Zima, ragadja meg az alkalmat. Anyját Narkisz aga szórakoztatja, a nevelőnő pedig az erkélyről lesi, nem jön-e az édesapja: fogja, olvassa csak, és ne tartson semmitől. Még ha meg is találnák A fecsegő csecsebecsék-et az éjjeliszekrénye mögött, azt hiszi, megdöbbennének? Nem, Zima, nem bizony; nyílt titok, hogy a Sophá-t, a Tanzai-t és a Vallomások-at a párnája alatt rejtegette. Még mindig habozik? Tudja meg hát, hogy Aglaé nem vonakodott kezébe venni ezt a könyvet, melyet ön most pironkodva utasít el. "Aglaé - mondja ön -, az erényes Aglaé!..." Bizony ő. Amíg Zima unatkozott, vagy talán Allelujával, az ifjú bonccal félre is lépett, Aglaé azzal szórakozott ártatlanul, hogy megismertesse velem Zaida, Alphane, Fanni és a többiek kalandjait, megajándékozzon ama néhány vonással, mely Mangogul történetében sikerültnek mondható, átnézze az egészet, és megmutassa, mi módon javíthatok még rajta; mert Aglaé Kongó leginkább erényes és legkevésbé unalmas, legkevesebbet szellemeskedő, következésképp legszellemesebb hölgyeinek egyike. Ezek után is azt gondolja, Zima, hogy szüksége van bármiféle aggályoskodásra? Még egyszer, Zima: fogja, olvassa csak, és olvassa el az egészet, a világjáró csecsebecse beszámolóját is; valaki majd csak akad, aki megmagyarázza, anélkül, hogy sértené a maga erényeit; de ez a magyarázó ne legyen sem a lelkiatyja, sem a szeretője.

Hiauf Zelesz Tanzai hosszú idő óta uralkodott a nagy Sesiániában; ez az élvhajhász fejedelem továbbra is csak kénye-kedvére használta az országot. Minutia királyát, Akazsut, utolérte az a sors, melyet atyja megjövendölt. Zulmisz is leélte életét... grófja élt még. Hirtelen halált halt Splendide, Angola, Mizapuf, és néhány más indiai és ázsiai hatalmasság. Mivel a népek belefáradtak abba, hogy ostoba uralkodók parancsszavát kövessék, az utódok igáját lerázták a nyakukról; így ezeknek a szerencsétlen fejedelmeknek ivadékai ismeretlenül, szinte észrevétlenül bolyongtak birodalmuk tartományaiban. Szilárdan csak a nagy Seherezáde unokája ült a trónon; a mogulok Sáh Bahám néven tisztelték, körülbelül akkortájt, amikor Kongóban a világra jött Mangogul. Születésének szomorú pillanata számos uralkodó elhunytának idejére esett tehát, mint láthattuk.

Atyja, Ergebzed, nem hívott tündéreket a fiú bölcsője köré, mert megfigyelte, hogy az ő korában minden királyfiból, akinek nevelésével ezek a nőnemű lények foglalatoskodtak, megannyi tökfilkó lett. Megelégedett azzal, hogy megrendelte a fiú horoszkópját egy bizonyos Kodindónál, egy inkább megírni, mint megismerni érdemes személyiségnél.

Kodindó a madár- és béljósok kollégiumának volt igazgatója Banza városában, a birodalom ősi székhelyén. Ergebzed jelentős javadalmazásban részesítette, és dédnagybátyja érdemeinek elismeréseként, aki korának legkitűnőbb szakácsa volt, fényes palotát adományozott neki és leszármazottainak Kongó határán. Kodindó kötelessége volt, hogy a madarak repülését és a csillagképek állását figyelje, s beszámoljon róla az udvarban; csakhogy ő édeskeveset értett mindehhez. Mert igaz ugyan, hogy Banzában voltak egész Afrika legjobb színtársulatai és legocsmányabb színháztermei, ám ezzel szemben itt ékeskedett a világ legszebb kollégiumépülete, és innen éktelenkedtek világgá a legkevésbé épületes jóslatok.

Kodindó, mihelyt megtudta, mit kívánnak tőle Ergebzed palotájában, szorongva és zavarodottan indult útnak, mert szegény feje éppúgy nem tudott olvasni a csillagok állásából, mint önök vagy én; a palotában türelmetlenül lesték már. A nagy szultána termeiben gyűltek egybe az udvari főméltóságok. A csodálatosan kicicomázott dámák a gyermek bölcsőjét vették körül. Ergebzed előtt nyüzsögtek az udvaroncok, hogy szerencsét kívánjanak neki a fia jóvoltából minden bizonnyal végbemenendő nagy dolgokhoz. Ergebzed atya volt, így hát teljesen természetesnek tartotta, hogy egy csecsemő kialakulatlan arcvonásaiból ki lehet fürkészni, milyen felnőtt válik majd belőle. Végre-valahára megérkezett Kodindó.

- Lépj elő - mondta Ergebzed -; midőn e herceggel, akit itt látsz, megajándékozott a menny, gondosan felírattam születésének pillanatát, és azt minden bizonnyal közölték is veled. Beszélj hát őszintén urad színe előtt, és mondd meg merészen, milyen sorsot szántak gyermekének az egek.

- Legnemesebb lelkű szultán - felelte Kodindó -, éppoly kiváló, mint boldog szülők gyermeke e herceggyermek, tehát a sorsa is csak fenséges és szerencsés lehet; de félrevezetném Magasságodat, ha olyan tudománnyal kérkednék, amihez nem is konyítok. A csillagok ugyanúgy kelnek és nyugszanak számomra, mint más földi halandók számára, és a jövő titkait én sem ismerem inkább, mint alattvalóid legtökéletlenebbike.

- De hát - mondta a szultán - nem vagy-e asztrológus?

- Nemes lelkű fejedelem - felelte Kodindó -, méltatlan vagyok e megtisztelő címre.

- Akkor mi az ördögöt tiszteljek benned? - kiáltott rá a koros, de lobbanékony Ergebzed.

- Madár- és béljóst!

- Ó, persze! Nem képzeltem volna, hogy ilyen belsőségekből merítsed gondolataidat. Ügyelj a szómra, Kodindó uram, hagyd csak a csirkéidet nyugodtan csipegetni, de nyilatkozz tüstént a fiam jövendő sorsa felől, ahogy legutóbb is tetted a feleségem papagájának szénanáthájáról.

Erre Kodindó nagyítót vont elő a zsebéből, a gyermek bal fülét megragadta, megdörzsölte a saját két szemét, fel-le tologatta az ókuláréját, jól szemügyre vette a fenséges fülecskét, aztán megismételte a műveletet a jobb oldalon, és kinyilatkoztatta: amennyiben tartós lesz, boldog is lesz az ifjú herceg uralkodása.

- Értem - mondta Ergebzed -, ha ideje lesz rá, a fiam véghez fogja vinni a világ legcsodásabb cselekedeteit. De, a patvarba is, arra vagyok én kíváncsi, lesz-e rá ideje! Ha meghal, mit érek azzal, hogy a világ legnagyobb uralkodója lett volna, ha tovább élt volna? Azért hívattalak, hogy a fiam horoszkópját felállítsad, és erre gyászbeszédet mondasz fölötte.

Kodindó azt válaszolta a fejedelemnek, hogy szánja-bánja, de nem tud többet; mindazonáltal kérte Őmagasságát, vegye figyelembe, elég sok ez is ahhoz képest, milyen kevés ideje foglalkozik ő jövendőmondással. Csakugyan, alig egy perce mi is volt még Kodindó?

Mangogul életének első évein gyorsan keresztülfuthatok. A hercegek gyerekkora éppen olyan, mint a többi emberé, nem számítva azt a csekélységet, hogy a hercegecskék már akkor is egész sereg szellemességet mondanak, amikor még beszélni sem tudnak. Ergebzed fia is alig volt négyéves, máris egész Mangogulánát állítottak össze mondásaiból. Ergebzed bölcs férfiú volt, és nem akarta, hogy fiának neveltetését éppen úgy elhanyagolják, mint hajdan az övét, s ezért idejekorán maga köré gyűjtötte és jelentős javadalmazásokkal udvarához láncolta Kongó minden rendű és rangú emelkedett szellemét: festőket és bölcsészeket, költőket és zenészeket, építő- és vívómestereket, a tánc, a matematika, a történelem tanárait és így tovább. Hála kiváló természetes adottságainak és mesterei szakadatlan erőfeszítésének, tizenöt éves korára Mangogul mindent megtanult, amit egy fiatal hercegnek tudnia illik, s mikor húszéves lett, éppen úgy tudott enni, inni és aludni, mint bármely más hasonló korú hatalmasság.

Ergebzed éveinek terhe alatt érezni kezdte a korona súlyát is, fáradt volt már, hogy kezében tartsa a birodalom gyeplőit, és az országot fenyegető felfordulás is megrémítette. Bízva tehát Mangogul magasrendű képességeiben, és ájtatos érzésektől szorongatva - ezek a közeli halálnak vagy a nagy emberek elbutulásának biztos előhírnökei -, odahagyta trónját, hogy fiát ültethesse rá; ez a derék uralkodó úgy érezte, hogy csak magányos vezekléssel teheti jóvá Kongó legigazságosabb kormányzatának - amelyről valaha is említés tétetett az ország történelmében - minden vétkeit.

A világ fönnállásának 1 500 000 003 200 001-ik, a Kongói Birodalom 3 900 000 700 003-ik esztendejében kezdődött Mangogulnak, az uralkodócsalád egyenes ágon 1 234 500-ik leszármazottjának uralkodása. A sok tanácskozás minisztereivel, a háborúk, amelyeket megvívott, és az államügyek intézése rövid idő alatt megtanította mindarra, amit nevelőinek keze közül szabadulva meg kellett még tanulnia; ez pedig nagy szó volt.

Nem telt bele tíz év, és Mangogul máris nagy hírnévre tett szert. Csatáit megnyerte, bevette a városokat, kikerekítette birodalmát, megbékéltette tartományait, rendbe hozta a zilált pénzügyeket, felvirágoztatta a tudományokat és művészeteket, épületeket emeltetett, közhasznú intézmények létesítésével szerzett halhatatlanságot nevének, megszilárdította és megjavította a törvényhozást, még akadémiákat is alapított; és - amit az uralkodó egyetemén végképp nem tudtak felfogni - mindezt egyetlen szó latin tudás nélkül tette meg.

Mangogul a szerájban éppolyan megnyerő volt, mint a trónon. Nem tűrte, hogy magatartását országának nevetséges szokásai szabályozzák. A szultáni hitvesek palotájának kapuit betörette; elkergette a hölgyek erényeit sértő módon óvó felügyelőket; bölcsen magukra a hölgyekre bízta, hogy hűségükre vigyázzanak: olyan szabadon lehetett járni-kelni lakosztályaikban, mint a flandriai alapítványi hölgyek zárdájában; és bizonyára ugyanolyan kifogástalanul viselkedtek. Ez volt aztán a jó szultán - nem is akadt párja, talán csak egy-két francia regényben. Kedves volt, barátságos, derűs, gáláns, jóképű; szerette s élvezni is tudta a szépet és jót, egyszóval több ész rejlett a koponyájában, mint valamennyi elődjének fejében együttvéve.

Természetes, hogy ennyi ritka érdem láttán számos hölgy szerette volna meghódítani: néhányuknak sikerült is. Akik nem tudták az ő szívét elnyerni, az udvari főméltóságokkal igyekeztek vigasztalódni. A szép, fiatal Mirzoza az első csoportba tartozott. Nem pazarlom az időt arra, hogy Mirzoza erényeit és bájait részletezzem; a felsorolásnak sose lenne vége, én pedig azt akarom, hogy ennek a műnek igenis legyen.

Mirzoza évek óta magához láncolta Mangogult. A két szerető elmondta és ezerszer elismételte már egymásnak mindazt, amit a szenvedélyes szerelem szellemes embereknek sugallhat. Kapcsolatuk olyan meghitt volt, hogy bűnnek tekintették volna, ha elhallgatják életük akár legapróbb mozzanatát is. Az olyan furcsa feltevések, mint: "Ha az ég nem trónusra, hanem alacsony sorba helyez e világon, kegyesen lehajoltál volna-e hozzám, Mirzoza adott volna-e nekem koronát?... Ha Mirzoza elveszítené kevéske meglévő báját, vajon akkor is szeretné Mangogul?", ezek a feltevések, mondom, melyek az elmés szeretőket megedzik, az érzékenyeket olykor-olykor összeveszejtik, s még a legőszintébbeket is gyakran hazugságra bírják, teljesen elcsépeltté váltak számukra.

A kegyencnő, aki jó mesemondó volt, sőt ezzel a fontos, de ritka tehetséggel a tökéletesség fokán rendelkezett, már kimerítette Banza botránykrónikáját. Nem lévén túlzottan tüzes természetű, nem mindig tudta a szultán ölelését fogadni, s a szultán sem mindig volt abban a hangulatban, hogy ő kezdeményezzen. Egyszóval akadtak napok, amikor Mangogul és Mirzoza keveset csevegtek és még kevesebbet cselekedtek, s bár változatlanul szerették egymást, mégsem mulattak valami jól. Ha nem is gyakran, de elő-előadódtak ilyen napok, mint éppen most is.

A szultán hanyagul hevert egy kereveten, szemközt a kegyencnővel, aki szótlanul kézimunkázott. Az idő nem volt sétára alkalmas. Mangogul nem mert azzal előállni, hogy játsszanak pikétet; negyedórája tartott már ez az áldatlan állapot, mikor a szultán, számtalan ásítás után, megszólalt:

- El kell ismerni, hogy Géliote mennyeien énekelt...

- És hogy Magasságod pokolian unatkozik - tette hozzá a kegyencnő.

- Nem, asszonyom - mondta Mangogul, ásítását visszafojtva -, sohasem lehet unalmas az a perc, melyet önnel tölthetek.

- Gáláns is lehetett volna, ha ön úgy akarja - felelte Mirzoza -, de hát ön álmodozik, szórakozott, ásít. Herceg, mi van önnel?

- Nem tudom - mondta a szultán.

- De én kitalálom - folytatta a kegyencnő. - Tizennyolc esztendős voltam, mikor az a szerencse ért, hogy megtetszettem önnek. Négy év óta szeret. Tizennyolc és négy, az huszonkettő. Bizony, elég öreg vagyok már.

Mangogul mosolygott ezen a számításon.

- Ha nem is érek sokat, már ami az örömöket illeti - tette hozzá Mirzoza -, legalább azt szeretném bizonyítani, hogy jó tanács még telik tőlem. A sokféle élvezet, melyet ön habzsol, végül csakis csömört hozhat. Ön megcsömörlött. Íme, herceg, ez az ön baja.

- Nem ismerem be, hogy eltalálta - mondta Mangogul -, de ha mégis így volna, tud-e rá valami gyógyírt?

Mirzoza egy pillanatnyi tűnődés után azt válaszolta, hogy Őmagasságának szemmel láthatóan sok örömet szerzett a város gáláns kalandjainak végighallgatása, s ő sajnálja, hogy kifogyott a történetekből, és nincs pontosabban értesülve, mi minden folyik az udvarban; mindenesetre, míg nem jut eszükbe más, megint ezzel kellene próbálkozniuk.

- Nem rossz gondolat - mondta Mangogul -, de ki ismeri pontosan ezt a sok bolondságot, és ha ismerné is, ki tudná úgy előadni, mint ön?

- Fő, hogy megismerjük - válaszolta Mirzoza. - Bárki mesélje is majd őket, biztos vagyok benne, hogy Magasságod a dolgok érdemi részét illetően többet fog nyerni, mint amennyit a formával veszít.

- Hajlandó vagyok elhinni, ha ön úgy kívánja, hogy udvarom dámái fölöttébb mulatságos kalandokba keverednek - mondta Mangogul -; de ha százszor olyanok volnának is, mit érünk vele, ha nem tudhatjuk meg?

- Adódhatnak ugyan nehézségek - felelte Mirzoza -, de azt hiszem, hogy csak ennyi az egész. Az ön rokona és barátja, Kukufa, a nagy szellem, különb csodákat is tett már. Miért nem fordul hozzá tanácsért?

- Ó, szívem gyönyörűsége - kiáltott fel a szultán -, ön egyszerűen csodálatra méltó. Biztos, hogy a nagy szellem mindent meg fog tenni a kedvemért. Már megyek is a dolgozószobámba, hogy megidézzem.

Ezzel Mangogul felállt, kongói szokás szerint megcsókolta a kegyencnő bal szemét, és távozott.

Kukufa, a nagy szellem, vén hipochonder; félt a világ zűrzavarától és a többi szellemek társaságától, hiszen ez csak akadályozná az üdvözülésben, s a pusztaságba menekült, hogy kedvére elmélkedhessen a nagy Pagoda végtelen tökéletességéről, csipkedhesse-karmolhassa magát, szórakozzon és unatkozzon, morogjon és nyomorogjon. Lám, ott fekszik egy gyékényen, teste zsákba varrva, véknya kötéllel összeszorítva, két karja keresztben a mellén, feje csuklyába rejtve - csak a szakálla kukucskál ki alóla. Alszik; de mindenki azt hinné, hogy elmélkedik. Alig van társasága: egy fülesbagoly szunyókál a lábánál, egypár patkány rágja a gyékényét, és néhány bőregér kering a feje körül. Azzal lehet megidézni, hogy harangszó kíséretében a bráhmanok éjszakai zsolozsmájának első versét szavalják: erre ő felemeli a csuklyáját, megdörzsöli a szemét, felhúzza a saruját, és útnak indul. Képzeljenek el egy vén kamalduli barátot, aki két hatalmas kuvik karmaiba kapaszkodva utazik a levegőben: így jelent meg Kukufa a szultán előtt!

