a sarat. Itt is, ott is feltűnt egy-egy gyereket kísérő csapat, nem messze tőlük lemaradva Mojzesék ballagtak. Nehéz szívvel tették meg a távolságot a drótkerítéses bejáratig. A hirtelen jött örömüket, hogy legalább a gyerekük megszabadul ebből a pokolból, kétely mardosta, a sötét félelem: ki tudja, látják-e még egyszer, ki tudhatja, mi lesz a táborral, a beharangozott faluépítéssel? Ki tud itt valami biztosat és biztatót a jövőről? Az az ember még nem született meg, hiszen a jövő itt mindig csak ígérgetésekből áll.

A szomorú szemű asszony könnyein át figyelte, mikor pillantja meg régen látott anyját, s talán a fővárosi kenyérre szoruló apja is eljöhet, akik kezességet vállaltak, hogy eltartják Bandikát, és a hatalom kegyet gyakorolhatott velük. Hogyan viselik a terheket? Hogyan élnek? Mi lehet Zsókáékkal? Jaj, csak néhány szót válthatnának, s megölelhetné őket! Abban talán bele is hal, ha most nem látja őket, nem hallhatja a hangjukat, azt ő nem éli túl.

Az idő engedett, a fagyott föld locspoccsá változott.

Major Istvánné görnyedt alakját hamar észrevették a drótkerítés túlsó oldalán.

- Ott van mamám - mutatta Bandika.

- Ott - mélyült el a kovácssegéd hangja, s jobb kezét ökölbe szorította, baljában meg a sámlit tartotta.

- Nem engednek hozzá bennünket? - pityergett Terike.

Bibliás Majorné is könnyezett, ahogy meglátta az övéit. Fekete berliner kendőjéből alig látszott ki, gamós kezében zsebkendőt, a másikban egy zacskó savanyú cukrot szorongatott. Legszívesebben unokájához szaladt volna, így is a sápadt, beesett arcát, csillogó szemét figyelte, de köztük volt a drótkerítés, és az őrség.

A bejáratnál karba tett kézzel állt Szabó őrmester.

- Írja alá az átvételt - mondta - és kotródjanak!

Az öregasszony hosszasan bajlódott a papírral. Amikor elkészült vele, félreállt, és nézte, csak nézte hihetetlenkedve a tőle pár méterre várakozó szeretteit. A köztük lévő sárban rendőr topogott és szíjon tartotta a farkaskutyát.

- Beszélhetünk? - emelte tekintetét az őrmesterre félénken. - Csak egy-két percet kérek, semmi többet, édes istenem, hát megérthet egy ilyen öregasszonyt, magának is lehet édesanyja valahol. Attól ne tartson, hogy politizálunk, magas az nekem, mint tyúknak az ábécé. Ha meg a beszéd olyan tilos, azt igazán elnézheti, hogy megfogom Rézi kezét, megsimítom azt a gyönyörű szőke haját... - zokogott már a görbe hátú Majorné.

- Nem élvezkedünk itten - durváskodott az őrmester, majd intett a gyereknek. - Futás, te!

- Csak a drótkerítésig engedje őket! Csak annyit tegyen meg, hogy közelebb jöhessenek! Csak annyit láthassak belőlük, hogy tényleg az enyémek, hogy tényleg élnek. Nem igaz, hogy ezt megtagadhatja, hiszen embernek látszik maga is, még ha fegyver csüng is a derekán.

Terike akkor már nagyon sírt. Simogatta, csókolgatta a gyerekét, ahol csak érte. A férje még tartotta magát, de remegett és a száját harapdálta, arcán a sebhely lüktetni kezdett.

- Siess, fiam! - szólt.

- Nélkületek nem akarok! - kapaszkodott az apjába, s az anyjába a gyerek, a sírástól elmaszatolódott az arca a téli kucsma alatt. - Itt maradok.

- Fogadj szót, aranyom.

- Mi is megyünk nemsokára.

- Becsapsz, ide se jöttél velünk!

- Szavamat adom rá, de csak, ha jól viselkedsz.

- Akkor kiengednek titeket?

- Ki - nyomta a kezébe a sámlit.

- Nagyon jó leszek - mondta hüppögve Bandika, ahogy a nagyanyjához botladozott.

- Fogadj szót a nagyinak, aranyom!...

Az öregasszony átkarolta a gyerek fejét, a cukrot kezébe nyomta és azt suttogta mély, rekedtes hangján.

- Vigyázok rád, ne félj! Felnevellek.

Aztán a cuppogós sárban a bakterház irányába indult. Pár lépés után megállt az unokájával és visszafordult. Mindketten erőtlenül integettek egy keveset, majd tovább gyalogoltak.

Fillér mereven állt, a kezét ökölbe szorította, a tekintete nagyon elkomorult, s erősen nézte a sáros földet.

Terike a távolodók után tett néhány tétova lépést, majd megtorpant és felemelte a kezét.

- Sohasem látom többé - suttogta és eszméletlenül rogyott a sárba. Az ura felnyalábolta, s két kezében cipelte az istállóba.


Két öreg gőzgép rozsdásodott a műhely előtt, a szabad ég alatt. Fillér és Biri addig-addig noszogatta a műhely pelyhes állú vezetőjét, amíg kötélnek állt, hogy üzemképessé tehetik és szánthatnak vele. A nagyfülű üzemvezető eleinte bizalmatlanul pislogott, hímezett-hámozott: végül megkérdezte: - Hogy jutott ilyesmi az eszükbe?

- Ha az az uradalomban használták ezeket, mi is jól járunk velük, mélyebben szántják meg a talajt.

- Honnan tudja?

- Kovács a szakmám.

- Én gépészmérnök vagyok.

- Maguk nem grófok?

- Nem.

- Arisztokraták?

- Hogyan lennénk azok?

- Azt írta az újság.

- Firkálmány, annak az ellenkezője igaz.

- Az se mindig.

- Maga szerint így néz ki az osztályellenesség?

- Azt én honnan tudjam? Akkor miért kerültek ide?

- Nem közölték velünk. Rámondtak valamennyiünkre ezt, meg azt: fasiszta, szabotáló, az éppen elég az utazáshoz. Vagy takaros háza volt, esetleg a határszélen lakott, egytől egyig beszervezte Tito, Rajk után szabadon.

- A szája jár, de nem tud puhára főzni, csak ha érti is a dolgát - mondta a cingár üzemvezető a kovácssegédnek -, nálam ez a mérce.

- Ebben megegyezhetünk.

Fillér és Biri teljes gőzzel dolgozott. Igazából most derült ki, hogy a Major István kovácsműhelye milyen alapos iskolát adott, mert a gőzgépekhez az utolsó darab csavarig mindent legyártottak. A vállalkozást nemcsak kettőjük személyes ügyének tekintették. Számtalanszor megbeszélték a részleteket, hiszen Biri csak Fillér magyarázatából fogta fel, hogy a tábla egyik végén áll az egyik gőzgép, a másik végén a másik, és drótkötélen húzzák a kétkerekű ekét, amelyik fél méter mélyen szánt. A kormányszerkezettel sokat bíbelődtek, hiszen a tábla végénél az ekét fordítani kell, s azt pedig csak jó anyagból készült kormánnyal lehet. Végül egyedül a drótkötél minőségével elégedetlenkedtek, hiszen tudták, ha az elszakad: tör, zúz mindent a közelében.

Biri váratlanul azt kérdezte Fillértől:

- Minden nációval meg tudnák csinálni, hogy húsz rendőr őrizzen több ezer embert?

- Ki tudja? Az annyi mindentől függ.

- Soha nem akartál szembe fordulni velük?

- Te?

- Gyáva az alaptermészetem, a többséggel tartok, s van egy anyám is.

- Ellenük fordulni minek? Mi értelme? Elvakultságból, haragból cselekedni ezen a pusztán nem szabad. Húsz rendőrt agyonverni nem nagy ügy, nem nagy kaland, de aztán mi lesz? Vérengzés és megtorlás, amíg csak bele nem fáradnak, hetedíziglen tartana a bosszú, a megjelölés.

- Ehhez értenek, számos jelét adták.

- Az igazi urakkal különben bánnak, jobb körülmények közé rakták most is őket, minket meg fújhat itt a szél. Bár nem vagyunk már porbafingó gyerekek, mégis megbélyegeztek és kitaszítottak. Kinek a nevében, kinek a felelősségére hozták ide azokat a szerencsétlen gyári munkásokat, akiknek se házuk, se ruhájuk, se élelmük nincsen? Kinek és minek a törvénye alapján? Vagy azt hitték, hogy éppen itt fordul jobbra a sorsuk?

- Éhen is halhatnak. Ha nem vigyázunk egymásra, minden megtörténhet, ezt én is elismerem.

Az állandó munkán jól kerestek. Fillért brigádvezetőnek választották. Nemes és Fekete sem panaszkodott, Váradi meg egyenesen dagasztotta a mellét, a legjobb tehenésznek számított. Terike és Ibi az állami gazdaság étkezdéjében dolgozott.

Röfi a táborban maradt, leginkább a nagyapja felügyeletére bízva. Csak azokat a gyerekeket engedték el, akiknek közeli hozzátartozóik írásban vállalták, hogy eltartják őket, s megfelelő keresettel rendelkeznek.

Fillérné elhatározta, hogy Bandikának karácsonyi meglepetésként játékot vásárol. Idős Sajtos boltjában feliratott egy autót, amit Józsa úr megszerzett. Boldogan nézegették esténként az ajándékot, s azon törték a fejüket, hogy a táborból miként juttassák ki. Bandi konokul a fejét rázta felesége minden javaslatára, aki a betegsége után rövidre vágatta szőke haját Váradinéval, a szája szétnyílt, apró fogai látszottak, mintha tíz évet fiatalodott volna, férje csak bámulta megbabonázva, legszívesebben a szájába harapott volna, a vékony derekát átölelve a vaságyra nyomja.

- Az lehetetlen - mondta határozottan -, hogy meg ne tudják, és akkor patáliát csapnak.

- Majd én elintézem - duzzogott morcosan Terike -, a gazdaságban dolgozó asszonyok közül kérek meg valakit. Pénzért megcsinálja, s karácsonyra az én aranyoskám megkapja a csomagot.

Tíz nap elteltével hívatták az őrsre. A férje elkísérte. Megállapodtak, ha bántják a szakácsnőt, szemtelenkednek vele, akkor kiabál, sikoltozik, és Fillér bemegy érte.

Félelmetes lassúsággal múlt az idő. A kovácssegéd ott állt a nyomorék kereskedő kócerája előtt, öklével a tenyerébe csapkodott, harapdálta a szája szélét, tétován lépett néhányat előre, majd vissza, komor tekintetét a főépületre szegezve, lát-e, hall-e valami gyanúsat? Legszívesebben berohant volna, de tudta, annak beláthatatlan következményei lesznek, s azokból rájuk semmi jó nem származik. Hiába próbálta figyelmét a kinti dolgokkal lekötni, csak Terikét látta maga előtt, mészfehér arcát, szomorú, kék szemét, s tudta, ha kétértelmű szó elhangzik, azonnal lángba borul az arca, és bárki közeledését visszautasítja.

Tiszta lényéért csodálta, mészfehér bőrét tetőtől talpig végignyalta volna bármikor, s az életét is odaadta volna, hogy boldoggá tegye. Most is azt látta, hogy áll ott megszeppenve a bajuszos lator előtt, remegve attól, hogy a farkaskutyával ijesztgetik, megszégyenítik és megerőszakolják. Akkor mindennek vége. Se Rézi, se ő nem tudná azt a szégyent elviselni. Még jó is, hogy Bandikát elvitte a nagyanyja, így könnyebben dönthetnek a sorsukról. Csak azt ne higgyék ezek a kanok, hogy ő nem emel kezet rájuk! Belső zsebéhez kapott, ahol a saját maga eszkábálta tőrkést rejtegette, felkészülve a legrosszabbra is. Könnyen már többé nem adja meg magát, s nem hagyja, hogy elagyabugyálják, aki pedig Rézihez nyúl, nem sok kását fogyaszt a hátralévő időben. Csak legalább a kiáltást meghallaná!

Mennyi ideje lehet már bent? Miért nem engedik, mit akarhatnak tőle? Jót semmiképpen, az ismeretlen ezen a pusztán.

Befogták volna a száját? És adj neki? Én meg itt mafláskodok? Megint megindult a főépülethez. Nem hiszem, ezt talán már nem merik elkövetni, különben is akad arra kapható nőszemély elég. Aki megpróbálja Rézit megbecsteleníteni, annak kieresztem a belit, ha addig élek is.

Megállt és hallgatódzott. A nehéz csend elviselhetetlennek tetszett, az épületben semmi sem mozdult. Fillér érezte, hogy már egész teste verejtékben úszik, patakzik a homloka, s nem bírja tovább a várakozást. Erőteljesen kilépett.

Akkor tűnt fel felesége az ajtóban. Viaszfehér arcán kiegyensúlyozottság látszott, csak a szája szöglete remegett.

Gyalogoltak vissza az istállóba.

- Olyan az arcod, mint a hóttember feneke - próbálta oldani a feszültséget Fillér. - Mit akartak?

- A karácsonyi csomag nem érkezett meg.

- Ugye, megmondtam?

- Az asszonyt elkapták, mert mással is csencselt, hazudott nekem a pimasz. A pénzem eltette, Bandikám meg nem kapott ajándékot - pityergett Terike -, verje meg az ég az ilyen fehércselédet! Hiába várta a mi Jézuskánkat az aranyom.

- Miből jöttek rá? Mit mondtak?

- Más ügyeket is elvállalt az asszony, jó borsos áron, Návayék pénzt küldtek ki tőle, ám elfelejtette a címzettekhez eljuttatni. Csakhogy Návayék másik forrásból üzenték, hogy úton a küldemény. A hoppon maradók feljelentették a közvetítőt.

- Mást nem akartak?

- Nem. Mire gondolsz?

- Mire, mire? A fiatal bikákra.

- Arról nem esett szó, már korábban elhíreszteltem, hogy nemi beteg vagyok, azért nem zaklatnak.

- Büntetésről sem?

- Semmiről.

Este hívatták Fillért. Összesúgtak az ólban, hiszen több férfit helyben hagytak már alaposan, s kíváncsian lesték, kikap-e megint a táborparancsnok? A kovácssegéd szintén erre gondolt, s tudta, nagy önuralomra lesz szüksége. Idegességében a száját véresre harapdálta, s eltökélte, megverni nem hagyja magát. Ismerte már a módszereket, s ahogy belépett, meglepődve tapasztalta, három rendőr ült a parancsnoki irodában. A hátát önkéntelenül a falhoz támasztotta, s érezte a tőrkés hidegségét.

- Megérkezett az igazmondó - kezdte gúnyosan az őrmester. - Van valami jelentenivalód?

- Nincs.

- Pedig lehetne, igaz?

- Igaz.

- Miért nem értjük mi egymást, parancsnok? Hányszor a szádba rágtam, mit szabad és mit nem? A végén még szervezkedtek is? Pont a te feleséged keveredik ilyenekbe? Ejnye már! Mióta csak megjelentél, a szart kavarod! Értve?

- Nincs tudomásom róla.

- Arról se, hogy mibe keveredett a kedves feleséged?

- Arról se?

- Hazudik ez, vörös a füle.

- Kit bízott meg a feleséged? Melyik kapitalista ügynököt?

- Nem tudom.

- Milyen házasélet az, ahol az asszony nem köt semmit az ura orrára? Azt se tudod, hogy nemi bajt szedett össze? Kitől kapta?

- Ki viseli a kalapot?

- Nincs kalapunk.

- Na, bökd már ki, hogy tudtál a dologról! - csapott gumibotjával asztalra az őrmester. - Ne legeltesd a fejünket!

- Nem tudtam.

- A feleséged már vallott.

- Vélem csak annyit közölt, hogy kiküldi a kis autót valakivel.

- Kivel?

- Nem tudom.

- Na, jusson már eszedbe!

- Ha tudnám, megmondanám.

- Hazudol! Azt se jelentetted, hogy mire készül a feleséged. Akkor is szemet hunynál, ha összeesküvést lepleznél le?

- Ő ezzel nem ártott senkinek. Miért jelentettem volna?

- Ne jártasd a pofád, mert pórul jársz! Hepciáskodol? Azt hiszed, még mindig te ülsz a lovon?

- Értettem.

- Leváltunk a parancsnokságról. Valamelyik csecses-faros asszony jobban beválik, és ne félj, a körmödre koppintunk! Mondd meg a bandádnak, hogy mától csak a sztahanovisták, veteránok írhatnak levelet, egyenlőre nincs több posta. Értve?

- Értettem - sietett vissza az ólba Fillér.

- Nem bántottak? - ugrott a nyakába Terike. - Édes uracskám, úgy féltem, úgy reszkettem, hiszen nálad is betelt a pohár.

- Beszélgettünk.

- Elképzelem - dümmögte Váradi.

- Udvarias fickók ezek - morogta Fekete -, jó modort tanultak.

- Másképpen bánnak velünk - lelkesedett Flórián -, mi lehet az oka? Talán szabadulunk?

- Nincs parancs az agyonverésünkre - szólt Nemes -, úgy látszik, valóban nem utaztatnak tovább.

- Kimenőt kapunk a végén?

- A letelepítéshez hozzátartozik a szabad mozgás, és az átképzés, hogy szocialista ember váljék belőlünk.

- Átmosatják az agyunkat? Hiszen a történelemből ez a tanulság, sohasem a legszebb eszme győz, hanem mindig a legkíméletlenebb.

- Megpróbálják - tárta szét tanácstalanul a kezét Fillér. Az együttérzés köréje tömörítette sorstársait. - Új táborparancsnokot jelölnek ki, valamelyik asszonyt, s a leveleket, meg a csomagokat jobban megritkítják.

- A kis bosszúállók - nyomta meg a szót Nemes -, a kis huncutok. Legalább nem unatkoznak, gyakorolják az olvasást.

- Hitetlen kutyák - mondta váratlan fordulattal Terike, középiskolás olvasmányaiból előráncigálva a mondatot -, egy játékautóért így büntetnek? Az én hibámért az egész tábort?

- Az ember természete a hit, vagy annak a tagadása - fejtegette Nemes. - Eleinte egyikünk se hiszi, hogy egyszer szemüveget viselhet, egyszer impotenssé válik, egyszer meghal. Amikor tapasztalja, már késő.

- Akkor már lőttek a furulyázásnak - nevetett Váradi.

- Eszed tokja! Mióta üdülünk, máson se töröd a fejedet - csapta hátba a felesége.

- Az a biztos, a jó kis meleg - fordult el a parasztgazda, hogy a fiát megkeresse -, amikor a kötőd alá teszem a tüzet.

Kínos napok következtek. Reménykedve mégis várták a leveleket, a csomagokat. Az ünnepek közeledtével a kinti világ különösen lelkiismeretesnek látszott, bár a jegyrendszer, a jóvátétel, az adó, a beszolgáltatás, a padlássöprés földhöz lapította az igyekezetet, mégis annyi küldemény érkezett a pusztára, hogy mindezt se eltitkolni, se eltüntetni, se a kutyákkal megetetni nem tudták. Kora délutántól estig sorakoztak az őrs előtt, éhesen, nyomorultan, nem törődve a megaláztatással, leginkább öregek, gyerekek és asszonyok. Az őrmester mindig megjelent a kiosztásnál.

Mojzes Ármin is sűrűn várakozott, válla közé húzta a nyakát, úgy tűnt, mintha púpos lenne. Szinte már élvezte a parancsnok kifakadásait, olcsó szórakoztatásnak tekintette. Megőrizte méltóságát és nyugalmát, bár az minden esetben nem sikerült, mert ugyan szemrebbenés nélkül tűrt mocskolódást, sértegetést, de ha a családját hozta szóba a vadbarom, vége volt az öreg zsidó ellenállásának, erkölcsi szilárdságának.

A csomagok szerte-széjjel a sáros földön hevertek. Az egyik rendőr turkált bennük, a leveleket olvasgatta. Az őrmester megkezdte a népnevelést.

- Na, te bolygó zsidó, megint itt vagy?

- Telik az időmből.

- A kapitalisták pénzét várod?

- Ami jön, az a szeretet.

- Nana, vöröske, csak nem szűröd össze velük a levet? Mikor jó módodban dolgoznod se kell, mégis megélsz. Még vigyázunk is rád, itt rostokolunk miattad, a nép haragja nehogy elsöpörjön. Értve?

- Borotvaéles az esze.

- Mit gagyarászol? Hiszen neked egy szavad se lehet. Értve?

Mojzes somolyogva hallgatott. A földre sütötte szemét.

- Mi az, megkukultál? Veled társalgok, vagy nem vetted észre? Nyisd már ki a mocskos pofádat!

- Beszéljek, vagy hallgassak? A kettőt egyszerre nem művelhetem, bárhogy is szeretném.

- Kinyílt a csipád, mióta milliomos lettél! Minek néked a csomag? A jóságos cukros bácsit szeretnéd megjátszani, hogy megkefélhesd a fiatal lánykákat - haragosan a csomagokhoz lépett, szétrúgott hármat, s a sárba taposta. - Láttad?

- Láttam.

- Így rúgjuk szét a kapitalisták tökét, de a tiédet is, ha sokat lázítol! Nincs a számodra küldemény.

Az öreg lehajtott fejjel szégyenkezve elkullogott.

Néhány telepesnek levelet osztottak.

- Na, szép lánykák, előre sorakozzatok! Aki csomagot kap, estére már kedveskedhet a legénynek. Te meg mit keresel itt, veterán? - fordult meglepetést színlelve, karba tett kézzel Kovács Péterhez.

- Amit a többiek.

- Kitől várod az üzenetet? A párttól? Az elvtársaidtól, akik idejuttattak?

- Akinek eszébe jutok.

- Szóljál, ha így van, egy veterán ne ácsorogjon a hidegben, még felfázol a végén! Micsoda veszteség lenne az a mozgalomnak? Engedjétek előre, ott a helye!

- Nem fogadhatom el a kivételezést, csak azt, amit a többiek is megkaphatnak.

- Mennyire igaz, én meg ezzel a zsidóval trécselek, ahelyett, hogy a csomagokat ellenőrizném, küldtek-e benne robbanószert? Az ellenségtől minden kitelik, de mi éberen őrködünk a béke frontján - azzal felemelt a csomagokból pár szál kolbászt, szalonnát, és farkaskutyáknak dobta. A táborlakók szájában összefutott a nyál, topogtak, fáztak, éheztek, morogtak, húst már hónapok óta nem láttak, sovány leveseken, és leginkább marharépa-főzeléken tengették az életüket. - Jól csinálom veterán?

- Erre nincsen mentség.

- Na látod, mennyire egyetértünk! Nincs mentség az ellenség számára, még azt hiszi, hogy megmérgezheti a tábort. Ahhoz korábban keljen fel! A kutyákon próbáljuk ki először, ne ti dobjátok fel a talpatokat tőle.

- Jó firma vagy, sorstársam, de nem fújok veled egy követ. Tudom én, hogy pártunk próbára teszi a hűségemet, megingok-e a megpróbáltatásoktól, de nem ingok meg. Éltem a reakció börtöneiben nyomorultabbul is, de kibírtam. Ez ahhoz képest majális - törölte meg bajuszát Kovács. - Vagy az volt a majális. Már nem is tudom.

- Mindkettőnket az öntudatunk vezérel. Mi lennénk nélküle? Nulla a palatáblán. Így meg az egész tábor bokázik. Te, parancsoltál már?

- Olyat nem bíztak még rám.

- Megpróbálhatnád, ha az elvi tartásod nem hiányzik. Értve?

- Az biztos.

- Minek szeretnél parancsolni?

- Ahogy a párt akarja.

- Na, veterán, neked igazán helyén a szíved.

- Helyén az - bólintott és ismét megpödörte lecsüngő bajuszát. - Mindig is a helyén volt, nem félt a rumlitól.

- A párt bizalmi állásba helyez, ahol csak a legöntudatosabbak felelnek meg. Igen kényes a megbízatás, de fölülről - a feje fölé bökött - éppen rád gondoltak.

- A párt akarata szent és sérthetetlen, azt meg nem tagadhatom. Én még tudom, mi a pártfegyelem.

- Ezért esett rád a választás, pontosan ezért.

- Mi leszek? Titkár?

- Nana, bizalmasabb a munkakör.

- Kevés az iskolám, de a hitem az rendíthetetlen, sziklaszilárd.

- Éppen az kell, a bátor kiállás, amiben példát is mutatnál.

- Parancsnok?

- Az. Fején találtad a szöget, kutyaparancsnok leszel. Naponta sétáltatod a farkaskutyákat, jelentést készítel róluk, amit magasabb helyekre továbbítunk - hagyta faképnél a rászedett öreget. - A legmagasabb helyre.

- A betűvetéssel gyéren állok - morogta az.

Fillérné ott lapult a hosszú sorban. Arca lángolt a megalázó jelenetektől, azt hitte, mindez azért történik, mert ő a játékautót elküldte a fiának. Szipogott egy sort, és nem tudta, hogy mit csináljon. Legszívesebben az őrmesterre rontott volna, hogy meri ezt művelni velük, akik a csomagokat küldik, a szájuktól vonják el a falatokat, itt meg a kutyákat hizlalják a finomságokkal, a színe-javától meg a rendőrök eresztenek pocakot, micsoda galádság ez, ordenáré aljasság.

Mégsem mert tenni semmit. Félt és féltette az urát. Úgy gondolta, ezután meghúzódik, mint fűszál a mezőben, hogy észre ne vegyék, akkor biztos nem csinál semmi bajt. Így is kókadozik eleget, csoda, hogy Bandi nem fordult idegen szoknyák után, pedig örömmel felhajtanák neki. Csak egyszer rendbe szedhetné már magát, töredezett hajába dauert rakatna, száraz bőrét krémmel bekenhetné, a Fekete macska kölnit is elfogadná, jószagú fehérneműhöz juthatna, tisztességes cipőhöz, akkor talán még kedve lenne az incifinci kenceficére, mint ahogy a férje elnevezte a fésülködő asztalnál töltött időt.

Hogyan is szólhatna ezeknek? Még büntetésből elzavarhatnák a munkából, pedig jó hely a szakácskodás, Bandit is megfizetik, a faluban sem keresnének többet. Sóhajtott hát a sárba tiport élelem láttán, és szó nélkül visszagyalogolt a többiekkel az ólba.

Mióta rendszeres munkához jutottak a táborlakók, idős Sajtos tevékenysége fellendült, némi tartalékot gyűjtött össze, amelyről tisztességesen elszámolt a táborbizottságnak, de csurrant-cseppent annyi, hogy egy-egy tányér levest befizessenek az éhezőknek. A veszekedések csitultak az ólban, mindenki megtanulta, hogy alkalmazkodás nélkül fölöslegesen pazarlódik el az energiája. A közös használatú eszközök kézről-kézre jártak.

A kályhához közel pokróccal függönyözték el a mosakodó részt, kötelezően megszabták, ki, mikor tisztálkodjon. Ügyeltek a rendre, a fekhelyeket próbálták egyformára igazítani, már mindenkinek jutott vaságy, kiseperték a szalmatöredékeket.

A környékben fogytak a tanyák. A lakókat korábban elűzték, mert a gazdagság hatalmas területén nem tartózkodhattak, az nem felelt meg a fenti elképzeléseknek. Fű verte fel a portákat, az elhanyagoltság látható jelei, a kitöredezett ablakok, ajtók nélküli tanyák, s a minduntalan elő-elővánszorgó, elvadult kutyák, macskák látványa, erőtlen csámborgása lehangolta a vidéket. Néha vontató verte fel a csendet, s a gazdátlanná vált állatok előbújtak rejtekhelyeikből, várakozóan figyeltek az ismeretlen zajokra, de sem egy füttyszó, sem egy ismerős kiáltás, sem a megszokott hangfoszlányok nem hangzottak el, a kutyák már nem is vakkantottak, sunyítva oldalogtak el a közelből, a macskák is megérezték a veszélyt, biztonságos odúkba menekültek. Halott tanyák előtt vonult el a traktor, s vontatta a pótkocsit.

Amikor már messzire eltávolodott, s a zajokat megszelídítette a határ, akkor újra apró neszek keltek életre az épületek körül, visszasompolyogtak a kutyák, elősündörögtek a macskák, és végeérhetetlen türelemmel várakoztak.

A vontatón Fillér, Biri, Váradi, Nemes, Fekete és Flórián utazott. Világos, meglehetősen hűvös éjszaka ígérkezett, de egyikőjük sem gondolt vele, alig várták, hogy a pótkocsiról leugrálhassanak! Körüljárták az elhanyagolt tanyát, csákányokat szedtek elő, kezdték a bontást. A tetőn Fillér megkapaszkodott, egyenként adogatta a cserepeket Váradinak, aki a padláson csomóba rakta, Nemes és Fekete deszkát dűtött a tanya falához, azon eregette a cserepeket, Biri és Flórián elkapkodták, csomóba rakták az udvaron. Keményen dolgoztak. A vigyázó rendőr a gazdagság traktorosával a pótkocsin kártyázgatott. Az izzasztó munkát jól megfizették. Vasárnaponként, éjszakánként bontottak azok, akik napközben munkahelyeken dolgoztak és a házépítéshez ezeket az anyagokat felhasználhatták. Az ésszerűség, meg némi reménység hajtotta őket, hiszen már a típusterveket is elfogadták, Fillérék és Váradiék két szoba összkomfortos ikerházat készítettek. Ki-ki ereje és a család létszámának megfelelően választott. A legnagyobb segítséget és tőkét a munkaerő jelentette, ezt jól tudták valamennyien.

Hetek óta együtt jártak bontásokhoz, felmérhették, amíg a házuk megépül, mennyi, de mennyi tennivaló vár rájuk, s egyedül képtelenek megfelelő épületet emelni. Egy akarat uralkodott közöttük, dolgoztak lelkiismeretesen, hiszen aki lazított, önmagát is becsapta. Bár Fillért leváltották a posztjáról, hallgattak rá az emberek.

- Akarsz újból táborparancsnok lenni? - kérdezte jó hangosan Nemes, ahogy a cserepeket cipelte. - Igen, vagy, nem?

- A tököm is tele van vele - vetette oda félvállról Fillér.

- Biztosan újraválasztunk, ha összefogunk.

- Biztos a halál. Milyen ravaszságon töröd a fejed, testvér? - kiabálta Fekete, hogy a lentiek is megértsék.

- Sztahanovista mozgalmat alakítunk.

- Aki kitalálta, azt se anya szülte - morogta Váradi. - Kivel versenyeznél?

- Másik táborral. Az a fontos, hogy a versenyfelajánlást megtegyük, azt elkönyveljék, utána elfelejti mindenki, hiszen nem komoly és senki se akarja igazán, de a mi házaink épülnek fel hamarabb.

- Más zseniális ötleted nincs, hátha kivernék érte a fogaidat.

- Miért? Nem viccből javaslom, itt rohad néhány tízezer ember és nincs ami mozgassa! Micsoda mulasztás ez? Élharcosok, élmunkások, kutyasétáltatók, tisztviselők, tisztek, tanácsnokok, ügyvédek, színészek és kereskedők, grófok és írók, zsíros parasztok és feljelentők, tanácselnökök és párttitkárok, igazán színes gyülekezet kéremalássan!

- Sajtófélóra - kiáltotta Váradi.

Cigarettára gyújtottak, a fagerendákra telepedtek. Körülöttük mély hallgatásba burkolódzott a hajnal, romantikusnak tűnt, de fáradtak, hajszoltak voltak és reggel kezdődött munkahelyükön az újabb műszak. Fillér a friss levegőbe szagolt, elképzelte, hogy a fakult és lekonyult mezőn a vakondtúrások kifehéredtek, néhol megmoccant a száraz avar, már készülődik a fű, hogy zöldbe borítsa a pusztát.

- Érzem a tavaszt, emberek - mondta elégedetten -, nagyobb baj talán nem jöhet ránk.

Hallgattak. Elképzelték a közeledő reggelt, amikor az egész mező olyan, mintha őszülne, csak ha beletapos az ember, akkor érzi, éjszakai harmat lepte meg, nedves a mező, nedvesek a faágak, néhány varjú repül vissza a fákra, még semmi zaj nem szűrődik a falu felől, ébred a természet, csak a büszke, fekete varjúsereg egynémely tagja gubbaszt a magasban, vigyáz a belátható világra, a megszokott és ismert bokrokra, tanyákra. Minden pontosan a helyén, tudja a dolgát, csak az ember téblábol, idétlenül ásítozik, és legszívesebben a hasára fordulna. A reggelnél nincs szebb, éppen olyan, mint az élet kezdete.

Egy kutya vonyítani kezdett.

- Sonka esett a lábára - mondta Fillér.

Elpirult. Tudta, hogy olykor gyerekesek a megnyilvánulásai, talán könnyelműség is a pontos, kiszámított és megfontolt emberek közé sorolni, hiszen az ösztönei a kelleténél jobban befolyásolhatják a döntéseit. Ám hogyan szabaduljon meg tőlük?

- Szar a világ, tök a tromf - mondta Váradi, hatalmasat ásítva -, ki tartja számon a madárcsicsergést?

Bandi a legutóbb kapott csomagra gondolt, amiben kenyeret találtak és semmi mást. Szolnokon adta fel a bátyja, megismerte a keze írását, a faluból nem tanácsos ide levelezni. Major István kis üveg demizsont küldött színültig töltve petróleummal. Azóta semmi.

"Nekik se sokkal könnyebb - gondolta -, de legalább azt hihetik, hogy szabadok. Ünnepnapokon talán vehetnek egy üveg sört is, s több bennük a remény."

Eszébe jutott, hogy szerette meg Terikét. A mester küldte fel a gangos házba, s ahogy benyitott az ajtón, a lány ott állt az asztalnál, fehér köpenyben, szőke hajával, kék szemével, szétnyílt a szája kedves mosolyától, fogai elővillantak, ő abban a pillanatban tudta, hogy ezt az arcot már soha sem felejti, vele marad, amíg csak emlékezik. Az ő arca is tűzpirosra gyúlt és legszívesebben kézen fogta volna a lányt, hogy társa legyen egy életen át. Nem sejtette, hogy az a nevetés, az a mosoly elkíséri majd a sírig.

"Milyen jó lenne együtt élni a családdal, talán akkor Rézit is látnám mosolyogni - gondolta. - A fiam jó kezekben van, anyósom apósom az utolsó falatját is neki adja. Dédelgeti. Mit csinálhat most, lassan ébredezik? A télen megerősödhetett. Az itteniek göthösek, kifáznak - megborzongott a hajnalban -, kézzel martuk szét a fagyos földet és abba kapartuk el a kicsijét, mint a szégyenünket. Micsoda emberek vagyunk? Kiben a hiba: az igében, vagy bennünk? Ilyen határtalan és mérhetetlen gonoszságot csak a halál győzhet le. Felfalnánk egymást ezen a pusztán, mint a vadállatok? Pedig hány nép, hány ország létezik, és ahány ember, annyi probléma, hogy rendeződhet ez közös boldogulássá?"

- A hősi munkából sosem elég - mondta Biri -, de kinek gürcölök én?

- Senkid sincs?

- Nincs, csak az anyám.

- Tud rólad?

- Aligha, még nem írt.

- A családot ölték meg először, pedig az, aztán meg a büszkeség és az önérzetesség a magyarság alapja, kérem alássan!

- Illúziókból mindig bőven termett itt. Tudomásul kell vennünk a megváltozott feltételeket.

- Fejlődőképes vagy, Attilám.

- Az unokámat nevelni akarom.

- Nem dicsér meg majd érte. Annál nagyobb itt az ünnep, minél többet veszítünk.

- Ne ezen rágódjunk, hanem értelmesen cselekedjünk.

- Ezt a főkolomposok is tudhatnák - mordult Váradi.

- Naná, mégis gyűlölnek minket - mondta Flórián. - Vagy ezt szeretetnek nevezitek?

- Az osztályt gyűlölik, de összekeverik a személyekkel.

- Kommunista vagy még, Fillér sorstárs, mert ez olyan meredek szöveg.

- Az.

- Nem félsz?

- Félek.

- Én nem félek - hazudott Flórián -, hiszen megteszünk mindent, amit akarnak, akkor miért majrézzunk? A boltot is fellendítettük.

- Itt a délibábos hülyeségekre épül minden - dörzsölte meg az orrát Biri -, és ezt szociális távlatoknak nevezik.

- Az csak a piros bibliában érvényes. Közben olyan az étvágyuk, hogy szőröstől-bőröstől lenyelnek minket. A nagy vörös köd az agyukra szállt.

- Talán a háborút is mi indítottuk el? Mi csatlakoztunk a fekete piktorhoz?

- A hibák nem nálunk kezdődtek - szólt Nemes. - Trianon a ti bűnötök, miattatok szabdalták szét, csonkították meg a magyart. Azóta vége itt mindennek, csak a süket szövegelés megy.

- Rajtunk csak a csoda segíthet - legyintett kishitűen Biri -, vagy az se!

- Az én csudám még szuperál - csapott térdére Váradi -, a jó kis örömcsinálóm. Ideje hazavinnünk.

A pótkocsin hallgattak egy sort. A vályog és cseréphalom tetején ültek, dideregtek a tavaszi hajnalban, s arra gondoltak, néhány órát még talán alhatnak is. Flórián akkorát ásított, hogy előreugró kapafogai a levegőt csikarták. Fillér a nyárra megépülő házat képzelte el, fürdőszobával.

- Mikor lököd le a piros kendőt a szemedről? - hajolt hozzá közelebb Fekete. - Rendes ember is lehetnél.

- A kendőtől függ?

- Attól is.

- Hiszek az új eszmében, abban is, hogy a helyzetünkben lázadni kell, az embertelenség ellen áldozatot hozni.

- És akkor mi változik? Csak a ködösítés. És ilyen toprongyoktól áldozatot kérni, nagyfokú naivitás. Miféle eszme nevében, ami ugye sohasem volt, csak egy-két játékos elme.

- Bízzuk az időre! - csapott a levegőbe Fillér.

Rakodtak a vontatóról.

Flóriánnak a lábára esett a vályog.

- Juj, a Sztalinjóskás édesanyádat! - kiáltotta fájdalmában és féllábon ugrált.

- Ne nyüszíts, te patkányfogú! - kapta fel fejét a rendőr -, különben szádba tömöm a néger szalámit.

- Kell ennél értelmesebb népnevelés?

- Viselkedj Flóri, mert eltűnsz a tajgán, eheted a békát és a csalánt, mégse laksz jól tőle.

- Ezt tanultad a Keleti Akadémián?

- A módszereket tanulmányoztam.

- Az is munka - kuncogott Váradi -, nemcsak az örömdudát betolni.

- Piszkosul értjük mi a világot, sorstársak - lökte le kezéből a vályogot Fillér -, csupán az a kérdés, a világ hajlandó-e érteni bennünket?

- Az éppen olyan, arra vár!

- Én meg arra, hogy kinyújtózkodjak - ásított Flórián, bicegve a már üres pótkocsihoz indult. A többiek követték.

- Ezentúl te is húzod a lábad, mint az apám? - szólt utána Bandi.

Nemes és Fekete ettől a mondattól egymásra meredt.


Major István a vonat ablakához tapadt. A vicinális hazafelé araszolgatott, meg-megdöccentek a kerekei. A kovácsmester fáradt, éhes és álmos volt, mégsem tudott szenderegni. Éberen nézte a határt. Végigsimított a borostás arcán, olajtól és vasreszeléktől barna tenyerét a szája elé kapta, eltakarta az ásítást.

A tavaszi mezők illatát érezte. Bakterházakat, dűlőutakat hagytak el, s a vidék egyre ismerősebb lett, de lehangolóbb is. Itt-ott még a tavalyi gaz, kukoricaszárak, földben maradt cukorrépák, szántatlan parcellák tanúskodtak a virágzó mezőgazdaságról. Amikor a Nagy útnál kattogtak a vonatkerekek, mintha megszorította volna valami a gyári munkás szívét, az ő földjei erre terülnek el, az a néhány hold, amit szívós munkával, még szívósabb takarékoskodással vásárolt, ami mindig támaszul szolgált a családnak. Ha a kovácsműhelyben pangott a munka, a termés biztonságot adott. Megadta a földnek, amit megkövetelt, sok szekér trágyát kihordott ősszel és kora tavasszal, gondosan szántott-vetett, nem szégyellte a verejtékét, úgy élt, hogy becsüljék a faluban, jó természettel áldotta meg a sors, nem ivott, nem kurvázott, nem kártyázott, csendesen töltötte a napjait, a munkájában kielégülést találva. Rangra és hírnévre tett szert. A földosztáskor kínáltak neki kevéske földet, elfogadta, bár tudta jól, amennyi öröm, annyi bosszúság is: azon a határrészen két kalapból osztották a földet, egyikben a rossz, fehér földet, a másikban a jó, fekete földet. Majornak a fehérből jutott. Mennyit torzsalkodtak az emberek, felhúzgálták egymás levert mezsgyekaróit, káromkodtak, lökdösődtek, azt hitték, azzal a pár holdacskával megfogták az isten lábát, tényleg a mennyországba jutottak.

