Egy Bartók-dallam hallgatása közben

Száll a zene, szárnyal, szárnyal az alacsony boltív alatt,
zengő hangját visszaverik a csillogó ódon falak.
Kicsiny terem, kedves, meleg - s nagyon régi - ahol vagyok,
benne tűzzel, csillogóan hat fiatal szempár ragyog.
Borús, hideg künn az idő - mintha mostan alkonyulna -,
s itt benn csak zeng, egyre csak zeng a zongora sok-sok húrja.

S amíg száll a régi dallam - vérpezsdítő, szép igézet -,
a hat szempár önfeledten távoli időkbe réved.

Bennem is fölzsong egy dallam, mélyenzengő hangok jönnek,
bennük van az egész élet: vidám mosolyok és könnyek,
hősi munkák, hősi harcok, a kék ég - s ez a kis terem,
- fölzsong bennem sejtelmesen az egész nagy történelem!
Mindent, mindent érzek, amit emberi szív eddig érzett:
fájdalmat és nagy örömöt, szerelmet és merészséget;
sírok is és nevetek is: enyém ez a dallam, érzem,
itt hordozom a lelkemben évszázadok óta készen,
s ahogy most a vén zongorán fölzendült - már régen vártam -,
új életre kelt a lelkem egyik parányi zugában,
s lassan-lassan hatalmába keríti egész valómat,
hullámain ring a lelkem, mint egy könnyű, fürge csónak. -

S nem is veszem észre, amint elkezdem dúdolni halkan;
- alacsony boltívek alól a magasba tör a dallam...
- -  - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Körülnézek égő szemmel -: hat pár égő szemet látok,
hat csillogó lélek-tükröt, hat fiatal jóbarátot,
benne lobog a szemükben az életnek fénylő lángja -
s lassan-lassan mély csend borul a homályos kis szobára.

Félek megtörni a csendet; érzem: ilyen drága percben,
mikor minden ember szíve dobogni kezd hevesebben,
amikor mindenki érzi, hogy az övé, s szép az élet,
akkor képes nagyot, szépet, csodást alkotni a lélek!

Mély csönd van a kis teremben... és benne hat ifjú ember
ül erővel, acélhittel, bátorsággal, fényes szemmel,
- odakinn a nap is kisüt, bevilágít aranyfénye -
várja őket már az élet - és elindulnak feléje!

(1956)

                    Radnóti Miklós emlékének

Lövés csattan, - füstfelleg száll fel,
sáros füvön fekszik a holt.
A fény kihunyt.
                        Ő, ki dalolt,
hiába volt körötte Bábel,

ahol mindenki ölt, rabolt,
hol őt is ölték és rabolták
gaz és gyilkos vadállat-hordák, -
igen: ő hős -  p o é t a  volt:

Félnie, rettegnie kellett -
minden perc: új kín - új gyönyör,
minden perc százszor meggyötör:

mert élni: kín, - dalolni: jó
a népének, a népe mellett -
...amíg jött egy gyilkos golyó...

Aztán sírján zöld pázsit éledt,
az égen kisütött a nap,
hogy éljenek, harcoljanak,
akiké nem volt még az élet!

És harcoltak. S alulmaradt
a sok-sok gyilkos, semmivé lett,
s a sírján kigyúltak a fények:
új élet kelt a rög alatt:

Ő ez! - és millió torok
- újak és frissek, bátorok -
zengi dalát viharnak, szélnek

- s mindenüvé eljut a dal,
hallja öreg és fiatal -:
é l n e k  a  h a l á l r a í t é l t e k!

(1956)

A szíved: nagy, örök titok,
és ajtaját ki nem nyitod.

A lelked mélye: rejtelem,
és nem engeded sejtenem,
mi zajlik benne szüntelen.

De ha szemed reám nyitod:
nincs rejtelem, és nincs titok.

(1956)

Kattognak a kerekek,
és amint kinéztem,
nagy, fehér futószalag
száguldott az éjben,
és a futószalagon
arcod ezer mása;
- szinte-szinte vakított
szemed csillogása; -

magas, karcsú jegenyék
derekadról szóltak,
kék árnyékuk suttogott:
meglátlak már holnap!
Apró szikra-milliók
szállottak az égnek, -
s robogott a gyorsvonat
a nagy messzeségnek.

(1956)

Nézz rám, Pistukám: két szemed ég,
Száz csillag küldi fényét feléd,
S nézzél csak, nézzed: néked ma itt
Száz virág nyitja ki szirmait.
Menj föl a csúcsra, nézzél körül:
Fű, fa és csermely néked örül,
Minden tiéd itt - néked adom:
Mesés és kincses birodalom.

Mindenik fáján sok-sok levél:
Rájuk van írva, hogy jó legyél,
Tanuljál szépen: téged ma itt
Egy egész ország erre tanít,
Lépted kíséri ezrek szeme -
Minden tiéd itt: éljél vele!

Száz fűszál hajlik lábod alatt,
Száz madár zengi: becsüld magad,
Száz havas csúcsán hólepel ül,
Ez ragyog rajta: élj emberül!
Nőjél meg nagyra, mint a fenyő,
Légy dolgos, munkás és nevető,
Sok szépet alkoss, - mindig lehet,
Míg a derült ég reád nevet,
Míg csak a vén Nap ontja le rád
Éltető fényét, hó sugarát!

(1956)

Végigdőlök a bőrülésen:
reggelre már otthon vagyok!
A gyors lassan álomba ringat,
amint egykor Ő ringatott.
   A kabátomba fúrom arcom, -
kis hasadékon jő a fény;
s ezüstje csillan a szemembe
egy-egy ősz szálnak a fején.

Fél éve már, hogy láttam. - És most
félig lehunyt pillák alatt
a száguldó kocsiból látom:
Ő egyre távolabb marad;
   és hajam újra az a szellő
borzolgatja, zilálja szét,
amely kendőjét libegtette,
és simogatta a kezét.

Aztán látom százféleképpen:
aggódva óv, hajol felém,
hogy védjen a gyilkos golyótól
halálos táncok éjjelén;
   és látom mosolyogva, sírva...
És túl a kerekek zaján,
- akárcsak rég, ha jött az este, -
mintha mesélni hallanám.

...Végigdőlök a bőrülésen:
reggelre már otthon leszek!
Meséit egyre távolabbról
duruzsolják a kerekek.
   Ringat a gyors, és én belépek
az álmok hímes ajtaján, -
s a sínpár túlsó végén, messze,
kitárt karokkal vár Anyám!

(1956)

                    Halott bátyám emlékének

Szívembe bútt a bú. Sok faragott-remek
szobor vonásain ezer érzés remeg:

úgy zsonganak belül a fájdalmas szavak.
Szívembe bútt a bú az őszi ég alatt.

Lila kökörcsinek hervadnak bágyadón.
Utolsó sóhajuk megtörten hallgatom.

...Ezek vagyunk mi is? Lila kökörcsinek,
amik, ha jő az ősz, a suta semminek

adjuk színünk - szavunk - szívünk? - Halál, halál
csupán, mi tavaszi teremtő csókra vár?

Lila kökörcsinek, fehér liliomok,
ökörnyál-szálakon felétek imbolyog,

és meg kell halnotok, nincsen, nincsen kiút!
Meghal, ki nem remél, és az, ki hinni tud - -

- örök tragédia. De mindig új-jajú...
Fáradtan megbúvik a szívemen a bú:

elhozza minden ősz. Mint faragott-remek
szobor vonásain: kökörcsin-levelek
múló lilájában örökre ott-remeg.

(1956)

Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe;
Miről az ajak nem beszél
Csókot adva, vagy vágyva, kérve;

Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!

(1956)

Álmos a, morcos a képe az égnek:
Szunnyad a sokszemű, távoli menny.
Rajta a csillagok már alig égnek,
- Hold koma, menj te is, hogy lepihenj.

Ballagok. Arcomon még ül az álom,
Fújja a hajnali friss fuvalom.
Megbújik ajkamon és szempillámon,
S ottmarad, bárhogy is zavarom.

Utcai villanyok fénye kialszik,
Ébred a város is mind hamarabb,
Gépkocsi távoli-halk zaja hallszik,
S már hunyorogva föl is kel a nap.

Szép ez a reggel, az új nap az égen,
Elhagy az álom, friss a szemem.
Indulok is. Kövön dobban a léptem -
Tárt kapuval fogad az egyetem.

(1956)

Napsugárral takarózva
künn a fűben fekszem,
s hallgatom a madár dalát
a hajnali csendben.

Aztán odaszólok néki:
- Fújjad, madár, fújjad,
de ne mindig azt a régit,
más valami újat!

(1956)

Kicsillagzott-egű éjjel
jegenyefák lombja rezgett.
Ágaikon szellő himbált
egy-egy holdsugár-gerezdet.

Jegenyesor csillogtatta
előttem a messzeséget,
- s úgy akartam, hogy az utam
karod között érjen véget.

Kicsillagzott-egű éjjel
száz jegenye fényben fürdött.
Ágaikról rám mosolygott
ringva egy-egy szőke fürtöd.

(1956)

Sátorhegynek oldalán
bársonyos a pázsit.
Moha-pázsit közepében
Pintye kútja ásít.

Tükre őrzi, őrizi
Pintye Gligor képét:
mikor itt járt, hajló fűszál
jelezte a léptét,

lábát virág csókolta,
arcát ringó lombok;
hogy ne fázzék, a nap izzó
sugarakat ontott;

hőség ellen hűs vizet
az öreg kút adta,
moha-ágyat vetett a rét,
hogy aludjék rajta,

altatódalt a tücsök
cirpelt - senki szebben!
s mikor itt járt: reménység gyúlt
sok szomorú szemben.

Pintye-kútnak a vizét
sok-sok vándor issza.
Csillog a víz... És amikor
belenéznek: Pintye Gligor
nevet rájuk vissza...

(1956)

Az égszínkékbe már korom vegyült,
s a várost köpenyével lassan betakarta az álom,
és apró fények gyúltak mindenütt,
mikor megálltam fönn a Fellegváron.

Odalenn autó ballagott
- két fényes sáv mutatta, merre kígyózik az út.
Lábam alatt a pázsit álmosan
sóhajtott halkat, ibolyaillatút.

Aludt a város, s közben hortyogott
a Szamos - lassan folyó fekete tinta,
mely itt-ott eltűnt a szemem elől:
a hidak itatósa egy-egy csöppjét felitta.

A fű között két mezei tücsök
cserélte tapasztalatait hegedűszavakkal -
és előreküldte a város fölé
lágy leheletét a májusi hajnal.

(1956)

Éjfél elmúlt... A nyitott ablakon
tánczene hull be. Némán hallgatom.

Vaksi szemekkel néz rám a sötét,
meglebbenti fekete köntösét.

Az asztalon toll, tinta, papírok
virrasztanak... Égő szemmel írok.

(1956)

Napsugaras
füttyeivel
itt a tavasz,
zeng a határ.
Ébredezik
hangjaira
és rügyeit
bontja ki már
halkan a fa.
Szökken a fű,
csókjaival
hinti a nap;
és madarak
füttyeivé
változnak a
napsugarak.
Láncaiból
vetkezik a
fürge folyó:
fodrokat űz;
fodraiban
nézi magán
zöld köpenyét
kedvvel a fűz;
és a tavasz
füttyeire
még a hegy is
új kalapot
tesz. S az avar-
szőnyegen is
átüt a fütty:
lábrakapott
kék ibolyák
jönnek elő,
néz a szemük
szerte-körül;
füttyös a kedv,
buggyan a nedv, -
fű, fa, madár
ennek örül.
- S nem sok idő
múlva, ha zeng,
szárnyra kel egy
májusi dal:
ünnepelünk
orgonafák
illatozó
zászlaival.

(1956)

Amerre megy az út
Nagysomkútra, végig
jegenyefák ágaskodnak -
nyúlnak föl az égig.

Ha alusznak csillagos ég
takarója alá bújva,
szinte megakad bennük a
Göncölszekér rúdja.

...Hej, magas jegenyék,
szép a csillag fénye,
s szép a Nap is, hogyha megáll
tifölétek érve, -
de idelenn a hangyabolyt
nem veszitek észre...

Pedig ha a töveteken
elkezdenek dolgozni a
fogak, karok, csápok,
- az ég alól a porba hull
büszke koronátok!

(1956)

Csikorog a kútgém,
öreg már a fája.
Moha-betűk írták föl a
tűnő időt rája.

Száll az idő, de vele nem
feledteti semmi:
öregen is, teherrel is -
egyre emelkedni!

(1956)

    Zsongva-nevetve remegtek a fákon a drága gyümölcsök.
Mint ódon páncélingen mikor átüt a sejlőn
meg-megcsillámló szövedéke a finom aranynak:
borzongó lombok közül úgy kacarásztak elő a
napsugarak. - Mikor elbúcsúztam egy évre tetőled,
roskadtan vajúdó s már szőkés hajkoronájú
régi gyümölcsös: künn a mezőn készült puha ágy a
megszületendő, ring-izmú élet-erőnek.
S ez az igézet gyújtja szememben a fényt, amikor most
járom a megvacogó-fogú, dért váró-fejű várost.
Nyári napok heve, érett élet-illatú fények
elszálló emléke bizserg tüzelő ereimben;
minden elmúlt, s minden eztán elsuhanó nyár
csorgó méze ízét-aromáját ízleli nyelvem.

    Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a
sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,
rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:
ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-
sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe
súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor
el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom
is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:
sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,
mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.

    Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.
Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,
mely a nyári remények dús kiteljesedését
hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal
elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel
késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben
nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel
ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:
van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:
jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította
országában átveszi-é az uralmat, avagy még
hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:
béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...

    ...Vége a sétának, búcsúzom hát, s hallom, amint te
is búcsúzol: hosszú, hömpölygő verssorokat súgsz.
- Engem várnak a tantermek, könyvtárak aranyló
könyvekkel, mikben, mint hogyha megárad a széles
Duna: olyan méltósággal hullámzik, ezernyi
színben csillámlik anyanyelvem; avagy csobogósan
szökdel, mint ha a Ciblesről nevetőn lekanyargó
kis patakok gyors habja után futamodva, megállni
nem is akarna, amíg meg nem pillantja a tengert...

- Nos, a viszontlátásra, öreg. S ha te is búcsúzol majd:
küldd minél hamarabb szép unokád: a Tavaszt!

(1956)

a Tejút bölcs rendőre,
ügyel fönn a harmóniára.
Itt lenn
szellő-ringatta füvek álmát
csupa-szemként csak a jánosbogár vigyázza.
A csönd
ezüsttengerként
mindent elönt.
Rögök alatt megbizseregnek
a gyökerek között
alagutat fúró, kenyérré váló nedvek.

rég elporladott,
sokszázados reményeket takarnak.
Könnyet nem ejt
érettük senki,
csak a hűvösen hulló harmat;
és reggel,
ha majd följő a Nap,
s gondos anyaként letörli őket:
a helyükön
kipattanó csírákból
roskadozó gyümölcsfák nőnek.

kódexek lapjain,
a sírköveken úgy betűzgetem
elmúlt korok üzenetét
a harcról, ami dúlt itt szüntelen,
a harcról, ami századokon át
folyt itt azért,
hogy megszülje a győztes pillanat
a boldog századok korát.

nem némítja el a föld:
avult betűkben most se hallgat.
A vágy
- az örök győzni-akarás -
mostan sem ad percnyi nyugalmat;
a sírkövek követelően
szólnak azokhoz, kik ma élnek:
beteljesítni álmait
egy holtreményű ezredévnek!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- égő szemafor fönn a Hadak Útján -
mutatja az utat a csillagokon át;
- s itt lenn
horpadt sírok biztatják
a vajúdó pillanatok korát.

(1956)

A szívem: forró-zűrzavaros mérleg.
Rajta józanul-hűvösen lemérlek.

Nem bőröd bársonyát, selyemhajad színét sem
(sohasem akarom, hogy ilyen szándék kísértsen),

- csak egy sóhajt: csodásat, halkat, mélyet...
És akkor két szempár egymásba mélyed.

S lebillen serpenyője mérlegemnek:
megmérettél... - S az eredmény: szeretlek.

(1956)

Most, amikor éjfelekig
kell dolgoznom görnyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt-érceit issza:
most, most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat;
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad...

(1956)

Soha még, soha még ilyen tavaszt!
Csupaszon meredeztek az ágak:
a novemberi szél szemtelenül
vetkőztette a fákat.

Vártam: talán megmozdul a föld,
hogy még maga is beleretten.
- De nem történt semmi. Csak annyi, hogy
mentünk összesimulva mi ketten.

Dideregve aludt a sétatér,
álmát a Szamos csobogta halkan,
s nem árulta el - csupán minekünk.
Hallgattuk a barna avarban.

Csodaszép tavasz volt. Ragyogott az ég,
mint mozdulatlan tüzes tenger!
Gyönyörű tavasz volt; felejthetetlen:
zúzmarával és szerelemmel.

(1956)

A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik - a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; - táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
- ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek -,
lassan tisztul a táj.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.

De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap - újrakezdjük.

(1957)

Gyűlöllek téged - s ez a gyűlölet
azé, ki alul van, legyőzetett.

Gyűlöllek, mint virág a harmatot,
mert csillogni neki nem adatott;

gyűlöllek, mint virágját a növény,
mert úgy óvsz gonddal, úgy hajolsz fölém

széttárt szirommal, ékes-ragyogón,
ahogy én viszonozni nem tudom;

gyűlöllek, mint ahogy a fényt az árnyék,
mert nem lehetek az, hiába vágynék;

gyűlöllek, akár árnyékot a fény,
mert hűvös árnyék nem lehetek én;

gyűlöllek, mert, mint kenyérbe a kés,
úgy hasít belém a fölismerés,

hogy úgy szeretni, mint ahogy te engem,
nem adatott meg senkit sem szeretnem;

gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE,
gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe,

hogy ne szeress, mert gyűlöllek, eressz el,
hagyj magamra ádáz gyűlöletemmel -

gyűlöllek, mert a szerelmeddel ölsz.
Gyűlöllek addig, amíg meggyűlölsz.

(1957)

    Feketemárvány sötétség-kockák
ülnek az égen.
Olyan piros a hold,
mintha arcát égetné a szégyen.

    Feketemárvány-kockák közül
a lusta felhőket messzi fújják vígkedvű szelek.
Feketemárvány-kockák közül
távoli bolygók fény-üzenete csepereg.

    A nyugtalanul mocorgó város utcáin
úgy járok, mint aki
a soha-el-nem-érhetőn száguldó
csodaszarvast kergeti.
Paripám: az őszi szél.
Száguldás-robajába
a százéves tölgy is beleremeg.
Tegez-szívemben nem nyilakat viszek:
csak egy maréknyi meleget.

    Ez a maréknyi meleg éltet,
éltet és éget és űz tovább,
nem ad megállást, sürget, sürget
éveken, álmokon, utcákon át:
lihegtet, hajt a csodaszarvas után.
Kergetem, mint egykor Hunor és Magor.
Talán még nem késő. Talán még elérem,
bár elrejtik az ágak. Nyomát szél fújja el,
és belepi a por.
Remegő inakkal törtetek utána,
ágak csapkodják-horzsolják arcom -

    s ha erőmből már nem futja tovább:
megpihenek a Meotisz-parton.
Megpihenek, és azokra gondolok,
akik utánam fognak élni:
talán unokáim között
lesz egy ügyes vadász,
aki megtépázva, véresen - de: eléri.

    S a Meotisz partján boldogság lesz akkor:
Hunor és Magor és sokmillió daliája
megnyugszik: hogy íme, mégis: sikerült,
hogy mégsem volt hiába.

(1957)

De rég nem jártam
odahaza,
a Cibles alatt,
a faluban, ahol folyóvá érik
a hegyből frissen buggyanó,
játékos patak,
amely szilaj csobogással
tör a sziklák között utat -
pajkos szökdelésén
elmosolyodnak a délceg szálfenyők is,
feledve sudár méltóságukat.

Már meg sem ismerném talán
a helyet, hova visszahívnak az évek.
Egy-egy rövid újsághír
vagy földim pár szava
sejteti, hogy mivé lett
a táj; -
            hogy mennyi rossz és mennyi szép
van, melyről nem tudok -
az emberek megöregedtek,
s megfiatalodott a vidék.

Jó volna most vonatra ülni,
és nem törődve semmivel
robogni önfeledten, mint a vándor,
ki annyit tud csak: menni kell
- hová? - Figyeld a kattogást:
ritmusában a kerekek felelnek -
csak menni s hazaérni,
mint anyjához a gyermek; -
meglátni az ég peremén
ágaskodó hegyet,
amint három ősz fejével kémleli
a végtelent,
s babusgatja a csírázó világot,
amelyet árnyékában
az ember teremt.

(1957)

Kiment a kertbe. Lába alatt
füvek kacarásztak; a vén diófa
meg-meghajolva
gordonkahúrként bongott.
S mint az árnyékok alkonyatkor,
úgy kóvályogtak feje fölött
a gondok.
A paprikák illedelmesen
utat nyitottak néki,
s apró paradicsomtövek
megannyi mosolygó bokra
úgy totyogott utána,
miként hajdani emlékei,
s miként majdani unokái:
némán, szoknyájába fogódzva.
Surrogtak a lehulló napsugarak,
a sötétedő ég aszott-kedvűen hallgatott.
Arcán mosoly suhant át: és mosolya nyomán
halkan fényesedni kezdtek a csillagok.
Csönd volt, hatalmas csönd. - Virágok szirmain
a hűvös harmat ájultan hevert.
A növekedő estben
napos holnapokat dédelgetett anyám -
s mintha ringatta volna, lassan elaludt a kert.

(1957)

                    Mottó:
                    "Ember, ne félj:
                    te vagy minden ősöd és unokád!"
                    Szabó Lőrinc

        Te vagy minden ősöd és unokád...

Te vagy a gond, a félsz, a jaj; a vágy,
hogy boldogságot, békét, harmóniát;
benned van a szál láthatatlanul:
folytatása, mi szép a régiből,
s kezdése a népnek, ami új.

Kapocs, híd, állomás két nemzedék
között, - de mégis közös bélyegét
sütötte rád az örök nem-elég,
amelyben egy a csecsemő s az agg,
s melyre nincsenek szavak,
mint semmire, amit érzünk és akarunk nagyon.

Gyarapodott-e az ősöktől reád-hagyott vagyon?
Emberi válasz nem lehet se igenlés, se vád:
Beszél helyetted az idő,
amely fiad és unokád
szívében csírázik tovább.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

(Batiz, 1958. II. 1.)

A távolság acél-karja
csillogó tenyerére vett,
s messze kinyújtott. Tipegő,
kereső mécsláng-lelkeket
formált belőlünk. Megriadt
szemmel hiába keresek
a néma hófüggönyön át.
Magunk vagyunk, és kevesek
vagyunk magunknak. Két karunk
üresen hal el, furcsa, torz
mozdulatokkal. Huzalok
szél-pengette hangján dalolsz,
és nézlek ezer arc mögött,
de árnyad mindenünnen elszáll -
mégis itt vagy bennem, hisz minden
jóba-rosszba csak te viszel már.

(1958)

Szigorú álom merevül
lehunyt szempillám alá,
fülem éberen őrködik,
mintha mindig hallaná
a nap sürgető ricsaját,
soha semmit sem álmodom,
kínzó kérdések kopognak a
meghalni nem tudó tudaton;
fáraszt a nappal, összetör
az éjszaka, nincs pihenés,
rohanni kell, a fukar idő
így is, még így is kevés - -
szigorú álom ostoroz,
a nappal szigorú szele vág -
s egyetlen vigaszom csak az,
hogy nincs, jó, hogy nincs túlvilág.

(1958)

Ragyogó kristálypohárból
kristálytiszta vizet ittam:
olyant,
amilyennek képzeltem a lányt,
akit szeretni fogok,
s aki szeretni fog.

Benne mosolygott, remegett a világ...

S nagyon szeretném,
hogy ha van egy maréknyi igazam:
ilyen legyen az is.

(1958)

Nem jöttél el - mióta is?
Hiányoztál - egy éve már.
Most bezuhansz az ablakon,
oly hirtelen, hogy szinte fáj,

alattomosan, nesztelen
rohansz reám - s én, áldozat,
riadt örömmel, részegen
fuldoklom csókjaid alatt.

Leültetnélek, hogy mesélj,
mindent, mindent mondj el nekem,
de torkomon nem jön ki hang,
és nem tudsz szólani te sem,

csak ez a csönd ujjong, dalol
- mint szerelmes lány mosolya -,
hogy május van, kacag a nap,
s lobog, lobog az orgona.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

(1958)

Éjfél körül hirtelen elaludt.
S mint vezető, ha ködbe vész az út
előtte, s rideg-egyedül marad,
mert gépén zord, idegen akarat
béklyója van - úgy éreztem magam;
de csak zakatolt tovább az agyam,
mint az a gép, oly kétségbeesett-
monotonon donogtak a neszek;
így próbáltuk - a vezető meg én -
átrágni magunk ezer kételyén
gyarló voltunknak; s jó volt hallani
a zsongást: tudni, hogy van még, aki
enged nekünk - s ez biztonságot ad.
- És akkor újra kisütött a nap,
fölsugárzott a bűvös dinamók
bátorító fénye, s úgy áradott
szét a szobán, mint erünkben a vér,
mely alig-alig több a semminél,
- de halál, ha nincs, de élet, ha van -
és most egy kicsit úgy néztem magam,
mint emberek a furcsa utazót,
ki a halálon túlról hírt hozott.

(1958)

Nap mint nap új és új falat
tűnik az égből el. Falak,
emeletek egymás után,
és malter-sima homlokán
erkélyek szöknek ki; csupa
nyüzsgés, láz, titkok csarnoka,
mint növő gyermek, ez a ház;
s már komolykodón magyaráz:
gáz-erek, villany-idegek,
ablak-szemek, hideg-meleg
víz csatornái szövik át -
s én nap mint nap tovább s tovább
bámulom, s közben hallgatom
szavát: hogy ő is otthonom,
nekem is otthonom. - S nyugodt
szívvel, ha tovavonulok,
még utánam szól: ne feledd!
S én szemmel visszafelelek,
és mosolygok is, - mert hiszen
szavát szívesen elhiszem.

(1958)

          Változatok tavaszi dalra

Komolykodó arccal sorakoznak a téglák,
felhők tovavonuló árnyékát
figyelik a szélben,
a tavaszi szélben,
isszák a csobogó fény-ezüstöt,
(a téglákban apró tüzek égnek)
a gyárkéményből táncos, karcsú füstök
szökkennek égnek - -

           (a téglákban apró tüzek égnek,
           a téglák belülről ragyognak,
           áttetsző tavaszi éjszakákon
           üzennek tavaszi csillagoknak)

A téglarakásokon hancúrozik a kedv,
mélyükben gyárak, óvodák,
munkáslakások szunnyadoznak,
kőművesek friss iramát
várják, hogy felébressze őket,
kipattanjanak, mint kéményből a füst,
percekként rohanó napok alatt - -

           (tavaszi csillagok alatt,
           a föld puha testébe ásott
           alapból ki az űrbe törnek
           csillaggá váló téglarakások)

A nap ragyogása, téglák ragyogása,
szemek ragyogása hevít,
eggyé forrasztja, bátor acéllá
emberek, téglák seregeit,
s a gyár mellett, az ébredező
erdőszélen kibomlott
ruhájú, daloló ég alatt
lombosodnak az ágak, ágasodnak a lombok.

(1959)

Kék tetejű ég ajtaja tárul a hajnal fényben.
Mint anyaméhben a magzat: felhők drága hasában
csöndes esők mocorognak - Pásztor, ugye te láttad,
láttad a zengő barna-szeműt és hallod a hangját,
nem feleded soha el, mint szólt szomorú nyugalommal
(ó, nyugalom, mely csak csecsemőé és a halotté!
Vad kín szülte a múlt lét kínjára, s az időnek
vad műhelyében készült lassan a szörnyű halál is) - -

                                  *

Pásztori múzsa, te karcsú kedvű, szép szomorúság
lánya, te mondd el, hogy szeretett, ó, élni, ki mindig
tudta, hogy állati döglés vár rá, s teste, a hulla
úgy hull véres sárba, közömbös síri gödörbe
(csizmák rugdossák s csak a csont csikorog tehetetlen),
mint a megölt macskát ássák el kertben a kölykök - -

                                  *

Csont, csupa csont és bőr, csupa bőr és dal, csupa jaj-dal,
fájdalom és megalázott fő és tört-sugarú szem,
tört-szirmú szerelem, s szemeten heverő finom ékszer:
gonddal vésett gondolat - és gonddal tele élet,
örlő éjjelek és, jaj, gyilkos nappalok, őrült
évek - mord sors zord aratása - a föld csupa vér volt -

                                  *

Tegnapelőtt kis eső kopogott künn halkan. Elillant -
tűnt is, amint jött, májusi zápor, elűzte a napfény;
itta a föld a vizet - csupa mámor, ó, csuda balzsam,
fény suhogott s suhogott az eső is a réteken, utcán
s tömbházak bádogfedelén; s mosolyogtak a rétek
és mosolyogtak az utcák és mosolyogtak a házak,
béke kacagta a fegyvereket s a halált, a kegyetlent
termő méhű erő, élet napfény-lobogása -
ötvenedik tavaszod: tavaszunk már - látod-e, Költő?