- Brahmá áldása szálljon a házra - mondta a földre huppanva.

- Ámen - felelte a fejedelem.

- Mit kíván ön, gyermekem?

- Egyszerű dolgot - mondta Mangogul. - Egy kis szórakozást az udvari dámák rovására.

- Ejnye, fiam - felelte Kukufa -, önnek nagyobb az étvágya, mint egy egész bráhman-kolostornak. Mit akar ön ettől a bolond népségtől?

- Tudni akarom, milyen kalandjaik voltak és vannak; ezzel aztán kész is.

- De hát ez lehetetlen - mondta a nagy szellem -, hogy a nők gyónják meg a kalandjaikat! Erre még sosem volt példa, és nem is lesz.

- Pedig meg kell lennie - szólt a szultán.

A nagy szellem ezekre a szavakra megvakarta a füle tövét, majd szórakozottan végigsimította hosszú szakállát, és gondolataiba mélyedt: töprengése nem tartott sokáig.

- Gyermekem - mondta Mangogulnak -, ön kedves az én szívemnek; teljesítem a kívánságát.

Jobb kezét tüstént a bal hóna alatt vágott zsebbe süllyesztette, és ruhájából - szentképek, olvasók, parányi ólompagodák és penészes bonbonok közül - egy ezüstgyűrűt kotort elő, melyet Mangogul hirtelenében egy Szent Hubert-karikának nézett.

- Vegye jól szemügyre ezt a gyűrűt - fordult Kukufa a szultánhoz -, és húzza az ujjára, gyermekem. Minden nő, aki felé a gyűrű kövét fordítja, el fogja mondani szerelmi históriáit, fennhangon, tisztán és érthetően: de egy percre se higgye, hogy a szájukkal fognak szólni.

- Hanem mivel, a mindenségit! - kiáltott Mangogul. - Mivel beszélnek hát?

- A lehető leggátlástalanabb testrészükkel, mely az ön által tudni áhított dolgokról a legrészletesebb tájékoztatást képes adni - mondta Kukufa -, a csecsebecséjükkel.

- A csecsebecséjükkel - visszhangozta a szultán kirobbanó nevetéssel -, ez aztán jó mulatság lesz. Csacsogó csecsebecsék! Ilyet még a nagyapám se hallott!

- Gyermekem - mondta a nagy szellem -, az ön nagyatyja kedvéért különb csodákat is tettem én; nyugodtan bízhat a szavamban. Menjen, kísérje önt Brahmá áldása. Használja jól a titkot, és ne feledje, hogy a kíváncsiság lehet káros is.

Ezzel az aggastyán megcsóválta a fejét, beleburkolózott csuklyájába, megragadta a két kuvik karmait, és eltűnt a légen át.

Mihelyt Mangogul birtokba vette Kukufa varázsgyűrűjét, kísértésbe esett, hogy először is kegyencnőjén tegyen próbát vele. Elfelejtettem megemlíteni, hogy a gyűrű nemcsak beszédre bírta - ha a kő feléjük fordult - a hölgyek csecsebecséjét, hanem ráadásul láthatatlanná is tette azt, aki a kisujjára húzta. Így aztán Mangogul egy szempillantás alatt akár száz helyen is teremhetett váratlanul, és száz olyan dolgot nézhetett végig saját szemével, ami különben tanúk nélkül szokott megesni: csak az ujjára kellett húznia a gyűrűt, és ennyit mondani: "Ott legyek, ahol akarok"; abban a szempillantásban már meg is érkezett. Most éppen Mirzozához.

Mirzoza már nem várta a szultánt, és lefeküdt. Mangogul lopva közelített a nyoszolyához, és egy éjszakai mécses világánál látta, hogy a kegyencnő alszik.

- Helyes - mondta -, elszunnyadt: gyorsan húzzuk át a gyűrűt a másik ujjunkra, öltsünk újra látható formát, fordítsuk a követ a szép alvó felé, és ébresszük fel egy csöppet a csecsebecséjét... De mi tart vissza mégis... remegek... lehet, hogy Mirzoza... nem, az elképzelhetetlen; Mirzoza hű hozzám. Félre, sértő gyanakvás, nem hallgatok rád, nem szabad rád hallgatnom.

Ezzel ujját a gyűrűhöz emelte; de olyan hirtelen rántotta vissza, mintha megpörkölte volna, és így szólt magában:

"Mit teszek, én szerencsétlen! Semmibe veszem Kukufa intelmeit. Kockára teszem a kedvesemet és az életemet, hogy ostoba kíváncsiságom kielégítsem... Ha a csecsebecséje badarságokat merészelne beszélni, többé a szemem elé se kerülhetne, én pedig belehalnék a fájdalomba. És ki tudja, milyen titkai vannak egy csecsebecsének?"

Mangogul annyira fel volt dúlva, hogy megfeledkezett magáról: az utolsó szavakat hangosan ejtette ki, és a kegyencnő felriadt.

- Ó, fejedelem - mondta inkább boldogan, mint meglepődve -, ön itt? Miért nem jelentette be magát? Nem illő, hogy ön várjon az én ébredésemre!

Mangogul elmesélte, milyen eredménnyel járt a találkozás Kukufával, megmutatta a nagy szellemtől kapott gyűrűt, egyetlen tulajdonságát sem hallgatva el.

- Ah, milyen ördögi hatalmat adtak önnek! - kiáltotta Mirzoza. - És élni is kíván e hatalmával, herceg?

- Meghiszem azt, hogy kívánok, a teremtésit! - csattant föl a szultán. - Még majd ön lesz az első, ha sokat okoskodik.

A kegyencnő elsápadt, reszketett a rettentő szavak hallatára, majd összeszedve magát, Brahmára és az Indiák és Kongó valamennyi pagodájára kérte a szultánt, ne nála próbálkozzék, hiszen ez az ő hűsége iránt vajmi kevés bizalomról tanúskodna.

- Ha erényes voltam - folytatta -, a csecsebecsém egy árva szót sem fog szólni, és én sosem bocsátanám meg önnek ezt a sértést; ha mégis beszélne, elveszíteném az ön megbecsülését és szerelmét, ön pedig kétségbeesne. Mostanáig, úgy éreztem, ön kedvét lelte kapcsolatunkban; miért tegyük hát tönkre? Herceg, higgyen nekem, és fogadja meg a nagy szellem intelmeit; a tapasztalat beszél belőlük, s mindig bölcs dolog nagy szellemek tanácsát követni.

- Mikor ön felébredt - felelte Mangogul -, én is éppen ezt mondtam magamban: bár ha két perccel tovább tart az álma, nem tudom, mi történt volna.

- Csak annyi - mondta Mirzoza -, hogy ön nem tudott volna meg semmit a csecsebecsémtől, de engem elveszített volna örökre.

- Bizony, meglehet - válaszolta Mangogul -; de most, hogy látom, milyen veszedelembe sodródtam, megesküszöm az örök pagodára, hogy ön sosem kerül ama hölgyek sorába, akik felé a gyűrűm köve fordul.

Mirzoza egykettőre visszanyerte lelki nyugalmát, és előre tréfálkozott azoknak a csecsebecséknek rovására, melyeket a fejedelem vallatóra fog majd.

- Cydalise csecsebecséje - mondta - sok mindenről csacsoghatna; és ha olyan fecsegő, mint a gazdája, nem is fogja sokáig kéretni magát. Haríja ékessége már nem e világra való; Magasságod csak a nagyanyám meséit hallhatja az ajkairól. Ami Glaukét illeti, az övét érdemes volna szóra bírni: kacér is, csinos is.

- És éppen ezért a csecsebecséje néma lesz.

- Kérdezze meg akkor - sürgette a szultána - Phoedimáét; kacér és csúnya.

- Igen - folytatta a szultán -, mégpedig annyira csúnya, hogy csak olyan rosszindulat, mint az öné, vádolhatja azzal, hogy kacér. Phoedima erényes; ezt én állítom, és tudom, mit beszélek.

- Erényes, ha ön úgy parancsolja - felelte a kegyencnő -, de szürke szeme épp az ellenkezőjéről árulkodik.

- Akkor a szeme hazudik - válaszolt kurtán-furcsán a szultán. - Különben is unom már a maga Phoedimáját: csak nem akarja azt mondani, hogy az övé az egyetlen csecsebecse, mellyel elcsacsoghatnánk?

- Legyen szabad hát, anélkül, hogy megsérteném Magasságodat - folytatta Mirzcza -, megtudakolnom, ki lesz az a szerencsés, akit választásával meg fog tisztelni?

- Majd meglátjuk - mondta Mangogul - Manimonbanda fogadásán (így hívják Kongóban a nagy szultánát). Lesznek ott elegen; és ha megunjuk az udvari csecsebecséket, körülnézhetünk Banzában: talán a polgári csecsebecsék értelmesebbek a főrangúaknál.

- Fejedelem - mondta Mirzoza -, én azokat is megismertem egy kissé: higgye el, csak óvatosabbak.

- Nemsokára többet tudunk róluk; de kacagnom kell - folytatta Mangogul -, ha elképzelem, milyen zavarba jönnek, hogy ámulnak majd a dámák csecsebecséjük első szavára, hahaha! Ne feledje, szívem gyönyörűsége, várom önt a nagy szultána fogadásán, és nem használom a gyűrűt, míg meg nem érkezik.

- Hercegem - mondta Mirzoza -, legalábbis arra számítok, hogy megtartja, amit ígért.

Mangogul mosolygott a kegyencnő szorongásán, néhány ölelés kíséretében megújította ígéreteit, majd távozott.

Mangogul érkezett előbb a nagy szultánához; látta, hogy a hölgyek a cavagnole-játszma közepén tartanak: végigjáratta tekintetét az erényes hírben álló hölgyeken, és elhatározta, hogy egyikükön kipróbálja a gyűrűt, csak azt nem tudta még, melyikük is legyen az. Töprengett, kivel is kezdje, mikor egy ablakmélyedésben Manimonbanda egyik ifjú udvarhölgyén akadt meg a szeme: a dáma a férjével enyelgett; a szultán furcsállotta ezt, hiszen már több mint egyhetes házasok voltak: megjelentek együtt az Opera páholyában, kocsikáztak kettesben a korzón vagy a Bois du Boulogne-ban; eleget tettek a kötelező látogatásoknak, s az illem már felmentette őket az alól, hogy szeressék vagy akár csak lássák is egymást.

"Ha ez a csecsebecse - gondolta magában Mangogul - éppen olyan bolondos, mint aki hordja, mulatságos monológra lehetünk elkészülve."

Itt tartott gondolataiban, mikor a kegyencnő megérkezett.

- Isten hozta - súgta a szultán Mirzoza fülébe -, míg önre vártam, már ki is vetettem a horgomat.

- És kire? - kérdezte Mirzoza.

- Azokra, akik ott pajzánkodnak az ablakban - felelte Mangogul, a szeme sarkából odapillantva.

- Kezdetnek jó - mondta a kegyencnő.

Alcine (így hívták az ifjú dámát) élénk volt és bájos. Alig volt szeretetre méltóbb hölgy a szultán udvarában, szerelemre méltóbb pedig egy sem. A szultán egy emírje bele is bolondult. Hallotta mindazt, amit a fáma Alcine-ról összehordott, a hírek feldúlták, de követte a jól bevált szokást: megkérdezte kedvesét, mit is gondoljon ezekről a dolgokról. Alcine esküdözött, hogy ezeket a rágalmakat néhány hiú szoknyapecér fecsegése bocsátotta szárnyra, ha csak egy csöpp alapjuk volna, hogy beszéljenek, bezzeg hallgatnának: különben sincs bizonyíték rá, az emír pedig csak higgye, ami jólesik. Ez a magabiztos válasz teljesen meggyőzte a szerelmes emírt választottja ártatlanságáról. Levonta hát a következtetéseket, és felvette Alcine férjének címét annak minden előjogával.

A szultán a hölgy felé fordította gyűrűjét. A varázs hatására a férje fecsegésén felségesen mulató Alcine gyöngyöző kacagása hirtelen megszakadt; szoknyája alatt egy mormoló hang szólalt meg:

- Végre férjnél vagyok; nagyon-nagyon örülök neki; nincs is szebb dolog, mint egy férjet bírlalni. Ha gazdám már az első tanácsaim megfogadja, jobbat is foghattunk volna egy emírnél; de hát egy emír is jobb a semminél.

A hölgyek a hang hallatára félbeszakították játékukat, és keresni kezdték, honnan is tör elő. Mindez persze nagy zajjal járt.

- Csend legyen - szólt Mangogul -, ez a szózat figyelmet érdemel.

Elhallgattak, és a csecsebecse folytatta:

- A férj nyilván nagyon fontos vendég, ha tekintetbe vesszük a fogadását megelőző tengernyi óvintézkedést. Mennyi előkészület! Milyen áradata a szagosvíznek! Még két ilyen hét, és végem; el fogok tűnni, és az emír kereshet magának más éjjeli szállást, vagy pedig vihet Jonquille szigetére.

Ekkor, szerzőnk szavai szerint, minden hölgy falfehér lett, szótlanul tekingetett körül fölöttébb komor ábrázattal, félve, hogy a beszélgetés tovább harapódzik, és általánossá válik.

- Mégis - folytatta Alcine csecsebecséje - az az érzésem, hogy az emírnek nem is volt szüksége erre a sok ceremóniára; de elismerem, hogy gazdám, egyébiránt igen bölcsen, felkészült a legrosszabbra, és az úr számára ugyanúgy készített elő, mint a lovászfiú számára.

A csecsebecse folytatta volna csacsogását, de a szultán észrevette, hogy a különös jelenet felháborítja a szemérmes Manimonbandát, s ezért, gyűrűjét befelé fordítva, véget vetett a szónoklatnak. Ami az emírt illeti, ő bizony felesége csecsebecséjének első szavaira kereket oldott. Alcine nem jött zavarba, egy darabig ájulást színlelt; a hölgyek ezenközben azt sugdosták, hogy idegrohama van.

- No persze - mondta egy ficsúr -, idegroham! Cicogne hisztérikus rohamnak nevezi az ilyesfélét; olyan az egész, mintha alulról beszélne valaki. Van ennek egy isteni gyógyszere: egy ősforrás, forró és forrósító, mely életre kelt... mely... én ezt ajánlanám a hölgynek.

A társaság mosollyal nyugtázta a csúfolódást, cinikus barátunk pedig így folytatta:

- Így van ez, hölgyeim; jómagam is, én magam is ezt használtam, hogy szubsztanciám magvait szétszórjam.

- Szubsztanciájának magvát! - kiáltott fel egy ifjú hölgy. - Márki, mi ez?

- Asszonyom - felelte a márki -, ez egy olyan kis ballépés, ami elő szokott fordulni... Eh, hiszen az egész világ tudja.

Közben vége szakadt a színlelt ájulásnak. Alcine olyan rendíthetetlen nyugalommal telepedett vissza a játékasztalhoz, mintha csecsebecséje semmit sem csacsogott, vagy éppenséggel a legépületesebb dolgokat mondta volna. Ő volt az egyetlen, aki figyelni tudott a játékra. Így aztán sokat nyert a játszma során. A többiek azt se tudták, mit csinálnak, nem ismerték meg figuráikat, elfelejtették a számaikat, nem használták ki előnyüket, rosszkor tették meg a téteket, és száz más baklövést követtek el, s Alcine jókora hasznot húzott az egészből. Végül befejeződött a játszma, és a társaság szétoszlott.

Az eset nagy port vert fel mind az udvarban, mind város-, sőt Kongó-szerte. Epigrammák születtek róla; az udvar kellemes szellemei kiadták, átfésülték, javították, bővítették és magyarázták Alcine csecsebecséjének mondókáját. Az emírről gúny dalokat költöttek, felesége pedig halhatatlan lett. A színházban rámutogattak, a sétányon utánaszaladtak, összesereglettek körülötte, és mindenfelől ezt duruzsolták: "Igen, ez itt; ő az, ő az; a csecsebecséje több mint két óra hosszat fecsegett egyfolytában."

Alcine bámulatos hidegvérrel hordozta új hírnevét. A többi asszony nem rendelkezett azzal a lelki nyugalommal, mellyel ő ezeket a pletykákat végighallgatta, meg egy jó csomó másikat is. Azok ugyanis minden percben tarthattak tőle, hogy az ő csecsebecséjük is csacsogni kezd; a következő fejezetben foglaltak aztán betetőzték rémületüket.

Miután a társaság szétoszlott, Mangogul karját nyújtotta kegyencnőjének, és lakosztályába vezette. Annak a derűnek és élénkségnek, mely Mirzozát jellemezte, most nyoma se volt. A kegyencnő sok pénzt veszített a kártyán, és a rémületes gyűrű hatása olyan gondolatokat ébresztett benne, hogy még nem tudta összeszedni magát. Ismerte a szultán kíváncsiságát, és nem bízott eléggé egy inkább zsarnoki, mint szerelmes férfiú ígéreteiben ahhoz, hogy minden nyugtalansága elszálljon.

- Mi van önnel, lelkem gyönyörűsége? - mondta Mangogul. - Olyan álmatag ma.

- Példátlan balszerencsével játszottam - felelte Mirzoza -, egyszerűen elvesztettem a képességeimet: tizenkét tablóm volt, és talán háromszor ha jeleztem.

- Elkeserítő - válaszolt Mangogul. - De mit szól a gyűrűhöz?

- Fejedelem - mondta a kegyencnő -, változatlanul ördögi dolognak tartom; önt tagadhatatlanul szórakoztatja, de ez a mulatság gyászos következményekkel járhat. Bajt hoz mindenkire: kiábrándítja a férjeket, elcsüggeszti a szerelmeseket, elveszejti az asszonyokat, megszégyeníti a szüzeket, és rengeteg más botrányt okoz. Ó, herceg, könyörgök...