"Érdemes volt? Senki földje a határ - gondolta keserű szájjal. - A tábláimat összeszántották a többiével, s még örülhetek is, hogy nem fogadtak maguk közé, különben már meggyűlt volna a bajom a vezetéssel. Trehányság ez, nem munka. A gyárban is megkaptam a fekete levest, ne a magam feje után menjek, hanem ahogy parancsolják."

Hátradűlt a fapadoson. Látta, hogy Fillér Gábor is igen erősen bámul kifelé az ablakon. Nehéz kezével a munkásnadrágja zsebébe nyúlt, elégedetten tapogatta meg az unokáinak szánt ólomkatonákat. Mérgesen korgott a gyomra.

- Kormó ebben az irányba esik - mutatta a veje.

- Tudom.

- Mit csinálhatnak Bandiék?

- Azt viszont neked kell tudnod.

- Igaz - bólintott.

- Azokat a dolgokat nem vállalhatja át tőled senki, beléd martak, mint a sósav, hiába cselekedtél parancsra. Elfelejteni lehetetlen, és az emlékek büntetnek is.

- Tudom, nem verem a mellem örömömben.

- Amikor az öcséd elment a táborba, mi hazaszekereztünk a faluba, anyósodnak azt mondtam: kösse össze a batyut, amit magunkkal viszünk, ha értünk jönnek! Így cselekedett. Vártuk, mikor kerülünk sorra, és a batyuhoz nem nyúltunk. Hónapokig minden este vártuk a zörgetést, azzal feküdtünk le, azzal ébredtünk fel, hogy talán most törnek ránk. Az értékeink, amelyekre oly büszkén tekintettem, úgy eltünedeztek, úgy elolvadoztak, mint vaj a napon. Az egész házban már csak az a batyu maradt meg, de még mindig nem hurcoltak el bennünket, s nem akartuk elhinni. Se Bandikáról, se Réziről, se az öcsédről, se rólad nem tudtunk. Vártunk a kitelepítésre, mint a megváltásra. Miért nem vittetek el?

- Nem kaptunk rá parancsot.

- A többiekre igen?

- Azokra igen.

- Az öcsédet se védhetted meg?

- Nem.

- És ha Zsikét viszik, a feleségedet?

- Miért vinnék? Őt nem vihetik.

- Tévedésből olyan parancsot adnak?

- Akkor rajta sem segíthetek.

- Bandi megtehette?

- Annyi tőlem is kitelne.

- Ki? Biztosan?

- Remélem.

- Észnél légy már, mindenféle parancs az embereken múlik.

- Már belátom, a kutyafáját. Maga is megsértődött?

- Nem vagyok sértődött, mire mennék vele? Csak bosszant, hogy ti mondjátok meg, hogyan éljek, mit csináljak? Nehogy már! Milyen alapon veszitek a bátorságot? Azt hiszitek, hogy védett emberek vagytok és soha, senki nem szól vissza? Olyan pokoljárás ez, amely mindenkit bemocskol, és egyszer visszájára fordul. Visszaüt.

Ismét a tájba feledkeztek. Nyomorúságos rizsföldek maradtak el mögöttük, az egyéni gazdálkodóké, akiknek itt hetedhét-határban mérték a csereföldet, a faluhoz közel eső parcelláik helyett. Az első évben nagy termést adott a határ, megrészegítette a parasztokat, mámorosan reménykedtek, hogy az új, szent növény hamarosan gazdaggá teszi őket, ám a következő termést elvitte a bruzóne, hasznot alig láttak, attól felkopott az álluk. Az adó, a beszolgáltatás meg az eget verte. Szökdöstek a földtől, a bányákba, a gyárakba, a parcellák meg parlagon hevertek, Csordás Mihály ügyefogyott szövetkezete nem birkózott meg a tömérdek munkával. A rizsföldek a dolgos kezekre hiába vártak, mert az otthoni gazdák éppen a Főtéren lapítottak, hogy alkalmas pillanatban a kenyérbolt elé rohanjanak, jusson néhány deka betevő falat a ragacsos, keletlen kenyérből.

Gábor végighordozta tekintetét a tájon, s valami fontosat akart az apósának mondani. Érezte, hogy megnyirkosodik a tenyere, a nadrágja szárába törölte, s megköszörülte a torkát.

- Mégis szeretek itt mindent.

- Szeretjük és mégis pusztulni hagyjuk.

- Mi a szent-szart csinálhatnék? Rajtam a kereszt.

- Rajtad is.

- Nem félek a munkától, nem félek semmitől sem, zsíros kenyéren is teszem a dolgomat. Vagy földön csússzak Kun előtt? Pitizzek, mint a kutya? Ér az annyit? Pedig lenne hozzá egy-két szavam, a kutyafáját!

- Inkább bújj előle! Ne csak kemény legény legyél, az nem művészet, hamar múló divat. Igaz és tisztességes ember, az a hozzád való próba.

- Koldusbottal a kezemben?

- Ahogy a többiek.

- Maga is sokra vitte a nagy tisztességgel! Szó, ami szó, nincs sok irigye.

- Kibírtam.

- A gyárban méltányolták?

- Azt is kibírom.

- A büntetés?

- Letelt.

- Sokat levontak?

- Sokat, mert minden fillér igazságtalan és vérig aláz.

- Anyósom, mit szól hozzá? Imádkozik?

- Semmit.

- Az áldóját, hiszen nem olyan fából faragták.

- Nem kötöttem az orrára, itt hordom a papírt - húzta elő belső zsebéből Major a bírósági ítéletet. - Olvasd csak, szórakoztató iromány.

"A k-i járásbíróság.
A Népköztársaság Nevében!

A K-i járásbíróság büntetőtanácsa a Kunhegyesen 1952. augusztus 22-én tartott nyilvános tárgyalás alapján meghozta a következő

ítéletet:

A szabadlábon levő Major István terhelt, aki 1900. november 14-én született Kunhegyesen, ott is lakik, magyar állampolgár, kovácsmester a budapesti Vörös Csillag Traktorgyárban havi 1200 forint keresettel, vagyonos, nős, apja Major János gazdálkodó, anyja Sz. Anna, büntetve nem volt, bűnös a tervgazdálkodás érdekét veszélyeztető, munkafegyelem megsértésével elkövetett bűntettben.

A járásbíróság ezért:

Major István terheltet 5 (öt) hónapi javító-nevelő munkára ítéli, s kötelezi, hogy ez idő alatt, mint kovácsmester a budapesti Vörös Csillag Traktorgyárban a számára kijelölt munkát végezze.

Elrendeli a járásbíróság, hogy terhelt a javító-nevelő munka tartalma alatt munkájáért 15 (tizenöt) százalékkal csökkentett munkabérben részesüljön, mely csökkentés nem érinti a terhelt részére járó egyéb juttatásokat.

Indoklás:

Major István terhelt, aki 1952. január 2. óta áll a traktorgyár alkalmazásában, mint kovácsmester, ezt a munkaviszonyát 1952. július 8-án önkényesen megszakította.

Szocializmust építő országunkban tervgazdálkodás folyik, s ebben a tervgazdálkodásba szervesen kapcsolódik bele a terhelt munkáltató vállalat is. Az ötéves terv sikeres megvalósítása, a szocializmus alapjainak a lerakása, döntő módon függ attól: hogyan valósítjuk meg a jelen tervévre előírt feladatokat, s így függ attól is, hogy terhelt munkáltató vállalata hogyan valósítja meg a részlettervében előírt feladatokat.

Országunk, népgazdaságunk vezetői a Párt útmutatása nyomán ismételten felhívták a dolgozók figyelmét: tervünk megvalósításának nem lebecsülendő akadályát jelenti a munkafegyelem lazasága, s ugyanakkor a munkafegyelem megszilárdítása hatalmas rejtett tartalékként jelentkezhet.

A népgazdaságunk egészére érvényes ezen igazság, érvényes a terhelt munkáltató vállalatára is. Szervezett, tervszerű munkaerő-gazdálkodás van, s így az önkényes munkahelyelhagyások veszélyeztetik a határidős munkákon dolgozó... vállalatok tervének, részlettervének a megvalósítását, s még egyes elszórt jelentkezésük esetén is számokkal lemérhető kiesést, akadályt jelentenek a termelésben.

A dolgozók hatalmas többsége ezt ma már felismerte, s ennek folytán követeli is a munkafegyelmet így megsértő dolgozótársak megbüntetését, akik fegyelmezetlenségükkel a béketáborhoz tartozó országunk erőit gyengítve akaratlanul is a háborús uszítók terveit segítik, s közvetlenül is sértik dolgozótársaik, önmaguk legelemibb érdekeit, csökkentve a termelést.

Ilyen megindoklás alapján terhelt fenti magatartása az 1950. évi 4. sz. törvényerejű rendelet 4. paragrafusának (1) bekezdésében meghatározott büntettet (arra is figyelemmel, hogy Alkotmányunk értelmében minden állampolgárnak becsületbeli kötelessége a munka) megvalósítja, így a járásbíróság a bűnösségét megállapította és őt megbüntette.

Terhelt bűnösségére ki nem terjedő beismerésben volt, érdemleges védekezést elő nem adott.

A tárgyalás összes körülményeiből nyilvánvaló, hogy terhelt nem ellensége államunknak, társadalmunknak, hanem csupán osztályának legelmaradottabb rétegéhez tartozva, öntudatlansága folytán követte el a bűncselekményt. Világos magyarázatát adja ennek társadalmi helyzete: terhelt kétlaki életmódot folytat, a kulákságból jött a munkásosztályba. A volt félfeudális-kapitalista társadalom viszonyai marták bele azt a bizalmatlanságot az államgépezet iránt, aminek benne meglévő maradványai késztették őt a jelen esetben is arra, hogy "fejadagjának a biztosítása" végett elkövette a terhére megállapított bűncselekményt.

Kétségtelen azonban az is, hogy azok a körülmények ma már nem jelenthetnek büntetlenséget a terhelt részére, hiszen módjában volt fél év alatt arra, hogy öntudatában kellően erősödjék és teljes értékű tagja legyen osztályának, mint milliónyi más társa.

Éppen ezért a járásbíróság büntethetőséget kizáró ok híján őt megbüntette. Mégis az eset összes körülményeiből arra következtetve, hogy eddig büntetlen családos terhelttel szemben a büntetés célja a jelen esetben szabadságelvonás nélkül is elérhető, a járásbíróság a Btá. 48. paragrafusát találta vele szemben alkalmazandónak, s ehhez képest javító-nevelő munkára ítélte, annak mértékét, ismérvét a terhelt személyével kapcsolatban már felhozottakra (büntetlenség, családos) mint enyhítő körülményekre figyelemmel állapítva meg.

A járásbíróság a büntetés mértékének a megállapításánál súlyosbító körülményt nem észlelt.

Az ítélet egyéb rendelkezései a Btá. 48. paragrafusának (2), (3) és (4) bekezdésén, valamint a Bp. 244. paragrafusán alapulnak.

K. 1952. augusztus hó 22-én.

Dr. Molnár Rudolf

Csordás Mihály

Kopasz Bertalan

a jb. elnöke

ülnök h.

ülnök h.


- Ezt megmagyarázták - nyújtotta vissza apósának az ítéletet. - Jól körülnyálazták a fejét.

- Megokosodtam tőle.

- Pedig az idén én is aratni-csépelni akarok, a kutyafáját.

- A bandába jöhetsz, mert emberre szükség van.

- Jó, magukkal tartok.

- Futóbolondok tülekedése ez, fiam, nem az én világom. Mindenről lemondok, ám az unokámnak ennie kell, nem mondhatom neki, hogy nincsen kenyér, ne egyél! Hiába tiszta a kezem, mégis kifosztottak, hogy ingem-gatyám se maradt, de ezzel a gyereket nem tartom jól - fonta keresztbe karját a mester. - Nyáron tudtam eldugni búzát. Busás árat fizettem érte, ezután is behajtja rajtam az élet - nézett nyílt tekintettel a vejére -, de ez a rendje. Fizessünk mindent az értékeiért!

- Értékes vagyok, vagy csak buta, néha már nem tudom, hogy mi az ábra? - pattant fel ültéből, majd visszahuppant.

- Család nyugszik a válladon.

- Igaz, de hogyan? Sajnálom is őket.

- Ettől kergülök meg én is. Amikor anyósod elment Bandikáért, s várta a drótkerítésnél, nem ismerte meg első látásra se a lányát, se az unokáját, se a vejét. Annyira tönkrementek, annyira mások lettek! - legalábbis ezt motyogja, s mintha Rézi beszélt volna hozzá, de a rendőrök nem engedték, ám az is megeshet, hogy csak megháborodott és kitalálta, összezagyválta az egészet. Nem tudok eligazodni rajta.

- Mit mondott Rézi?

"- Nem ismersz meg, anya?

- Nem.

- Nézzél csak meg jól, a lányod vagyok!

- Hiába nézlek, nem ismerlek.

- Úgy tönkre mentem, hogy meg se ismersz? És Bandikát se ismered?

- Az anyajegyéről ismerem, csak olyan csontsovány és agyontört.

- És a vejedet, az erős kovácsot?

- Tán még hasonlít is."

- Más az ábra - köszörülte meg a torkát a volt rendőr -, ők ott ennyit nem beszélhettek.

- Vigasztalom, hogy a könnyektől nem látta jól, a szeme sokat romlott az utóbbi időben, csináltasson okulárét, nem árt az a szépségének! De nem tudja magát túltenni rajta, sóhajtozik és állandóan ismételgeti: - A szívem szakad meg, istenem, ha rájuk gondolok, megszakad a szívem.

- Terikét látta?

- Látta.

- Akkor már meggyógyult. Nagy kő esett le a szívemről, mert amikor maródiskodott, nem segíthettem rajta, útilaput kötöttek a talpam alá.

- Mi baja volt?

- Azt nem kötötték az orromra - állt fel a volt törzsőrmester, s a csomagtartóból levette a zöld katonaládáját. A lábához tette. - Nem volt divatban.

- Veled sem?

- Velem meg pláne.

- Viszály, meg gyűlölködés, ez a vetésetek. Ebből milyen aratást vártok? Ki gondolta végig?

- Nem az én dolgom többé! Kenyerem legyen, nőjön a fiam, hogy többre vigye nálamnál. A fejeseket meg üsse meg a guta!

- Jobb is a kovácsolás, mint a mundér, mert amikor összegyűlik az energiád, egész nap püfölheted a vasat. Az átképzős tanfolyamot neked találták ki.

- Jó, hogy maga mellé vett, többet keresek.

- Ócska műhely. Láttad a feliratokat? Légy figyelmes! Baleseteddel a népgazdaságot károsítod! Mintha az ember szándékosan keresné a bajt. Egy nagyüzem működjön gombnyomásra, de attól félek, azt én már nem érem meg főleg, hogy hasznot is adjon.

A vonat lassított. Az állomás fái alatt néhányan várakoztak a befutó szerelvényre. Rendőrök posztoltak a kijáratnál, de nem igazoltattak senkit. Fillér nem ismerte őket. Ahogy elhaladt előttük, szúrósan rájuk meredt, miközben a torkában gombóc csomósodott az idegességtől, de azok elnéztek fölötte. Apósával együtt szaporázták a lépteket. A gépállomásnál a körmöskerekű Hoffher-traktorok dübögtek, a nyitott kapun át az országútra kanyarodott az egyik, kipufogó csövéből fekete kormot lövöldözött az ég felé. Megtermett traktoroslány rázkódott a kormánykeréknél, olajtól fénylő overálljában. Kis idő multán egy Csepel 100-as motorkerékpár vágtatott utána.

A Főtéren Major kezet nyújtott a vejének.

- Holnap éjszaka visszaindulunk.

A tér változatlanul kopárnak tűnt, Gábor annak örült, hogy aránylag kevesen csellengtek az üzletek előtt.

"Régen nyeregben, most meg mezítláb - gondolta kesernyésen. - Csak Zsóka ne álljon sorba kenyérért, mert ha itt találkozunk, lesül a bőr a képemről. Legszívesebben úgy osonnék hazáig, hogy senki észre ne vegyen, mintha bűnös lennék. Pedig ügyefogyott alak vagyok, akit a kerekek közé löktek, azt hittem, hogy végleges minden, amit megtanítottak velünk, az úgy is marad hóttunk napjáig. És hányonknak fordult rosszra a szénája?"

Megszorította zsebében az ajándékokat.

A térre lovas szekér fordult, a szövetkezet gyalogmunkásait szállította, akik erőtlen nótázásba csaptak.

"Ezek dallikóznak? - gondolta. - Micsoda nép ez, akkor is nevet, amikor sírni kéne? Érjenek csak ki a határba, lekonyul a kedvük. Vagy munka helyett énekelnek?"

Benyitott. Felesége virágos pongyolájában a kályhánál tett-vett, paprikás krumpli illata töltötte meg a konyhát. Megölelte, simogatta a kontyba rakott, őszülő haját, keze lecsúszott a derekáig, majd tovább, a szagos szappan illata orrába csapott, a heverőre pillantott, de Erzsike kibujt az öleléséből.

- Egyél és szedd rendbe magad!

- Gáborka?

- Elment az iskolába.

- Olyan érzésem volt, hogy a Főtéren találkozunk. Te mikor állsz sorba kenyérért? - rogyott a heverőre Fillér és az éjszakai vonatozás után elnyomott egy ásítást. Hirtelen megcsapta a féltékenység, lehet, hogy ilyen ragyogó asszonnyal kivételeznek? Helyébe hozzák esténként a kenyeret, megvigasztalják, amíg az ura távol jár? Akad itt néhány ráérős, nőtlen ember, a csődörösnek is mi a dolga? Vigyáz arra az egyszem lóra, meghágatja a gazdák kancáit és naponta végiglovagol a falun, sárga tiszti lovaglónadrág, fényes csizma, esténként meg beengedi a kódorgó asszonyokat a községi istállóba. Idegességében megnedvesedett a tenyere.

- Jobb híján ott töltöm az éjszakáimat - tette elé a zománcos lábast, tányért, kanalat, s a ragacsos, bolti kenyeret -, hogy az élvezetem teljes legyen, már este odasomfordálok.

- Hiszen hajnalban nyit az üzlet.

- Haza kell érjek, hogy Gáborkát az iskolába elengedjem - kapott idegesen hajához az asszony, arca is megrándult. - Élvezetes szórakozás.

- Jól vagytok?

- Úgy vagyunk, ahogy hagytál.

Fillér átkapta felesége derekát és a térdére ültette. Borostás arcát végigdörzsölte a pongyolán, és nagy szemével hűségesen, várakozóan nézte.

- Szép vagy még mindig, Zsike!

- Ne bolondoskodjál! Kihűl az étel.

- Hűljön! - s bár korgott a gyomra, zsebéből az asztalra tette az ólomkatonákat.

- Gáborkáé? - kapott értük őszinte örömmel az asszony.

- Néked is hoztam valamit - húzta elő a flórharisnyát.

- Hasznát veszem - csengett hidegebben a hangja. - Ezt is megálmodtam.

- Ez meg a kereset, egy fillér se hibádzik - szorította meg felesége derekát és lenyomta a heverőre, ám az üggyel-bajjal eltolta magától, a kályhához lépett, a lavórban vizet melegített.

- Egyél és mosakodjál! Azt megtalálod, nem szalad el.

Fillér kedvetlenül kanalazta a kihűlt krumplit.

- Mi a divat Pesten?

- Micsoda?

- Milyen ruhában járnak a nők?

- Honnan tudjam?

- Nylon harisnyát, vastag, gumitalpú cipőt, lódenkabátot csak láttál?

- Láttam.

- Itt is flangéroznak már benne.

- Felőlem.

- Apám hogy van?

- Hogy lenne? Jól.

Eltörölte a száját. Erzsike a konyha közepére tette a karosszéket, rá a lavór vizet, tiszta törülközőt hajtott a szék karfájára, a szekrényből kihozta a szagos szappant.

- Gyere, ne duzzogj, megmosom a hátadat!

- Előbb lekaparom az arcomat.

Amíg borotválkozott, a felesége elmosogatta az edényeket, aztán Gábor tetőtől-talpig lemosdott, a heverőre dőlt, s hóna alá húzta asszonyát. - Még mindig gyönyörű vagy!

Kis idővel később Zsóka felkelt, a kályhán melegedő lavór vízbe dugta ujját, s azt mondta:

- Nem akarok előtted mosakodni. Nézd meg addig az újságot!

- Vettél a kedvemért?

- Most az egyszer igazán megérte. Láttam a fényképét.

- Kiről beszélsz?

- A nagy példaképedről, akinek annyi, de annyi mindent köszönhetünk - nyomta meg a szót -, a szobában találsz zsebkendőt is a könnyeidnek.

- Meghalt?

- Őt is csak anya szülte, vagy néktek nem ezt tanították?

Fillér a szobába húzódott, elolvasta a gyászjelentést az utolsó betűig.

(SZABAD NÉP, 1953. március 7., szombat)

J. V. SZTÁLIN
Moszkva, 1953. március 6. (TASZSZ)

A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságától, a Szovjetunió Minisztertanácsától és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnökségétől.

A párt valamennyi tagjához, a Szovjetunió valamennyi dolgozójához.


Kedves Elvtársak és Barátaink!

A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága, a Szovjetunió Minisztertanácsa és Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnöksége nagy fájdalommal értesíti a pártot és a Szovjetunió minden dolgozóját, hogy március 5-én este 9.50 órakor, súlyos betegség után elhunyt Joszif Visszárionovics Sztálin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke és a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának titkára.

Utolsót dobbant Joszif Visszárionovics Sztálinnak, Lenin harcostársának, az ügye lángeszű folytatójának, a Kommunista Párt és a szovjet nép bölcs vezérének és tanítómesterének szíve. Sztálin neve végtelenül drága pártunknak, a szovjet népnek, az egész világ dolgozóinak. Leninnel együtt Sztálin elvtárs alkotta, nevelte és edzette meg a kommunisták hatalmas pártját; Leninnel együtt Sztálin elvtárs volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom lelkesítője és vezére, a világ első szocialista államának megalapítója. Sztálin elvtárs, Lenin hallhatatlan ügyét folytatva, a szocializmus világtörténelmi jelentőségű győzelmére vezette országunkban a szovjet népet. Sztálin elvtárs vezette országunkat a második világháború a fasizmus fölötti győzelemre, s ez alapvetően megváltoztatta az egész nemzetközi helyzetet. Sztálin elvtárs felfegyverezte a pártot és az egész népet a Szovjetunió kommunista építésének nagy és világos programjával.

Sztálin elvtárs egész életét a kommunizmus nagy ügye önfeláldozó szolgálatának szentelte, halála a legsúlyosabb veszteség a párt, a Szovjetország és az egész világ dolgozói számára.

Sztálin elvtárs elhunytának híre mély fájdalommal tölti el a munkások, a kolhozparasztok, az értelmiségiek és hazánk minden dolgozója szívét, hős hadseregünk és haditengerészetünk harcosainak szívét, a dolgozók millióinak szívét a világ minden országában.

E szomorú napokban országunk minden népe még szorosabban tömörül a nagy, testvéri családban, a Lenin és Sztálin alkotta és nevelte Kommunista Párt kipróbált vezetése alatt.

A szovjet nép osztatlan bizalmat táplál és forró szeretetet érez drága Kommunista Pártja iránt, mert tudja, hogy a párt egész munkásságának legelső törvénye a nép érdekeinek szolgálata.

A munkások, a kolhozparasztok, a szovjet értelmiségiek, országunk összes dolgozói tántoríthatatlanul követik a pártunk által kidolgozott politikát, amely megfelel a dolgozók létérdekeinek, s amely szocialista hazánk hatalmasságának további fokozására irányul. A Kommunista Párt e politikájának helyességét igazolták a harcok évtizedei, e politika elvezette a Szovjetország dolgozóit a szocializmus történelmi jelentőségű győzelmeihez. A Szovjetunió népei, amelyeket a politika lelkesít, a párt vezetésével bizton haladnak előre az országunkban folyó kommunista építés újabb sikerei felé. Országunk dolgozói tudják, hogy a lakosság valamennyi rétege - a munkások, kolhozparasztok, értelmiségiek - anyagi jólétének további fokozása, az egész társadalom állandóan növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek maximális kielégítése, mindig a Kommunista Párt és a szovjet kormány különleges gondoskodásának tárgyát képezte és képezi.

A szovjet nép tudja, hogy a szovjet állam védelmi képessége és hatalma fokozódik és erősödik, hogy a párt minden eszközzel erősíti a Szovjet Hadsereget, a Haditengerészetet és a felderítés szerveit, hogy állandóan fokozza készenlétünket bármely agresszor megsemmisítő visszaverésére.

A Kommunista Pártnak és a Szovjetunió kormányának külpolitikája mindig a béke megőrzésének és megszilárdításának, egy újabb háború előkészítése és kirobbantása elleni harcnak megingathatatlan politikája, a nemzetközi együttműködésnek és minden ország irányában a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésének politikája volt és marad.

A Szovjetunió népei, híven a proletárinternacionalizmus zászlajához, erősítik és fejlesztik testvéri barátságukat a nagy kínai néppel, valamennyi népi demokratikus ország dolgozóival, erősítik és fejlesztik a baráti kapcsolatokat a kapitalista és gyarmati országoknak a béke, a demokrácia és a szocializmus ügyéért harcoló dolgozóival.

Kedves Elvtársak és Barátaink!

A kommunizmus felépítéséért folyó harcban a szovjet nép nagy irányító, vezető ereje Kommunista Pártunk. A párt erejének és hatalmának legfőbb feltétele sorainak acélegysége és tömör összeforrottsága. A mi feladatunk, hogy úgy őrizzük a párt egységét, mint a szemünk világát, neveljük a kommunistákat a párt politikája és határozatai megvalósításának aktív politikai harcosaivá, erősítsük még jobban a párt kapcsolatait minden dolgozóval, a munkásokkal, a kolhozparasztokkal, az értelmiséggel, mivel a néphez fűződő e szétszakíthatatlan kapcsolatban rejlik pártunk ereje és legyőzhetetlensége.

A párt egyik legfontosabb feladatát látja abban, hogy a kommunistákat és minden dolgozót a magas fokú politikai éberség szellemében, a belső és külső ellenséggel vívott harcban tanúsítandó kérlelhetetlenség és szilárdság szellemében nevelje.

Amikor a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága, a Szovjetunió Minisztertanácsa és a Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnöksége e szomorú napokban a párthoz és a néphez fordul, kifejezi azt a szilárd bizonyosságát, hogy a párt és hazánk minden dolgozója még szorosabban tömörül a Központi Bizottság és a szovjet kormány köré, minden erejét és alkotó energiáját mozgósítja az országunkban folyó kommunista építés nagy munkájára.

Sztálin halhatatlan neve örökké fog élni a szovjet nép és az egész haladó emberiség szívében.

Éljen Marx-Engels-Lenin-Sztálin mindenek fölött diadalmaskodó, nagy tanítása!

Éljen hatalmas szocialista hazánk!

Éljen hős szovjet népünk!

Éljen a Szovjetunió nagy Kommunista Pártja!

A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága
A Szovjetunió Minisztertanácsa
A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége

1953. március 5-én.

* * * * * * * * * * * * * * * * * *

A magyar néphez!

A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa és a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a drága vezér és tanító, J. V. Sztálin elvtárs halála alkalmából az egész gyászba borult magyar dolgozó nép nevében mély részvétét és együttérzését fejezi ki a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának, a Szovjetunió Minisztertanácsának, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének, a testvéri szovjet népnek.

Sztálin elvtárs halála az egész világ dolgozóinak, a földkerekség békéért és szabadságért küzdő százmillióinak legnagyobb vesztesége a nagy Lenin halála óta. Eltávozott az élők sorából az a férfi, aki Leninnel együtt megteremtette és acélossá kovácsolta a Szovjetunió Kommunista Pártját, győzelemre vezette a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, amely az emberiség történelmének új korszakát nyitotta meg. Annak az embernek szíve szűnt meg dobogni, aki megteremtette, megszilárdította és legyőzhetetlen világhatalommá fejlesztette a világ dolgozóinak, első rohamcsapatát, támaszát és reménységét, a szovjet államot. A szocializmus nagy építőmestere hagyott el bennünket, aki utat mutatott a kapitalista iga lerázásáért küzdő és a szocializmust építő népeknek. A szabadság nagy hadvezére hunyta le szemét, aki megmentette az emberiséget a fasiszta barbárságtól és elnyomástól. Az elnyomottak és kizsákmányoltak leghűbb barátja halt meg, aki minden csepp vérét a dolgozó nép felszabadítása szent ügyének áldozta. Marx, Engels, Lenin halhatatlan tanításának lángeszű folytatója és továbbfejlesztője távozott el tőlünk, a nagy tudós és államférfi, akinek eszméi örökké fognak élni a népek szívében és tetteiben.

A magyar munkások, parasztok, értelmiségiek milliói gyászolják Sztálin elvtársat. Amiért népünk legjobbjai, magyar szabadságharcosok és forradalmárok hosszú sora századokon át hiába küzdött és áldozott, az Ő segítségével, az általa nevelt és vezetett Szovjet Hadsereg felszabadító tettei nyomán vált valósággá. Sztálin elvtársnak köszönhetjük a magyar nemzeti függetlenséget, a magyar népszabadságot, Sztálin elvtárs segítése, tanítása tette lehetővé a magyar dolgozó nép számára, hogy megdöntse kizsákmányoló urainak hatalmát, megvédje békéjét és függetlenségét a szabad magyar hazára acsarkodó imperialista háborús uszítókkal szemben. Sztálin elvtárs baráti segítésére támaszkodva kezdtük meg és folytatjuk hazánkban a szocializmus építését, foglaltuk el helyünket a szabad népek nagy családjában. Sztálin elvtárs tanítása, útmutatása, példája nevelte, formálta, acélozta meg dolgozó népünk harcainak és sikereinek szervezőjét, a Magyar Dolgozók Pártját. Sztálin elvtárs neve, műve, tanítása örök időkre összeforr népünk történelmével. A magyar dolgozók legjobb barátjának emlékét a magyar nép örökre szívébe zárja.

Sztálin elvtárs tanítása, műve halhatatlan. Nincs erő, mely kikezdhetné azt, amit Ő megalkotott. A nagy tanító és vezér eltávozott, de itt vannak tanítványai, elvtársai, katonái, akik megvédik és folytatják azt, amit Ő hagyott örökségül. Sztálin elvtárs hadserege, Sztálin elvtárs tábora megszámlálhatatlan és legyőzhetetlen.

Sztálin elvtárs megszámlálhatatlan és legyőzhetetlen táborába tartozunk mi is, a szocializmust építő, szabad Magyarország.

Népünk gyászolja a barátot, a tanítót, a vezért. Zárjuk még szorosabbra sorainkat, tömörüljünk még jobban nagy pártunk, Népköztársaságunk Kormánya, Sztálin elvtárs hű tanítványa, Rákosi Mátyás elvtárs köré. Sztálin elvtárs tanításához híven erősítsük meg még jobban pártunkat, kovácsoljuk még szilárdabb egységbe az egész magyar dolgozó néppel. Sztálin elvtárs tanításához híven tegyük még erősebbé népi államunkat, függetlenségünk és békénk őrét: Néphadseregünket. Sztálin elvtárs nyomdokain járva, munkálkodjunk még odaadóbban, még fegyelmezettebben ötéves tervünk megvalósításán, hazánk, népünk jólétének és kultúrájának állandó emelésén. Sztálin elvtárs tanításához híven fokozzuk éberségünket a külső és belső ellenség ellen, fokozzuk harcunkat a békéért.

Magyarország népének hűsége a szovjet néphez, a nagy Szovjetunió vezette béketáborhoz, a népek barátságának és együttműködésének nagy ügyéhez, a proletárnemzetköziséghez szilárdabb, mint valaha.

Marx, Engels, Lenin, Sztálin győzhetetlen zászlaja alatt, a Szovjetunió Kommunista Pártja, a nagy szovjet nép vezetésével, szilárd egységben a testvéri népi demokráciákkal, a világ minden dolgozójával harcoljunk és dolgozzunk a szocializmus építésének győzelméért hazánkban, a béke ügyének diadaláért az egész világon.

A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége
A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa
A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa

Fillér Gábor nem akart már aludni.

- Mit mondanak róla az emberek?

- Nekem ugyan semmit, elszoktam már a beszélgetéstől. Akiknek az a dolguk, biztosan gyászba borultak, akinek meg se inge, se gatyája... - tárta szét a kezét -, nem rendel gyászmisét érette.

- Nem értel te ehhez, egészen más az ábra! Mi lesz ezentúl a világgal?

- Mi lenne? Eddig se tojt le benneteket, ezután se fog. Nem ti irányítjátok annak a kerekét, bárhogy szavaltok róla, ügyefogyott kapkodókra meg nincsen szüksége senkinek. A cigány fattyú, ő az, aki gyászba borulhat, két öklével törölheti a szemét, hiszen vasárnaponként a templomkerítésnél támaszkodik, azt lesi, ki megy imádkozni, hogy feljelentgesse!

- Honnan tudod, templomos lettél, mint az anyád?

- Pontosan tőle hallottam.

- Kutyaszart ér az ő véleménye, aki a bibliával hál és azzal kél, arra nem adunk.

- Mégis megjósolta Sztálin halálát.

- Mikor?

- Tegnapelőtt. Irtó vihar pusztított erre, elsötétült az ég, mindenki menekült, amerre tudott, zörgött-csattogott, töredeztek a fák, ítéletidő tombolt, de eső nem esett egy szem sem. Mindez délelőtt. Olyan sötétség borult ránk órákig, hogy csak reszkethettünk - kapott hajához Fillérné. - Utána elszaladtam anyámékhoz, történt-e valami bajuk? Akkor mondta: - Zsókám, a leggonoszabb szellem most távozott el a világból.

Gáborka rontott be az ajtón, egyenesen az apja nyakába ugrott.

- Mit hoztál?

- Katonákat.

- Egy egész hadsereget?

- Egy szakasznyit.

- Máskor is hozol? - vette kezébe azonnal a játékot.

- Ha jó leszel. Mi újság az iskolában?

- Meghalt a fővezér.

- Honnan tudod?

- Kopasz Bercitől, az igazgatótól.

- Kitől? - szólt erélyesen Erzsike. - Halljam csak!

- Az iskola igazgatójától, bejött az órára és felálltunk, ő meg mutatott egy képet az újságból, hogy ismerjük-e, tudjuk-e, kicsoda? Tudtuk. Erre megmondta, hogy meghalt és könnyezve elolvasta nekünk az egész újságot, aztán hazaengedett. Most már ehetek? - fordult a konyhaasztalhoz.

- Megmelegítem a részedet.

- Én meg járok egyet, nem fog itthon a hely - s ami nem történt már meg hónapok óta, díszbe vágta magát, meglehetősen idegesen a Főtérre indult, csak füllel-heggyel hallotta a neje megjegyzését.

- A nagy fájdalom el ne vegye már a maradék eszedet is.

Fillér azon törte a fejét, kivel válthatna szót az eseményekről. Mióta Pestre szorult, a hétvégeket az asszony szoknyája mellett töltötte. Megérkezett a hajnali vicinálissal, sietősen hazagyalogolt az ébredező házak között, alig várta, hogy Erzsike meghozza a barna papírba csomagolt kenyeret, a bolti zsírt, mindjárt ölébe kapta, pedig leginkább zsörtölődött olyankor: - Itthon csak a kedved töltöd? Azért jársz haza? Én meg már régen feladtam a vágyaimat, nincs egy pipereszerem, még a szappan is luxus nálunk. Pedig utazásokról, szép ruhákról, moziról, színházról, jó lakásról álmodoztam, s ez jutott helyette. Bevásároltam veled alaposan, hogy hová tettem a szememet?

Lábatlankodott a tiszta, pedáns és fehérkezű Zsóka körül, még a zsémbelését is örömmel hallgatta, ideges rángatódzásait is kedvelte, a parányi konyha hagyma illattal telt meg, ritkán kakaskukorékolás törte szét a reggelt, s a puritán és kopott, de családiasságot árasztó helyiségben elüldögélt fél napokig, vagy szendergett a heverőn.

Micsoda szép napok voltak! Még a bekötött üveg sem hiányzott, a savanyú, és olcsó szalmabor. Közel érezte magához a feleségét és a fiát, bár nem tett ezért semmi különöset, csak üldögélt az unalmasnak tűnő szürke egyhangúságban. Ritkán levagdosta erős körmeit, szunyókált a heverőn, de a néprádiót sohasem kapcsolta be. Ha véletlenül Zsike vagy Gabika nyitva hagyta, rögtön elnémította a recsegést gúnyos megjegyzésével. - Karattyol már megint, honnan a franckarikából szedhet össze ennyi hazugságot?

A Váradiéktól kisajátított szoba-konyhába nem zúdulhatott be a világ. Az ismerősök közül is csupán azokról esett szó, akik kötődtek még a családhoz, ám azok egyre kevesebben lettek.

Nem vágyott az emberek közé, nem érdekelte, hogy mi újság a faluban, végiglustálkodta azokat a napokat, még Zsike csatorálásának is örült, ám amikor már nagyra szította a hangját, s a fellegekben járt, olyankor durván leintette.

- Finggal nem lehet húsvéti tojást festeni!

- Ehhez értel te kiválóan, elpusztítol mindent és mindenkit magad körül - replikázott a felesége.

Hallgattak egy sort, de még az is jó volt, csak mellette maradhasson. Úgy eltelt ez a néhány hónap, hogy mást nem is csinált hétvégeken, csupán otthon legyeskedett.

Most viszont nem volt maradása.

A talponállóban már füstöltek néhányan. Fillér nem szerette a kekeckedőket, s amikor tehette, a kocsmát is elkerülte, de most határozottan benyitott és egy korsó sört rendelt. Bari már bizonytalanul támaszkodott a söntéspultnál, a hallgatóságnak magyarázott, s ahogy meglátta volt parancsnokát, elakadt a lélegzete, a szeme vérbe borult.

- Tíged még nem csuktak le?

- Nincsen miért.

- Mán elfelejtetted, mennyit vitettél ellenem? A burzsujukhoz húztál, de mi nem felejtünk ám egyhamar. Kun Sándorral akarsz ujjat húzni? Azt se tudod, hogy kiemelték, olyan magas pócra került, hogy mán a csillagokba kapaszkodik.

- Az ő szerencséje, nem a tiéd.

- Neki köszönhetem a hivatalt, ellenőr vagyok a járási tanácsnál, mán nem lúháton, hanem Pobjedán járok.

- Amíg el nem iszod az eszedet.

- Mír, kinek fáj az, ami nékem jólesik? Megkeresem a rávalót, láttál te mán ennyi soneszt? - kiabált Bari, kabátjából két köteg százast vett elő, lobogtatta, mint a győzelmi zászlót -, hun is láttál vóna? A gyárban tán ennyit fizetnek?

- Próbáld meg.

- A kisujjamat se mozdítottam írte - ivott borába a cigány -, nem én, úgy pottyant az ölembe, hogy az nem is igaz. A hűséges szolgálatomért. Hanem te csalódást okoztál a pártnak, veled ilyen nem eshet meg.

- Jó firma vagy te, ha nem lennél, ki kellene találni - pöccintette csikkét lába elé a munkás.

- Az ellenséghez húztál, tán azt hitted, hogy kiütöd a kezembül a kenyeret? Azírt, mert roma csávó vagyok, he? - fordult szembe Fillér Gáborral és megráncigálta a kabátját. - Azírt?

A segédmunkás eltolta magától.

- Jól tudod, hogy miért történt, vagy már köd borítja az agyadat?

- Most törleszthetek, csak egy szavamba kerül, felemelem a telefont és víged - a csaposhoz fordult. - Pájinkát adjál, de nem a vizezettbül, hallod?

- Igenis, parancsnok.

- A gyárban peniszedsz meg, zakatolhat veled a gőzös - tántorgott részegen, és félő volt, hogy összeesik.

- Elég a mocskos szádból - itta meg a sörét Fillér és fizetett.

- Én is eltűrtem, hogy packázzál velem, mert a feljebbvalóm vótál, de kiderült az igazság, hogy melyikünk a használható, melyikünk a firges. Könnyen bekapod a legyet, oszt a kűbányában találod magad.

- Megint feljelentel?

- Fel én, hogy arról koldulsz.