(1959)

Csillog az éjjel kérges marka.
Ezer csillag fényesre marta.

Úgy szunnyad benne a híd,
mint ahogy gyermek aluszik

anyja karján. Csecsemő is:
megannyi nyíló titkot őriz

magában - és majd jön a reggel,
és sugárra sugarat rendel,

betont betonra; kő követ,
gerenda gerendát követ -

így lesz izzó kezek alatt
a titka titoktalanabb,

fénye fényesebb - - nyugalom,
bontsd ki magadból szabadon

a munka nyüzsgését! S te, híd,
lobogj, nőj, izmosodj, amint

csattogó kezek végrehajtják
a reggel építő parancsát!

(1959)

Tudjátok ti, városiak,
kik homlok-sima utakon
jártok nap mint nap -
                              értitek,
hogy mit jelent a kövezett
út a sáros falun?

Tudjátok-e ti, mit jelent
bokáig sárban a sötét
latyakban cammogni, helyet
keresve, ahova lehet
lépni, a vak veszélyt
kerülve, mert fény, fény
                               sehol...

érzitek-e, érzitek-e
az örömöt, amellyel át-
fúrja a sötétség falát
villanyfények hegye,

és megcsendül odalenn
a mosolygó kövezeten -
- mosolyogjatok hát vele:
mert mosolya
egy egész ország öröme.

(1959)

A hajnali ködökben november mocorog már,
havas eső szuronya döfködi a földet,
pirosodik a nap,
s a pirosodó napban felvöröslik az ünnep.

Készül az ünnep,
diadalmasan előtör bányászcsákányok nyomán,
őt írja az őszi mezőre millió eke,
ő lángol a kohókban, száguld a mozdonyokon,
őt állják körül bólogatva a petróleumkutak,
őt zsibongják az iskolák, s éjjel, mikor a csillagok
belefagynak a végtelenbe,
s az ernyedt izmokban újra kicsírázik az erő:
mély lélegzetet vesz a föld, hogy hangját kieresztve
őt kiáltsa az űrbe, kósza naprendszereknek -:
mert benne nyit virágot a céltudatos akarat,
mert benne válik bátorsággá a félelem,
benne válik tetté a szándék,
valósággá a lehető.

A hajnali ködökben november mocorog már,
havas esők szuronya döfködi a földet,
pirosodik a nap,
s a pirosodó napban felvöröslik az ünnep;
mint pöröly pöröl a vassal, hogy tüzek táncában hasznos,
értelmes formát nyerjen az anyag,
úgy kovácsolja ő is a világot,
acéllá edzi az erőt, a lelket -

Pirosodik az októberi nap,
s a pirosló napban felvöröslik az ünnep.

(1959)

Kartárs, bajtárs, tűz-társ (minek
szólítsalak, tüzes öreg)
- lépj elő a felhők mögül,
s hallgasd meg hő kérésemet:
Lépj elő a felhők mögül,
és fogj munkához emberül,
hevítsd boldog heveddel azt,
ki érted ég, érted hevül,
és engedd meg, hogy melegen
figyelmedbe ajánljam a
nap-szemű, heves lányokat,
kiket gyár, műhely, iroda
elküldött, hogy fényed alatt
fényesíthessék magukat,
testet-lelket, kívül-belül -
- lépj elő a felhők mögül,
s a sápadt, téli árnyakat
rakd máglyára; tüzes patak
mosson le minden port, piros
pihenés szüljön friss erőt,
szárnyas béke suhanjon a
szárnyas gondolatok fölött;
- tégy ki magadért, nyári nap,
simogasd bársony-hátukat,
forró csípőjüket (akár
vén nőcsábász, vén jómadár);
lopj ajkukra huncut mosolyt,
tüdejükbe friss levegőt,
dalolj hangjukba dallamot,
karolj erős kart, ölelőt
derekukra, tüzes öreg,
s hirdesse dicsőségedet
jól végzett munka és vidám,
ficánkoló gyermeksereg.

(1960)

Rög hátán rög, s hátán a rögnek
már zsenge kis zöldek gügyögnek,

nyújtóznak nap felé, puhán
illegetik maguk, vidám

szellő lebben fölöttük: a
sugarak táncoló sora

veri a ritmust: lüktető
életre éled a mező,

s úgy borul föléje az ég,
mint emeli óvó kezét

az elmúlott tizenöt év.

(1960)

Gép köröz, szépszál fény száll
szárnyára, hangtalan.
Röpülni jó, röpülj föl,
ragyogj, szavam.

Gép köröz, felleg siklik,
csöpp, bolyhos, szöghajú.
Örül a fűnek a harmat,
a harmatnak a fű.

Gép kering, mint a fában
a nedv. Röpülni jó.
Sugarat vet a nap, mint
hullámot a hajó.

Gép kering, fényre ring az
érett komoly mező.
Pihen a barnahátú
tarló. Itt van az ősz.

(1960)

Fekszem pucér gondok között,
harapják rólam az időt,
mint ekszkavátor a meleg
álmos és puha rögöket.

Hajnal. Fél négy. Virrad az ősz.
A fény gazdag és erős.
Künn ébrednek a kipihent
zajok. Most haldoklik a csend.

Kitágult szívvel figyelem
e szép halált s e fényesen
mosolygó születést. Utat
tör a viharnyi indulat

bennem, a vágy, hogy magam is,
ki lesem szilárd titkait,
ily lebírhatatlanul és
ilyen parázs, ilyen merész

életet éljek, sugaras
tavasz-vérű, virgonc kamasz,
érlelve magamban az őszt - -
Fekszem pucér gondok között,

s - dolgozni! - serkent a szabad,
a lombosodó akarat;
hogy ahányszor hajnalodik,
velünk keljenek álmaink.

(1960)

Kell, hogy a napnak sugara legyen,
sugaras legyen, mint az értelem,
kell, hogy húzzon a föld, a súly-szívű,
de súlyos szívvel hozzá lenni hű,
súlyos napokat egymás tetején
egyensúlyozni - szemünkön a fény -;
ez a harmónia, a keresett
s találni vágyott, csörgő vizeket
zengővé szelídítő, orvosa lelkünknek, hogy a béke otthona
lehessen -
                Tűzben született a Föld,
s kínlódott, míg meglelte kijelölt
helyét a nyugodt gravitáció
törvénye szerint. - Egy élet s halál van,
s csak így jó élni - amíg meghalni jó -
megkeresni helyünket a világban.

(1960)

Receptet ad
az orvos agy
ne hagyd magad!
A szív szabad
foggal harap
kerek darab
világot a
kék űr szilaj
sejtjeiből
míg benned is
mi pusztuló
romokba dől.

(1960)

Vaskos sugarak sulykolnak felhő-lepedőt,
mint sülő hús, illatozik a délelőtt,
pillantásommal fölfejtem összefonódott pilláidat,
virradó pupilládban - siess! - csönget a nap,
harsog a Les Préludes, az öröm istene
táncoltat - tovább! tovább! -; zene, zene, zene,
a fehér falon vibrál, a faleveleken,
a trolibuszokon, szemeden, szívemen
és itt és ott, halálig, mindenkor, mindenütt
- nem halsz meg, nem halok meg! - ó, végtelen Préludes.

(1960)

Nem napot nézni - a napnak még a foltja is vakít -:
szerettem volna kilesni a fájdalom sistergő csillagait:
okos és indulatos távcső szilárd szeme hozza közel
a száguldókat, nyilallókat, kikre a félelem figyel;

meghódítani, leigázni őket, s a szigorú idő s a szigorú űr
eldugott sarkába zárni, hogy vicsorogjanak tehetetlenül -
felhasítani a burkot s kihántani az örömök sima földgömbjét,
melyről lesiklik a kín, lesiklik a sötétség - -

orvos szerettem volna lenni, magamra ölteni, állig,
minden fegyvert, mit csak csiholtak Avicennától Olivecronáig,
- mert hazugság a fájdalom, a nemlét hazug szava,
igaz csak az élet, a forró, a szépülő; meg nem csal soha,

- hát magamra kanyarítom a fehér köpenyt s a rímek késeivel
átszelem tér és idő csillogó hártyáját, s a távol s a közel
összeforr, mint gyógyuló seb széle, és lüktetnek fejem fölött
csillagpályákig ívelő, győzelmes, piros vérkörök.

(1960)

Az apró fények, mint halak
a csalétekre, összegyűlnek;
színültig megtelik a táj
csönddel, s az ég szélén kicsordul:
göndör bárányfelhő-darab.

Ó, elillanó pillanat!
Illanó és véget-nem-érő,
hisz tebenned ölelkezik
a szem a színekkel, a fény
az árnnyal, bolyhos sugarak

illegő szirmokkal, a nap
a földdel - ó, elillanó
s véget-nem-érő rezdülés,
te vagy a születés, a béke;
a tüdő vidáman harap

a levegőbe; pirkadat,
új nap, köszöntelek! Derűs,
munkás nyugalmadat köszöntöm;
zúdulj át az idegeken,
az ereken, a szív, az agy

minden sejtjén, s maradj, maradj
mindannyiunké mindörökre,
hogy törvényeid igazgassák
minden tettünk; a te erőd
erőnk, és minden mozdulat
mélyén te szunnyadsz szelíden,
mint a lelkekben a szabadság.

(1960)

Jó reggelt, friss-szemű ég!
Jó reggelt, nyújtózkodó utcák!
Jó reggelt, felhőkarcoló bércek,
bércnél büszkébb munkáslakások,
betonnál erősebb erejű lakók,
jó reggelt, ünneplő ország!

Jó reggelt, kivirágzott városok!
Jó reggelt, izmosodó falvak!
Az élet ünnepli ma a békét,
a béke ünnepli ma a munkát,
a ma ünnepli a holnapot!

Fölvonul a fegyvertelen hadsereg,
melyet le nem győz semmi fegyver!
Tüntetnek gabonával telt magtáraink,
tüntetnek acélizmú gyáraink,
harsogva kacagó vízeséseink,
melyek a mi karunkba öntik
                                             okos erejüket, -

tüntetnek a lányszemű virágok!
tüntetnek a virágszemű lányok!
tüntetnek a lányos kedvű folyók!
tüntet a folyóként hömpölygő tömeg!
tüntet a tömegként morajló
                                            gazdag erdő!

tüntet erdőnyi erőnk!
földön, föld felett, föld alatt
minden mivelünk tüntet!
a születés ünnepe ez az ünnep!

Jó reggelt, friss-szemű ég!
Jó reggelt, nyújtózkodó utcák!
Jó reggelt,........
                             (stb. első szakasz)

(1960)

Emlékszel, az asztal
hegy-magas volt,
gyalult fennsíkján úgy ültek a tányérok,
mint a Hold a sötétség sima lapján;
aztán már fölérted kezeddel,
fejeddel,
fölé nőttél értelmeddel,
a holdnyi tányér visszaváltozott közönséges porcelánná. -

Jegenyék tetején,
emlékszel, úgy trónolt a varjúfészek,
fönségesen és elérhetetlenül,
mint csillagködök az ismert világ határán;
aztán izmos karod-lábad-agyad
maga alá gyűrte ezt a titkot is:
néhány száraz gally,
apró tojások,
tollpihék -
földszintes életed megszokott tárgyai,
csak más elrendezésben. -

Úgy látszik, felnőttél, fiam,
nem fogadsz szót félelmeknek, isteneknek -

úgy látszik, felnőttél, fiam,
gyermekeid szaharányi homokot pergetnek le ujjaik közt,
ha játszanak -

úgy látszik, felnőttél, fiam,
útra készülsz - Földanya, tarisznyálj föl hamubasült pogácsát -

Összezsugorodik a táj,
tájékká zsugorodik:
ez itt a Föld:
itt telt el a gyermekkorunk.

(1961)

A vert-ezüst esőben
nyújtózkodik a város
megtelik nyugalommal
a vert-ezüst esőben

az illatos esőt
belélegzik a virágok
fák bokrok emberek
lélegzik a nyugalmat

kopogtatnak a csöppek
a Föld pórusain
a bőr pórusain
a szív pórusain

nyújtózkodnak gyökerek
virágok, fák és bokrok
erős gyökerei
a vert-ezüst esőben

a vert-ezüst esőben
nyújtózkodtunk nyugodtan
föl föl magunk fölé
a vert-ezüst esőben

(1961)

Ugye, ámulsz, ha nézed őket?
Képzeld csak magadat oda!
Szemed a fény, bőröd a hő,
orrod a verejték szaga,
agyad marja a kábulat,
idegeid izzanak,
lebegsz s cammogsz itt egy időben,
vonz és taszít ez az erő,
gravitációnál erősebb
és magasságba röpítő:
elűz és fogvatart a hő -
Képzeld csak oda magadat!
Fölülnőne az öntudat
s az okos, acél akarat
mindezeken, s meglenne benned
az a fölényes biztonság, mely
ehhez a hősi munkához kell,
hogy simán s hajszálpontosan
végezz minden mozdulatot,
teremtő légy e legnagyobb
teremtésben - istennél több,
mert: ember?
Mit szólsz?
                   - Hallgatok.

Hát százszor gondold meg magad,
százszor gondold meg, mielőtt
egy szót is leírsz róluk; százszor,
mielőtt ünnepled a hőst,
ki acélkemény akarattal
gyűr le minden napot áldott -

szívedben bontsad hát ki szép,
nem-hervadó, tiszta virágod:
a vérvörös alázatot.

(1962)

Csillag hullott. Most már ez is
közeli lett és megszokott,
mint a villany, alvás, evés,
mint ezernyi apró dolog,
mely körülvesz. Csillag hullott,
éreztem a mély éjszakát,
a mély eget s a nyugalom
s a fény emberi magasát,
azt, hogy földközelbe kerültek
a csillagok, s már földi tűzzé -
éreztem, hogyan szelídülnek
szememmé, szemeddé, szemünkké.

(1962)

Húgocskám a tavaszban:
bágyadt vagy, mint a márciusi nap.
Pedig úgy illenék:
te légy a tavaszabb.

Simítnók a világ ráncait -:
ráncosít minket a világ.
Libegnénk, mint a sugarak -
talpunk fájva kiált.

Húgocskám a tavaszban:
így rettenünk testvérekül.
Csöpp igazunk csöndesítőn
néha-néha szívünkre ül.

Pofozzunk vissza, ha pofoznak?
A mi szégyenünk az is!
Balekok legyünk, vagy magunkba
üssünk tövist?

Húgocskám a tavaszban:
ne bánd, ha így elestünk -
mert kötelességünk - nemcsak magunkkal
szemben! -, hogy szeressünk;

csak így tudjuk meg, hogy nélkülünk,
nélkülünk kisebb a világ!
Emeld szavad, szólítsd szíved
örömét-jaját,

hogy szólhassunk mindenről, ami jó
vagy ami fáj nagyon -:
hogy alhass nyugodtan, amíg
nyugodtan alhatom.

(1963. III. 22.)

Itt én kevertem színt a virágoknak,
s ezek a felhőlépő sziklák az én álmaim;
mikor nagyot nevettem, eltanulta a hegyipatak;
ha elfáradtam, pázsiton terítettem szét,
teremni tanítottam a földet,
suttogni az esőt,
békére az embereket.
Ez a táj ébredő öntudattal
enyémnek vallja magát.

   (Utódal a kedvesnek)

A hegyek, akik küldtek,
megtanítottak, szeressem a friss levegőt,
fejem fölött a magasságot;
vigyáznom kell a világra,
hogy bajod ne essék,
s hogy ne feledjék szemünket a színek
s a polifóniát a sárgarigók.

(1963)

Pázsit, tó, gyár, fa -: figyeled?
a formákat, a színeket
az én szemem álmodta, én
ágaskodtam a felhők tetején,
intettem közel a napot,
jött, fényt és meleget adott,
rügyet pattantott, szárat szöktetett,
költők lelkébe lehelt ihletet
(s költő mindenki, aki újat
                     épít, teremt); -
jött, mert hívtam, világított,
                     s ha lepihent,
árnyakkal ékes esten
a holnapot leste - lestem
                     a holnapot,
a tervszerűt, a kézzelfoghatót - -

Pázsit, tó, gyár, fa -: figyeled?
a formákat, a színeket
az én szemem álmodta, én
táncoltatom a jegenyén
a pajkos levelet,
és szelídítem a motorokat
jövőmhöz, Földhöz a csillagokat -
vagyok a munka, béke, élet, új,
és újulok fáradhatatlanul - -
mindezt el kell mondanom
tizenkilencedik születésnapomon.

(1963)

A vendéglői terítőn
megkezdődött a must-idény.
               _°
Ez is az ősz; lám: hulladék,
foltos terítő, piszkos ég -
               _°
s mint a másik: ez is igaz.
Eltűnődhetsz, mért van, hogy az
               _°
ember szívesen elhiszi,
ha szépeket hazudnak neki.
               _°

(1963)

       Hétköznapok dédelgetik
az újszülött ünnepeket,
           ünnepek kacagása
              ad erőt
           a hétköznapoknak.
           Ünnepek mosolya
lopja hétköznapok szívébe
           a forradalmat.
Munkás hétköznapok
ápolják az ünnepeket,
hogy serdüljenek jövővé.

(1963)

Nem illatos, kikent-kifent igék
termettek ajkadon -: a nép, a nép
- kinek verejtékén a jövő fénylik -
küldötte szavát a sárból az égig,
tegnapból máig, mából holnapig,
amíg csak verssé vált szó hallatik.

Ó, illatos, kikent-kifent igék!
hát szabad-e, hát szólhat-e a nép?
Úri mennyország ez, mely tudja jól,
mi a legrövidebb út a pokol
felé ilyen éhenkórász firkásznak,
akinek milliók vérében áznak
gondolatai - egy országnyi gondul - -,
az nem normális, ki meg nem bolondult!
- Ugass hát, költő, ha emészt a láz,
van helyed, válassz: börtön? sárga ház?

De tanúdul végül is maga jő
a nem-felejtő, megőrző idő:
ragyogna-égne soraidon a
könnyűded szépség minden aranya:
szárnyalni szebben vajon tudna-e,
mint hogyha országnyi súly húzza le?!
Pislákol súlyos soraidon a
proletárok vak, füstös nyomora,
paraszti kín, izom-evő robot - -
ó, hol maradtok tegnappá-kopott
verselőcskék, csalogány-bajnokok,
rózsa-daliák, léggömb-versűek?
Rögök alól a feledés süket
sírjából kiásni ki tudna már?
De fönnen száll a CSÁSZÁR S PROLETÁR,
fönnen szárnyal minden súlyos szavad,
költő, mert te csak úgy lehetsz szabad,
ha ten népedhez kötözöd magad
minden idegszáladdal! - így, csak így
csengenek ismerősen rímeid
másnyelvűeknek is! - A gyors időt
lebírni - ez, csak ez adhat erőt.

Kortárs így maradsz minden koron át.
Kívánhat-e költő szebb koronát?

(Bukarest, 1964. április 14.)

Izzadtak pörölynyi legények,
kovácsoltvas-ököllel verték,
hogy lelkükön is végigcsordult
bánattal-marón a verejték.

Nem cifraság volt: védelem,
azazhát: félelem -; a gazda
rakta ország-világ elé
önnön félelmét - kirakatba.

Kapu sorsa, hogy feltöressék.
Besétál a nyitott kapun
a megszerkesztett fény. -
                        (Mi van bent?
Tán óvoda, tán múzeum.)

(1964)

Az csak természetes, hogy Máramaros a legszebb tartomány. Ez ellen senkinek sem lehet kifogása, mint ahogy magam sem emeltem szót, midőn az Utunk-atlasz hasábjain a helybeliek sorra bizonyságot tettek arról, hogy a legszebb tartomány Iaşi vagy Kolozsvár vagy Brassó. Így van ez rendjén.

Máramarosban is a legszebb az északi csücsök. A hegyvidék. Szívem szerint ott kóborolnék esztendőhosszat, csúcsról csúcsra, völgyről völgyre, kuporgó falvakon, kékre meszelt házak között; vízesések alatt zuhanyozva, kihallgatva a föld mélyén születő neszeket, a bányavidék beszédét, végigkísérve útjukon a fölszínre kívánkozó érceket. Nagybányán, Felsőbányán, Láposbányán, Kapnikbányán, Erzsébetbányán.

   Földet kémlelő szirmait
remegteti a hegyi ösvény
   mentén a kakasmandikó.
   Közel hozzá antimonit-
kristályon táncol az ezüst fény.
   Fölöttük záporozó rigó-
   fütty. Füleli a föld szavát
   az élő és holt virág.
   Álmos ólom, tüzes arany
néhány száz méterrel alattad;
ércfalba csákányok harapnak;
   csikorgó csillék s hangtalan
drótkötélpálya: ércért nyüzsgő
igyekezet; a fenyveserdő
zöld felhője fölött a szürke,
földön-gyártott, erdőnyi felleg,
kit - szótlan - létre-feleseltek
a lenti kémények; legyűrte
a mélyt a felszín: így lett mélyebb;
s az összecsapó szenvedélyek
   közt földbe-égbe nyúlva áll,
   holnapok alapjainál,
   a Zazart piszkosra mosó,
              mosolygó flotáció.

Magyarlápos és Galgó között, a bábai szorosban van Máramaros és Kolozsvár tartomány határa. Kora tavasszal utaztam arra autóbuszon. Az idő szokatlanul enyhe volt, s az utasok - mint errefelé rendszerint - közvetlenek, beszédesek. Fülem szomjasan itta a rég nem hallott, jotacizáló román s mezőségi módra a-zó magyar beszédet. Kigurultunk az út fölé ágaskodó mészkősziklák alól. A patak partján két fiúcska játszadozott; kezükben hatalmas csokor lila kakasmandikó. A motorzúgásra egyikük az út szélére szaladt, s integetni kezdett a virággal. (El akarja adni - gondoltam.) A sofőr megállott, kinyitotta az ablakot, s lenyúlt a virágért:

- Nagyot nőj, öcskös!

A gyerek arca ragyogott: hogy őérette, az ő csokráért megállt az autóbusz: kimondhatatlanul boldog és büszke volt. Én is. (De azért egy kicsit elszégyelltem magam a gyanúsítás miatt.) Befejezésül pedig hadd írjam még ide ezt a verset hegyeimről:

Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
- pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden - ti vagytok a jóság -; meghitten - ti vagytok a csönd -;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

(1964)

A szél útjába blokkok állnak:
itt is tilos, ott is tilos
az átjárás! - jelzi egy-egy
libegő-lobogó, piros,

az ötödik, a hatodik
emeleten, még vakolatlan
erkélyen, világtalan ablak
keretében. - A mozdulatban,

amellyel a toronydaru
egy pohárnyi betont fölad,
egy sütet téglát -: fölsejlik már
a mind biztosabb s magasabb

falak szerény gőgje, föl a
gyermekét emelő anya
nap-idéző, élet-igéző
védelmező mozdulata.

A szél útjába blokkok állnak.
Ócska jelkép, de örök-új
s örök-örvendetes valóság
az építés. - - Hisz így tanul

az ember! A megismerés
egytestvére az alkotásnak. -
Egy-egy emelettel köszönt
a tovaillanó, parázs nap,

s naponta fönnebb költözik
az égbolt is egy-egy emelettel -
jövőjét dúcolja alá
(és álmait!) a mai ember.

A szél útjába blokkok állnak.
Esteledik. Pihenni kezd
- hogy boldogan fáradjon ismét -
dolgavégzetten Bukarest.

Csak a toronyban marad:
a szél útjába blokkok állnak.
Az emelkedő ég alatt
pihenés, éj, nincsen vasárnap. -

(1964)

Minden perc, minden óra és
akarat, cél, megismerés,
tetté-serdült szándék, sose-
fáradó, alkotó keze-
elméje minden embereknek:
tefeléd, tehozzád vezetnek,
harcok-szülötte ünnepek,
munka-szülte hétköznapok
során megtervezett
jövő, jövőnk, fölfedezett
boldogság - fényed ránk ragyog,
elérendő s elérhető,
mába induló jövő.

(1964)

Harc nélkül béke született-e?
Kenyérhez szelídül a kés;
mi adhat írt régi sebekre:
munka vagy tétlen feledés?

Építvén is rombol a kéz:
romot rombol; a dolgos Eszme
szólít most csatára, Tevés! -
Harc nélkül béke született-e?

Nem elég a fölismerés -
kéz nélkül oly véges az ész!
Az Idő lomha végtelenje

szokik már - szoktatjuk - a Rendre;
hogy a holnap - mely mát igéz -
munkánk szép szavát megszívlelje.

Formába vágyik az idő,
évekre, hetekre, napokra
osztódik fölöttünk forogva,
jelenné vágyik a jövő.

A terv munkává születik,
nappaltól nem riad az álom,
hogy eljuthassunk a halálon-
inneni paradicsomig.

"Ez világnak ő dolgai"
töltöznek végre értelemmel;
érette hűen vallani,

- s aki majd számadásra hí:
jövő szavát meghallani -
tanítja tetteit az Ember.

Robban a nyár, a forró pipacsok
árva fejére a nap acsarog,
ijedtében éretté szőkül a búza,
tömött kalászát a föld hívja-húzza.

Robban a nyár, kipufogó csövén
traktoroknak viaskodik a fény;
cséplő-aratógép kaszálva jár,
mint óriási, fém-gázlómadár.

Robban a nyár, az ég tengerei
lusták a melegben hullámzani;
úgy robban a nyár, hogy mindenhova jut

fény-szilánk, szívet melegíteni:
robban a nyár, hogy szétporlik a múlt,
- ó, még minél több ilyen háborút!

(1964)

Hullanak hosszú verssorok,
éltető költemény csorog,
szavait mohón vedeli
a pityóka s a tengeri.

A rímekben ásványi sók
oldódnak, holnapravalót
szívnak a szorgos gyökerek,
tanulnak a hajszálcsövek,

míg hullnak hosszú verssorok;
éltető költemény csorog,
szavait kívülről bevágja
a krumpli s a tengeritábla.

(1964)

Fölfűzöm fekete gyöngyeim:
elárverezem éjjeleim.
Tanulás, csókok, munka, rím:
ki ád hát többet, feleim?
Három vers csak egy mosolyért.
Megértés annak, aki megért.
Annak, aki semmire se tart,
fizetek egy pofa italt.
Annak, aki belém kötött,
juttatok pár igekötőt.
Annak, aki palira vett,
adom boldog perceimet.
Ki valamire becsül engem,
odaadom mindenem ingyen.
S aki túl sokra becsül: ím,
józanító kudarcaim.
(Ámbár csak számító csalás
e potom kiárusítás:
olcsón magam azért adom,
hogy emelkedjék árfolyamom.)

(1964)

Urán.
Félelem.
Együtt fordul elő a két elem.

Uránon túli félelmekkel
dobálódzni de könnyű.

A boldogság sokkal súlyosabb.

A boldogság félelmeket gyilkol,
azért lesz egyre szabadabb.

(1964)

Minden mozdulatom végleges,
hiszen véges vagyok.
Minden csókom kőbe vésett,
hisz bármikor meghalhatok.
Szenvedek - ennek is örülni fogtok.
Magamra sose lehetek,
Szeretek, s ez jó nekem.
S ez is a tietek.

(1964)

                    - to die - to sleep - perchance
                      to dream - oh, there's the rub!
                                                      (Hamlet)

Álmatlan jó csak a halál -
az álmatlan élet: halál.