- Ej, a teremburáját - mondta Mangogul -, úgy moralizál, mint maga Nicole! Csak tudnám, minek is köszönhető ez a hirtelen támadt felebaráti érzés. Nem, asszonyom, szó se lehet róla; megtartom a gyűrűt. Törődöm is én a férjek kiábrándulásával, szerelmesek csüggedésével, asszonyok vesztével, szüzek szégyenével, ha mindez szórakoztat? Elvégre szultán vagyok. Tehát holnap, asszonyom; remélem, hogy a következő esetek még mulatságosabbak lesznek, s ön is, szinte észrevétlenül, megkedveli őket.

- Nem hiszem, uram - felelte Mirzoza.

- Én pedig állítom, hogy élvezni fogja a csecsebecséket, sőt annyira fogja élvezni, hogy végül is meghallgatja a mondókájukat. Mit szólna hozzá, ha én lennék a szóvivőjük, szinte nagykövetük? Megmenthetem önt, ha ez a kívánsága, hosszú szónoklataik unalmától; de ami a kalandjaikat illeti, mindet meg kell hallgatnia, vagy az ő ajkaikról, vagy az enyémről. Így határoztam, és a döntésem végleges; készüljön tehát az újabb csacsogók meghallgatására.

Ezekkel a szavakkal megcsókolta Mirzozát, majd, lakosztályába sietve, már a következő próbán törte a fejét, s közben buzgó áhítattal mondott hálát a nagy szellemnek, Kukufának.

Másnap Mirzozánál tartottak meghitt vacsorát. A meghívottak korán összegyűltek a kegyencnő lakosztályában. Az előző napon történt csodás eset előtt szívesen jártak hozzá az emberek; most csak az illem kedvéért jöttek el: a hölgyek nyugtalanságukban csak egytagú szavakat váltottak egymással; mind lesben álltak, és percről percre várták, hogy valamelyik csecsebecse belekapcsolódik a társalgásba. Nagy kedvük lett volna Alcine balszerencséjének szóba hozására, de egyikük sem merte vállalni, hogy elkezdje a beszélgetést; nem mintha Alcine jelenléte feszélyezte volna őket, a bajbajutott hölgy ugyanis nem jött el, bár a meghívottak közt szerepelt; azt találták ki, hogy migrénje van. Az akadozva induló társalgás végül mégis megélénkült: lehet, hogy kevésbé tartottak már a veszélytől, hiszen egész nap csak szájakat hallottak beszélni, lehet, hogy egyszerűen csak úgy tettek, mintha nekibátorodtak volna; még a leggyanúsabb asszonyok is az alkalomhoz illő viselkedést igyekeztek magukra erőltetni, és megjátszották a magabiztost; Mirzoza pedig megkérdezte Zegrisztől, az udvaronctól, nem tud-e valami érdekes újságot.

- Asszonyom - felelte Zegrisz -, ön értesítést kapott Sazúr aga és az ifjú Sibérine közelgő házasságáról; nos, elárulhatom, hogy az egésznek befellegzett.

- Miért? - szakította félbe a kegyencnő.

- Mert Sazúr kedvesének toalettjéből - folytatta Zegrisz -, állítólag egy idegen hangot hallott; tegnap óta a szultán udvara tele van önkéntes fülelőkkel, akik mind azt remélik, hogy valamilyen módon elcsípnek egy-két érdekes vallomást, melyet alighanem senkinek sincs kedve tudtukra adni.

- Hiszen ez bolondság - válaszolt a kegyencnő. - Alcine balszerencséje, ha ugyan annak számít, egyáltalán nincs bizonyítva; alaposabban meg sem vizsgálták...

- Asszonyom - szólt közbe Zelmaide -, én egész tisztán hallottam; beszélt, pedig ki sem nyitotta a száját; a különös hang - igazán könnyű volt kitalálni, honnan jön - rendkívül szabatosan sorolta fel a tényeket. Bevallom, én meghaltam volna Alcine helyében.

- Meghalni! - szólt Zegrisz. - Különb dolgokat is túlél az ember...

- Hogyhogy? - kiáltotta Zelmaide. - Hát lehet bármi is borzalmasabb, mint egy csecsebecse fecsegése? Most már nincs középút. Vagy le kell mondanunk a szerelmeskedésről, vagy bele kell törődnünk, hogy könnyűvérűnek tartsanak.

- Valóban - mondta Mirzoza -, ez a választás kegyetlenül nehéz.

- Nem, asszonyom, nem - felelt meg neki egy másik hölgy -; meglátja, hogy az asszonyok tudnak dönteni. Csacsogjanak a csecsebecsék, amit akarnak, mi csak megyünk a magunk útján, rá se hederítünk a fecsegésükre. Végtére is egyre megy, hogy a csecsebecséje vagy a szeretője pletykál ki egy nőt. Kevesebbet tudunk meg egyiktől, mint a másiktól?

- Jól megfontolva a dolgokat - folytatta egy harmadik -, ha már mindenképp ki kell teregetni egy hölgy kalandjait, jobb, ha a csecsebecséje fecsegi el őket, mint ha a szeretője.

- Egyedülálló gondolat - mondta a kegyencnő.

- De igaz! - vágta rá az, aki előbb vakmerősködött. - Mert vigyázzunk csak: a szerető rendszerint először elégedetlen lesz, aztán kezd beszélni, tehát eltúlozza a dolgokat, hogy ezzel is bosszút álljon; a csecsebecse pedig nyugodtan nyilatkozik, semmit sem tesz hozzá az igazsághoz.

- Ami engem illet - válaszolta Zelmaide -, nem értek egyet ezzel a nézettel; a bűnöst nem is annyira a vallomások súlya veszejti el, inkább a tanúk szavahihetősége. Egy szerető, aki locsogásával beszennyezi az oltárt, melynek mindaddig áldozott, olyan istentelenféle, aki nem érdemel hitelt; de ha maga az oltár kezd beszélni, mit feleljünk?

- Hogy az oltár nem tudja, mit beszél - sziporkázott a másik dáma.

Monima eddig hallgatott, de most megtörte a csendet, és vontatottan, hanyagul odavetette:

- Ah, az én oltárom, ha már oltárnak neveztük, nyugodtan hallgathat is, beszélhet is, nincs mit tartanom a fecsegésétől.

Mangogul éppen ekkor lépett be, és figyelmét nem kerülték el Monima utolsó szavai. Gyűrűjét tüstént arrafelé fordította, s már hallották is, hogy a csecsebecse felkiált:

- Ne higgyenek neki, hazudik!

A közelben állók egymásra néztek, és kérdezgetni kezdték, kinek a csecsebecséje szólalt meg.

- Nem az enyém volt - mondta Zelmaide.

- Az enyém sem - mondta egy másik.

- Az enyém sem - mondta Monima.

- Az enyém sem - mondta a szultán.

Mindannyian, beleértve a kegyencnőt is, rendületlenül tagadtak.

A szultán felhasználta a pillanatnyi zavart, és a hölgyekhez fordult.

- Önöknek tehát van oltáruk? - mondta. - No jó! Halljuk hát, hogyan hódol a világ nekik.

Gyors egymásutánban, az egy Mirzozát kivéve, a hölgyeknek szegezte gyűrűjét; és más-más hangon, szép sorjában valamennyi csecsebecse elfecsegte feleletét:

- Én forgalmas vagyok, én elhagyatott, én elhanyagolt, én illatosított, én agyonhajszolt, én kiéhezett, én életunt stb.

Mind elmondták a mondókájukat, de olyan kusza összevisszaságban, hogy nem lehetett kivenni, melyik mit beszél. Egyszer tompa, másszor rikácsoló kiáltozásuk furcsa, újfajta zenebonává keveredett Mangogul és az udvaroncok hahotájával. A hölgyek később, komoly képet vágva, megegyeztek abban, hogy az egész eset rendkívül mulatságos volt.

- De még mennyire! - mondta a szultán. - És valamennyien hálásak vagyunk, hogy a csecsebecsék a mi nyelvünkön kegyeskednek csevegni, s magukra vállalják a társalgás terheinek felét. A társadalom végtelenül sokat nyerhet a szervek e megkettőződésével. Egyszer talán mi is, mi férfiak is valami mással fogunk megszólalni a szájunk helyett. Ki tudja? Talán az a szerv, mely olyan könnyűszerrel egyeztethető a csecsebecsékkel, igen, talán az van arra szánva, hogy megnyissa a csecsebecsék ajkait, és megfeleljen nekik: bár az anatómusom mind ezt másképp gondolja.

Asztalhoz ültek, ettek-ittak, jól mulattak - elsősorban Monima rovására: a hölgyek egyhangúlag az ő csecsebecséjét vádolták, hogy elsőnek szólalt meg; Monima húzta volna a rövidebbet, ha a szultán nem siet a segítségére.

- Kötve hiszem - mondta -, hogy Zelmaide kevésbé szerelmes természetű, mint Monima, legfeljebb a csecsebecséje jobban tud hallgatni. Egyébként, ha egy nő szája és csecsebecséje ellentmondanak egymásnak, melyiknek higgyünk?

- Nagyúr - felelt egy udvaronc -, nem tudom, miről fognak a csecsebecsék a jövőben csevegni; eddig azonban csak arról az egyetlen tárgykörről nyilatkoztak, ami számukra mindennél természetesebb. Amíg elég bölcsek, és csak olyasmiről beszélnek, amit ismernek, úgy hiszek nekik, mint az orákulumnak.

- Tudunk azért ennél szavahihetőbbet is - mondta Mirzoza.

- Asszonyom - szólt Mangogul -, milyen érdekük fűződnék a csecsebecséknek ahhoz, hogy eltitkolják az igazságot? Csak a női becsület hiú illúziója vihetné rá erre őket; de ilyen agyréme egyetlen csecsebecsének sincs: az előítéleteknek nem ez a szerv a székhelye.

- A női becsület agyréme! - kiáltott fel Mirzoza. - Előítélet! Ha Magasságod ugyanolyan nehézségeknek volna kitéve, mint mi, érezné, hogy ami az erényt illeti, csakugyan nem más, mint agyrém.

A hölgyeket felbátorította a szultána válasza, és valamennyien azt hajtogatták, hogy fölösleges a csecsebecséket próbára tenni; Mangogul szerint annál is inkább, mert az efféle próbák csaknem mindig veszélyesek.

Itt tartottak a csevegésben, amikor a pezsgőre került a sor; önfeledten élvezték, a hölgyek izgalomba, a csecsebecsék tűzbe jöttek tőle: elérkezett az alkalmas pillanat, hogy Mangogul folytathassa mesterkedéseit. A gyűrűt egy tőle nem távol, éppen a férjével szemközt ülő, feltűnően vidám fiatalasszony felé fordította; s az asztal alól máris feltört egy elhaló, bágyadt, panaszos hang:

- Ó, egészen el vagyok csigázva! Nem bírom tovább, teljesen kimerültem.

- Mi az! - kiáltott fel Huszajn. - Pongo Szabiám pagodájára, ez a feleségem csecsebecséje; és mit mond?

- Mindjárt megtudjuk - felelte a szultán.

- Felség, kérem az engedélyét, hogy ne kelljen végighallgatnom - válaszolta Huszajn. - Mégis, mit fog Magasságod gondolni, ha ez a csecsebecse valami szamárságot szalajt ki az ajkán?

- Csak azt, hogy ön bolond - felelte a szultán -, ha egy csecsebecse locsogásától zavartatja magát: úgyis szinte valamennyien tudjuk mindazt, amit mondhat, a többit pedig könnyen kitalálhatjuk. Üljön csak le, és próbáljon mulatni rajta.

Huszajn leült, feleségének csecsebecséje pedig csacsogni kezdett, mint a szarka.

- Örökké csak az az égimeszelő Valanto! - kiáltotta. - Más bezzeg abba tudja hagyni, de ő...

Ezekre a szavakra Huszajn őrjöngve ugrott fel helyéről, kést ragadott, átvetette magát az asztalon, és ha le nem fogják, szíven szúrja feleségét.

- Huszajn - mondta a szultán -, ön túlontúl nagy zajt csap, nem hallunk semmit. Hiszen csak a feleségének csecsebecséje veszítette el a józan eszét. Mi lenne ezekkel a hölgyekkel, ha az ő férjük is olyan hirtelen haragú volna, mint ön? Hogyhogy, ön máris kétségbeesik egy nyomorult kis kaland miatt, egy Valanto miatt, aki nem tudja abbahagyni? Üljön vissza a helyére, viselje sorsát lovagias férfiúhoz illőn, igyekezzék fegyelmezni magát, és ne feledje, mivel tartozik uralkodójának, aki megengedte, hogy ön is részesüljön ebből a szórakozásból.

Mikor Huszajn legyűrte indulatait, és hunyt szemmel, homlokára tapasztott kézzel egy szék támlájára dőlt, a szultán hirtelen fordított egyet a gyűrűn, és a csecsebecse folytatta:

- Beérném Valanto ifjú apródjával, de nem tudom, mikor mer nekifogni. Várom, hogy az egyik elkezdje, és a másik abbahagyja, s közben Egon bráhmannal csillapítom türelmetlenségem. Ocsmány ugyan, el kell ismerni, de ő aztán ért a befejezéshez és újrakezdéshez. Ó, a bráhmanok csodálatos férfiak!

Huszajn a csecsebecse mondókájára elpirult, hogy olyan nő miatt esett kétségbe, aki nem érdemelte meg ezt a fájdalmat. Már ő is együtt nevetett a többiekkel, de nem felejtette el megszégyenülését. A vacsora végeztével, mikor mindenki hazafelé indult, azonnal apácaklastromba vitte feleségét. Mangogul, mihelyt értesült erről, meglátogatta a kegyvesztett asszonykát. Az egész zárda Huszajn feleségét vigasztalgatta, vagyis inkább azt akarta kiszedni belőle, mi is volt az oka száműzetésének.

- Egy semmiség miatt kerültem ide - hangzott a válasz. - Tegnap a szultánnál vacsoráztunk, nyakaltuk a pezsgőt, vedeltük a tokajit; azt se tudtuk már, mit beszélünk, mikor a csecsebecsém csacsogni kezdett. Nem tudom, mit merészelt mondani, de a férjem nagyon megharagudott.

- Bizonyára nem volt igaza a férjének, asszonyom - erősítgették az apácák. - Egy semmiség miatt nem szabad ennyire felpaprikázódni.

- Hogyan, a csecsebecséje beszélt? És még most is beszél? Ó, mennyire élveznénk, ha módunk lenne meghallgatni! Annyi szent, csakis szellemesen és választékosan fejezhette ki magát.

Az apácák vágya teljesült, mert a szultán a szegény vezeklő felé fordította gyűrűjét. A csecsebecse megköszönte a szent szüzek kedvességét, de váltig bizonygatta, hogy bármilyen sokra tartja is társaságukat, az igazat megvallva, egy bráhmannal még jobban meg volna elégedve.

A szultán felhasználta az alkalmat, hogy megtudjon egyet-mást a szüzek életéből. Gyűrűje kifaggatta egy Kleanthisz nevű ifjú apáca csecsebecséjét; és az úgynevezett szűzi ékesség két kertészt, egy bráhmant és három lovagot vallott be; azt is elmondta, hogyan kerülte ki a biztos botrányt - hála egy orvosságnak és két érvágásnak. Zéphirine beismerte csecsebecse-szóval, hogy a kolostor gondnokocskájának köszönheti a tisztelendő anya elnevezést. Ami a szultánt legjobban meglepte, az volt, hogy bár a zár alá helyezett csecsebecsék igen mosdatlanul fejezték ki magukat, szűzies tulajdonosaik még csak el sem pirultak; ebből arra következtetett, hogy ha e kegyes helyeken fogyatékosabb is a gyakorlat, kárpótlásul szépen virágzik helyette az elméleti tudás.

Hogy biztos legyen a dolgában, gyűrűjét egy tizenöt-tizenhat éves apácanövendék felé fordította.

- Flóra - fecsegte a csecsebecse - jó néhányszor szemezett a rácson keresztül egy ifjú katonatiszttel. Tudom, hogy a fiú tetszik neki: a kisujjával elárulta nekem.

Flóra ráfizetett erre. Elöljárói kéthavi imádságra és önsanyargatásra ítélték; és fohászokat rendeltek, hogy a közösség csecsebecséi a jövőben némák maradjanak.

Alighogy Mangogul távozott a zárdából, ahol az imént elhagytuk, máris városszerte rebesgették, hogy a Brahmá farkcsigolyájáról elnevezett apácák rendjének valamennyi szüze a csecsebecséjével beszél. Ez a hír, melynek Huszajn erőszakos eljárása hitelt kölcsönzött, felcsigázta a tudósok kíváncsiságát. A jelenséget tehát konstatálták; s a szabadgondolkozók erre a korábban lehetetlennek tartott tényre az anyag rejtett tulajdonságaiban kezdték keresni a magyarázatot. A csecsebecsék csacsogásáról számtalan kitűnő tanulmányt tettek közzé, és ez a fontos téma az akadémiák közleményeit egy egész sereg értekezéssel duzzasztotta meg, melyeket az emberi szellem legmagasabbrendű teljesítményeinek tekinthetünk.

A Banzai Tudományos Akadémia létét és halhatatlanságát tagjainak köszönheti, akiket Kongó, Monoémugi, Beleganza és a szomszédos királyságok legkiválóbb koponyái közül választottak és választanak ki. Tag volt itt, különböző titulusokkal, mindenki, aki a természetrajzban, fizikában, mennyiségtanban már vitte valamire, sőt az ígéretes tehetségű tudósjelöltek java része is. A fáradhatatlan méhek e raja szakadatlanul tevékenykedett az igazság kutatásán; s a nagyközönség évről évre begyűjthette, egy felfedezésektől vaskos kötetben, fáradozásaik gyümölcsét.