- Ezt a bankót is azért kaptad, ez is júdás-pénz?

- Lenízel engem, lebecsülsz. Ezt a lóvét azírt nyomták a kezembe, hogy fontos helyre utazzak! A nyálad elcseppen az irigységtül, ha megmondom hová, a legeslegfontosabb helyre ezen a világon.

- Nem mégy te sehová, ellumpolod - legyintett és az ajtóhoz fordult.

- Nem olyan píz ez - hajtotta fel a pálinkát és krákogni kezdett tőle. - A fővezír temetísire utazok rajta, érted mán? - a csaposhoz fordult, megkoppintotta poharát a söntéspulton. - Még egy decit.

- Moszkvába?

- Naná, majd Kormóra.

- Küldöttséggel?

- Egyedül. Én szerettem annyira, hogy gyalog is elmennék a temetísire. Micsoda szípember vót! - gyorsan lehörpintette a pálinkát. - Mikor ráníztem a fényképire, mindig azt mondtam magamban: Sztálin elvtárs, drága jó atyuskám, a te legjobb katonád Bari őrmester, nincs olyan parancsod, amelyiket ne teljesítené - érzékenyült el a cigány, szeméből potyogott a könnye. - Hogyne mennék hát a temetísire? Pízt meg adott a szövetkezet.

Fillér szó nélkül hagyta ott az elázott falubelijét.

A téren már érezni lehetett a tavaszt. A fák még csupaszon álltak, de a templomkertben néhány örökzöld fenyő rezdülése jelezte, hogy enyhe szél jár, szárítja a talajt. A homokföldeken már indulhattak a vetőgépek. A lapos tér nem díszítette a falut, inkább gondozatlannak tüntette fel, az üzletek is elhanyagoltan, csak kevés és silány áruválasztékkal lapultak a kövesút mellett.

- Kár volt a kuckómból kibújnom - motyogta a munkás.

Az iskola előtt haladt el. A sarkon tétovázott néhány percig, merre folytassa az útját, mert határozott célja már nem volt, egyszerűen a kíváncsiság vitte, milyen is a szülőfaluja, találkozik-e ismerősökkel, a fejét is kiszellőzteti legalább. Az iskola kapuján akkor lépett ki Kopasz Bertalan, lódenkabátjának a gallérja felhajtva, kalapja a szemére húzva, s ahogy megpillantotta Fillért a sarkon, az ellenkező irányba fordult.

- Azt lesheted, hogy utánad szaladjak - keseredett meg a volt rendőr szája. - Nem vagy olyan értékes magyar.

A szövetkezet irodájához tartott, ahol fekete lobogó verdesett a könnyű szélben. A betonjárdáról az ablakon át Csordás Mihály feje búbjára látott. Pár pillanat múlva egy erőteljes rántással valaki elhúzta a függönyt.

- A kis huncut, azt hiszi, hogy megint kitelt a szekerem rúdja? Vagy ótvarosnak tart? Bezzeg Bari elvtárs neki. Megnézem a sunyi képét közelebbről, úgyis régen gyönyörködtem benne.

Durván kopogtatott az iroda ajtaján, s választ se várva, benyitott. Csordás elnök a ceruzája végét rágta a különböző kimutatások fölött. Zavarában elvörösödött a feje búbja is.

- Mi járatban vagy nálunk, Fillér elvtárs? - igazította meg feltűnően az újságot az íróasztalán. - A gyászhír hozott?

- Az.

- Helyeslem elvtársam, ezt az irtóztató csapást csak úgy tudjuk kiheverni, hogy valamennyien összefogunk, nehogy azt higgye már az ellenség, hogy végünk. Mutassuk meg neki, hogy erősek vagyunk, és egységesek!

- Kezünkben a nagykalapács, majd odacsördítünk.

- Szeretem, hogy így gondolkozol, parancsnok, hisz jobb is a haragot sutba vágni, ne mi kommunisták marjuk egymást. Ugye érted, hogy mire gondolok?

- Sejtem.

- Pártfegyelem is van a világon, én se dönthetek a fölöttes szervek engedélye nélkül, most meg már Bari elvtárs is annak számít. Előírják, hogy mit csináljak, mire adnak hitelt, meg támogatást. Mindig fáj a fejem. A tavalyi év elbánt velünk piszkosul, csutkaszárat etettünk a jószágokkal, melaszt kaptunk a cukorgyárból, azzal leöntjük és úgy adjuk az állatok elébe, de kínjukban röhögnek és nyerítenek tőle.

- Az emberek meg hazahordják?

- Eltaláltad tökéletesen. Befőttes üvegekben lopják, de úgy teszek, mintha kettőig se tudnék számolni, mert ha ők nem esznek, ki dolgozik, nem tudjuk megtermelni a fejadagot. Megkóstoltam, hogy mit szeretnek rajta, de a barna, szirupos, émelygős ízű vacaktól a gyomrom felfordult. Ezek meg kenyérre kenik és úgy eszik, meg tésztát sütnek belőle. Te szereted?

- Ha nincs más.

- Ahá. Hallom, a gyárban dolgozol.

- Oda szorultam.

- Hogy szeretem én az olaj szagát, az el nem mondható. Már az megéri, hogy az ember bemenjen a műhelybe és megcsapja a gépek szaga, a forgácsolások jó kis füstje, nincs annál jobb a világon - elhallgatott egy pillanatra Csordás és elégedettség suhant át az arcán. - A faliújságra írtál már?

- Mit írhatnék? Nem vagyok én sztahanovista, még szakmunkás se.

- Majd az leszel, gondoskodnak rólad az elvtársak.

Megcsörrent a telefon. Fillér összerezzent, az a korábbi szituáció jutott az eszébe, Csordás Mihály homloka pedig egyszeriben igen izzadni kezdett.

- ...

- Értettem.

- ...

- Azt mondta, Kun elvtárstól kapta az utasítást, hogy küldöttséggel utazik Moszkvába.

- ...

- Értettem - ejtette le a kagylót, és egy világ dőlt össze benne.

Fillér elégedettséget érzett, rögtön tudta, hogy Bari kiütötte önmagát. Csikkét lába elé pöccintette, felállt és kezet nyújtott az elnöknek.

- Ne menjen még - kapaszkodott a ruhájába a másik. - Bajban vagyok, a Bari cigány csúffá tett. Megkeresett reggel, hogy ő bezzeg Sztálin elvtárs temetésére utazik egy küldöttség tagjaként, s mivel a tanácsnak nincs költségvetése erre, a szövetkezet kasszájából fedezzük! Hiába szabódtam, hogy éhen döglenek a lovak, rámförmedt: ő egyenesen Kun főparancsnok utasítására cselekszik, ne késleltessem, mert megüthetem a bokámat! Mit csinálhattam volna? - bámult bambán a munkásra, és a feje búbját vakargatta. - Az meg egyenesen a kocsmába ment, dőzsöl reggel óta, holtrészegen kiabálja azt, hogy milyen felelős ember, meg hová utazik. Már Pesten tudnak róla, Kun elvtárs telefonált, hogy józanítsuk ki azonnal, a pénzt vegyük vissza tőle, és dugjuk lakat alá. Ezt nem hittem volna, hogy ilyen szégyen érjen, és az csapjon be, akiben megbízok.

- A gyász mindenkinek megzavarta az eszét - mondta enyhe gúnnyal Fillér és kilépett az irodából.

- Erre gondoltam szóról-szóra én is - hallotta még a falura szalajtott ember hangját.

Vasárnap éjszaka a segédmunkás rosszkedvűen szállt fel a vonatra. Alig helyezkedett el az ülésen, a kovácsmester megszólalt, meglobogtatva az újságot, hogy a látványosság minél nagyobb legyen.

- Mi a véleményed?

- Az, hogy ő is meghalt.

- Meg. És most roskadozunk a gyásztól. De valójában mikor halt meg, ki tudja, mióta aszalják már a jégen?

- Miért csinálnák?

- Politikából, fiam. Annak sok minden áldozatul esik.

- Hazudnának a vezetőink?

- Az idő majd eldönti. Én csupán azt szeretném kivárni, hogy derüljön az ég.

- Akik magas lovon ülnek, azok szándékosan csinálhatják a bajt?

- Észnél légy! A balga Csordásnak mi köze a mi falunkhoz? Kótyavetyére dobtak itt mindent - hajtogatta össze az újságot Major -, inkább hagytak volna a saját vackunkban boldogulni, de nem, megbolygattak itt mindent, a fejetetejére állítottak. A nyilatkozatokból pedig nem lehet felépíteni egy országot.

A Nyugati pályaudvar előtt villamosra szálltak. Másfél óráig zötyögtek a sárga villamosokon, mire a gyárba értek. Kezdődött a munka. Rögtön észrevették a fekete zászlókat, a hatalmas, gyászkeretű Sztálin képet a főbejáratnál, s azt is, hogy népes csoport készülődik a gyárból, idejében a Sztálin-térre érjen, ahol gyásznagygyűlést tartanak. A kovácsműhelyből kijelöltek néhány munkást.

- Minket nem hívnak? - ágált Fillér, de csak úgy, hogy az apósa hallja.

- Legalább nem tapossák le a tyúkszemedet! Annyian lesznek, hogy egymás hátát bámulhatják, különben is megírja majd töviről-hegyire a jövendőmondó! - öltözött munkásruhájába a mester. A segédmunkása erős haját rézdrótból font hajráffal szorította le. Bekattintotta a lakatot a vékony, alumíniumból készült öltözőszekrényen, s a fűrészporral leszórt köveken a műhelybe lépett. Inasgyerek futott előtte, kezében lobogtatta az újságot: - Különkiadás Sztálin elvtárs temetéséről! - kezükbe nyomott egyet és tovább rohant.

Major a fujtatóhoz lépett, élesztette a tüzet, a veje pedig szerszámokat rakott elő.

- Eredj, hozz egy talicska szenet! - utasította a mester -, az udvar hátulján meg elolvashatod a legújabb hőskölteményt! - tette hozzá halkan és cinkosan kacsintott.

Fillér szeretett a műhelytől távol eső részen pihenni. Ha el-elhallgattak a kalapácsok a kovácsműhelyben anyaghiány miatt, olyankor, hogy ne lábatlankodjék, s ne tűnjék fel az üres két keze, elballagatott a kerítés mellé, a hasadékon kibámult a villamos remízre, az országút gyér forgalmát figyelte. A sarkon - a Vörös Hadsereg útjáról ágazott le - földes, salakos utca vitt a külvárosba és a traktorgyár téglakerítése léckerítéssel folytatódott. Amott szemben az emeletes iparitanuló-otthon, délelőttönként alig-alig tűnt fel egy-egy fej az ablakok mögött, délután már az ablakpárkányra hajoltak a nebulók, s vágyakozva nézték a csilingelő villamosokat, amelyek a képzelet szárnyain haza is repítették őket a messzi falvakba.

Néhány fa, bokor megragadt a gyár udvarán, meg a szívós fű. Fillér itt töltötte el azokat a félórákat, amelyeket le-lecsippenthetett a műszakokból. A naposabb részeken - ide a komor épületek árnyéka sem ért el -, az avar alatt pipiskedett a fű. Ahogy lassan lépkedett, kicsit szégyenkezve a bűntudattól, a kerítés sarkánál az egyik görög fiú gyömöszölgetett egy görög lányt. Látásból ismerte őket, a fiú szintén hajfogót hordott, s esztergályosnak tanult. A lány fekete haját a fájdalom beleszorította az avarba, s kínjában a földet markolászta. Gábor pár pillanatig ott felejtette a szemét, aztán csendesen visszafordult.

Az úton vonult a tömeg, gyászzene szólt, a Pestlőrincről jövők és a traktorgyáriak a Kistex dolgozóihoz csatlakozva hosszú sorokban lépkedtek. Neki meg gyorsabban dobogott a szíve, szeretett volna velük tartani. Sokkal jobban fájlalta Sztálin halálát, mint azt apósa előtt mutatta, de nem akarta érzéseit kiszolgáltatni, kimutatni.

Meghatódott, s úgy érezte, ő is jobb, öntudatosabb lehetne, aki szívét-lelkét áldozza az ügyért, akkor talán a táborokat se kellene üzemeltetniök. Lelkesen tolta a talicska szenet a kovácsműhelybe. Major ráemelte a szemét.

- Na, ki lesz az új pápa?

- Azt nem írja.

- Ki lehet azt találni, aki a gyászbeszédet mondja a sírnál, az örökli a trónt.

- Az sincs benne. Viszont huszonnégy lövegből húsz össztűzlövés lesz, megszólalnak a gyárak szirénái, a mozdonyok sípjai és a hajók kürtjei.

- Tudom. Mi meg öt percig állunk néma gyászban. Végigfutott már a drót.

Keményen verték a vasat, s kezdtek elfelejtkezni minden másról.

Hirtelen dermedt meg az üzem a gyászjelektől. Döbbenetes, megható volt hallgatni a gyárak szirénáit, a hajók kürtjeit és a mozdonyok sípolásait. Fillér arra gondolt, hány, meg hány üzemben, országban állnak most némán az emberek, s mennyire szeretné látni őket. S mekkora temetés, mekkora gyász lehet Moszkvában?

Szótlanul dolgozták végig a napot.

Munkaidő után igen savanyú ábrázattal javasolta apósának, hogy a közeli kiskocsmában igyanak meg egy korsó sört. Hosszú teremből állt a helyiség, a nagy alakú fehér csempéken műbőrborítású karosszékek, egyiknek-másiknak igen meglazult a lába, már-már összerogyott, ha rátelepedett valaki, nylonterítőkkel letakart asztalok, vasrudakból hegesztett kabáttartók, s az elkoszolódott falon jókora halászást ábrázolt festmény. A sarokban cimbalom, fekete, lenyalt hajú cigány játszadozott rajta. Alacsony férfi lépett elő, gumicsizmájának szárát visszahajtva, viseltes kék munkásruhájában, piszkos nagykockás ingben, ősz, erős szálú hajjal, szőrös arccal, hiányzó fogakkal magyar nótákat énekelt.

A kovácssegédnek elnehezedett a szíve, Zsikére gondolt, a régi, szegényes bútorokkal berendezett szoba-konyhára, ahol felesége a csipketerítőket készíti, s a fia pedig tanul. Mennyivel jobb lenne közöttük lenni, hallani a szuszogásukat, zsörtölődésüket. Kesernyés volt a sör.

Apósa szokatlanul hallgatott, lógatta a fejét.

- Mi a baj? - koccintott a poharával.

- Annyi itt a beton, fiam. Otthon meg már szántanak.


Kun Sándor határozottan boldog volt. Szinte korlátlan hatalomhoz jutott, s olyan felelős személyekkel dolgozott, akikre felnézett és akiket csodált.

"A szocializmus reklámja lehetnék - gondolta -, a nép egyszerű, öntudatos gyermeke, aki a miniszterségig viszi, hiszen az leszek, ez előttem már nem kétséges. Vigyázni fogok, nehogy elnyeljen a süllyesztő, mindig annál keresem az igazságot, akinél a hatalom van. A párt érdeke mindenekelőtt, de ezt nálam Rákosi elvtárs sokkal jobban tudja, azért is bizalmatlan az emberekkel, beférkőznek a vezetői sorokba, és belülről demoralizálnak. Nem tűrhetjük. Eleget ordítozik Nyugat, hogy így, meg úgy, mert kemény kézzel bánunk az osztályellenséggel, nekem nincs miért félnem, belügyi vonalon is azt csinálom, amit parancsolnak."

Kunt miniszterhelyettesi kinevezése előtt Rákosi Mátyás és Nagy Imre együtt fogadták. Világosan kifejtették, hogy a pártban változások kezdődtek és Kunnak igen fontos szerepet szánnak, felül kell vizsgálni a koncepciós pereket. Ő eleinte szabadkozott, de tudta jól, makacs ellenkezésével csak beárnyékolná a karrierjét, s minden vágya az volt, hogy előrébb jusson, bár félt is, ilyen magas beosztásban egy-egy hibának vérmesebb az ára. Azzal búcsúztak tőle, hogy erősíteni kell a belügyi szervek munkáját és Gerő elvtárs ahhoz minden segítséget megad.

Az államvédelmi hatóságot beolvasztották a belügyminisztériumba, politikai rendőrségként, odatartozott a rendőrség, a határőrség, a belső karhatalom, a büntetés-végrehajtási intézetek, a tűzrendészet, még a polgári védelem is. Kunt elkapta a munka lendülete. Gerő csak a nagyobb ügyekben döntött, de azt rendszeresen elvárta, hogy tájékoztassa őt alárendeltje, ne rejtsen a véka alá semmit, mindenről referáljon. Az elején mord, hideg-rideg és marcona embernek tartotta, ám alig beszéltek néhány alkalommal, változott a véleménye: kemény, határozott és kínosan precíz vezetőnek fogadta el a hídverőt, aki fejben tartotta a dolgokat és mindent számon kért. Rákosi és Nagy Imre ugyanúgy elvárta a rehabilitációs ügyekről a rendszeres tájékoztatást.

Kun az első napok után észrevette, hogy csapdába került. A koncepciós perek anyagai korábban napvilágot láttak, most meg kellett állapítania, hogy mi volt a tényleges igazság és micsoda a koholt rágalom? Aztán ugye a málinki robotra elhurcoltak, a recskiek, a Hortobágyra és máshová kitelepítettek ügye, sokszor úgy érezte, hogy ez olyan lavina, amelyik ha megindul, nemcsak őt, mindenkit maga alá temethet. Tépelődve sétálgatott a kényelmes irodájában, éjszakákig bújta az iratokat, s mindenütt csak szenny és mocsok áradt, még őt is öklendeztette, és napról-napra megrémisztette, hiába próbálta elhessenteni a történeteket, eseményeket, elintézni azzal, minden rendszerváltás áldozatokkal és ártatlanok meghurcoltatásával is jár, kezdte alattomosan megülni a félelem és a szorongás, egyszer talán számot kell adnia önmagáról. Minél később, annál jobb és megnyugtatóbb, még a hibákat is jóváteheti addig, már amelyek jóvátehetők egyáltalán.

Rákosi személyes érdeke azt kívánta, hogy minden ugyanúgy igazolódjék be, mint annak idején, ahogy nyilvánosságra hozták, s aminek az alapján a bíróság ítélkezett. Egyik alkalommal éppen referált, s alig kezdett a mondókájába, Rákosi leintette, és a következőket mondta:

- Maga még fiatal, az illegális munkában nem vett részt. Elhiheti nekem, hogy a Horthy rendőrség beszervezett, akit csak lehetett, akiket mi elítéltünk, azok a legtöbb dologban bűnösök voltak, vagy bűnösök lehettek volna. Azzal is tisztában kell lennie, hogy általában a belügyminiszterek és a helyettesek nem az ágyban halnak meg... de ezt nem azért mondom, hogy félreértse!

Kun nyelt egy nagyot és összecsukta a dossziét. Kezdte komiszul érezni magát, hébe-hóba összerezzent és hallgatózott, vagy hirtelen hátrafordult, követi-e valaki? A félelemmel kezdett ismerkedni.

Nagy Imre az ellenkezőjét várta, azt, hogy olyan irányba vezesse a vizsgálatokat, bizonyosodjék be, ami a koncepciós perekben elhangzott, az mind aljas koholmány és szemen-szedett rágalom; minden elítélt ártatlan! Gerő a felelőssége kozmetikázását várta. Mit csináljon ő ilyen erős főnökökkel? Melyikre hallgasson?

Akkor azt határozta el, hogy ő senkinek az érdekére nem lesz tekintettel, felderíti az igazságot. A Központi Bizottság határozatának szellemében megkapta, hogy kiknek az ügyeivel foglalkozzanak! Nyomasztotta a felelősség, az is, hogy az első számú vezetőkhöz képest fiatal, igen labilis a pozíciója, nincs tapasztalata a köztük kialakult taktikázáshoz, miközben határozottan azt látta, hogy a pártban szakadás történt, élesen megkülönböztette a Rákosi vonalat, a Nagy Imréét, és a kettő között meglévő csoportét. Az első komolyabb csalódás akkor érte, amikor a dokumentumokat, jegyzőkönyveket kérette, s kiderült, hogy jószerivel minden eltűnt, szándékosan eltüntették. Mit bizonyítsanak és minek az ellenkezőjét? Miket ismertek be a vádlottak és miket tagadtak?

Azok az államvédelmis tisztek, akik végigcsinálták a koncepciós pereket, vele együtt dolgoztak a Belügyminisztériumban. Akik vizsgálóként részt vettek az elítélésekben, most felülvizsgálják az ügyeket, rehabilitálják a vádlottakat, már akik életben maradtak. Hogyan? Akkor ezek a tisztek szembe köphetik saját magukat! Olyan gárdát válogatott, amelyik a legkevésbé kompromittálta magát, hiszen tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a koncepciós pereket Rákosi, Gerő és Farkas irányította, a nagy hármas fogat.

Amikor Nagy Imrének referált, a miniszterelnök leintette, és keményen azt kérdezte.

- Miért állította rám az embereit?

- Hogy gondol ilyet, Nagy elvtárs? Én semmit sem teszek a párt határozott utasítása nélkül, hogyan is tehetnék?

- Miféle határozat van erre?

- Nem tudom, miként merülhetett ez fel Nagy elvtárs, hogy mi Önre dolgoznánk? Tudtommal ilyen nem történhet.

- Ne mondja nekem, ismerem a módszereket, nem véletlenül kattog a telefonom. Vagy összetévesztenek egy másik Nagy Imrével? Tud erre magyarázatot?

- Biztosíthatom miniszterelnök elvtárs, semmiről sem tudok.

- Attól még figyelhetnek az emberei. Sőt, magát is lehallgathatják, vagy bárki mást.

- Az lehetetlen, én erre nem adtam parancsot.

- Még jó, hogy Rákosit nem figyelik. Az lenne csak a szép és a célravezető konspiráció, ő lehallgatott minket, őt pedig az oroszok, őket meg a nyugatiak... ez lenne csak élvezetes.

- Nyugodjon meg, nincs tudomásom róla, hogy Önt figyelnék és lehallgatnák a telefonját.

Kun Sándort a nemzetközi helyzet is élénkebben foglalkoztatta. Sztálin halála után élesebb hangon támadták a rendszert, a kommunista vezetőket, akik egymást is legyilkolják. Úgy érezte, Rákosi pozíciója meggyengült, a párthatározatokban önkritikát gyakorolt, de azokat Gerő fogalmazta helyette. Ám a Szovjetunióban újra kiadták a könyvét, s ez arra figyelmeztette a miniszterhelyettest, hogy erősödik a Rákosi vonal. Nagy Imrét visszahívták a Politikai Bizottságból, kizárták a pártból, odahaza a lakásán írogatott és fogadta a látogatóit. Hegedűs András lett az utódja, aki nem foglalkozott a rehabilitációs ügyekkel, még örült is annak, hogy a párt vonalán intéződnek el.

Sokasodtak a felemás felülvizsgálatok. Hiába sorjáztak a tanuk, mást mondtak, másra emlékeztek, mint évekkel korábban. Kun sok ismerőssel találkozott, akik egyik napról a másikra tűntek el a közéletből, de úgy, hogy nyom sem maradt utánuk. Katonabajtársa, akivel együtt jelentkezett az antifasiszta iskolára, idehaza városi párttitkár lett. Ritkán találkoztak, felelevenítették az élményeket: Rudas László és Gerőné óráit a pince-egyetemen, beszéltek az éleződő osztályharcról, a kitelepítésekről, Kun arra figyelmeztette a barátját, ne keveredjen ilyen ügybe, mert túlságosan veszélyes, és nincs irgalom. Ennek ellenére legközelebb már csak az aktájával találkozott. Rögtön elolvasta a beismerő vallomást.

Elolvasta az ítéletet is, nyolc esztendő Recsken. Ez volt az első akta, amivel Gerőhöz fordult.

- Részünkről ez nem ügy, Kun elvtárs, kár az időt és az energiát ilyenekre pazarolnunk. Azokkal foglalkozzál, akik szerepelnek a rehabilitálandók listáján!

- Értettem, Gerő elvtárs!

Azokkal foglalkozott. Megesett, hogy valamelyik régi ismerőse kijött a börtönből és nem neheztelt rá. Marosán György is felhívta telefonon, szeretne találkozni vele. Rendben. Megölelték egymást, mint régen, s mintha nem történt volna semmi.

A rehabilitációt mégis csak fél szívvel tudta végigcsinálni. Rendületlenül hitt a pártban és Rákosiban. A felülvizsgálások során egyre többször megrendült és eltökélte, a szocialista törvényességet meg kell teremteni, hogy többször ne ismétlődhessenek meg a társadalomban morális válságokat előidéző esetek. Ám nem látott tisztán, azt sem tudta, hogyan teremthető meg a társadalmi jóvátétel. Rákosi értelmesen, jó taktikai érzékkel vezette a hatalomért folyó harcot, elméletileg felkészült, nagy általános és marxista műveltséget szerzett. Igaz, ami itthon történt, az szomorú másolata lett a sztálini eseményeknek, csak azokról kevesen tudtak, a kint élő magyarok se mertek szólni, a legsajátosabb érdekükben.

Egyik alkalommal meghűlt ereiben a vér. Rákosi asztalán megpillantott egy dossziét, rajta a saját nevével.

"Mi ez, csapda? - gondolta. - Szándékosan rendezték így? Nekem ugyan semmi félnivalóm elvtársaim, de ez szemétség."

Fellapozta. Péter Gábor róla szóló jelentéseit olvashatta: hogy mikor a határőrségnél szolgált, miképpen viselkedett, mikor, milyen eseményekbe keveredett. Átfutotta a firkálmányokat, s olyanok maradtak meg emlékezetében: Kun Sándor elvtárs rendszeresen elhallgatja Rákosi elvtárs felbecsülhetetlen szerepét a mozgalom és a határőrség életében. Általános iskolába járó keresztfia horogkeresztes tankokat rajzol. Kun Sándor zárkózottságában vajon mit takar? Tudatos viselkedésforma ez, hogy magáról, érzéseiről, véleményéből semmit ne áruljon el az elvtársainak, viszont amit megtud, azt felhasználhassa önös érdekeiért! Szórakozottságával leplezi ideológiai hiányosságait!

"Nem hiába szorongtam - gondolta a miniszterhelyettes -, az érzéseim nem csaltak meg. Ha valami hibát elkövetek, azóta Recsken töröm a követ, vagy a Naposparton üdülök."

Rákosi gurult be az ajtón. Mosolyogva felkapta a dossziét, meglengette Kun előtt és jelentőségteljesen azt mondta:

- Itt őrzöm a magáról szóló bizalmas jelentéseket. Úgy tudom, hasonló módszerekkel dolgozott Kormón, gyorsan rendet csinált.

- Igenis, Rákosi elvtárs.

- Minisztert csinálunk magából, Kun elvtárs. Mit szól hozzá?

- Pártomat és a dolgozó népet szolgálom - nyögte ki nehezen, s már bánta is, hogy a főtitkár nevét nem említette, mert Rákosi mosolygott ugyan, de atyai legyintéssel megjegyezte: - Engem se hanyagoljon el azért!

- Rendelkezzék velem, Rákosi elvtárs - mondta, bár maga lepődött meg legjobban, mert ez soha sem jutott eddig az eszébe.

- Az ellenség azon lovagol, hogy mi néhány megtévedt elvtársunkat börtönbe juttattuk, ezért visítanak annyira, mert a körmükre koppintottunk. Valamirevaló vezető már ült a börtönben... vagy majd ülni fog. Nem is azt tartom fontosnak, ki, mennyire bűnös, hanem, hogy amivel vádoltuk, azt ugyanúgy elkövethette volna. Felfogta, amit mondok, Kun elvtárs? - Hirtelen belekarolt a nála magasabb miniszterhelyettesbe, tettek néhány lépést előre, majd vissza, az íróasztalig. - Fontosnak tartom, hogy megértse, mi a rehabilitációval úgy adunk, hogy semmit se adunk. Ez az igazi taktika.

- Értem Rákosi elvtárs.

- A vallomások komolytalanok, addig keverhetjük azokat, míg végül mi osztjuk a lapokat, hiszen akit akarunk, hogy beszéljen, csak az beszél.

- Értettem, Rákosi elvtárs.

Személy szerint nem sokan fordultak Kunhoz az elítéltek családtagjai közül, inkább Apró Antalt keresték meg: vissza szeretnének költözni a saját lakásukba, az özvegyen maradt feleség, vagy gyerek elhelyezkedne, mert jogtalanul bár, de az állásukból annak idején elbocsájtották őket. A felkínált összeget legtöbben elfogadták.

Kun nem járt a tárgyalásokra, a kivégzésekre, elég látványos volt számára a háború. A bírósági döntések mechanizmusát is ismerte, inkább a színfalak mögött serénykedett.

Hatalmas, fekete ZIL kocsin közlekedett, lefüggönyözött ablakokkal. Orosz kölni illata terjengett belül, ami feszélyezte:

- Mi ez, kinek az ötlete? - fakadt ki váratlanul.

- Jelentem, Rákosi, Gerő, Farkas elvtársnak a kocsiján is függöny van és ugyanezt a kölnit használják - szabadkozott a gépkocsivezető.

- Utálom a pacsuli szagot - mondta erélyesen és elhamarkodottan, hiszen pár perc múlva megbánta hirtelenkedését, arra gondolt, ez a mondata újabb adalék a dossziéban. Minél tovább él, annál vastagabb és vaskosabb lesz a feljegyzéshalmaz, a végén még el se fér aranyapánk íróasztalán. S talán még ahhoz is elég, hogy ne legyen miniszter, de akkor ragtapaszt hord magánál, és leragasztja a száját.


Major Istvánné már régen nem kapott semmiféle hírt Terikéről. Hónapokig szótlanul nyelte a könnyeit, a bibliáját minduntalan elővette, s éjszakára a párnája alá rejtette.

- Mikor jönnek már anyukámék? Mikor láthatom őket, mikor válaszolnak a levelünkre? Mamám, szólalj már meg! - nógatta kis unokája.

- Nyughass! Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy veled levelezzenek! Mindennek eljön az ideje - morogta kedvetlenül és esendően reszkető kezével újra kötötte a csomót fejkendőjén.

A kicsi asszony éjszakánként fel-felriadt, hálóréklijében az ágy szélére ült, összekulcsolta a kezét és imádkozott. Amikor Major István hét végére megérkezett, kétségbeesve látta, hogy a feleségét csak az akarat és a Bandikáért vállalt felelősségérzet tartja életben, s csak két dologról beszélhet vele: az unokájáról és Terikéről. A kovácsmester néhány elejtett megjegyzésből arra is következtetett, a felesége neheztel vejére, amiért ilyen helyzetbe került a családja. Nem pocskondiázta, dehogy, csak a nevét nem vette a szájára sohasem.

Tiszta, napos idők jártak már, a kertekben megnőtt a zöldbab, Majorné szedett egy szatyorral, zöldbablevest főzött, egy köcsögöt teletöltött vele és zsírpapírral lekötötte a száját. Másik köcsögjébe melaszt dűtött. Kevés barna tésztát is sütött, Bandika csak ámulva-bámulva nézte a sürgés-forgást, mintha búcsúra készülődne a nagyanyja. Tátott szájjal sündörgött a tészta körül.

- Egyél te, még azt mondják Réziék, hogy koplaltatlak!

- Elengedik őket?

- Azt csak a mindenható isten tudja, nem én.

- Úgy szeretném őket látni.

- Láthatod, ne félj, de ha egy kukkot mersz szólni róla, akkor nemcsak apádat, hanem anyádat is agyonverik. Feléred ésszel?

- Akkor inkább megnémulok.

Sötét hajnalon ültek a vicinálisra. Bandika az ölében fogta az egyik köcsögöt, a másikat és a sült tésztát Majorné vitte. A vonaton egy szót se szóltak. A nagyanyja merőn a gyerekre nézett, ha az elfelejtkezett magáról, s fejmozdulatával hallgatásra parancsolta. A bakterháznál szálltak le, a fiú azonnal megismerte a zöld kerekű kutat, odamutatott a fejével, Majorné pedig elismerően biccentett. Számtalan estén elmeséltette unokájával a vízhordás történetét.

A sűrű szemöldökű öreg bakter ott állt a málladozó falú őrház előtt.

- Na, te kis fityfiritty, mi van veled? Gyere csak! - barátságosan közelebb hívta őket, s bent leültek. Hárman alig fértek el a parányi helyiségben.

- Várni kell - szólt az öreg, széttárva a karját.

- Jó.

Majorné kibontotta a szakajtó-kendőbe bugyolált sovány tésztát, és az öreg keze ügyébe emelte.

- Vegyen.

- Köszönöm - majszolt el egy darabot az egyenruhás bakter.

Kínos lassúsággal múlt az idő. Bandika ugyanúgy, mint a vonaton, az ölébe fogta a köcsögöt, de alaposan megszeppent. Már igen magasra hágott a nap, ám a szobából nem mertek kijönni, ha hangosabban ejtették a szót, önkéntelenül a szájuk elé kapták a kezüket. Tehervonat döcögött el az őrház előtt, s utána a bakter hosszasan bámult a dűlőútra, amelyik a tábor irányába vitt, de nem közeledett rajta senki, semmi, mégcsak madár se repült éppen akkor arra.

Jóval elmúlhatott dél, amikor szekérzörgésre lettek figyelmesek. Az öreg kiment, s amikor visszatért, megkönnyebbülve bólintott.

- Rendben van, de még várni kell.

- Ráérünk - szólt Majorné -, időből van a legtöbb.

Délután megint felhangzott a szekérzörgés. Az öreg meghozta a hírt és sebtében magyarázta:

- A dűlőút mentén haladjanak a jegenyesorig, s ott a baloldali lucernásban találkoznak. Ha valamerről feltűnik a lovas rendőr, tegyenek úgy, mintha semmi félnivalójuk nem lenne, éppen egyik tanyából gyalogolnának a másikba és elkezdhetik az imádságot.

Elindultak.

Nemsokára feltűnt, hogy az ellenkező irányból két személy gyalogol az úton. Amikor Bandika felismerte szüleit, nem tudott parancsolni magának, futni kezdett, hogy minél hamarébb találkozhasson velük! Közelükbe érve az apja rákiáltott.

- Kisfiam, most nem jöhetsz ide, szaladj tovább! Csak a lucernásban találkozhatunk, hogy meg ne lássanak!

A fiú megtorpant, majd tovább trappolt, s nagy kerülővel a lucernásba fordult. Potyogott a könnye.

Ahogy leültek a földre, összeborultak és sokáig nem szóltak, mert a szemükben sok volt a könny, szívükben pedig a fájdalom. Végre a sápadt arcú Terike nem titkolt büszkeséggel törte meg a csendet, a zománcozott lábast nyújtotta Bandikának, abban a zöldbablevest, amit titokban a sparhelton főzött.

- Ezt szereted, aranyom - mondta elérzékenyülve -, úgy örülök, hogy hozzá juthattam - s kanalat szedett elő a munkaruhája zsebéből.

A fiú enni kezdte a levest, csodálatos íze lehetett, de nem értékelte, mert közben sírt és a könnye a zománcozott lábasba folyt.

Sírtak ők mindnyájan.

Sokára Fillér azt mondta.

- Itt csendesen beszélgethetünk, nincsenek idegen fülek, talán idegen szemek sem.

- Félmeztelenre vetkőzhetek?

- Ahogy akarod, kisfiam, csak ne szaladgálj!

Fehér gatyában lapult Bandika, majd az anyja ölébe fúrta a fejét, két kezével átölelte a derekát.

- Úgy szeretném, ha hazajönnétek.

- Házat építünk, kisfiam - mondta a kovácssegéd -, egyszer majd megnézed.

- Igazán?

- Feltétlenül.

- Apád fürdőszobát is akar - szólt erőltetett vidámsággal Rézi -, a végén még kultúrházat épít, hogy te jól érezd magad!

- Keresetetek van? - kérdezte Majorné rekedten.

- Van.

- Ellátás?

- Az is.

- Gondolom. Miért nem írtok?

- Írunk mi, anyám, csak elvész útközben.

- Aranyos kislányom, annyit imádkozom értetek, talán a jóisten meghallgatja a könyörgésemet és elviselitek a rátok mért csapást. Én megvárom még az akácfavirágzást és ledűlök a teher alatt, éppen elég volt ebből ennyi.

- Édesanyám, minek mond ilyeneket?

- Mi kibírjuk, csak Bandikára, meg magára vigyázzon!

- Rá ne legyen gondotok!

- Könnyebb már a sorsunk - próbálta jobb kedvre deríteni anyját Terike, s a férjére mutatott. - Ez még futballmeccset is szervez a tanyák között, meg kultúrelőadást, mintha mindig azzal foglalkozott volna.

- Röfi még itt van?

- Itt, kisfiam. Egyszer majd meglátogathatod.

- A nagyapja él?

- Él.

- Őket mikor engedik vissza a faluba?

- Hamarosan - hazudta Fillér, és nem szégyellte magát.

- Az jó lesz, akkor majd vele is játszhatok.

- Nincs játszótársad?

- Csak Gáborka, de Röfit is szeretem.

A dűlőútra láttak. Két szánalmas figura vonult el előttük, a vízhordók: a vörös-fehér hajú Mojzes Ármin és Pálfy György, szegedi polgármester. A színes üstökű zsidó előrehajtott fejjel vitte a két tele kannát, ki-kiloccsant a földre belőle, cingár lábain rossz papucs és szakadozott nadrág, felsőtestén koszos atlétatrikó. A másik nagydarab, kövér férfi úgy izzadt, mintha gőzfürdőben lenne. Fekete klottgatyában, atlétatrikóban, félcipőben rúgta a port, fején megvizezett zsebkendő, négy sarkára négy kiadós csimbók kötve. Lihegve vánszorogtak.

Mögöttük lemaradva sétáltatta Kovács Péter a farkaskutyát. A jóltartott eb kilökte a nyelvét, nyakában csüngtek a veterán különböző kitüntetései, össze-összeütődtek és fémes csengésük messzire elhallatszott.

Messziről olyan komikusnak tűnt az egész.

- Annak a magasnak színésznő a felesége - mutatott rájuk Fillér.

- És a kutyás ott?

- Ő a veterán.

- Neki nem jutott egyenruha?

- Öntudatból csinálja. Először a kutyasétáltatást bízták rá, aztán az emberek őrzését, ilyen egyszerű ez.

- Szegények, jobb napokat is láttak már, de elpártolt tőlük az isten.

- Apósom dolgozik?

- Gábor is oda került.

- Ők jól vannak?

- Jól.

- És maga, anyám? - cirógatta Tercsi szülőjét, újra meg újra.

- Engem az isten megsegít. Csak rátok legyen gondja!

- Bandikám, milyen az iskolában? - kapott aztán a fia után és simogatta-csókolgatta, ahol érte.

- Nem jó.

- Miért? Csúfolnak?

- Mert tanulni kell.

- Sokféle népséget összegyűjtöttek itt, lányom. Nagyon marják egymást?

- Bandi közéjük áll.

- Még itt is? Pedig csak pórul jár. Egy igazi lelkipásztor hiányzik közületek, akit az Úr küldött, mert békétlenek a népek, a kis Jézusok meg nem bírják lecsillapítani őket.

- Nincsenek itt olyan csodák, mama! Én kovács vagyok, Rézi meg szakácsnő. Nem keresünk rosszul, ennyi az egész és semmi több.

- Józsa patikus él?

- Él. Ő a kocsis és a lógondozó, anyagbeszerző és orvos egy személyben.

- Széthordták, amije volt, talán azért lökték ide, hogy szétoszthassák azt a kis vagyonkát? Még a feleségéről maradt rá, akit eltüzeltek a németek, de azok legalább nem semmizték ki őket ennyire. Most aztán megtörtént. Magasságos isten, mit meg nem érek? A lakását lepecsételték, de minden áldott reggel különböző személyek jelentek meg benne és két hétig leltároztak. A tanácstól, az MNDSZ-től, a párttól és az ifjúsági szervezettől jártak leltározni. Bőröndökkel. Na, az utolsó szögig mindent elhordtak.

- De él, mama!

- A lakásába meg az új titkár költözött, kutya-ember az. A Tyúkoltó Pista.

- Mindent újra lehet kezdeni, mindent, ami hasznunkra válhat - simogatta meg a veje. - A bajt meg elfelejteni.

- Mit küldjek a csomagban?

- Nincs értelme, anyám - csókolta meg Terike -, kettőnkre elég a keresetünk, maguknak sincs több. Az se biztos, hogy megkapjuk, odavetik a kutyáknak.

- Fehérneműt?

- Azt megköszönném.

- Lassan búcsúznunk kell - mondta Fillér lehangolódva és tépkedni kezdte a zöld lucernát.

- Máris? - kapott újra fiához az asszony.

- Maradjunk még, mama!