Négyszáz álmatlan éven át
álmodott rólad a világ -

s most: életet? halált akar?
így hát még mindig fiatal?

míg választhat: igen! - kevés
a bölcsesség, a józan ész:

álmodni tudó szív híján
- te tudod legjobban - sovány

a lét! - tán a mégsem-selejt-
remény meghalni elfelejt

álom közben! segíts te! add,
add megadatlan tenmagad,

négyszáz-éves-fiatalon!
s nem kozmikus ravatalon -

hisszük, hited-hívők! - S ha tán
megmosolyogtató sután

szavai olykor botladoznak:
bocsáss meg e kényszerű
                          versfaragónak

(1964)

Az udvar fölött
liba-gág, kacsa-háp lebeg,
rikítóra fakul a nyár,
rozsdás halálüvöltéssel
mélybe vetik maguk a levelek,
csűrökbe ballag a termés,
körülkalimpálja a vér,
szívek fölött sorsok feszülnek,
szárnyuk összeér.

(1964)

Én nem akarok Neked rosszat,
azzal foglalkozom naphosszat,
hogy szeretlek - nos, ki-ki lássa.
Szilágyinak csak van állása:

nem fog rajta a rímek átka,
és nem mászkál galaktikákra:
marad - magasban!: - itt a Földön:
hogy nyugodjék és hogy pöröljön,

és megláthassa: hova ér el
eme szívnyi emberiséggel - -
háború nyilall? - béke dobban
a kamrákban, a pitvarokban.

S oxigént küld, küld minden ízig.
A szív nem áll meg. A szív bízik.
(Lásd: magunkról a milliónyi
- Rólad - nem hagyott most se szólni.)

(1965)

Benépesítjük a világot látható s láthatatlan kategóriákkal
társadalmi osztályokkal
délkörökkel
éves
    évtizedes
       emberöltőnyi tervekkel
szerkesztőségekkel
PVC-gyárakkal
tömeghalál ellen széles spektrumú
       reménység-antibiotikumokkal
benépesítjük a világot látható s láthatatlan kategóriákkal
beléjük fogalmazzuk a boldogságot
       hogy könnyebben észrevevődjék -
észrevenni: erő
    Fiacskám - kapcsold be a porszívót
       megfőzöm a levest
       délután moziba megyünk
    dinsztelj káposztát
    kirándulunk a Bucsecsre
tölts teát
    elolvassuk a Vágy villamosát
mosogatunk
    föltérképezzük a látható s láthatatlan kategóriákat
minden a kettőnké
    mindketten a mindenségé vagyunk
ketten vagyunk a mindenségben:
takarítók
    zenehallgatók
színházjárók
    mosogatók
papír és toll
föld és eke
    hang és fül
    vígság és vigadozó
És világgá indulunk hetedhét országon át
és világgá indulunk meredek időn át
hogy mindenhol s mindenkorra megtelepítsük
       kettős önmagunkat -

(1965)

Jöjj, tavasz, jöjj, nyár, sok-sok esendő
    virágszirom,
lopj egy pillantást nyűgös szememből,
jöjj, tavasz, jöjj, nyár, sok-sok esengő
    virágszirom,
muskátli, tátika, viola, rózsa,
    bazsalikom!
Persze, csak itt az erkélyen, fönn
    a nyolcadikon.

Rüggyé halt a zúzmara,
    magabiztos hérics
suttog - halld, tél tűnt hava:
    szín, fény csakazértis!

Holt is hasznos a földnek,
    hát akkor az élő! -
Vad emlékek tülkölnek
    aszfaltozott égből.

A tavasz nincsen egyedül,
a tavasz tudván tudja, hogy
szétszórt fénye szemembe gyűl,
hogy fény-fegyvertársa vagyok:
elég volt megtanulni, hogy
hulla-keserves egyedül.
Csak szórnivalóm egyre fogy,
és szólnivalóm egyre gyűl.

(1965)

Húsz méter magasan,
a nyolcadikon
nem szédülök.
Nem szédülök
kétezer méteren,
a repülőben.
Szédülök egy
két méter mély
sír előtt.

(1965)

A költő mit is tehet?
Teleírhatja csillagokkal
a mennyboltot,
míg alusznak a csillagászok.
Teleírhatja rózsákkal a kertet,
míg alszik a május.
Teleírhatja napfénnyel a strandot,
míg alszik a napfény.
Ó, százegyszer is kifoghat
a késedelmeskedőn!
Teleírhatja reménységgel
a szállongó időt,
míg alusznak az emberek.

(1965)

Gyermekként álmodtam felnőttkoromról,
felnőttként álmodtam gyermekkorom.

"Majd cigarettázni fogok!"
"Hogyan is volt a kanyaróval?"

A háború is játék volt, amíg
ki nem nézte számból a falatot.
Csak akkor riadtam, kis állat -
beteggé tett a beteg világ.

Bartók halálos ágyán
kottafejekkel írt receptet
minden leendő nyavalyánkra.

(1965)

Túl harsányak a napok
s túl sietősek -
oly hamar elfeledjük
a megbánnivalót!

S tán éppen ez az,
amit halhatatlanságnak hívunk:
hogy lassankint
kihullik minden, ami rossz.

(1965)

Elszárad ez a nap is,
hogy helyet adjon neked,
alázatos öröm,
megújulás.

(1965)

    Így, munka után

jólesik elfeküdni a kivattázott hajnal alatt,
hozzád simul a hajnal,
átjár a hajnal testmelege,
fölérez a hajnal, kérdi motyogva: - Hány óra? - Fél öt - mondod,
fölsivít a hajnal körfűrész-hangon
a szomszédos építőtelepen,
fölsivít a hajnal s beleharap a deszkába,
fölébred a hajnal, megkezdi magát,
s te elfeküszöl a kivattázott melegben,
agyad tovább kattog - ez a tehetetlenségi erő -,
nyelved öblén szavak íze,
két tenyereden hintáztatva mérlegeled
egy-egy jelző súlyát,
egy jelzőt a hajnalról,
a testmelegről,
a körfűrészről
s arról, hogy jó így elfeküdni munka után
a kivattázott melegben
s dolgozni tovább - pihenésül.

(1965)

Reá hajol - hunyt szemmel, éberen -
a hegedűre; rezzenéstelen -
némán figyel a hangversenyterem.

Századok ezer fájdalmát dalolja,
a húrokról világgá sír a dojna,

pásztorfurulya és karácsonyi
kolinda újjáéledt hangja,

sóhaj, kacaj, zokogás, vigalom
támad az engedelmes húrokon;

az arc, az arc múltak fölé hajol,
öröklét üzen a vonó alól -

mert mindenegy tájáról a világnak
hozzá szállván a tapsok -
                                         hazaszállnak.

(1965)

Falevelek színeit
aratja a szem.
A levelek földre hullnak,
de
az emlékezetben
fölfele szállnak a szivárvány szeptemberek
a színek gravitációs törvénye szerint.

(1965)

Immár vigadozzunk,
búból kiduvadjunk,
bánatjaink lakolnak;
nyelvén türelemmel
örömöt ürömmel,
eljő édesb maholnap,
telünkben-nyarunkban
hordozzuk magunkban,
feszes sorsunk amit ád;
győz, ki mit sem átall,
hogy mégse halállal
döntsük a végső vitát.

(1965)

Sétálok
a pataktól a fölszíni fejtésig
rotációstól
meleg vacsora illatáig
autón is robogok
fúrótoronytól hangversenyteremig
repülőn is zuhanok
Henry Moore-tól Vlagyivosztokig

tekinteted követ
így lesz utam
a dolgok összefüggésének útja
tekinteted követ
- mintha Ariadné-fonal -
hogy el ne tévedjek a világ dolgai között

(1965)

Köd a hegyen, köd a völgyön,
elfárad a fény, míg följön.
Majd a ragyogás a csúcson
elindul, hogy szerteússzon.

Csilléi himbálnak, remegnek,
éj-kék szilárd oszlopai
vigaszai a félsznek s szemnek.
Bámul útitársam, Pali,
a hegyre, völgyre, fákra, nőkre
- szembejövőkre, elmenőkre -
guvadó szemmel, réveteg,
előre-hátra - s rettegek,
hogy mi lesz itt, ha végül
lebucskázik, leszédül!

- Hogy én magam? -
Á, nem is vagyunk magasan.

Nem madarak - Zorkijok, Leicák
csattognak, és nem vadmalac,
csak yorkshire-i röfög. A forrás
sört buzogtat, s nem lombnyi nesz,
de rikkant, rí és ráng a dzsessz.
Ó, szent Természet, ki itt bujkálsz,
s ily közel is távol maradsz!

(1965)

Nagy-nagy rohanásról,
lélegzet-szaggató,
boldog rohanásról
szeretnék vallani majd,
mikor fölserdülök
emlékezéssé.

(1965)

Röptükben gyújtja föl az alkony
    a madarakat.
Ellustul a nap lobogása,
    abbamarad.

Kora tavaszi, bágyadt, párás
    bimbó zenék.
Tavasszá ringatók. Mehetnénk,
    ha tetszenék,

velük, hívnak. Ne szólj, ne szólj most,
    ne szólj, hiszen
hallak, szívem. Tudod, hogy hallom
    és elhiszem -

(1966)

Esténként el- meg elmondogatom,
amire barátom, a bölcs int:

- Hiába lakol a nyolcadikon,
fölülről nézve az is földszint.

(1966)

Becsüld, halandó, amíg élek,
szavaim halandó becsét.
Két ember közt legrövidebb
út az egyenes beszéd.

(1966)

Két féldeci közt: - Rohan az élet! -
sóhajt haverem, a költő.
- De hát bármily keveset élek,
az is egy emberöltő.

Emígy rohangál igazával
reggeltől estelig;
majd egy éjt rászán - ez is rávall! -
és csonkká rágott ceruzával
megírja összes töredékeit.

(1966)

                    Szergej Jeszenyin emlékének

Hajuk búza,
ringva ringó,
szemük páros
kék iringó,

s mintha külön
álmot élne
kiköszörült
rímek éle

alatt hullnak
csillagrendek -
s marokszedni
lányok mennek.

(1966)

Igézeted megcsap
Fényességes évszak.
Mert a szerelem csak -
Sohasem az ész vak.

(1966)

Szivárványló bánat
földre költözött.
Tarló őszre szállnak
birkanyáj ködök.

Dér dereng, halálos,
dermedt förgeteg
hódítja a várost,
erjedt földeket.

Már a tél villámlik
láthatatlanul.
Hallgat a világ, míg
tavaszul tanul.

(1966)

Bölcsülök napról napra, lám,
csak lusta vagyok számba venni.

Lassacskán megértem talán:
a kevés is jobb, mint a semmi.

A sokat s jót - mint kellene -
nem bírom, sajna, győzni szusszal.

Míg röptet a kor szelleme,
közlekedhetem trolibusszal.

Így előznek meg álmaim -
előmbe vágnak, amíg alszom,

jelenvoltom határain
jövőm kiáltják messzehallszón,

a lehetséges gondolat
körüllengi a való gondot,

s a rím is szárnyat bontogat
s röpíti, mit az idő mondott.

(1967)

Fáradt esőben bandukolva,
a szíves latyakban bokáig,
sokáig tart a hazatérés
a dolgoknak végső okáig.

Nehéz a poggyász cipekedni
nehány kiröhögött erénnyel.
De utasunk reménykedik, lám,
s a felhőknek oszoljt vezényel.

(1967)

A szorítóban
övön alul ütött a másik.
Tíz másodperc - csak ennyi
maradt a föltámadásig.

Hát megkóstoltam a halált.
Tisztességtelen volt a harc.
Mert ott sosem akarhatod,
amit akarsz.

Énnekem nem kell jutalom
(nem mintha kapnék valahol) -:
csak annyi, hogy fölmentsetek
a MÁSOK bűnei alól.

(1968)

MESE A VADÁSZÓ KIRÁLYFIRÓL

A mese hőse, természetesen, királyfi; mert ne feledjük, hogy a Pseudo-Kinighetikos mintegy száz éve íródott, midőn tehette-e más, mint (legalább) királyfi azt, ami jólesett neki? Vadászni, ha éppen kedve tartotta - s neki igen, mert ez is módja (elég előkelő) a menekülésnek: a megszokott - s ennél fogva megunt - kényeztetés elől. - Ne keressen tehát az olvasó példamutató hőst se királyfinkban, se a tündérben: ítéljen, és cselekedjen ítélete szerint. S ne várjon megnyugtató megoldást. Hanem nyugtalankodjék, töprengjen s okuljon. Ha igen: elértük célunkat - az utolsó szó úgyis az olvasóé.

Füveket ölel a bronzkarú medve,
nyúzza, vigye, kinek ideje, kedve;
túl a ciheresen vadkan inal,
fáj a föld, fölsebzi lábaival,
fáj a föld, fáj a fű, bokorág; robban,
robban a fájás szívpitvarokban,
forr az ég, éget, gyerünk, tovább,
míg szusszal a tüdő, lépttel a láb
bírja; - nyugalom?; csak fáradtság van, kába -
pihenés?: álomtalanok álma;
tovább; feszül az íj idege,
feszül magától; időtlen ideje
már ez a vágta - s meddig még, meddig?
A királyfi kezét tövisek sebzik,
úttalan utakon, süvítő sűrűben
lohol; lova régen elmaradt mögötte,
tisztáson, egy szál bárányfelhőhöz kötve.

Hány napja, hány hava, hány nyara, hány tele
telt itt, erdőn-síkon, hány vas esztendeje,
teste röghöz durvult, szeme fényhez edzett,
izmai rugalmas acélrudak lettek,
anyai simítás hajától idegen,
apai szó szívét elhagyja hidegen,
emberi zsivajhoz füle buta, tompa,
farkas, medve, vadkan féli a vadonban,
őz-ünők juhádznak szeme sugarától,
jótanáccsal szolgál szajkó ha rikácsol,
tanítói hangyák, táplálói gombák -
mégis, mintha - átok? - csak járná bolondját,
vadkan hogyha röffen, ha tutul toportyán:
utána, ha vérem marad is a portyán!
megpihenünk majd ott, a végtelen partján.

Tajtékot túr a kan, fogát földbe fúrja,
ina rogy, lehe fogy, tápászkodnék újra,
szemében véresen düh s félelem forog,
toppant még, szédeleg, dülöngél, tántorog,
feje csak lekoppan szürke szikla alatt,
nyílzizzenés-hangú halálra vár a vad.
Torpan a királyfi; mintha nem is földi-
fáradt mozdulattal homlokát letörli;
kerüli a vadat - tűnhetsz! - széles ívben,
fölhág a sziklára, leül, pihen csöndben.
Fejest bukik a nap a látóhatárról,
az esthajnalcsillag sápadtan pislákol.

Ernyed a királyfi, pihengél zsibbadtan,
íj, tegez mellette kushad az alkonyban;
leréved a szeme, hol a völgyben, alant,
elhúz alacsonyan egy szűzfehér galamb,
ellibeg, megfordul, fölméri a völgyet,
körbe száll, fölsuhan, suhan egyre följebb;
talpon a királyfi, tapossa a sziklát,
- álmában, imetten látja-e, amit lát?
ezt a csillagszárnyút, ezt a szelídszépet -
- tíz életet reá! fagaras az élet!
S a madár is mintha biztatná, intene,
hívná, csalogatná: jöszte, erre gyere,
orra előtt lebeg, vezeti, s ő szökik,
vállára fegyverét, mit sem töprenkedik,
erein ereje elárad tüzesen,
madarát követi hegyeken, völgyeken,
erdőkön, pusztákon, sziklák s cserfák között,
szürke magasságban bagoly hussan, köhög,
patak cserfel, mit az! vízbe térdig, övig,
jánosbogár-lámpák szerelmüket szövik,
csillagok fiadznak, fölevez a hold is,
s ő talpal, kedvétől fölérezne holt is,
láthatatlan láncon vonszolja a szépség -
veszély? törpe mindje! soha ilyen estét!

S lám, egy tisztás partján, kék sziklakő előtt
megpihen a galamb, megpihentetve őt,
s szóval fölfeleli, turbékoló szóval,
alig hangosabban, mint gyöngyöző sóhajt:

             Sziklák lánya,
             jöszte, jöszte,
             orcád könnyben
             ne füröszd te,
             búbánatban
             ne időzz te,
             sziklatündér,
             jöszte, jöszte!

Nyeli szavát a csönd, súlyos csönddé nyeli;
újfent szól a madár, szóval fölfeleli:

             Sziklák lánya,
             búval kelő,
             búval nyugvó,
             jöszte elő,
             napod ébred,
             könnyed verő,
             sziklatündér,
             jöszte elő!

Nyeli szavát a csönd, susogássá nyeli;
újból szól a galamb, szóval fölfeleli:

             Sziklák lánya,
             jöszte, jöszte,
             orcád vígság
             megfürössze,
             szerelemben
             megfürdőzz te,
             sziklatündér,
             jöszte, jöszte!

Szó nyomán suhogás: kilépik a sziklán
aranyhajú tündér, csillagszemű szép lány:

- Maradj itt, életem-életed rajta van:
maradj itt, dalia, örökre, én uram!

Hány napja, hány hava, hány nyara, hány tele
telt tündére mellett, selyem esztendeje,
teste megszelídült - nap hogy nem aszalta,
zápor nem áztatta, tövis nem karcolta -,
szája csókot tanult, szíve boldogságot,
kunyhófal kerített egy egész világot.

Békén emberektől, madarak-vadaktól,
jót-rosszat nem várva, nem kérve holnaptól,
ujjai aranyhaj erdejét bolyongva,
napi eledelül ölelés meg gomba;
íjának idege lanyhult, nyilát rozsda
kimarta, tegezét pókháló befonta,
vaddisznócsapásra, szeme nem lát célra,
kásássá petyhüszik izmai acélja.

Csapongott a tündér pilleszárnyú kedve,
ölelést örülve, csókra fenekedve,
csatározó testtel, hódítva az áldott-
álmodott, a teljes, megváltó világot,
fölborzolt lélekkel; minden perc: új öröm,
új varázs minden nap; a sugár a kövön
csak nekik viháncolt, sárgarigó füttye
kerekded kedvüket fellegekre tűzte;
szemük nyílt, sugárzott eddig-nem-látottra,
csengő forrásokra, bódult virágokra,
gyíkocska szemében tükrözött az égbolt
bűvös, révült világ: sejtelmesen szép volt.
Csapongott a tündér lepkeszárnyú kedve,
ölelést örülve, csókra fenekedve,
egy napig, kettőig, nyáron át, éven át -
de a világ sem tart addig, míg a világ.
Kezdettek a napok naptalanná válni
(mit sem tenni annyi, mint semmit sem várni),
éjek lobogása pislogássá vásott,
szükség szűkítette ezt a szűk világot,
elzsongított a csönd, aztán süketített,
pihenés üdített, aztán merevített,
gondok, gondolatok őrtek zakatolva:
a boldogság vajon csak két ember dolga?
S cammogtak a napok, egy a másik mögé,
míg egyszer a tündér szóval fölfelelé:

             Virágom, virágom,
             éltető világom!
             Rozsdás nyilad
             nem féli vad,
             hónaphosszat
             heversz magad,
             virágom, virágom,
             éltető világom,
             lépted lesi
             erdő-mező,
             ajkad patak,
             csörgedező,
             gyöngéd kezed
             őzek sírják,
             meg nem lesed
             hajnal pírját,
             virágom, virágom,
             éltető világom!
             Rozsdás nyilad
             nem féli vad,
             hónaphosszat
             heversz magad!

Feküdt csöndben, nyugton, lomhán a királyfi,
tartotta, ölelte, húzta le a pázsit,
úszó felhőt bámult, kúszó árnyat ügyelt,
s szólott a tündérnek, szóval így fölfelelt:

             Tőled hova mennék?
             nélküled mi lennék?
             hordtam nyugtalanság
             kedves-kínos terhét,
             mígnem nyugalomra,
             találtam tereád -
             fütyülök mindenre,
             vesszen meg a világ!

Hallgatott a tündér, napok teltek ismét,
egyiket a másra csakhogy agyonüssék,
nyugton a királyfi, nyugtalan kedvese,
míg idő múltával újra fölfelele:

             Virágom, virágom,
             hunyorgó világom!
             éltem búban-bajban
             napjaim magamban,
             hörpöltem örömet,
             szürcsöltem teveled,
             nem bírom, unom már
             ezt a rengeteget:
             sárig hajam
             gyík ha nézi,
             nád-derekam
             nem igézi;
             rozsdás nyilad
             nem féli vad,
             hónaphosszat
             heversz magad
             szótalan
             mellettem -
             nem erre
             termettem!

Pihent csöndben, lomhán, tunyán a királyfi,
tartotta, ölelte, húzta le a pázsit,
úszó felhőt bámult, kúszó árnyat figyelt,
s szólott a tündérnek, szóval így fölfelelt:

             Tőled hová mennék?
             nélküled mi lennék?
             hordtam nyugtalanság
             vállam-sebző terhét,
             mígnem nyugalomra,
             találtam tereád -
             fütyülök egyébre,
             vesszen meg a világ!

Hallgatott a tündér, napok teltek ismét,
egyiket a másra csak hogy agyonüssék,
kábán a királyfi, kínlódva kedvese,
majd idő múltával újfönt fölfelele:

             Virágom, virágom,
             vakuló világom!
             rozsdás nyilad
             nem féli vad,
             hónaphosszat
             heversz magad
             szótalan
             mellettem -
             nem erre
             termettem!
             Éltem búban-bajban
             napjaim magamban,
             nem voltam senkié -
             szedjük magunk össze,
             jöszte, uram, jöszte
             az emberek közé!
             Apád-anyád
             érted eped,
             szép kedvesed
             itt eleped,
             szedd hát magad össze,
             jöszte, uram, jöszte!

Zsibbadt félálomban hevert a királyfi,
tartotta, ölelte, húzta le a pázsit,
úszó felhőt bámult, kúszó árnyat ügyelt,
szólott kedvesének, szóval így fölfelelt:

             Innen hova mennék?
             másutt minek lennék?
             te kívántál ide,
             mért kívánsz el innét?
             Mit nekünk a világ,
             városok, emberek?
             Én veled, te velem,
             te velem, én veled.

Hallgatott a tündér, napok jöttek ismét,
egyiket a másra csakhogy agyonüssék,
báván a királyfi, gyötretve kedvese,
mígnem idő múltán, egy verő reggelen,
ocsúdva, ásítva, nyújtózva körülnéz -
nem hisz a szemének: tovatűnt a tündér.
- Tán a forrásra ment? verőfényben fürdik?
vagy az erdőt járja? nem tett ilyet eddig,
nélkülem lépést sem! és én is csak vele! -
S forog már, pörög már a világ körüle.
Tisztásra kilépik, körös-körül kémlel,
küldi hívó szavát sebes szárnyú széllel,
elindul maga is, forró félelemmel,
szólni sem tud immár, gondolkodni sem mer.
Hágót hág, lejtőn lejt, sűrűségben csörtet,
vigyázkodik, kutat eget-sziklát-földet,
ellankad, föléled, halad, liheg, eláll,
ellene a vadon, kemény, mint a halál.
S lehull az avarra, lecsügged, lehorgad,
kilobbant a tegnap, elhamvadt a holnap,
ólomnál ólomabb, könnyebb, mint a sóhaj,
s fölfelel magának, sír keserű szóval:
- Anyácskám, arácskám, szomorúcska mátkám,
szenvedő szemetek még egyszer ha látnám!
apám váró vára, mért hagytalak oda!
Lettem volna tudós vagy vitéz katona,
lettem volna koldus a koldusok között!
de szívembe magány gőgje beköltözött!
távol mindenkitől, embertől, állattól:
távolodtam közben csak ennenmagamtól!
megcsaltak, mert magam megcsaltam magamat!
nagy vagy, szárnyas idő, kicsi a pillanat,
kicsi ez az élet tettelen, szárnytalan -
megcsaltak, mert magam megcsaltam enmagam!
holnapot nem vártam - mit várhattak tőlem?
nem éltem a földön - mit érek a földben?
emberek nélkül én állatnál kevesebb,
szeretni sem tudok, bárhogyan szeretek!
emberek nélkül csak az emberek ellen,
ádázkodik erőm, szóm, szívem, szerelmem!
Anyácskám, arácskám, szomorúcska mátkám,
szenvedő szemetek még egyszer ha látnám!
Nincs már bajom bajjal, szikkad szívem ere,
sírom erdő, testem vadak eledele.

(1966)

Jöjj ki a rétre, Chloé - ki a rétre - azaz: hol a rét itt?
   Szállj csak a liftbe hamar, szállj csak alá, gyönyörűm:
térdig a súlyos ködben, az állig hűs levegőn - add,
   add a kezed, kicsikém, sürget az út, hív az út,
hol van a rét - jaj, messze, be távol; - amíg odaérünk,
   új mitológia és rengeteg új csodaszörny
áll elibénk, segítőn, avagy éppen ránk fenekedve
   (ketten félni se rossz - jöjj le, Chloé, gyönyörűm),
brummog a busz, tovagördül az aszfalt éveken által:
   persze, a hely kicsi, szűk, száz s ezer évekig így,
így toporogtunk, így mocorogtunk - - semmi! kapaszkodj! -:
   tegnapiak, maiak: mindje sietve tolong -
tegnapiak, maiak meg a holnapiak s azután is...
   Húzódj félre, Chloém - nézd: odakünn s idebenn
hogy nyüzsög, árad, tervel, gyűlöl - fázik - - elalszik
   mind, ami van s ami él - s mind az enyém s a tiéd:
mind a miénk, mert tudjuk, látjuk, félve szeretjük,
   mind a miénk - igazán - - mind a tiéd - akarod?
Örvendj, hagyd ma a gondot, a rét vár, pásztori játék:
   ócska idill, de idill; - zúzmara-hamvas a táj,
s az tud örülni csupán, aki angyalian felelőtlen - -
   lásd, gyönyörűm, emiatt ritka öröm a mienk.
Ritka, rövid. Hiszen, ó, hiszem én, hogy örömre születtünk -
   épp csak az út tövises - ördögi kínokon át - -
Épp csak az út, csak az út. Hát térjünk róla le egyszer!
   Jöjj ki a rétre, Chloé, jöjj ki velem, gyönyörűm,
őszike kékell, szálas az erdő s már a kökény is
   édeskés-fanyarul, csóktalan adja magát,
s hogyha a dér megütötte, szelídül ínyünkhöz a döblec,
   lassan a must bevadul - bor ma az új, ma az úr,
hallgat a tarló, nem ciripel, vágyódva, tücsökkel,
   néma a rét, szava nincs - s ezt így is elértjük, ugye?
Új mitológia, új csodaszörnyek, rettenetes nagy,
   nagy hatalommal elénk vágnak az égbe, Chloé,
új mitológia, új csodaszörnyek, a rettenetes-nagy
   földi meg égi világ új, szigorú urai -
ó, kicsi pontok, amik mi vagyunk - beleámul a lelkünk -
   szürke a lombtalan ég - vissza ki adja színét?
vissza a nyárit, a kék-remegőt, amit oly híven őrzünk
   pórusainkban, a vér kék-piros útjain; és
színeket álmodik újra szemünk, s kivetülnek a színek,
   s tisztul a köd, s a határ lángba borul, csupa tűz,
tűz, csupa tűz, csupa láng, csupa fény, csupa édes erőszak,
   lángol a tarka avar, kis tüzeket nyit a dér,
villamosok pirosan sikítoznak, a fék sziszegése
   súgássá szelídül, és mi megértjük a szót:
fák szava, rét szava, mindenség szava mind nekünk mond -
   így alakulgat a táj, fölveszi antropomorf
gúnyáját az idillben, amint kell, s minket is át- meg
   átölel - - ó, ölelés: hallgatag, égi, csodás; -:
földi parányok Mennyei Perce, Kaland, peremén a
   Létnek; -: tán Születés - - vagy kicsi percnyi Halál!
Nincs, aki tudná, nincs, aki szent szavaink kitalálná -:
   holtig mondani kell, űzve-keresve a szót,
mely tovaszökken, amint kezed érte kinyújtva, kiáltod:
   Most! - Most? Már odavan! - Rajta, tovább, amíg élsz! - - -:
Falkavadászat az őszi csapáson, az ősi csapáson.
   Majd ha kidőlsz, odaadd jócsövű fegyveredet:
jól olajozd be, pucold ki - ragyogjon! - s hogyha belőtted,
   átveszi majd fiad és átveszi majd unokád.
Hadd vegye át - neki tán sikerül, ami nem sikerült most
   néked (: a kéz ha remeg, messze iramlik a vad).
Jöszte, Chloé, gyönyörűm, kezed add, melegíts, ha didergek,
   hűts, mikor éget a düh; add a kezed, gyere most:
távol az úttól, antropomorf táj -: földi lakásunk
   barnapiros talaján őszike kéklik, alél,
ájul a galagonyás, tölgyesben makkol a vadkan - -
   jöszte, Chloé, gyönyörűm, - jöjj, ha tanulni akarsz:
megtanulod ma a békét és a derűt tanulod ma
   (háborítatlan Idill - ó, ugye, kell, ugye, kell!?)!
Kell a növénynek a fény meg a holdnak az éj - s te tudod, hány
   csillag az ég - Te tudod!: annyi, ahányat akarsz - - -
és te tudod, hány élet a föld - és mennyi halál, jaj!
   (ó, te tudod s tudom én, mennyi halál, jaj, a föld!).
Így kacarászva szelíd (s te tudod: gügye) disztichonokban
   gördül az édes idill - mint a virág, ha virul - -
jöjj ki, Chloé, ki az útra, a Lét, a Világ zavaros nagy
   forgatagába megint: esteledik, beborult - -
minden idillnek nátha a vége, Chloé, gyere hát, és
   este igyunk, - kisanyám! -, jószagú székfűteát!