Az akadémia két nagy csoportra, az örvénypártra és a vonzáspártra oszlott. Az örvénypártiak szektáját Olibri, a jeles mértantudós és kitűnő fizikus alapította. Az első vonzáspárti pedig Circino, a kitűnő mértantudós és jeles fizikus volt. Olibri és Circino mindketten arra vállalkoztak, hogy megmagyarázzák a természetet. Olibri alapeszméi első pillantásra megvesztegetően egyszerűnek tetszenek: a fontosabb jelenségeknek nagy általánosságban meg is felelnek, de a részletek már nem alkalmazkodnak a teóriákhoz. Circino szinte abszurd feltevésből indul ki, de az ő rendszerében csak az első lépés nehéz. A jelenségek apróbb részletei, melyek Olibri feltevéseit ingataggá tették, Circino gondolatmenetét megerősítik. Az ő útja az indulás pillanatában homályos, de lépésről lépésre megvilágosodik; Olibrié viszont eleinte világos, de a későbbiek során egyre homályosabb vidékekre vezet. Az örvénypártiak bölcseletéhez nem kell sok előtanulmány, elég az intelligencia. A vonzáspártiak nézeteinek követéséhez értelem is, tudomány is kell. Olibri iskolájába előkészület nélkül léphet be az ember: az egész világnak van kulcsa hozzá. Circino tanai csak a legképzettebb mértanosok előtt tárulnak ki. Olibri örvényeit mindenki megérti, Circino centripetális és centrifugális erőit pedig csak az elsőrendű matematikusok, így aztán mindig száz örvénypártira jut egy vonzáspárti; de egy vonzáspárti mindig megér száz örvénypártit. Ez volt a helyzet a Banzai Tudományos Akadémiában is, amikor a fecsegő csecsebecsék témájának megvitatására került sor.

Maga a jelenség kevés kapaszkodót kínált; a vonzástörvény alól kicsúszik: éter alig-alig jut el idáig. Az akadémia elnöke hiába szólította fel a tagokat, hogy nyilatkozzanak elképzeléseikről, mélységes csend honolt a gyülekezetben. Végül az örvénypárti Persiflo, aki számtalan értekezést írt már olyan kérdésekről, amelyekhez még csak nem is konyított, szólásra emelkedett, és a következőket mondotta:

- A tény, uraim, alighanem összefüggésben van a világegyetem rendszerével: gyanítom, hogy ugyanaz az oka, mint az árapálynak. Gondoljunk csak arra, hogy ma napéjegyenlőség és telehold van; mindazonáltal meg kell még hallgatnunk, mielőtt feltevésem igazoltnak vennők, mit fognak a csecsebecsék egy hónap múlva mondani.

Az akadémikusok a vállukat vonogatták. Senki sem merte kimondani, hogy Persiflo ugyanolyan ostobán okoskodik, mint egy csecsebecse; ez a rendkívül éles látású férfiú azonban így is egyszeriben kitalálta, mit gondolnak.

A szót a vonzáspárti Reciproco vette át:

- Uraim, egy elméletem kedvéért összeállítottam volt a királyság valamennyi kikötőjének árapálytáblázatát. A megfigyelések némileg eltérnek ugyan számításaimtól, mégis remélni merem, hogy e kellemetlenségért kárpótol majd ama haszon, melyet a csecsebecsék csacsogásának az apály és a dagály természeti tüneményeivel feltételezett folytatólagos egybeeséséből húzhatunk.

Egy harmadik akadémikus is szót kért, a táblához lépett, felrajzolta képletét, és így szólt:

- Adva van egy AB csecsebecse stb.

(Itt a fordítók tudatlansága megfoszt bennünket magától a bizonyítástól, amit az afrikai szerző kétségkívül feljegyzett számunkra. Körülbelül két lap hiányzik, majd ezt olvashatjuk:)

- Reciproco érvelése helytállónak látszik; és az ő dialektikája nyomán végzett vizsgálatok meggyőztek minket, hogy bizonnyal elérkezik az a nap, mikor sikerül igazolnia, hogy a hölgyek manapság szükségszerűen a csecsebecséjükkel mondják el mindazt, amit eddig a fülükkel hallottak.

Orkotom doktor, az anatómusok rendjéből, így szónokolt:

- Uraim, nézetem szerint üdvösebb nem bolygatni valamely jelenséget, mint légből kapott feltevésekben keresni kiváltó okait. A magam részéről hallgatnék, ha csak hiábavaló hipotéziseket tudnék önök elé tárni; de én kísérleteztem, kutattam, következtettem. Megfigyeltem a csecsebecsét a paroxizmus pillanatában; és minden részletének ismerete, valamint tulajdon tapasztalataim alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy az, amit görögül delphosz-nak nevezünk, mindazon tulajdonságokkal rendelkezik, mint a légcső, s hogy vannak olyan alanyok, akik éppoly tökéletesen tudnak beszélni a csecsebecséjükkel, mint a szájukkal. Igen, uraim, a delphosz húros és fúvós hangszer, mégpedig sokkal inkább húros, mint fúvós. A külső levegő, beléhatolva, szabatosan eleget tesz a vonó feladatának a csecsebecse két felének izomrostjain, melyeket húroknak avagy hangszalagoknak is nevezhetünk. A léglökés és e hangszalagok ütközése ez utóbbiakat rezgésbe hozza, s a rezgés különböző gyorsasága különböző hangokat eredményez. A női személy tetszése szerint képes változtatni a hangokat, beszél, sőt akár énekelni is tud. Mivel az ilyen hangképzésre csak két húr avagy hangszalag szolgál, s azok is érezhetően egyforma hosszúak, önök joggal tehetik fel a kérdést, vajon elégséges-e ez a magas és mély, erős és gyenge hangok azon sokaságához, melyet az emberi gége képezni képes. Válaszom csak ennyi: igen, mert e hangszervek a hangszerekhez hasonlatosak, s megnyúlásuk és megrövidülésük ki tudja váltani a különböző hanghatásokat. Hogy e részek képesek elernyedni és összehúzódni, ezt talán fölösleges is bizonygatnom ilyen nagy tudású férfiak gyülekezetében; de hogy ezen elernyedések és összehúzódások jóvoltából a delphosz magasabb és mélyebb hangokat tud hallatni, akár beszéd-, akár énekhangban, nos ezt a tényt, szerénytelenség nélkül állíthatom, kétséget kizáróan képes vagyok igazolni. Kísérletekkel fogok bizonyítani. Igen, uraim, kötelezem magam, hogy az önök színe előtt beszédre, sőt énekre késztetem mind a delphosz-t, mind a csecsebecsét.

Ezeket mondotta Orkotom, nem kevesebbre vállalkozva, mint hogy a csecsebecsékkel is megtegye mindazt, amit a légcsövekkel tett egyik kollégája, akitől a féltékenység hiába akarta elvitatni a sikert.

Hallgatói, az ígért kísérletekre várva, számos ellenvetést zúdítottak Orkotomra, s ezek világában úgy látszott, hogy az akadémikusok inkább leleményesnek, mintsem megbízhatónak tartják a doktor gondolatait.

- Ha a beszéd a csecsebecsék természetadta képessége - mondták -, miért vártak vele mostanáig? Ha Brahmá jósága (hiszen az ő kegyének köszönhető, hogy a hölgyekben oly hevesen él a beszélhetnék), ha tehát ez kettőzte meg beszélőszerveiket, mégiscsak különös, hogy a hölgyek mindeddig nem tudtak erről, vagy pedig ennyire elhanyagolták a természet e becses ajándékát. Miért csak egyszer beszélt minden csecsebecse? Miért beszéltek mind ugyanarról? Milyen szervi oka van, hogy az egyik pár ajak hallgatni kényszerül, míg a másik beszél? Egyébként - tették hozzá -, ha figyelembe vesszük, milyen körülmények között szólalt meg a legtöbb csecsebecse, és mit mondott, joggal állíthatjuk, hogy megnyilatkozásuk önkéntelen volt, s ha hordozóiknak hatalmában állt volna, bizonnyal némák maradnak e testrészek.

Orkotom kötelességének tartotta, hogy megfeleljen az ellenvetésekre; váltig kardoskodott, hogy a csecsebecsék mindig beszéltek, legfeljebb halkan, szinte nem is hallhatóan, még a tulajdonosuk számára sem hallhatóan; hogy nem csoda, ha most megnőtt a hangjuk, napjainkban, amikor a társalgás szabadosságának jóvoltából szégyen és pironkodás nélkül cseveghetünk olyan dolgokról, melyekben mégiscsak ők a legjártasabbak; hogy ha eddig csak egyszer beszéltek is hangosan, ne gondolja ezt senki egyedüli esetnek; hogy némának lenni és hallgatni két különböző dolog; hogy nyilván azért beszéltek mind ugyanarról a témáról, mert ez volt az egyetlen, amelyről képzeteket alkothattak; hogy azok, melyek eddig nem beszéltek, még megszólalhatnak; és ha mégsem, ennek csakis az lehet az oka, hogy vagy nincs mondanivalójuk, vagy rendellenes a formájuk, vagy hiányoznak a képzeteik és kifejezéseik.

- Egyszóval - folytatta -, ha Brahmá kegyelme adta meg a módot a nőknek, hogy kielégíthessék égő vágyukat, és megkétszerezett hangképző szervükkel minél többet beszélhessenek, nos, ez nem mond ellent annak, hogy e jótett eleintén kellemetlenségekkel járt, mert Brahmá bölcsessége megelőzte a legfőbb bajt, mégpedig lezárta az egyik pár ajkat, míg a másik beszél. Már az is fölöttébb kellemetlen ugyanis, hogy az asszonyok egyik pillanatról a másikra változtatják véleményüket: mi lenne velünk, ha Brahmá meghagyta volna nekik azt a lehetőséget, hogy két ellentétes érzést hangoztassanak egyszerre? A nyelv, a beszéd a gondolatok közlésére, egymás megértésére szolgáló eszköz: és ugyan hogy érthetnénk meg a nőket, akiket éppen elég egy szájjal elviselnünk, ha kettővel beszélnének egyszerre?

Orkotom sok mindenre válaszolt; de tévedett, ha azt hitte, hogy mindenkit meggyőzött. Szorongatták, és már-már elbukott, mikor Cimonaze, a fizikus, pártját fogta. Ekkor a vita viharossá vált: eltértek a tárgytól, elvesztették a fonalat, megint megtalálták, ismét elvesztették, összevesztek, kiabáltak, sértegetni kezdték egymást, s ezzel az akadémiai ülés véget ért.

A csecsebecsék fecsegése nemcsak az akadémiát foglalkoztatta, a társasági körökben is ez volt a nap, sőt a másnap és harmadnap témája: valósággal kimeríthetetlennek bizonyult. A megtörtént eseteket meg nem történtekkel tódították; a históriák szájról szájra jártak, s a csoda mindent hihetővé tett. Több mint hat hónapig csak erről beszéltek.

A szultán még csak háromszor próbálta ki a gyűrűjét; de azok a hölgyek, akik zsámolyon helyet foglalhattak Manimonbanda társaságában, már egy törvényszéki elnök felesége és egy márkiné csecsebecséjének szónoklatáról is tudni véltek, leleplezték egy ájtatos dáma kegyes titkait, később pedig számos olyan hölgyét is, akik ott sem voltak; és isten tudja, milyen szavakat adtak csecsebecséjük ajkaira: nem fukarkodtak a malacságokkal. Az események ecsetelése után következett az elmélkedés.

- Tény, ami tény - mondta az egyik hölgy -, ez a boszorkányság (mert nem más ez, mint rontás a csecsebecséken) kínos helyzetbe hozott bennünket. De még milyen kínosba! Folyton attól félni, mikor üti meg a fülünket egy bensőnkből, sőt lensőnkből előtörő pimasz hang!

- Ugyan, asszonyom - felelt egy másik -, miért ez a meglepő félelem? Ha egy csecsebecsének semmi nevetséges közölnivalója sincs, mit számít, beszél-e vagy hallgat.

- Annyit mégis számít - válaszolt az előző -, hogy minden szívfájdalom nélkül odaadnám a fele ékszerem, ha ezzel megvehetném, ha biztosra vehetném a hallgatását.

- Ha ekkora árat adna a diszkréciójukért - replikázott a második -, csakugyan jó oka lehet az elővigyázatosságra.

- Nincs jobb okom rá, mint másnak - mondta Céphise -, mégsem vonom vissza. Húszezer tallér a nyugalmamért nem nagy ár; mert kimondom kereken, én éppoly kevéssé bízom a csecsebecsémben, mint a számban: márpedig sok szamárságot szájaltam össze életemben. Napról napra annyi hihetetlen kalandot teregetnek ki, bizonygatnak és részleteznek a csecsebecsék, hogy ha a háromnegyed része valótlan is, a maradék egynegyed elég ahhoz, hogy bárkit tönkretegyen. Ha az enyém csak feleannyit hazudozik, mint a többieké, végem van. Valljuk meg, tetteinket eddig is a csecsebecsénk kormányozta; de most már a jó hírünk is tőle függ.

- Én ugyan nem törődöm az egésszel - mondta Ismène -, menjen csak minden a maga útján, nem kezdek végeláthatatlan okoskodásokba. Ha a csecsebecsék valóban Brahmá akaratából beszélnek (mint ezt bráhmanom állítja), az Úr nem tűri, hogy hazudjanak, s istentelenség volna az ellenkezőjét bizonygatni. A csecsebecsém tehát beszélhet, amit és amennyit csak kíván: végtére is mit tud mondani?

E percben egy fojtott hang tört föl, szinte a föld mélyéből, és visszhangként ezt válaszolta:

- Sok mindent.

Ismène nem tudta, honnan jön a hang, dühbe gurult, ráförmedt a barátnőire, s ezzel is tetézte a társaság jókedvét. A szultán el volt ragadtatva, hogy a hölgy nem veszi észre, mi történt, s tüstént faképnél hagyta miniszterét, akivel távolabb tanácskozott, odalépett Ismène-hez, és így szólt:

- Vigyázzon, asszonyom; ön hajdan valamelyik hölgyet a bizalmába fogadhatta, s talán az ő csecsebecséje olyan gonosz indulatú, hogy kifecsegi azokat a történeteket, melyekről az öné már megfeledkezett.

Mangogul, a megfelelő pillanatban oda- és visszaforgatva gyűrűjét, izgalmas párbeszédet rendezett a hölgy és csecsebecséje között. Ismène, aki mindig kitűnően vezette kis ügyeit, és sohasem szolgáltatta ki magát meghitt barátnőknek, azt felelte a szultánnak, hogy az ő esetében a leggonoszabb indulat minden mesterkedése is hiábavaló.

- Ne mondja! - felelt az ismeretlen hang.

- Hogyhogy ne mondjam? - csattant fel Ismène haragosan a sértő kétely hallatára. - Csak nem kell félnem ezektől?

- Dehogynem, ha ők is tudnának annyit, mint én.

- Miért, ön mit tud?

- Megnyugtathatom, sok mindent.

- Sok mindent! Ez sokat sejtet, és mit sem jelent! Tudna talán részletezni egyet-kettőt?

- Minden bizonnyal.

- És mégis milyesfélét? Voltak talán szívügyeim?

- Nem.

- Szerelmi ügyeim? Kalandjaim?

- Erről van szó.

- És kivel, kérem? Valamilyen ficsúrral, katonatiszttel, szenátorral?

- Nem.

- Komédiással?

- Nem.

- Csak nem gyanúsít meg az apródjaimmal, lakájaimmal, lelkiatyámmal vagy a férjem gyóntatójával?

- Nem.

- Ennyi imposztorságod egész tudománya?

- No nem.

- Hát nincs is több ember, akivel félre lehetne lépni! A házasságom előtt volt, vagy utána? Feleljen, szégyentelen!

- Ó, asszonyom, félre a szitkokat, ha szabad kérnem; ne kényszerítse tisztességtelen eljárásra legodaadóbb barátját.

- Beszéljen, kedvesem; beszéljen, mondjon el mindent; oly kevésre becsülöm szolgálatait, hogy nem félek a fecsegésétől: leplezzen le; megengedem, sőt felszólítom rá.

- Ismène, mire kényszerít engem?... - sóhajtotta a csecsebecse.

- Hogy igazságot szolgáltasson az erénynek.

- Rendben van, erényes Ismène; valóban nem emlékszik már az ifjú Ozminra, Zegrisz szandzsákbégre, Alazielre, a táncmesterre, és Almurára, a zenetanítóra?

- Ó, borzalom! - kiáltott Ismène. - Anyám túlontúl éberen ügyelt rám, semhogy ilyesfajta kicsapongásokba keveredhettem volna; és a férjem is tanúsíthatná, ha ugyan itt lenne, hogy érintetlen voltam, ahogy illik.

- Persze, persze - mondta a csecsebecse -, hála hű barátnője, Alcine titkának.

- Ez olyan elvetemült és ostoba rágalom - felelte Ismène -, hogy fölösleges még cáfolni is. Nem tudom - folytatta -, melyik hölgy csecsebecséje van ilyen jól tájékozva viselt dolgaimról, legalábbis azzal tetszeleg magának, de csupa olyan dologról beszél, amiről az enyém egy árva szót sem tud.

- Asszonyom - válaszolta Céphise -, biztosíthatom önt, hogy az én csecsebecsém örült, hogy hallgathatott.

A többi dáma is hasonlókat mondott; utána leültek játszani, anélkül, hogy ráébredtek volna, ki szólt bele minduntalan a fentebb leírt társalgásba.