- Nem szabad, kicsikém! Majd újra eljövünk.

- Nem akarok még elmenni - szipogott a gyerek keservesen.

- Te már okos fiú vagy - simogatta az apja -, emlékezhetsz arra is, hogy itt a rendőrök parancsolnak. Úgy váljunk el, hogy észre se vegyenek, különben többször nem találkozunk.

Szipogtak még, sírtak egy keveset, aztán Fillérék kibújtak a lucernásból, de Bandika úgy beléjük csimpaszkodott, hogy erővel kellett lerázniuk. Amikor már eltávolodtak, Majorné kézen fogta vigasztalhatatlan unokáját és visszaballagtak az őrházhoz.

A bakter friss vizet kínált, bebújtatta őket parányi házába, amíg megérkezett a vicinális. Csillagos éjszaka érkeztek haza.

Majorné megint azt álmodta, hogy az unokájáért ment a táborba és nem ismerte meg se a lányát, se a vejét. Reggelre csuromvíz lett a párnája.

Iskola után megfogta a Bandika kezét és elkocogtak Fillér Gáborékhoz. Erzsike az anyja nyakába ugrott.

- Jó, hogy jön, anyuka! Már úgy vártam.

- Nagy újságot tudok, Zsókám, ha száz évig élnél, akkor se találnád ki. Úgy ám!

- Mondja már, ne kínozzon!

- Ti menjetek a szobába játszani - mordult két unokájára mély hangján -, nincs itt semmi keresnivalótok. Alló mars! - húzta rájuk az ajtót. - Még elkotyogják az iskolában.

- Micsodát?

- Meglátogattuk Réziéket.

- A táborban? - kapta szája elé a kezét a lánya. - Engedélyezték?

- Nem kértük, de akadnak még jó emberek.

- Csak úgy nekivágtak?

- Úgy bizony, és hála a teremtőnek, jól vannak. Micsoda teher, súlyos kő esett le a szívemről, nem hittem én már senkinek-semminek se, mindig rosszat álmodtam és rosszra gondoltam.

- Rossz vége is lehet ennek.

- Az isten jóra fordítja. Nincs olyan seb, amelyet a természet ne gyógyítana, az úristen is megtalálja a vigasztalást mindig, csak türelem kell hozzá.

- Eddig nem vettem észre.

- Mire fel mondod ezt?

- Engem mikor vigasztal már meg, meddig várjam még? - kapott a hajához az ideges asszony. - Az egész életem egy kínszenvedés, várakozás a nagy semmire, egy irtó nagy marhaságra.

- Elment a józan eszed? Még te panaszkodol? - ütött szájára az öregasszony -, vagy csak maskarázol velem?

- Mióta sóvárgok arra, hogy egy aranygyűrűt, egy fülbevalót vehessek? Mióta asszony lettem - rázta meg a fejét és igazi könnyeket hullatott -, de abból se lesz már semmi.

- Most a betevő fontosabb, és nem a csillogás.

- Minden ujjamra gyűrűt húznék, nyakláncot, karperecet vennék, fényes, szép ruhákat, hogy térden csúszva járjanak utánam, és essen ki a szemük!

- Mi történt veled, lányom? Nem ismerek rád. Hiszen nekünk se lesz már nagy életünk, én már csak annak a napnak örülök, amelyikben élek.

- Egy nő élete a főzőkanál mellett, gatyamosással és állandó otthonléttel, rosszabb az öngyilkosságnál. Hányszor érzem úgy, hogy életfogytig tartó börtön - szűkült össze hideg szeme. - Anyuka mégis látott jobb napokat is, házat vettek, földeket, dúskáltunk az ennivalókban, jól emlékszem az ékszeres dobozkára is, dugdosták előlünk a szekrényben, a fehérneműk alatt, de amikor ketten maradtunk Tercsivel a házban, előszedtük a dobozkát, a hosszú tükör elé álltunk és magunkra aggattuk az ékszereket. Hajba kaptunk a vastag nyakláncon, még a dobozkát is a fejéhez csaptam, vérzett a helye, de mire anyukáék megérkeztek, már kibékültünk, mert ő hordhatta nyakában a láncot, s én meg csak könyörögtem, hogy ne áruljon el, inkább mindig ő választhat először az ékszerekből. Azt hazudtuk, hogy a szekrény sarkának esett Rézi, s attól nőtt gumó a fején.

- Veszekedtetek?

- Az irigységtől. Szépnek akartuk látni magunkat.

- És megérte?

- Szerencsétlen család ez anyuka, ami csak rossz, az velünk megtörténik - rángatódzott az Erzsike arca. - Elsorolni is felesleges. Már úgy vagyok vele, hogy semmiben sem bízom, semmit el nem hiszek, csak ami elmúlt, megesett. Hiába fognék bármihez, az balul sülne el. Hány élettel, hány istennel kellene megbirkóznom, hogy csak annyi jusson a javakból, mint másoknak? Hol erre a magyarázat? Készülődik a nyár, de induljak csak el valahová, azonnal köpönyeget fordít az idő és képes leesni a hó, csak hogy engem bosszantson! Hagytam, hogy a férjem mundérba öltözzön! Hát nem kilökik a szerencsétlent? Legyen gyári munkás! Szénlapátoló lett! Mondja már anyuka, ki igazít el engem ebben a piszkos útvesztőben?

- A család, Zsóka! - borult a lánya vállára Majorné. - Csak a család a vigasztaló.

- Miben higgyek? A szerelemben? Hittem én vakon, az orromig se láttam, más nem érdekelt a világon, hiába mondták, hogy így, meg úgy. Na, besikeredett. Annak is én fizettem meg az árát, házőrző kutya vagyok, mosogató malac, egy bégető anyajuh.

- Fiatal, szép és egészséges vagy, a többi meg nem számít.

- A szegénység megöregített, őszül a hajam, a kezem és az arcom reszket, maholnap az utcára se merek kimozdulni. Másik gyereket hiába akarnék, már az se lehet, akkor mire való az én szenvedésem? Úgy félek az öregségtől, mert vén büdös leszek, ráncos és hótbeteg. Minden nő kétszer hal meg, amikor már nem fordulnak utána az utcán, nem veszik észre, mert a nélkülözés szétrágta, s ez jóval fájdalmasabb, mint a másik, amiről már nem is tud véleményt formálni, mert nincs értelme - tördelte a kezét világvégi hangulatában. - Úgy utálom magamat, hogy beleverném a fejemet a falba.

- Apád füle-botja! Ne add már oda magad a semminek! Nélküled nincs kapaszkodójuk a fiúknak se!

- Az én húsomat zabálják! - sírta el magát Fillérné -, de legalább jobb étvágyuk lenne, hogy ne tartana olyan sokáig, amíg végleg elrohadok.

- Jaj, jaj, lányom, de odavagy! Mit csináljon akkor a szerencsétlen húgod? Őtet aztán valóban kiforgatta a sors mindenéből, el se képzelhetem, hogy lehet abban a tetves istállóban élni? Te meg itten bócéroskodol?

- Miért? Jegyre kapjuk a semmit, s csodákban sem reménykedhetünk. Ha orvoshoz szorulunk, aprójószágot, zsírt, lisztet kíván, a gyógyszereknek nagy az ára. Hideg a lakás? Fagyoskodunk. Kit érdekel, hogy megfázik, megbetegszik a gyerek, az a fő, hogy megnyerjék a széncsatát. Vagy nincs áram? Az a jó, legalább megoldódik a népszaporulat, nem kell külön a TERV-ben szerepeltetni, a HATÁROZAT-ban. Szóljon csak valaki, rögtön eltűnik a süllyesztőben. Kormóról már hová vihetnék az embereket? Innen a faluból még vagonba rakhatják a népet, minket is bármikor, reszkethetek ezért eleget, de Kormóról hová vinnék a szerencsétleneket, kicsi ahhoz ez az ország.

- A végén még cserélnél velük - jegyezte meg szúrósan Majorné, fekete fejkendőjét igazgatva. - Üsd meg a szádat, lányom. Ki tudja azt előre, kit, hová vet a sorsa? Még az úristen sem! Addig örülj, amíg lehet, s van kinek örvendezzél - állt fel az alacsony, hajlott hátú asszony és az ajtó melletti falhoz lépett, amire a néprádiót szerelték. Bekapcsolta. Cigányzene szólt. - Na, hallod? Még mulatni is ingyen tudunk, zenél ez a doboz, mintha az egész ország énekelne, olyan dallikázó a kedve.

- Az anyukáék szép, világvevő rádiója hová lett?

- Elvitték az ószeresek.

- Kicsodák?

- A hivatalos emberek, akik berontottak hozzám, az egyikőjük szóval tartott, a másik meg a rádióval babrált, egyszeriben éktelen karattyolást hallok, és erre a pofámba vágták, hogy külföldi adókat hallgatok, ezért a rádiómat elkobozzák! Így ám, nehogy érintkezzek a kapitalistákkal! Azóta nálunk nincsen zeneszó, csak ha én csinálok.

- Azt hittem, azt is eladta anyuka.

- Csak a maradékot. Amikor Réziéket elhurcolták, akkor azért senki se távozott tőlünk üres kézzel. Mire meg hazaszekereztünk a határból, elhiheted, hogy hiányzott egy és más. Az a dobozka is, amin annyit marakodtatok. A végrehajtó ugye az mindig csak vitt, csak visz. Még a razziák: kivel tartjuk a külföldi kapcsolatot, titkos leadót, írógépet használtunk-e, tudok-e gépelni, járok-e olyan irodába, ahol írógépet láttam? Egetverő badarságok. Írógépet meg micsodát keresnek egy falusi kovács házában? Elfutott a pulykaméreg, indulatosan azt kiabáltam: - Itt van az én írógépem, ezen kopogtatom az üzeneteket Nyugatra, s a varrógépre mutattam. - A titkos leadóm meg emitt - fogtam meg a seggem partját.

- Majd megvizsgáljuk - mondta Tyúkoltó Pista szemtelenül -, bekukkantunk a bugyogóba, ha hord még egyáltalán.

- Alapos munkát végezhetnek, mert azóta is tart a vizsgálat. Pedig elég lenne egy-két házat kikutatni, a Tyúkoltó Pistát főleg, s mindjárt tudnánk, hogy kivel osztozunk a varrógépemen - mondta a bibliás Majorné. - Úgy ám, azután kezdtem én mindent elcserélgetni, elkótyavetyélni, ne más kakálja ki a mi verejtékünket.

Kivágódott a szoba ajtaja, a két gyerek egymást lökdösve szaladt az öregasszonyhoz.

- Ugye, mamám, nekem adsz igazat? - kiabálta Gabika. - Nem igaz, hogy vonatozni vitted Bandikát?

- De igaz.

- Nem igaz.

- Én nem hazudok neked.

- Az se igaz, hogy a sínek közé feküdtél!

- Pedig igaz, Röfi megmondhatja.

- Nem is mernéd megtenni.

- Merném.

- Úgy se hiszem.

- Akkor is igaz.

- Mikor feküdtél a sínek közé? - húzta meg a Bandika fülét játékosan Majorné. - Halljam csak, te gézengúz!

- Amikor a táborban laktam.

- Elengedtek a bakter-házhoz?

- Elszöktünk, meg amikor vizet hordtunk a kútból.

- Ezt eddig miért nem újságoltad?

- Féltem, hogy kikapok érte.

- Milyen vonat alá feküdtél? - térdelt le hozzá Zsóka és megpuszilta az arcát.

- Tehervonat alá. Letettük a kannákat a kútnál és figyeltük, ahogy tolatott a szerelvény. Röfi azt mondta: - Nem hiszem, hogy a sínek között kibírná valaki, amíg elmegy fölötte a vonat. - Jobb ez, mint a lóhátas rendőrök előtt szaladni! - Mit hencegsz, nem mered megtenni! - Meg én. - Hiszem, ha fagy! - Utánam csinálod, Röfi? - Mi az, hogy? - Nem vagy te olyan bátor! - Bátrabb vagyok nálad! - Azt csak hiszed! - És aláfeküdtem a kerekeknek. Irtó rossz volt, amikor felém gurultak, még a szememet is behunytam, meg a fülemre szorítottam a kezemet, mert már nem bírtam kiugrani.

- Megijedtél?

- Meg ám, a gatyába pisiltem.

- Röfi is odafeküdt? - kérdezte élénken Gabika.

- Á, szájhős az.

- Nem képzelődsz, te Bandika? - fogott gyanút Fillérné -, nagyon élénk a fantáziád?

- Tessék megkérdezni Röfitől!

- Hogyan?

- Levélben.

- Humoros vagy, de aranyos - nyomott barackot mindkét gyerek fejére, aztán a szekrény tetejéről szakajtókosarat hozott elő és egy-egy görhét nyomott a markukba. - Legalább nem alszik meg a tej a szádban.

- Zsóka néni, én tényleg lefeküdtem akkor, de többé nem csinálom.

- Elhiszem kicsikém, már okos, nagyfiú vagy.

- Én nem vagyok okos? - rántotta meg anyja szoknyáját Gabika. - Csak ő?

- Dehogy nem!

- Mégis neki hiszel?

- Mindkettőtöknek egyformán hiszek, éppen ez benne a legnagyobb igazság - tuszkolta a szobába őket. - Még egy kicsikét hancúrozhattok, nagy korotokban úgyis elmegy tőle a kedvetek, egyforma, szürke napok várnak rátok, se egy színház, se egy utazás, nem történik semmi, csak az ügyefogyott melódia.

A tágas, zöld határban gyerekek tűntek fel. Nem a dűlőúton közlekedtek, hanem árkon-bokron át, búzatáblákon, kukoricaföldeken, a bakterházhoz igyekezve. Röfi vezette őket, s a cigányképű, szipogós orrú, fekete fiú, meg a szőke copfos kislány is közöttük volt. Gyakran megtorpantak, kémlelték a mezőt, s amikor felnőtteket vettek észre a dűlőúton, lehasaltak az akácbokrok mögé.

A hármas fogat, a porostrojka nyikorgott el előttük, szállította az ivóvizet. Mojzes Ármin haladt elöl, színes feje szikrázott a napon, mögötte a nagytestű polgármester olvadozott. Majd a kutyás veterán, a megfelelő segédlettel.

- Az Úrjézusnak csak egy keresztje volt - morogta az öreg zsidó -, mégis belepusztult. - Nekem kettő jutott, deportáltak a fehérek, kitelepítettek a vörösök, gázkamráktól a tehénszarba érkeztem. Mi lesz vajon a harmadik meglepetés?

- Én adtam át a város kulcsát az oroszoknak - morogta a polgármester -, jutalomüdülésre küldték érte. Talán, mert a kulcsot azóta se találják?

- Harcolunk a vártán - morogta a veterán -, vau, vau.

- Lükék ezek - suttogta nagyképűen Röfi, ahogy távolabb értek -, akkor is dolgoznak, amikor nincs rendőr a közelükben.

- Az építkezéshez hordják a vizet - tudálékoskodott a kislány -, a mi házunk már kész. Édesapám a stahanovista, hamar felépíti a többiekét is.

- Ne dumálj! - figyelt Röfi megfeszülten. - A sínekig tiszta a levegő. Nyomás!

Futottak, majd a vasúti töltés oldalához lapultak. Röfi óvatosan felemelkedett, szétnézett, a fülét a sínre tapasztotta, aztán a bakterházat szemrevételezte.

- Ilyenkor szunyál az öreg, csak akkor dugja ki a fejét, ha fütyül a vonat.

- Húzzuk el a csíkot!

- Csend, apafej! Nyomás, utánam! - lendült előre a vezér. Átvágtak a síneken, s a tágas pusztaságban tanyák fehér fala villant elő a zöldből. Gyors iramban vágtattak az egyikhez, s a közeli akácfák alatt lelapultak, csak a lihegésük törte meg a csendet.

- Ott van a padon - suttogta Röfi -, már odatették.

- Honnan tudták, hogy jövünk? - kérdezte a kislány.

- Megszokták - torkolta le a cigányképű -, ott találjuk.

- Mindig?

- Azért jövünk.

- A házban vannak?

- Nem tudjuk.

- Láttátok már őket?

- Nem.

- Oda teszik, amit elvihettek, és meg sem akarjátok ismerni őket? Meg se köszönitek?

- Nem.

- Pedig rendesek.

- Azok - mordult Röfi a kislányra -, de ha nem fogod be a pofádat, többször nem hozunk magunkkal - azzal felpattant és kushadva a tanya előtti kis padnál termett, összemarkolta a fonnyadt gyökereket, sárgarépákat és visszaugrott a pajtásaihoz. Az inge alól egy szütyőt húzott elő, abból kivette a parittyát, majd a gyökereket igazgatta el.

- Üres a tanya - állapította meg a cigányképű fiú. - Lakmározhatunk vidáman.

Az alacsony akácágakhoz léptek, felágaskodtak és lehúzták magukhoz a fehér, émelyítő ízű akácvirág fürtöket, tépkedték és falták kétpofára. Néha meg-megreccsent egy-egy gally.

Akkor váratlanul kotkodácsolás ütötte meg a fülüket. Meglepetésükben elengedték a gallyakat, azok felcsapódtak, a szőke kislány hajszálait is kitépve, mire ő pityeregni kezdett.

- Ne bőgj, te marha! - súgta Röfi és betapasztotta a száját -, még észre vesznek bennünket.

Egy piros taréjú, fehér tyúk lépegetett közelebb a tanya udvarán, olyan begyesen tolatott, mint akinek semmi gondja nincs az égvilágon. A gyerekek lapulva, mozdulatlanul figyelték. Röfi a parittyájáért és kavicsért nyúlt.

A tyúk változatlanul közeledett, a napfényes, kihalt és kopár tanyaudvaron méltóságteljes jelenségnek tűnt. Elbizakodottságában kotkodálni kezdett. Ekkor találta el a kavics. Megszakadt a kotkodácsolás, a tyúk ugrás helyett elterült a földön, verdesett, szeme kétségbeesetten pislogott, de nem tudott már elszaladni, mert a hős Misike rávetette magát, s a következő pillanatban kicsavarta a nyakát.

- Most aztán pucoljunk - mondta diadalittasan és sebtiben az ingébe csavarta a dögöt. A vonattöltésig meg sem állt.

- Adsz majd a húsából? - kérdezte a cigányképű.

- Adok.

- Nekem is?

- Neked is. Ezt meg rakjátok szét - dűtötte ki a szütyőt, miközben diadalmasan ölelte a jókora tyúkot és dicsősége teljében a táborba vágtatott. Ott már minden változott, egyre-másra emelkedtek az új házak, épült az új szocialista falu. Egy-két házba éppen költöztek, de a zöme még munkát kívánt. Fillér Bandiék kalákában dolgoztak, s már cserepezték leendő hajlékukat.

- Mi lesz ennek a neve? - bődült el Váradi -, olyan, mint a Kocsedó, mint valami cigánytelep.

- Eltaláltad, pontosan így kereszteljük - vetett keresztet a levegőben Nemes -, Kocsedónak. Ám ha röhögni akarsz, akkor lehet Jézus Szíve tábor, vagy Napospart, saját belátásod szerint.

- Szánalmas - morogta Fekete -, nem egy világkiállítás.

- Mit vártál, sorstársam - tekintett szét a magasból Flórián -, ennél szebb mesepalotát? Ennél szebb kilátást?

- Akiknek még ilyen sincs, mit csináljanak? - töprengett a kovácssegéd.

- Őszig még lehet - mondta Biri.

- Hogyan?

- Ne az én fejem fájjon már miatta! - dörmögte a gazdagparaszt.

- Az enyém se - helyeselt a foghíjas vitéz -, örülök, hogy az unokám nem pusztul éhen.

- Mi a kislány neve? - kíváncsiskodott Flóri.

- A feleségemről neveztük el Aliznak.

- Az öregeknek, meg a betegeknek nincs már erejük építkezni. Pedig ők is csak emberek és szeretném, ha úgy vélekednének majd: semmit se felejtünk el, de minden lehetségest megbocsájtunk.

- De odavagy - jegyezte meg szúrósan az alibi-tiszteletes -, legfeljebb átengeded a magadét, kérlekalássan!

- A teremburáját, erre mondják: a kecske is jóllakott, a káposzta is eltűnt.

Aki csak tudott, építkezett. Szekerek hordták a vályogokat, s a töreket a vályogvető gödörbe, mozgalmas kép tárult szemük elé a magasból. Majdhogy futószalagra emlékeztetett, kissé távolabb a sarat taposták a kitelepítettek, öregek, fiatalok, asszonyok, gyerekek, a férfiak egyforma méretű vályogvető deszkával gyártották a vályogokat, szárították, mások szekérre rakták és hordták a kijelölt helyre. Azonos méretű és formájú lakások készültek, azonos ajtókkal és azonos ablakokkal. Szánalmas kis házacskák. Kivételezés nem volt. Még a tető is azonos szinten és méretre készült, olcsóbb cserepeket szállítottak erre a célra a téglagyárból. Egyik-másik háznak csáléra állott a teteje, megroggyant a fala, a félig száradt vályogok idővel összelapultak, a nedves vályogházak falán kizöldelltek a törekbe szóródott búzaszemek. A villany és vízvezeték nem okozott gondot, ilyen luxusra senki se gondolt.

Vontató kanyarodott el a házak előtt, idős Sajtos üzletéhez. Meghozta az új szállítmányt. Józsa úr nehezen kászálódott le a magasból, kedvetlenül dünnyögött, míg a békaarcú nyomorék a kezét dörzsölgette örömében.

- Ez aztán a forgalom, kérem szeretettel, de előre megjósoltam, többezer embert ellátni nem csekélység.

- Fene a jódolgát, rajtunk élősködik.

- Tengtek-lengtek itt az éhségtől azelőtt, most teli a kirakat. Érteni kell a csíziót, ennyi az egész.

Suhancok, id. Sajtos által boltos tanulónak kinevezettek, rakták le az árut. A két öreg a beszerzési listát tanulmányozta.

- A fafaragás is hogy fellendült, gazduram sorozatban készíti a teknőket, parasztszobrocskákat, jobb itt neki, mint a tanyájában. Fene bele, valóban újjászületünk - jelentette ki a patikus két vakaródzás között -, észre is vehetném már.

- Jól megszerveztük ezt a boltot, Sajtos papára számítani lehet. Csak a menyem megélhette volna, aki mindig kételkedett bennem, pedig lehetséges, hogy tényleg zseni vagyok.

- Fene bele, maguknak készül a palota?

- Holnap hurcolkodunk. Józsa sorstárs nem igényelt?

- Kitől? Melyik Úristentől?

- Kitől-kitől? Úgy csinál, mint az analfabéta; a táborparancsnokságtól.

- Minek? Nem kell az már nekem. Még egy telet nem húzok ki, a lovakat se hagyhatom, el leszek velük az ólban. Ezen a vontatón meg szétrepülnek a csontjaim, az okuláré kevés hozzá, hogy újra összegyűjtsem.

- Micsoda kuruzsló maga? A saját javával nem törődik? Éppen most, amikor már szalad a kocsi?

- Hová szalad? A temetőbe, vagy a mennyekbe?

- Magán egyáltalán nem fogott a szeminárium, azért nem látja a perspektívát.

- Micsodát? A hercegprímást?

- Humora még van - motyogta a kereskedő és a fiúk körmére nézett -, méltányolnám is háborús időkben.

Józsa úr a frissen szerzett gyógyszereket; aszpirint, kalmopyrint az orvosi rendelő ajtajába lerakta és lekucorodott a földre. Odakínálta aszott arcát az erős napfénynek és behunyta a szemét. Már otthon is járt újra a faluban, a csillogó-villogó patikájában, a levendulaszagú tégelyek, üvegek, porcelánok között lebegett, mint az örökkévalóság, s már-már nem tudta eldönteni, melyik is a valóság, melyik a képzelet játéka: talán sohasem volt ő patikus, eredeti kocsisnak született, csak a szárnyaló fantázia repítette, repíti el abba a másik világba, amelyet olyan nagyon csodálni se lehet, hiszen mindennapos vásárló útjain meg-megfordul a csilingelő ajtajú gyógyszertárban.

A hármas fogat az építkezőkhöz ért. Teletöltötték a kannafedőt és kínálták az itókát. Mojzes Ármin megjegyzést fűzött minden pohár vízhez. Ilyeneket: - Tiszta szimpátiából hagyom magamat kizsákmányolni. Minden társadalmi formáció kiszipolyozza az egyént: Auswitz, Ebes, egyre megy. Hitler, Sztálin, Rákosi, hogy a ragya verje ki!

A polgármester csurgó verejtékét törölgette és szélesen somolygott.

Szabó őrmester tűnt fel a konyha irányából, s hogy megpillantotta őket, felderült az arca.

- Izzad már a bögyörőd, Ármin?

- Nézze meg!

- Azt szeretem Rákosi apánkban, hogy tivéletek is kitörli a fenekét.

- Veled is - morogta Fekete, hogy az őrmester ne hallja meg.

- Már aki hagyja - tromfolt Fillér -, de aki nem hajlik, ő se jár sokkal rosszabbul, mint aki sunyít és nyalja a talpát.

- Megint hepciáskodol, okoska, hergeled az oroszlánt? Ellátják a bajodat, hogy arról koldulsz. Elfelejtetted már, hogy mit kaptál?

- Meggyőző érv - mondta Nemes.

- Az a baj - avatkozott közbe a veterán -, hogy az újság nem jár. Sajtófélórákat is tarthatnánk, Szabad Nép felolvasásokat.

- Az arisztokráciának? - nevetett a büdös szájú százados. - Azt írta az újság, hogy grófokat, bárókat, hercegeket szellőztetnek a Hortobágyon.

- Honnan tudja? - csapott le az ikszlábú őrmester, kifinomult hallásáról téve tanúbizonyságot. - Kitől hallotta?

- Az építkezésen olvastam, abból tudtam meg, hogy milyen kártékony osztályellenség vagyok.

- Talán proletár? Nem érdemled te azt meg!

- Olcsó munkaerőnek kellünk ide, különben ki művelné meg az állami gazdaság földjét? Itt egy bokorban leszünk és termeljük meg a csodanövényeket: a gyapotot, a citrust és minden más zöldségeket. Az őrzésünk is könnyebb, nem kell a szélrózsa minden irányában keresgélni. Pihent agy műve ez, hogy eltörje a gerincünket, és ne kelljen a saját lábunkra állni.

- Tisztesség és kötelességtudás nélkül semmi nem megy - morogta Mojzes -, pedig annyi elég egy nemzetnek. Ez a hatalom meg azt hiszi, hogy korlátlanul uralkodhat a lelkeken, de az még az inkvizíciónak sem sikerült, holott változatosabb módszerekkel operált, nem ilyen parlagi technikákkal.

- A görbe hátadra ülök, Ármin, ha felforgatást szítol!

- Értve? - fészkelődött a kis ördög a kovácssegédben.

- Téged az ocsmány pofád miatt zártak ide, mikor varrod már be? Minek ugatsz folyton, azt hiszed, kíváncsi rád valaki?

- Minek az alapján válogattak minket ilyen sikeres társaságba, erre nem tudok rájönni.

- Az nem a te dolgod, értve? Arra legyen gondod, hogy ősszel lakjatok valahol, mert az istálló fontosabb célra kell, hisz birkákat tartanak majd benne.

- Addig ki se száradnak a falak.

- Azzal nem gatyázunk, hogy nedves, nem nedves, kinek kedves? Ha rátok dől, akkor dőljön, hiszen ti gyártottátok a selejtet magatoknak! Nem az számít, hogy hány halott van, hanem hogy a parancsot teljesítsük, és betapasztjuk a szátokat.

- Megható - morogta az alibi tiszteletes.

- Te még hálával is tartozol azért, amiért gyakorolhatod a pojácáskodást. Huncutkodol, hogy túljárjál az eszünkön?

- Aki akar, az sokat tanul itt - szólt a hunyori mérnök -, többet, mint a főiskolán.

- Na látod, ezt szeretjük, a helyesléseteket. Vegyetek példát a veteránról, ő aztán a fasza gyerek.

Az öreg hallotta a dicséretet, igyekezett annak megfelelően viselkedni, kihúzta magát és odaszólt a két vízhordónak, a hangjában némi fölényt rezegtetve.

- Gyia!

Azok engedelmesen tovább mentek, de a színes üstökű zsidó a lába elé morogta.

- Ez is egy tyúkeszű hadvezér.

- Délután szeminárium, még kell a tyúkfejetekbe az öntudat - jelentette ki az őrmester és magától eltelve a konyhába vonult -, de megjön az magától, ha nem is siettetjük!

- Szaglászik már - dünnyögte Váradi -, de elkapnám egyszer ezt a kandúr-bandit!

- Teljesíti a népszaporodási tervet - köpött utána nagy ívben Nemes -, sok apukának besegített. Ennyi gyereket szülni ezeknek, isten ellen való vétek.

- Könnyen dumálsz - torkolta le hajdani tiszttársa -, téged azért nem izélnek meg, nem vagy te olyan tetszetős.

- Mindenkit mégsem löknek hanyatt - vélte Fillér.

- Nem hát, fekszik az magától. Felrendelik az irodába, na ottan aztán visonghat.

A kovácssegédnek ökölbe szorult a keze. Féltette helyre feleségét, aki még betegség után is, az elhasznált göncökben is csecses-faros menyecskeként megdobogtatta a férfiszíveket. Vigyázott rá, ahogy tudott, de nem lehetett állandóan a sarkában. Hirtelen felparázslott a féltékenysége, dühében beharapta a szája szélét, s tudta, ő nem kötött volna kompromisszumot a sorssal Fekete helyében, mert aki Rézikéhez nyúl, az meghal. Mióta nincs velük Bandika, kicsit szabadabban mozognak, a keresetükből le-lecsípnek tartaléknak, talán enyhült is valamelyest a légkör. Szükség van a munkájukra, az állami gazdaság csődbe jutna nélkülük, ez a napnál világosabb. Meg aztán az apró termetű generalisszimus halála reménykedéssel töltötte el, változásokra gondolt, többször eszébe jutott az unalomig ismételt szöveg: "Lesz még egyszer ünnep a mi utcánkban". Legyen is, éppen aktuális, mert már végképp elfelejtkeztünk róla.

Terike azon izgult, a férje természetét ismerve, hogy tettlegességig ne fajuljon a dolog, Bandi ne forduljon szembe a rendőrökkel. A Fillér fejében is számtalanszor motoszkált, főleg amikor a nagyhangú, szerb származású telepesekkel diskurált; ezt a néhány rendőrt tollpiheként elfújná a sok ezer rab. Igen ám, de milyen következményei lennének? Pár rendőrt agyonverni igazán nem nagy ügy, nem világraszóló csetepaté. S mit tudhatnak ezek a fiatal kanok? Kiabálni, bokát csattogtatni, zabálni, mint a sőre, és bedugni a lányoknak, asszonyoknak. A főkolomposokat kellene kukoricára térdepeltetni, akik mindig másra bízzák a piszkos munkát. Azért vezérek, azért főnökök? Mindenesetre, ha történik valami, cselekedni fog, határozta el, nem nyimnyámoskodik tovább.

- A szemináriumi hókuszpókusszal mit akarnak? Komolyan veszi ezt valaki? - kérdezte Nemes. - Beszélhet nekem egyetemi tanár is a marxizmusról, attól még nem hatódom meg, nem csapok fel vörös örömkatonának, én úgyis csak az ellenkezőjét hiszem.

- Puskával terelnek oda, lyukat beszélnek a hasunkba, talán attól már a fejünk is kicserélődik?

- Ez a mániájuk, a népnevelés, az öntudatra való ébresztés, mi lesz akkor, ha valóban felébred a magyar? Akkor mi lesz?

- Szórakozunk, sorstársak - húzta el a száját Flórián -, fizetni se kell érte. A cirkusz itt ingyenes.

Nem torkollták le. Mióta a feleségét elföldelték, a boltossegéd észrevehető változáson esett át. A legnehezebb munkára is jelentkezett, fogcsikorgatva dolgozott, nem törekedett mindenáron az apja szépreményű üzletébe, valami eltökélt dac, konokság hajtotta, hogy ezzel a brigáddal tartson. Eleinte mindannyian azt hitték, még maga Flórián is, hogy a kullancskodás az oka, a figyelés, a hallgatózás, óvatoskodtak is előtte, ne kerüljenek kellemetlen helyzetbe, hiszen egyikőjük sem akarta önszántából kiveretni a saját fogát. Idővel ráébredtek, a fiatalember nem adta le a fülest. Hagyták hát a közelükben, még Fekete sem tiltakozott a közös munka ellen, pedig a hegyes orrú kereskedősegéd elég gyakran feltűnt a szülés után újra kivirult Ibike mellett.

Flóriánt legelőbb az dühítette fel, hogy Szabó őrmester lefitymálta buzgalmát. Hogy jön ő ahhoz? Egy árva mukkot se szólt, hogy nézze Sajtos sorstárs, méltányolnánk a maga szorgalmát, ügyes, talpraesett fickónak nem megoldhatatlan feladat, tulajdonképpen valamennyiünk érdeke a rend fenntartása, ebben legyen a munkatársunk, fizetni érte ugyan nem áll módunkban, de a legjobb munkahelyek között válogathat, idővel még vezető is válhat magából: vagy ilyesmi. Ám ez a tuskó el se bődült, azt hitte, hogy engem is úgy használhat, mint a jóvérű Ibit? Füttyent egyet és szaladok? Szaladjon már a legközelebbi hozzátartozója. Mit csinálhat velem? Eltángáltat az őrsön, kivereti a fogaimat? Attól félek, a veréstől már előre reszketek, de az kellene egyszer, hogy isten igazából elkapjanak, mert ha kibírom, utána már nem lesz több félnivalóm. Bátrabban nézhetnék az emberek szemébe is.

Azon kapta magát, hogy szándékosan elengedi a füle mellett azokat a megjegyzéseket, amelyekre korábban felkapta a fejét. S amikor Szabó őrmester kérdőre vonta: - Mi van te, szépfiú? - Még azt is letagadta, amit tudott. Ez a bájgúnár játssza az eszét? A fiatal, szép lánykákra meg ráuszítja a kutyáját? Úgy könnyű ám lefektetni őket! Lenne csak telepes, még szarnak se használnák.

Legközelebb dacosan szembefordult vele. - Megkukulnak ezek előttem, biztosan sejtenek valamit.

- Málészájú vagy.

- Könnyű ám lóhátról beszélni.

- Sztálinról se karattyolnak?

- Nem. Miért?

- Szökni se akarnak, lázadni se, így teli ment a gatyájuk?

- Nem akarnak.

- Jó, hogy azt nem mondod, örülnek az itt lételnek. Ilyen huncutkodással nehéz engem átverni sorstársam, értve?

- Azt mondták, hogy olyan konyhát állítottak be maguknak, amilyen az állami gazdaság központjának sincs. Két aknás és főzőedényekkel el van látva.

- Hülyének nézel? Kit érdekel a konyhájuk?

- Azzal hencegnek, ha nem adnának egy tányér levest ingyen az öregeknek, akkor azok éhen pusztulnának és kitörne a járvány.

- Mit pofáznak a rendszerünkről, a vezetőinkről? Értve? Hiszen nem vagy te olyan együgyű, hogy ne értsd!

- Nem hát, van magamhoz való eszem.

- De nehogy huncutkodjál, mert kihúzod a rövidebbet!

"Várjál csak, idióta-bajnok - gondolta Flórián -, azt hiszed, hogy teljesen töklámpa vagyok? Találok neked olyan jelentést, hogy meggebednek a főnökeid a röhögéstől. Ibikét is tönkre vágtátok, pedig micsoda oltári jó csaj, kedvem lenne feleségül venni. Nem vagyok hitványabb a kuksi mérnöknél, hiába hordja fenn az orrát. Eleinte traseltam, naná, majd mákos, beköptem az unalmast, meg azt hittem, valamit valamiért, de hogy csak én veszítsek, ne etessetek már velem zabot! Inkább megdöglök. Kitoltok velem? Egyszer annak is vége szakad. Elveszitek a fater vegyeskereskedését? A tábort büntetitek vele legjobban, még talán lemosná az ocsmányságomat is."

Kicsit távolabb az istálló verőfényben fürdött, idős Váradi Mihály ült a falánál és fejszenyelet farigcsált. A torzonborz vénség eltanyázgatott naphosszat, s fáradhatatlanul babrált. Ha letette kezéből a szerszámot, akkor mereven egy irányba bámult, mintha a szülőfaluja kettős templomtornyát látná, ám nem szerette a tétlenséget, mert akkor eszébe jutottak a jó zsíros feketeföldek, a mutatós házak, amiket elorozott tőle az állam, meg az a tetű szövetkezet. Strapabíró lovai is végigkocogtak lelki szemei előtt. Nagy megkönnyebbülésre, a felesége emléke békén hagyta. Szolgáló-asszony volt, nyugodjék haló porában. Gyakran gondolt az öreg gazda arra, hogy könnyít a családján, elballag néhány kilométernyire és majd csak talál egy erős faágat. Nem a gyávaság tartotta vissza, nem a fontolgatás, hanem inkább az unokája: nem akart Röfinek szomorúságot okozni. Nem bízott ő már semmiben, még hogy a földeket, meg a házait visszakapja? Lőttek azoknak, mint a háborúban elhajtott jószágoknak, csak az unokája kedvéért fújja nótáját, hogy addig nem vágja le a szakállát és a haját, amíg a jószágait vissza nem kapja. Mit érdekelte a saját ábrázata? Súlyos teher volt már az élete.

Misike verejtékezve, hóna alatt az ingébe csavart tyúkkal szaladt nagyapjához. Két kísérője is követte.

- Nézd, papám, mit lőttem! - tette le az öreg lábához, s ingéből kigöngyölte.

- Hiszen ez egy valódi tyúk! Micsoda pörkölt főhet ebből? - cuppantott az idős ember és szájában összefutott a nyál. Megsimogatta az unokája fejét.

- Mi is kapunk ám belőle!

Az ól sarkától akkor lépett elő az egyik rendőr. Ahogy megpillantotta a tyúkot, a pórázról elengedte a farkaskutyáját, az néhány ugrással ott termett, s a levegőben úszva a tyúkra vetette magát. A gyerekek sóbálvánnyá változtak az ijedtségtől, az öregnek is inába szállt a bátorsága. Ám a kutya csak megszagolta a dögöt és visszakocogott a gazdájához.

A szőke kislány hüppögve sírt, a cigányképű fiú nyöszörgött, Röfinek pedig a combján lecsurgott a vizelete.

- Maga se tud mással szórakozni? - tért észhez az öreg gazda.

- Azt hittem, tyúkot loptatok, nem egy dögöt. Vagy kiástátok a földből, mint a romacsávók?

- Hús az - mondta idős Váradi és legszívesebben szembeköpte volna a rendőrt, majd ahogy az eltávolodott, a késével elnyiszálta a jószág nyakát, fejjel lefelé csüngette, amíg néhány csepp sötét vér csurrant a földre. - A tíz körmét megnyalná utána. Most már csak anyád hiányzik - fordult unokájához -, jöhetne a tehénistállóból.

Az a hír futott végig a telepen, kezdődik a szeminárium az iskolában, aki lélegzik, és akit anya szült, az megjelenjen, mert különben elővezetés történik. Kivételt képeznek a gyerekek és a halottak. Gyakorlatból tudták már, rövidesen lóhátas rendőrök kergetik össze a lézengőket, mert olyan nincs, hogy Kormón nagy érdeklődés nélkül tartanának szemináriumot. Idős Sajtos Flórián becsukta a boltajtót, Józsa Bálinthoz csoszogott, majd beültek a rozoga felszerelésű iskolába. Mintha eminens tanulók lennének, előreültek, és vártak a későn érkezőkre. Idős Váradi gazda hóna alá csapott egy készülő fejszenyelet, rogyadozott léptekkel bár, de annál elszántabban az iskolába tartott. A boltos mellé húzódott. Kicsit szorosan bár, de bepréselődött a hármas fogat, a porostrojka is.

A gazdaság valamennyi munkahelyéről érkeztek telepesek a jelentős eseményre, és micsoda lelkesek voltak.

A konyhából a szakácsnők, Fillérné és Fekete Ibi érkeztek, Váradiné pedig a fejőasszonyok között tűnt fel. A terem zsúfolásig megtelt, egy gombostűt nem lehetett leejteni. A földön ültek a hallgatók és tanulmányozhatták a megsárgult földrajzi atlaszt. Biri tréfából a táblára írta: Éljen Kocsedó! Éljen a Jézus Szíve tábor! Éljen a Napospart! Éljenek az öntudatos beutalt üdülők! Éljenek az öntudatos farkaskutyák!