Nem harapós a nap immár, megszelídült: hozzánk; - idesüss csak:
   bokrok alatt hópötty: pillesziromnyi virág:
bokrok alatt sikítozva - - a fül belecsöndül, a lélek
   részegen áradozik: jöjj ki, Chloé, gyönyörűm,
brummog a busz, tovagördül az aszfalt éveken átal,
   jöjj ki, Chloé, kiterült szőnyegesen a tavasz,
lágy cicabarka-pamacs veri föl felhők puha habját,
   pengés-kéken az ég húzza le zúzmara-szín
téli szakállát, s lám, Adonisz vércsöppje-virága
   csöngi: fölérez a holt - nincs mese, itt a tavasz!
S nincs, csakugyan, nincs mese - piacunk a primőr vitamintól
   hemzseg: ronda spenót, vajpuhafriss retek és
zöld - derűlátó! - hagyma, saláta, s ahol van üvegház:
   paprika már! - s no, tudod, ez meg amaz, miegyéb.
Persze, ez is kell. Mert, kicsikém, ha leszáll a napocska,
   s hosszú munka után váltani hogyha lehet
pár szerető szót, eltöprengünk: mit hoz a holnap?
   s bármit hoz: mi legyen holnapi nap az ebéd?
Hogy mi a könnyebb, hogy mi az olcsóbb, ám kiadósabb. -
   Minden idill tavaszon téged idéz, Vitamin!
Nos, gyere most ki a rétre, Chloé, talpunk tocsogókon
   toccsan, a hó leve sír, gyöngyösen izzik a rügy,
zölden a fű; ibolyául szólít a rét is, az ég is
   s én téged s te viszont. Bársonyos est születik,
bíborban születik, minekünk, kicsikém - no, babusgasd
   hercegi, szép csecsemőnk. –∪∪ / –∪∪ / –

(1968)

Az utca - utca. Csakugyan! -
Esik - sáros.
Nap süt - poros.
Éjjel - sötét.
Nahát!
Ki hitte volna -
vannak még csodák!

A búza - búza. Szőke. Az
ocsú - ocsú bizony,
a pipacs meg piros.
Saját
szememmel láttam!
Vannak még csodák.

Az ember - ember. Csakugyan! -:
nem csirke, nem ló,
nem isten, nem ördög.
Az egyik épp most kacagott,
a másik meg üvöltött.
És én - én mindezt
fölfedeztem!
Remek!

(Utóirat:
Gyerünk hát, emberek,
és bővítsük a listát!
Nem más fizet rá - mi magunk,
ha utánvéttel vagyunk optimisták.)

(1968)

Teljesítik kötelességük a legendák:
szétfoszlanak.

Ó, ember, mért is találtad ki őket!
Hogy egyszer - végül - rájuk fizess?!
Lidércálmaid nem hagynak el ingyen!
Felnőtten is felelsz
a gyermekkori
tüzes
sárkányok gaztetteiért,
kísértenek a lángot okádó
Véletlenek!

TE hitted, Ikarosz (:hogy higgyem):
hogy legyőzzük a Sárkányt, a
Véletlent, a
kitalált
kora-halált.
(Négy év volt közted és köztem.)

A legenda végsőt rúgott -:
Ikarosz meghalt
kötelességteljesítés közben.

(1968)

Utak. Vadak, szelídek.
             Bátorítók, nagyok.
Én, ki még itt e Földön
             itthonülő vagyok
(otthon a testnek - börtön
             léleknek ez a part,
lélek, képzelet, elme
             mindig szállni akart,
míg rög-anyánk szerelme
             végképp be nem takart) -
itthonülő e Földön -
             s bár, kötnek élők-holtak,
kiszökni rácsos égen!
             megtaposni a Holdat!
súlytalanul és fájón,
             mint az anyai sóhaj -
örök pörlekedésben a
             a gravitációval!

       Árkát-bokrát, mennyét-poklát
       úttalan utakon utazva kutatom,
       áldatlan állapot - eső elől állatok
       futtában rohan a futásom rokona,
       szidjatok, áldjatok, meg sosem állhatok,
       aki megigazul, gyötrő vigaszul
       (még akkor is, ha arra tart, ahol szakad a part)
       tudja fájón: minden tájon
       hazajutni akart.

Valamicske boldog messzeséget
hoznia magával, ha visszatérhet.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
       Elindult a Semmi felé
       - vízi úton - Ada Kaleh

       tűzhelyek kialudt tüzét
       álmodják csüggeteg fügék

       Kinek ellent nem állanak
       az állingáló várfalak

       nagyobb ellenség láthatatlan
       közeledik - ma árny alakban

       holnap már kézzel foghatón
       Az ember aki vasbeton

       lábon-járó-óriás tervet
       megszületendő jövőt termett

       az ember aki látva látott
       egy emberszabású világot

       - az álmaiban született
       életre kelő életet -

       az Ember aki vasbeton - -
       tudjátok már - nem folytatom

       Az Időben így ér haza.
       S akkor neki van igaza.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nincsenek
nimfák istenek sellők tündérek hableányok
árkádiai pásztorok nem
lantolgatnak verseket
álruhás (ember-alakú)
istennőknek kegyeikért

Ez csak a Zsil,
hordja az ipar prózai piszkát
(minden haszonnal jár egy kis megalkuvás)

Nincsenek
sellők tündérek nimfák hableányok
nincsenek sehol
csak itt:
az Asztal körül
itt ülnek némán -
szólni nem szabad!
- így szólt a Mester

Ne szóljatok
mert akkor több szépet gondol az ember
magáról s rólatok - rólatok és magáról
Ne szóljatok
hadd gondolja el zavartalanul
hogy
szeret - nem szeret
esik - kisüt - befagy
s - ó - halhatatlan sellők hableányok
örökkévalók mert nemlétezők
örökkévaló és nemlétező
csókkal hirdessétek a csönd csodáját
a hallgatásét mely kijár
kinek-kinek - hogy istenek
ne bántsák gondolatait

Ne szóljatok
hadd gondolja el hogy itt ültök némán
az Asztal körül
hadd gondolja el
miért nem szabad szólnotok
miért kell elcsenni egy cseppnyi csöndet
az örökkévalóból és hogyan
kell sáfárkodni e kurta kinccsel
Nimfák tündérek sellők hableányok
hallgatagon
örökkévalón
nemlétezőn
e földi létezők között
tűnő idő
folytatásos zajok között
őrei éjjel-nappal a
Megnyugvás szabadtéri kincsestárának
- talpunkon a Föld fejünkön az ég -
ne szóljatok hadd gondolhassunk el
minden hiányzó szépséget hiányzó
nyugalmat minden eltökélt
Reményt - hogy mégis fegyverek zaján túl-
csöng az Emberi Csönd s hogy minden
lármás nyugtalanság elhalasztható csak
ez a percnyi hallgatás nem -
soha - örökké - - olyankor tehát
mikor azok vagyunk akiknek
lennünk kellene
vagy lennünk illenék földrészközi
illemszabályok szerint
- illetődj meg
illetlen ember
egy percre csak
és értsd meg amit ez a hallgatás mond
minden emberi nyelven egyaránt!

(Ne szóljatok -
- így szólt a Mester -
ne szóljatok hisz oly sok a szép
gondolkodnivaló

S hogy szépeket gondoljatok
arról magam gondoskodom
berendezvén e helyet)
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Aki az utakon van otthon
otthontalan

a gondolat csak fényűzés mert
csak gondja van

a föld mely gonosz is tud lenni
a föld amely

áldani tud átkozni tud míg
majd megölel

utoljára-utolsó csókja
homlokomon

jelenti hogy milliárd évét
birtokolom -

a föld mely útjait kitárja
s biztat: eredj

tudom hogy visszavár tudom hogy
tudja: csak egy

számomra ő és oszthatatlan
oly igazán

mint az élet-halál - hisz végül:
csak-egy hazám.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

                    (Temesvár, 1969. ápr.)

Amaz istentelen,
Székely György mezítlábas bocskoros
gatyás kaszás cséphadarós
és igazságukig mezítelen
és ökölbe guvadt dühű
lógó bordájú horpasz hasú
hadai láthatatlan
ostromlétrákon megmásszák a falakat

   "...de az ő szabadságokat az el-múltt időben
   az ő pártolásoknak és fel-támadásoknak miatta
   - mely támadást egy lator Székely György
   Hadnagysága alatt Keresztességnek nevével
   mind az egész Nemesség ellen indítottak volt
   - mivelhogy amiatt örök hitetlenségbe esvén
   tellyességgel el-vesztették..."

                    (Werbőczi, Tripartitum, III, XXV)

Amaz istentelen lator
Dózsa minden nem- és nemzetbeli
hadai...
            éppen neonvilágítást szerelnek
a műemlék Történelem fölé ------------------

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A határ
fogalmak határa szerelmeké s a lét formáié
s a lété magáé
vagy ösztön és tudás határa
a határ: zárt s rettenetes
s mert ismeretlen: ijesztő (azért hogy
a végtelenség fő vigasztalásunk
határaink között)
a határ itt hasad meg hogy kilássunk hogy tovább-
tudjuk magunkat magunknál - a határ
itt szelídül határtalan reménnyé
a Kapuban

Kapuja csóknak tudásnak -
minden folytatásnak minden megmaradásnak
minden továbbjutásnak a megmért világban
kapuja születésnek kapuja elmúlásnak
mert minden születésben az elmúlás csírázik
és minden elmúlásban a születés dereng
az utak összefutnak
a Kapuban
eleje-vége minden útnak

Hiányunk helye fáj
mögöttünk
kitörülhetetlen az üres űr -
s egyedül egymagunk mi más lehetnénk
mint a magunk hiánya
körülhatárolt üres űr

Valaha - valaha
találkozott valóság és lehetőség
találkozott a szépségben s kivárta
(mert a szépség türelmes) - kivárta
(türelmes mert elpusztíthatatlan) - kivárta
(csak a mulandók türelmetlenek) - kivárta
(csak a végtelenség vakjai) - kivárta
mestereit: anyagba álmodóit

kivárta hogy türelemre tanítsák
az anyagot iránta

így lett a Kapu kezdet s folytatás
eleven s diadalmas
seb megmért életünk határain

A kezdő part bizonytalan
kíváncsisággal a folyam

habjaival ismerkedik,
sorakoztatja érveit

(daruk, töltés, földnyelv, a gát);
még csak próbálgatja magát,

fiatalon is óriás:
mint ellenfele - s mint a láz,

s kölcsön-láz az emberi,
mely továbbra is növeli;

földszintesült sziklák lapítnak
(szót fogadván a dinamitnak);

minden nyüzsög, versenyt locsog
a víz és a parti lucsok

(esik éppen); nincs irgalom,
a szorgalmatos forgalom

sárt csap az ablakperemig fel
(Íme, képünk az ellen-Styxszel.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Dagasztottuk a sarat, hátha
megkél belőle legalább
egy komiszkenyérnyi mondat -
de csak
cipőnk lett sáros. Porból valánk
s átszitált rajtunk az eső,
Készült jócskán már az ősz.
töprengett még a tél - tehát
dúlt (bennünk, rajtunk, körülöttünk)
az átmenet; ilyen
felemásul léptünk a hajóhídra
(stílusosan különben,
mert mi felemásabb a hídnál? amely
se itt, se ott. Mert mindig ott
vagyunk, hogy épp
elhagytunk valamit s majdnem elértünk
valamit)
így léptünk a hajóra.
Lihegett,
ködöt lihegett már a víz, s a partok
gyanúsan süllyedtek,
a Duna mintha ár ellen úsznék,
mint egy nonkonformista zsarnok,
palira véve az egész
hajórakománynyi dacot,
emberit persze, amely mindig
hazudja a reményt,
bárhányszor rajtafogják.

S e hazugsággal célba ér?
Mi célba értünk. Igaz, nem egy
megtorpanás fejvesztett ácsingózás
ködkürt-riadó árán
küldvén a jeleket kicsi,
de éppoly zártfalú
kozmoszunkon túl (zártfalú,
a legzártabb fal a legijesztőbb:
az ismeretlenség) - igen, idejátsztuk
a nagy kozmoszt, már ami
félelmünk illeti; -
s aztán - aztán, köd szálltán, mégis
a nem ismert, de tudott ég is,
a nem ismert, de tudott táj is
meghozta az otthont - az ismert
- nem helyet, de - koordinátát.
Földet ért a képzelet, megpihenni,
sár-magunk komiszkenyerét megenni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

The clock indicates the moment - but what does eternity indicate? (Whitman)
(Az óra jelzi a pillanatot - de az örökkévalóságot mi jelzi?)

Valahol a végtelen ég
s a végtelen föld között valahol,
a véges ember végtelen
gondolatai közt valahol,
a szem kihunyó tüze és
az elme végtelen szikrái közt valahol,
valahol véges életünk
két szélső pontja közt,
az Elérhetőnek határán valahol,
valami szédült nyugalom
kiirthatatlan reményeinek
határán valahol,
valami kába rettenet
kiirthatatlan borzalmainak
határán valahol,
ahol a szertefoszlott örökkévalóság
átengedi az Ember sorsát
az örökkévaló Jelennek,
hol az álom fölenged, hitté szelídülvén,
de annál szigorúbb a Törvény - -

a képzelet ott kezdi elképzelni, mit jelent
- ott kezdi remélni a Végtelent.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Valahol a végtelen ég
s a végtelen föld között valahol,
hol a perc súlya szertefoszlott,
hol a gondolat, a kifosztott,
tetszhalálból föltámadón
új életét kezdi, hol áll az Oszlop.

Mert hát ilyen a véges ember -
kacérkodik a végtelennel.

A végtelennel, melyre nincsen mérce
(hisz ezért végtelen) -, tehát
nincs mód rá, hogy megértse.

Mert mi mindent mértékkel mérünk.

Azt, hogy mennyit is "nyom" a vérünk.
Hogy - így vagy úgy, de - mennyit érünk.
Mennyire félünk, mennyire élünk.
Vagy hogy a sors mennyire büntet.
És - egyetlenegy életünket.

De a ránk kiosztott
időben most már áll az Oszlop.
Nagy ellenünk, az elmúlás
tehetetlenül rázza öklét:
van már percmutatód, öröklét!

(1969)

Isteni kamaszok valánk
százhúsz éve, halálunk előtt, születésünkiglen.
Úgy éltünk, ahogy meghalánk,
úgy haltunk meg, amint éltünk vala;
az öregségre csak halál után
került sor - de ez nem bűnünk. Az élők
bűne.
A kamasz nem talál ki
értelmetlen halált
(értelmetlen az, miben nem hihet), -
hivők a hit értelmében! Talán
még megirigylitek.
Fölkerestük a harcteret, ha kellett -
még nem volt föltalálva a
hazajáró, összkomfortos halál,
amely válogatás nélkül kijár.
S nem pika elé csupasz mellet!
(Igen, még annak a
bárgyú olajképnek is van igaza
- bármekkora giccs -,
melyen kardja hegyét önvérébe mártván
írja búcsúsorait a fiatal Petrovics!)
- Nos, költő barátaim,
hogy érzitek magatokat
a fejlődés ideiglenes csúcsain?

(1969)

Hétfőn fáradtan ébredek,
fáradtan az eljövendő
hétközi életek lehetőségeitől.
Hétfő reggel kezeslábas életbe öltözöm,
kérges a reggelem,
bütykös a dél, önkívület az este.
Kedd reggel pihent életet veszek föl,
estig vagyok a restje.
Szerdán szivarozom,
mindenképpen munkálkodom
a marathoni összeesésig.
Csütörtökön jövök rá,
hogy közel a vég,
de a kezdet még késik.
Péntek a kötelező derű:
elragadom a babonától,
csakazértis húsra fogom,
vagyis úgy teszek, mintha melegedném
nulla Kelvin-fokon.
Szombaton zeuszi életet öltök,
kicsapongót: egyszerre vagyok
főisten és főördög.
Vasárnap megadom magam
derű előtti borúnak,
és este nagyot mulatunk:
hétéltűek - egyhaltúak.

Született kétezerben.
Kijárta a szenilitást
felső, középső, elemi fokon,
majd a befejezett
munkát rombolta le a kezdetekig.
Leköpdöste a megfogható
részleteket,
lassan hinni kezdte az elvont egészet.
A Holdtól visszaszállt a Földre -
ez volt a legnehezebb:
nem tudta megszelídíteni.
Már gyermek volt, mikor
nagy ínség ette a világot,
az élesztőt ötezerért
adták, dermesztő volt a nyár;
ő lassan elfeledte
az ábécét; elhunyt
kilencszázharmincnyolcban,
nagy szerencséje volt:
nem érte meg az első világháborút.

Ezen igazolvány
kelt, mivel kelnie kellett,
tanúsítandó, hogy
nem szabad feledni az első szerelmet,
mert az örökkévalóság
csak első kóstolásra
bizonyul örökkévalónak.
Igazoljuk tehát,
hogy kezdet nélkül nincsen holnap.
Igazoljuk továbbá,
hogy - főleg beletörődés folytán -
elviselhetőbb holnapok lesznek,
de emiatt
egyre inkább fog fájni a kezdet.
Igazoljuk, hogy ebbe mégse
akar beletörődni, amióta
s ameddig tudja eszét.
Igazoljuk, hogy igaztalan
minden szófia-beszéd,
mely szerint végül kikopik
vagy meg is hal talán,
mielőtt megérné a szüretet.
Igazoljuk, hogy elsiratták.
Igazoljuk, hogy született.

(1969)

Öt percet késik a vonat,
öt üres percet kapunk a semmitől.
Kitölthetetlen perceket:
mert elterveztük: utazunk,
mert elterveztük: szeretünk,
mert elterveztük: hogy nem maradunk le
még öt percig sem, semmiről!
Kitöltjük előre az űrt,
amely vár.
Elterveztük, hogy kitöltjük magunkkal,
amíg lehet.
Falánk a késés:
nem ismer lehetetlent:
lehetetlent csak mi ismerünk.
S úgy hívjuk: nemlét.
ÉS AZT IS KITÖLTJÜK MAGUNKKAL!
Öt percet késik a vonat:
ezen múlunk.
Ezen múlunk el.

(1970)

Berci bátyám, hát többé nem vitázunk
az operáról, sem Szabó Dezsőről.
Míg engem gyorsacskán az élet,
Téged a porhanyó föld lassacskán megőröl.
Hogy lesz ezután? Mondhatom nyugodtan,
hogy az opera jócskán megkopott -
hallgatsz válaszul. S jaj, ki festi meg
immár az angyalt s Jákobot?
Csönd. Hallgatás. Nekem, ki oly sokat
nem értek, és ezt olyan isteni
nyugalommal értem meg - magyarázd el:
halálod hogy lehet megérteni?!
Csönd. Hallgatás. Absztrakt, rút némaság!
Vitáink múlttá avasodnak.
Itt hagytad zúzmaráid szürke zamatát
s üzenetét tengernek, havasoknak.

(1970)

Ó, könnyű nekünk, kik meghallgatjuk,
valahányszor akarjuk, az Appassionatát,
könnyű nekünk, kik ellágyulhatunk,
merenghetünk a múltakon,
mert volt, aki jövőnkön merengett,
de úgy, hogy a föld belerengett!
Könnyű nekünk, kik olykor
a kiábrándulás fényűzését is megengedhetjük magunknak -
- higgyétek el: Ő gondolt erre is! -;
könnyű nekünk - - - jaj, be nehéz nekünk,
ha meggondoljuk, mi mindenre kötelez!
Emberfölötti munkáját míg végbevitte,
tudta: tőlünk elég, ha egyszerűen
emberek maradunk - tőlünk ez sem kevés.
Vallja meg ki-ki: sikerült-e!

Április újhodó kiderülte,
a mindig-tudott, soha-meg-nem-unott,
ragyogja be a fél Földnyi,
történelemből épített
élő mauzóleumot.

(1970)

A kóró aggkor messze még,
most március még a vidék,

zöldellget - bár kamaszfiús
gyávasággal csak - március,

hol kissé durván, kissé nyersen -
mintha a sok tavaszi versben

olvasta volna -; mert a költők
a sokezernyi évszak-öltőt

addig kínozták, hogy nem is
volna csoda, ha elhiszik:

hogy óh, helyettesíthetik
a természetet! Jaj nekik.

A kóró aggkor messze még,
most március még a vidék,

és most örülni illenék.

(1970)

Lucsokká enyhülget a tél,
járkálok benne, otthonomban.

Megszoktuk egymást. Hol szelíden,
hol elutasító-gorombán

fogad - én is őt -; harmincnál több
éve, hogy ez kijár nekem

s őneki is. Amíg majd egyszer
elfogy, elfogy a türelem,

és akkor, jaj, ki-ki kirukkol,
mit a másiknak tartogatott, -

és az utcai lámpák fénye
kettémetszi az alkonyatot.

(1970)

Odafönn kinyílik a kék,
folyékonnyá hal el a hó lenn.
A hegy megőrült, útra kél -
megzabolázhatatlan Gólem.

Tavaszt játszunk? Rajtam ne múljék.
Megértve: ezt kell "írni meg"!
Részletekről a rendelés (hm!)
és részemről a kínrímek.

(1970)

Mielőtt elmegyek, egy s más akad
intéznivaló. Hiszen még nem is szerettelek.
Nem volt idő, mert szeretkeztünk,
dolgoztunk is, biztattuk egymást,
hogy lesz még idő azelőtt.
Lesz idő, óriás szivarból
szennyezhetetlen kékekig
fújni, ki, föl a smogot,
sivalkodni a születőkkel
s meggyilkolódni az áldozatokkal,
hiszen még nem is szerettelek,
csak sivalkodtam s gyilkolódtam,
tanítottam, hogyan kell szeretni,
hiszen még nem is szerettelek.
Élnem adjatok, mielőtt elmegyek!
Nem szabad pucérul látnom a földet,
ölelés után, mely halált szül.
Hiszen még nem is szerettelek!
"Ne nézz rám, hadd enyhüljek meg, mielőtt
elmegyek és nem leszek többé."
                    (XXXIX. zsoltár, 14. v.)

(1970)

Egyetek, feleim, fiaim,
engem, a keresztest,
engem, a másfél-Krisztust,
fiaim, feleim, egyetek
királyotokul,
mert igazi királyukat föleszik a népek!

A másikat

kenyér s bor képében,
kenyér s bor képében a Másikat -
engem hús-vér szerint!
Vérem vedeljétek -
nem ócska szőlőlé:
embervér, átömlesztés-képes!
Királyotok, Székely György
átömlesztett vére
italotokul ötszáz éven át!

Benne a hatóanyagok,
melyek félezer esztendeig
állják a halált.
Én, Székely György, kisnemes úr,
királytok!
                     egyetlen király,
ki nem maga zabálta föl alattvalóit.

              *
A történelem nagy lakomája.
Íze ínyünkön ma is.
Háromfertály-Krisztus-Urunk,
reménységünk nemzetközi
egysége!

             Vedd zsoltárunk, himnuszunk,
mai
fiakul jövendőnk kóstolgatói,
őseink kannibálja!

(1970)

Az ünnep lényege
a hétköznapokban van.
Csak hétköznapjaimmal,
csak hétköznapjaimmal tudok
ünnepelni -
így szól az ország -,
hétköznapokból állnak össze ünnepeim,
s ezek az igazi ünnepek.

A kohó, az íróasztal,
a bánya, a rajztábla, az ecset
- és mindenütt és mindenekelőtt:
az ember
így ünnepel, így
ünnepelünk fiatalon,
harminckét évesen,
s mégis mennyi súlyos
esztendővel hátunk mögött!
az ünnep súlya ez -
                         érzitek?

Vigyétek világgá a hírt:
súlyos ünnepeinkét.
Súlyosak, mert
ünnepi hétköznapjaink
terhével viselősek.

Így kell ünnepelnünk.

(1970)

Az ünnep, az ünnep halandó.
Csak a hétköznap maradandó.
A mívesnap, a meg-megújuló
kín, a keserv, soha-el-nem-múló,
élet-ígéző és halálra vált,
örök életre hoz örök halált,
örök halálra örök életet,
az ég alatt, a rögös föld felett,
folytatódás, folytatás, mind, ami
napról napra megtart, és vallani
késztet - hogy e kényre-kedvre talált
lét - állítólag - csakis így szilárd.

Az ünnep, az ünnep halandó.
Csak a hétköznap maradandó.

Szemhatár-tágító hétköznapok.
A nappalokból jó reményt lopok,
álmot az éjekből, kisded halált,
halál-kisdedet, elmúlás fiát,
cipelem végig az életen át,
hol másokért, hol csak magam miatt.

Jönnek a napok, tova is múlnak,
vénül a tegnap, ifjul a holnap,
orgonák virradnak, orgonák hullnak,
májusok jönnek, májusok múlnak,
hajnalok lihegnek, dalok virulnak,
kísértő árnyékok mankóval járnak,
küldöttei hajdan-halálnak,
szemhatár-tágító hétköznapok,
a nappalokból jó reményt lopok,
álmot az egekből, kisded halált,
jövőnek vállalt reménye szállt
vállamra, hordozom, megtartó átkot,
holnapok, tegnapok terhével láttok.

Békét a csönddel, békét ki köt?
Hagyjatok hétköznapjaim között,
mívesnapokon benn s odakint
oldani a félszet, győzni a kínt,
adjatok erőt a hétköznapokra
(az ünnepekre talán még futja),
mindig-váratlan halálunk előtt
élnünk erőt és túlélnünk erőt,
lépést tartani - lélek se rebben -
lépést tartani szerelemben,
undorban, bájban, nyomorban, félszeg
napokon legyőzni a félszet,
teremni feledést, amely gyógyít,
hazugságot, amely nem lódít,
teremni, teremni, teremni erőt
hétköznapokra az ünnep előtt.

(1971)

C. A jelenléttől a hiányig,
    a cemendétől a szűzlányig,
    az epe undortól a vágyig,
    a kocsmaasztaltól az ágyig,
    a kába reggeltől az estig,
    midőn a közönyt csókra festik
    a bennünk-haló istenek,
    ha viszontlátást intenek,
    akik a viszontlátást intik,
F. tudod, hogy ott vagyunk mi mindig -
    da C. al F.

(1973)

Kísért a múlt.
Kísért a jövő.
Találkoznak az ismeretlenségben.
Oly összevisszaság,
mint hajdan a pokolban,
mint jövő az égben.
De az is meglehet,
hogy egy és ugyanaz mind a kettő.

(1973)

Felek felől Monostorra
jön az eső, poros torra
suhint nedvedző ostorral.

Monostoron, Felek felől
minden melegséget elöl.
Uccu, fussunk eső elől!

Eső elől, uccu, fussunk,
egymásnak karjába jussunk,
míg vagyon födélre jussunk.

(1973)

Égi boszorkány, oson
lovagolva phalloszon,
Vágyban égő boszorka,
ezer vággyal beszórta
szívünk, méhünk, keblünk, ajkunk.
Uram, könyörülj mirajtunk.

(1973)

Se ébren, se alva,
se élve, se halva,
se szomjan, se étlen,
se munkán, se tétlen,
se így, se amúgy -
rokkantan vagy épen,
nem megy semmiképpen -
szólj hozzám, hazudj,
mondj igazat, mindegy -
olyan lettem, mint egy
csecsemő, olyan
magatehetetlen és gyámoltalan;
se ébren, se alva,
se élve, se halva,
se szomjan, se étlen,
se munkán, se tétlen -
túl a megváltáson:
élő feszület.
Senki meg ne lásson,
Anya, nélküled.