Manimonbanda társaságában a legtöbb hölgy szenvedélyes játékos volt; nem kellett hozzá Mangogul bölcsessége, hogy ezt észrevegye az ember. A játékszenvedély ugyanis egyike a legpalástolatlanabbaknak: szembeszökő, áruló tünetei vannak, akár nyer valaki, akár veszít.

"De honnan ez a játékdüh? - morfondírozott Mangogul. - Hogyan képesek e hölgyek arra, hogy éjszakáikat egy fáraóasztal körül töltsék, és reszketve várjanak egy ászra vagy hetesre? Ez a téboly tönkreteszi a szépségüket és egészségüket, már akinek van, nem is beszélve arról a tömérdek bajról, amelybe biztos belesodródnak."

- Kedvem volna egy kis csínyhez - súgta oda Mirzozának.

- És mi volna az a szép csíny, amit kitervelt? - kérdezte a kegyencnő.

- A legféktelenebb kártyatündér felé fordítom a gyűrűt - felelte Mangogul -, kikérdezem a csecsebecséjét, és e szerv szavaival figyelmeztetem azokat a gyengeelméjű férjeket, akik hagyják, hogy feleségük a ház vagyonát és becsületét feltegye egy kártyára vagy kockára.

- Nagyon kedvemre való gondolat - válaszolt Mirzoza -, de tudja meg, felség: Manimonbanda megesküdött a pagodákra, hogy soha többé nem hív társaságot, ha még egyszer megzavarja szórakozásukat az engasztrológusok arcátlansága.

- Mit mondott, lelkem gyönyörűsége? - vágott közbe a szultán.

- Hasbeszélők! - felelte a kegyencnő. - A szemérmes Manimonbanda ezt a nevet adta azoknak, akiknek megszólalt a csecsebecséje.

- Biztos az az ostoba bráhmanja találta ki, az kérkedik folyton, hogy görögül tud, kongói nyelven pedig nem - csattant föl a szultán -; én mégis ki fogom kérdezni Manille csecsebecséjét, akár tetszik ez Manimonbandának és a házi bráhmanjának, akár nem; felebarátaim épülésére pedig éppen az lesz a legjobb, ha itt tartjuk a vallatást.

- Felség, higgyen nekem - mondta Mirzoza -, jobb megtakarítani ezt a kellemetlenséget a nagyszultánánál: a csecsebecse máshol is beszélhet, mindkettőnk kíváncsiságát kielégíthetjük. Legjobb volna, ha megjelenne Manille-nál!

- Így lesz, hiszen ön így óhajtja - mondta Mangogul.

- De hány órakor? - kérdezte a szultána.

- Éjfélkor - felelte a szultán.

- Éjfélkor még tart a játék - mondta a kegyencnő.

- Akkor várok két óráig - így Mangogul.

- Felség, ön nem gondol arra - replikázott Mirzoza -, hogy az igazi játékosok számára ez a legszebb óra az asztal mellett. Ha Magasságod hallgat rám, első álmában lepi meg Manille-t, reggel hét és nyolc közt.

Mangogul megfogadta Mirzoza tanácsát, és hétkor surrant be Manille-hoz. Éppen lefekvéshez készült, szolgálói segítségével. A szultán kitalálta, hogy a dáma balszerencsével játszott: szomorúság honolt az arcán, fel és alá járt, meg-megállt, az égre emelte a szemét, toppantott, öklét a homlokára tapasztotta, és mormogott valamit a foga közt, de a szultán nem értette tisztán. Szolgálói remegve követték minden mozdulatát vetkőztetés közben; végre sikerült ágyba dugniuk, bár a dáma sűrűn vagdosott gorombaságokat, sőt még rosszabb dolgokat is a fejükhöz. Manille esti imája az ágyban egy átkozott ászra szórt szitkokból állt, mert az ász hétszer egymás után a vesztét okozta. Mihelyt a hölgy lehunyta a szemét, Mangogul feléje fordította a gyűrűt. A csecsebecse telve fájdalommal felkiáltott:

- Most már egy ütésem sincs, maccsban maradtam, passz!

A szultán elmosolyodott: Manille-nál minden, még a csecsebecséje is csak a játékról beszél.

- Nem - folytatta a csecsebecse -, soha többé nem játszom Abidul ellen: folyton csal, nem is tud mást. Dáreszről hallani sem akarok: vele minduntalan félresikerülnek a húzásaim. Iszmáil tűrhető játékos, de nem ereszkedik le akárkihez. Mazulim valóságos kincs volt, míg Krissza karmai közé nem került. Zulmisz a világ legszeszélyesebb játékosa. Rika már kevésbé, de szegény fiúnak semmije sincs. És Lazulival mit csináljak? Banza legcsinosabb nője sem tenné merésszé! Molli silány kártyás. Bizony, pusztulnak-tűnnek a játékosok; maholnap azt sem tudja az ember, kivel tegye össze a játéktudományát.

E sirámok után a csecsebecse elcsacsogta, milyen különleges partikban vett részt, majd nekilátott, hogy asszonyának balsors idején is megnyilatkozó kitartását és leleményességét ecsetelje.

- Nélkülem - kezdte - Manille már rég tönkrement volna: a szultán minden kincse sem elég annyi adósság megfizetésére, mint amennyit velem fedezett. Egyszer több mint tízezer dukátot veszített egy ültő helyében egy bankárral meg egy pappal szemben: már csak az ékkövei maradtak, azt pedig nem kockáztathatta, hiszen a férje éppen akkor váltotta ki a zálogból. Közben újabb lapokat húzott, csábító lapokat, melyeket a jó szerencse olyankor küld, amikor balsorssá változik át: sürgették, beszéljen már. Manille még egyszer belenézett a kártyákba, aztán erszényébe süllyesztette a kezét, bár tudta, hogy semmi kihúznivaló sincs már benne; megint a lapokra bámult, még egyszer megvizsgálta, és nem határozott semmit.

"Asszonyom, tesz-e tétet valahára?" - kérdezte a pénzember.

"Igen, teszek - mondta Manille. - Felteszem a... felteszem a csecsebecsém."

"Mennyiért?" - kérdezte az uzsorás.

"Száz dukátért" - mondta Manille.

Az abbé meghátrált: túl drágának találta a csecsebecsét. Az uzsorás bevágott: Manille vesztett, és fizetett.

Az a bolond hiúság, hogy nemesi csecsebecsét bírlalhasson, erőt vett az uzsoráson: felajánlotta, hogy fedezi úrnőm kártyaköltségeit, ha én kedvére kiszolgálom; ezekben a feltételekben tüstént meg is állapodtak. De Manille hazárdjátékos volt, a bankár vagyona pedig véges; csakhamar a pénzesláda fenekére értünk.

Úrnőm egyik estére pompás fáraópartit tervezett; minden ismerőse meg volt híva: csak dukáttal lehetett fizetni. Természetesen a bankár pénzes zacskójára számítottunk, és ez a csirkefogó a nagy nap reggelén levelet küld, hogy egy garasa sincs. Mondhatom, a legnagyobb zavarban hagyott bennünket: mindenképpen ki kellett evickélnünk a csávából, és nem volt egyetlen veszíteni való percünk sem. Jobb híján megelégedtünk egy agg főbráhmannal, s jó drágán megszámítottunk neki néhány kedvtelést, melyekért már egy évszázad óta esedezett. Ez az összeülés egyházi javadalma jövedelmének éppen kétszeresébe került.

Néhány nap múlva beállított a bankár. Azt mondta, kétségbe van esve, hogy úrnőm ez egyszer készületlennek találta, mindazonáltal számít a jó szívére.

"De hiába számít, kedvesem - felelte Manille -, a jó nevelésem tiltja, hogy fogadjam önt. Míg ki tudott segíteni egy kis pénzzel, mindenki tudta, miért tűröm önt; de most, hogy már semmire sem jó, ártana a hírnevemnek."

Az uzsorás dühbe jött - igaz, én is megharagudtam, mert nem volt nála derekabb férfiú Banzában. Szóval a bankár kijött a sodrából, és odavágta Manille-nak, hogy többe került, mint három táncosnő az Operából, pedig azok mennyivel jobban értenek a szórakoztatáshoz.

"Ó, bár tartottam volna ki a varrólánykám mellett! - bődült el keservesen. - Az úgy szeretett, mint az őrült, és boldoggá tudtam tenni egy darab tafotával!"

Manille-nak nem tetszettek az összehasonlítások, és olyan hangon parancsolta meg, hogy takarodjon, de tüstént, melytől a bankárnak inába szállt a bátorsága. Hiába, ismerte úrnőmet, és szívesebben távozott a lépcsőn, mint az ablakon keresztül.

Ezután Manille egy másik bráhmantól kapott kölcsönt, akit azért hívatott, hogy nehéz perceiben lelki vigasszal szolgáljon: szent férfiú következett tehát a bankár után, s mi ugyanazzal a pénzzel fizettünk neki is. Manille még sokszor feltett és elveszített engem; de tudjuk, hogy a kártyaadósság az egyetlen adósság e világon, melyet meg szoktunk fizetni.

Ha a kártyaszerencse Manille mellé szegődik, mintaasszony, nincs párja egész Kongóban. Eltekintve a játéktól, úgy megjavul ilyenkor, hogy alig hinné az ember: nem káromkodik, rendesen eszik-iszik, kifizeti a ruhakereskedőjét és a személyzetét, megajándékozza szolgálóit, néha kiváltja ruháit a zálogból, és kedveskedik a dán dogjának és a férjének; de minden este felteszi ezeket a tulajdonságait és minden pénzét egy pikk ászra. Hát ilyen életet folytattunk és folytatunk ma is; és isten tudja, hányszor csap még zálogba.

A csecsebecse elhallgatott, Mangogul pedig hazament és lefeküdt. Délután ötkor ébresztették; az Operába készült, mert megígérte kegyencnőjének, hogy ott találkoznak.

Banza színházai közül csak az Opera működött állandóan. Dómidószol és Dóremifaszollatidódódó, e két híres zenész - az egyik már, a másik még alig látszott ki a földből - művei foglalták el felváltva a színpadot. Mindkét egyéni hangú művésznek voltak párthívei: a tanulatlanok és a szakállasok Dómidószol oldalán álltak, a fiatalabbak és a virtuózok Dóremifaszollatidódódóra esküdtek; a zeneértők pedig - ifja-vénje - nagyra tartották mind a kettőt.

Dóremifaszollatidódódó, mondták az utóbbiak, kitűnő, míg nem követ el hibát; de néha ő is aluszik; ugyan kivel nem fordul elő ez? Dómidószol emelkedettebb és egyenletesebb: csupa szépség; de jó tulajdonságai mind megvannak, sőt hatásosabbak vetélytársában; Dóremifaszollatidódódó művei viszont egyéni, másnál föl nem lelhető vonásokkal büszkélkednek. Az öreg Dómidószol egyszerű, természetes, egyhangú, néha túlontúl egyhangú is: éppen ez a hibája. Az ifjú Dóremifaszollatidódódó egyéni, csillogó, bonyolult, tanult, néha túlontúl tanult is: de ez talán inkább a hallgató hibája. Az előző szerző nyitánya, meg kell hagyni, pompás, de minden műve előtt megismétlődik; az utóbbi ugyanannyi nyitányt írt, ahány operát; és valamennyit a főművének tekinthetjük. Dómidószolt a természet dallamokra tanította; a tanulmányok és a tapasztalat Dóremifaszollatidódódót elvezették a harmónia forrásaihoz. Ki tud úgy deklamálni, recitálni, mint az öreg? Ki tud olyan könnyű ariettákat, érzéki áriákat, jellegzetes közzenéket írni, mint az ifjú? Dómidószol csak a zenei párbeszédhez ért. Dórémifaszollatidódódó már sejtetni tudja a finom árnyalatokat, melyek a gyengédet az érzékitől, az érzékit a szenvedélyestől, a szenvedélyest a bujától megkülönböztetik: néhány híve pedig esküszik arra, hogy ha Dómidószol dialógusai sikerültebbek is, ennek magyarázatát nem a szerzők tehetsége, hanem a felhasznált szövegírók képessége közti eltérésben kell keresni.

- Hallgassátok meg, hallgassátok csak meg - kiáltanak - a Dardanus nagyjelenetét: mindjárt kiderül, hogy mihelyt Dóremifaszollatidódódó jó szöveggel dolgozhat, Dómidószol bájos jelenetei újraszületnek.

Akármi volt is az igazság, az én időmben az egész város valósággal özönlött az öreg zenedrámáira, és szinte tódult, hogy lássa az ifjú balettjeit.

Banzában ekkor éppen Dóremifaszollatidódódó egyik pompás operáját adták, melyet - ha a kegyencnő-szultána nem kíváncsi rá - alighanem hálósipkában mutattak volna be: a csecsebecsék vissza-visszatérő panaszai felajzották ugyan a kis hegedűsök buzgalmát, de a vezető énekesnő lemondta szerepét. Helyettesítőjének nem volt olyan szép hangja, de játékával feledtetni tudta ezt: így aztán semmi sem tarthatta vissza a szultánt és kegyencnőjét, mindketten megtisztelték az előadást jelenlétükkel.

Mirzoza már megérkezett. Megjön Mangogul is, felmegy a függöny, kezdődik az előadás. Minden ment is, mint a karikacsapás, Chevalier kisasszony valóban feledtette Le Maure kisasszonyt, s már a negyedik felvonásnál tartottak, mikor a szultán egy kórus kellős közepén, mely hosszadalmasságával felbosszantotta, a kegyencnőt pedig ismételten ásításra kényszerítette, gyűrűjét az énekesnők kara felé fordította. Soha különb vígjátéki tablót! Harminc lány némult el hirtelen, a szájuk tátva maradt, és megőrizték színpadias testtartásukat is. Ugyanebben a pillanatban harminc csecsebecse zendített rá nagy hangon: az egyik egy vásári rigmusra, a másik egy malac gúnydalra, a harmadik egy ugyanvalóst illetlen paródiára, csupa hozzájuk illő, különösnél különösebb nótára. Egyik oldalról ezt hallotta a közönség: Ó, ne mondja, komámasszony! a másikról: Hatszor, hatszor, egy tucatszor!, itt: Jaj, betette!, Jaj, ki tette?, amott: Ciprián, szentatyám, fordítson hát a gatyán! Végül az egész egyetlen sikoltó-rikoltó hanggá olvadt, a világ legkülönösebb, legképtelenebb, legkacifántosabb kórusává, mivelhogy és minekutána a cse... a pa... a pi... (A kézirat e helyen megrongálódott.)

A zenekar közben húzta a magáét, a földszint, a karzat és a páholyok hahotája hozzávegyült a hangszerek zajához és a csecsebecsék dalához, hogy a hangzavar tökéletes legyen.

Néhány énekesnő, attól való félelmében, hogy a csecsebecséjük belefárad a csacska nóták dudorászásába, és, ne adj isten, csacsogni kezd, riadtan a színfalak mögé rohant; az ijedségen kívül azonban más bajuk nem esett. Mangogul látta, hogy a hallgatóság semmi új érdekességről sem értesül, s visszafordította gyűrűjét. A csecsebecsék nyomban elcsendesedtek, a nevetés elcsitult, a nézőtér lecsillapodott, az előadás folytatódott, és békésen befejeződött. Lehullt a függöny; a szultána és a szultán távoztak; színésznőink csecsebecséi pedig elvonultak oda, ahol nem az énektudományuk kedvéért várták őket.

A kaland nagy feltűnést keltett. A férfiak hahotáztak, az asszonyok ijedeztek, a bráhmanok botránkoztak, a tudósok töprenkedtek. És Orkotom mit szólt hozzá? Orkotom triumfált. Egyik értekezésében előre megmondta, hogy a csecsebecsék énekelni fognak, és íme, igaza lett: kartársai ettől zavarba jönnek, és ez ének ténye fényes érv e tétel érdekében.

... hó 15-én olvasta fel az akadémia ülésén Orkotom híres tanulmányát, melyben a csecsebecsék csacsogására vonatkozó nézeteit összefoglalta. Már ekkor nagy hangon hivatkozott csalhatatlan, többször megismételt és mindig sikeres kísérleteire, s ezzel hallgatóságának túlnyomó többségét sikerült is elvakítania. A nagyközönségben tovább élt e kedvező kép, és teljes hat hétig mindenki azt mondta, hogy Orkotom igen szép felfedezést tett.

A doktor teljes diadalához már csak az hiányzott, hogy a híres és magasztalt kísérleteket az akadémia színe előtt megismételje. Az e célra összehívott közgyűlés pompázatosnak ígérkezett. Megjelentek a miniszterek, sőt maga a szultán is eljött, habár láthatatlanul.

Minthogy Mangogul nagy barátja volt a magánbeszédnek, és mert ezt a korabeli társalgás hívságai megrögzött szokásává tették, így tanakodott magában:

"Vagy Orkotom javíthatatlan sarlatán, vagy pedig nem nagy szellem, hanem nagy szamár a pártfogóm. Ha az akadémikus, aki korántsem boszorkánymester, meg tudja szólaltatni az élettelen csecsebecséket, támogatóm szarvashibát követett el, mikor szerződést kötött az ördöggel, és eladta a lelkét, hogy elnyerje a hatalmat az élettől duzzadó csecsebecsék felett."

A szultán belezavarodott gondolataiba, és hirtelen akadémiájának kellős közepén találta magát. A hallgatóság soraiban - mint láthattuk - ott szorongott mindenki, aki Banza városában szakértőnek számított a csecsebecsék terén. Orkotom elégedett lehetett volna közönségével, ha a közönség is elégedett lehetett volna vele: de a doktor kísérletei teljes kudarccal jártak. A tudor először is fogott egy csecsebecsét, a szájához emelte, akkorát fújt bele, hogy majd megszakadt, abbahagyta, újrakezdte, megpróbálkozott egy másikkal, mert mindenféle korút, méretűt, fajtájút, színűt hozott magával; de fújhatta, ahogy akarta, csak tagolatlan zörejeket tudott csiholni a csecsebecsékből, hiába ígért egész másféle hangokat.