Két széket hoztak a rendőrőrsről; az előadónak, aki a közeli nagyvárosból érkezett, és Szabó őrmesternek. A bevezetés frappánsan rövidre és velősre sikeredett: - Ünnepélyesen megnyitom a szemináriumot és ezzel át is adom a szót az előadó elvtársnak. Értve!

- Értve - vágták rá kórusban a megjelentek.

- Kedves elvtársak és elvtársnők! A mai előadást azzal kezdem...

- Ezek nem elvtársak, hanem sorstársak! - vágott közbe éberen a parancsnok...

- De azok lesznek, mert a történelem kerekét nem lehet megállítani, az gurul, gurul évszázadokon, évezredeken át. Magával hozza a társadalom fejlődését, az pedig bonyolult dolog. Sőt azt is mondhatjuk nyugodtan, hogy kétarcú. Mi most azzal az arcával foglalkozunk, amelyik a szocialista és demokratikus rendszer megteremtéséig vezet. Hosszú történelmi folyamat ez, kezdve Darvintól Makarenkóig és olyan hallhatatlan nagy bölcs és előrelátó egyéniségek, mint Marx, Engels, Lenin, Sztálin formálták.

- Éljen! - kiáltott közbe a veterán. - Éljen dicső pártunk! Éljen Sztálin! Éljen Lenin! Éljenek a többiek!

Az előadó ettől mélyen megdöbbent, majd önkéntelenül tapsra ütötte össze a kezét. Kis idő múlva megköszörülte a torkát.

- Akkor folytatom. Hol hagytuk abba? - nézett hallgatóira, mintha ismerősöket keresne.

- A tapsnál - morogta Nemes.

- A marxizmus-leninizmus eszméi utat törtek a világban és mára világrendszerré váltak. Tudják, hogyan hívták azt a csatahajót, amelyikről eldördültek a cári palotát és hatalmat megdöntő ágyúlövések? Hallottak róla? Na, ki tudja?

- Potyemkin páncélos - csillogtatta tudását a veterán.

- Valóban szerepel ez a név a felszabadító, szovjet nép történelmében, de momentán egy csatahajóról bátorkodtam beszélni, mint szimbólumról, amelyik a dicsőséges októberi forradalom kitörését jelenti. Tudnak követni, ugye? Minden eszme térhódítása áldozatokat követel.

- Tapasztaljuk - morogta a fogatlan Fekete.

- Így történ ez a Szovjetunióban is, a régi társadalom megdöntése és az új születése véres harcok árán valósult meg. Büszkék lehetnek arra, hogy ezekben a harcokban magyar internacionalisták is részt vettek, közülük sokan élnek ma is közöttünk. Ők a hősi veterán elvtársak.

- Úgy van - helyeselt Kovács Péter -, egyet értek a tudós elvtárssal!

- Ne kotyogj állandóan közbe! Értve?

- Mondja csak bátran, ez is azt mutatja, hogy mennyire aktívak az elvtársak, mélyen átérzik a történelem tanítását. Milyen események zajlottak abban az időben Magyarországon? A Tanácsköztársaság. Bár pár hónap alatt vérbe fojtották az imperializmus segítségével és összefogásával, egyetlen vigaszunk, hogy mi nyújtottunk testvéri segítséget a fiatal szovjet állam születéséhez, s Kun Béla népbiztos táviratot is váltott Lenin elvtárssal. Utána mi következett? A fehér terror. Majd a Horthy-rendszer rossz, egészségtelen és elnyomó társadalmi viszonyokat teremtett, a második világháborúban utolsó csatlósa maradt Hitlernek, és arra nevelte fiataljainkat, hogy Csonka-Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország! Ilyen elvtelen álláspontra nem helyezkedhetünk. Szembekerülnénk még a legfőbb támaszunkkal és a legodaadóbb baráttal is, a hatalmas és legyőzhetetlen Szovjetunióval.

Horthy alatt sem éhezett mindenki az országban, de az alapvető osztályokat a gyárak, tőkések, földesurak kényük-kedvükre szipolyozhatták ki, így lettünk a három millió koldus országa. Mint ahogy a költő írja: "Kitántorgott Amerikába hárommillió emberünk..." - Most is mennénk! Ki merné azt állítani, hogy azok a szerencsétlen, új hazát keresők dalolva, megelégedve távoztak? Bizony a történelmi felelősségről csak papoltak, de nem lakatták jól a tömegeket. Isten, haza, kereszténység, magyarság, de hol maradt a testvéri szeretet? Beszélni, ígérgetni, szólamokat fitogtatni megtanultak. Tömören összefoglalták a népbutítás lényegét, s már az anyatejjel azt adagolták: "Hiszek egy istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország föltámadásában."

- Nem így van? - morogta Nemes. - Hiszen én még mindig hiszek, és amíg élek, hinni fogok. Feltámad még a nép.

- Valóban feltámadt az ország és a népakarat uralkodik.

- Tapasztaljuk. Nem kér belőle?

Az előadó észrevette a mocorgást.

- Más a véleményük? Lehet vitatkozni!

Ezen már hangosan, botrányosan nevettek.

- Csend legyen! Ha azt mondta az előadó elvtárs, hogy tessék vitatkozni, akkor kezdjék meg! Értve? Vitatkozzanak!

Nemes Áron felpattant.

- Mi most a nép vagyunk, kéremalássan! Hogyan érvényesül az akaratunk a felsőbbséggel szemben? Ezzel a gyakorlattal?

- Ez egy történelmi folyamat, és a nagy társadalmi mozgások helyrebillentik az egyensúlyt. Csak ki kell várni.

- Ehhez lesz időnk? Ki garantálja?

- A lényegről halljunk többet, mi lesz velünk? - kérdezte Fillér.

- Jogos a kérdés. Most jogfosztottnak tekintik magukat, de ez csak átmeneti állapot. A történelem folyamán rengeteg olyan kényszerintézkedés született, amely az osztálymozgások, osztályátrendeződések velejárója, vagy legalábbis annak tűnt. Idővel ez megoldódik, belesimul a társadalmi folyamatokba. Mi új világot építünk, maguk a régit képviselik, tehát szinte kibékíthetetlen közöttünk az érdekellentét. Mit tehetünk ilyen esetekben? Itt maradtak a nyakunkon. Likvidáljuk magukat? Nagymérvű tömegirtást már produkáltak erre-arra, ismeretes az eredménye és a traumája. Semmiféle intézkedést ne tegyünk? Egyenlő eséllyel illeszkedjenek a társadalmunkba? Nem, a vétkekért fizetni kell. A mi rendszerünket felépítjük, még akkor is, ha likvidálásra kerül sor, de szerencséjükre a mi népi demokráciánk annyira humánus, hogy humánusabb már nem is lehet, alkalmazkodási lehetőséget kínál maguknak. Dolgoznak, élnek, munka itt mindenkinek jut, ezt tudjuk nyújtani. Ez humánus eljárás. Az átneveléssel meg hasznos tagjaivá válnak társadalmunknak. A gazdaságot fel kell virágoztatnunk, többet kell termelni, s akkor jobb lesz maguknak is, meg a népgazdaságnak is. A táborban javulnak a feltételek, hiszen ahogyan beilleszkednek a munkába, akarva akaratlanul, a dolgozó osztály tagjaivá válnak, annyit keresnek, és ugyanolyan normák alapján, mint akik más falvakból idejárnak. Annyi a szigorítás, hogy magukat itt telepítjük le, és még őrizzük. Ahogy dolgoznak és viselkednek, úgy kapnak több és több jogot a szabadabb mozgásra, életre.

A kovácssegéd gondolkodott. Valahogy úgy képzelte el ő is, mint jó munkás, előbb-utóbb láthatja majd Bandikát. Fene bánja, ha itt kell élnie, a keresete jó, a munkáját szívesen végzi, ebben a hatalmas gazdaságban rengeteget tanulhat, de a rendőröket vinnék már a csudába! Ki irányít akkor? A gazdaság nem képes ennyi emberrel törődni, a telepesek önigazgatása meg paszuly. Rendes iskolát, kultúrházat kell kiépíteni, kutakat fúrni, és a keresztre feszített pléhkrisztustól bevezetni a villanyt. Lehetne mindjárt kultúrcsoportot alakítani, néhány megfelelő ember akad a többi tanyában, ne legyen világvégi a hangulat. Bált is rendezhetnek. Bál a pusztán, nem is rossz. Hülyeség, hogy eddig leginkább csak a pusztulással foglalkoztak.

Az előadóval ő találkozott titkárkodása idején. Csak jutna már eszébe, hol és hogyan! Felállt és azt mondta.

- Az elvtárs igen érthetően ecsetelte a lényeget. Egyet is értek vele. Egyet kérnék valamennyiünk nevében, mivel a gazdaság majorjának kialakítására szükség van, vezessük ide az áramot és fúrjunk kutakat. Nem kerül horribilis összegbe, pár hét alatt kivitelezhető. Maga igazán közbe járhatna az érdekünkben - s hirtelen rádöbbent, hogy az előadó nem más, mint a nagyhatalmú és nagyhangú Szép elvtárs, aki a titkári székből titkári székbe vándorolt, mígnem egyetemi katedrán kötött ki. - Szép elvtársnak ilyen feladat meg se kottyan!

- Toronyóra nem kéne?

- Tájékozódni fogok - ígérte meg az egyetemi oktató.

- A veteránokkal mi lesz? - kapott a szón Kovács Péter.

- Ülj le, te vén hibbant! - súgta Fekete.

- Megbecsüljük őket is - hangzott a válasz.

- Kapunk kártérítést? - kérdezte Váradi. - Tőlünk mindent elzabráltak.

- Ajjaj, de még milyet! - suttogta a felesége.

- Kapnak, de ahhoz idő kell.

A választól megdöbbentek és felvillanyozódtak, ám Szabó őrmester unta már az okítást és sebtiben berekesztette.

- Azt ne higgyék már, hogy ezentúl papsajt! - vonult el az előadóval.

A táborlakók szétszéledtek, néhányan továbbra is a földön ülve tárgyalták az eseményeket. Másnak tűnt már a beszéd, mintha nem érezték volna a fenyegetettséget annyira, néhányan vérszemet kaptak és a szabadulásról álmodoztak, s nem értették, mi történhetett a világban, hogy a Jézus Szíve tábort is megérintette. Valami pedig igencsak történhetett.

Az öreg zsidó mélyen hallgatott. Egyedül ült, kicsit távolabb az óltól, s várta az áldott és hihetetlenül giccses naplementét. Ilyen vérvörös, óriási Napot még sohasem látott, mint ezen a pusztán, vagy sohasem volt rá érkezése, hogy megfigyelje? Esetleg a Nap változott, s a sok felesleges vérengzéstől vált ilyen vádló színűvé? Behunyta a szemét, s átengedte magán a már nem is melegítő sugarakat, mintha erőt meríthetne azokból, vörös szőrzetét is belőlük táplálná. Kereste az alkalmat, hogy magába engedje a Napot, szertartásosan helyezkedett el a mezőben, imádkozott egy sort, révedezett és el-elbóbiskolt. Nagy álmok látogatták meg ilyenkor, hihetetlennek tűnő látomások, eseménydús életéből megszikkadt képek ugráltak elő, összezavarodtak, és mintha az emlékezéstől is sérülékenyebbek lehetnének, legközelebb már változott formában-alakban jöttek a napsugaras múlt útjain. Pedig hát micsoda múlt volt az? Zsidó múlt. Állandósult kisebbségi félelem, igazi hazakeresés, ha már a szentföld nem lehetett szülőföld. Lám-lám, Amerikába is eljutott, elhajtotta a zsidó vér, s megélhetés, a boldogulás kényszere, nagy élményekkel is megáldotta Jehova, de Jeruzsálembe, Názáretbe, a keskeny és hosszú Jordán folyóhoz még a képzelet szárnyán se tudott igazán elrepülni.

Az édes, szívet dobogtató emlékek is idekötik, innen támadnak fel, ebből az elvadult pusztából, a poros, álmatag, falusi utcák hangulatából, amikor az a négykerekű kordé végigdöcögött a göringyek között, rogyadozó inakkal feszült neki a nagyapja, majd az apja, az a rongyoszsidóság, amelyik faluról-falura, országról-országra vitte, s milyen sokára lett, lehetett belőle tollas-zsidó, hogy az emberi teremtés koronájaként szatócsüzletté válhasson valahol a Porcsiny utca sarkán, környékén. Hogy is hívták már azt a boltocskát végül? Horovitz-bolt? És hogy hívták azt a fekete hajú, duzzadt ajkú, nagymellű szép lányt, Horovitz Éva? Mi lett velük, hová tűnhettek mellőle? Elveszítette talán őket valamelyik sorsfordulóban? Megmondja-e még valaki? Vagy igaz se volt az egész? Az a rongyoszsidó-batár csak a képzeletében létezik, s a vágyak országútjain nyikorog és nincs megállása sohasem?

"Mégis itt halok meg - motyogta maga elé Mojzes Ármin, szemét változatlanul behunyva -, nem vethet ki magából ez a föld, ez a szomorú puszta. Azért éltem mindent túl, hogy ez megtörténhessen velem."

Szinte megint hallotta a csodálatos kocsi döccenéseit, az olcsó síp hangját, és látta maga előtt vonulni a torzonborz kis öreg, szakállas zsidókat, szakasztott mintha ő lett volna mindegyikük, ahogy maguk után húzták szekérre rakott, nagytüzű máglyájukat. Talán éppen a Napba vonultak?

Meg-megbicsaklott a feje.

"Mi lehet a Napon túl? Milyen élet? Akik a zsidó-máglyákon elégtek, ott vannak-e? Ők világítanák az utamat?"

Megint megszunnyadt az öregember.

Most azt álmodta, hogy leesett a Nap az égről. A vörös fény úgy terült el a pusztán, mint a köd, megült mindent, felperzselt, felégetett élőt és holtat, irtóztató reccsenéssel dőlt össze minden, hamuvá vált ez a Kocsedónak, Napospartnak és Jézus Szíve tábornak csúfolt telep, égő árnyak sikoltoztak és futkostak céltalanul, miközben fortyogó, egyre terebélyesedő tűzláva temetett be mindent.

Ebben a világvégi apokalipszisben félelmetes figurák közeledtek feléje, vörös szőrzetű, négykezű, megnyúlt végtagú emberi szörnyek, nyolclábú ortopéd gyerekek görögtek körülötte és röfögtek, mint a malacok, csontsovány asszonyok, valamennyien kopaszon és ruhátlanul szinte sugárzott testükből a vörös fény, a sok-sok rongyoszsidós szekereken halomba dobált öregekkel, a lecsupaszított csontokkal, mintha éppenséggel Auswitzból menekülnének, kutyanagyságú patkányok húzták lovak helyett a kocsikat, hatalmas, villogó fogú, sanda rókák, orrszarvú méretű vaddisznók terelgették a menetet, és kitartó hamuszürke eső permetezett rájuk. Mintha a hajdan volt természet egy darabja is követte volna őket, kiszáradt fák, alaktalan, ormótlan és túlfejlett levelekkel, gazos és vadul burjánzó bozótokkal, idomtalan, barnára száradt virágokkal.

Nyomukban a fortyogó, vörös halál, egy felgyulladt atomtemető, egy berobbant atomerőmű, egy terrorista atombomba, az a kibírhatatlan, mindent elpusztító hőség, amelyik kútjaikat kiapasztotta, folyóikat kiszárította, megölt minden nedvességet, és nagy sugárdózisokkal hajszolta halálba Jézus népét. A bibliai hegyes, sivatagos tájak is előtűntek, nagy fekete, felperzselt foltok éktelensége árulkodott a hajdan volt emberi civilizáció nyomairól, a Holt-tenger és a Genezáreti tó kiszáradt, sötétlő medre és az elpusztíthatatlan sivatagból támadó barna, éles szemcséjű porfellegek raja, már az országot átszelő Jordán vizét is hiába keresték a szakadékokban, a völgyekben, nyoma veszett, mint ahogyan hírmondójuk se maradt a hegyek és a sivatag szélére sátrakat vert, vályogkalyibákat emelt beduinoknak és araboknak, tevéiken és szamaraikon már régen ellovagoltak az égi mezőkre. S a messzi múltból itt felejtett Jerikó falai most újra összeomlottak, csak távolból a fehér és tágas Jeruzsálem dombjai dacoltak a pusztítással, a szép és kellemes Haifa is egyenlő lett a földszínével, csak a Földközi-tenger morgott siratóéneket fölötte.

Mojzes Ármin álmában is egy mondást forgatott az eszében: Haifában dolgoznak, Jeruzsálemben imádkoznak, Tel-Avivban pedig elverik a pénzt. Kicsit elidőzött ennél a gondolatnál, s még fájóbb lett a szíve, mert ha minden így történt és történik, már nem láthatja meg a Siratófalat, a Szentföldet, az életet adó kibucokat, pedig az minden zsidó vágya, de ő már minek is akarná, ha most örökre elpihenhet?

- Ez aztán az igazi világvége, nem a vízözön - motyorászta és akkorát bicsaklott előre a feje, hogy menten felébredt bóbiskolásából.

A közelben Fillér Bandi és felesége haladt el. Jól hallatszott a vitatkozásuk.

- Megint nem nyughatsz, édes uracskám.

- Ellenkezőleg - ölelte meg asszonyát -, biztos vagyok abban, hogy jól csinálom.

- Jaj, félek a te biztosságodtól! Már megint valami őrültséget eszeltél ki. Miben sántikálsz?

- Add a szavad, hogy nem haragszol és nem teszel szemrehányást!

- Nagy disznóságot követtél el ellenem? - lépegettek a konyháig, ahol nemsokára kezdődött a vacsoraosztás. - Nyögd már ki, édes uracskám!

- Nem költözünk be a lakásba.

- Micsoda? - sikított Terike. - Elment az eszed?

- Jól hallod.

- Miért, te agyalágyult? - szűkült össze az asszony szeme.

- Betegek, meg gyerekek vannak itt, és nem tudnak építkezni.

- Az ólban lakjunk miattuk?

- Jobban kibírjuk.

- A te hülye fejed, de nem az enyém.

- Rézi, engem nem visz rá a lélek.

- Te jó isten, már lelked is van! - csapta össze mérgében a kezét -, teljesen kivetkőzöl magadból. Egy futóbolondhoz mentem feleségül? A népboldogítás még hagyján, de hogy az én egészségemet is tönkre tedd a világ nagy szíved miatt, abból aztán nem eszel - csapta fel a fejét morcosan és otthagyta az urát.

Fillér a többiekkel együtt az ólban tanyázott. Kolompolásig még volt némi idő, tettek-vettek az emberek. A kovácssegédnek csüngött a feje, töprengett kínos helyzetén. Mitévő legyen? Megérti Terikét és a kedvéért mindent megtenne, más boldogsága már talán nincs is a világon, ha annyira ragaszkodik hozzá, akkor beköltöznek, ő nem erőszakoskodik vele, dehogy bántja! Éppen olyan joga van a döntésre, mint neki, talán nagyobb is, hiszen nő, tisztább, higiénikusabb környezetbe vágyik, ahol végre nem lesik kandi szemmel, van-e hálóinge, milyen a bugyija, formás-e még, vagy tönkretette a munka, a nélkülözés? Igazán megilleti az új lakás, kit, ha őt nem?

A többségnek nem készül el a háza őszig. Vagy ha igen, összedől a téli vihartól. Még azon se gondolkodott, kinek ajánlaná fel legszívesebben, de annyi itt az elesett ember, hogy könnyű választani. Talán Józsa Bálint? Megkedvelte az öreg patikust. Vagy azok a nyomorult, tüdőbajos gyerekek, akiknek az apját a kendergyárból hozták ide? Segítség nélkül a tél martalékai lesznek. Ezt azért Terike is beláthatná. Akkor mi lesz, ha ősztől elveszik az ólat? Ezektől a szemetektől minden kitelik. Mit csináljon, hogy a lelkiismerete megnyugodjon? Legalább Józsa Bálinttal osszák meg a fejük alját!

Kolompoltak. Vacsoráztak.

A formális létszámellenőrzés után szétszéledtek a vaságyakra. Szép nyáreleji éjszaka ígérkezett, többen az ól előtt tanyáztak. Fekete Ibi Flóriánnal indult sétálni, Fekete Attila pedig a lányunokája álma fölött őrködött. Váradiék a vackokra húzódtak türelmetlenül és sűrűn pislogtak a bejáratra. A békaarcú nyomorék a viharlámpa fényénél számolgatott, fillérről-fillérre számot adott a bevételről, a haszonról az igazgatóságnak. Nemes és Biri az ólnál diskurált.

Fillér tépelődött. Itt a táborban az első perctől kezdve lóhalálában dolgozott, nem nézte, hogy milyen munka, nem facsarta orrát a disznószar szaga, nem érdekelte mások finnyássága, húzódozása, keresni akart, és lendíteni a családon. Most hogyan tovább? Akik más vidékekről jártak a gazdaságba dolgozni, azokat se vetette fel a jómód, fabarakkokban laktak, hétvégeken vontatóval szállították őket haza. A gazdaság szétfolyó, ütött-kopott épületek, toldozott-foltozott géppark, mitől lenne igazi nagyüzem? Attól, hogy tizenötezer holdas? Ezért aztán a határt elnyeli a gaz, a kukoricát nem törik le, a cukorrépát nem szedik fel ősszel, majd csak tavasszal birkóznak meg vele, ha megbirkóznak, vagy beleszántják a földbe. Kellenek ide a használható emberek.

Flórián és Ibi megérkezett. A leányanya apjához és kicsijéhez lépett, a fiatalember pedig a fekvőhelyükhöz. Fillér azt mondta neki.

- Bált rendezünk a pusztán, igazi bált. Segíts összeszedni az embereket! Más tanyákban is élnek, egy valódi kultúrcsoportot verbuválhatunk. Dobot pedig furnérlemezből csinálunk.

- Van itt egy festő, vele mikiegeret pingáltathatunk rá. Mikiegér zenekar, nem hangzik rosszul.

- Miféle festő?

- Akinek holland felesége van.

- Ibikét is megkérdezheted: akar-e szerepelni?

- Naná, hogy akar, szereti mutogatni magát.

- Holnaptól kezdve ezen járjon az eszed, ne csak a lépes mézen. Te leszel a zenekar vezetője.

- Mit szól ehhez Szabó őrmester?

- Lelkesedik - jegyezte meg bátortalanul a kovácssegéd -, nem tilthatja meg. Úgy érzem, valami változás lóg a levegőben.

- Ha mégis betart?

- Túljárunk az eszén.

Lucerna szagát hozta a könnyű esti szél. A nyitott ablakon betört az áporodott, vizeletszagú istállóba, Fillér felkapta a fejét és elindult teleszívni tüdejét az édeskés illattal. Szülőfaluja irányába fordult, jókorákat szippantott a meleg, fűszeres illatú levegőből. Ezeket az estéket szerette igazán, szinte idehallotta gyerekkorából a csorda kolompját, a tehénbőgést, a szája szinte telefutott nyállal, érezte a frissen fejt, habos tej ízét, ahogy nagyot húzott a zsétárból. Csak a harangszó hiányzott.

Terike fogta meg a vállát.

- Rám vársz?

- Rád. Érzed ezt az illatot?

- Olyan otthoni.

- Így beszél hozzánk a föld.

- Bandikám, te akarsz valamit!

- Csak azt akarom, amit te is akarsz - simogatta meg az asszony kérges kezét. - Két test egy lélek maradjunk.

- Már megint arra az átkozott lakásra akarsz kilyukadni? Mindig leveszel a lábamról, amikor duruzsolsz.

- Arra is.

- Jó anyám, még mire? Miket kell még hallanom és elviselnem?

- Szüljél nekem még egy fiút!

- Pont ide? - vitte fel Terike élesebbre a hangját, de azért erősen karolt a férjébe. - Hogy nyomorék, vagy idegbajos legyen? Oda ne rohanjak az ötleteidtől.

- A szerelemgyerekek a legszebbek.

- Ne fájdítsd a szívemet, édes uracskám, van azon elég teher - szomorodott el Rézi és a hangja is elcsuklott -, még jó, hogy meg nem szakad. Nem véletlenül őszültem meg ilyen fiatalon - fordult hirtelen hátra, mintha attól félne, hogy követik és kihallgatják.

- Az élet mindenütt megél, és én változást érzek a levegőben.

- Nem tudok megnyugodni, amíg azt látom, hogy ezeknek a mocskosoknak külön malacokat hizlalunk. A legjobb falatok vályúba kerülnek, s talán még a gyerekeket is eléjük dobálják? Csinálhatunk bármit, azonnal tudják, még a fűszálak is nekik susognak.

- Rafinált fehércseléd vagy - ismerte el a kovácssegéd és ő is hosszasan nézett a hátuk mögé, követi-e őket valaki?

Az ólban már sötétség fedte be a nyomorúságot. Két viharlámpa pislákolt, Váradi elfújta az övékét, de nem aludtak, várakoztak a jókötésű gazdasszonyra. A cigányképű fiú hozzájuk kúszott a fekhelyek között, s rövid suttogás után vissza. Itt-ott már horkantások jelezték, hogy vánkosokra tette gondját a tábor. Józsa Bálint feje is le-lebicsaklott, ahogy a sarokban húzódva ülve aludt. Hirtelen azonban felriadt, csodálkozva bámult a vertseregre, megnyalta kicserepesedett száját, megdörzsölte halántékát, és már ki is bukott belőle a bugyuta rigmus: - Fáj a feje? Golyót bele! Nem lesz többé gondja vele! - Azzal, mint aki jól végezte a dolgát, újra szenderegni kezdett.

Fekete Aliz sírt fel, de az anyja abban a pillanatban megringatta a pólyájában, hogy nyughasson! Ahogy elhallgatott és édesdeden elaludt a kosztenger kellős közepén, Ibi csak ült fölötte és szinte szórakozottan söpörte ruhájáról a nem létező piszkot. Kicsivel később a hajához kapott, két-három szálat sodorgatott vehemensen, majd amikor elunta, a neuraszténiások végtelen nyugalmával ismét lesöpörte ruhájáról, öléből a nem létező szemetet. Nemes és Biri akkor osont be az ajtón. A lányanya közben éppen a hunyori mérnöknek intett a kezével, kört rajzolva a levegőbe, majd az ujjait összedörzsölte a félreértések elkerülése végett. A fiatalember üres zsebére csapott, aztán széttárta a kezét, talán nem is bánta, hogy nincs egy árva krajcárja, s nem mehetnek el egy kiadós sétára. A lány erre dühösen a farára csapott.

Idős Sajtos már úgy fujtatott, mint egy kovácsműhely. Öreg Váradi szintén húzta a lóbőrt, amikor a menye megérkezett a kiadós lábassal.

- Papám - rázta meg Röfi -, megfőtt a tyúk.

A pörköltet kanállal ették. A sötétben alig láttak az orruk elé, de számított is az, a ragacsos galuskát, a kemény húst kapkodva gyűrték le a torkukon, félve attól, hogy többen észreveszik a lakomát, s rájuk rontanak és akkor kevesebb marad nekik. Meg se rágták jól a falatokat, csak beteges mohósággal tömték magukba. Az illat így is árulkodott, mintegy súlyos bűnjel, zavarta meg az ébrenlévők nyugalmát.

A csontokat a lábuk elé dobálták, a kanalakkal alig zörögtek, mégis a rágásuk, a csontok szopogatása bántóan felerősödött. Nagyokat nyeltek, mintha szégyenüket is úgy akarnák eltüntetni. Az idős gazda fuldokolni kezdett, mire a fia erőteljesen hátba vágta, s folytathatták tovább a lakmározást.

- Fene bele - csámcsogott Józsa úr és szájában összefutott a nyál, de úgy tett, mint aki azonnal elalszik.

Akik ébren voltak, szégyellték magukat, hogy Váradiék esznek, azoknak milyen átkozott szerencséjük van. Főleg azért izgultak, hogy a kölykeik fel ne ébredjenek, mert nyafogni kezdenek és kérnek a húsból, nem értik meg, nekik miért nincs soha ilyen csemege a tányérjukon?

- Egyesek már éjszaka is zabálnak - morogta valamelyik. - Ezeknek mindig jó?

Akkor már feszültté vált a légkör. A lábas alján meg-megzörrent a kanál, s az egész istállót belengte a pörkölt illata. Minél kevesebb maradt a bátor tyúkból, annál szomorúbb és megdöbbentőbb lett a tény: ebből Váradiékon kívül mások már nem esznek. Az ágyak között motozás támadt, a cigányképű fiú izgatottan mászott a lakomázókhoz, majd a tyúk lábával megelégedve visszafelé. Ettől a szőke kislány is megbátorodott, követelte a jussát. Megkapta a másik lábát.

A kanalak már egyre bántóbban kopogtak. Váradi jókorát böffentett. Aztán hallani lehetett, ahogy a gazdasszony összekapkodta a földre szórt csontokat és az edénybe tette. Vége volt a gyönyörnek, és a kínszenvedésnek is.

Nemes megrázta Fillért.

- Ébren vagy?

- Ébren.

- Azon morfondírozok, nem is olyan bunkó az előadó, akárhonnan másolta a szövegét, hiszen nem az a fontos, amit itt gagyarásznak, hanem ami mögötte van, kérlekalássan!

- Azon töröm a fejemet.

- A magyarság történelmében minden hatalomhoz vér tapad. Anélkül nincsen uralkodás, irányítás, vagy proletárdiktatúra pláne nincs, ahogy ti mondjátok, kérlekalássan! Miért várnánk éppen most kivételt, mert a mi bőrünkön csattan az ostor?

- Igaz.

- Ne hidd már, hogy egyetértek a módszerrel, bár ellenkező esetben vonakodás nélkül én is ezt csinálnám! Csak a tények és a lehetőségek izgatnak. Mik a tények? Mi mindig akartunk itt valamit, de csak a nagy magyar álmokig jutottunk el. Most se jutunk sehová, így hogyan is lehetne? Magunk csinálunk minden bajt magunknak, hiszen még a korbácsos legényeinket is mi választjuk meg magunknak. Fátum ez? Mikor kinyújthatnánk a kezünket egymás felé is.

- Ugyan, ugyan, telelöttyintették a börtönöket a magamfélékkel, a szegényeket meg kihajtották az országból!

- Jó, elismerem, hogy nem bántunk kesztyűs kézzel a kommunistákkal, de a ti vezéreitek sokkal többet jégre tettek a piros elvtársak közül. Ezzel, hogy számoltok majd el? Eljön annak is az ideje, kérlekalássan! Mi azért nem öltünk sanda mészáros módjára, nem akasztottunk a sorainkban menetelőket, vállaltuk azt, akik voltunk. És nem igaz, hogy elprédáltuk, elpazaroltuk ezt az országot. Ilyen hely nincs több a világon, ilyen esztelen pazarlás, ahol elpocsékoljuk az életünket.

- Ami nincs is! Ez csak annak a megcsúfolása. Micsoda macskajancsik hancúroznak itt a tejben-vajban! Sajnálom is, hogy csak itt és most döbbentem rá, az ember hátuljáról könnyebben megítéli a megtörténteket, pedig előre kellene látnia az időben. Amikor csak lehetett, én is a könyveket bújtam, mégis idejutottam, fejre állt körülöttem minden. Kezdem azt hinni, felesleges volt a tanulás, a hit, az igyekezet, nem értem többre vele, a végén még talán szégyellem is? Hiába akarom, nem azt látom a sorsunkban, hogy osztályellenség, kulák, egyéb, kizsákmányoló, meg ilyenek, hanem csak azt, hogy emberek. Az egyik ilyen, a másik olyan - dörzsölte meg homlokát a kovácssegéd, aztán szokásaként a kezét zsebébe rejtette, mert különben sűrűn és indulatosan gesztikulált, elárulva érzését, amelyet nem akart. - Emberek vagyunk.

- Az a te bajod, sorstársam, hogy tökéletes emberi lényeket feltételezel, abszolút igazságokat, azokhoz méred magadat, pedig hát ilyenek csupán a mesékben, meg a könyvekben léteznek. Az élet sokkal póriasabb dolog, eszünk, alszunk, cicázunk egy keveset és megfizetjük keményen az árát. Nem egy szédítő perspektíva, de nincs jobb nála. Ráadásul, kérlekalássan, még ebbe is belehalni. A többi csak cifra cafrang, meg ámítás, meg illúzió. Ettől kellene megszabadulnunk ezen az átok pusztán is, akkor talán még lenne esélyünk valamire - kordult meg a Nemes gyomra. - Mire jó a hazugság, meg a csiricsáré? Megmondanád nekem? Attól talán feltámadnak az itteni halottak, ha Józsa úrral azt hazudtatják, hogy a Napszúrás-kór a rengeteg gyerekhalál oka? Jobban émelygek ezektől, mint a kiközösítéstől.

- A megfagyott gyerekeket nem tudom megbocsájtani senkinek sem - kapta szája elé a kezét Fillér, mert ásított egy nagyot. - Pedig már-már úgy érzem, hogy elhaltak az érzéseim, és hiába szeretnék ember maradni, a végén nem sikerül.

- Édes uracskám - súgta Terike -, napközben is megválthatjátok a világot, ne rontsd el ezzel az álmod!

- Igazad van, Rézi, de legalább te néha mosolyognál!

Másnap néhány katona érkezett, s a főépülettől párszáz méterre sátrat vertek. Szabó őrmester melléjük parancsolta az ügyesebbeket, hogy a sátorverés tudományát is elsajátíthassák! A négyszögletű katonai sátrakat úgy sorakoztatták egymás mögé, hogy a csenevész diófasor védje az időjárás viszontagságaitól.

- Magatoknak csináljátok, értve?

- Értve - válaszolták kórusban.

Nem tudták, miért, de azon a nyárelőn, már enyhült a vasszigor. Az őrmester téveszthetetlenül a régi maradt, mégis mintha nem vették volna már olyan véresen komolyan, talán, mert a munkák dandárja kezdődött, nyakukon lógott az aratás, s a telepesek közül számosan bebizonyították már, hogy ki-ki érti ám a szakmáját, dolgozzon a gépműhelyben, a tehenészetben, vagy akár az építkezésen. Nem nézték a munkaidő hosszát, keresni akartak és munkával bizonyítani, hogy nem kivetnivaló, nem alacsonyabb rendű állampolgárok. Minden munkaerőre égetően szükség volt, hiszen a máshonnan ideszállított szerződéses, vagy idénymunkások foglalkoztatása jóval többe került az állami gazdaságnak, azokat élelmezni, a fabarakkokat fenntartani, hetenként kocsikáztatni őket, mindez tetemes summára rúgott, ráadásul borsószedés idején cigányokat is toboroztak, mert ugyan a tervutasítás, előírás szerint többszáz holdon cukorborsót vetettek a konzervgyárnak, de gépek híján kézzel szedték a termést. Honnan vegyenek annyi dolgos kezet?

Egyik reggelen csomó vállalati tehergépkocsin megérkeztek a cigányok, de már az első pillanatokban kiderült, nem szakítják meg magukat. A munkalapokat pontosan vezették az irodaiak, ugyanúgy, mint a telepesekét és a közelebbi falvakból járókét, de hét végén megtörtént az óriási csalódás, a hat napi munkájuk díja nem fedezte az ellátás költségeit. Fizetéskor aztán kezdődött a hacacáré. Az üres, vékony borítékok láttán hőzöngtek a cigányok: - Mondjad mén, Zsiga, nem fizet ez nekünk? Én kieresztem a belit! Itt ráztam a seggemet a tűző napon, osztán két forinttal kiszúrják a szememet? Nézd mán, na! Lássál csudát! A tályog üsse meg! A rák egye meg a belit! De engem is verjen meg a Debla, ha bedőlök még egyszer nekik! Elcsalták a keresetünket, elrakták a soneszt, kilopták a zsebünkből, hát mit adok a pujáknak! Ezen még zsíros kenyeret se! Azt akarják, hogy éhen dögöljünk, így gyilkolnak le ezek bennünket!

Kitört a tömeghisztéria. Verekedés, csapkodás, sarlóval püfölték egymást, folyt a vér, a bérelszámolók beszorultak a barakkba, szerencsére Szabó őrmester néhány rendőrrel ott tartózkodott, a levegőbe lőttek, s gyorsan a géppisztolyok tusájával szétverték a kakaskodókat. A lázadást percek alatt elfojtották. A sebesülteket bekötötték, elsősegélyben részesítették, és gyorsan felrakták a cigányokat a teherkocsikra. A következő héten már csak kevesen érkeztek, akik ímmel-ámmal bár, de dolgoztak valamicskét.

A gazdaságot szorították az előírások, utasítások, a beszolgáltatás, az adó, ám a termelés eredménye soványka maradt, nem telt meg a népgazdaság éléskamrája. Hiányoztak a jó szakemberek. A régi, uradalmi szolgálatban tapasztalatokat szerzett agronómusokban nem bíztak, a fiataloknak túl nagy volt a falat, a kisparasztok, és ritkábban a középparasztok, hiába szorultak a gazdaságba, a szívüket otthon felejtették, meg a lófaránál sem igen láttak tovább. Kicsit idegenkedve figyelték a gépeket, a traktorokat, a behemót kombájnokat, nem hittek igazán bennük, hiszen évszázadokig azt látták, azt tapasztalták, hogy ha nem lehet szív nélkül élni, akkor gazdálkodni sem. A föld olyan, mint a gazdája, egyformán minősíti egymást. Most meg hirtelen a nyakukba szakadt a motorizáció, s talán még elveszi a kenyerüket is. Gőggel, daccal és félelemmel fordultak meg egy-egy autó után, s azzal a lekicsinylő megjegyzéssel: - Aki a lovat elhajtja, elkormányozza az a kocsit is!

Szabó őrmester a sátrakat gusztálgatta.

- Az istállóból ideköltöztök. Akinek meg elkészült a háza, az abba. A végin jobban jártok, mint mi magunk. Értve!

- A zsold se kutya - morogta Nemes -, megfizetik a piszkos munkát, mint az idegen légióban.

- Van köztetek olyan, akinek a bőre alatt is pénz van, évek során se keresek annyit. Úgy él, mint Marci Hevesen, és még én vigyázok rá, a kegyelmes méltóságos úrra!

- Nem szedték el tőle?

- Nana, huncutkodunk, huncutkodunk!

A hármas fogat érkezett. Szabó őrmester kéjes örömmel látta, hogyan verejtékeznek.

- Na, szépségeim, megkerültetek végre-valahára? Tőletek szomjan vész az emberfia. Miért nem szaporázzátok a lépteteket? Ennél könnyebb pénzkereset itt nincsen, vagy kaszálni-kapálni akartok? Borsót szedni? Talán aratni? Na, megkukultatok?

- Őrmester sorstárs, jelentem, már úgy is repülünk!

- Hová? Talán az égbe?

- Minek? Nincs itt jó dolgunk? Bizalmas munkakörben szolgálunk és még fizetnek is érte. Nem akárkire bízzák a farkaskutyákat, csak aki közülünk való. Most van a legjobb dolgom, a végén még kutyaversenyeket rendezek, hogy legyen egy kis látványosság a pusztán.

- Viszed magaddal mind a három pártkönyvedet?

- Viszem. Én azoktól meg nem válok, még álmomban sem.

- Az öntudatot szeretem benned, veterán. Elsőnek javasollak eltávozásra, mihelyt lehet.

- Addig térdig ér a szakálla - mosolygott Mojzes Ármin és megvakarta a feje búbját.

- Te is egy arany ember vagy, Árminka! Még ide hozzák utánad a fene rengeteg pénzt, amiért a németek megkocsikáztattak. Pedig micsoda rusnya, vörös fajzat vagy! Engem a hideg lel, ha rádtekintek. Hol szedtek össze téged, hol csináltak, talán tollas zsidó volt az apád?

- Nekem az is volt - jegyezte meg csendesen, de ironikusan az öregúr. - Ezt viszont nem mindenki mondhatja el magáról.

- Nana, Ármin! Engem mersz kioktatni?

- Arra dehogy vállalkozom, isten ments!

- Öntsél vizet a markomba! - mosta kezét a parancsnok, s az arcát is, hogy kiürüljön a kanna.

- Szívesen öntöm, de magának kevés egy kanna víz, talán a kútba sincs elég.

- Megtanítalak én kesztyűbe dudálni, Ármin!

- Ebben biztos vagyok, az őrmester sorstárs iskolában taníthatná a tudományát.

- Ne hízelegj! Engem se ejtettek a fejem lágyára!

- Milyen jól megértjük egymást! - csipkelődött Fekete -, jobb ez, mint a moziban.

- Ez a nagy magyar népi egység - szellentett hangosan Nemes -, ezért érdemes élni.

- Te aztán perfekt vagy ebben - morogta Biri.

Csak most tűnt fel, hogy az utóbbi napokban elég hallgatagon viselkedett a mérnök. Fillér nem akart tolakodni, kedvelte a lomha mozgású, zárkózott, jámbor fiút, de alig tudott róla valamit.