(1973)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! - Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei - míg múlton múlik
az idő - fölvonítanak
olykor; a jobb nép vigad sírva,
hogy "hajh, a régi szép idők!",
s hogy aszongya: "így volt megírva"
s hogy aszongya: "hajh, azelőtt" -
és így tovább. -
                          Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
"az istenadta nép" rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
- mit néki más, mit néki másik -,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi - vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért - miért-nemet! ) -
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek - ha élnek - rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellen-
félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és "tejfoggal kőbe..."
s szánk a másik száját enné meg - -
cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat,
hogy ez s az eladta magát,
és az s ez el fogja előbb-
utóbb.
          Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök - rajt, hejjehujja!

Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.

(Kolozsvár, 1974. július 12.)

"1863 januárjában Whitmant szélütés éri; bal karja és lába megbénul... Betegségénél talán még nagyobb csapást jelentett anyjának 1873-ban bekövetkezett halála... Lelki nemessége ezekben a súlyos években új oldalról nyilatkozik meg. 1874 közepén állását is elveszti, amelyet bénulása óta helyettessel töltött be.

Első életrajzírója szerint négy éven keresztül állandóan szembe kellett néznie a halállal, a vissza-visszatérő kínos szenvedéssel, a szegénységgel, mialatt a nagyközönség megvetéssel vagy közömbösen fordította el tőle arcát... A legmagasabbrendű egyéni hősiességről tett tanúságot - teszi hozzá Dr. Bucke, az orvos és jó barát."

"E katasztrófák hatása alatt írja meg egyik legmegrázóbb költeményét, a Kolumbusz imáját, amely hangulatában és eszmei tartalmában csak a vak Milton híres szonettjével és Sámsonjával hasonlítható össze. A hajótörött Kolumbusz sorsában saját, félbeszakadt költői pályáját, reményeinek meghiúsulását énekli meg - de a költeményből rendíthetetlen optimizmus, a befejezetlen életmű biztos tudata és a halállal való megbékélési sugárzik" - írja Szenczi Miklós. Ezt a Whitman-verset fordítottuk le, illetőleg írtunk rá változatokat.^[1] A vállalkozás sikeréről döntsön az olvasó.

Megtört, megroggyant öregember,
Hazulról jaj, be távol, távol, e vad partokra vetve,
Tizenkét keserves hónap után, harcok után az óceánnal, komor, lázongó tekintetű legényeimmel,
Kimerített a bánat, a sok vesződség - betegen, a halál rokona, én,
Járom a sziget peremét,
Szél járja súlyos szívemet.
Csordultig már a fájdalom!
A holnapot tán meg sem érem;
Nincs pihenésem, ó, Uram, nincs étkem, álmom, italom,
Míg Eléd nem tárulkozom, még egyszer nem fohászkodom tehozzád,
Még egyszer el nem merülök Tebenned, és lényeddé nem változom;
Még egyszer Néked magam megjelentem.

Ösméred sok-sok éveim, az életem,
Hosszú, zsúfolt életem, amely nem meddő áhítattal, de kemény munkával ékes;
Ösméred ifjúi imáim, virrasztásaim,
Ösméred férfiúi, komoly, látomásos elmélkedésem,
Ösméred lelkem: bármibe kezdtem, a Te javadra csak;
Ösméred lelkem: idejében megfizettem, szorosan megtartottam, amit megfogadtam.
Ösméred lelkem: nem csitult benne a hűség, a rajongás Irántad,
Bilincs, börtön, se kegyvesztettség nem bírhatott szóra Ellened,
Amit rám mértél, elfogadtam, hiszen Te mérted énreám.

Te vezéreltél minden utamon,
Minden tervem, gondolatom Tőled indult és Hozzád vezetett,
Hajóztam mélységek fölött, utaztam szárazföldeken, Teérted,
Törekvés, szándék, akarat enyém csak - amit elértem: a Tiéd.
Ó, hogyne tudnám: minden csakis Tetőled származott:
Ösztönzés, lelkesedés, lebírhatatlan erő,
Megrázó benső rendelés, minden szónál hatalmasabb,
Mennybéli üzenet, álmomban is fülembe suttogó -
Ez hajtott utamon.

Te voltál, aki általam elvégezted a munkát,
Te voltál, aki általam friss, szabad utat nyitottál a megvénhedett, fülledt, fulladt földrészekről,
Te voltál, aki általam összeillesztetted, eggyé kötözted a félgömböket, s elindítottad az ismerthez az ismeretlent.
Mire végezzük - nem tudom, titkát Te őrzöd,
Kicsinyes vagy fönséges jövő vár - nem tudom; talán ha e tágas mezőkre, országokba
Átültetvén ezt a burjánzó, állat-emberi tenyészetet, amelyet ismerek,
Kiegyenesedik az ő elméjében, s tudásában méltó lesz Hozzád,
És kardjait, melyeket ismerek, végre sarlókká görbíti talán,
S a holt kereszt, amelyet ismerek, Európa kiaszott keresztje tán rügyet hajt, virágba szökken.

Végső erőfeszítésül, ím, e sivár homokot oltárrá szentelem;
Mert világom világossága Te voltál ó, Uram,
Rám árasztottad véghetetlen, szünetlen fényed sugarát,
Kimondhatatlan, ritka fényt, minden fények legfényebbjét,
Túl jeleken, ábrázoláson, nyelveken;
Szegény és tehetetlen agg, én: térdre hullva köszönöm meg Neked,
És hálám szava legyen utolsó szavam.

Közel a végső stáció;
Fejem fölött a felhő összezárul,
Az út tövises, az irány bizonytalan - vagy elveszett.
Hajóimat Terád hagyom.

Kezem-lábam kihűl, kihal,
Agyamban sajgó zűrzavar van;
Bocsásd el a kiaggott vázat - én nem bocsátlak el,
Én megragadlak, ó, Uram, míg testem hullámok hányják-vetik:
Legalább Téged, Téged tudjalak.

Próféta szól belőlem? vagy csak őrült?
Az életről mit tudok én? magamról mit tudok?
Még csak munkámról sem tudom: eljárt-e vagy sem fölötte az idő,
Elmémben erről kusza gondolatok váltják egymást egyre-másra,
Új, jobb, hatalmas, eljövendő
Világnak képe incseleg velem kacérul.

És mit jelent e kép, e váratlanul földerengő?
Mintha csoda-kéz, isteni kéz villantaná reá szemem:
Hatalmas árny-alakzatok mosolyognak a légből, az égből,
És számtalan hajó szeli a távoli hullámokat,
És himnuszok köszöntenek engem új és új nyelveken.

(1874)

Ez a föld ez a föld ez a vad
sziget ez a fösvény föveny hullámtalan homok
ez a távoli távoli távoli föld ez a vad
sziget ez a tenger-harapta part -
- vakuló vénség aszú agg botorkáló bolond: Én
ezen a vad vidéken vicsorító egek alatt
tizenkét havi út után tizenkét keserves
komor kormos karmos keserves hónap
botor birok az elemekkel eleven haragú matrózaimmal
aszú agg vakuló vénség - ó elég elég volt elégtem
elégek
bánat borít vadít vesződség sok sebből sajgok

ó
Uram

rabtartóm zsarnokom uram uralkodóm keserves kényúr
zsaroló zsarnok ravasz rettenet
súlyos széljárta szívem szabadulni szeretne
fájdalommal feszülő elmém érted kiált
a holnapot tán meg sem érem
mért adtál holnapot ha nem tudom mit hoz a holnap
miért elmét ha a célt nem érhetem ha
oktalanságban hagysz az okról
szívem súlyos szívem mért szelídíted szeretetre
mért hitetsz hittel mért hitetsz hűséggel
mért teremtesz ha ölni fogsz miért ölsz ha teremtesz
Te kínzó Te kegyetlen Te komor Te kevély
nincs pihenésem

ó
Uram

nincs étkem álmom italom
pörbe szállok aszú agg vakuló vénség botorkáló balga
Te teremtettél pörre és nem Ellened hanem Tenéked
perlek
utoljára
Utolszor Néked magam megjelentem

Az évek az évek az élet
életem titkait tudó
Nagyúr - könyörtelen
pucér éveim meztelen életem ismerő
Nagyúr ki elől nincs menekvés ki elloptál minden magányt
az élet a munka a megszakítatlan nem hagysz pihenést
Nagyúr rabszolgatartó
ifjonti imák vakító virrasztások hites hízelkedés
Nagyúr hiú Te magahitt
férfi-elmém mely érteni szerette volna értelmedet
értelmetlen Nagyúr
megadtam minden tartozást ígért igékért igyekeztem
uzsorás konok Nagyúr
börtönben bilincsben béklyóban kopottan leköpötten köszönet köszönet ezért is
szeszélyes szívetlen Nagyúr

És utak úttalanok undorító utálatos vidám veszélyes vigasztalan
    Vigasztaló gyarló gyatra gyönyörű utak
Utak vízen és szárazon szárazon és vízen mélységek alatt mélységek fölött
utak nyűgösek nyugtatók
Te küldtél

ó
Uram

új s új utakra
otthonom elorozván új és új otthonokért mértem a mérföldeket szárnyas szeleket igáztam
mert nem lehetett maradásom mert fülembe loptad szító szavaid
hogy megcsökjék a világ mely annál félelmetesebb s nagyobb minél
        több benne az ismeretlen
hogy a világ kikereküljön gömbölyödjék hogy majd majd az unokák szűknek érezzék keveselljék s nézzenek más remények után
s ki tudja hogyan fognak sáfárkodni velük
ki tudja jut-e juss az értelemnek ki tudja ez az állat-ember
(s még azt mondod magad képére formáltad!)
ki tudja ez az
        állat-ember gyom-ember mire tenyészik mivé burjánzik
        kivirágzik-e fölnő-e az eszméletig ki tudja mihez kezd Veled
        ki tudja mihez kezdesz Vele ki tudja
ez a mocskos Európa ez az elaggott Európa ez az elévült Európa
újulhat-e még undorodván önnönmagától
mondd hát ha tudod a titkot! hagyd az időtlen igéket mert időm lejár
        időnk sorra lejár s vigyázz mert véged ha mi sorra át nem adunk!
mondd hát a titkot! ég az ég - elég az én egem s vele én
mondd a titkot! mert csak kérdezni tudunk és azt hisszük hogy kérdésben a felelet!

Vakuló vénség aszó aggság
fényed föllelem-é e fösvény fövenyen?
világom világosságát vajon megpillantom végre?
szavak nélkül megértem-é szavak nélkül elmondom-é
amit amit - - -

Közel a végső stáció -
száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon
közel a végső stáció -
hűlő test haló hit álomtalan álom
közel a végső stáció -
hideg hülye halál hulló hulla áldatlan Anyag moccanatlan Mozgás
          elvásott értelem megcsúfolt élet

ó
Uram!
miért teremtettél halált!

Hát itt állok s körülveszen a sötétség s annyit tudok már csak mint a gőgicsélő kisded
tudom hogy semmit sem tudok - incselegtél velem csak
tudom hogy semmit sem tudok és Te még ezt is elveszed
se hang se fény se dac se bú édessé esdett nyelvezet
de én
a vakuló vénség
mégis
látok!
Veled végeztem - mint velem Te
más világosságra - emberszabású megérdemelt világosságra vágyom

próféta vagyok vagy bolond - most egyremegy
amíg vagyok el nem veheti senki megálmodott hatalmas eljövendő
        fényes világom mely talán most tanul járni
s tán én is tanítottam és nem pakfong az én nimbuszom
nevess ki - de én jól tudom hogy minden fölzengő himnuszon
az én nevem süt át - még akkor is ha azt hiszed a Tied
Én nem sietek immár
                                  a Halál az aki mindig siet és elsiet
Te lidérc! Te árnyék! Te szelíd szellemalak!
A magam képére én formáltalak!
S engem nem él túl századom!
Az idővel nézek farkasszemet
                                             emelt fővel
                                                              lázadón.

Száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon,
járom a part peremét, kimerült agg, messze szigetben,
én, a halálra-menendő; - testem, jaj, csupa tűz, jaj,
lelkem, jaj, csupa tűz; - esztendeje már, hogy a harc tart,
vad viharú vizeken vad matrózok seregével -
járom a partot - elég, jaj, elég! -: kimerült öregember,
seb, csupa seb vagyok én, csupa bánat, a fájdalom éget -
száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon,
szállna a szívem is, ó, vele szállna, de súlyos a szívem,
szállna a vágyam, a képzeletem, de lehúzza e vad part,
várom, mit hoz a holnap - hoz még holnaputánt is?
Nincs étkem, pihenésem, az álom is elkerül immár:
majd csak örökre keres föl
                                            Járom e távoli partot,
én, aki már levetettem a könnyű reményt, aki már csak
Néked, Uram, Teneked szánom szavaimnak utolját,
Néked, Uram - - dadogok, vénember, zsenge gyerekként:
így fiatal csak a vén: nem a vágyaiban, Te tudod, hogy
álmaiban s a reményeiben sem: balgatag ő csak
elméjében, mint a gyerek. Gyerekül kitalállak,
árván, hogy ne maradjak vénségemre - uratlan.
Száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon.
Lassú szárnyon száll a szavam múlt-régi időkig.
Életem évein át. Sokat éltem. Elég sokat értem
meg. Te tudod. Dolgoztam. Dolgoztatni szerettél!
Ifjan imádtalak. És felnőttként hittem: az elme
megközelíthet. Téged. A célt. Mi a cél? A halál nem.
Nem hihetem. Nincs cél - folyamat van csak. (Te se vagy cél:
én vagyok árva csak.) - Ím, a nevedben eléltem az évek
nagyját. És csak azért kellett Téged kitalálnom,
hogy Te találd a halált ki. Hisz erre a földi halandó
nem hajlandó. Cél ha Te nem vagy: légy legalább ok!

Száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon.
Szálljatok, életem évei, vissza! Hetek, napok, órák,
szentség, rabság, kín, utazás, terv - út, le a mennytől
poklokig; és új út, az időn át: vissza, előre -
végre is én köteleztelek el újjászületésnek,
ócska világ! Hát lásd, mire végzed. Enyém a dicsőség,
hogyha a jót - s az enyém, jaj, a vétek, hogyha a rosszat
választod majd, emberi állat, aggeb Európa
kardviselő fia!
                      Húznak az égen az évek, elégek.
Száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon,
száll a jövő, a ki-tudja-milyen fele; én pedig, aggság
tébolyította, aszott test, csontos fő, kusza elme,
tűnődve a napok tetején, kitalállak, Uram, hogy
kézbe vehesd a jövőt: legalább kérdhesselek immár,
hátha a válasz a kérdésben foglaltatik - immár
ennyi csupán a remény!
                                     Mondd hát: mire végzi az elme?
Mondd a jövőt: fönséges? alantas?
                                                      Mondd meg: e rabság
nyűge alatt nyüglődő, állattá kínozott vad,
- mondd meg: e láncokban-boldog, ki az emberi névre
nem szolgált még rá - és rabtartója, ki szintén
rab (mert nemcsak a cella lakója - de őre se tudja
- hogy tudhatná! -, mi a szabadság!) - mondd - ez az állat
állatságát majd kinövi? S idejében! Ez az! Mert
- ó, tudom, én, tudom, én, mily lusta a jóra! Ha későn
tér majd észre? Uram, térítsd idejében eszéhez!

Száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon.
Szűnik a szél. Magam is, lassan, megszűnök. Elég volt!
Drága hajóimat, ím, Terád hagyom, emberi isten!
Hűlik a kéz, hal a láb, fagy a szív, - de az elme, az elme
még nem hunyt el! Látja az új, a hatalmas, az édes
mennyei földet e Földön, Uram! S íme én, kimerült agg,
hallom az új s új himnuszokat, mik az én nevem áldják,
száll a hajók raja messzi vizekre, felém, s a magasban
száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon.

(1974?)

Az ég alatt ragyog a nyurga
            nyár. Száll
a szőke búzaföld. Az égre föl
forduló nyár száll, gyökereitől
vonják a felhők, alig tartja
            pár szál

sugárka ág. A tó zölden üdell,
bárányfelhők legelnek rajta,
            kiknek
szigorú őrizői a nap-ikrek:
az egyik lenn, a másik odafel.

Ökörnyállal az ősz előreköpdös.
Búzaszárak alatt viszket a tarló.
Lombok számára ezerszínű köntös

készül. Lassan vénül a nyár, a gyarló.
Száguld a nyurga nyár, és lilaszín
kikericsekben gyűl a kol[c]hicin.

(1976)

Egyedül vagyok, mint a sárga
napraforgó szomorúsága,
s mint ki termett szomorúságra,
       szólani szórt igét,
úgy szólom szét, marokra fogva,
fémes búzám - kit sziklafokra,
kit bölcsen termő talajokra -
       talán a sors kivéd.

Mint ki termett szomorúságra,
egyedül vagyok, mint a sárga
napraforgó szomorúsága -
       talán a sors kivéd.
Igéim - vérem szólva szórtam,
nem kérdeztek csak válaszoltam,
ügyetlen én (mindig ki voltam),
       mint olyan, aki vét.

Egyedül vagyok, én, a napra
törő virág, mind magasabbra,
bánatom féloldalra csapva,
akár a sárga sziromsapka,
       s ha majd e földi lét
kivet magából, hogy kiköpve -
kóricáljanak mindörökre
- mert visszatérés nincs a rögre -
       hagyván halott igét.

(1976)

Nem haltam itt meg, nem
          születtem
itt, csupán élünk
          mind a ketten
itt, mint ki tudja:
          tehetetlen
itt, mint álomban,
          imetten,
itt: átmenetileg
          kivettem
itt egy lakást, és kivetetten,
itt, horgaimat kivetettem,
itt, a meddő folyón,
          kietlen,
itt, mert minden halát
          kiettem,
itt, mert nem haltam
          s nem születtem
itt, csupán élünk mind
          a ketten,
       itt, itt, itt, itt.

(1976)

Amennyit parlag hevertem:
volna abból már egy kertem,

abból, amit nem dolgoztam,
kastélyom lehetne mostan,

kastély, hol sok tébláb vendég
ingyen laknék, innék-ennék;

szólva félig, szólva titkon,
volna holtig étkem-itkom;

jártam volna - hogyha módom! -:
volnék mostan tán a Holdon,

hittem volna, mit nem hiszek:
fakaszthaték vala vizet

sok szemből, mely szikla-sziklább;
csiholhattam volna szikrát

tapló lelkekből, miket még
saját izzássá hihetnék - -

egyszóval: sok volna-lenne.
Kár is közösködni benne.

(1976)

A szó dadog, a muzsika beszél,
beszél a fákkal a bús őszi szél,

beszélnék én is, de csak dadogok,

a szó dadog, az óra üt, a vég
közeledik, és nincsen menedék -,
nem a vég elől - mi előtte van -,
ó, a föld alá dadognám magam,
ha lehetne - mi mindent meg
           ne tennék -
a szó dadog, elővetül az emlék,
a jövőé, hogy jobb lesz,
           hogy nem ál
az eszme, hanem szűzi ideál.

(1976)

Nem éneklek ölő csatákat,
kemény vitézek vére hulltát,
gyors ceruzámnak büszke témát
nem a harcokkal tele múlt ád,
nem dallok győzedelmi mámort,
mikor száz trombita riad -:
rekedt hangon és kis mosollyal
megzengem a gatyáimat.

Urak, hölgyek, cigánylegények,
lélegzetetek el ne álljon,
legyetek elnézőek, hogyha
átlépek száz illemszabályon,
púderes-füstös képetekre
üljön figyelmes áhítat -:
mert azértis, és csakazértis
megzengem a gatyáimat.

A gatyáimnak nagy voltáról
- mint mondám fönnébb - szól az ének,
urak, hölgyek, cigánylegények!
És illő, hogy késő koroknak
mentse meg őket ez irat,
amelyben hallgató füleknek
megzengem a gatyáimat.

Nos, vegyem föl most e gatyákat
- Száruk puha bársonya föd be -;
ezekben úgy néz ki az ember,
amikor megy, mint hogyha jönne.
A kerületük meghaladja
hosszúságban a Lánchidat -
hát mondjátok: nem érdemes, hogy
megzengjem a gatyáimat?

És értékesek e gatyák,
nem mondhatnám, hogy másra vágynék:
a boldog kort őrzik, midőn
egy gatyában járt a család még,
s ez a gatya hordozott holtig
sok ősapát, apát, fiat -
s így történelmi keccsel bír, ha
megzengem a gatyáimat.

Most egyedül lakom gatyáim,
s más gatyákban lakik családom;
így hát, ha sétálni kívánok,
tágas, bő téreit bejárom,
bár félek, hogy egy zegzugában
megtámad egy királyi vad,
s nem engedi befejeznem, hogy
megzengjem a gatyáimat.

Fönség, gatyák sorsát megíró,
áldó kezed rólam ne vedd el;
add, hogy a harcos kritikus-had
béküljön meg e versezettel,
s intézd el, hogy - ha majd e földről
a parancs máshová hívat -:
tegyék a koporsómba mellém
a megzengett gatyáimat.

(1957)

(N. E. K. I.)[2]

Nézd a zenét, barátom: emez érzékiséggé
              oldódott festészetet,
nézd mint olyant, nézd mint ilyent,
              de nézd, amíg csak nézheted,
pipacs ő az élet búzatengerén, hol cséplő-
              gépek vitorlája búg,
és elbújhatnak mellette a bánatok s a búk.

Neked köszönöm, oh! neked.

Valami nagy, nagy szürke gömb
gördül a csillagok között,
a lelkem ő, a lelkem ő tán,
kerestem őt már régtül ótán,
Gyomorsavam háborog, s e hábor,
olyan közel, s mégis: be távol.

       '  UU  '  UU ∧ UU  '  UU  ' 
      – uuu – uuu –

és mindhalálig.

(1957-59)

kicsi szeretőm rézbelű nadrágot húzott
s én talpamon kergettem 3 tetűt
3 ó 3 tetű + 1 bolha = 1 db vers
itt van szerk. bácsi hozza le a labba
mert nagymamám mindig nylon kombinét szeretett volna
s az unokája nem húzza le a vizet a vécén
- - zsebkendőt is használok szonettíráskor
- - Phrüné ezt neked szentelem
mivel a lumumba nem nemibetegség
s szegény jó Brandy van nincs már az élők
egymás-fejéhez-irigátort-vagdosó sorában

(1960)

(Négy szinopszis)

Erdő széle

Piroshka lóháton, cowboy-nadrágban, farzsebében lapos whiskys-üveg, viszi Nagymamának. Jő szembe Fairkash, szintén lóháton. Unfairkash módra el akarja rabolni Piroshkát, Nagymama váltsa ki jópénzért. Piroshka sír. Nagymama munkanélküli milliomos, ilyen kicsi összeget nem tud előteremteni. Fairkash dühös. Piroshka jobban sír. Fairkash enyhül. Piroshka bőg. Fairkash vigasztalja. Piroska zokog. Fairkash szipog. Piroshka haját tépi. Fairkash felajánlja: adja át őt a rendőrségnek, 100 000 dollár van kitűzve fejére. Piroshka átadja, a pénzt megkapja, filmsztár lesz, milliókat keres. Fairkasht bezárják Sing-Singbe. Piroshka megvásárolja a Sing-Singet, Fairkasht elveszi férjül, Itáliába mennek a nászútra. Nagymama megissza a whiskyt és áldását adja.

Erdőszéle. Wolfgang ül egy fa alatt, szájharmonikázik: Eine kleine Nachtmusik. Piroschka jő, nyakban hordozható zongorán játssza a d-moll zongoraversenyt (Köchel-jegyzékszám 466.). Wolfgang szájharmonikán játssza a zenekari részt, közben beleszeret Piroschkába. Minden generálpauzában csókolóznak. A III. tétel közepén Piroschka meghal vírusos influenzában (B-vírus). Wolfgang végigjátssza a művet, megírja a Requiemet, és meghal. Zárókép: Wolfgang lovasszobra. Bal kezében Piroschka fényképe, jobbjában vadonatúj Erard-zongora. Utókor bőg.

Erdő széle 1812-ben.

Napóleon, farkasnak álcázva, mellényzsebébe dugja hüvelykujját, hogy ne ismerjék föl. Jő Piroska Piroskának álcázva, mert tulajdonképpen partizánlány. Kosarában ennivalót visz Nagymamának: muzeális, hosszú csövű pisztolyt, kolbásznak álcázva. Farkas meg akarja enni Piroskát. Piroska meggyőzi: előételnek fogyassza el a kolbászt. Farkas rááll. Kolbász elsül. Farkas megsebesül. Lövésre előrohannak franciák. Piroska menekül, Nagymamához ér, összecsuklik. Nagymama hátára veszi, s cipeli a jéggel borított hőmezőkön. Visszajövet cserélnek.

Erdőnyi város. Szélén nagy zsivaj, lárma. Kunyhók konzervdobozokból. Piroska jő kombinéban. Konzervnyitóval kinyitja kunyhó ajtaját, bemegy. Odabenn teljes sötétség, de mindent látni. Jő Nagymama monsignore Farkas bíborossal. Monsignore megkéri Piroska kezét: legyen a szeretője. Piroska: No, no, no. Nagymama neorealista veszekedést rendez, Farkas ecseteli összkomfortos erdőszél előnyeit. Kondicionált lombsusogás, elektronikus rigók, automata mókusok mogyorót köpnek. Piroska ingadozik, ingadozásából naturalizmus lesz. Utána meggyónik, monsignorét leönti paradicsomos spagettivel és elfogyasztja, csak a cingulus marad meg. Nagymama bőg, cingulust eladja ócskapiacon.

(1965)

Nagy feneket biz kerít ő
- merthogy dühödt hitterítő -,
s ha érvet mind sorba rakott
s nyolcszáz szóviccet faragott
(oly jót s oly rosszat - ez vili! -
nem gyártott csak Sekszpír Vili),
ne feleselj, mert semmit a'
nem ér -: eleme a vita.
Hogyha megkérdezed: kija?
- Hát az Utunk Sáskándija.
Még hogyan fejére áll is^[3],
drámája theátreális;
ő maga belestapiszkál
rendezésbe, oszt eliszkál,
hogy a Panrasszusra jusson
szamosháti (plebe)jusson,
mivel néki ez a kéje;
s ámbár nincs nyomorfekélye,
egy kis sebpénz nála elkél,
min vásállható ezer kéj -
Kent például avagy konyak
- s ingyen: költői alkonyat.
Nincsen itten semmi hézag,
s fölülírott, kedves Gézag,
továbbra is becsül híven -
vitafelem, agresszíven.

(1966)

Immár én is hozzászólok a múlt évi Valóság és világkép-vitához; remélem, még mindig nem késő. Kissé meg szeretném békíteni az elfogult tudósokat az elfogult irodalmárokkal. Békíteni meg sose késő, ajajaj! - Küldök hát néhány csujogatót, epigrammát, réját, reklámverset, táncszót -: fizikusaink használják szeretettel.

Tavasszal meg télidőtt
szeretjük a téridőt!

Hölgyem, nem használ
       szépítőszer, gyógyszer:
korát megadja a
       radiokarbon módszer!

Vonulj magfúzióba, Ofélia!

Járja garázda barázdáját az aranka-vetésnek -
     megmondjam ki e hős? -: lóheremagfizikus.

A NEHÉZHIDROGÉN DALA:
Körülöttem nagy fény tombol,
most jövök a ciklotronból.

Hason fekszem s látszom hanyatt:
én vagyok az antianyag.

- Ógörögül tud-e, lássam?
- Ionizált nyelvjárásban!

MÉG EGY ION DAL:
Vegyen Wilson-ködkamrát,
mert anélkül meg nem lát!

AZ ELEKTRON DALA:
Nem vagyok már negatív hős, ha mondom,
amióta létezem mint pozitron!

A FIZIKUS BÚCSÚJA:
Irodalom, tudjad, tőled el kell mennem,
és teéretted kell plazma-halmazállapotba öltöznem.

(1966)

A görög elmék még hol se voltak, amikor én.
Azelőtt voltam Mozart Farkas Emőd és Strauss János
és paidagogosz Athénben, rövidnadrágos Fiaschkók kísérője,
       hogy el ne vesszenek a történelemben.
Én már kétezerhatszáz éve vagyok érzékeny,
és tudom, addig is gammasugár folyik ereimben, amíg az
emberiség kikészíti bennem magát.

Vivaldiak, Vivaldiak
muzsikálnak egy szív miatt,
mert Velence nem bármi lyuk,
tudják, nincs már mit várniuk,
és Rembrandt lefest egy-egy kóbort,
mi Amszterdamban puszta hóbort,
sokunkkal maradok magamra,
vagyok az X, vagyok a Gamma,
viszi a terhem - a bárkiét - a
gőzturbinás fotonrakéta.