Az emberek zúgni-morogni kezdtek, s a doktor egy pillanatra zavarba jött, de csakhamar visszazökkent nyugalmába, és arra hivatkozott, hogy az efféle kísérletek ilyen nagyszámú közönség jelenlétében nem egykönnyen sikerülnek; ebben kétségtelenül igaza is volt.

Mangogul méltatlankodva felállt, kiment, és egy szemhunyorítás alatt kegyelt szultánájánál termett.

- Nos, felség - szólt Mirzoza, mihelyt megpillantotta -, ki győzött, Orkotom-e vagy ön? Mert az ő csecsebecséi csodát tettek, ehhez nem férhet kétség.

A szultán nem is válaszolt, csak járt fel és alá.

- Magasságod - folytatta a kegyencnő - elégedetlennek látszik.

- Ó, asszonyom - felelte a szultán -, leírhatatlan ennek az Orkotomnak a pimaszsága. Ne is beszéljünk róla... Mit mondtok majd, jövendő korok, ha megtudjátok, hogy a nagy Mangogul százezer tallér évjáradékot fizet ilyen alakoknak, a bátor tisztek pedig, akik vérükkel öntözték az ő homlokát övező babért, négyszáz frankos kegydíjon tengődnek. A teremtésit, beleőrülök! Egy hónapra oda a jókedvem!

Mangogul megint elhallgatott, tovább rótta a kegyencnő termeit. Lehorgasztotta a fejét; jött-ment, meg-megállt, néha dobbantott egyet. Aztán leült egy pillanatra, majd felpattant, elköszönt Mirzozától (még megcsókolni is elfelejtette), és lakosztályába sietett.

Az afrikai szerző, aki Ergebzed és Mangogul magasztos és csodálatra méltó tetteinek megörökítésével halhatatlan nevet szerzett magának, e szavakkal folytatja:

Mangogul rosszkedve láttán joggal hihette volna bárki, hogy száműzni fogja országából az összes tudósokat. De nem így történt. A szultán másnap jókedvűen ébredt, délelőtt részt vett a lovasjátékokon, este kegyenceivel és Mirzozával együtt vacsorázott a szeráj kertjében, egy csodálatos sátorban, és szemmel láthatólag teljesen megfeledkezett az államügyekről.

A kákán is csomót keresők, Kongó fondorkodói és Banza rossz nyelvei nem mulasztották el, hogy meg ne róják ezt a magatartást. De mit nem rónának meg az ilyen emberek?

- Kérem alássan - mondták a sétányokon és a kávéházakban -, kérem alássan, kormányzás ez? Egész nap kopja van a markában, éjszakáit meg terített asztalnál tölti!

- Ha én szultán volnék - kiáltott fel egy szenátorocska, aki tönkrement a sok kártyázásban, elvált a feleségétől, és a legrosszabb nevelést adta gyermekeinek -, ha én szultán volnék, felvirágoztatnám Kongót. Ellenségeim korbácsa és alattvalóim gyönyöre lennék! Fél éven belül helyreállítanám a rendőrség, a törvény, a hadvezetés és a tengerészet teljes tekintélyét. Száz nagy hadihajót építtetnék. Feltöretném a pusztaságokat, kijavíttatnám az országutakat. Az adókat eltörölném, vagy legalábbis leszállítanám a felére. Ami a járadékokat illeti, széplélek uraim, hitemre, felkopna az állatok! A derék tisztek, Pongo Szabiámra, igen, a derék tisztek, a kipróbált katonák, a hivatalnokok, mint mi magunk, akik éjt nappá téve szorgoskodunk, hogy igazságot szolgáltassunk a népnek, igen, ezek a férfiak élveznék kegyeim áradását!

- Emlékeznek még, uraim - tette hozzá fontoskodva egy simára fésült, foghíjas politikus, lyukas könyökű, rongyos kézelőjű ujjasban -, nagy császárunkra, Abdulmalikra, az abesszin dinasztiából, aki kétezer-háromszáznyolcvanöt évvel ezelőtt uralkodott? Emlékeznek még, hogy két csillagászt karóba húzatott, mert egy napfogyatkozás kiszámításánál három percet tévedtek? És hogy elevenen felboncoltatta sebészét és első orvosát, mert alkalmatlan időpontban rendeltek neki mannacukrot?

- És aztán, kérdem önöket - folytatta egy másik -, minek ez a sok here bráhman, ez a sok féreg, akiket a vérünkkel hizlalunk? Jó volna az a mérhetetlen gazdagság, melyben ezek dúskálnak, nekünk, becsületes embereknek is.

Valaki meg ezt mondta:

- Tudtak-e negyven éve új szakácsművészetről és lotaringiai likőrökről? Olyan fényűzésbe zuhantunk, mely a birodalom közeli végromlását jósolja, a pagodák megvetésének, az erkölcsök romlásának egyenes következményeként. A nagy Kanoglu asztalánál bezzeg csak marhahúst ettek és sörbetet ittak, nem törődtek papírcsipkékkel, Martin-féle kencékkel, Rameau muzsikájával! Az Opera tündérei akkor is éppoly odaadók voltak, mint ma; de mennyivel olcsóbban kapta meg őket az ember! Ez a fejedelem mindent elront, nézzék csak meg. Bezzeg, ha én volnék a szultán!

- Ha te lennél a szultán - reccsent rá egy kiszolgált katona, aki kiállta a fontenoy-i csata minden veszélyét, és fejedelme oldalán veszítette el fél karját a lawfelti ütközetben -, még több ostobaságot csinálnál, mint amennyivel most kecsegtetsz. Eh, barátom, a nyelved sem tudod féken tartani, de szívesen parancsolgatnál egy egész birodalomnak! Annyi eszed sincs, hogy a családod elkormányozd, de beleártanád magad az államügyek vezetésébe! Hallgass, szerencsétlen. Tiszteld a földi hatalmasságokat, és adj hálát az isteneknek, hogy ebben a birodalomban láttad meg a napvilágot, hogy olyan fejedelem országlása alatt élsz, aki bölcsességével még a minisztereit is megvilágosítja, vitézségével még a katonáit is ámulatba ejti; ellenségei rettegnek tőle, népei rajonganak érte, s egyedül csak azt a mérsékletet lehet a szemére lobbantani, mellyel uralma idején a hozzád hasonló alakokat kezelik.

Mikor a tudósok belefáradtak a csecsebecsékbe, a bráhmanok léptek a helyükbe. A vallás a locsogó csecsebecséket mintegy hatáskörébe tartozó tárgynak tekintette, és szolgái nem szűntek meg hangoztatni, hogy mindebben Brahmá ujja látszik.

A főpapok általános zsinatot tartottak; a határozat a legjobb tollú boncokat bízta meg, hogy kellő formában igazolják e jelenség természetfölötti voltát, s addig is, míg munkájuk ki nem nyomatik, minden bráhman ezt fogja bizonyítani tudományos vitákban, négyszemközt és nyilvánosan, gyóntató- és szószéken egyaránt.

Mivel a kongói vallás két világszellemet ismert, s a manicheusok egyik ágának volt tekinthető, hiába értettek egyet a bráhmanok abban, hogy e jelenség természetfölötti, mégis eltért a véleményük, mikor azt akarták meghatározni, melyik világszellem nyilatkozik meg a csecsebecsék csacsogásában.

Azok, akik jóformán ki se dugták az orrukat cellájukból, és nem tanulmányoztak mást, mint szent könyveiket, Brahmának tulajdonították a csodát.

- Csakis ő képes - mondották - a természet rendjét ilyeténképpen megszakítani; s az idők megmutatják, hogy mindebben igen mély bölcsesség rejlik.

Azok viszont, akik sűrűn bedugták az orrukat a hálófülkékbe, s többször üldögéltek alkóv-szalonokban, mint szerzetesi szobájukban, féltek, hogy néhány fecsegő csecsebecse csacsogása le találja leplezni álszentségüket, s ezért e locsifecsiségért Kadabrát, a gonosz istenséget, Brahmának és szolgáinak esküdt ellenségét tették felelőssé.

Ez a felfogás tele volt ellentmondásokkal, és aligha járult hozzá az erkölcsök javításához. Ezzel ugyan legbuzgóbb hangoztatói sem hitegették magukat. Arra mindenesetre jó volt, hogy védőszárnyai alá húzódjanak; és a vallás valamennyi szolgája százszor is szívesen feláldozta volna az összes pagodákat minden oltárával, csak hogy ez sikerüljön.

Mangogul és Mirzoza rendszeresen részt vettek a Brahmá tiszteletére tartott szertartásokon, s erről a tényről a hivatalos lap az egész birodalmat tájékoztatta. Az egyik legfőbb ünnepnapon is megjelentek a nagymecsetben. A törvénymagyarázatra kijelölt bráhman felkapaszkodott a szószékre, elmondta a szokásos közhelyeket és unalmas bókokat a szultánnak és kegyencnőjének, s igen ékesszólóan fejtegette a társaságban való hagyományhű helyfoglalás helyes módjait. Számtalan tekintéllyel támasztotta alá mindezen dolgok szükséges voltáról vallott nézeteit, majd hirtelen, szent hévtől átforrósodva, az alábbi tirádát vágta ki, mely annyival is hatásosabb volt, mivel senki sem számított rá:

- Mit hallani minden társaságban? Zavaros zúgás, ismeretlen moraj üti meg fülünket. Megromlott minden, s a beszéd adománya, melyet Brahmá végtelen kegye mindeddig a nyelv számára osztott ki, most, féktelen haragja folytán, más szerveknek is birtokába került. És milyen szerveknek! Nem titok, híveim. Kell-e több csoda, hogy felriadj szunnyadásodból, hálátlan emberiség? Nem volt-e bűneidnek eddig is elég tanúja, anélkül, hogy a bűn legfőbb eszköze felemelte volna szavát? Bizony, csordultig telt a pohár, mert az ég haragja új büntetéssel sújt benneteket. Hiába burkolóztok homályba; hiába választotok néma bűntársakat: ezentúl hallani fogjátok őket. Tanúskodni fognak ellenetek, és felfedik ocsmányságtokat a világnak! Ó, Brahmá, kinek bölcsessége mindeneket kormányoz, igazságos a te ítéleted! Törvényed megbélyegzi a tolvajlást, a hamis tanúságot, a hazugságot, a paráználkodást; megbélyegzi az álnok rágalmazást, a fondor nagyravágyást, a dühös gyűlölködést és a rosszindulat mesterkedéseit. Hű szolgáid szüntelenül hirdették igazságodat gyermekeid közt, s megfenyegették őket mindazon büntetésekkel, melyeket jogos haragodban a parancsolatok megszegői számára tartogatsz; de hiába: az ostobákat lobogó szenvedélyeik elsodorták, úsztak az árral, fitymálták figyelmeztetéseinket, kacagtak fenyegetéseinken, s szófia beszédnek tartották a kiközösítő igéket; bűneik híztak, szaporodtak, sokasodtak; istentelenségük hangja hozzád is elért, s mi már nem tudjuk megállítani haragod félelmetes ostorát, mellyel most lesújtasz rájuk. Eddig irgalmadért esedeztünk, magasztaljuk hát mától fogva igazságos voltodat! Csapásaid alatt rogyadozva bizonnyal visszatalál hozzád e nyáj, s felismeri a kezet, mely reá nehezedik. Ah, mégsem - ó, döbbenetes megátalkodottság, ó, vakság netovábbja! -, haragod hatalmának jelét a természet vak gépezetének tulajdonítják. Így szólnak az ő szívükben: nincs Brahmá; ezt állítják: még nem ismerjük az anyag minden tulajdonságát; ezzel hivalkodnak: az új bizonyítékok nem Brahmá létét, hanem ellenfeleinknek, az ő szolgáinak tudatlanságát és hiszékenységét igazolják. Erre a talapzatra tornyozták tételeiket, képzelték el feltevéseiket, építették kísérletezgetéseiket; de Brahmá, örök trónusának magasából, kikacagja hiábavaló erőlködésüket. A vakmerő tudományt megalázta; s mint az üveget, oly könnyen pattantották el a csecsebecsék a beszédes nyelvük fékentartására kiagyalt hatástalan zablát. Vajha felismernék e dölyfös férgek, hogy értelmük korlátozott, és igyekezetük meddő! Vajha megszűnnének perelni Brahmá létezése, hatalmának végtelen volta ellen! Brahmá él, Brahmá mindenható; s éppoly tisztán jelenik meg előttünk borzalmas haragjában, mint kimondhatatlan kegyességében.

Vajon mi vonta rá e szerencsétlen országra az ő csapásait? A te gonoszságod, kapzsi és hitetlen férfiú! A te léha életed és bolond szeretkezésed, kacér és szégyentelen asszony! A te kicsapongásod és szemérmetlenséged, gyalázatos kéjsóvár! A te zsugoriságod kolostoraink iránt, fösvény! A te igazságtalanságod, megvesztegethető bíró! A te uzsorád, kielégíthetetlen kufár! A te puhányságod és vallástalanságod, istentelen és kényes udvaronc!

És ti, kikre e csapás különösképp kiterjed, feslettségbe hullt asszonyok és lányok! Ha mi lemondanánk is a hivatásunkkal járó kötelességről, és némán hallgatnánk paráznaságotokról, egy hang, mely zaklatóbb, mint a miénk, mégis mindig veletek marad. Követ mindenüvé, és szemetekre veti mindenütt tisztátalan vágyaitokat, kétes kapcsolataitokat, bűnös viszonyaitokat, a sok fáradozást, hogy tetsszetek, a sok fortélyt, hogy hódítsatok, a sok mesterkedést, hogy hódításaitok megtartsátok, szenvedélyetek féktelenségét, féltékenységetek őrületét. Miért nem rázzátok le Kadabra igáját? Miért nem tértek vissza Brahmá kegyes törvényei alá, amiképpen mi is visszatérünk eredeti tárgyunkhoz? Bizony, bizony, mondom nektek, hogy a társaságbeli személyek eretnek módra ülnek kilenc oknál fogva, ugysmint először... stb.

A szentbeszéd hatása változatos volt. Mangogul és a szultána, akik ismerték a gyűrű titkát, csak annyit mondtak, hogy a bráhman ugyanolyan szerencsésen világította meg a csecsebecsék csacsogásának okait a vallás fényével, mint Orkotom az értelem sugaraival. Az udvari dámák és ficsúrok lázítónak tartották a beszédet, megszállottnak a prédikátort. A hallgatóság többi része prófétának kiáltotta ki a boncot, zokogott, imádkozott, még ostorozta is magát, de az életmódján éppenséggel semmit sem változtatott.

Még a kávéházakban is erről beszéltek. Egy széplélek úgy ítélte, hogy a bráhman csak felületesen foglalkozott a tárggyal, s műve nem más, mint üres és mogorva dagály; az ájtatosak és szenteskedők azt állították, hogy egy évszázad óta ez a beszéd volt a templomi ékesszólás legpompázatosabb műremeke. Szerintem mind a szépléleknek, mind a szenteskedőknek igaza volt.

A csecsebecsék okozta lármán kívül más baj is támadt a birodalomban; a penum - a haldoklókra helyezett kis posztódarab - használata körüli vita keltett zűrzavart. A régi rítus azt rendelte, hogy a penumot a szájra kell helyezni. A reformátorok szerint a fenéken van a helye. A vitatkozók nekihevültek. Már-már eljutottak arra a pontra, hogy egymás torkának essenek, mikor a szultán, akihez mindkét fél fellebbezett, engedélyezte, hogy jelenlétében a két tábor legképzettebb koponyái vitát tartsanak. Az ügyet mélyrehatóan megtárgyalták. Idézték a hagyományt, a szent könyveket és azok magyarázatait. Súlyos érvek, hatalmas tekintélyek sorakoztak fel mindkét oldalon. Mangogul zavarba jött, elnapolta a tanácskozást. Az egyheti haladék letelte után a szektások és ellenfeleik ismét megjelentek az uralkodó kihallgatásán.

A SZULTÁN: Főpapok és lelkipásztorok, foglaljanak helyet. (Így kezdte.) Átlátva az önöket két táborra osztó tudományos kérdés fontosságát, a trónom lépcsőinél tartott tanácskozás óta nem szűntünk mennyei világosságért könyörögni. Tegnap éjjel, abban az órában, mikor Brahmá meg szokott nyilatkozni azok előtt, akiket gyöngéden szeret, látomásunk volt; úgy tűnt, mintha két komoly férfiú beszélgetését hallanánk: az egyik azt hitte, hogy két orr díszeleg az arca közepén, a másik pedig, hogy két lyuk tátong az ülepén; a következőket mondták. Elsőnek a kétorrú beszélt.

- Ön minden percben a hátsó felét tapogatja; nevetséges egy szokás.

- Igaz.

- Mondja, nem tud leszokni róla?

- Mint ahogy maga sem a két orráról.

- De az én két orrom valóság; látom, tapintom; és mennél többször látom, minél többet tapintom, annál jobban meggyőződöm arról, hogy van; ön azonban tíz év óta fogdossa a fenekét, érezheti, hogy éppolyan, mint másé, igazán kigyógyulhatott volna már a bolondériájából...

- Bolondéria! Tudja meg, dupla orrú barátom, ön a bolond.

- Semmi veszekedés. Folytassuk csak, folytassuk: én már elmondtam, mi a helyzet a két orrommal. Mesélje el ön is a két végbélnyílás történetét, ha ugyan emlékszik rá...