A hármas fogat elporoszkált. A katonák elvonultak. Szabó őrmester foghegyről odavetette a táborlakóknak.

- Báránykáim, reggelig ürítsétek ki az ólat! Értve?

- Értve.

Elhatározták, hogy az első sátorba hurcolkodnak, amíg pár napon belül, birtokba nem vehetik a lakóházukat. Száraz lucernával vastagon leterítették a földet, a cókmókjukat úgy helyezték el, hogy szinte kibélelték vele a sátrat, ne fújja át a szél, ne verjen be az eső! Szánalmas kis költözködés volt, vitték a huci-mucit. Hamar elrendezték. Idős Váradi megtalálta a legmegfelelőbb helyet, ahol élete hátralévő idejét kedvére eltölthette, az egyik diófa tövében. A sátorban halomszámra sorakoztak a szépen megmunkált fejszenyelek, babramunkák. Az öreg gazda változatlanul dolgozott, s csak olyankor hagyta abba, amikor a farkaskutyák ugatni kezdtek. Nem szerette túlzottan őket. Éjszakákig kint tanyázott a diófa tövében, hallotta, vagy hallani vélte a távoli falu toronyórájának kongatását. A rendőrök ügyet se vetettek rá.

Biri váratlanul azt mondta Fillérnek.

- Láttam azt a kis fehér gatyát.

- Milyen gatyát?

- A Bandikáét, ott a lucernásban.

- Tényleg az volt.

- Ő hogy van? Sokat változott odakinn?

- Jól néz ki.

- Ez vigasztaló.

- Az, de téged mi lelt, letörtél, mint a bilifüle.

- Meglátogat édesanyám.

- Hiszen annak csak örülnöd kellene.

- Félek a viszontlátástól. Őt is nagyon féltem, hogy viseli el, ha meglát, kibírja-e ép ésszel? Kibírható az ilyesmi?

- Az asszonyok gyakran erősebbek nálunk.

- Beteg, idős és Zalából jön.

- Mikorra várod?

- Nem tudom - a hunyori Biri fejét rázta -, már itt is lehet.

Józsa úr érkezett meg a vontatóval. Ahogy meglátta a sátortábort, nem repdesett örömében.

- Fene bele, miért nem hagynak békén meghalni? - morogta és a sátrakhoz indult. A megőszült gyógyszerész rövidlátóan hunyorgott, megpillantva a felfordulást, a sarokban kijelölt helyét (Fillérék az ócska bőröndjét odatették), mélabúsan legyintett. - Hosszú időre én már nem rendezkedem be.

- Mi sem - vette a lapot Fillér -, innen a mesepalotába költözünk. Mi újság odakint?

- Egy hölgy várakozik a bejáratnál.

- Hogy néz ki? - kapta fel a fejét Biri. - Alacsony?

- Ül az árokparton és sír.

A mérnök megfogta a patikus vállát.

- Mégis, öreg vagy fiatal? Szőke vagy fekete?

- Öregecske, a haja meg fehér, kontyba van hátul felrakva. Szép asszony lehetett fiatal korában, de nem magára hasonlít.

A Biri arca lángvörösre gyúlt. Zavarában megigazította a szemüvegét, végignézett magán, lesöpörte a lucernaszálakat és a rendőrőrsre szaladt. A kovácssegéd utána iramodott.

- Az anyám - tört elő artikulátlanul a mérnökből -, ez a szarjancsi meg ki tudja mióta várakoztatja? De most emberére akad!

- Anyáddal akkor mi lesz, megásod a sírját?

Biri megtorpant. Vérbe forgott a szeme, nehezen értette meg a másikat.

- Te szó nélkül lenyelnéd? Nem vagy olyan figura!

- Térj észre, különben nem látod az anyádat! - rázta meg erősen a mérnököt. - Az őrmester éppen ezt akarja! Ismerheted már a mesterkedéseit.

- Anyám mekkora utat tett meg miattam, és mennyit szenvedhetett. Érti ez az állat? Ez a magyar gyilkos keretlegény? A faszán kívül mihez ért, mi érdekli?

- Az, hogy a nyakadra lépjen.

- Nem elég, hogy minket minden nap esznek? Az se elég?

- Ugyan már, gondolkozzál! Erőszakkal valóban legyűrhet, de ésszel soha! A fegyverekkel csak az utcát lehet kitakarítani, a lelkeket soha!

Szabó őrmester egy levélhalmaz tetején trónolt, és a tyúkszemét áztatgatta melegvízben. Bosszúsan vonta össze szemöldökét, ahogy kedvtelése közepette megpillantotta őket.

- Parancsnok sorstárs, kérek engedélyt jelenteni - mondta sietve Fillér.

- Jelentsél!

- Jelentem, hogy Biri sorstársnak látogatója érkezett, az édesanyja.

- Hát ezt honnan szoptátok? Ti mindig a szart kavarjátok?

- A főbejáratnál várakozik.

- Nincsen tudomásom róla.

- Az lehetetlen - lépett közelebb Biri fenyegetően.

- Te már ezt is jobban tudod? Azt hittem, hogy megkukultál, és nem forog a nyelved, te ceruzakoptató, flaszteron nőtt szemét.

- A minisztériumtól kapta az engedélyt - füllentett Fillér, hogy mentse a helyzetet.

- Nincsen tudomásom róla.

- Ugyan már, hiszen rajta ül a parancsnok sorstárs - jutott mentőötlet a kovács eszébe. - A postával érkezett az engedélyezés.

- Engem a posta nem zavar, anélkül is van dolgom elég.

- Csakhogy Kun főparancsnok írt alá a látogatásnak - hazudott tovább a kényszer-brigádvezető.

- Ezt te honnan tudod? Minden szarba beleér az orrod?

- Elküldte a levél másolatát az édesanyjától.

- Akkor meg mit vartyogtok itt? Eredj borulj az anyád nyakába, érted? Veled meg - mutatott Fillérre - még számolok krajcárka.

- Értettem.

Biri futni kezdett a bejárathoz, de még visszakiabálta.

- Köszönöm, pajtás! Nélküled nem nyerem meg a meccset.

Majdnem sírt örömében. Szaladt az anyja karjaiba. A posztoló rendőr úgy tett, mint aki nem lát és nem hall, nagyon udvariaskodott.

Az öregasszony valóban az árokparton ült. Mellette a kaskája, fehér ruhával letakarva a belseje. Ahogy meglátta a közeledő fiát, a szívéhez kapott, és tele lett könnyel a szeme.

- Jaj, istenem, mit csináltak a kisfiammal?

- Mama, édes mama, miért törted magad idáig? - kapta fel a törékeny anyját Biri és csókolgatta, ahol érte. - Árt már a te korodban az utazás.

Sírtak mindketten. Az öregasszony erős szúrásokat érzett a szíve tájékán, elhatoltak a lapockáig, de összeszedte erejét, hogy még válaszoljon.

- Megszakad a szívem, hogy nem láthattalak, kisfiam. Itt meg a látványtól van végem.

Hirtelen verejtékezni kezdett, nyomást is érzett a tarkóján, a bal karjában pedig erős zsibbadást. A kegyetlen fájások erősödtek, mégis elégedetten mondta, bár egyre erőtlenebbül.

- Istenem, legalább a fiam karjaiban halok meg.

A mérnök óvatosan lefektette a fűre. A kanálishoz futott, a zsebkendőjét megvizezte és az anyja homlokára tette. Már nem tudott segíteni rajta, de nem akarta elhinni.

- Mama! Édes mama, szólalj meg! - kérlelte kétségbeesetten, és csókolta a kezét, a lábát, de az öregasszony többé nem mozdult, elégedett mosoly bujkált a szája szögletében. - Nem csinálhatsz ilyet velem, mama! Hozok orvost - ugrott talpra Biri és teljes erőből futni kezdett Józsa Bálintért.

Az öreg ott gubbasztott az istálló ajtajában, belül kedvenc lovai nyihogtak, s az úgynevezett orvosi rendelő ajtaja is tárva-nyitva volt, nem kereste azt senki. Minek is? A patikus megvékonyult és koszos kezében füstölgött a cigaretta. Az arcán bamba vigyor, nehogy meglássák, megértsék, mennyire vágyódik valami után. Mennyit segített volna most egy fénykép, a hátralévő életét milyen örömmel adta volna érte, csak újra láthassa lányát, akiről soha semmi hírt nem hozott a posta. Őrzött ő emlékképet róla, hogyne őrzött volna, csak hát most döbbent rá igazán, mennyire vétkezett a sors és az idő ellen, mert nem használta ki jól, lebecsülte azokat a perceket, amelyeket a családja körében töltött, mindig csak a munka, a szorgalom ragadta el, a család várhatott, holott - most tudja már igazán - semmi más igazi értéke nincs az embernek, mint az, ha a gyerekével, a családjával szépen együtt lehet, ha törődik velük, még akkor is, ha ezt a szeretetet soha nem kapja vissza. Ő is csak lehetett boldog valaha.

Ember volt, kellett, hogy boldog legyen. Mi maradt meg belőle? Néhány emlék, semmi több.

Egy kép idéződik most elé, ahogyan az erek, a megerőltetett kék erek végigfutják azt a fehér kézfejet, a mosogatásoktól, a mosásoktól is kemény kéz, az a hideg kéz, amelyet simogathatott és annyiszor csókolgathatott, bár nem tudta, nem is sejthette, hogy egyszer majd ilyen pusztítóan hiányozni fog a felesége keze.

Más se maradt, csak az az átkozott bagó. Elég az egy életre?

- Józsa sorstárs, Józsa patikus! - ordította a mérnök már messziről -, jöjjön azonnal!

- Itt a világ vége? - dörmögte kelletlenül. - Már nagyon esedékes, és egy cseppet se bánom.

- Édesanyám nem tér magához, nem tudom feléleszteni.

- Aki a bejáratnál várakozott?

- Igen, igen, de szaladjunk már - lihegte Biri.

- Annak több akadálya van, de a legfontosabb, hogy szaladni az én koromban és állapotomban már képtelenség - hozta ki a kukoricacsuhából font szatyrát, amiben orvosi kellékeit tartotta.

- Viszem én - kapta fel a fiatalember és már trappolt is vele.

Az őrszem rájuk sandított és közömbösen megjegyezte:

- Annak már kampec dolorec, de ez finom - eszegette az özvegy töpörtyűs pogácsáit.

Józsa úr a halotthoz hajolt.

- Már nincs segítség.

- Az nem igaz! A mama nem hagyhatott itt engem! Azért utazott, hogy itt haljon meg, ezen a koszos pusztán? Úgy se hiszem - megrázta a gönye patikust, aki majd szétesett. - Csináljon valamit, adjon szíverősítőt, injekciót! Nem igaz, hogy tehetetlen!

- Annyira az vagyok, hogy ettől már nem is lehetnék jobban - csukta le a halott szemét, és őszinte szánalmat érzett.

Biri szinte az eszét vesztette. Sírt, rugdosta földet, a Józsa úr szatyrát is felrúgta a levegőbe, s kiszóródtak a gyógyszerek; aszpirin, kalmopyrin, kamilla, ricinusolaj és toroköblögető, sztetoszkóp, használt injekciós tűk, ampullák. A patikus figyelemre se méltatta, kezében már ott füstölgött a cigaretta. A mérnök változatlanul dühöngött, bele-belecsapott a levegőbe, rázta az öklét, fenyegette az Istent és a táborparancsnokot egyaránt, piszkos szemüvegén át alig látott valamit. Mint a láncra vert kutya, körbe-körbe mozgott anyja holtteste körül, nem tudott, de nem is akart elszakadni onnan.

A kisöreg sunyi pillantásokkal figyelte. A zsebéből nyugtatókat szedett elő, elhatározta, hogy arra alkalmas pillanatban lenyeleti a dühöngővel, mielőtt jóvátehetetlen kárt tesz másokban és önmagában. Erre még várnia kellett, hiszen fenyegetően éppen megindult az őrszem irányába, de pár lépés után megtorpant. Majd váratlanul az édesanyja kaskájába túrt, s Józsa Bálint elé tette.

- Ez az utolsó sütése. Kóstolja meg!

Az öreg majszolta a pogácsát, de fogatlanul nem sok pusztítást végzett.

- Csodálatos - jegyezte meg -, remek asszony lehetett az édesanyja, olyan tiszta lélek, mint az én feleségem.

- Remek asszony - bólintott szórakozottan Biri -, egyedül nevelt fel. - S bár a kaskát kezében tartotta, nem evett a tésztából.

- Vehetek még egyet?

- Azért sütötte a mama.

- Maga miért nem kóstolja meg?

- Nem tehetem. Az utolsó estéjén sütötte ezt a mama.

- Ezeket a tablettákat nyelje le!

- Segítenek rajtam?

- Nemigen.

- Azért viseltem el eddig mindent, hogy a mamának ne okozzak csalódást!

- Most meg szépen kell eltemetni.

- Nem engedem eltemetni, hazaviszem Zalába - térdelt le a halotthoz és simogatta, csókolgatta, ahol csak érte, miközben a könnyei potyogtak.

- A maga gondja, de itt a közelében lenne, akár naponként meglátogathatná.

- Igaz.

- Beveszi a nyugtatókat?

- Az mit segít?

- Semmit, de már előkapartam.

- Nekem meg úgyis mindegy? - nyelte le a pirulákat a mérnök, majd rövidesen jámborabb lett, elnehezült mozgású, lassúbb felfogású. - Nem hagyom egyedül a mamát - térdelt le ismét -, évekig alig tudott rólam.

A farkaskutyák vadul vonítottak. Józsa úr tápászkodott, s a tábor irányába fordult, ahonnan megérkezett Szabó őrmester.

- A legjobb helyen történt - mondta elégedetten -, nem kell hókuszpókuszt csinálni. Vigyék, ahová akarják! Semmi közünk hozzá.

- A faluba?

- Vihetik, csak minél hamarabb.

- Fillér sorstárs velünk jöhetne.

- Gyászvitéznek?

- Biri sorstárs használhatatlan - intett a térdeplő, mindenről megfeledkezett fiatalemberre -, erő meg kell az elhantoláshoz.

- Reggelre nyoma se legyen semminek! Értve?

- Fene bele, értve.

Meg-megdöccent a szekér. Józsa Bálint mellett rendőr ült. A derékban, lucernára fektetve a halott, s lábánál a fia és Fillér gubbasztott. Jótékony sötétség borult rájuk. A falu temetőjéhez hajtottak. Kinézték a sírhelyet, Fillér ásni kezdett, Birinek lapátot nyomott a kezébe, Józsa patikus pedig oldalán a díszkísérettel, felderítő körútra indult. Nagy, kerek tányérral világított a hold, és a síri csendben jól hallatszott a falu zaja. Fillérnek az eltompult kalapácsolások ritmusa jelezte, még nem ért véget az esti műszak a vízgépészeti vállalatnál, a fáradt traktorberregés a gépállomás udvaráról verődött a temetőig, a mozdonysípolás a vicinális esti érkezését jelezte. Mindezt jól esett hallania. Ütemesen ásta a földet, mélyült a sírverem. Biri alig lendített a munkán, szótlanul, és ügyetlenül lapátolt, s könnyeivel áztatta az anyja fekvőhelyét.

Sokára előkerült Józsa Bálint, két deszkát, léceket, és zsineget cipelve. Reszketett az ina. A rendőr odaállt a közelükbe, s nem mert a szekérre ülni.

- Más nincs? - kérdezte a kovácssegéd.

- Fene bele.

- Tintaceruzát hozott?

- Hoztam.

- Írja rá a lécre az asszony nevét!

- Biri sorstárs, mi az édesanyád neve?

- Júlia, Kardos Julianna.

- Édesapádé?

- Az nincsen.

- Akkor annyit, meg hogy, Kormó, 1953.

Fillér kivette Biri kezéből a lapátot, kihányta a sekély gödörből a földet. A halottat levették a kocsiról. A fia mellé térdelt és simogatta. A kovácssegéd a lucernát a sírba szórta, majd az egyik deszkára fektette az öregasszonyt, a másikat pedig a hasára tette úgy, hogy eltakarja a fejét is. A zsineggel a deszkákat körültekerte, hogy el ne mozduljanak, s a végét nem vágta el. Józsa úr elkészült a sírfelirattal. A léceket keresztbe fektették egymáson, zsineggel megerősítették, az szolgált fejfának. Sokáig állta az időt.

- Biri sorstárs, segítsél! - mondta Fillér és a halottat a gödör széléhez vitték. A zsinegek végét megfogták és szerencsével örök pihenőhelyére engedték a kis öregasszonyt. Aztán mereven álltak percekig, se nem énekeltek, se nem imádkoztak, se nem sírtak.

- Szegény mama, ezt ő se gondolta volna.

- Neki már könnyű - szólt a patikus és távolabbra ballagott -, nekünk nehéz, hiába vagyunk dögrováson, a megváltás meg elmarad. Fene bele, pedig mennyire imádom én is ezt a könnyű testi munkát.

Fillér lapátolta a földet, hamar betemette a kicsi gödröt. A fejfát letűzte és megigazgatta a hantot. Józsa Bálint egy koszorúval került elő, és szabadkozott.

- Ennyi igazán megilleti - motyogta és felkapaszkodott a szekérre -, hiszen mindentől megfosztottak minket, megtanították velünk, hogy lehetséges mindent elveszteni, azt se igen tudjuk, élünk-e még igazán, s ha igen, akkor kinek-minek?

Többet nem szóltak egymáshoz reggelig.

Elkészültek a házak. A beköltözés abban a pillanatban megkezdődött. Fillér érthetően és keményen azt mondta a feleségének:

- Amíg nálam esettebbeknek nincs lakása, nem költözöm, de téged megillet a fele, eredj, ha akarsz!

- Az, hogy élhetetlen vagy, nem újság a számomra, de hogy mennyire ütődött, azt most tapasztalom igazán. Házat építel a családodnak, és könnyű szívvel odaadod idegennek, amíg te a sátorban nyomorogsz? Az én eszemnek ezt nem lehet megmagyarázni - harapta be dühösen az ajkát Rézi, és megvetően elnézett az ura fölött.

- A sátorban se halunk meg.

- Az ilyen hülyét használják múzeumi tárgynak; íme itt látható az ősember, a maga egyszerű ökörségében.

- Megértelek - ölelte át a feleségét, de az kibújt a karjaiból és szikrázó szemmel toporzékolt.

- Akkor a kedvenceiddel feküdj le, bizonyára ők is nyújtanak neked akkora gyönyört! Ráadásul vigyáznotok se kell, nem valószínű, hogy a patikust felcsinálod!

- Ne vadulj, Rézi! - próbálta csitítani, mert már néhányan felfigyeltek rájuk.

- Tapsoljak talán? Nem elég, hogy erre a szeméttelepre juttattál? Ezt érdemlem meg, amiért tönkre tetted a fiatalságomat? Hiszen már azt is elfelejtem, hogy nőnek születtem - sírt az asszony, - és kitépett fehér hajából egy csomót, és az ura képébe vágta. - Úgy bíztam benned, mint az istenben, de te több csapást mérsz rám, mint amit el tudok viselni. Miért csak a mások érdekeit nézed? Meguntál és nem kellek már neked? Így akarsz megszabadulni tőlem? Akkor legalább elfogadható indokot találnál a mentségedre. Bánom is én, hogy rajtam röhög a puszta, mert ilyen szalajtós vagy, de miért szolgáltattál ki mások nyelvének? Már pusmognak a hátam mögött, hogy biztosan a Macádnak építtetted a házat. Melyik riherongy kurvával csaltál meg? Vele jobb volt? Csak nem Ibire vásik a fogad, aki lefekszik fűvel-fával, akibe a fél világ belejár? Eddig alacsonyodtál, édes uracskám, hogy kurvák után kódorogsz?

- Nem szeretem én a moslékos vödröt.

- Akkor kivel csalsz meg? Ismerem egyáltalán? Valamelyik kikent-kifent fenekű nagyságával, akinek a munka büdös, de egy jó balek kell? Mutasd már meg, hogy legalább tudjam, kivel cseréltél fel! Mikor költözteted az új házba? - rikácsolt már magáról megfeledkezve Fillérné. - Szóljál már valamit, édes uracskám!

- Nincs nekem senkim, nem is volt és nem is lesz rajtad kívül. Nem cserélnélek fel a világ összes asszonyával!

- Hazudsz!

- Jó, akkor hazudok.

- Esküdj meg az életemre, hogy nem csaltál meg!

- Az aztán sokat jelent.

- El ne hitesd velem, hiszen tudom, hogy babonás vagy!

- Esküszöm.

- Azt mondd: esküszöm, hogy nem feküdtem le egyik bárcás kurvával sem!

- Esküszöm.

- Akkor miért akarod? Miért én leszek megint az áldozati bárány? Csak egyetlen értelmes szót szóljál és elhallgatok.

- Nem tehetek másként. Amíg itt felfordulnak éhen az emberek, nincs megnyugvás, és az új házban nem jönne álom a szememre - tárta szét a kezét mentegetőzve.

- Kinek adod át?

- Józsa Bálintnak, meg annak a tüdőbajos családnak.

- Hiszen őket nem ismerted.

- A bátyám telepítette ki őket.

- Azért?

- Azért is. Meg nem akarom, hogy több halottjuk legyen.

- Nem vagy felelős senkiért. Se bosszú, se vér nem szárad a kezeden, nem csaltál, nem sikkasztottál, egyenes maradt a gerinced.

- Én is hibáztam, amikor magas lovon ültem. Egyszer a fejemre olvashatják.

- Megszenvedtél mindenért, te igazán vezekeltél, még a családod is ráment. Ne lelkizzél hát itt nekem, keressenek helyetted más bolondot! Lelkizzen a kan kutya farka!

- Tartás is van a világon.

- Nem vagy te már a parancsnok, lelöktek onnan is. Az a repedtsarkú maca kellett nekik, az legalább nem a lelkit riszálja, hanem az alfelit - dobálta szét holmijukat a szikrázó szemű asszony. Ahogy a zsákokból, pokrócokból hirtelen haragjában kiborított mindent, s megtaposta férje szakadt ingeit, a színevesztett női fehérneműk között egy fehér gatyácskát talált. Gyors mozdulattal az arcához emelte, csókolgatta és panaszosan sírni kezdett. - Mi van az én Bandikámmal, lehet, hogy vele senki se törődik? Ad-e neki anyám még kenyeret? Kire számíthat szegénykém, ha már az apja is futóbolondnak született?

- Az ám, az öreganyád, hogy mindig dirigálsz!

Ettől a mondattól megdöbbentek és elhallgattak mindketten, mert jól tudták, hogy nem igaz.

Idős Váradi nehezen vált meg a diófától, amikor tehette, rendíthetetlen nyugalommal tanyázott a lomb alatt, hátát a faderéknak vetette.

- Liget ez, fiam, babaliget - hajtogatta és körülmutatott a sátortáboron, a diófasoron.

Rajta is maradt a név: Babaliget.


A sátorba megérkeztek az új lakók, egy másik, távolabbi tanyából. Nyomorultul néztek ki. A Dunántúlról deportálták hajdanán őket. Egy fürge, gyorsmozgású fiatalember, világosbarna hajjal és nyúlszájjal ismerősnek tetszett, de Fillér nem jött rá, hol találkozhattak.

- Nyúl vagyok - nyújtott kezet a jövevény és megszívta az orrát.

- Én meg Vadász - ütötte el tréfával a kovács.

- A nevem az, Fillér sorstárs.

- Honnan ismersz?

- A mozgalomból.

- Az apparátusban dolgoztál?

- Dehogy is, az állami gazdaságban! Ennek a távolabbi kerületében. Megfordultam a falutokban néhányszor, a tanácson, a pártbizottságon, nótaesten.

- Loptál, csaltál? Vagy nemi erőszakot követtél el a lányokon?

- Úgy löktek ide, mint egy nyári mikulást. Érettségi után behivattak a megyei pártbizottságra, a szívem a torkomban dobogott a megilletődöttségtől. Senkit nem ismertem, Szép elvtárs viszont mindjárt azzal kezdte: ide figyelj fiam, tudjuk, hogy apád a háborúban öntudatos ember módjára viselkedett, neked köztünk a helyed. Új értelmiség veszi kezébe a gyeplőt, rád számítunk, mint vezetőre. Dolgozzál!

- Hol? Nincsen szakmám, csak az érettségim.

- Lesz munkád, olyan neked való.

- Micsoda?

- Vezető leszel az állami gazdaságban.

- Szakismeret nélkül?

- Szakemberekben válogathatsz.

- Tanulni akartam az egyetemen.

- Majd arra is sor kerül, de most ez fontosabb, elvégre nem hívhatjuk vissza a földesurak fiait innen-onnan, hogy titeket irányítsanak és felépítsék a szocializmust. Vagy ezt akarod?

- Nem.

Cigarettára gyújtottak a diófa alatt. Fillérnek derengeni kezdett, hogy valamilyen értekezleten találkozhatott Nyúl sorstárssal, ahol eligazították őket, mit termeljen a mezőgazdaság, hogy virágzóvá váljék. Még jó is, hogy olyan közlékeny, addig se bámulja Terike pityergő ábrázatát, hiszen, ha kést böknének a húsába, azt is szívesebben elviselné, mint a felesége sírását.

- A majorban néhány üres épület, gémes kút volt - folytatta Nyúl. - Megérkezett a cingár Tyúkoltó Pista párttitkár. Hallatlanul betojinak bizonyult, félt még a fúvó széltől is. Nem tudta ő sem a jövőjét, élni akart, hát alkalmazkodott. Nála meghunyászkodóbb alakkal nem találkoztam, ha a felettes hatóságokkal került szembe, de bezzeg, akikről azt gondolta, hogy nem osztanak, nem szoroznak, azokkal durváskodott, kegyetlenül leszidta őket a sárga földig. Fekhelyeket készítgettünk. Ahogy feleszméltünk, azt kérdeztem tőle:

- Mit termelünk?

- Amit parancsolnak.

- Én a gyapotról még nem is hallottam.

- Nem tesz semmit - somolygott -, lesznek itt szovjet tanácsadók.

- Te értel hozzá?

- Hogyne. Földben terem.

- Milyen a termése?

- Szép és fehér.

- Na, ezzel elintéztük a gyapot termesztését. Fuvarosokat fogadtunk, hogy a major udvaráról, meg a környező üres tanyákból hordják ki a trágyát a szántóföldre. Tagosítani kellett. Hogy ez mit jelentett? Este megleptük a tanya tulajdonosát és bejelentettük, hogy negyvennyolc órán belül hordja el az irháját, mert ez az állami gazdaság területe ezentúl, s itt idegenek nem tartózkodhatnak. A tanya, meg a föld helyett felajánlottunk más tanyát és földet, az persze jóval kevesebbet ért, hitványabb, és a falutól távolabbi földeken. A határozatot nem én hoztam, nem ismertem se a tanyákat, se a gazdálkodókat, viszont mint a gazdaság igazgatójának, számba kellett vennem az eszközöket, azzal gyarapítani az állami birtokot. Vakon hittem, hogy amit csinálok, az törvényes és helyes. Elvégre nagyüzemi mezőgazdaságot teremtünk, az egész ország érdeke kívánja, csupán azt kérjük a tanyaiaktól, húzódjanak kicsit odébb, vagy akiknek házuk van a faluban, azok oda.

- A Szűcs tanyán ezzel fogadott a gazda: - Nincs semmi bűnöm, akkor miért zargatnak? - kérdezte a szemünkbe nézve, bár ő is tudta, hogy teljesen hiábavaló az ellenkezés. Államvédelmis katonák és rendőrök voltak velünk. - Azért dolgozok, hogy a beadásnak meg a beszolgáltatásnak eleget tegyek. Ha az én földemet, meg a tanyámat elveszik, akkor ezzel is kevesebb lesz a termés, ki tartja jól az országot? Abban is bíztam, hogy itt halhatok meg a saját vackomban.

- Holnap estére ne találjuk itt, mert akkor mi költöztetjük - mondta a gazdaság párttitkára, Tyúkoltó Pista.

- Sírás-rívás támadt hirtelen, hiszen szegények, nemhogy kulákok, de még középparasztok sem lehettek, éppen a betevő falatot tudták megkeresni. Az asszony jajveszékelt, hisztériázott, gyűrögette a kezét: - Hiába gürcöltünk, földönfutóvá tesznek bennünket!

- Akkor láttam először életemben férfiembert sírni. Szégyelltem magamat. S milyen az ember? Ott és akkor találkoztam életem első nagy szerelmével, Szűcs Annuska szőke lány, kék szemű, pisze orrú, ringó járású, s ahogy rámnézett, a föld alá bújtam volna legszívesebben. Kicsit azért fűtött a dicsőség is, hiszen engem bíztak meg az állami gazdaság vezetésével, már csak lehetek valaki. Egy lány, egy fiú a családban, a nyolc hold földre. Elkergetjük őket innen, hogy szerethetne akkor Pannika? A kijelölt tanya mocskos kis épület volt, a föld hitványabb, de valamivel több nyolc holdnál. Téptem a számat, hogy talán még jobban is járnak, mert virágzó gazdaságot teremtenek ott a nagyobb területen.

- Nem költözünk, lesz ami lesz, maradunk - makacskodtak.

- A magunkéból mégsem űzhetnek el, ki hozhat erre törvényt?

- Ne balhézzanak, ezen nem lehet változtatni!

- Ez a hatalom is a szegényt sújtja? - rágódott a gazda. - Vigyétek a gazdagokét. Hová forduljak az igazamért? Tudjátok ti egyáltalán, mi az igazság? Két kölyköt felneveltem, a hasunkon összekuporgattuk a föld árát, gürcöltem a vak világban, egész életemben. Most ennek az értelmét veszitek el.

- Kártalanítják, ember!

- Nincs már erőm, hogy újrakezdjem, a földbe szántottam. Nem hiszitek, ugye? Nektek csak az a szent és az az igaz, amit a vezetők mondanak - széthúzta magán a kopott inget, és a válla hegyén súlyos horzsolások nyomai látszottak. - Én húztam az ekét, a feleségem meg tartotta az ekevasat. Én húztam a boronát is, meg a szekeret két álló esztendeig, mire tehenet tudtunk vásárolni. Ti meg most idedugjátok a pofátokat, fegyveresek kíséretiben és elvesztek mindent tőlem. Anya szült titeket?

- Hiába ágál, az ellen nincs apellálás, nekünk is parancsba adták - mondta Tyúkoltó Pista.

- Fegyverrel űztök el a tanyámból? Micsoda emberek vagytok? Rosszabbak, mint a végrehajtók! - támasztotta öklét az asztalra és potyogtak a könnyei.

- Verje meg az Isten, aki az ilyet parancsba adja! - fenyegette meg az eget Szűcsné -, minket is tiporjon meg, amiért olyan hülyék voltunk, hogy dolgoztunk, mikor a lopás ideje jött el.

- Rendelkezés az, amelyik kiveszi a szánkból a falatot?

- Mit adjak a kölykeimnek? Ennek is - mutatott a lányára - már staférung kellene. Egy pendelyben menjen férjhez, mint én? Közben meg a belemet kirágja a rák? - csapta földre a keze ügyében levő csuprot a gazdasszony.

- Magasabb helyeken tudnak erről? - kérdezte már erőtlenül a gazda. - Vagy csak az itteni kiskirályok?

- A legmagasabban!

A két gyerek nem szólt. Magukba húzódtak és bizalmatlanul mustrálgatták az államvédelmis katonákat, meg a rendőröket. - Arra gondoltam - folytatta Nyúl -, de tudnám én ezt a szép lánykát szeretni. És most azt látja, hogy kisemmizzük őket, hogyan viszonozhatná az én érzelmemet? Amiatt a föld miatt mi nem lehetünk boldogok?

Mégis kocsira hánytuk őket, szőröstől-bőröstől, hat lovas kocsival, fegyveresek kíséretében, sírás-jajveszékelés, átkozódás közepette a tanyát kiürítettük. A fegyveresek különbözőképpen viselkedtek, volt, amelyiknek ez a hatalmat jelentette, fejébe szállt a mámor, így hurcolkodik a kulák, hát itt semmi se drága, tört, zúzott, a másik meg együttérzett a családdal, arra ügyelt, hogy minél kisebb legyen az ütés, a seb. Egyik a tehenet kötelénél fogva ráncigálta, másik a kisborját vezette, a harmadik a pulykákat kergette: szomorú és megalázó látványt nyújthattunk. Mégis gyakran a kislányon felejtettem a szememet. Hat kilométerrel távolabb telepítettük őket. Mit nem adtam volna, ha abból a hajcihőből kimaradok. Semmihez nem nyúltam, az élettől is elment a kedvem, égett az arcom Annuska előtt.

Egyik reggel beállított a majorba a lány, ahol az irodát megnyitottuk. Sírva kért, hogy bármilyen munkát elvállalnak a bátyjával, ha már koldusokká tettük őket, legalább dolgozhassanak! Irtóra meghatódtam, és azonnal elvettem volna feleségül. A lányt a magtárba osztottam be, a fiút fogatosnak. Gyakran találkoztunk és udvaroltam erősen. Közben szaporodott az állomány, jószágokat is kaptunk, a másik majorból küldtek át lovakat, embereket vettünk fel, gyarapodott a gazdaság.

Akkor támadt az első nagy kellemetlenségem. Befejeztük a tagosítást, 50 tanyát és 300 holdat nyertünk, s az egész területet átfoghattuk és ellenőrizhettük. S akkor egy lovunk megdöglött! Ki volt a fogatosa? A Szűcs Annuska testvére. Minden elhullást szigorúan vizsgáltak, de ebből akkora csetepaté keletkezett, hogy híre szaladt. Egy bizottság szállt ki a megyéről, élén Szép elvtárs. Elsőnek engem hallgattak meg.

- Hogy történt az elhullás, Nyúl elvtárs?

- Annyit tudok, hogy ott feküdt az istállóban a ló, és a hasa felfújódott.

- Mitől, Nyúl elvtárs?

- Ha én azt tudnám.

- Tehát határozottan azt állítja, hogy nem tudja?

- Határozottan.

- Elég baj ez, Nyúl elvtárs!

- Bizony az elvtársak!

- Nem az ellenség keze ez, Nyúl elvtárs?

- Nem láttam itt az ellenséget.

- Biztos ebben?

- Biztos.

- A kulákságról mi a Nyúl elvtárs véleménye?

- Elköltözött a környékről.

- Nincs közülük a gazdaságban?

- Nincs.

- Ejnye, Nyúl elvtárs, ne nézzen minket zöldfülűnek! Maga is az ellenség uszályába került?

- Én az uszályt se láttam.

- Tagadja, hogy Szűcs Annát foglalkoztatja?

- Dehogyis tagadom, hiszen a jegyesem.

- És a testvére?

- Ő meg a fogatos.

- Aki megmérgezte a lovat, hogy így álljon bosszút a tanyájukért és a földjükért?

- Nem olyan fiú az.

- Honnan tudja ezt ilyen biztosan, Nyúl elvtárs?

- Szűcsék nem kulákok, kenyérre valójuk sincs.

- Azt mi jobban tudjuk, Nyúl elvtárs, magát a szerelem elvakítja, s nem lát tovább az orránál.

- Miért bűn az, hogy szeretem Annuskát? Bejelentettük már a családnak is.

- Védi a sógorát, azért tussolja el az ügyet! Ma egy mérgezés, holnap már gyújtogatás?

- Négy óra hosszáig fircangoltak. Még a gatyámból is csurgott a víz. Ha a községi állatorvos nem vizsgálja meg a döglött lovat, amelyik szélkólikában pusztult el, akkor előbb felszállok a meseautóra. Olyan gebéket gyűjtöttünk össze az elhagyott tanyákból, hogy hónapokig ajnároztuk őket, gyengék, soványak voltak, ha lefeküdtek, nem bírtak lábukra állni, kötéllel, hevederrel húztuk talpra őket. Az istálló padlására kötelet erősítettünk, s azt átvetve a ló hasa alatt, nem engedte, hogy szegény pára lefeküdjön. Muris látvány volt, kötélen lógtak a lovak. És akkor nemzeti ügyet csináltak abból, hogy egy gebe megdöglött, na, hát tiszteletem.

Pár napi bódultság után gondolkodni kezdtem: te jó ég, kire és mire hasonlít ez a hangzavar? Micsoda kólika az ilyen? Éppen a Szép elvtárs tukmálta rám ezt a munkát, ezt a beosztást! Hiszen azóta se tértem igazából magamhoz, éjt-nappallá téve iparkodtam a tagosítással. Jó az egyáltalán, amit csinálok? Helyes? Igyekeztem magammal elhitetni.

Ismét a megyei pártbizottságra rendeltek, hát ki fogad? Szép elvtárs. Megint baj van - gondoltam -, kezdődik a letolás? Mit csűrnek megint a nyakamba?

- Figyelmeztetlek, Nyúl elvtárs, hogy a téma szigorúan bizalmas, senki nem tudhat meg róla semmit, egy árva szót sem, mert ha kiszivárog, az imperializmus azonnal felkapja a fejét, és megnézheted te is magadat. Intézkedés szükséges, méghozzá azonnal. Kitelepítettek érkeznek hozzátok! - hadarta el Szép elvtárs.

- Kicsodák?

- Az nem érdekes - intett le -, még nevük sincs, az nem számít, itt csak számok szerepelnek. A bérszámfejtésben is számokat használtok, aki a fizetését kapja, aláírja a számát és kész.

- Eddig világos, de hol helyezzük el őket?

- Gondoskodjatok róluk!

- Nincs semmi épület, csak egy üres juhhodály.

- Az pompásan megfelel.

- Mikor érkeznek?

- Két nap múlva.

- Hányan?

- Az mindegy.

- Ki felel értük?

- Nem a te gondod.

- Tartozom értük felelősséggel, Szép elvtárs?

- Termeljenek, kezdődik a gazdag aratás és az ország népe várja az új kenyeret. Kikkel kaszáltatnád le a kalászost, hogy győznéd a tömérdek munkát? Már pedig az újkenyér nem mehet veszendőbe!

- Konyhánk még nekünk sincs.

- Legyen. Aki dolgozik, az egyék, a problémákat meg kell oldani, azért vagyunk, hogy minden problémát elhárítsunk az útból.

Fillér Bandi megdörzsölte a homlokát és sóhajtott.

- Mindez pontosan így történt, vagy csak utólag kitalálod?

- Pontosan és szóról-szóra - szívta meg az orrát Nyúl.

- Ezekről se tudtam, pedig itt játszódtak le az orrom előtt. A történelem előbb-utóbb elüti az embert, de a kérdés az, hogy ki, mikor veszi ezt észre és próbál önmaga maradni.

- A majorba érve azonnal kiadtam a parancsot Tyúkoltó Pistának. Csak nézett rám, mint akinek hiányzik egy kereke. Megismételtem elég érthetően: - A juhhodályból hordják ki a trágyát, mert oda emberek költöznek!

- Ott hatvan centiméteres trágya büdösödik. Kivel hordassam ki? Mondjál már valamit, igazgatókám!

- Az emberekkel.

- Két nap alatt?

- Jól értetted.

- Az eget ne meszeljék be vörösre? - öntötte el hirtelen az indulat a kákabélű embert. - Lehetetlen, amit kérsz.

- Nem kérek, hanem parancsolok.

- Így már egészen más. Ez a tiszta beszéd - ment el az ólhoz és takarítani kezdték a juhhodályt. Néhány ember piszkálódott ott, a többiek szerte a határban, hónapok alatt nem készülhettek volna el vele. Hozzájuk szaladtam, hogy sürgessem őket!

- Értsék meg, ide emberek jönnek!

- Honnan?

- Nem tudom.

- Kik jönnek?

- Nem tudom.

- Menekültek?

- Nem tudom.

- Mikor jönnek?

- Nem tudom.

- Mivel jönnek?

- Nem tudom - válaszoltam, hiszen valóban nem tájékoztattak róla.