Elméket emlékszem és sokszorosítom magam,
amíg maradékony vagyok, mert így állnak
       a földi szolgáltatások:
fényt kapok a szemembe és agyam vize társtalan,
de beleüvöltöm az űrbe társaim vízhatlan agyát.
X! Gamma! PORST! Stb.
kaptam egy konkrét bolygót, hogy benépesítsem öcsök
       verseivel.
Fríg sírok fölött száll a gólya,
bronzkori holtak légiója
az én utamon menetel,
mint valami Mene Tekel.
De most aztán Menje Tekel.

(1969)

Én nem akartam télelőt
se délután se délelőtt
bírjuk ezt a
terhet atyámfia
(Shakespeare, Téli rege, I. 2.)
bukfenc ez újfent egyetemes
se karfiol se vitriol se fiola se
háromkirályok nyájas velocipéden se
a mulandóság vércsoportjait
ne aggdd, mert jobb ha sok a
szellem mint ha kevés (A vihar,
IV. 1.) és Bonaparte tábornok úr
mint a mulandóság úttörője - télelőn
ne várj orzott tavaszt hiszen
"where goest thou O Keesh" (Jack
London) én nem akartam
de így lőn és apolván sorainkat
Szókratész bűnöző unokái
nyámnyilasok és faüldözők
megadjuk magunkat a földnek
ez elmúlt már ki-
rályom s kérem
felségedet
tekintse mint - - - -
(Minden jó, ha vége jó, V. 3.)

(1969)

XXXVI. Az ember olykor egy voilà
néha egyéb mint olykor
akár Zsuzsanna
és a Vének

XXXIX. Valamint a piros pipacs
melynek kelyhe
pipámból faragván

XLIV. Három sarkon három voilà
alussza örök álmomat
barbituricumok által
miknek sisakja túl nehéz fejemnek

XLV. Itt kezdődik a voilà halála
és folytatódik
a pún háborúkban
mikor az ember néha

LI. Kialudt a központi fűtés
és elhunyt a központi fűtő
oh ezek vagyunk mi
kávéivók
valamint a kávé megivói.

LVIII. A voilà szerelme
a voilà tragédiája
a képzelgés bűnbebocsáttatott
rózsafüzérét megháborítja a cáf
mint Esdrás és Nehémiás mondotta volt

P. S. Ceterum censeo
Igaz Szó esse delendam

(1969)

A télelő az az előtél
ki engemet bizony lelőttél

grádicsos holnapok süvölvény
szelében izzadik az örvény

s a tudat rozzant lepedő még
így kívánja az epedő ég

szájából megfogan az átok
amint mondják a franciákok

és nem tudom hová jutunk ha
ennyien írunk az Utunkba

szerkesztői üzenetet
nyugodjék meg ülepetek

és szívetekben is az okság
mert csak abból lesz egy boldogság

amíg vasárnap délelőtt
megzengem én a télelőt.

(1969)

Barátaim, én nem tudom már,
Miért oly terjengős az ajkom.
Csak azt tudom, hogy elmesélem,
S ha nem figyeltek, elsóhajtom.

Az éveimnek száma sok volt,
Sok volt, mit mondtak éveimnek.
Szabtam belőlük árva múltat,
Mint bőrömhöz nőtt Nessus-inget.

Barátaim, hát nézzetek meg,
Így lettem vén oly ifjúképpen.
Hátrafelé töppedt a tarkóm,
Amíg elöl megnyúlt a képem.

És így ment ez előre-hátra,
S az évek egyre-másra jöttek,
A főszerkesztők megpofoztak,
Az ifjú költők meg leköptek.

Barátaim, ez így van olykor,
Jövünk-megyünk, akár az évek.
Barátaim, egy nagy gyanúm van:
Barátaim, én már nem élek.

Én csak kísértek itt e földön,
Nem veszek részt rosszban, se jóban,
Néha az utcákon kísértek
És néha a redakcióban.

Meghaltam, mielőtt a sorsom
Arany lett volna, mirrha, ámbra.
Ültessetek kék nefelejcset
Szerkesztőségi kis szobámba.

(1969)

- ...Jó gürüzd! - kis gürüzd!
. . . . Erre sikul a szíki hering...
Cakkos a prüttyögője, áll a jégben.
- Nem kéne, he, a lékben...? -
- Kéne, ha volna!
Nem papzsák a hering gyomra,
eddig mindig megküzdött,
ha elkapott gürüzdöt - - -
- Tartom a nyelet - üveg, japán,
- hideg van, kisapám -
mondom, mert itt tipeg egy cők,
- hát tudhatod, te, jobban,
kendermagot nem hoztam!...
. . . Vág a nád már ... pálinkás,
mint a részeg bólintás.
- Kakastejből varjúvaj lesz!
- Fél a gürüzd, mindjárt baj lesz.
- ...Jó gürüzd! - kis gürüzd! -
Szíki tó - - szíki tó; - :!
nádakkal sikító! ! ! ! ! ! ! ! !
Gyűl a hering, kincs, csomó - -
istenadta clinch-csomó! ! !

(1969)

Egyetlenegy Ubul fiam,
a Sár vize kicsi folyam,
mellette egy síkság vagyon,
úgy hívják, hogy Katalaunum.

Ide jöttek a magyarok
Ázsiából, de nem gyalog,
azelőtt a hun király jött
látni mikolai erdőt.

Ha már eljött, ha már itt vót,
elkérte a szép Ildikót,
egy sváb leány vót Gilvácsról,
nem is akadt párja máshol.

Ubul fiam, te tengerész,
a pitykéid mind sárgaréz
Ildikónak is a fejin
sárga vót a haja bizony.

Attila meg fakupába
bort ivott a sátorába,
így van írva Priszkosz rétor
saját priszkoszos kezétől.

Orosz földön nagy a síkság,
oda küldött Jány Gusztáv.
Megkeserült a Don-kanyar,
futottak a német hamar.

Azért mondom, hogy ne kókadj,
ne vegyél el Ildikókat,
járjad csak a tenger vizit,
amíg mások meg nem iszik.

Ilyen asszonyt nem is vállal,
aki beszélt Gulyás Pállal.
Beszéltem én, nem is egyszer,
még levelet is írt nekem.

(1969)

A táj
így szól: - Ferenc, ne kiabálj,
fönt és alant
szádból susogjon gyönge hang,
így szól a Cenk:
ne ostromold a végtelent,
válladra úgysem omol a
Nizsinszkijné Pulszky Romola.
Körötted megért, mint az alma,
a táj ipari forradalma,
melyen már tudsz száguldni átal
egy kis Fiáttal.
Nézd hát a tájat,
s míg nézed, álljad,
s míg állod, üld
a kivetült
derültség optimizmusát,
mert így végződnek a tusák,
melyekben részt veszen az ifjúság
a Szejkén és a Cenk alatt,
amíg az élet elhalad.
A táj,
ha fáj,
akkor is int: ne kiabálj,
belül
derülj,
szemléld a népet emberül,
és megvetvén babért, banánt,
maradj tovább gyanánt.

(1969)

Honn bolyongok a lőtőn,
éggel a tetején,
hol felnőttem a honni
földnek ősi tején.

Valaki megviharzott itten,
török, német, tatár,
míg elrepült a történelem,
mint egy fáradt madár.

Vihar vert, fagy fújt, zúzmara
és gamat meg csuma,
mégis eljutott Dardzsilingig
Kőrösi Csoma.

Szolgálta Rika erdejét,
kozmikus így maradhatott,
komák, hát ezt akarom én is,
hogy szolgálhassatok.

Én a harisnyát meg nem tagadom,
károg a múlt, akár a holló.
De közös fejünk fölött repült el
a tizenkettedik Apolló.

Hát lődörgök a honni lőtön,
mert itt a hazám, aki szesszen,
hadd hőbörögjön, aki hőbör,
csak meg ne vesszen.

De fújja a szél, fújja, fújja
az én dalomat tág torokkal,
míg leborulok az útfélen
és kezelek a Sándorokkal.

- melyben az halhatatlan Bájligethy Armandval lött néminemő világi csuda dolgok különb s különb féle, görög, latin, szabad és egyéb versezetekben szerre elé adatnak, az mint következik

(NB. Alulírott Bájzengzet-koszorú túlnyomórészt 1961-ben keletkezvén, ma már, természetesen, ide kívánkoznak mottóul Arany János szavai: Milyen szép dolog, hogy már ma Nem történik ilyes lárma...)

Sötét az éj, mint Csombe lelkülete.^[4]
Háztetőkön, utcákon ködök telt ülepe -
önorráig sem szemlélődhetik az ember.
A város ér-, ideg- s zsigeratlaszára
bénítón feküsz e tömött köd-palást,
melyen autóreflektorok tömör fénye sem foly át,
valamint az imperializmus végső bukásának
tűnnek e zordon burok mögé szintén.
Csupán - ó, nyájas olvasó,
sejtelmezhetted, hogy e csupánnak
be kell következnie,
valamint az imperializmus végső bukásának
önkezétől ásott önsírjába -,
csupán egy csillag ragyog égő szív gyanánt (vagy fordítva)
bordák dúralumíniumos rácsozatában,
s tüzes fénye a köd ellenére is
idáig tűz, lelkem fenekére,
sőt, úgyszólván minél sűrűbb-sötétb az éj s köd,
annál jobban kidomborművesíti ezen említett szív
ragyogásának durchschlagend jellegét.
S e szív: hősünknek, örökifjú,
poloskatermékeny, de roskadozón is halhatatlan
költéri Mesterünknek:
Bájligethy Armandnak keblében dobog, rop és világol.
Dobog, rop, világol?
Ah, mily kisded s ösztövér az emberi szó
kifejezhetőségi tulajdonsága!
Más hangzatok illenek illetni őtet,
nem ily olcsók,
melyek közönséges légrezdülések útján
terjednek fültől fülig és viszont!
Becsesb matériát nekem!
deutériumot,
hadd pottyantsam beléje szóim platináját,
hogy értelmük tova- s szertegyűrűzzék! -:
merthogycsak ily valörőz közvetítő közeg
méltó alkalmaztathatni tárgyam- s hősömhez.
Hol ő,
hol ő, a jeles?
Mit légyen művelendő
a nemzetközi magasfeszültség
eme villámcikákkal viselős
pillanatában
a béke és megérthetés,
valamint a fontolva haladás
örökéletű inteGrál-lovagja?!
Minden bizonylattal
szikratáviratot fogalmaz
görgő hexameterekben,
U Thant úr őexcellenciájának továbbítandó,
követelvén a Kuba elleni,
minden múlt jelen s eljövendő
agressziók
örökrei kiküszöböltetését
a világszervezet által!?
Vajh eztet cselekedné:
tudom istenem,
önfejére vonszaná minden nemzetek hálájának
radioaktív rózsaszirmait,
hogy hervadhatatlan hirdessék
e sokat szenvedett, hatalmas férjfiú
dicselméjének aere perennius mibenlétét!
Ámde, hajh,
balszerencsés csillagzat alatt születétek,
világ nemzeti!
Mert hősünk, ím, mással foglalatoskodik.
Talán bizon
a hibridkukorica keresztsoros gömbvetésének
szentelé ihlete csöbrének csordulását Niagaraként?!
Ódában, blankversben, epigrammában avagy táncdalszövegben
népszerűsítendő a népi demokratikus
törökbúzának ezen válfaját,
hogy esztendőre
ötmázsás ártányok, kocák kanok
röfögjék
mennyzengető diadalmi s hálaadó daluk
Messiásuk iránt?!
Hajh, hazám, hőn becsült disznai,
sonka-kolbásztok, fősajttok legimádóbbja: én
hadd adjam tudtotokul vércsepegő szűvel,
balszerencsés csillagzat alatt születétek!
Mert hősünk egyébbel foglalatoskodik.
- Avagy netán
Siqueiros porkolábjait s pörosztóit
marházza le finomdad jambusokban,
hogy sírva kívánkoznak, honnan jöttek, vissza,
harsányan rühellvén az órát,
melyben balgatagul alabárdot emeltek
hősünk védencére?
Zokogj, te festő,
nem lészen kora szabadulásod:
mert hősünk mással foglalatoskodik. -
Mi lelte hát?
Elkapta volna az ős kór, a hübrisz,
s álmodozó, ámbátor nem ránctalan
tenyerét visszavonta vala
epedő disznói s emberi fők felől
hogy öndicsének feneketlen kútfejében
halásszék igazgyöngyöket?!
Ó, én gyalázatos papulám,
hogy ilyen sanda rágalmat kiköpni képes valál,
s ily indoktalan!
Szólaljatok meg, szűm jobbérzetű húrjai!
nem vád: részvétel s sajnálhatandás
andalító zengzeteit
hallassátok egy szenvedő eránt!
Mert szenved ő!
Nemesveretű alakját
görnyetegen gubbasztani látom
háromszobakonyhás putrija fürdejének
ülőalkalmatosságán,
miközben rekedt hangzatokat
bocsájt útjukra magából
minden irányban.
Merthogy rekedt ő,
be is, meg is, el is,
s kíndús gyötrelmeinek színhelyéről
görcstorz orcával pislant olykor kifelé
alkotó hodályába,
csak hogy mégha ily áldatlan
környülfolyások közepette se
mulassza el a tele-
vízió műsorát,
hiszen önzetlen lelkületével
nem törőd magával,
sőt, még ilyenkor is kitárja
alkotó elmeiségének szomjas kertkapuját
új s újabb éledelmek előtt,
hogy megemésztvén s kiadván őköt,
e szellemi anyagcsere vászonkötéses termelvénye
hasznunk- s okulásunkra válhassék,
nem kímélve sem ő a saját, sem a mi erőnket. -
S a történelmileg szükségszerű percben
halk keccsel nyíl az ajtó.
Ki e kései vizitoló?
Ki merényli zavarandani a Mester
nem hangtalan, de magányos
egyedüllétének
oltári szentségét?!
Ah, semmi szőr,
nem a förtelmes osztályellenség
tör bé fenekedvén,
csupádon hősünk hódolatos tisztelő- s felebarátja
irodalmi csábviszonyaiban a hű Leporello:
Lanthárfay Nadály,
a Művek szerencséltetett bevevője s kiadója.
Ó, istenek és űrhajósok!
Megrendült bárzsinggal időzzetek el
az önfeláldozatos barátság
ezen díszbőrkötéses példánya előtt!
Ki a veszedelem- s sirolmnak
ily bajterhű óráin sem
hagyja cserben
lángolásának fahasábját!
Élete kockárai tételével
hozott a legközelb eső gyógyszeri tárból
írt, valamint balzsamot a haldokolónak!
Szemérmetes férfiúi báj
kellő adagolásával (q. s.)
nyújtja át hősünknek a kincst,
melynél kincsebb nem létezhetik most,
e kuvikkos éjidőn,
mert ezen kincs s vagyon:
a glicerinkúp.
Mesterünk megfogyott, de meg nem törött kebeléből
függönylebegtető sóhaj fakad,
mint hóvirág tavasszal s ősszel őszirózsa
avagy pettyegetett gerepcsin^[5],
miközbenségesen
jól irányzékolt mozdulattal
helyére juttatja e fölséges patikárius találmányt,
s
- Barátom -
ősz, ámbár ífijas bajsza alól
csöppen a szó,
s szemében könnyzacskói rendeznek
retrospektív kiállítást -,
barátom,
az Utókor sosem feledendi,
hogy megmentés tárgyává tetted pótolhatatlan éltemet.
Mindazonáltal
és saját személyes nevemben is
hálámat juttatom kifejeződésre,
halvány, de ecsetelő költészeti szókkal
e nemes, s ma még föl sem mérhető jelentőségű
gesztusért,
hogy énnekem, ki még mint
valóságos belső, titkos tanácsnok s főharisnyakötőőr,
ellenállván a monarchikus imperializmus dúvadjának,
tántoríthatatlan rokoni szenvedelemmel szemléltem
a perekopi ütközet kimenetelét -
ah, nos, hogy énnekem,
ki nyomorultul nem pusztultam akkor,
most sem hagyád szemhéjamat irányulni
végső lecsukodásra. -
Így hálálkodék az agg Mester,
s begörnyíté magát negyvenöt fokos szögben,
s a hű Leporello,
a jambusbanhorkoló Lanthárfay Nadály
már éppeg szólási célzattal
- hála- s köszönetelhárítás szempontjából -
szándékszik nyitni bagólesejét,
midőn az alkotó hodály
ennyiedik lajoskori íróasztalán
megcsöndüle az ennyiedik lajoskori távbeszélő,
s e csöndülésnek korszak- s eposzalkotó jelentősége lévén,
ne sajnáld, nyájas olvasó,
hogy belenyuvasztá barátunk barátjába
a mondanivalót.
A bájzengzetű csilingelés
függőlegesen fölfele vonszá agg mesterünket
a számárai modern deresről,
s ő határozottan, de kifejezett gráciával
markolván a babos pyjamagatyát
csontos fara fölött,
méltóságteljes lejtéssel odaügetett a telefonhoz,
s odailleszté kagylaját
saját fülbéliségének kagylajához.
Ne csigázd ványadt képzelmed, elcsigázott olvasóm!
Elárulom:
Borkorcsolyássy Dursmars Töhötöm,
a ZSÁKbamacska című irodalmi útilapu
legfőbb főszerkeszteje
téblábolt a vonal túlnani végén,
harcos határozottsággal.
- Titok, kedvesem! gratuliere!
holnap közli minden lap,
de addig szót se!
Te, ki oly mesterin fordítád le, lefordítád,
ditád lefor, forle táddi,
ama híres-neves Szent-John Persze
Bábel-díjas költő
epigrammáját a pederaszta armadillók
lelki ferdüléseiről -
nos, te kapod az Írószövetség
fordítói díját ez évre. Ne feledd,
titok. Én ott valék az ülésen,
s kimondom nyíltan, sose rejtve
az őszintét, mert nem szokásom,
kimondom, még ha megharagszol is,
elárulom, bár gyönge jellemre vall,
hogy én javasoltalak,
mert hirtelen elfogván a teljesítményedeni euphoria,
meg sem gondolhatám, mily gyógyíthatlan
sebet ejthetek szerénységeden.
Kérlek, bocsáss meg. -
Ah, Jesszuspepi és
Nepomuki Szent Tivadar!
Ah, ez csábvarázs!
ez a harcos angyali üdvözlet!
hetedik mennyországi húrik
önképző dalosköre
sem tudhatott vala ennél
szívbemászóbb dallamot
csalogánylani!
dallamot, mely
megmozdítgat szűt, tüdőt,
agysejteket,
bicepszet és claviculát,
valamint gyomorműködést!
Igen, gyomori művelkedést,
mert, ah, jöjj, oh, jóérzület fátyola,
s borogasd magad e képiségre,
melynek folyományaként
a rettenthetetlen glicerinkúp
hirtelen s minőségi ugrásszerűn
kifejté áldásos hatását
hősünk pyjamájának föntemlített tartozékába,
minden fönntartás nélkül.

                    *

Imádni érdemleges olvasóm,
kinek nyájasságod nyájnyi,
engedd meg szerény, de becses
személyemnek
nehány múltakbéli cselekmény- s történések
föltárogatását,
hősünk életútjának közelebbrőli megismérhetése végett.
Mert a Mester
nem gyarló halandó,
s életútjának kacskaringós szövevénye
bonckésseli föltárhatásra érett,
akárcsak ő maga a pöcegödörre.
Irodalmi múltja nem csekély, de bokros,
azonképpen ágas-bogas; magam
csupánságost a főbb mozzanatoknak
vagyok ismerhetési birtokában,
s ezeket is merő kritikával fogadhatom s adhatom tovább.
Beszélik elfajzott nyelvezetek,
hogy őkelme már annakidején is létezett volna,
s hogy ő kólintá vala főbe ama habókos Bálint bárót
a kerelőszentpáli ütközetben.
De hát ez csak az irigyek randa sugalma.
Mondják vala aztat is,
hogy ő nem adá volt kölcsön sálját
vézna Vitéznek,
midőn szavalni ment ama végzetes temetésre.
De hát ez is csak az irigyek randa sugalma.
Rágalmazták vala azzal is őtet,
hogy dorongokat írott volna
az Hont des rues című szennylapban
a Petrovics-fiú klapanciái ellen,
Zerfi álnéven,
de hát eztet is ő maga cáfolá meg nékem,
kijelentvén:
hogy ezen említett rímfaragó
istennek sem akará elismerni
megátalkodott székálló legényi gőgjében
a radioaktivitás korszakalkotó mivoltát,
azonképpen böcsmérlőleges hangnemben
nyilatkozék az űrrepülésről is -
mindeme hiányosságok,
nyilvánvaló,
éles megtorlásra szorultanak
a korszak lelkiismerete által,
melynek képviselői mandátuma,
a vele járó mentelmi joggal együtt,
Mesterünket illette, mind az időknek végezte óta.
Ámbátor, ha akadékoskodó elmék
hibai karakterisztikumokat kerestek volna ezirányú
feddhetetlen működésében:
csituljanak mostanság ők,
és kussoljanak riadtan,
tárgy terelődvén alkotói
s fordítmányozói működelmére,
melynek soratlan során
oly örökletes értékű műk származának
agyi spermáiból,
miként példának okáért
egynémely Klassz Ykusok műveinek átültetvényezése
a Mester ékes nyelvezetére,
mint, teszem azt, Tacitus
De vita Iulii Agricolae
című humoreszkjének fordítása
e megható kopf alatt:
Vita Földessy Gyuláról,
vagy hogy csak a legújabbat említsük,
Honegger
harmadik, Liturgikus
szimfóniája harmadik
tétele címének tolmácsolását:
Dona Nobis Pacem, ímé:
Pacsit, Nemes Úrnő, -
s mindezek
patinás mérföldkővel
a továbbhaladás zöld szemaforjának
egy élet lenge delének alkonyán.
Ugyancsak néki köszönheti a nyájas jelen- s utókor
az iparilag konzervált remekműt,
mely ily címet mutat föl:
Az uborkatermesztés lélektana,
hogy zokogva olvassa mind, ki barátja az uborkának s fájának;
s lobbantsuk meg az emlékezés
neonfáklyájának füstölgő hamvát
önéletének rajzolásával kapcsolatban,
hogy aszongya:
A bilitől az íróasztalig és vissza;
azonképpen ne feledkezzünk meg
elméletileges dolgozatairól se,
melyek ily gyűjtőcímet viselnek:
Hogyan tanultam meg félóra alatt svájciul;
majd meg múltbéli hányattatási
meleg kis rajzolatokban:
Miért tagadta meg tőlem az imperializmus,
hogy csokornyakkendőt viselhessek;
s végül,
nem feszítem kíváncsiságod parázsló húrját, olvasó,
csupán ideiktatom filozófiai értekezését,
hogy úgymond:
Tegnap elolvastam Hegeltől a Werkét.
De hát az én elmei készségem
csenevész, valamint nyamvadt,
szerre keríteni ama több tucatnyi,
bibliotékára menendő könyvbéliséget,
mely Mesterünk rendíthetetlen pennája alól kikerüle,
s hozzá illő kelmeiséggel
fösteni szivárványi színek által s rajtuk keresztül, keretükben
lírájának hol susogóan lagyma,
hol pedig ércesen sziklai hangját -
jövő évtizedek irodalmi történészi, tietek a
becsületi föladat s a babér a pityókalevesbe.
Szólni, erőm, erről, mondom, petyhüdt,
jelenleg, elárulom, úgy is mint ígéretet: ő, Ő
egy, a polietilénről harsogó epigramma
hatodik során dolgozik,
mely tán el is készülend, mire a jelen eposz is.
Ámdede vissza, hamar szárnyú kicsi lóm, Pegazuskám,
térjünk hősünkhez, ki e víg estén, íme, ájult
és röpöső lélekkel, bár, mondhatni, kevésbé
lib-lobogó alsóval hőzöng dicsszerű fényben,
s lámcsak, a hű Lanthárfay máris hozza a spongyát,
s míg első segedelmet nyújt, ígyen illeti szóval
Mest'rét:
              - Lám, diadalmat végűl űl az erény csak!
kuss, rühes ármány, bűzes önlikaidba, te, vissza,
ím, a bizonyság: él a nagy Isten s el sose pártol
az igazaktól; ím, a bizonyság, szócializmus
végső értelmének igasságában - rejlik:
megbecsülendeni azt, ami szép, jó, azt, aki harcos
öntudatával e szép kor sürgős eljövetének
volt rendíthetlen katonája századok óta,
azt, aki önvérét-verítékét nem, sose szánta,
hogyha az ügynek vér-verítéket adókra leendett
szüksége; íme-ímé, láttyátuk, feleim, ti,
szümtükhel, ysa én, bizony én mondom ma tinéktek,
azki ilyenn egyenessen járja be életi útját,
hogyha az ügynek vér-verítéket adókra leendett
Szólott, s közben végzé szent munkáját szorgos
kézzel. Végre a Mester megszabadulva a nyűgtől,
szellemiségét nem gátolta az éteri röptben
rút nehezelgés; tiszta ruhát fölránta magára,
mélyreható segedelmével Lanthárfayjának,
s megtöretett, de fölépült hangon szóla imígyen:
- Tiltja szerény modoromm örömöm voltát kifejezni,
hisz nem enyém, nem, az érdem, hisz csak szürke, ha ámbár
oly zseniális közvetítője valék az időknek,
és az idők hívó szózattyának, valamint a
harci vitéz csődör, kit a kürt szava buzdít, a vérszag
pözsdít trappra, hogy ámul az ellen ez öntudatos ló
harckészségén - noss, ilyen öntudatos csatamén vol-
tam magam is, vagyok is, leszek iss, amíg engedi élnem
Isten őszentfölségének az Úri Kegyelme.
Tiltja szerény modorom, meg a hely sem megfelelő itt
- merthisz senki se hallja -, hogy egy kissé tüzetesben
elemzhessem érdemi munkám melyneműségét,
és te is ismered, úgye, ezért én azt javadallnám,
újságírót küldj ide holnap, s majd neki inter-
júban eléadom én, hogy s mint, mért, pláne eképpen. -
- Meglesz - bólint hű Leporello. - Most pedig, ily nagy
alkalom adtán, mely soha nem tér vissza, se hátra,
drága barátom, fölséges haverem, gyere, szedjük
egy-kettőre a sátori fát, s ki az éji sötétbe,
enyhhelyet keresendő, hol bizonyos szeszek és egy
klassz vacsor általi innapi ringást létrehozandjunk
keblünknek keretében.
                                    - Ám legyen - ígyen a Mester -,
csakhogy e drága mulatság nincs hozzám keretezve,
tudnod kell, hogy a pénznek irtón szűkiben állok,
s tengetem árva napim már szinte a mennyi mannán
csak, s mi ruházatom illeti, sorry, úgy vagyok én is,
mint a mezők liliomja, mer őt ki ruházza föl, úgyé?
és ki teremt hernyót-bogarat, ki, az égi madárnak?! -
- Ó, dicsteljes atyámfia, pénzzel te sose gondolj!
Őrözd lelkületed csak a naccerű ihleti tárgynak!
Elméd szemsugarát sose árnyalja be pénzi verejték!
Tikmonyt^[6] hogyha eszem csak reggel is, este is ámde
léti hiányt te ne szenvedj, s nem fogsz is, míg e szű dob-
ban s e tüdő lehel, és e gerinc ki nem egyenesedvén,
téged hátuli rúgással nem kűld a fenébe -
ám ettől te ne tarts, bennünket nem fenyegethet
ily vész. - Nos, tata, jöjj hát, állom a cehhet, a francba!
Éljen az údonatújdad, a kórszerü életi érzés!
Éljen a teknika és a kibernetika s a csokornyak-
kendő! Ropjuk hát a keringőt, víg proletárok,
mert győztünk, s amit építünk, óh, épületes lesz -
adjon az Isten hosszú életet és csudasok pénzt
még minekünk! -
                          Imigyen szólott Lanthárfay, és föl-
indultan megölelvén keblét édeni Meste-
rünknek, s bút-bajt és szorulást feledőleg, az éji
félbe kiléptenek ők, fütyörészve kecses Rosinante
árjáját (a Sevillai borbélyból), míg a pisla
utcai lámpai fényben délcegen elmeneteltek,
harcosan és bátordadon, épp, mint Mózes a pusztán.