- Hogy emlékszem-e rá? Hát lehet azt elfelejteni? Harmincegy hónapja történt, éjszaka egy és két óra között.

- Nahát!

- Egy pillanat, kérem. Félek, hogy... de nem. Ha csak egy csöppet is konyítok a számtanhoz, pontosan ennyi, ennyinek kell lennie.

- Ez aztán különös! Tehát azon az éjszakán...

- Tehát azon az éjszakán ismerős hangot hallottam; ezt kiáltotta: "Segítség! Segítség!" Körülnézve, egy rémült, zilált ifjú dámát pillantottam meg, rohant felém, ahogy csak bírta a lába. Egy vad, mogorva vénember üldözte. Furcsa öltözékéről és fegyver módjára szorongatott szerszámairól ítélve asztalos lehetett. Térdnadrágban és ingben volt. Az ingujja könyökig felgyűrve, a karja izmos, arca napszítta, homloka ráncos, álla borostás, orcája pöffedt, szeme szikrázó, melle szőrös, a fején pedig hegyes sipka.

- El tudom képzelni.

- A nő - már-már utolérték - tovább kiáltozott: "Segítség! Segítség!"; az asztalos, az üldöző ezt lihegte: "Hiába futsz. Megfoglak. Ne mondja senki, hogy te vagy az egyetlen, akinek nincs. Százezer ördög, neked is lesz, mint másnak." Ebben a pillanatban a szerencsétlen asszony megbotlott és elvágódott, még vadabbul visongatva: "Segítség! Segítség!"; az asztalos csak ennyit mondott rá: "Ordíts csak, ordíts, amennyit akarsz, nagy vagy kicsi, de most már neked is lesz, megnyugtathatlak." Ezzel föllebbentette a hölgy alsószoknyáját, és kitakarta a hátsó felét. Fehér volt ez az ülep, mint a hó, telt, tömör, kerek, pufók, gömbölyű, szóval, mint egyik vízcsepp a másikra, úgy hasonlított a legfőbb főpap feleségének fenekére.

A FŐPAP: A feleségemére?

A SZULTÁN: Miért ne? A kétsegglyukú így folytatta:

- Valóban ő volt, emlékszem rá. Szóval az öreg asztalos egyik lábát a hölgy keresztcsontjára helyezte, lehajolt, két kézzel a nő feneke alá nyúlt, oda, ahol a comb és a lábszár hajlik, jól megnyomta, hogy a két térd a has alá kerüljön, és a far az égnek álljon; olyan ügyesen csinálta, hogy könnyűszerrel felismerhettem ezt az ülepet (ó, édes felismerés!); közben az alsószoknya mögül még elő-előtört egy ernyedt hang: "Segítség! Segítség!" Ön talán keményszívűnek, lelketlennek tart engem; de hát nem szabad jobbnak mutatkoznunk, mint amilyenek vagyunk; s be kell vallanom, szégyenszemre, hogy több volt bennem a kíváncsiság, mint a könyörület, inkább szemlélődni szerettem volna, mint segíteni.

Ekkor a nagy főpap megint félbeszakította a szultánt.

A FŐPAP: Nagyúr, nem én vagyok-e véletlenül az egyik beszélgető fél?

A SZULTÁN: Miért ne?

A FŐPAP: Az, akinek két orra van?

A SZULTÁN: Miért ne?

AZ ÚJÍTÓK FEJE: És én az, akinek két lyuka van?

A SZULTÁN: Miért ne? A nyomorult asztalos fölvette szerszámát, egy furdancsot, melyet a földre tett. Előbb a szájához emelte a fúróvasat, hogy megnedvesítse, majd a hasához támasztotta a szerkezet nyelét, és a szerencsétlen fölé hajolt, aki még mindig ezt kiáltozta: "Segítség! Segítség!" Nekikészült, hogy lyukat üssön oda, ahol kettőnek kellett volna lenni, de egy sem volt.

A FŐPAP: Ez nem az én feleségem.

A SZULTÁN: Az asztalos hirtelen visszahőkölt, és némi töprengés után így szólt: "Szép kis dolgot akartam csinálni! Ennek is ő az oka: miért nem dolgozik jobban a kezem alá? Egy pillanat türelmet, asszonyom." Ezzel lerakta a furdancsot; zsebéből egy halvány, rózsaszín szalagot húzott elő; bal kezének hüvelykujjával a farkcsont csúcsára helyezte a szalag egyik végét, s homorúra hajlítva, másik keze élével a két farpofa közé igazította a többit, és egész az alhasig vezette körben a hölgyön, aki szüntelenül sivalkodott: "Segítség! Segítség!", hánykolódott, vergődött, hadonászott, kapálózott, összekuszálta az asztalos szalagját, megzavarta a mértékvételt. Az asztalos rászólt: "Asszonyom, még nem jött el a kiáltozás ideje. Semmi rossz nem fog történni önnel. Lehetetlen több kímélettel eljárni. Ha nem vigyáz, nagyon nehezen fog menni a munka, és csakis önnönmagát okolhatja majd miatta. Mindennek ki kell jelölni a pontos helyét. Bizonyos arányokat is meg kell tartani. Ez fontosabb, mintsem gondolná. Egy pillanat, és kész a baj, a helyrehozhatatlan baj; akkor persze kétségbe fog esni."

A FŐPAP: És ön, felség, hallotta mindezt?

A SZULTÁN: Ahogy önt hallom.

A FŐPAP: És az asszony?

A SZULTÁN: Barátunk így folytatta:

- Úgy látszott, hogy a hölgy hajlik az okos szóra; sarkainak távolságából arra következtettem, hogy kezd beletörődni sorsába. Valamit mondott az asztalosnak, mire az így válaszolt: "Ó, ebben igaza van; hogy a nőket milyen nehéz megváltoztatni!" Farfúró uram most már nyugodtabban vehetett mértéket, aztán kiterítette halvány rózsaszín szalagját egy mérővasra, krétát fogott, és megkérdezte a hölgytől: "Hogyan parancsolja?" "Nem értem." "Klasszikus vagy modern arányok szerint?"

A FŐPAP: Ó, mennyei parancsolatok bölcsessége! Milyen sületlenségnek tartanánk mindezt, ha nem kinyilatkoztatás volna! Az emberi elme leborulva imádja.

A SZULTÁN: A hölgy válaszára nem emlékszem, de az asztalos így felelt: "Ez már igazán badarság! Semmi értelme sincs. Mindenki azt fogja mondani: ki volt az a tökfejű, aki így félrelyukasztotta ezt a feneket?" Mire a hölgy: "Elég a locsogásból, Farfúró uram, csináld, ahogy mondtam..." Erre a mester: "Csináld, ahogy mondtam! Asszonyom, mindenki ad a becsületére." Megint a hölgy: "Mondtam már, így akarom, és kész. Akarom, akarom..." A mester hangosan hahotázott; gondolhatja, hogy én sem tudtam megőrizni a komolyságom. Farfúró uram közben meghúzta vonalait a szalagon, visszahelyezte és felkiáltott: "Asszonyom, ez így nem megy; nincs semmi, de semmi értelme. Bárki nézze meg a fenekét, ha csak egy csöppet is ért a dolgokhoz, ki fogja nevetni önt is, engem is. Tudjuk, hogy ettől eddig kell egy kis köz; de ekkora távolságra még senki sem csinálta. Ami sok, az sok. Hát ezt akarja?" A hölgy: "Persze hogy ezt akarom, gyerünk már..." Farfúró uram erre fogta az irónját, megjelölte a hölgy fenekén is a szalagon szereplő pontokat; vállát vonogatva meghúzta a négyszöget, kezébe vette furdancsát, és így szólt: "Itt kívánja tehát asszonyom?" "Igen, ott; gyerünk, gyerünk..." "Ejnye, asszonyom!" "Mi az már megint?" "Hogyhogy mi az? Hát így nem megy!" "És miért nem, kérném?" "Miért? Mert ön reszket, és összeszorítja a fenekét; szem elől tévesztem a célnégyszöget, és vagy túl magasan, vagy túl alacsonyan lyukasztom ki. Bátorság, asszonyom, bátorság." "Könnyű azt mondani; mutassa csak a fúróvasat! Irgalmas ég!" "Esküszöm, ez a legkisebb az egész műhelyben. Már egy fél tucatot kifúrhattam volna, mióta itt fecsegünk. Gyerünk, asszonyom, lazítson; így már jó lesz; még egy kicsit; pompás; na, még, még..." Láttam, hogy a furfangos Farfúró lassan közelít furdancsával. Fogja, és... E percben elöntött a szánalommal vegyes harag. Vergődöm; szeretnék az áldozat segítségére sietni, de meg van kötözve a két karom, nem tudok mozdulni. Ráordítok az asztalosra: "Hagyd abba, aljas gazember!" Olyan iszonyú erőfeszítés kísérte a kiáltásom, hogy a kötelékek, melyek fogva tartottak, elszakadtak. Rávetem magam az asztalosra, és megragadom a torkát. Rám szól: "Ki vagy? Minek ártod bele magad? Nem látod, hogy egyáltalán nincs feneke? Tudd meg, én vagyok a nagy Farfúró; én csinálok fenéknyílást azoknak, akiknek nincsen. Neki is fúrnom kell egyet, így akarja az, aki engem küldött; vagy pedig eljön a nagy Segglyukasztó, aki nálam is hatalmasabb, és nem furdanccsal dolgozik, hanem dikiccsel, s akkor aztán az ő dikicse fogja kiszakítani azt, ami hiányzik itt. Takarodj hát, szentségtörő, különben a furdancsommal vagy az utódom dikicsével téged is..." "Engem?" "Igen téged, de úgy..." S ekkor a bal kezében szorongatott szerszámmal megrázta a levegőt.

A kettős végbélnyílású férfiú, akit eddig beszélni hallottunk, most így fordult a páros orrúhoz:

- Mi baja? Miért húzódik félre?

- Félek, hogy heves kézmozdulataival eltöri valamelyik orromat. Mondja csak tovább.

- Azt se tudom már, hol tartottam.

- Ott, hogy az asztalos szerszámával megreszkettette a levegőt...

- És akkorát vágott visszakézről a vállamra, hogy hasra estem; most az én ingem csúszott fel, az én alsó felem nézett felfelé; a félelmetes Farfúró megfenyegetett furdancsa hegyével, és rám förmedt: "Kérj kegyelmet, fajankó; kérj kegyelmet, vagy egy másodikat is lyukasztok neked..." Rögtön ezután éreztem a furdancs hegyének hidegét. Elfogott az iszonyat; fölriadtam, és azóta azt képzelem, hogy két lyuk van a fenekemen.

A két beszélgető (folytatta a szultán) csúfolni kezdte egymást.

- Hahaha, két lyuk van a seggén!

- Hahaha, hogy legyen mibe dugni a két orrod!

A szultán ekkor ünnepélyesen a gyülekezet felé fordult, és így szólt:

- Főpapok és az oltár többi szolgái, íme, ti is nevettek! Pedig mi sem közönségesebb, mint azt képzelni, hogy két orrunk van, és gúnyolni azt, aki úgy érzi, hogy két nyílás van a fenekén.

Egy pillanatnyi szünet után a szultán arcára visszatért a derű, s megkérdezte a két szekta főpásztorát, mi a véleményük látomásáról.

- Brahmára - mondták mindketten -, ez az egyik legmélyértelműbb kinyilatkoztatás, melyben próféta valaha is részesült.

- Értenek belőle valamit?

- Nem, nagyúr.

- És a két szereplőről mit tartanak?

- Hogy mind a ketten bolondok.

- És ha az a szeszélyük támadna, hogy pártvezérek legyenek, s a páros fenéknyílásúak felekezete üldözni kezdené a kétorrúak szektáját?

A főpapok és papok lesütötték a szemüket; Mangogul pedig így szólt:

- Azt akarom, hogy alattvalóim saját elképzelésük szerint éljenek és haljanak. Azt akarom, hogy kedvük szerint tétessék a penumot a szájukra vagy a fenekükre; ti pedig több ilyen szemtelenséggel ne merészeljetek fárasztani!

A papok távoztak; a zsinaton pedig, melyet néhány hónap múlva tartottak, kinyilatkoztatták, hogy Mangogul látomását a szent könyvek gyűjteményébe illesztik: nem is vált a szégyenükre.

Míg a bráhmanok Brahmá szavát lesték, pagodáról pagodára jártak, és bűnbánatra serkentették híveiket, mások megpróbáltak hasznot húzni a csecsebecsék fecsegéséből.

A nagyvárosokban valósággal hemzsegnek az olyan emberek, akiket a nyomor leleményessé tesz. Nem lopnak, és nem szélhámoskodnak; de annyival különbek a szélhámosoknál, mint a szélhámosok a gazembereknél. Mindent tudnak, mindent megtesznek, mindenre van titkos szerük; jönnek és mennek, befurakodnak. Ott vannak az udvarban, a városban, a palotában, a templomban, szín-, kávé- és bordélyházban, bálban, operában, akadémiákon; mindig olyanok, amilyennek kívánod őket. Ha nyugdíjért folyamodsz, ki tudják nyitni a miniszter ajtaját. Ha pereskedsz, eljárnak a bírónál. Ha a játékot szereted, ők a krupiék; ha az asztal gyönyöreit, ők a szállásmesterek; ha a nőket, bevezetnek Amínához vagy Akariszhoz. Melyiküktől parancsolsz betegséget vásárolni? Választhatsz; és mihelyt sikeresen megszerezted, ők gondoskodnak gyógyításodról. Fő foglalkozásuk kitapasztalni az egyes emberek nevetséges szokásait, és kihasználni a tömeg ostobaságát. Az ő jóvoltukból osztogatják utcasarkokon, templomajtókban, színházak be- és sétányok kijáratánál azokat a cédulákat, melyek ingyen tudtodra adják, hogy Ezésez úr, aki a Louvre, Saint-Jean, Temple, L'Abbaye szomszédságában lakik, itt és itt, ilyen meg ilyen emeleten, reggel kilenctől délig a lakásán, a nap többi órájában pedig a városban vezeti orruknál fogva az embereket.

A csecsebecsék jóformán el sem kezdtek még locsogni, s az egyik ilyen cselszövő máris elárasztotta egész Banzát az alábbi formájú és tartalmú nyomtatvánnyal. Legfelül a következő szöveg állt, csupa nagybetűvel:

A HÖLGYEKHEZ!

Alatta kisebb dőlt betűkkel:

Utána pedig:

Eolipil úr, a Banzai Királyi Akadémia, a Monoémugi Királyi Tudós Társaság, a Biafarai Császári Akadémia, a Loangói Kutató Akadémia, a Monomotapai Camur Társaság, az Erekko Intézet, nemkülönben pedig Beleganza és Angola Királyi Akadémiájának tagja, aki éveken át az udvar, a főváros és az ország tetszésétől kísérve az előadások egész sorát tartotta a nesze-semmi-fogd-meg-jólról, a szépnem üdvére egy olyan szájkosarat avagy hordozható pecket talált fel, mely megakadályozza a csecsebecsék fecsegését, anélkül azonban, hogy természetes tevékenységük végzésében gátolná őket. E szerkezet tiszta és kényelmes; minden méretben, minden korosztály számára és különféle árban kapható, s a feltalálót máris az a kitüntetés érte, hogy a legelőkelőbb körök számára is szállíthatott.

Valamilyen testülethez tartozni - ez a világ egyik leghasznosabb dolga. Bármilyen nevetséges legyen is egy árucikk, beszélnek róla, sikere van. Így történt, hogy Eolipil találmánya szerencsés vállalkozásnak bizonyult. Tömegesen tódultak hozzá az asszonyok: a könnyűvérű hölgyek saját fogatukon; az eszesebbek bérkocsin; a jámborok gyóntatójukat vagy lakájukat küldték el: még a zárdák kapus nővéreit is látták itt. Mindenki szájkosarat akart; és hercegnőktől a polgárasszonyokig kivétel nélkül valamennyien beszerezték, akár volt rá szükségük, akár nem.

A bráhmanok, akik isteni büntetésnek nyilvánították a csecsebecsék locsogását, s ettől várták, hogy a hölgyek erkölcsi és a papok anyagi helyzete megjavuljon, nem nézhették remegés nélkül e szerkezetet, mely megcsalja az egek bosszúját és az ő reményeiket. Alig szálltak le a szószékről, máris újra felkapaszkodtak, mennydörögtek, ostoroztak, tekintélyekre hivatkoztak, s nem mulasztották el kinyilatkoztatni, hogy a szájkosár az ördög találmánya, és nem üdvözülhet, aki használja.

- Nagyvilági hölgyek - kiáltozták -, vessétek félre szájkosaratokat; alázkodjatok meg Brahmá akarata előtt. Hagyjátok, hadd szólaljon meg csecsebecsétek ajkain lelkiösmeretetek szava, s ne pironkodjatok bevallani olyan vétkeket, melyeket nem szégyellettetek elkövetni.

De hiába kiáltoztak; úgy volt ez a szájkosarakkal, mint az ujjavesztett ruhákkal vagy a molyrágta prémekkel. Ezúttal berekedhettek templomaikban, mert a hölgyek beszerezték és hordták a peckeket, míg csak meg nem unták, vagy míg rá nem jöttek, hogy semmit sem ér az egész.

Így álltak a dolgok, mikor hosszú távollét, roppant költségek és hallatlan fáradságok után újra megjelentek az udvarban azok a világjárók, akiket Mangogul küldött szét a világ minden sarkába, hogy összegyűjtsék a távoli földrészek bölcsességét; a szultán, naplójukat nézegetve, minden sor után hahotázott.

- Mi ez a kellemes olvasmány? - kérdezte Mirzoza.