Erre Tyúkoltó Pista mosolyogva és grimaszokat vágva bőszen a fejére mutogatott, ami egyértelműen azt jelentette, hogy bediliztem. Éjszaka aztán váratlanul csaholni kezdtek az üres tanyákban maradt kutyák. Szekérzörgés hallatszott. Nemsokára egy hatalmas karaván lepett meg bennünket, gyerekek, öregek, szép lánykák, asszonyok, városi öltözetű férfiak, csak kapkodtam a fejemet, mi tagadás, Szűcs Annuskától, a magtárból szaladtam az udvarra, és szemem-szám elállt a csodálkozástól, összesen 120 fogattal érkeztek. Azonnal nyilvántartásba vettük azokat, reggel már az állami gazdaság tulajdonát képezték. Az apróbb motyókat megtarthatták és a juhhodályba zsúfolódtak. Államvédelmis katonák kísérték őket, Hegyesen van az őrsük. Tizenkét főből állt a raj, egy szadista főhadnagy irányítása alatt. Fel se ocsúdtam a kábulattól, utasított, hogy 24 óra leforgása alatt külön elszeparált lakóépületet építsünk a katonáknak. Ez igazán viccesen hangzott, miből és hogyan? Rendelkezett cefetül, a végén még mi is lábujjhegyen mertünk járkálni. Külön őrséget adtak maguknak és külön őrizték a juhhodály környékét, este 9-től reggel 6-ig senki sem hagyhatta el azt, napközben 50 méteres körzetben lehetett tartózkodni, mert drótkerítéssel körülkerítették a hodályt. Lámpaoltás után megszűnt ám a csámborgás, lehetett a lánykákat csöcsörészni. Mi a kitelepítettekkel nem beszélhettünk, a főhadnaggyal én tartottam a kapcsolatot, megmondtam, hogy mi a munka, mit csináljanak, a katonák pedig megkövetelték tőlük. Ha valami nem stimmelt, akkor azt újra megcsináltatták a foglyokkal és megintették őket.

- Szállást építettek a katonáknak? - csodálkozott Fillér. - Mikor az ország éhen döglik?

- Dehogy! Az épület egyik szárnyát átengedtük nekik. Aratás, cséplés szakadt a nyakunkba, a nagy kínlódástól még a hátunkon is kinőtt a szőr. Ráadásul acatos búza termett, s külön fejfájást okozott. Az üzemi konyhát hamar felállítottuk, a gazdaság dolgozói naponta háromszor kaptak ennivalót, a kitelepítettek ötször. Nem a jószívűségünk következtében, hanem parancsra. Ám hosszabb ideig dolgoztak a földeken. Ugyanis a fizetés járt nekik, mint a gazdaság dolgozóinak, de abból a BM számlájára 20 százalékot átutaltunk. Én a cséplésnél ismertem meg jobban őket, micsoda szép lánykákat, a cukorfalatokat, ahogy ott kínlódtak, soha ilyen munkát nem láttak, nem is tudták, mi fán terem, bármi mást elvállaltak, megtettek, bármelyik katonával lefeküdtek, mint a számukra kötelező és kegyetlen cséplésben verejtékezzenek. Régi vágású úriemberek, csendőrtábornokok, rendőrtanácsosok, több felsőházi tag akadt közöttük. A nevüket nem árulhatták el, mert letartóztatásukkor közölték mindannyiójukkal: a saját érdekükben ne árulják el, mert akkor a nép haragja végez velük. Érezték már, hogy korábban hibáztak, ha egy kicsit is löktek volna a vályúba, nem így alakulnak a dolgok. Nyomorúságukban sem tudtak összetartani, besúgóhálózat alakult ki közöttük, asszonyokból lettek munkavezetők, igen kegyetlenek és nagy hajcsárok, mert ugye jól feküdtek az ávósoknál, őket mindenről tájékoztatták. Igen sok nőnek gömbölyödött a hasa, s azért ejtették teherbe magukat, hogy akkor talán nem kell dolgozniuk, esetleg kiszabadulhatnak. Az őrsön gyakran ordítoztak, visítoztak, de agyon talán senkit se ütöttek. Hogy bent mik játszódtak le, ki sejtheti? A katonákat sűrűn cserélték, hogy ne kössenek ismeretséget! Nekik fogatolt járművet adtunk, a két legjobb lovunkat.

- Javában tartott a cséplés. Igen acatos búzánk termett, az emberek meg mivel ez nagyobb erőfeszítéssel, kínlódással járt volna, az acatos kévéket nem eresztették le a cséplődobon, hanem egyből a szalmakazalba dobálták. Én két napja nem fordultam meg a cséplőgépnél, öt gépünk dolgozott, két cséplő-csapat a kitelepítettekből, három a falusiakból tevődött össze. A magtárba járkáltam, bizony Annuskára féltékeny voltam, hiszen a pihenő katonák közül mindig lődörgött a majorban egy-kettő. Miért pont azzal törődtem volna, hogy az acatos búzakévéket nem csépelik el? Rábíztam Tyúkoltó Pistára, hiszen ő az öntudatfelelős.

A szolgálati lakásban már éppen szenderegtem, amikor megzörgették ám istenesen az ajtót.

- Ki az? - kiáltottam.

- Ne pofázz, nyiss ajtót!

- Kit keresnek?

- Elég, kinyitni, államrendőrség!

- Kitártam az ajtót, téblábolok ott gatyában, glóriában, de ők berontottak, letartóztattak, két perc alatt felöltöztettek, s már poroltunk is a dzsippel a falutokba, Fillér sorstárs. Próbáltam beszélni a gépkocsin, de erőteljesen oldalba löktek: Csend legyen. Ott az őrsön fogdába löktek, rengeteg bolha és tetű szánkózott rajtam. Reggel következett a kihallgatás.

- Hogy hívják?

- Nyúl Jenő.

- Hogy?

- Nyúl... - felugrott a székről és erőteljesen pofon-kent a kihallgató tiszt.

- Kuss, ha én beszélek!

- Igenis.

- Milyen búzát csépeltetek?

- Hát elég jót.

- Nem azt kérdeztem, te hatökör! Tisztát, vagy gazosat?

- Acatosat.

- Miért utasítottad az embereket, hogy az acatos kévéket ne csépeljék el?

- Én?

- Te hát!

- Nem utasítottam.

- Kár tagadnod, mi mindent pontosan tudunk. Ha hazudsz, súlyosbítod a büntetésedet.

- Nem hazudok - szeppentem meg, s még nem sejtettem, hogy mibe keveredtem.

- Cinkostársaid vannak?

- Nincsenek.

- Egyedül határoztad el a szabotázst?

- Nem határoztam én semmit.

- Így akarod a népgazdaságot tönkretenni?

- Dehogy akarom!

- Arra spekuláltál, hogy ne legyen elég kenyér a dolgozó nép asztalán?

- Nem.

- Összeszűrted a levet az osztályellenséggel?

- Majd bolond lennék.

- Kitől kaptad az utasítást?

- Senkitől.

- Miért akarsz félrevezetni minket? Hiszen ismerjük a múltadat.

- Én ártatlan vagyok.

- Abban aztán ne reménykedj! Kezelésbe veszünk, a bűnös megérdemli a sorsát. Mit gondolsz, nem tudunk minden lépésedről? Ennyire lebecsülöd az államvédelmi hatóságot? Elment neked a sütnivalód?

- Nincsen titkom. Azt is elmondtam, hogy szeretem azt a kislányt.

- Együtt sütöttétek ki a felforgatást?

- Dehogy sütöttük ki!

- Akkor mit csináltok?

- Hát...

- Ezért kellett volna szabotázst szervezned?

- Nem szerveztem.

- Csak kiadtad a parancsot?

- Nem adtam ki semmit.

- Akkor miért nem csépelték el az acatos kévéket?

- Nem tudom, Tyúkoltó Pista tudja.

- Te vagy a vezető, te felelsz érte!

- Igenis, de szabotázst nem szerveztem.

- Mit szerveztél?

- Semmit.

- Ne hazudj, az állam vagyonát akartad elherdálni?

- Dehogy akartam - hebegtem-habogtam, miközben visszakísértek a fogdába.

Másnap megint a vizsgáló tiszt elé vezettek. Még talán be se léptem, máris kiabálni kezdett velem.

- Na, te piszkos giliszta! Hogy gazdálkodol, még mindig azt hiszed, a népgazdaság csáki szalmája? A malacok a moslékot sárba tiporják, pedig a takarmányra szükség van. Elpocsékoltad a gazdaságot, a borsót se takarították még be!

- Igenis!

- Szép kis figura vagy, a munka helyett a lányokat csecserészed, a népgazdaság meg tönkremegy. Ilyen hibákért lecsukják ám a jónépet. Na, vezessék el! Adjanak enni-inni, meg egy lavór vizet, hogy megtisztálkodjon!

Amikor újra elővezettek, a főhadnagy nyájasan azt kérdezte.

- Bántották magát a kihallgatás során?

- Nem nagyon.

- Gondolkozzon még egy darabig! Ha kitalálta, mit kell felelnie, meghallgatom.

- Jelentem, nem bántottak, egy újjal sem nyúltak hozzám.

- Ez már elhihető. Elismeri, hogy mint gazdasági vezetőt, felelősség terheli a szabotázsért?

- Elismerni elismerem, csak éppen nem tudtam róla.

- Írja alá.

- Igenis.

Nyúl Jenő megszívta az orrát és szünetet tartott. Majd megköszörülte a torkát.

- Akkor, a következőket közölték velem: - Na, kapkodja magát Nyúl, utazunk!

- Igenis. Hová?

- A maga fajtájához.

- Felszálltunk a gépkocsira, s én arra gondoltam, vajon a magtárban találom-e még Annuskát? Nem ismerem jól ezt a vidéket, s az éjszaka kellős közepén sem a tarlók, se a kukoricaföldek, de még a tanyák sem árulták el nekem, hogy merre járunk. Egy kanális hídján robogtunk át, aztán a tábor közepén találtam magamat.

Fillér feleszmélt révedezéséből. Nyúl Jenő ott ásítozott mellette a diófa alatt, s láthatóan megkönnyebbedett, hogy ezeket előadhatta.

- Ha belegondolunk Nyúl sorstárs, ezeket az eseményeket mi is csináltuk.

- Ne tartson teadélutánt, én ide nem jószántamból érkeztem.

- Az elszámolásnál mindezek nem számítanak. Minden bűn közös itten.

- Maga se különb a Deákné vásznánál, Fillér sorstárs, s még abban bíztam, hogy végre-valahára engem is megért valaki.

- A megértés is más, meg a felelősség is.

Szabó őrmester állt meg a közelükben. Szétterpesztette a lábát, hüvelykujját a derékszíjába akasztotta. Önelégülten mondta:

- Szervezkedünk, szervezkedünk? Ahelyett, hogy a béketábort építenénk?

- Barátkozunk.

- Nem egy zsidóhizlalda ez, abban ne reménykedjetek! Csak a halál a biztos, értve?

- Érteni értem, de nem hihetem - ingatta a fejét Fillér -, különben is, mindig maradnak túlélők.

- Maradnak, de minek? Az agyalágyultak meg csak születnek, igaz? A seggük kicsüng a nadrágból, mégis házat építenek, és nem költöznek bele. De tiltja a tábori szabályzat? Nem tiltja. Ahelyett, hogy a helyre feleségit vitte volna oda, beköltözteti a füttyös patikust, meg az a keshedt családot. Röhög a vakbelem.

- Szabad akaratomból cselekedtem.

- Inkább viszketegséged van, feltűnni vágyó karrierista vagy!

- Szédületes egy karrier, gratulálok - nyújtott kezet Nyúl Jenő, nem minden élcelődés nélkül.

- Te meg összepaktáltál az osztályidegenekkel, pedig móringolhattál éjjel-nappal. Hány lányt ciceréltél meg? Na hányat? Hány lurkó sír utánad? Meg se olvastad? Egyiket a másik után, kutyafuttában, mi?

- Dehogy, menyasszonyom van.

- Hol van az már, hányan betömték azóta a lyukát? Te is meglökdösted a széplányokat.

- Dehogy!

Fillér akkor éjszaka felébredt és nem tudott újra visszaaludni. Kiült az öreg Váradi diófája alá. Kínjában előkotort egy cigarettát. Rosszízű maradt utána a szája. Mély csend vette körül, a táborközpont felől se hallatszott semmi motozás, zaj, olyan egyedül találta magát, hogy meglepetten tapasztalta, talán fél is ilyen sötétségben. A kanális is aludt. Tudta jól, csupán néhány óra és kivilágosodik, felkel a nap, felébred a tábor, a kövesúton elporolnak a motorkerékpárok, traktorok, a körmösök püfögése csendes időben idáig verődik. Nem szeretne sötétben dolgozni és élni. Mintha mindenünnen figyelhetnék, és ő nem nézhetne vissza. Elbátortalanodott. Minden idegszálával figyelt, hallgatózott, mozdul-e valami körülötte? Nem, alszik a világ, az mindig alszik, ha szükség lenne rá.

Mit csináljon? Szándékosan nem zavarhatja fel a többieket: ébredjetek, mert félek a sötétségtől. Pedig félt. Határozottan érezte, hogy ilyenkor minden rossz megeshet az emberrel. Sőt, csakis ilyenkor. Ezt is azért rendezte így a természet, hogy a nappalt, a világosságot ellensúlyozza? Kétarcú, mint az ember? A jó és a rossz arcából mikor, melyik kerekedik felül? Tud-e mindig jóra törekedni, s biztos-e, hogy mindig a jót választja, amikor azt akarja?

Mi lehet Bandikával, az öregekkel és Gáborral? A napokban átengedtek a szűrőn egy levelet, talán azért, mert Budapesten dobták a postaládába, a bátyja körmölte, abból is meg tudta, hogy gyári munkás, az apósával együtt dolgozgat, s egy mondat szöget ütött a fejében, rágódik rajta azóta is: "Józsi bácsi meghalt: nagyon gyászolja az egész család."

Ki ez a Józsi bácsi? Rokon? Nem emlékszik ilyenre. Akkor meg miért írja? Ez semmiképpen sem lehet véletlen. Tájékoztatni akarja valamiről, elég pontosan írja, csak kire vonatkozik, azt kell megfejteni. Sztálinról üzenne? Nem tudunk róla semmit, meghalt volna? S mit jelenthet a halála, megváltozik attól a nagy politika? Lehetséges. Rosszabb lesz, vagy jobb? A mi helyzetünk csak javulhat, mert annyira ésszerűtlen, hogy sokáig úgy sem tartható. És az ország helyzete milyen lehet? Nem szabadna ennyire kiéheztetni, zsírra, meg kenyérre szoktatni, ilyen módszerekkel és ilyen munkaerővel nem teremthetnek valódi nagyüzemeket, több pénz kellene, de azt szőröstől-bőröstől elnyeli az ipar.

Ez a Sztálin halála jelenthet valamit. Puhatolódzok a civileknél. És ha ez így igaz, a rendőrök akkor miért nem éreztetik velünk, miért nem árulják el?

Talán jobbra fordul a sorsunk?


Végre megtörtént az első igazi bál, amelyre annyit, de annyit várakoztak. Egy koraestén a Babaligetben pokrócokat húztak két diófa közé, azelőtt gyülekezett a kultúrcsapat, a táborlakók ideges, népes serege pedig a földön ülve, vagy toporogva várakozott. Ekkorra előkerültek a kitisztogatott ünneplők, mosakodtak, tisztálkodtak, borotválkoztak, csinosodtak délután, kicsit hitetlenkedve, de annál nagyobb csodálkozással bámulták a fellépő színészeket, énekeseket, valamint a zenekart.

A polgármester is előtolatott elválaszthatatlan szerelésében, s karján felesége, mint a szaloncukor, fényesen felcicomázva.

- Kicsit ideges vagyok - szabódott a volt színésznő -, ezeknek Ady verseket szavaljak? És itt a szérűn?

- Ugyan, kedvesem, emiatt fáj a feje? Itt teljesen mindegy, hogy ki, hogyan szaval. A mondás szerint: Csak ember legyen, jármot mindjárt találnak a nyakába.

- Tökéletesen megvigasztalt.

Megköszörülte a torkát, felemelte a fejét és határozottan a pokróc elé lépett. Góg és Magóg fia vagyok én... csapódott fel az üzenet a síri csöndben, majd A grófi szérűn... következett, aztán gondolt egy merészet és a Nekünk Mohács kell című vers egyik horvát fordítását szavalta el...

Nekünk korbács kell

"Ha van isten, ne könyörüljön rajtunk!
Mi bothoz szoktunk tegnap is ma is.
Bennünk cigányszív nevet,
Minket csak verjen, verjen, verjen!

Ha van isten, minket csak korholjon,
A magyar sorsával születtem én!
Az isten galambja ne hozzon nékem olajágat,
Csak rontson rám és villámmal sújtson!

És ha van isten, valahol égen és földön,
Csak tiporjon bennünket, mert úgy kell legyen!"

Megtapsolták.

Még áriák hangzottak el, aztán rázendített a tánczenekar és ropták a táncot. Flórián elemében volt, tangóharmonikáján meg-megcsillant a bágyadt napfény, felszikrázott, mint az öröm, a mulatozók elkápráztatására varázsolta elő a régen hallott dallamokat, s így akart nagy riválisán, Birin túltenni - aki Ibikét táncoltatta -, hogy mindenki ámuljon-bámuljon az ő virtuóz játéktudásán... A lányanya jól mutatott, fekete haját kontyba tűzve, bár szülés után teltebb maradt, de ez inkább előnyére, mint hátrányára szolgált. Két állandó hódolója közül egyiket sem tartotta olyannak, akihez hozzáköthetné az életét. Apja kicsit távolabbról figyelte a mulatozást Nemessel együtt, karjaiban tartotta pólyás unokáját.

Fillér a feleségével táncolt. Terike kipirult, halvány arcán kerek folt piroslott, a szája vérpirossá vált, ha nevetett, apró gyöngyfogai kivillogtak, a kovácssegéd szorosan magához ölelte és megcsókolta, amitől az asszony lángvörösre gyúlt. Az apró gyerekek is ugrabugráltak, élvezték a rendkívüli eseményt. Idős Váradi kedvenc diófája alatt pihent, kezében az elmaradhatatlan fejszenyél, mellette a nyomorék kereskedő szuszogott, s mintegy különc, tőlük távolabb Józsa úr. A gazdagparaszt feleségét ölelgette, de nem táncolt.

Néha egy taktussal megkésett a dob, de ez Nyúl Jenőt egyáltalán nem zavarta, a furnérlemezből készült, Mikiegér figurával díszített zeneszerszámot oly állhatatosan püfölte, mintha törleszteni akarna a kihallgatásokért. A fialatok nekihevülten táncoltak, rúgták a földet, bele-beleénekeltek a dallamokba. Egyikük-másikuk meg se várta a mulatság végét, átölelte kedvesét és betakaródzott a sötétséggel. Ez volt az első bál a pusztán.

Nemes kipécézte a veteránt. Kutya nélkül álldogált ott az öreg, a keze lecsüngött a combjára, mintha most is a szíjat fogná. Néha motyorászott, de ki figyelt oda?

- Harcol-e még a béketábor?

- Harcol.

- És te megint nem kaptál kitüntetést?

- Elég az, ami van.

- Pedig aranyember vagy, be kellene aranyozni azt a szép fejedet - hagyta faképnél az öreget.

Szabó őrmester Feketéhez lépett.

- Kire hasonlít, az apjára ütött? - kérdezte pimaszul, a kicsire bökve.

- Az anyja lánya.

- Ő aztán túlontúl feltalálta magát. Úgy látom, hogy te is szereted az unokádat.

- Tilos?

- Örülök, igazán örülök. Talán még áldozatra is hajlandó lennél érte?

- Lehetséges.

- Ez az okos beszéd. Engem nem zavar, ha felnő a kislány, miért zavarna, főleg, ha azt látom, hogy hasznosan dolgozol.

- Igyekszem.

- Nyitva legyen a füled, a szád, úgy nem bánod meg.

- Hogy értsem ezt?

- Ahogy mondom, bevágódhatsz nálunk.

- Milyen áron?

- Ismered a bizalmi munkát. Mi meg mindent elfelejtünk. Vehetsz az unokádnak még hintalovat is, értve!

- Érteni értem, de nincsenek fogaim - mutatta a száját -, erről nem szabad megfeledkezzünk.

- Az unokádra gondolj, még baleset érheti!

- Erős érvei vannak, őrmester sorstárs.

- Értve?

- Még gondolkodom rajta.

- Ajánlom is.

Közben Nemes a polgármesterhez sodródott, aki valóságos hústoronyként érkezett a pusztára, s annyira használt neki a fogyókúra, a könnyű kis fizikai munka, hogy a sétáltatásoktól lúdtalpat kapott, és lefogyott, mint egy sovány gebe.

- Kész haszon ez az átnevelő tábor, kéremalássan! Itt nem érünk rá betegségekkel nyavalyogni.

- Nem, nem kérlek, inkább meghalunk - riposztozott a polgármester úr.

Színésznő felesége lépett hozzájuk, aki a szavalatokat adta elő. Megviselt és erősen kifakult mélyzöld selyem estélyi ruhájában maga volt a kétlábon járó anakronizmus. Most, hogy régi dicsőségének hangulata megérintette, fennkölt mosollyal, átszellemült arccal ereszkedett közéjük.

- Gratulálok, nagyságos asszonyom, őszinte elragadtatásom a mély empátiáért - hajolt meg Nemes, a hajdani lendület maradékával.

- Ó, köszönöm.

- Végre egy kis friss levegő.

- Hiányzott már nagyon.

- Legközelebb mikor láthatjuk?

- A János vitézt mutatjuk be. Csak ugye a kellékek hiányoznak, meg a szöveg pontos ismerete szükséges. Józsa úr megígérte, hogy megszerzi, ami lehetséges.

- Kíváncsi leszek és a csodálója maradok - hajolt meg ismét Nemes, és visszabaktatott a forgatagba.

- Ó, köszönöm - nevetett utána a színésznő.

Szabó őrmester Mojzes Ármint kereste. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de az öreg zsidó látványa annyira ingerelte, mintha bika lett volna valamilyen arénában. Vörös-fehér üstökét legszívesebben felgyújtotta volna.

- Mi az Ármin, ugrándozol?

- Jobb ez, mint a vízhordás.

- Azt parancsra csinálod.

- Ezt is.

- Ki parancsolta néked, hogy ugrabugrálj?

- Aki ideirányított, a legfőbb jóakaróm. Köszönettel is tartozom neki, még egy ilyen élményben már nem valószínű, hogy részesülök hátralévő éveimben.

- Nékem tartozol köszönettel, hogy annyira szeretlek. De minek billegteted a keszeg seggedet? Attól még nem szépülsz meg.

- Pedig a kedvét keresném, hogy hova bújjon!

- Szemtelenkedel, Ármin, elfelejtkezel a jelszavamról?

- Mindenben a parancsnok sorstárs ízlését követem. Mennyire szeretnék még örülni a szép, fényes jövőnknek. Ugye, egyetért velem? Ugyanis jövő az mindig van, méghozzá azért, hogy számon kérhessük a múltunkat! Így kerek a történelem.

- A jövőnket építjük, azért őrködünk felette.

- Magasságos Jehova! Milyen lesz az? - s Mojzes úr bátran otthagyta a rendőrt.

Odébb Fillér, Nemes, Fekete és Váradi diskurált.

- Lesz még itt igazi ország - mondta a kovácssegéd, fellelkesülve a vigasságtól.

- Magyar?

- Mindegy, csak emberi legyen.

- Zsidókkal, cigányokkal, kommunistákkal?

- Velük.

- Velük soha. Velük kezdődött minden bűnünk, elkorcsosították a magyart.

- Miért tették volna, hiszen ők is itt születtek. Nekik sem idegen ez a föld.

- Két hazájuk is van, nem fájhat úgy nekik, ha ez elvész, mint ahogy minket éget. Mi hová fordulhatnánk, hová futhatnánk? Kihez? Amióta létezünk, csak vérzünk és fogyatkozunk, elgyengült fajta ez, leharcolt sereg, elszívták előle az életerőt, kéremalássan! Vergődik még, fogyatkozik, de a sebéből szivárog a vére, és egyszer arra ébred a világ, hogy nincs többé magyar. Más faj foglalja el a helyét.

- Lehet, hogy észre se veszi?

- Dehogynem.

- Nem voltunk mi olyan rosszak, annyira hitványak, mint ahogyan elbántak velünk. Kis nép, önmagára utalva, akinek a szérűjére mindig acsarkodott a szomszéd. Hogy lehet így magot vetni, mikor azt sem tudod, terem-e, s ha mégis, kinek terem a földed? Lesz-e haszna a verítékednek? Vagy a nagy praktikák elcsapnak a fejed fölött, feleslegessé alázzák a szorgalmadat, mert különb mégsem lehetsz - lovalta magát szónoklatba Nemes. - Nincs már hangod se, mert nincs erőd, másokhoz igazodhatsz, azt erősítheted, cserében meghagyják a teli csűröd, a szántás-vetés örömét, még poharazgatol is, miközben megritkul a levegő körülötted.

- Engem csak az izgat, megszabadulunk-e innen, s vajon mikor? Egyébként tiszteltetem az álmodozókat - moccant Váradi -, de rájuk nem vagyok vevő. Tele rakom a pucort, dugig a kamrát és fújhat a szél, süthet a nap, kibírom a feltámadásig.

- Ki ám, mert muszáj.

- Olyanok vagyunk, muszájemberek, olyan muszájnép, aki csak a vályúval törődik - mondta Fekete -, se a lelkesedésben, se a levertségben nem ismerünk határokat. Ezért szeressenek bennünket, a szenvedélyességünkért? Hiszen attól semmi kiszámítottság nem várható. Az erősebb szereti, ha előre tudja, mit várhat a gyengébbtől: bólogatást, káromlást, vagy szentbeszédet?

- Ima csak a templomba való - mondta Fillér.

- El ne higgyem már! Minden embernek lehet hite, imája, még ha tagadja is. Az a legszebb templom, amit az ember a saját hitéből épít. El se vehetik tőle, meg sem alázhatják, le sem rombolhatják, magával hordja és erősödik általa. A hit hegyeket mozgat meg.

- Ez már bibliai szöveg. Maradjunk csak itt a pusztán. Lám a porból házak nőnek ki.

- Inkább a sárból, meg a szarból.

- A vérünkből.

- Közben meg lehet, hogy hiábavaló az egész. Szappanbuborék; volt, nincs, egy volt nép utolsó fellángolása.

- Ne kábítson, Nemes sorstárs! - vette ki zsebéből a kezét Fillér -, hiszen ettől jobbat ki se lehetne találni. Ez már valami kezdete is lehet.

- Vagy a vége.

- Nálunk fürdőszoba is lesz.

- Micsoda? Nem jó nektek a lavór? Otthon is abban mosakodtatok, itt akartok éppen urat játszani?

- Azt bizony. Nekünk már annyira megszaladt - nevetett Váradi -, hogy a saját pisilőnkkel végezzük el a munkát.

Már csak a fiatalabbak mulattak. Fekete és Nemes a lakásukba igyekezett, amit közösen építettek. Egymás mellett szorosan lapultak az építkezés egyenruhába bujtatott csodái. A valaha volt délceg tiszt komoran lépkedett és ezt mondta.

- Megfejtettem a magyarság tragédiájának egyik okát, kérlekalássan: mégpediglen, mi sohasem a munkát, soha sem az értékeket honoráljuk, hanem a politikai farkcsóválást.

- Kire érted?

- Mindenkire. A kormányzótól, s a nemzetvezetőtől kezdve a bölcs tanítóig ez egyformán érvényes.

- Azt is megfejtetted, hogy miért?

- Mert ez könnyebb.

- Filozofikus hangulatban vagy.

- Az tény, most nagyon vágom.

- És mi értelme van a mi áldozatunknak?

- A lázadás.

- Miféle lázadás? Egy jó pap taníthat ilyenre?

- Az ember önmaga ellen, a természete és a környezete embertelensége ellen lázadjon! Nincs más cél, csak egy emberibb való.

- Megérjük?

- Erre még nem válaszolt az Isten.

- Bezzeg nekem válaszolt a bajuszos kandúr - horkantott Fekete. - Értésemre adta, hogy legyek poloska és akkor egyengeti az utamat. Felháborító.

- Mit válaszoltál?

- Gondolkodási időt kértem.

- A lehető legjobbat.

- Nyakig ülök a pácban, választanom kell, besúgó leszek, vagy nem? Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai. Szép kis alternatíva!

- Választani fogsz?

- Az unokám érdeke, hogy simuljak a hasuk alá, bár minden önbecsülésem, eddigi munkám elárultam akkor - hadonászott erőteljesen -, ez a pusztai kéjenc azzal fenyeget, baleset érheti a kislányt. Ennél a pontnál sebezhető vagyok.

- Csapdába kerültél.

- Ellent is mondhatok, de...

- Kettős beépülés történik. A profik módszere ez, ide is, oda is dolgoznak. Megbeszéljük, hogy miről tájékoztatod őket, amit viszont hallasz, közlöd velünk!

- Ki ez a velünk?

- Jelen esetben a táborlakók.

- S a végén ti is, meg ők is egyaránt árulónak bélyegeztek?

- Nem olyan nagy rizikó.

- Az én bőrömre élveznéd ki játékos hajlamodat? Meg az unokám bőrére? Megfizethetetlen árat kívánsz!

- Tévedsz, a túlélést kínálom!


Megkezdődött a boldog aratás.

A tábor munkabíró tagjai szívesen jelentkeztek, mert legjobban ezt a munkát fizették. A cséplést is beleszámítva, néhány hónap alatt félretehettek annyit, hogy beosztva, év végéig fedezte a létminimumot. Akik a kezdet kezdetén vastag pénztárcával érkeztek, s nem dolgoztak rendszeresen, mára igen-igen legatyásodtak, nem szégyellték már a munkát, csak legyen és az erejükből is fussa pár hétig, hónapig. Másokat pedig Szabó őrmester rendelt a tarlókra.

A lázas előkészületekben kombájnok, aratógépek érkeztek, sőt kézi aratást is szerveztek, aki hadra fogható volt, a mezőre ment. A korábbi esztendő megnyomorította az országot, a májusi fagy, a nyári aszály elvitte a termés zömét, kiürült az éléskamra, nagy szükség volt a jó termésre, a gazdag aratásra. Fillér mint brigádvezető, igyekezett ismerőseit egy területre irányítani. Nyúl Jenő felkiáltott a meglepetésében és kétszer is megszívta az orrát, mert ahogy szétnézett az aranyló búzatáblán, eszébe jutott az az ősz, amikor itt kukoricát törtek volna, de olyan gaz borította el a földet, hogy nyakig gázoltak benne, és elakadtak a szederindában. Annyit szedreztek, amennyit akartak, mást se nagyon tudtak csinálni. A traktor is lefulladt a gazban. Nem is törték le a kukoricát, a szárat se győzték volna levágni, a kerületvezető elrendelte, hogy égetni kell az egészet, minél hamarébb szántsák fel a talajt, hogy még a tél beállta előtt vethessenek bele búzát! Így történt. A dolog szépséghibájaként névtelen levélben jelentették fel a kerületvezetőt Szép elvtársnak, a népgazdaság megkárosításáért és most valahol más tájakon, szigorú őrizet mellett gondolhat az idei gazdag aratásra.

Biri a kombájnon ült. Rövid idő alatt megtanulta a vezetését. Fillér motorkerékpáron szaladozott a területen, szétszóródott, lóvontatású és traktorvontatású aratógépek, kézi kaszapárok között, hogy gyorsan és minél kisebb veszteséggel takarítsák be az ország kenyerét. A kombájntól vontatók szállították a szemet az új magtárba, a szaporodó búzakévéket keresztbe hordták, a tarlókat felgereblyézték, fennakadás sehol se volt, még az ebéd is pontosan időben érkezett. Néhány rendőr az akácfák alatt hűsölt, de csak a látszat kedvéért, napok óta csüngött a fejük és ímmel-ámmal tették a dolgukat.

Biri kombájnja hatalmas szalmagyűjtő kocsit vontatott maga után. A kocsi két oldalán sétálórács volt felszerelve, Nyúl Jenő és Flórián állt rajta, villával igazgatták a szalmát a szalmagyűjtőbe. Nagy kupacok maradtak a kombájn mögött. Embertelen nehéz munka volt, de igen jól fizették. A forróságban szállt a por, a toklász, izzadtak kegyetlenül, s magukban azért imádkoztak, hogy a szél a hátukba fújja, ne pedig az arcukba a töméntelen koszt. Amikor pihenőre megállt a kombájn, szinte vályogot vertek le magukról. Hajnali négykor keltek, egy órát gyalogoltak, mire a táblára értek. Naplementéig dolgoztak.

Flórián még örült is a Fillér döntésének, hogy a Biri gépére került, legalább szemmel tarthatja a riválisát, s dehogy panaszkodott volna fáradtságra, a nehéz munkára, még a kuksi mérnök eláztatta volna Ibike előtt. Krákogott, köpködött a portól, de a helyén maradt. Beszélni nem maradt ereje. Nyúl sem lázongott a sorsa ellen, már csak azért sem, mivel hirtelen ismét karriert futott be, népszerű dobosa lett a Mikiegér elnevezésű tábori zenekarnak. A munkaszüneteket arra használta fel, hogy tájékozódjék Flórián zenei képzettségéről, s némi szaktudást szerezzen a legközelebbi fellépésig.

Biri viszont bambaként hallgatott. Ebédosztásnál is félrehúzódott, evett, ivott és csinálta a dolgát. Ám amikor Józsa úr szekerén meghozta az ebédet, s véletlenül Ibi volt a soros szakácsnő, a mérnök a lányanyához lépett, és megkérdezte: - Alizka, hogy van? Szüksége van valamire? - s aztán újra begubózott. Mindennek Flórián örült a legjobban, aki egyre inkább szeretett volna Ibike kegyeibe és combjai közé férkőzni. A gondolatai állandóan a nő körül kalandoztak, milyen lehet a teste szülés után, a melle megtelt, a feneke terebélyesedett, de őrjítően kívánta, még ha tudta is, hogy leporolták már róla a hamvasság bájait. Tervezgette magában, miket mond majd neki a találkozásukkor, kellemesnek és határozottnak akart látszani, előnyös pózban, rendszerint azonban nem a megformált mondatok hangzottak el, furcsa idegességet fedezett fel önmagában, ha a lány közelébe került, szerette volna bárhol megsimogatni, megérinteni, az ölébe fúrni a fejét. Tudta jól, hogy szerelmes lett egy kurvába.

Ez a láz kitört Birin is, ám ő jóval tapintatosabban, de célratörőbben közeledett, a kislány-szeretésével próbálta behálózni az anyját. Józsa úrral különböző mütyürkéket hozatott. Tartózkodásának még egy oka volt, a mama halála óta sunyin, de kitartóan leste Szabó őrmestert, mert erősen megfogadta, hogy bosszút áll, kerüljön akár az életébe is, ezért hát addig nem akarta megkérni az Ibike kezét, amíg ezt a tartozását nem rendezte.

Fillér intett a vontatónak, hogy indulhat a magtárba. A kombájnról lekászálódtak az emberek, krákogtak és köpködtek egy sort, majd cigarettáért nyúltak, s a tűző melegben a tarlóra dőltek. Nyúl kifújta az orrát s élvezettel engedte rajta a füstöt, miközben a muszáj-brigádvezetőhöz húzódott.

- Minden munkát rád bíztak? - kérdezte a kovácssegédet.

- Egyenlőre, amíg nem találnak jobbat.

- Nincs kerületvezető, mert bezsuppolták szabotázs miatt.

- Honnan tudod?

- Tavaly kapták el a grabancát, mert felgyújtatta velünk a betakarítatlan kukoricatáblát. Novemberben törtük volna az előző évi termést. Hát az holtbiztos, hogy nem siettük el. Ez viszont kórosan megártott neki.

- Hókon nyomták? - próbálta viccesre venni a figurát Fillér, miközben Biri és Flórián mélyen hallgatott.

- Te ezt a szót ismered? Már én is hallottam, de nem tudtam akkor pontosan, hogy mit jelent - szívta meg az orrát Nyúl, s láthatóan tűzbejött, hogy magára vonhatja ismét a figyelmet, ő kerül a középpontba. - Éppen Szép elvtársnál tartózkodtam, amikor telefonált neki valaki, hogy náluk a faluban nem haladnak úgy a dolgok, mert a titkár gyengekezű, s nem engedi a makacskodókat megnevelni. A téesz-szervezésről is szó volt még, de az tény, hogy Szép elvtárs mogorva lett hirtelen és pattogni kezdett: - Már máskor is előfordult ilyen, miért nem tudjátok jobb belátásra bírni azt az embert? - Még fel is állt az íróasztaltól, ami ugye elég muris, mert nem nyújtott épületes látványt ugye, a kicsi, sovány, de nagy elvtárs, ha a fekete haja és bajuszkája nem lenne, csak a nagy gülü szemekből állna, meg a kiabálásból. Ahhoz prímául értett. Na, ott jegyeztem én meg ezt a szót.

- Ki mondta? - kérdezte Fillér és a torka kiszáradt a hirtelen támadt gyanútól, most végre titok derülhet a rejtélyre, amire sohasem talált magyarázatot. - Pontosan emlékszel?

- Csak arra, amit a Szép elvtárs mondott: - Ne keverjétek a báttyát bele! Bánom is én aztán, ha hókon nyomjátok, Béni elvtárs!

- Béni?

- Béni vagy Bódi, nem esküszöm meg rá, de ilyesmi lehetett.

- Huncut ember vagy te sorstársam, mert mindig fején találod a szöget - csapott a vállára Fillér és a motorkerékpáron elviharzott. Utolérte a vontatót, s ellenőrizte, hogy szóródik-e nagyon a búzaszem? Közben azon morfondírozott, jól összejöttek a dolgok; kiderült, hogy Bari keresztelte meg az utcasarkon, és Gábor megint fontos levelet küldött. Egy mondatát megtanulta, mielőtt elégette volna.

"Imre keresztapánk beszélt, az aszályra eső várható."

Mi ez megint? Jó hírnek szánja, az kétségtelen, de kicsoda az Imre keresztapánk? A családban nincs ilyen, fent kell keresni a megfejtést, s ha a Józsi bácsi Sztálint jelentette, márpedig azt, akkor az Imre nevű politikussal történhetett valami, nyilván beszélt, de hol? Milyen aszályra jön az eső? A tavalyi száraz, katasztrofálisan rossz termésre, vagy a politikai aszályra érti? Melyik is lehet, Dögei Imre, vagy Nagy Imre? Ugyan már, az előző eljátszotta magát, csakis Nagy Imre, a földosztó miniszter követelhet változtatásokat? Javítani, módosítani akar a politikáján? Miben érződik majd ez itten?

A hármas fogatot látta. Vízért ballagtak. A polgármesterről dőlt a verejték, izzadt és váratlanul hatott, ahogy hátraszólt Kovács Péternek.

- Voltál te már boldog?

- Mindig az voltam.

- Ez érdekes.

- Mi is lehetünk boldogok, nemcsak ti - rántotta meg a farkaskutya pórázát, mire az felkapta a fejét, a kitüntetések megcsörrentek, mint a háborús és egyéb hősök mellén.

- Arról, hogy mi, momentán mennyire lehetünk boldogok, ne essék szó! Arra volnék kíváncsi, amikor fehér lován bevonult az öreg tengerész, azután találkoztál te a boldogsággal?

- Boldog voltam, mert az eszménket szolgáltam.

- S azzal, hogy találkoztál?

- Csak úgy jött. A faluban tudták rólam, hogy harcoltam a vörösöknél, a pártba is beléptem, Fekete sorstárs csendőrei néhányszor letartóztattak és úgy kikészítettek, hogy hetekig nyomtam az ágyat. Az ilyennek csak híre ment. A dutyiban több elvtársat ismertem meg, ők tágították a fejemet sarlóval és kalapáccsal. A faluban én voltam a részeges suszter, mégis megkerestek azok, akik számítottak rám. Volt, amikor annyit közöltek velem: Te elvtárs, most felülsz erre a vonatra, a cipész szerszámok alatt viszed a röpcédulákat, ezen és ezen az állomáson leadod, és nem tudsz többet. Így csináltuk, teljes titoktartással. Egymásról se sokat tudtunk, álnevet használtunk, engem Csiríznek hívtak, hogy le ne bukjak. Ezért voltam én igazán boldog.

- Mikor vertek?

- Akkor is.

- Nem kérek az ilyen boldogságból - jegyezte meg Mojzes úr.

- Nem árultam el senkit - düllesztette ki mellét a veterán, s rántott egyet a farkaskutyán, had csörögjenek a kitüntetései -, de olyan sérüléseket szenvedtem, hogy nem élhettem házaséletet.

- Akkor megértem - humorizált a polgármester -, így mindjárt más.

- Te most is boldog vagy? - döbbent meg az öreg zsidó, a vizeskannákat összekoccantva, s elkoszolódott zsebkendőjével törölte homlokát. - Ideális állampolgár?

- Az ám, én ideális vagyok - kézmozdulatával nógatni kezdte az előtte haladókat.

- A csirízesek csinálják a legnagyobb karriert - morogta még a polgármester -, hogy felvirradt a napjuk.

Nemes és Fekete a kévekötő aratógép után keresztbe hordták a búzakévéket. Nem erőltették meg magukat, két-két kévét vittek fordulónként. Már izzott a határ, szúrt a tarló, a szájpadlásuk kiszáradt, a kezüket meg-megszúrta a gaz, de a munka ellen nem lázadoztak, hiszen megtanulták, ez az egyetlen fegyverük az életben maradáshoz. Lassan sorakoztak egymás mögé a keresztek.