                               *

Vajha a mú-múzsák üde csókja segétene engem
ihleni oly gyönyörűn a gyönyörűt, mint Bájligethynk szok
(ő, ki nekem kora éfiuságomtól csodapéldám
s nagy nevelőm, mert, mint Eistein mondá, a legesleg-
jobb pedagógia: példai képül állni - ha másként
nem, hát elrettentőül) -, mint mondom, igen, nos,
térjünk vissza a szóra, vagyishogy, dúskecsü múzsa,
jöjj segedelmül, amíg bütykin kezem ujjainak ki-
számolom, ímé, hexameterjeit ennek a versnek,
hogy késő unokák, azazazhogy a nyálas utókor
nagyban okuljon, okulva derüljön, örülve tanuljon,
vélve: sze nincs is ily állat a földön, a menny- s a pokolban - -
ihleni ily gyönyörűt s gyönyörűn, mint Bájligethynk szok:
vajha a mú-múzsák üde csókja segétene engem.

                               *

Szent csacsacsának s twistnek temploma, nyíljon az ajtód,
készíts hűs, de tüzítő innivalót, csaposom, szomj
szempontjából íde zarándokolók seregének,
harsogj, emberi agynak legremekebb kitaláci-
ója, te Wurlitzer, haladó hagyomány, a halandó
főket fölviditandó, zengd el, hogy Caracasban
hogy s mint él Pedró, a reménydús éfiu káder
estébé. - -
            Lám, ott, a sarokban, a szende homályban,
egy százszorszép szőkice nőcike mennyei keble
árnyékában ül s meditál Nyálcsorgati Ákháb,
nagynevű tollász és nagytollú nevész, mer a Rasie-
rende Reportér ő, amaz istennő, az Athéné
Palace fattya, ki legtüzetesben s legszabatosban
ismér minden belhon-külhoni tyúktetű-fajtát
és irtásuk módozatait, a többrendbéli könyvben
népiszerűtleníté e rovart s öszves pereputtyát.
Ő, ki, megalkotván az tyúktetvészeti műfajt
írodalomnak berki keretjébenn, ime, lángzó
kebllel és olthatlan szomjjal a bonctudomány i-
ránt, most indult jobbkeze általi fölfedezőút
asztal alatti megejtésére a nőnemű combon,
elméjében forgatván már a náturalizmust,
s illy szép dalt dallván csáb szókkal, kappani hangon:

Szűzi szemét lesüté e szavakra a gyönge madonna,
és pihegő ajkkal kifuvá tüdejébül a füstöt,
karcsú mozdonyként eregetve a hőtele légbe,
ily gyüngy dallt dallván üde szókkal, jércei hangon:

Ám eme szempillantatbann a mi drága barátunk
jobb vállán ütemes csapogásnak az ingerit érzé,
melly nemi tárgyú gondolatárját félbeszakítá,
s vézna apállyá visszacsökíté rögtön e szózat:
          Szegény Riporter, itt a perc, nyugodj hát meg,
          s hidd elveszettnek azt, mit elveszettnek látsz.^[15]
          A csók s a bűbáj elmaradhat egy nappal,
          De most, fiúk, kupát ürítni és nektárt
          S ambrósziát zabálni kell, tyuhaj, haj, haj,
          És félre bánat, félre, félre, bú, bú, bú,
          Bolond, ki szó-, bolond, ki szó-, ki szómórú!

Hátranéze akkor Nyálcsorgati Ákháb,
borjútekintete tömör füstön áthág,
s vajh ki nem áll ott? -: Bájligethy Armand
s mögötte Lanthárfay Nadály, a charmant,
kinek bicepszébe csimpaszkodva, pláné,
ágál egy bő zengésű konyhakirályné,
          Mindenki örömben usz itt,
          Armand, fizetek egy puszit^[16]! -

Ami is rövided időben megesvén,
folytathatom tovább nótámat megest én.
Nyálcsorgati Ákháb hogy ült ama nővel,
vala ez ildomos művészi manőver,
mert a szőke tündelevény zeneszerző,
veteményes zsolozsmákat en gros szerez ő,
Ákháb eránt azér volt olyan víg arca:
induló kén tyúktetvek elleni harcra,
szöveget hogy fejne, ő mindent átvészel -
lám az ebül szerzett jószág ebül vész el.
Vala kedig az ő neve Supen Zelma,
szinkópás tyúktetű-indulót képzel ma.
Három jövevénynek ott bemutattatott,
látott ő ámbátor nem hármat, de hatot
ex offo meg aztán ex ihlet meg ez szesz -
megértheted hahogy egy kissé törexesz.
Szörnyű ihatnékra ők most fölérzének,
szomjuk rendeléssel Nadályunk szerzé meg,
érctorkkal rikoltván öt messzelynyi gin-fizzt,
iván, éltethetnék a nagy kánt, a Dzsingiszt,
Chopin Hauert s Atillát, istennek ustorát,
és ama Bárczinak (nem Géza-) bús torát;
s hogy a csácsogásban akadt apró apály,
szólásra emelkvék Lanthárfay Nadály:

Szép est virrada ránk, s díszei hullanak.
Mest'rünk drága fején sárga levél zörög.
Míg otthon üle ő, balzsamos illatok
   Közt, s volt étele csak kefír,

Mégis életi létharci mivoltának
Frászos nagy gomolyát vágja vagány szűvel,
Küzdve állatian, sírvavigadhatmány
   és az angina pectoris^[17]

Partja közt remegőn, minden önösségtől
Ment lélekkel, azaz nincs mese, lévén, hogy
Pénz beszél, kutya úgat - fizetéstelen
        (Melly utóbbit a Mester nem).

Lépjen hát az olaj szende virányira
Az, ki mindez után rút agebűl elejt
Minket, gyászvigalom hősi vitézeit -
   - Jönne rája a francúz baj!

      Ekkép kapott munkát a radai rosseb,
      bebizonyítandó, hogy ő az erősebb,
      mindenkire tüstént spirochétát küldvén,
      ki nem munkálkodik a nagy Armand üdvén.

- Halljuk, halljuk! - hangzik ekkor, mert a Mester
saját személyében fölállni nem restell,
poharán kocogtat - vagy mint elnök: csönget,
óhajtván s megkapván figyelmet és csöndet.
Hölgy és úr elvtársak! ím, önöknek szállok,
s ha nincs ellenükre, most improvizálok. -
És, bizonyságául, hogy cseppet sem önös,
közös (ép)ülésre, ímé, így rögtönöz:

          Nézem a tájat,
          s jön, hogy jambusban kiabáljak,
          nyűgöznek természeti bájak,
          mivel szememen nincsen hályag,
          s szívemet nem burkolják hájak,
          illő, hogy érzelmimbe vájjak,
          belőlük verset szublimáljak,
          derüljenek epék s a májak,
          örüljek versbe', versbe' fájjak,
          zengzetimet zengjék a szájak,
          s pacsirta módra fennyen szálljak,
          irigyeim fölébe álljak,
          s az ifjú költők, eme máiak
          okulására megcsináljak
          sok briliáns bravúrt s szabályat,
          mellyel mind a népet szolgáljak.

Nadály nem jut szóhoz, csak könnyet könnyre ont,
és rendel egy üveg Cognac Napoléont,
Genovéva néni keble, mint a vulkán,
mely kitörni készül a föld szilárd burkán,
hullámzik és forrong és süvöltve zihál:
- Wunderbar - wie sagt man - Jesszus, ah, geniál! -
Most meg föláll Ákháb, poharát emelvén,
pillantása nyugszik újdondad szerelmén,
szűz tekintetéből bátorságot mer, és
szájából patakzik is az elismerés:

          (még irtó sok folyt. köv.)

[hatvanas évek?]

   Rajta, DDT vitézi!
Vesszen, aki veszteg nézi!
Vesszen, aki nézi veszteg!
Tyúkok, tetvetlenek lesztek!
   Refrain
       Ez a harc nem játszi, a
       fényes holnap kéri tőlünk
       meg a demokrácia!

Tyúkság sorsa kockán forog -
elő, permetek és porok!
Erőd, elvtárs, sose kiméld
újtípusú baromfiért!
       Refr.

[hatvanas évek?]

Midőn - jó néhány esztendőkkel ezelőtt - maiságunk megjelenítéses kidallását sürgettem, meg kell vallanom ifjaink és ifjúnőink színe előtt, hogy nem gondoltam másra, mint a drámairodalom bokrétájára, melyet ezennel veszen az olvasó. Ugyanakkor a népszolgálatosság eszmélye lebegett orcám előtt, mely romániai nemzetiségességünk együttvalóságának conditio sine oua nonja mint olyan. Mint afféle vén medve, sekszpiri Antóniusz és Kleopátra, aki vagyok, meggyőződésem, miszerint. Az idő tehát engem igazolt: dráma nélkül nincsen népszolgálat, népszolgálat nélkül nincsen dráma, ez az én hiszekegyem. Maiságunk és medenceiségünk megjelenítéses kidallásának bokrétája, még ha történelmi álorcában is, mert szerves múltunk organikusan kapcsolódik e jelenhez, ez pedig a jövőhöz - íme, a népszolgálat hármas egysége. Föl hát a függönyt! Hadd virítson, daloljon, szolgáljon a bokréta szemünk előtt!

Jádzó személyek:
VIII. Edwárd erdélyi fejedelem, annó dacumál Bethlen Ubul, önnön testvéröccse
Mikes, később Kelemen
Kemény Apor, egy rittengó Lézer
Lear, marxista
Veress Tóbiás, Főúton Álló (Main Street Hooligan), brit követ
Egy parasztlázadás
Mária Terézia, nő
Urak, papok dölyfe és sokan mások
Történik: időszámításunk szerint, többnyire a sepsiszentgyörgyi színházban
Felvonás. Szín. (Előbbiek, utóbbiak, ugyanott.)

EGY PARASZTLÁZADÁS (bejön) Werbőczi Imrét keresem, tisztelettel.

LEAR: Az, kérem, nem szerepel a darabban, csak az előszóban, ott is mint István.

BETHLEN UBUL (be):
Minden órádnak leszakaszd virágát,
mely lüktet lassú percegéssel.
Entestvérem várom be és el.
Nagyságos fejedelem, Edwárd!
Ten ecséd reád várt.

VIII. EDWÁRD (be):
A lét vagy a nemlét kérdése ez. (Odanéz.)
Hah! Lázadás, Paraszt a neved!

EGY PARASZTLÁZADÁS (meghajol):
Nagyságod parancsolatjára. (El.)

VIII. EDWÁRD:
Ecsénk, Ubul, ki vagy ecsénk, merthogy közös szülőktől származánk, vagyishogy egy atya és egy anya szült bennünket. (Kiszól.)
Mikes!

MIKES (be): Parancsoljon nagyságod.

VIII. EDWÁRD: Kedet ki hítta? Éppeg mondandó valék: "Mi keserű az nagyúr élete", erre ked bévetekszik.

MIKES (félre):
E perctől fogvást cselszövő lészek,
gúnyoltatva vagyok mert.
Társaim Kemény Apor és Veress Tóbiás lesz.
Megírom levélbe Kelemen koromba. (Fennhangon.)
Nagyságod szava arany bízvást
a Teremtő által. (El.)

VERESS TÓBIÁS (be): Szőr, áj tszenk ju veri macs...

KEMÉNY APOR (Tóbiással be, fordít): Nagyságos uram, eme brit angol szerint egy gyáva cenk veri a macskát juh szőrivel.

VIII. EDWÁRD (Tóbiáshoz): Juhszőr, állj!

KEMÉNY APOR (fordít): You, Sir, I!

VERESS TÓBIÁS: Jesz!

VIII. EDWÁRD: Jevek. (Kiszól.) Kívánjuk látni ágyasunkat, a cemendét.

MÁRIA TERÉZIA (be): A nő azé, ki megműveli. Fönnforogtam vala nemesi ágyakban Észak Velencéjében, Stockholmban, valamint Dél Stockholmjában, Velencében.

BETHLEN UBUL (kanzisztorral):
Nő, feküdj le véllem nyílt színen.
A te kenyered szerint, amely nem egyéb.

EGY PARASZTLÁZADÁS (be):
Homo homini lupus.
Míg ők feküsznek nyílt színen le,
törökbúzánk és lófejünk sincsen nékünk
emiatt. Miénk csupán a náspág
hátalfelünkön és a deres kaloda.

LEAR: A társadalmi haladás rugója szól belőle.

URAK, PAPOK DÖLYFE ÉS SOKAN MÁSOK: Parasztlázadás, leverünk tégedet.

LEAR: A reakció egy követ fúj saját magával.

MÁRIA TERÉZIA (bőg:) Bő! Bő!

VIII. EDWÁRD: Helyes a bőgés, szláv szűz.

KEMÉNY APOR:
Az emberélet útjának felén
ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
(Félre.)
Mikes, ki később Kelemen,
szólt vélem egy szövendő cselről,
melly nékem elemem. (Mária Teréziához.)
Kaparj, kurva, neked is lesz.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

SZÍN: a Markotányosné sátra. A Markotányosné a pult mögött áll. Jön a

DRAGONYOS: Aggyisten, Biri! Eszem azt a teremtette zúzád moslékját! Két icce szamorodnit ide! Hű, beh kemény csata folyik! Csak tudnám, micsoda eszemadta, tősgyökeres, kirilájzumos ideológia nevében. Hallod-e, te, add nekem magad, de gyorsan, mert sietnem kell vissza a csatába.

MARKOTÁNYOSNÉ (nekiadja magát)

ULÁNUS (be): Jó napot, Máriskó! Feji a tehenet? Sokat ád? Ez a nyomorult ellenség nem röstell kaszabolni bennünket. Két messzely pintet adjon, lelkem. Hiába, vannak igazságos és igazságtalan háborúk, de inni mindkettő közben kell. Tudja mit: adja nekem magát.

MARKOTÁNYOSNÉ (nekiadja magát).

FURVEZÉR (be): Gyorsan, gyorsan, három lat porciót, Zsuzsi! Sietek a csata hevének mélységes fenekébe, a mennydörgős donnerwetterét nekije. El kell terjesztenünk a civilizáció áldásait emez kietlen, kopár, tősgyökeretlen, maleficzamos vidéken. A
barbárságot föl kell számlálni, emmá így megyen. Adja nekem magát.

MARKOTÁNYOSNÉ (nekiadja magát).

KÜRASSZIR (be): Hogy vagyol, Pendzsi? Odakünn dúl a belvillongás. Adj, lelkem, egy uncia hüvelyket. Biza, még emberhalál is esik, de ez szintúgy vót. A halhatatlan istenekre, kik az Olümposz hófödte bércin élik örök nyaralásukat, birodalmunk egységének vezérgondolata vörös fonálként húzódik végig történelmünk csatamezőin. Add nekem magad ízibe!

MARKOTÁNYOSNÉ (nekiadja magát).

Még nincs

(vége)

RIEMANN (ül a földön és horgol): Én vagyok Buddha.

JAKOBSON: Te csak Osthoba vagy. (Fejére áll.)

PARACELSIUS: Hallgassatok, fölébred a gyermek a hasamban.

FŐORVOS (be, mögötte a Vezérőrnagy): Nos, hogy vagyunk, hogy vagyunk?

RIEMANN: A tűz! A tűz!

FŐORVOS: Kedveseim, most ne izéljenek. Ide hoztam önökhöz a Vezérőrnagy urat.

VEZÉRŐRNAGY: Én mint afféle katonaember, úgyszólván lakonice, hogyismondjam, mert, mint tudják az urak...

PARACELSIUS (hozzálép): Te vagy! Te vagy gyermekemnek atyja! Tartásdíjat...

FŐORVOS: Kedves Paracelsius úr, meglesz a tartásdíj, én kezeskedem...

VEZÉRŐRNAGY: Vágjunk a dolog közepébe. Az életsugárról van szó...

RIEMANN, JAKOBSON, PARACELSIUS (rávetik magukat): Kuss! kuss! kuss!

FŐORVOS: Uraim, könyörgök... uraim, könyörgök...

VEZÉRŐRNAGY (nem ijed meg): Látja, doktor úr, itt a kulcs!

FŐORVOS: Miféle kulcs, könyörgök? Kértem, hogy ne izgassa föl a betegeket.

VEZÉRŐRNAGY: Márpedig éppen arra van szükség! Az életsugár mindent megmagyaráz.

FŐORVOS: Miféle életsugár, könyörgök?

RIEMANN, JAKOBSON, PARACELSIUS (egyszerre): A nirvána! A gyermekem! Svédtorna és norvég sport!

VEZÉRŐRNAGY (zavartalanul): Ezek az urak fölfedeztek egy sugarat. Mi a hadügyminisztériumban életsugárnak neveztük el...

RIEMANN: Tiltakozom! Ennek semmi köze a mi sugárzásunkhoz, amely...

VEZÉRŐRNAGY: Nos, ez a sugár egyszerűen életre kelti az embereket...

PARACELSIUS: Nem igaz! Mindössze arról van szó, hogy sikerült bizonyos korrelációt fölfedezni a sugárzás kvalitatív specifikuma és az emberi szervezet regeneráló képessége...

VEZÉRŐRNAGY: Ugyan, kérem, ne lovagoljunk a szavakon!

FŐORVOS: Nem értem, Vezérőrnagy. (Élesen rátekint.) Ha ez igaz, és, hm, nem pusztán, hogy is mondjam, téves eszme az ön részéről...

VEZÉRŐRNAGY (fölfortyan): Mi az, bolondnak néz, kikérem magamnak! Egyáltalán nem vagyok őrült, mint ahogy ezek az urak sem azok...

FŐORVOS: Ennek megítélését talán inkább bízza rám. De ha, mondom, igaz is ez a sugárhistória, akkor is orvosi jelentősége van, nem pedig katonai...

VEZÉRŐRNAGY: Ennek megítélését talán inkább bízza rám. Nos, uraim, a dolog így áll: már az első világháborús haditechnikával is szét lehetett darabolni az embert három transzverzális részre, mint egy Hasek nevű hadtörténész írja. Nos, az életsugár minden egyes lemetszett testrészhez új testet növeszt...

FŐORVOS: Nem értem, hová akar kilyukadni.

VEZÉRŐRNAGY: Pedig egyszerű és ötletes. Az életsugár segítségével minden egyes földarabolt katonából három-négy új, ép, egészséges katonát nyerünk...

JAKOBSON: Ezt senki sem állíthatja, kérem. A kutatás még teljesen kezdeti szakaszban van, évek kellenek, hogy a regenerációs komplexust a gyakorlatban...

VEZÉRŐRNAGY: Már megint a szavakon lovagolnak. Pedig egyszerű: háború esetén minden ütközet után hadseregünk megháromszorozódik és így tovább...

FŐORVOS: De az ellenségé is.

VEZÉRŐRNAGY: Igen, ha ismerné a sugár titkát. De nem ismeri és nem is fogja.

RIEMANN: Ahogy manapság áll a tudomány, minden nagy fölfedezés szükségszerűen bekövetkezik a Föld minden pontján...

VEZÉRŐRNAGY (szilárdan): Nem következik be. Mert az árulás.

FŐORVOS: Nos, jó. De mit ér a sugár a hidrogénbomba ellen?

VEZÉRŐRNAGY: Hidrogénbombára nem kerül sor. A háborút a régi jó klasszikus fegyverekkel vívjuk.

FŐORVOS: És ha az ellenség ledobja?

VEZÉRŐRNAGY: Nem meri ledobni. Tehát, uraim, fölkérem önöket, hogy folytassák a kutatást, természetesen a hadügyminisztérium védnökségével.

RIEMANN, JAKOBSON, PARACELSIUS (eszelősen üvöltenek): Nem! Mi, kérem, szegény őrültek vagyunk.

FŐORVOS: Kérem, legyen most már elég. A betegeknek nyugalomra van szükségük.

VEZÉRŐRNAGY: Fenét betegek. Tettetik magukat. Ismerjük mi ezt a figurát.

FŐORVOS: Mondják, uraim, igaz-e ez a sugárügy?

RIEMANN: Ahogy vesszük. A Vezérőrnagy úr leegyszerűsíti a dolgokat.

FŐORVOS (kétségbeesik): Akkor önök nem őrültek?

RIEMANN, JAKOBSON, PARACELSIUS: Á, dehogyis.

FŐORVOS: Hát akkor mit keresnek nálam?

RIEMANN, JAKOBSON, PARACELSIUS: Kérem, így olvastuk egy nyugati színdarabban.

FŐORVOS: Ajjaj! Akkor hát velem ki van szúrva!

(Függöny)

(1970)

Éj, a mindzsó, ha van, mind jó,
az én feleségem ringyó,
sintér, sógor, kántor, koma,
kefélheti gádzsó, roma.

Szivarvégre leborulva,
az én feleségem kurva,
míg hentereg félig csurdén,
koldulni jár kilenc purdém.

Vagyon lelki eleségem,
rüfke lett a feleségem,
van bánatom, nyereségem,
fele haszon, fele szégyen.

Nagy cemende, anyja lánya,
az adott lovat alája,
jár a flostos-lepcses szája,
hogy e' lesz a kabalája.

A valaga erre rányit,
lökni a világba rányit,
hogy nem vitte el a devla
nem vagyok szerencsésebb, la.

Hagyjam rozsdázni a fúrót
egy rongy cafka miatt - túrót!
Míg van lingyik, ládd-é, dádé,
nem lesz restebb, mint apádé.

(1972. VI. 25.)

Mint egy hús-vér, ny. r. dilettáncs,
írtam ma este olyan szorgalommal
- s legalább olyan haszontalanul -,
raktam egymásra rímeket halommal,
ahelyett, hogy illőn és komolyul
- hisz oly becses az ember irha... bőre! -
rakosgattam vón élire a szót:
kenyérre, sajtra, írógépre, sörre.

                    *

Jádzik a lélek, hülyülök bizon, -
Be kell fejezni azt a kritikát
az Igaz Szónak. Hát kávét iszom,
mely lelkierőt - bár csak kicsit - ád.
Mert a tömény irodalom-iszony
ellen bagót ér. - Elég volt. Tovább.
Ostobák közt okos irtóztatón:
okosak közt én egyre ostobább.

                    *

Múzsa elvtársnő, itt e szűzi homlok:
puszit rá! Thank you very much indeed.
Abbahagyni a verset, e bolondot,
a költőnk gatyában rohamot indít;
csupasz ínye félelmetesen csattog,
haláli bátran, mostan és mindig; -
figyelem! - hogyha ki nem raktok,
rajzolok néktek bundás aktot.

(1973)

Ámbár vagyon húmorom,
nincs még nékem túmorom,
s ha Utunkék bú-toron
vesznek részt a Tükör mián,
mivel vagyon abba hiány -
túlteszek száz tútoron,
verem író-bútorom,
hogy megőzül a bokám
(már a mellső! ) - mert pogány
nem vagyok, s ezer kalandot,
pillangót, férget (galandot),
zenekardot, zsebmetszetet,
én annak, ki csak vakon lát:
helsingőri katagombát -
miegyebet versbe teszek;
leszek a nem-lomha gólya,
leszek a tudós csacskája,
kinek béveszi cselét
furfangos férficseléd,
csiklándom és viszketek,
röhögéstől hisz beteg
vagyok, ergo: viszketeg;
s ha már képzeletem ajzám;
leszek csíntalan és pajzán,
hogy majd belepirul a
zaltató, a pirula,
is - hiszen Kredó-Pilátus
nem vagyunk mü, nincs hiátus
húmorunkba kia FIÁT húz
(hogy ne aszalódjunk búsra)
föl a húmor-Parnasszusra,
s csücsülendünk - Jesszusom! -
a húmor-Parnasszuson,
hol elzengi víg imánk
imádott Palestrinánk,
és a Laci, a Kiruly
szól majd: - Bozse, pomiluj
          (avagy:
és a Laci, a Király
szól majd: - Bözse^[18], pomiláj)!
- - - - - - - - - - - - - - -

(1973)

Ide fülelj, költők hada
(kinek lelkén nyomot had a
zélet minden búja-gondja
s öröme is, hogy kimondja) -:
akit már kifárasztott,
amivel elárasztott
minket ez az édes élet
("ez nem véletlen, ez vélet"^[19],
s aki nem akar elkárhoz-
ni, forduljon Aladárhoz^[20]:
ő majd betáplálja (rávall:)
fonák mitológiával.

(1973)

Jaj, be szép
         a
jajveszék,
érte oda,
jaj, veszék,
szívét veszti
vaj eszét,
ki levágja
pajeszét,
hej, Tokaj és
haj, Eszék
s ti, Tamások,
maj' Eszék,
kikkel már sok
baj esék,
meginogván
bal vesék,
föld is jaj és
jaj lesz, ég,
ha beüt a
jajveszék.

(1973)

Ha meglátod Nárittyent,
s ha az ostor rárittyent
az lovakra, s ha a kócs,
fakapudé, Piripócs,
nem fordul tutyimutyin,
mint a tied, Kukutyin,
s hogyha a jégaszalat
megesik még azalatt,
és megesik hehezet
nélkül a zabhegyezet,
mert a prücsökherélet-
et föl sose cseréled
véle - hogyha rendbe' mindez,
s, szerkesztőm, szabadot intesz
képzeletemnek, akkor én
- késő-ifjú, koravén -,
tisztelvén az Alapot,
emelek mély kalapot,
s csapnék murit közben e
- hadd legyék kis közzene -,
- ha Humorka közlene.

Az weöres postakocsin,
bár bélése bakacsin,
s nem vigasztal, csak a csin,
és ha tán szembekacsin-
tana benne egy hölgyike,
hogy hajolnék földig e
siralomnak völgyibe -
az weöres postakocsin,
mert bélése bakacsin,
reménylem, hogy megtalálom
összkomfortos összhalálom.

(1973)

Essék szóba mostan Saszek,
utolsó utáni maszek
(látta őtet már Isaszeg):
oly hosszúra nemzetett,
hogy csak bokajegyzetet
írunk hozzá, s egy szempontból
ő, szegény már csupa csont-bor;
kotló költő, de nem Kassák -
nem hagyja, hogy noszokassák.

(1973)

   (Nem vagyunk mi kurvák, latrok,
akármennyire ugattok.
Nem vagyunk mi szende szentek,
bármennyire szentek kendtek.
Nem lakik mibennünk sátán,
elvisel a föld a hátán.
Nem lakik mibennünk angyal,
glóriával, lelki langgyal.)
          Guruzsma, guruzsma,
          verje ragya, rozsda,
          járjon csapatlan csapáson,
          szivárványt sohase lásson;
          szemét soha le ne hunyja,
          viszketése meg ne unja,
          sohse kéljen kerek kedve,
          sohse kérjen epekedve,
          sója legyen békasó,
          süket a muzsikaszó,
          szeleljen a szellő széllé,
          teleljen a nyara téllé,
          késő ősszé tavasza,
          sose érhessen haza,
          sose várja otthon asszony,
          soha el ne indulhasson,
          üvöltése égig hasson,
          ne kezdhessen semmit újra,
          mindig csak az ósdit bújja
          görbüljön be a kisujja,
          émelyegjen napestig,
          akinek ez nem tetszik.

(1973)

Megcsal a bestia,
s hozzá meg festi a
zajkát; lakkoz
körmöt, púderez
orcát, úgy szerez
szekszepilt az alakhoz.

Ekkép festi a
zelmém, bestia,
ezt a szitut.
S embernek fia
mit tehet: - mást szeret,
illogat, s ha van papír,
ír, ír, verset ír,
aki tud.
(Mint én.
S aki nem, szintén.)

(1973)

Káposzta, káposzta,
miattad leszek én
kárhozva, kárhozva.

Jaj, murok, jaj, murok,
érted én, érted én
megbo-bolondulok.

Zöldhagyma, zöldhagyma,
teérted, teérted
szívem is kihagyna.

Uborkák, uborok
érjetek, akár az
újborok, újborok.

Zöldkapor, zöldkapor,
te engem, te engem
megkapol, megkapol.

Saláta, saláta,
zöldséged, zöldséged
mindenki belátta.

Friss retek, friss retek,
elviszem, elviszem
híretek, híretek.

Zellerem, zellerem,
ízed a levesben
fellelem, fellelem.

Sütőtök, sütőtök -
nincs néktek, nincs néktek^[21]
sütőtök, sütőtök.

(1973)

Az íjásztól nyilat hoztam,
a borbélynál nyilatkoztam,
de nem ez a fontos mostan -
s szedtem macskatősgyökeret^[22],
mivel szívem nekieredt,
s szedtem macskatősgyökeret
kuss legyék ott, te bennfentes,
nem vagyok én mázoló,
s nem kódex-másoló,
nincs bennem egy %
tősgyökeres ázalék,
azzal én nem házalék,
és midőn megáz a lég,
azazhogy eső esik,
hogy a függőlegesig
föl nem ér szemem (lehajtom),
ajkam megpihen egy ajkon,
és akad majd némi jó bor,
s embernek fia a jóból
túlontúl sokat beszed - és
lesz agyérelmeszesedés.

(1973)

A szerelem sötét verem. Ergo: aki másnak vermet ás, az szerelmes.
Jobb soha, mint későn.
Egyik tizenkilenc, a másik eb.
Jóból is megárt a sokk.
A szó megmarad, az írás elröpül. (Vö. Utunk: Levélváltás)
A szó elröpül, a sírás megmarad.
Jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb.
Írót tolláról, olvasót írójáról.
Aki papír közé keveredik, megeszik a szerkesztők.
Átesett az érem túlsó oldalára. (Mármint Bajor, a numizmata.)
Ki-ki úgy üdvözöl, ahogy tud.
Szórakozás után édes a pihenés.

(1973)

Főszerk-helyettes, de szilaj!
Fején alig van némi haj,
a többi vaj, a többi baj.
Küldte őtet nékünk Zilaj -
hírös fészök, tyuhaj-ihaj! -
- Túrót! - mondja, hogyha bomol.
És a szentély, hol is honol,
bélmennyország és bélpokol,
s ha gyakorta járni szokol
benne, zargatásért okol -
azért mégis járni fogol.
Helyettes ő, rovat-múltú,
s hajdan, midőn összehulltu-
nk, csórók, pénztelenség mián,
s már az antikvárjumi jány
sem tejelt a könyveinkért,
s avítt cipőért meg ingért
sem kapánk semmit az ószertt,
ő ajánlott csábítószert:
fiókját kihúzva legott
adott némi előlegot.
(Ah, te régi-régi Hajdan!
s még ez sem segíte rajtam,
mert növelte - mennyi bánat! -
ádáz grafomániámat.)

(1973)

Pata utcán végigtipor
mi zokogó^[23] majmunk, Tibor,
kihez nem ér fel földi por.
Ő imitten született,
szopott, felnőtt, züllhetett,
míg csehóban ülhetett
(éjjel főleg és kivált,
míglen végül is kivált);
minden egyes érverése
és inyenci érvelése
ide vonzza: gorgonzolát,
Faulknert, majorannát, Zolát
fogyaszt együltében el,
oszt sebest tovaszelel,
s itt keres atomreaktort,
de nem lel, csak sánta aktort
(pardon: angyalt), s nyakton viszi
és egy féldecit megiszi
véle, s lépcsőn legurúl ott
- így kaphat lépcsőhurutot -,
s végül, ha színpadhoz jútott,
mivel közönsége hálás,
lészen nagy olimpiálás.

(1973)

Lakása nem Eiffel-torony,
ám ő homlok(zat)a orom,
kotsija nem Patkó János,
"neve, híre átalános",
ha bí-boros, ha bí-sörös,
ábrázattya többleg vörös;
író, nem kritikus - a
teleapatikusa
(avagy telegyógyszerésze?)
Igaz Szavának; merész-e,
kitetszik, hogy több spinétet
lejátszott már, mégis étet
újabbakat csalmatokkal
kimagyarázkódott okkal;
szegény embert lóvé teszi,
ám ő abből is kieszi;
ha nincs Vásárhelyre útja
akad néki joghurutja,
ha nem is nemzetközi,
s azt se mondja, hogy köszi,
nékem, ki így megtisztelem,
hogy megírom; tán dísztelen
számára ily versezet,
még megkérdi: vers ez? et
csetera; de rögvest csend lesz,
ha ablaka alá gyűlik
az tömeg, mely reá fűlik,
s ordít: - Panek et circenses!

(1973)

Nyúl hajszolja az agarat:
a jelen maga mögött marad.

Ez az élet amíg tart,
hejretyutyutyu,
tart örömöt, no meg bajt -
kétféle batyu.
Miért volnék kíváncsi a
végre? -: csak egy kádencia.

Két évszám között lakunk.
Merre nyílik ablakunk?

Mérges-édes éjszakák:
szeretem az éj szagát.
Akár vad bűz, akár illat,
mindenképpen engem illet.

Nem vágyom semmire:
Gazdag vagyok.
Gazdag vagyok:
nem vágyom semmire.

Belébotoltam egy kőbe,
a nyavalya törje ki!
De megbocsátottam neki.

       Meghalt fiatalon.
Mért oly utolérhetetlenül öreg
              a ravatalon?

Lassankint mindent házhoz járatunk.
Jön az újság, a szerelő,
a tévé háziállatunk,
akváriumban aranyhalak,
polcok tetején buja növényzet.
Hová meneküljön szegény természet?

Hovatovább kábítószer lesz a friss levegő.

Most jövök rá, hogy mi lenne, ha nem volnál nekem:
       szakszerű haldoklás az életem.

- Jó reggelt, szomorúság.
Ha itt is vagy már.
   - Az ajtó nyitva volt,
   miért ne jöttem volna?

Hazajöttem.
Itthon vagyok.
Most már nincs hova vágynom.

Eredj külföldre,
hogy megismerd hazádat.
(Ülj otthon,
hogy külföldet megismerd?)

A mindennapi közhelyünket add meg nekünk ma.

Inkább ne.

Egy, kettő, három, négy, öt... n.

(1975)

C.  Az asszonyom oan tót,
     amien tót sose vót,
     néki nem a bót a bót,
     sem a fót hátán a fót,
     nem sajnál egy puha szót,
     hogyha ura, mint a hótt,
     oan fáradt, hogy a sót
     sem érzi (ez már a Todt!);
     amien tót sose vót,
     az asszonyom oan tót,
     hogyha véletlenül Lót
     lett vón ura, biza szót
     fogad vala, és ma ott,
     hol bálvánnyá válatott,
     nem nyalnák kecskék a sót -
     oan tót, hogy az már sőt,
     megrendeli az esőt,
     megreparálja a csőt,
     s ha van otthon krumpli, főtt,
     melyben mindig kedve tőtt,
F.  megél rajta, oan tót
     Da C. al F.

(1975. V. 19. Mvh.)

Nézd csak, az ablak
csudaragyogó,
villog a fal, mint
künn az üde hó,
benn kacag az asztal
s vele a padok,
a falon a térkép
csöndben mosolyog,
fény szalad a táblán,
kergeti az árnyék -
ily helyen tanulni
csupa öröm, játék.

Kar:        Itt a délceg télifa,
               betölti a termet.
               Jót vagy rosszat - valamit
                mindenkinek termett.
Lányok:  A lányoknak almát termett,
               a fiúknak petrezselymet.
Fiúk:       A lányoknak termett répát,
               a fiúknak sok szép nótát.
Lányok:  A lányoknak rózsát hajtott,
               a fiúknak termett vackort.
Fiúk:       Jó jegyeket a fiúknak,
               hosszú hajat a lányoknak.
Lányok:           Fiúknak is,
Fiúk:               lányoknak is
Együtt:    hozott közösen valamit:
                        boldogságot, békét,
               a Föld legszebb ékét.
Kar:        Álljuk körbe hát a fát,
               csúcsán ég a csillag,
               s minden szemben örökszép
               tűzvirágok nyílnak.

Csíp a dér, fagy az ér,
csupasz ég feketéll,
pihenő cinegék
szeme még feketébb,
s a nyitott kapunál
didereg január.

Zöld fenyves közepében
fújja a szél a havat,
szánkó porzik a hóban,
csillagos égre kacag,
surrog a fák puha lombja,
széncinegék raja száll
nézni a messzi vidéken:
a tavasz jön-e már, jön-e már?

Hosszú éjjel, téli éjjel
medve alszik medvénével,
ám ha kívül tavasz locsog,
elősirülnek a bocsok;
szembogaruk közepén
vígan bokázik a fény,
a nap rájuk kancsalít,
villogatja mancsait,
s délután már oly merészek:
meglopják a darázsfészket.

Illan a, tűnik a hó,
alvad a, reccsen a jég,
itt is, amott is a friss
fű ki-kidugja fejét,
bomlik a, pattan a rügy,
égre sivít föl a fütty,
fák közt surran a szél,
s a mély-kék ég üvegén
fecskecsapat csivitél.

Csirr-csurr,
csöpög az eresz,
háztetőről a hó lassan
földre szekerez,
szelek dalolnak-mulatnak,
kurjongat a szélben az ablak,
Tavasz-tündér lakomázik,
folyik a lé
Hencidától Boncidáig!

Pislog az égbolt,
susog a bokor,
bokor alatt aluszik az
ibolyacsokor.

Ébred az ibolya,
belepi a rétet,
reggel az ég csudakék,
de a mező kékebb.

Vízbe hajló
fűzfavessző,
rajta barka:
icipici csengő,
csillog-villog,
mosolyog a fűz,
az ibolya szeme tüze
reátűz.

Legelész a csorda,
csudajó a dolga,
ha a nap feljött,
megeszi a felhőt.

Baktat a konda,
csudasok a gondja,
azt keresi, hol van
pocsolya a holdban.

Táncol a ménes,
szeme csudafényes,
homloka táján
kacag a szivárvány.

Apró lepke,
öttyöm-pöttyöm,
letelepedett egy
harmatcsöppön,
arcát mossa,
s hogyha szárad,
derekára teker egy
sugár-szálat.

Káka között
barna ladik,
káka fölött
esteledik,
nádirigók
fészke alatt
békacsalád
kórusa zeng,
alszik a káka,
szunnyad a béke,
s a karcsú sötétre
lehullik a csend.

Tóban nádszál,
nádon verebek,
nádiverebekre
napfény csepereg.

Napfény csepereg,
nevetik a verebek,
szellő támad,
lengeti a nádat.

Ringó nádat
tó vize mossa,
nap tüze festi
barna-pirosra.

Barna-piros nádon
pihenő verebek
szárnyuk alatt elviszik a
puha meleget.

Nyáron hazaviszik,
télen előveszik,
s hónak-fagynak
szemibe kacagnak.

Kacsavári Katalin
egyet gondol:
palotát épít
vízililiomból.

Csupa szín, csupa fény,
csupa csodaillat,
  benne hál éjjel
  a vacsoracsillag.

Ősz szele zümmög,
aluszik a nyár már,
aluhatnál, falevél,
hogyha leszállnál.

Aluhatsz, falevél,
betakar a tél,
reggel a kacagás
az egekig ér.

Láncos-lobogós,
ez a makk kopogós,
hazafut a mókus,
ha az ég zokogós.

Ázik a tölgy is,
fürdik a völgy is,
halkan muzsikál
künn az esővíz.

Ballag a felleg,
villan a villám,
fénye szaladgál
késen-villán,
reszket a lomb és
sír a levél,
rázza kegyetlen, északi szél.

Akinek a szeme kék,
takarója a nagy ég,
akinek a szeme zöld,
puha ágyat ad a föld
    akinek barna,
    eledele alma,
    akinek fekete,
    liliom a tenyere.

    Szőlőszem,
    részeg szem -
ma este megrészegszem.

    Paszulyszem,
    fogd-meg-szem -
holnap reggel igyekszem.

    Ökörszem,
    fehér szem -
holnapután megnézem.

    Csillagszem,
    csókos szem -
párja nincsen sehol sem!

Saláta-párta,
hagymaszár-koszorú,
a vőlegény mulatozik,
a menyasszony szomorú.

Kalapom
              kereken
                           fekete,
vagyok az
                apukám
                            gyereke.

    Csigabiga-palota,
    nosza, hol az ajtaja?
Ajtaja nincsen, ablaka sincs,
sehol egy lyuk, hogy békacsints:

- Egyedem-begyedem,
ez a tücsök-egyetem?
    - Arráb tessék, Feketerigó,
    itt a Cserebogár-mulató.

- Egyedem-begyedem,
mi csücsül a fejeden?
    - Három csillag, két cinege
    hussant az imént épp ide le.

- Egyedem-begyedem,
mi marad a kezemen?
    - Tulipánillat, szegfűlevél,
    mosolya éppen a szívemig ér!

Pimpimpáré, retyerutya, hej!
Alszik a város, aluszik a tej,
macska vadászik, csizma a lábán,
egerek sírnak-rínak a ládán,
receruca, sejhaj, pimpimpáré,
forró kályhán duruzsol a kávé,
aluszik Marika, Jancsi is álmos,
szép holnapról álmodik a város.

Jókor reggel
Borzné felkel,
s szólongatja kisfiát:
- Fékomadta,
szedd nyakadba
lábad, vár az iskolád!

Nyúléknál a makogás
miatt majd bedől a ház,
öreg Nyúlné pöröl, pattog:
- Hogy még mindig itthon vattok?
Nem indultok már soha?
Elszalad az iskola! -
S Nyúlffy Náci, Nyúlffy Nándi
illan, hogy nyomát se látni,
átbucskázik árkon-éren,
ciheresen és fenyéren.

Domb alatti Rókalakban
nyögdécselés van, írdatlan:
legifjabbik Róka Róbert
húzza a meleg pulóvert
(a pulóver, hajajaj,
bégetett még a tavaly!),
bekap három füstölt sáskát
s veszi az iskolás táskát.

Fa odvában, Mókusvárban
ugyancsak kavarodás van:
Mókus Misi ifiúr
hétalvónak bizonyul.

S Farkaslakán ki visít?
Ébresztik Farkas Fricit.

Málnavészben Bocsfy Bercit
pillantom meg, csak egy percig:
    telhetetlen papzsák,
    nem kell hogy zargassák,
    alig virrad, ő már
    ott csatangol, kószál,
    amerre a málna -
    napestig zabálna.

De most búsan lehuppan:
ó, még csak március van!
Savanyúan, orrlógatva
tovacammog az ebadta.

Nyomába táncolva jő
karcsú Ünő Enikő;
nem marad el sohase
Vaddisznódy Emese;
tüskéit kisuvickolta,
frissen totyog Sün Sarolta;
éppen kisütött a nap,
és a derűs ég alatt
Fajdkakassy Flórián
lombokból font glórián
illeg s vele húga, Flóra -
mindjárt kezdődik az óra.

Vén cserefa alá, kerek
tisztásra tart a sok gyerek.
Cserfa törzsén, szép virágos
táblán, betűk cifra sorban:

KI NEM TANUL, ANNAK CSÖPPEN,
AKI TANUL, ANNAK CSORRAN
      ITT A TUDÁS

      És tovább:
VALAHA A NEGYEDKORBAN
ALAPÍTÁ MAMMUTH JÁNOS
EZT AZ ELSŐ ÁLTALÁNOS
ERDŐKÖZI TANODÁT

Ide járnak a csöppségek
erdei okosság végett.
Nevelni a sok ebadtát
a jó szülők fölfogadták
Dr. Bagoly Balambért
heti három galambért.
A bölcs Bagoly doktor pedig
    itt működik
márciustól novemberig.

Nyúlffyék itt sajátítják
el a káposzta-tan titkát;
Róka Róbert csirkeismét
tanul ma is, holnap ismét,
aztán tacskó-taktikát,
ezer vadász-praktikát;
a Borz-gyerek magol itt,
- hogy mit? - főleg tengerit!
Mókus Misi mindent ismer
- dióhéjban. (Több nem is kell.)

Vaddisznódy Emese
a bükkmakk szerelmese,
Frici szakadatlanul
farkasordítást tanul,
s tíztől tizenegyig tombol,
csupa magánszorgalomból.
Sün Sarolta nekilát,
szorgalmasan veszi át
a gömb-geometriát.

Fajdkakassy Flóra
zenei óvodát végzett,
s buzgón gyakorolja
most a süketséget.
Karcsú Ünő Enikő
    oly szomorkás:
    nincs tó, forrás
a közelben, pedig ő
magát nézné szünetlen,
s nemcsak a nagyszünetben.
Berci Mackó jól járt:
darázsmézet harácsolt,
utána pótórát
vett a téli alvásból.

S láss csodát! -: a vásott
erdei iskolások
márciustól novemberig
mindent megtanulnak!
Le hát a kalappal!

Mert csoda ez - azért pedig,
mivel Bagoly Balambér
(heti három galambért)
minden áldott nappal
nyitott szemmel szunnyad!

Zöldülni tanul a fű,
nő-növekszik egyre, nézd!
S mit csinál a napsugár?
Tanulja a napsütést.

Bólogat a hóvirág,
szél tanítja rá - no nézd!
Hát a szagos ibolya?
Tanulja a kékülést.

Hazaszáll a fecskepár,
s szúnyogoknak hada, nézd!
még csak zirrenni se mer,
tanulja a remegést.

Zörögni is elfelejt
erdő alján a haraszt,
némán figyel: a világ
most tanulja a tavaszt.

Április elseje
    bolond nap,
kedvére tesz minden
    bolondnak.

Április elseje
    csodás nap -
kerítsük sorját a
    csodáknak:

Este kél föl a nap,
    nem máskor,
elalszik az eb-ól
    kutyástól.

Kakukk költ fészkében
    verebet,
macskára vadásznak
    egerek.

Vakondék vízparton
    napoznak,
gímszarvas kopót űz
    naphosszat.

Sündisznó sündörög
    le és föl:
megretten minden kis-
    egértől.

Meggyúl a hó,
    ég nagy lánggal,
makkot terem
    árvalányhaj.

Liliomot
    nyít a kőris,
dorombol a
    macskakő is.

Kemence megy
    kódorogni,
kutyatejet
    legel Bodri.

Róka búvik
    tacskólyukba,
tűzre rossz fát
    nem tesz Jutka.

Farkast lenyúz
    göndör bárány,
cukrot vesz az
    irha árán.

Méz vadászik
    medvére,
nyalogatja
    kedvére.

Csillog-villog
    a sötét,
puskát lődöz
    a sörét.

Szilvát érlel
    a kopár
sziklatetőn
    a gyopár.

Nyúl ebédel
    agarat,
pocegér sas-
    madarat.

Pulit terel
    a birka,
leckét magol
    az irka.

Szakácsnőt főz
    az ebéd,
gazda szolgálja
    ebét.

Vérest süt a
    vérmedve,
alma búvik
    féregbe.

Galamb elejt
    vércsét,
pondró, csimasz
    jércét.

Horgászt fog a
    harcsa,
hogy a vízben tartsa.

...Lám, egymást érik
    a csodák!
Szerencse, hogy csak egy
    napon át.

Mondja egyszer
édesapám:
- Hallod, fiam,
Péter!
Kifogyott már
a padláson
a jó kolbász-
étel,
rakj szekérre
két pár ökröt,
s fogj be négy zsák
lisztet,
eredj vélük
a malomba,
s hoztok, amit
visztek!

Én a széna-
hányó villát
két marokra
kaptam,
az ökröket
sürge-fürgén
szekérkasba
raktam,
befogtam a
négy zsák lisztet,
s: - Gyű te! hojszra!
csára!
Oly igaz, mint
hogy a nevem
Bokorugró
Sára.

Pali molnár ül a parton,
s mint a szeszgyár,
úgy pipál.
Ráköszönök:
- Szép jó estét
fényes délben,
Senki Pál!
A minap még
itten láttam,
- hová lett a
malma?
Egykettőre
megkerítse
élve avagy halva!

Mondja erre:
- Biz a malom
meghűlt a sok
víztől,
reggel-este,
éjjel-nappal
köhécsel meg
prüszköl,
láza is van,
s mint egy dézsa,
földagadt az
orra;
- elment tán a
korcsomába
egy kis forralt
borra. -

Indulnék, de
jön a malom
szembe:
hát hóttrészeg!
S azt rikoltja:
- Itt se vagyok,
megyek és
eprészek!

Úgy elszaladt,
hanyatt-homlok,
kecskebukát
vetve,
mintha várná
az oldalban
eprészni a
medve.

Uccu, én se
voltam lusta,
a hátára
szöktem,
fölzabláztam-
kantároztam,
aztán -
köd előttem,
köd utánam,
elnyargaltunk,
s hogy megtértünk
este,
Pali molnár
pipált még s a
csillagokat
leste.

Az ám, de a
két pár ökör!
s hol a négy zsák
lisztem? -
Elmentek volt
megfürödni
lenn a patak-
vízben,
arra úszott
épp egy apró
szivárványos
ökle,
s bendőjében
eltűnt a liszt
s apám két pár
ökre.

A molnárnak
fájt a foga
egy kis szekér-
húsra,
nosza, nyomban
leütötte,
aztán meg is
nyúzta,
nyársra húzta,
megsütötte,
istenesen
beevett!
Mondta is, hogy
nem kóstolt még
ilyen finom
szekeret.

Mit tehettem?
hazamentem,
édesapám
várt már:
- Hát te, fiam,
ugyanbiza
hol a sújba
jártál? -

Elmeséltem,
hogy volt, mint volt,
ő meg nagyot
nevetett,
s úgy megdicsért,
majd letépte
kétfelől a
fülemet.

Gyönyörű hónap a május,
napsugárban nem hiányos,
örül neki falu, város.

Javában áll a tavasz,
virágbimbót fölfakaszt,
lombot szőkít egy araszt.

Hajnali világoson
enyhe szellő átoson
erdőn-mezőn-városon.

Dolgos május! - Veszed észre?
virágot nyit a dió,
s sárgarépát fütyülésre
oktat a sárgarigó.

Csorranj, felhő, kékre gyúlj, ég,
süssél, nap - rajtad ne múljék!

Traktor vonszol két ekét,
hét barázdát húz e gép,
s döccen rögön-poron a
vetőgép s a borona.

Csüngő kunyhó, kisablak!
fecskeanyó házat rak,
lepipál tíz kőművest!
A toronydaru se rest:
hipp-hopp, tüstént belekezd,
s észre sem veszi az ember,
fönnebb van egy emelettel.

Béka sem vár vakszerencsét:
halacskáknak - hadd szeressék! -
termeszti a békalencsét.

Kotló-mama fészkiben
föl se kél, csak lefekszik:
buzgón kotlik napestig -
úgy dolgozik, hogy pihen.

Ám pihenőt sose hagyna:
munkálkodik a zöldhagyma,
békén él az anyafölddel,
feje megnő, szára zöldell.

Szomorkodó sose volt:
vígan búvik a spenót
s frissensült hús barátja:
zöldessárga saláta.

A giliszta se kényes:
járja a veteményest,
gyökerek alatt, között
föllazítja a rögöt.

Jő az alkony, jő az este,
denevér megy szúnyoglesre,
bagoly úr is kél szárnyra,
egér lesz, ki megbánja!

Gyönyörű hónap a május,
napsütésben nem hiányos,
szereti is falu, város.

Sok a dolga,
                   kevés szava,
május hó a
                 munka hava!

Cuppog a sár, az agyag,
bokáig ér a latyak;
itt egy viskó: vályogfal
födve hullámbádoggal,
a szél bejár ajtaján,
ami nem is baj talán
forró nyárban, de a tél
lehelete csontig ér.

Az udvarban kacat, szemét
böködi az ember szemét -
- meneküljön, aki tud!
Nézd csak a talajgyalut:
árkon-bokron keresztül
közeleg, meg se rezdül,
pocsolya vagy gübbenő?
azért meg nem áll, nem, ő!
neki semmi sem elég:
nyomul, átgázol a gép
tyúkszálláson, kutyapajtán -
legény ám a hernyótalpán!
S a sok kacat merre lett?
Meresztheted szemedet:
ott gurul a kutyaól,
melyben többé nem csahol
a házőrző; amottan
egymás hegyén, halomban
kordékerék, vasfazék,
csorba fésű, csonka szék,
tetejében pörögve
fél pár cipő, rézbögre,
itt a fa is ágastul,
itt a szoba ágyastul,
kéményestül a tető,
itt a madáretető,
itt a tűzhely füstöstül,
bográcsostul-üstöstül,
a vályogfal meszestül
itt bucskázik keresztül -

kacat-szemét mind-mind illó:
volt vityilló - nincs vityilló!
Nyomatékos türelemmel
araszolgat az úthenger:
alig mozog, diheg-dohog,
nyög alatta kavics, homok,
sima az út, mint az asztal -
nem hiányzik, csak az aszfalt!
Autó mögött forró katlan:
abból ömlik szakadatlan.

S rásütnek még aznap este
csillagok az új úttestre.

Kopasz az almafa,
              sárga.
Leszállt az alma,
              kosárba.

Kaszálón ökörnyál
              lebben,
fakul a fű torzsa
              csendben.

Üres a szilvafa,
              árva,
ágait kék égre
              tárja.

S hol van a szőlőhegy
              kincse?
Elnyelte nagyhasú
              pince.

Mezőről hol van a
              boglya?
Szénapadlásnak
              foglya.

Szilva fő az üstben,
              lesz már
kenyérre, tésztába
              lekvár.

Padláson színarany
              szalma:
itt puhul a piros
              alma.

Puszta a kert,
              a mező, a határ,
a nyár, jaj, a nyár odavan már -
              jön a tél, jön a tél,
                  de tele a kamra,
                     a pince, a padlás
              tele a hiu, a magtár.

Erdőre megy
Szegényember,
vágja a fát
estig,
a bojár meg
azt ád érte,
ami neki
tetszik.
Étlen-szomjan
várja otthon
az asszony s a
gyerekek:
mit kapott a
Szegényember?
Lisztecskét, egy
sütetet.
Lisztecskéből
süt az asszony
száraz lepényt
hármat,
s holnap újra
étlen-szomjan
sötét estig
várnak -
egész napi
favágásért
a szegénynek
ennyi jár!
S még ezt is úgy
morgolódva
löki oda
a bojár.

Szegényember
indul haza,
s amint búsan
ballag,
fölragyog a
fényességes
esthajnali
csillag,
feljön a hold,
beragyogja
ezüsttel a
tájat,
Szegényember
szinte-szinte
feledi, hogy
fáradt -
mert ahol megy,
a tisztáson
fölezüstlő
árnyak
ezüsthangú
muzsikára
tündértáncot
járnak.
Tündértáncot,
az ám, hiszen
tündérek is
voltak:
szemük ezüst-
sugarára
föléreznek
holtak,
táncuk nézi,
feledkezvén
morgásról, a
medve,
vaddisznónak
támad tőle
szelídülni
kedve. -
Szegényember
elfeledi,
mennyi búja-
gondja,
tündéreknek
könnyes szemmel,
hálás szívvel
mondja:
- Szép tündérkék,
jó tündérkék,
reggelig
néznélek én!
Járjátok csak,
hadd feledje
búját-baját
a szegény,
járjátok csak
táncotokat -
legyen egy kis örömöm -
járjátok csak,
szép tündérkék,
jó tündérkék,
köszönöm! -

Tetszett ám a
tündéreknek
e szívből jövő
beszéd,
királynőjük
rájuk nézett,
s fölemelte
a kezét,
leállt a tánc,
s ő megszólalt:
- Köszönjük jó
szavaid,
Szegényember,
és most mi is
elárulunk
valamit:
addig élünk,
tündérekül,
míg a földön
valahol
ember akad,
kinek hozzánk,
kinek értünk,
szava szól,
addig élünk,
míg e földön
csak egy ember
is akad,
aki bennünk
gyönyörködvén,
szól szépséges
szavakat;
addig élünk,
míg táncunknak
csak egy ember
is örül,
s a szépséget
fiaira
testálja majd
örökül.
Köszönjük hát
jóságodat -
mit adhatunk
érte?
Kívánjuk, hogy
egészségben,
épen hazatérj te,
s tarisznyádban
amit viszel
- ne legyen rá
gondod: -
el nem fogyhat,
míg e titkunk
másnak el nem
mondod.

Szegényember
hazasiet,
s a kevéske
lisztet
odaadja
az asszonynak:
- Itt van, anyjuk,
süsd meg! -
Nagy családnak
kicsi étel -
éppen egy
falás csak. -

De emberünk
már magának
ment dolgozni
másnap.
Megtér este:
- Hej, te anyjuk,
erőst
megéheztem én!
Miért nincsen
az asztalon
friss sütésből
egy lepény?

Szól az asszony:
- Ejsze, ugyan
megbomlott-e
kelmed?
Lepényért sír
reggel óta
mind a három
gyermek,
de ha liszt nincs,
mit tehetek?
Kendet vártam:
hoz-e hát?

- Uramisten -
így az ember,
- rövidítsd meg
a haját
s eszét nyújtsd meg
az asszonynak!
Vagy tán béna?
vak? süket?
Maradt még a
tarisznyában
tegnapról liszt,
egy sütet!
Szegényasszony
megnézi - hát
lel is benne
lisztet!
Fejét rázza,
ámuldozik:
- Hogy érthessem
ezt meg!
Hisz a tegnap
mind elsüttem,
mérget vennék
szinte! -
Szól az ember:
- Úgylehet, hogy
nem sütted el
mind te!