- Valami épületes dolgot kellene kisütni, hogy az őrmestert lebuktassuk! - tűnődött Nemes. - A szálak elvezetnének akár Nyugatra is. Egy külföldről szervezett összeesküvést leleplezni óriási szenzáció és akció.

- A fejünkbe kerül.

- Vagy leléphetünk. Vállaljuk, hogy lebuktatjuk a Nyugaton szervezkedő csoportokat, és a vasfüggönyön túl ezek már nem olyan nagy legények.

- Öreg álmodozó maradtál. Papcsuhás álarc, most meg hírszerzés. Tudod, mikor engednek minket Nyugatra?

- Ha eredményeket produkálunk. Nyugaton maradt vezérkari tisztekre építjük fel a verziót. A nagy leleplezéseket itt jól honorálják, hiszen már gyakorlatuk van a monstre perekben.

- Elképzelhetetlen egy ilyen kapcsolat.

- Azért veszik be, mert minden, ami elképzelhetetlen, ésszerűtlen, az tetszik nekik. Lásd: a vas és az acél országa leszünk. Ez is egy óriási ötlet. Ki harapna itt arra, hogy valamelyikünk most szökni készül? Senki, talán a szexbunkó őrmester. De egy hatalmas nemzetközi összeesküvés a népi demokrácia megdöntésére, az mindig jól jön és aktuális.

- Ez olyan, mint a hős veterán mániája, az illegális cipőfoltozás.

- A célunk annyi: fülbe tenni a bogarat. Aztán már ők maguk manipulálják tovább.

- A szexbajnoknak hogy adom be?

- Levelet kaptál és abban közölték veled, hogy számítanak a munkádra.

- Hol a bizonyíték?

- Megsemmisítetted, nem akartad magad kompromittálni, akkor még nem kértek fel az együttműködésre.

- Újsághirdetés nem jobb ötlet?

- Az hamar felgöngyölhető, de ami nincs, az nem árulkodik. Várunk tehát az újabb fejleményekre, azokról pedig ők gondoskodnak.

- Mikor kezdjük?

- Mihelyt megkörnyékez a parancsnok. Azt is elárulhatod neki, s ez a bizonyítékod a levélre, hogy velem már felvetted a kapcsolatot, de én gondolkodási időt kértem.

- Mire?

- Hogy részt veszek-e az akcióban?

- Milyen akcióban?

- A táborban lévő horthysta tisztek, csendőrök szervezkedésében.

- Meg vagy te őrülve? Bolond lennék a nyakamat hurokba dugni! Félek az ötleteidtől, a végén még lógni fogunk, nem pedig az unokámon segíteni. Akkor mire jó ez a hajcihő?

- Megmutathatjuk az igazi képességeinket. Iskolázunk, kérlekalássan, a mesterséget tanulni kell, nem elég hentesekre bízni és öntudatos suszterokra.

Szaporodtak a tarlók. Szaporodtak a keresztek.

Fillér napjában többször megjárta a kombájn nyomát, vizsgálgatta, mennyi szemet szór pocsékba a behemót szerkezet. Sokat. Ez nyugtalanította és idegessé tette, félt is, még újra elverik rajta a port, mert a sok búza kárba vész, valamelyik éberségfelelős bepanaszolja, s mire a kivizsgálás megtörténne, hiszen a kombájn szovjet gyártmány, - így fedhetetlen - és igazolódna az ő ártatlansága, már valamilyen rács mögött csücsülhet.

Jól haladt a betakarítás. Tisztában volt vele, ha nem szervezi pontosan a munkát, a cséplés szeptemberig eltart, óriási veszteséggel, esetleg esős lesz a nyár, elgazosodik a búza, nehezebbé válik a cséplés, akkor aztán neki befellegzett. Változtatott tehát a hagyományos szokásokon, hogy amíg nincs learatva az utolsó szálig, addig nincs hordás, nincs cséplés. A kombájn rengeteg ember munkáját helyettesítette. Fejben számolgatta, átlagos napi teljesítményt kalkulálva, hogy mikorra végeznek, mennyi szekeret kapott az állami gazdaságtól, azt mind a hordáshoz osztotta, s mire az aratás befejeződött, már a szérűn sorakoztak az asztagok és zúgtak a cséplőgépek. Az utóbbi munkára az állattenyésztésből is toborzott embereket, Váradiék az első szóra jöttek. A Fillér elképzeléseibe senki nem szólt bele. Aránylag gyorsan, a gazdaság kerületei közül elsőnek fejezték be az aratást, s akkor egy merész elhatározással a kombájnt is a szérűre irányította, és csépeltette vele a búzakévéket.

Javában zúgtak a gépek, s váratlan ellenőrzésként Szabó őrmester a gazdaság központi agronómusát, Tyúkoltó Pistát hozta a szérűre, aki gyorstalpaló tanfolyamon bizonyította, hogy nemcsak az öntudathoz, a politikai munkához ért, hanem mint a sokoldalú szocialista ember, a nagyüzemi termeléshez is. Az ott tanultakat azonnal hasznosította itthon, a jó sztahanovista módszereket. Minderről halvány fogalma se lehetett Váradinak, aki éppen a cséplőgépet etette. Nagy teste ott tornyosult a cséplődob etetőjénél, szaporán járt a keze, a feladogatott kévéket széthúzta, hogy egyenletesen érje a terhelés a gépet. Ám a szovjet sztahanovista módszer szerint sokkal gyorsabb a cséplés, ha két személy eteti a gépet, egymás mellett állnak az etetőnél, egyikszer az egyikőjük, másikszor a másikójuk engedi le a kévét rajta. Ezen ugyan elvitatkoztak volna, ha a körülmények engedik, de így csattanósan elhangzott a parancs:

- Másszon valaki Várai mellé!

A felesége vállalkozott erre a sztahanovista módszerre, s attól kezdve ketten etették a gépet. Fillérnek úgy tűnt, inkább időt veszítenek, mert felesleges, hogy párhuzamos mozdulatokat tegyenek mindketten, de a kovácssegéd hírét se hallotta a gyorstalpaló tanfolyamoknak és az élenjáró szovjet módszereknek. Ahogy tehát a hívatlan látogatók eltávoztak, Fillér intett Váradinak: etesse csak egyedül a gépet! A gazdag paraszt elemében volt, visszaintett, és lekiáltotta: - Én a kéveetetéssel védem a békét!

Amikor meghozták az ebédet, Józsa úr kedvenc lovait megsimogatta, és hunyorgó szemével Fillért kereste. Hozzálépett, és rejtélyesen azt suttogta.

- Nagy újság van, nagyon nagy!

- Hol?

- Mindenütt.

- Sejtem, mire gondol.

Az öreg tagadólag rázta a fejét, és tovább mosolygott.

- Nem hiszem.

- Titok?

- Fene bele, azt se tudom.

- Nyögje már ki, csak nem fél, hogy visszamondom?

- Magától nem.

- Akkor meg?

- Nem értem a dolgot, délelőtt érkezett egy bizottságféle és Szabó őrmesterrel tárgyalt az irodán. Engem szalajtottak a maga lakására, azaz hogy a miénkre, hogy azonnal vezessem elő a tüdőbajos lakótársamat. Úgy cselekedtem. Kisvártatva a lakótársam kijött az irodából és sírt. Néhány perc múlva az egész pereputtyával nekivágott a dűlőútnak, amelyik a bakterházhoz vezet. Azóta se hírük, se hamvuk. Én meg csak énekelek: Jaj, de boldog vagyok, hogy holnap meghalok!

- Az őrházhoz?

- Ahhoz.

- Józsa úr, nem káprázott a szeme?

- Fene bele, attól félek én is. A lakás viszont üres, az isten áldja meg, tessék már elfoglalni, mert csak szégyenkezem Terike előtt.

- Elárulta már valakinek?

- Nem mertem.

- Helyes - töprengett Fillér, majd a homlokához kapott. - A bizottság eltávozott?

- Ez az, hogy nem - azzal az öreg patikus visszafordult a lovakhoz, dudorászott jókedvében, majd azt skandálta: - Fene bele patikus, jó gyógyszer a ricinus!

Ibi szétmérte az ebédet, a szekér visszadöcögött a tábor központjába.

Fillér gondolt egy merészet, a motort a dűlőútnak eresztette. Legyőzhetetlen kíváncsiság vett erőt rajta, lássa az egész határt, milyen termést ígér a nyár, és a hirtelen támadt sejtelmes öröm, hogy talán egyszer ők is sorra kerülnek, s kiderül az ő ártatlansága, szinte szétfeszítette, és félt az emberek között maradni. Jólesett arcának a friss levegő, az óvatosság sem érdekelte, de a lovas rendőrök sem járták már a pusztát. Azt mindjárt észrevette, hogy nincsen már a gyapot sehol, rizst is kis területen termesztenek, kukorica, cukorrépa, napraforgó, kalászos, borsó uralja a vidéket.

Messzire eltávolodott, egy másik kerületbe ért, megsokasodtak a búzatáblák, ott még nem fejeződött be az aratás. Az egyik tanyában viszont cséplőgép dolgozott, őszi árpát csépelt. Ösztönösen odakormányozta a motorját, azt remélte, hogy kitelepítetteket talál. Rendőrt sehol se látott, s a mázsára éppen édestestvére eresztette a teli zsákot.

- Gábor! - állította le a motort, s a karjaiba szaladt. - Hogy kerülsz te ide?

- Ezt én is kérdezhetném tőled.

- Nem Pesten dolgozol?

- Az ábra úgy fest, hogy az öreggel - mutatott a cséplőgépről lefelé mászó Major Istvánra -, szabadságot kaptunk a nyári munkák megsegítésére. Ez a banda meg befogadott.

Bandi jobban szétnézett és falubeli ismerős arcokat fedezett fel. Hevesebben dobogott a szíve. Néhányan barátságosan integettek.

- Fiam - borult nyakába az apósa -, csak hogy ezt is megértük. Rézi hogy van? - nyelte a könnyeit.

- Jól. És Bandika? És anyósom?

- Velük minden rendben és veletek?

- Brigádvezető lettem a gazdaságban. Zsókáék?

- Ők is jól vannak. A tábor? - harapta el a kérdését Fillér Gábor.

- Szuperál, de valami lóg a levegőben. Ma engedték el a tüdőbajos gyári munkást. Emlékszel rá, testvér?

- Emlékszem. A Nagy Imre programja megkavarta a melaszt.

- Amiről írtál?

- Miniszterelnök lett, új szelek fújnak, meg változások.

- Odaátról is? - bökött fejével Keletre Bandi.

- Azt nem érezzük.

Naponta engedték el az embereket. Különösebb módszer, válogatás nem volt, csupán annyi, hogy akik fontosabb és állandó munkákra jártak, ők később kerültek sorra. Behivatták a szerencséseket a bizottság elé, közölték velük, hogy abba a városba, faluba, ahonnan kitelepítették őket, még nem költözhetnek vissza, kezükbe nyomtak egy igazolópapírt és már kutyagolhattak is huci-mucijukkal az őrházhoz. Ha Fortuna kegyeibe fogadta őket, az első szerelvény megállt és estére már boldogabb tájakon robogtak. Megdöbbentő látványként ültek a síneken, a koszlott őrház falához dűlve, a zöld kerekes kútnál, és egykedvűen várakoztak.

Az égimeszelő férfi és a szétfolyó testű, gurulós asszony is hallgatagon, kezüket ölükbe ejtve ültek a semmi fölött. Cigányképű fiuk a kút vizével pocskolta a többi gyereket, a szőke hajú kislányt is. Szomorú kis batyukat szorongattak mások, divatjamúlt, kopott, szakadt bőröndöket, ölükbe húzták, ráhajtották a fejüket, és csak ültek ott szótlanul, fénytelen szemekkel. Úgy megtanyáztak a síneken, mint ősszel a melegebb vidékekre költöző fecskék a villanydrótokon. Az erő hiányzott belőlük, hogy higgyék, sikeres lesz ez az út, az a jövő. Ki erre, ki arra készülődött, de még csak erről sem beszéltek, féltek kiejteni a szavakat, nehogy valahol meghallják, és bűnükül róják fel, s valaki elirigyelje tőlük azt a halvány reményt. Jól tudták valamennyien, az ember legfőbb és legszebb tulajdonsága, hogy hallgatni tud. A beszéd a legnagyobb áruló.

A polgármester és felesége is utazott. Kicsit távolabb a többiektől, félrehúzódva, önmagukba rogyva vártak a vicinálisra. Az asszony tartotta magát, megint a mélyzöld színű selyem estélyit vette fel, talán tüntetően megalázó helyzetük ellen, és gőgösen nem vett tudomást a környezetéről. Előkelően hallgatott, összeszorította a száját és csak a zsebkendőjét gyűrögette. A polgármestert elolvasztották a pusztai napok, úgy ült ott a sínen, mint aki már tudja, az életből talán néhány jó, csendes hónapja van hátra, az a hajdani világ elúszott a ködben, egy álom, egy illúzió, s ami van, az a vízhordó porostrojka, amitől ő búcsúzik legelőbb, talán még lelkiismeret-furdalása is lehet, mert ott hagyta a bugyuta veteránt, a színes üstökű kis zsidót, akiket még megszeret a végén, most meg elutazik a semmibe. Elfelejti majd ezt a tábort, igyekszik kitörölni az emlékezetéből is, de ki tudja, mi jöhet még, micsoda esztelen idő?

Az öreg bakter fel-feltűnt az ajtóban, elballagott a váltóhoz, vagy kihozott egy horpadt alumínium kannát, és a fedőjéből végigkínálta az utazókat. Ők meg csak ültek ott félnapokat, féléjszakákat. Szerencsére a kemény kunsági tájakon nem jártak sűrű esők, elviselhetőek voltak az éjszakák is, a várakozók reménye odalapult hát a földhöz, a kaviccsal szórt talpfák közé. Lassú és lomha szerelvények közlekedtek a mellékszárnyon, napjában kétszer is jött személy, el-vissza, déltájban meg a hosszú tehervonat. A mozdonyvezetők már tudták a dolgukat, kitartóan sípolt a mozdony, amikor az őrház közelébe ért, és messzehangzó szuszogással, gőzfelhőket bocsájtva maga körül, megállt. Akkorra szétröppentek a várakozók a sínpár két oldalán. Megrohanták a lépcsőket, a peronokat, ülőhelyeket kerestek, de veszekedés nem volt.

Az öreg bakter sem látott még ilyet. Ennyi ember és ennyire nincs öröm bennük. Ülnek megfáradt szemekkel, még csak nem is beszélnek. És hogy ülnek ott, te jó isten! Mintha semmi közük se lenne egymáshoz, mintha csak ülnének ott, nem pedig a szabadító vonatra várakoznának. Hiszen az biztosan jön, késik ugyan, de biztosan megérkezik. Még egy kis idő, aztán itt van. Olyan se lehet, hogy meg ne álljon, hiszen tudják már a vasutasok, hogy mi folyik itt, s miért álldogálnak itt a szerencsétlenek. Mi történhetett ezekkel, hogy még a poros szilvafák aljáról sem szedik fel a hullott gyümölcsöt, egy-két gyerek kap csak oda néha. Szeretett volna velük valamit csinálni, de nemigen jutott eszébe semmi. Ezért hát megigazította fakó és lötyögős egyensapkáját, s visszalépkedett nehéz bakancsában az őrházhoz. Előbb behúzta maga után az ajtót, aztán kitárta, hiszen a valamikori szabályzat előírta: idegenek nem tartózkodhatnak a hivatalos helyiségekben, márpedig ez mégiscsak az, bár a berendezés hagy némi kivetnivalót maga után, egy alacsony dikó, vastag és ezeréves subával letakarva, azon alkalmankint aludt az öreg, egy ósdi íróasztal, székkel, egy fekete, kurblis telefon, továbbá egy időtlen vaskályha, előtte szenesvödör és szeneslapát. A szolgálat abból állt, ha elhagyta a bakterházat a derék vicinális, felkurblizta a következő állomást a mélyhangú vasúti őr, olykor-olykor elballagott a váltóhoz, megnézegette, tett-e kárt benne az idő, s ami aztán a leglátványosabb és legszórakoztatóbb feladata volt, amikor szédítő iramban elhúzott egy-egy vonat, megállt egyenes derékkal, feszes fejtartással előtte és még hosszasan szalutált is a mozdonyvezetőnek. Más jellegzetesség aztán nehezen lett volna elképzelhető, csupán egy valami ragadta meg a figyelmet, a vastagorrú öreg bakter akkora szemölcsöt hordott orrnyergén, amibe könnyen belefáradt.

Most is kiállt az őrház elé, ahogy a jegynélküli utazók kászálódtak fölfelé, barátságosan hunyorított a cigányképű fiúra.

- Mi van, bikfic?

- Majd írok, de ne válaszoljon! - nevetett az szemtelenül és felugrott a mozgó kocsira.

Olyan bántó volt a csönd a kupéban, hogy az ablakhoz tapadt cigányképű fiú rigmusa robbantásként hatott. - Kevés a motyó, sok itt az ácsi, hová lett a cukros bácsi?

- Ne jópofáskodjál, inkább adj hálát az istennek, hogy megsegít bennünket - intette le a szétfolyó testű és kifakult fejkendőjébe temetkező anyja. - Talán megpróbálja jóvátenni, amit vétett ellenünk.

- Az isten olyan kurva, akit megbaszni se érdemes - mondta érdesen az égimeszelő férfi és ezzel jó időre vége szakadt a társalgásnak.

Az asszony hangtalanul bár, de sírni kezdett. Vastag könnyei elmaszatolódtak az arcán. A fia kimeredt szemmel bámult rá és mukkanni se mert. Apja lefojtott indulataival viaskodott, félelmetesen nagy ádámcsutkája le-fel ugrált és várható volt, hogy kiszolgáltatottsága és tehetetlensége olyan erővel robban ki belőle, amely ha érzelem helyett robbanóanyag lenne, könnyen miszlikbe aprítaná a koszos, lepusztult vasúti kocsit.

- Egy ganajtúró bogár különb a te istenednél, mert az legalább megmutatja magát, eltaposható vagy imádható. Azt még szeretni is tudnám. A te istened smafu, se embernek, se szarnak nem lenne jó, nemhogy a cigányőrmester bakancsszögének. S még dicsőítsem is? Mi vagyunk az igazi istenek, mert ezt a mocskos életet elviseljük. Próbálná csak meg az aranyoska! A szellentésemnek se válna be!

Az asszony nem mert megszólalni. Tudta már, bármit is mondana, csak tovább hergelné a férjét vele, aki ugyan vad dühkitörését előbb-utóbb megbánja, de ilyenkor korlátozhatatlan, elvakultságában még önmagára is kezet emelhet. Lesütötte hát a szemét és szótlanul imádkozott.

A polgármester és a neje úgy ült a sarokban, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Hol volt már a hajdani büszkeség, a kihívó és kirívó tartás? Megviselt életük maradékát utaztatták a vonaton. A magas férfi ugyanazon, egyetlen ruházatában; elszürkült atlétatrikó, fekete klottgatya, s fején a négy csomóra kötött zsebkendő, a fiatalságát és szépségét hullató színésznő pedig egyetlen, valamirevaló mélyzöld ruhájában, melyet az Ady versek szavalására bányászott elő a lomokból. Mereven ültek és maguk elé bámultak.

Az elfáradt és betegesen soványra fogyatkozott férfi a feleségére nézett, akinek a szeme se rebbent. Aprókat döccent a vonat és úgy tűnt, mintha haladna is. Nyári arcát mutatta a mező, az elhanyagolt, elgazosodott senkiföldjeit, a lepusztult ország szégyenfoltjait. Mintha élet se lett volna bennük, s nem utaznának igazán, csupán csak azt várnák, hogy teljék rajtuk az idő, ami ólomlábakon járt és olyan szürkén, hogy maga volt a fájdalom.

Fékezett a szerelvény. Kopott, kis semmi állomás ütött félelmet a szabadulók arcára, riadtan hallgattak, és féltek, felugatnak-e a farkaskutyák, s mikor hangzik el az első parancsszó? Hinni se akarták a csodát, hogy nem történt semmi, a vonat újból araszolni kezdett.

- Álmomban sem szeretném, ha előjönne ez a puszta - húzta el a száját a színésznő, és dehogy gondolt arra, hogy élete végéig, ha valahányszor baj, bosszúság éri, előtte menetrendszerűen a pusztával álmodik. A meghülyült patikust látja majd maga előtt és tisztán hallja bugyuta szövegét: - Jaj, de boldog vagyok, hogy holnap meghalok! - Aztán a bajuszból és falloszból álló őrmestert látja, ahogy állandóan tehetségét markolássza.

- Ugye mindent elfelejtünk? Képes az ember erre?

- Lehet, hogy képes, lehet hogy nem. Én azt tartottam nagy dolognak, s arra voltam büszke igazán, amit az életben elértem - vette le elkoszolódott, színehagyott zsebkendőjét a fejéről és az arcát törölgette vele -, és mekkorát tévedtem, mert az igazi az, amit itt elviseltünk. Nagy játék ez, kedvesem, s az ember hol fent van, hol meg alul, aztán megint változik vele a világ és helyet cserélhet a másik szereplővel. Csak ki kell várni. Várni türelemmel egy életen át.

- Nem is bánnám, ha ezeket a szemeteket egyszer elsöpörnék innen, de attól félek, hogy én azt már nem érem meg.

- Itt minden megtörténhet, még az is. Meg annak az ellenkezője, meg az ellenkező ellenkezője is. Ám ezt a nációt sohasem lehet megmenteni, először önmagától kellene megszabadítani. Olyan, mint a felvágós leányzó, az utcán feszeleg, otthon meg a földön hál. Beleragadt önmagába és csak pusztítani, pusztulni tud. Az életerejét miskárolták ki - mondta beletörődően a behemót férfi és mintha sejtette volna, hogy ennek a pusztai kalandnak irtóztató ára lesz, halálos fáradsággal behunyta a szemét. Annyi ereje se maradt, hogy a szebb napokra gondoljon, a sok csillogásra-villogásra, fogadásokra és vadászatokra, impozáns munkahelyére a város tornya alatt. A vonat kattogása mégsem ringatta el, talán, mert félt, ha elalszik, nem ébred fel többé. Aléltságában azért még jól hallotta felesége metsző hangját.

- A halott kommunista a jó kommunista.

- Az a legjobb - mosolygott kesernyésen a polgármester -, de maga ezt honnan veszi, kedvesem? Netán politikai babérokra tör? - s egészen váratlanul megsimogatta a felesége kezét. - Akkor ne feledje, hogy ez az ország azért olyan szegény és sötét, mert a törökök ellopták a Holdat, az oroszok a csillagokat, a kommunisták meg naplopók.

- Ne nevettessen, kérem, én ahhoz fáradt vagyok! - s hozzásimult a férjéhez.

- Dehogy nevetséges ez, kedvesem! Sajnos, a világ trágyadombján élünk.

S eldöckölődött velük a vonat hátralévő életükig.

Bibliás Majorné az üres kovácsműhelyben matatott. A hordóban most egy zsák fehér lisztet tárolt, az újtermésből szerezte-őröltette Major István.

- Nagy eset - mondta magának az öregasszony, miközben előhozott egy szakajtót, s azt ügyesen telemerte liszttel egy aprócska edény segítségével. - Micsoda nagy eset. - A konyhába kocogott, ahol már előkészítette a kenyérsütés kellékeit. Kötényt kötött maga elé, a karján könyékig felgyűrte ruháját, fejkendőjét is megigazította. A kovászt a sütőteknőbe kaparta, a lisztre langyos vizet töltött és komótosan, de minden mozdulatot kiszámítva kezdte dagasztani a tésztát. Sokáig dolgozott, már verejtékezett az arca, s mintha valakihez is beszélne, ilyeneket mondott: - Jaj, édes, egyetlen lyányom! - s ezzel a szeme azonnal elhomályosult. - Hát így állunk, így bizony! Fehérkezű Zsókám is csupa kóró lett, éngem meg még mindig nem látogatott meg az Isten, hogy odarendeljen magához.

Megnézte, hogy mennyire nyúlik a tészta, félmarékkal beleragadt a megdolgozott anyagba és magasra felhúzta, biztos akart lenni a dolgában, hogy finom kenyeret süthessen! Aztán egy kopott késsel lekaparta kezéről a tésztát, az se menjen veszendőbe, bedolgozta a kenyérnekvalóba, s megtörölte ruhával a kezét és elkészítette a szakajtókat, fehér ruhával bélelte azokat, majd a tésztát kiszakította, letakarta és hagyta, hogy megkeljen. Akkor levette kötényét, leporolta a lisztet magáról, s a kétmaréknyi kovásznak valót kézzel tépkedte, mint a csipetke tésztát, majd a tepsiben elterítette, hogy száradjon a napon.

Aztán a fészerbe ment. Nehezeket sóhajtott, hiszen nem is olyan régen itt még hintók, parasztszekerek sorakoztak kovácsolásra várva, most meg az ő szorgalmából, gürcöléséből összelopkodott, összehordott kukoricatövek, a kiserdőben szedett ágacskák, gallyacskák, miket bizony a hátán hordott haza az öregasszony. Tudta ő jól, hogy szalmával, csutkaizékkel kellene befűtenie a kemencét, hogyne tudta volna, hajdanában mindig így is csinálta, de ugyan hol lett volna mostanság akár egy szál szalma is, meg kukorica. Ezért, amikor már kiengedtek a fagyok, büszkeségét sutba vágta és nyakába vette a határt, s gyűjtögetni kezdte a használható értékeket: vihar tördelte ágakat, földes kukoricatöveket, később meg a tüzelőnek kiváló tehénlepényeket. Nyomorúságában még humorizált is, mert valahányszor indulni akart, s hátára kötötte szütyőjét, kesernyésen elmosolyodott, és arra gondolt, hogy valamikor az ő szülőföldjén azt mondták ilyenkor: - megyek egy kis csádét szedni!

Bibliás Major Istvánné így güzülte haza a fél határt.

A fészerből szalmahordó-kosárban hozta a kemencéhez a földes csutkatöveket, ágakat, gallyakat és befűtött istenesen. Mielőtt a sütőlapáton betolta volna két kenyerét a kemencébe, a szivanóval hátratolta a parazsat, vizesruhát csavart a piszkafára és ezzel a kemence alját megtörölte, hogy tiszta legyen, parázsdarabkák, földmorzsák ne süljenek bele a tészta aljába. Csak ezután hagyta magára a kenyérnekvalót. Órák múlva, amikor kihúzta a sült, gömbölyű kenyereket, látta, hogy hóka színűek, s nem is fújódtak olyan magasra, mint ő remélte.

"Lehet, hogy ragacsos lesz - gondolta kesernyésen -, de az isten se tudna ilyen körülmények között különbet sütni. Korgó gyomorba jó ez, égbeszakadt nagy boldogság."

Két szép kenyerét vizes tenyérrel megsimította és felcipelte az üresre csupaszított szobába. Tétovázott, s pihent is kicsikét, majd a kamrába, a stelázsira rakta, miközben keresztet rajzolt rájuk és ezt dünnyögte: - Isten áldása legyen rajtatok!

Kiment a gangra. Ott már az erős napverésben megszáradt a kovász, tenyerével fehér zacskóba söpörte és felakasztotta a padlásfeljáró grádicsába vert rozsdás szögre. S mint aki jól végezte dolgát, összekulcsolt kézzel megköszönte istenének, hogy ezt is megérhette. Gúnyosan gondolt Tyúkoltó Pistára, aki a legtöbbször zaklatta, házkutatásokkal, foglalásokkal, végrehajtásokkal, de most mennyire túljárt az eszén, a semmiből teremtett örömöt az övéinek. Annyira haragudott a szalajtós párttitkárra, hogy falu hallatára így jellemezte: - Ha az vizet mondd, ott sivatag van!

Azt a hóka színű kenyeret vitte ki másnap a pusztára Major István, egy kevéske megsárgult avas szalonnával. Amikor Fillér Bandi motorjával hozzájuk érkezett, apósa teketóriázás nélkül kezébe nyomta az elrongyolódott háncsszatyrot.

- Anyád küldi a vacsorát.

- Maguknak még jegyre adják a kenyeret?

- Kaptunk pótjegyet, elleszünk már valahogy - s a kovácsmester arca felderült -, különben is a dinamikus fejlődés töretlenül halad előre. Igaz, Gábor? - kacsintott idősebb vejére.

- Hát, a fejlődés az tagadhatatlan - krákogott az a sok portól.

- Mégsem fogadhatom el.

- Észnél légy már! Nem kerülhetek így az öregasszony elébe. Az is megeshet, utolsó vacsorátok ez a pusztán, és szabadultok - kínjában tördelni kezdte az ujjait, hogy csak úgy ropogtak.

Bandi megérezte a frissensült kenyér illatát. Teleszívta vele a tüdejét.

- Áldozatos ember maga is - mondta.

- A nagy kutyafütty, fiam. Én csak a család hasznát nézem.

- Az ám a helyzet - szólt a korábbi táborparancsnok -, nehogy már elkezdj itt bölcsességeket gyártani.

- Bennem csak kérdések maradtak, testvér, de azok jobban égetnek a parázsnál. Mondjad hát, tud-e majd élni az ember, lehet-e élni hit nélkül? Amit csináltam, az egy csúnya nagy kaland volt, de amit velem csináltak, abba aztán könnyen belehalni. Mégis az a legszomorúbb, hogy nem maradt bennem szikrányi illúzió sem. Hogy élhetünk ezek után?

- Kiben maradt volna? - a volt törzsőrmester hátra-hátra nézett, hogy figyeli-e, hallgatja-e őket valaki.

- A félelem ölt meg bennünket.

- A borzas fejű kis öreg munkája? A habzószájú Manóé?

- Nem, fiam. A félelem, azt építették belénk. Macskajancsik jönnek-mennek, őket pillanatok alatt elfelejtjük, de a félelmet soha! Vele együtt kell élnünk.

A karikalábú brigádvezető motorozott a cséplőcsapathoz. Látszott az arcán, hogy elégedett a teljesítménnyel.

- Bandika, hogy van? - váltott témát a leváltott titkár.

- Jól.

- Na, lócafingó, flaszterkoptató urak, mire nézitek a napot? - kedélyeskedett a jövevény.

- A világvégét várjuk - intett Bandi és elviharzott, nehogy szó érje a ház elejét.

Este pedig a Babaligetben megrakták a tábortüzet. Rézi kihozta a pokrócukat, leterítette a fűre, arra a fehérre mosott, tiszta lepedőt, a közepére bibliás anyja sütését, az új kenyeret, valamint a megsárgult avas szalonnát és egy kést. Odahúzódott az ura mellé, a tűzhöz, s hallgatta a gallyak pattogását. Mindketten mélyen hallgattak, s gondolatban már a nagyszemű, barna fiuknál jártak, a gangos Major házban, az elhagyott faluban. Szó nélkül is tudták egymásról, hogy mire gondolnak. A szemük felragyogott, az arcuk is mintha fiatalosabb lett volna. Ahogy mélyülni kezdett az este, valami ünnepélyesség lengte körül őket, pusztai varázs, mintha égbekiáltó, hetedhéthatárra szóló ceremóniáról lenne szó.

Kevesen maradtak már a táborban, közülük a régi ismerősök lassanként összegyűltek a tűz körül. Váradiék, Feketéék, a két Sajtos, Nemes, a rozoga patikus, a veterán, még Mojzes Árminka, a bolygózsidó is előkászálódott a sötétből. Az Ibike kislánya gagyarászott a pólyában, az anyja meg fél kézzel minduntalan lesöpörte ruháját, mintha piszkos lenne. Akkor Fillér Bandi felállt, a késsel keresztet rajzolt az újkenyér aljára, megszegte és mindenkinek nyújtott egy szeletet. Parányi szalonnát is hozzá. Áhítatosan ették, még Röfi is megcsendesedett, megérezte, hogy rendkívüli esemény történik, nagyapja vállához simult és sokáig majszolta a kenyérkét.

- Olyan ez, mint az Úrvacsora - törte meg Nemes a csendet. - Utolsó vacsora a Gecsemáné-kertben.

- És ki volt, főleg ki lesz a Júdás? - kérdezte Mojzes úr.

- Igazából itt senki se az, meg mindenki azzá válhat, mert azt csinálnak vele, amit akarnak - mondta Fillér.

- A kis mindentudó - kuncogott Nemes, az önkéntes papnövendék. - Engem ugyan meg nem törtek.

- Elbújtál az álarc mögé.

- Jókat csatázgattam az Istennel, elszórakozgattunk, de egyikünk se vette komolyan a másikát - eresztette meg fantáziáját az önkéntes lelkipásztor, de a hirtelensége gyorsan alább hagyott és más hangsúllyal folytatta. - Nem vett ő igazán számításba engem, pedig én azt hittem, hogy néha-néha vele akaszkodtam össze, holott csak önmagamat morzsoltam fel. Az Isten meg én? Szép kis illúzió, de nem illünk össze. Pondró maradtam a trágyadombon, tehetetlen és jajgató senki, micsoda katasztrófát okozna az Istennek, ha egyáltalán komolyan venné a létezésemet.

- Pedig ő velünk van, csak értsük meg az üzenetét - fejtegette a színesüstökű, öreg zsidó. Aztán annyira összekucorodott, mintha már ott se lenne, nem is járt volna arra. Bámulta az elhamvadó tüzet és közben úgy érezte, mégis megszerette ezeket az embereket, s ha majd valóban megszabadul innen, talán hiányozni is fognak neki. Miért is ne tudna azonosulni velük? Egyaránt Isten teremtményei, akárhogyan is elfajultak, vagy tűrték az életüket, ezért hát még a legostobább gojoknak is megbocsát.

- Nekem az a jó, ami van - gondolta -, az én sorsom már régen kiméretett. Nincs mitől félnem, még a haláltól sem, vétettem annyit, hogy megváltásként fogadhassam. Csakhogy mi lesz a hitetlenekkel? Ha lenne istenük, ha imádkozni tudnának, talán még boldogok is lehetnének, hiszen akik türelmesek és az ellenségüknek is megbocsájtanak, azok üdvözülnek. Bolondok ugyan, de boldogok.

- Én nem vettem észre, hogy fogta volna a kezemet, amikor éppen megkalapáltak. Egyből elvesztettem az eszméletemet, amikor az egyik bika csizmájával a nyakamra lépett, élet-halál között lebegtem, de csak agyonvertek, hogy bepisiltem, bekakáltam, és félelmemben aztán végig pojácáskodtam az éveket - zsörtölődött Fekete Attila.

- Ugyanazokkal a módszerekkel dolgoznak, testvér, mint mi. Miért sikerülne akkor nekik az, amivel csődbe jutottunk? Mert jobban szeretik a zsidókat, a színesbarkájú gnómokat? Idegyűlt már Jehova népe, többen vannak, mint a cigányok.

- Tintafogyasztó, nadrágszaggató népség ez, nekem nincs az utamban. Pedig még a lelkemet is eladom az ördögnek, csak jussak már valamire, a teremburáját.

- Eszementek vagytok - legyintett a veterán és megsimogatta a mellére aggatott medáliákat.

- Röhög a vakbelem, mert összekeveritek a szezont a fazonnal - tápászkodott fel Flórián, és szúrósan Ibikére tekintett, lefekteti-e már a kicsikét? Ám a leányanya nem mozdult. Erre fel a kereskedősegéd a lakásukba távozott.

Az öregek szótlanul gubbasztottak. Nagyon fáradtak voltak már, a mozdulataikban régen belefészkelődött a végleges csüggedés, csak a megszokás vitte őket a mindennapi robotokba, dehogy a remény. Kinek és minek mondották volna el a legfontosabb kérdést: megérik-e még a reggelt, a holnapot? A szaguk is öreg volt már, mint az áporodott ruháé, Váradi Misike kutyaszagát könnyűszerrel elnyomta. A veterán megbillent ültében, könnyű kis szélütést érzett, megcsörrentek szomorú és elkoszolódott relikviái.

- Kéremalássan, hogy ez nem jutott eddig eszembe - csapott a homlokára Nemes -, lehetséges, hogy az orosz tanácsadók az érmekbe építették a lehallgató készülékeket? Tőlük igazán kitelik.

- Eszed tokja! Nincs abban szar se!

Bandi feleségére emelte a tekintetét, Rézi idegesen megrebbent és síróssá vált hangon megkérdezte.

- Az ősz hajamat nézed?

- Ugyan már, hiszen nem is látni.

- Annyira megőszültem, hogy a saját anyám lehetnék - s már érződött, hogy hamar sírásba csuklik a hangja. Gyakorta előfordult, egyik pillanatról a másikra hangulatot váltott, összeszűkült a szeme, hidegséget sugárzott, és úgy érezte, leköpködné az egész világot, azt se bánná, ha másnapra felfordulna. Olyankor torkig volt a táborosdival, az ügyefogyott, jóindulatú férjével, legszívesebben a csatornába veszejtette volna magát, de már ahhoz sem volt ereje.

- A nagy túróst, hékás! - mondta Bandi és a körmeit belevájta a tenyerébe. - Jól nézel ki. Vagy valami baj van a kréta körül?

- Csak a kréta - erőltetett mosolyt az arcára Terike -, de az igazán.

- Még egy kicsit tarts ki, Bandika haza vár.

- Vörös már a két szemem miatta, többet nem tehetek.

Józsa úr, az önkéntes dalköltő, akiről szinte elfelejtkeztek, váratlanul felrikkantott.

"Kisírtam már a szememet, és elültem a seggemet.
Vacsorára paszulyt eszek, és a végén orosz leszek."

- Belőle se fogy ki a hülyeség - ásított Váradiné.

- Holnap eső lesz - morogta a csupaszakáll gazda -, szomjasak már a földek.

- Honnan tudja? Megüzente talán a teremtő?

- Meg a. Lent repültek a fecskék, a legyek meg elszemtelenedtek.

- Ebből?

- Ühüm. Meg csurgóra áll a Hold.

A szép, nyári éjszaka úgy őrködött felettük, mintha nem is a Jézus Szíve tábor lakói lettek volna. Flóri közeledett, megcsillant a holdfényben a tangóharmonikája.

- Istenem, hogy mivé züllesztették ezt az országot? Pedig még volt ebben erő, hát jött-ment senkikre bízták, nem is tudja senki többé egy megtisztító, nemzetmegváltó céllal elindítani ezt a népet, kéremalássan!

- Miért ne tudná? - vonta fel ámulva a szemöldökét Bandi, és nyújtózkodott. - Lesz, aki a helyünkre áll, ez a testvérgyilkos idő majd elmúlik.

Hallgattak egy sort.

- Ilyen biztos vagy benne?

- Igen, a kisujjamban van az egész - próbálta jobb kedvre deríteni a társaságot.

- Az a baj, hogy nem a fejében.

Ezen göcögtek. Flórián már könnyű dallamokat futtatott a harmonikáján. Fillér Bandi komótosan levette bal lábáról a bakancsát, a talpát felfelé fordította, a térdére helyezte, és csavargatni kezdte a sarkát.

- Szegényvilág mindig lesz, amíg ilyen lassan forog a Föld - motyorászta Mojzes úr alig hallhatóan.

- Ezt szeretem, Ármin, ezt az áskálódós természetedet - kiáltotta Nemes és közelebb intette magához Flóriánt. - Most aztán danolunk, hogy ne felejtsen el bennünket a puszta. - Kezét felemelte, felegyenesedett a tűz mellől és teli torokból énekelte:

Nem kell nekünk a más folyója,
Nem kell nekünk a mások vére se,
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte.
Nem kell nekünk idegen égbolt,
Egy porszeme sem a világnak,
Csak az kell, ami a miénk volt,
Igazságot, igazságot, igazságot Magyarországnak!
Igazságot, igazságot, igazságot Magyarországnak!

Flórián nem ismerte ezt a nótát, bizonytalanul kísérte a szöveget. Ám akkor a nyomorék kereskedő a tűz közelébe csúszott, elvette a fia kezéből a zeneszerszámot, kevéskét matatott a billentyűkön és felhangzott újra az Igazságot Magyarországnak...

Közben Fillér lecsavarta a bakancsa sarkát, s annak mélyedéséből kiszedte piros párttagsági könyvét és a hamvadó tűzbe dobta. Senki se akarta észrevenni. Aki csak tehette, az énekelt és sírt, aki pedig nem nótázott, az is sírt.

Ilyet nem látott még a világ. Meglett emberek úgy bőgtek, mint a taknyos gyerekek verés után. Megállíthatatlanul ömlött a könnyük, s megöntözték vele a szülőföldet, ez az átkozott és áldott Magyarországot.




Hátra Kezdőlap