- Ez is csak olyan hazugság, mint a többi - felelte Mangogul -, de legalább szórakoztató. Üljön ide a kerevetre, hadd gyönyörködtessem; a hőmérő olyanfajta felhasználásáról fog hallani, amilyenről eddig nem is álmodott. Tehát:

- Tegnap megígértem önnek, hogy mulatságos látványban lesz része - szólt hozzám Küklophilé...

MIRZOZA: Ki ez a Küklophilé?

MANGOGUL: Egy szigetlakó...

MIRZOZA: Melyik szigetről?

MANGOGUL: Teljesen mindegy.

MIRZOZA: És kinek mondja ezeket?

MANGOGUL: Az egyik világjárómnak.

MIRZOZA: Végre hazajöttek a világjárói?

MANGOGUL: Persze; nem tudta?

MIRZOZA: Nem tudtam róla.

MANGOGUL: Nahát, akkor egyezzünk meg, királynőm; ön ugyanis néha kényeskedik egy kicsit. Megadom önnek a jogot, hogy távozhat, mihelyt a felolvasásom megbotránkoztatja.

MIRZOZA: És ha előbb távoznék?

MANGOGUL: Ahogy kívánja.

Nem tudom, elment-e, maradt-e Mirzoza, de a szultán, visszatérve Küklophilé mondókájához, az alábbiakat olvasta:

- Ezt a mulatságos látványt a mi templomunk fogja szolgáltatni, azzal együtt, ami történik benne. A politika és az egyház érdeklődése egyaránt az emberi nem szaporodására irányul e helyen; és az a mód, ahogy ezen fáradoznak, nem méltatlan az önök módszeréhez. Felszarvazott férjek természetesen itt is akadnak; ugye felszarvazottnak mondják az önök nyelvén azokat, akiknek hitvese más ölelését is elfogadja? Itt is akadnak tehát felszarvazott férjek, ugyanannyi vagy talán még több is, mint máshol, pedig végtelenül gondos óvintézkedésekkel igyekszünk biztosítani, hogy a házastársak egymáshoz illők legyenek.

- Önök tehát - feleltem - tisztában vannak ama titokkal, melyet nálunk nem ismernek vagy elhanyagolnak, hogy a házasulandókat tökéletesen összeillesszék?

- Nem találta el - mondta Küklophilé -; a mi szigetlakóink úgy vannak megalkotva, hogy minden házasság boldog, ha a törvény betűit szó szerint követik.

- Nem értem tisztán, mit mond - válaszoltam -; a mi hazánkban ugyanis a házasság a lehető legteljesebb összhangban van a törvénnyel; de gyakran a lehető legteljesebb ellentétben van a boldogsággal és a józan ésszel.

- Rendben van - vágott a szavamba Küklophilé -, elmagyarázom. De elképesztő: ön már két hete közöttünk van, és még mindig nem tudja, hogy hazánkban mind a férfi, mind a női csecsebecsék külön-különféle formájúak? Mire használta az idejét? E csecsebecsék öröktől fogva arra vannak rendelve, hogy egymásba illeszkedjenek; például egy csavar formájú férfiúi ékesség egy anyacsavar alakú női csecsebecsébe. Érti?

- Hogyne - mondtam -; az alakoknak ez a kölcsönös megfelelése bizonyos fokig hasznos is lehet; kétlem azonban, hogy ez elegendő a házastársi hűséghez.

- Mit kívánna még?

- Elvárnám, hogy abban az országban, ahol mindent a mértan törvényei szabályoznak, némi tekintettel legyenek a házasfelekben lakozó hév arányaira. Csak nem képzeli, hogy egy tizennyolc esztendős barna kislány, aki tüzesvérű, mint egy kis ördög, hűségesen fog ragaszkodni egy kihűlt hatvanas aggastyánhoz? Ez nem megy, kérem, még ha végtelen csavarja lenne is az idős férfiúnak...

- Ön kétségtelenül a lényegre tapintott - mondta Küklophilé. - Tudomására kívánom hozni, hogy mi is gondolunk erre.

- Mégpedig hogyan?

- A felszarvazott férjek alapos és beható vizsgálatával...

- És milyen eredményre jutottak?

- Meghatároztuk a házasulandók vérmérsékleti hevének szükséges arányait.

- És az arányok ismeretében?

- Ezen arányok ismeretében osztottuk be a férfi, illetőleg női használatra szolgáló hőmérőket. Eltérő formájúak; a női hőmérő alakja egy nyolc hüvelyk hosszú és másfél hüvelyk átmérőjű férfiúi ékességre emlékeztet; a férfiaké üvegcse formájú, s üregének méretei ugyanekkorák. Íme, itt tartják - mondta, és bevezetett a templomba - ezeket az ötletes szerkezeteket, s mindjárt megszemlélheti működésüket is; a tolongó sokaság és az áldozópapok sürgése-forgása már a szent próbatétel kezdetét jelenti.

Nagy nehezen utat törtünk magunknak a tömegben, és beléptünk a szentélybe, ahol oltár helyett két damaszttal borított, lefüggönyözetlen ágy állt. Ezek körül sorakoztak fel a papok és papnők, hangtalanul, kezükben a rájuk bízott hőmérőkkel, melyeket úgy őriztek, mint a Vesta-szüzek a szent lángot. Két szerelmespár közeledett az örömszülők kíséretében. Oboa- és csimpolyaszóra lépdeltek, teljesen meztelenül; láttam, hogy az egyik lánynak kör alakú csecsebecséje van, szerelmesének pedig henger formájú ékessége.

- Ebben nincs semmi rendkívüli - mondtam Küklophilének.

- Nézze meg a másik kettőt - felelte.

Odapillantok. A fiatalembernek hasáb alakú ékessége volt, a lánynak szögletes csecsebecséje.

- Kövesse buzgó figyelemmel a szent szertartást - szólt Küklophilé.

Két pap lefektette az egyik lányt az oltárra; egy harmadik helyére illesztette a szent hőmérőt; a nagy főpap pedig áhítatosan vizsgálta, hány fokig szalad fel a folyadék hat perc alatt. A fiatalembert két papnő nyújtóztatta végig a másik ágyon; a hőmérőt egy harmadik papnő illesztette rá. A nagy főpap a megadott időpontban itt is ellenőrizte a folyadékszint emelkedését, a házasságot érvényesnek nyilvánította, s az ifjú párt a szülői házhoz küldte, hogy egybekelésüket egyesülés kövesse. A szögletes csecsebecse és a hasáb alakú ékesség tulajdonságait ugyanilyen szigorúan vizsgálták, ugyanilyen tüzetesen ellenőrizték; de a nagy főpap a folyadékszint emelkedését figyelve, néhány fokkal kevesebbet észlelt a fiúnál, mint a lánynál, s a szertartáskönyvekben megszabott arányszámok szem előtt tartásával (mert voltak határértékek), a szószékről a feleket egyesülésre alkalmatlannak nyilvánította. Tilos tehát egyesülniük, mégpedig az egyházi és a világi törvények vérfertőzésre vonatkozó büntetéseinek terhe alatt. A vérfertőzés ezen a szigeten tehát nem üres szólam. A természet ellen elkövetett bűnnek számít, mint két olyan különböző nemű szerkezet közeledése, melyek alakjuknál fogva sehogy sem illeszthetők össze.

Újabb házassági szertartás következett. A lány csecsebecséjének alakja szabályos páratlan oldalú sokszög volt, a fiú ékessége pedig piramidális, s gúlájának alapja pontosan megegyezett az említett sokszöggel. Megejtették rajtuk a hőmérő próbáját, s mivel a folyadékszint magasságának aránya csekély különbséget mutatott, a főpap kinyilatkoztatta, hogy ez esetben megadja a felmentést, és hozzájárul a házassághoz. Ugyanígy tettek egy páratlan oldalú sokszög formájával rendelkező csecsebecse és az azt óhajtó prizma alakú ékesség ügyében, mikor a folyadék emelkedésének értéke csaknem egyenlő volt.

A mértan alapismereteinek birtokában könnyűszerrel átláthatjuk, hogy a szigeten a területszámítás, illetőleg a szilárd testek mérése a tökéletesség igen magas fokát érte el, és hogy mindaz, amit az egyenlő kerületű síkidomok területszámításáról írtak, alapvető fontosságú; nálunk e felfedezés ilyetén gyakorlati alkalmazása még várat magára. A szigeten a kör alakú csecsebecsék és a henger alakú ékességek gazdáit tartják a legszerencsésebbeknek, mert minden idom közül a kör területe a legnagyobb, egyenlő hosszúságú kerület mellett.

Az áldozópapok várták a további jelölteket. A főpap meglátott engem a tömegben, és magához intett. Engedelmeskedtem.

- Ó, idegen! - mondta. - Szemtanúja lehettél szent misztériumunknak; láthattad, hogy országunkban milyen bensőséges a kapcsolat a vallás és a társadalom érdeke között. Ha hosszasabban időzhetnél körünkben, bizonyára ritkább és különlegesebb eseteket is megtekinthetnél; de meglehet: valamely sürgős ok hazádba visszaszólít. Menj hát, és hirdessed bölcsességünket honfitársaid közt.

Mélyen meghajoltam; a főpap a következő szavakkal folytatta:

- Ha a szent hőmérő méreteinél fogva nem alkalmazható valamely leány kutaszolására (ez a rendkívüli eset tizenkét év alatt öt ízben fordult elő), egyik gyertyavivőm készíti elő a nőnemű személyt a szentség befogadására; e művelet alatt a hívek imába mélyednek. Ebből is sejtheted, anélkül, hogy részletezném, milyen tulajdonságok szükségeltetnek a papi hivatáshoz, mik a felszentelés feltételei. Gyakoribb eset, hogy a hőmérőt valamely ifjú esetében nem tudjuk alkalmazni, mert a hímnemű személy ékessége közönyös és hajlik, pontosabban: e műveletre nem hajlik. Ilyenkor a sziget érett leánygyermekei odaseregelhetnek, hogy megkíséreljék a halott felélesztését. Ezt nevezzük ájtatoskodásnak. Az e műveletben különleges buzgalmat tanúsító leányokat mondjuk kegyeseknek, a hit támaszainak és megszilárdítóinak. Annyi mindenesetre igaz, ó, idegen - tette hozzá merőn szemembe nézve -, hogy mindez nézőpont és előítéletek dolga! Nálatok bűnnek tartják azt, amit mi istennek tetsző cselekedetnek. Nálunk rossz szemmel néznek arra a lányra, aki betöltötte tizenharmadik életévét, és még nem közelített az oltárhoz; szülei jogos és megérdemelt szemrehányásokkal illetnék. Ha fejletlen vagy rosszul fejlett leány kínálkozik fel a hőmérőnek, s a mérő folyadék szintje nem emelkedik, az illető zárdába vonulhat. Szigetünkön éppoly gyakori eset, mint másutt, hogy a nőnemű személy megbánja e lépését, s ha ilyenkor alkalmaznák nála a hőmérőt, a folyadékot olyan sebesen és olyan magasra futtatná fel, mint senki más a világon. Reménytelen kesergésükben számosan el is haláloztak. Ezernyi visszaélés, ezernyi botrány forrása volt e szokás, míg én meg nem változtattam. Ugyanis, hogy főpásztori működésem halhatatlan érdemekkel gazdagítsam, egy bullát adtam ki, mely pontosan megállapítja, milyen idős korában, milyen időpontokban és hány ízben kell meghőmérőzni valamely fiatal leányt, mielőtt szerzetesi fogadalmat tehetne; egyebek közt a fátyol felöltésének előestéjén és napján is. Számtalan asszonnyal találkoztam, akik áldják rendelkezésem bölcsességét, s csecsebecséjük éppen ezért rendkívül odaadónak mutatkozik irányomban; ám ezeket az apró előjogokat át szoktam engedni papjaimnak. Továbbá az a leány, akinek esetében a folyadék oly hirtelen és oly magasra szalad fel, hogy egyetlen férfi sem képes követni, kurtizán lesz; ez a hivatás szigetünkön köztiszteletnek és közmegbecsülésnek örvend; tudni való, hogy nálunk minden nagyúrnak megvan a maga kurtizánja, és minden rangos hölgynek megvan a maga mértantudósa. Ez két egyformán emelkedett pálya, bár az utóbbi kezd kimenni a divatból. Ha pedig egy ifjú gyenge, születési hiba vagy átok nehezedik rá, s nem tudja meg se mozdítani a folyadékot, nőtlenségre van kárhoztatva; viszont azok, akik a folyadékot nők által nem is követhető magasságokba lövellik fel, kötelesek szerzetesnek menni, mondjuk karmelitának vagy ferences barátnak. Ők folyósítják a segélyt azoknak a tehetősebb jámbor hölgyeknek, akiknek a rendszeres világi szolgáltatások nem adattak meg. De ah - kiáltott fel ekkor, szemét és kezét az égre emelve -, mégis mennyit veszített régi fényéből az egyház!

Éppen folytatni kívánta, mikor főalamizsnása e szavakkal szakította félbe:

- Legtisztelendőbb atyám, Főáldozárságod, úgy tetszik, nem vette észre, hogy a szertartás már véget ért, s tüzes ékesszólásával elhűti a lakomát, melyre már várják.

A főpap elhallgatott, és csókra nyújtotta gyűrűjét; a tömeggel együtt mi is elhagytuk a templomot, s Küklophilé, beszélgetésünket folytatva, így szólt:

- A nagy főpásztor nem mondott el mindent; nem említette sem a szigetünket sújtó baleseteket, sem tudós hölgyeink foglalatosságait, pedig e tárgyak bizonyára fel tudnák kelteni az ön érdeklődését.

- És ön bizonyára ki tudja elégíteni kíváncsiságom - válaszoltam. - Nos, milyen balesetekről, milyen foglalatosságokról van szó? Talán ezek is a házasságra, a csecsebecsékre vonatkoznak?

- Úgy bizony! - mondta Küklophilé. - Körülbelül harmincöt évvel ezelőtt észlelték, hogy hiány mutatkozik henger formájú férfiúi ékességekben. Valamennyi kör alakú csecsebecse ezen siránkozott, s felterjesztésekkel, kérvényekkel ostromolta az államtanácsot, hogy hiányérzetükre mihamarabb orvoslást találjanak. Az államtanács, melyet mindig magasabb szempontok vezérelnek, egy álló hónapig nem válaszolt semmit. A csecsebecsék panaszolkodása már-már az éhező nép kenyeret követelő kiáltozására emlékeztetett. Ekkor a szenátorok kijelöltek egy bizottságot a tények megvizsgálására és jelentés tételére. A bizottság munkája több mint egy hónapig tartott. A kiáltozás egyre erősödött, már-már lázadás robbant ki, mikor egy csecsebecse-javító mester, igen szorgalmas férfiú, jelentkezett az akadémián. Próbamunkát végeztettek vele, s ez olyan sikeresnek bizonyult, hogy a megbízott hölgyek tanúsítványai alapján és a rendőrfőnök hozzájárulásával az államtanács e férfiút húsz egymást követő esztendőre szóló kizárólagos engedéllyel ruházta fel, melynek értelmében ő jogosult a kör alakú csecsebecsék szükségleteinek kielégítésére. A második szerencsétlenség a sokszögű csecsebecsék teljes hiánya volt. Minden mesterembert felkértek, próbáljanak segíteni a bajon. Díjakat tűztek ki. Tömegesen találták fel a különböző szerkezeteket, s a díjakat megosztották közöttük. Hazánkban, mint láthatta - mondta Küklophilé -, a csecsebecsék különböző formájúak. Mindig megőrzik a születés pillanatában nyert alakot. Így van ez önöknél is?

- Nem - válaszoltam. - Az európai, ázsiai vagy afrikai csecsebecsék végtelenül változékony formával rendelkeznek, cuiuslibet figurae capax, nullius tenax.

- Ezek szerint mégsem volt téves az a magyarázat - vette vissza a szót Küklophilé -, melyet orvosaink adtak egy hasonló jelenségre. Mintegy húsz éve egy fiatal és felettébb szeretetre méltó hölgy jelent meg szigetünkön. Senki sem értette a nyelvét; s bár ő csakhamar megtanulta a miénket, mégsem árulta el, honnan került közénk. Bájos arcával, megnyerő szellemével a legtöbb ifjú főurat elbűvölte. Jó néhányan, a leggazdagabbak, fel is ajánlották, hogy feleségül veszik, s ő Kolibri szenátort tüntette ki választásával. A nagy napon, híven a szokásokhoz, a templomba vezették őket. A szép idegen az oltáron fekve olyan csecsebecsét tárt a sóbálvánnyá meredt nézők szeme elé, melynek semmi néven nevezendő meghatározott formája nem volt, s a hőmérő beleillesztésekor a folyadék azonnal száznyolcvan fokra szökött. A nagy főpap nyomban kijelentette, hogy ilyen csecsebecsével kurtizánnak kell lennie, s a szerelmes Kolibrinak megtiltotta, hogy nőül vegye. A szenátor, ha már feleségévé nem is, de szeretőjévé tehette. Egy szép napon aztán, mikor a hölgy szemmel láthatólag meg volt elégedve Kolibrival, bevallotta neki, hogy az önök birodalmának fővárosában született: s nagy szerepe volt abban, hogy az önök hölgyeiről valamennyien kiváló véleményt formálhattunk.

Itt tartott a szultán, mikor Mirzoza ismét megjelent.

- Tévesen felfogott szemérmessége - mondta Mangogul - a legbájosabb olvasmánytól fosztotta meg önt. Nagyon szeretném, ha elárulná, mire való ez a minden nőben, erényesben-ledérben egyaránt meglevő álszentség? Ezek a tények borzasztják el? Nem, hiszen ön is tudja mindezt. Vagy talán a szavak? Azok miatt igazán kár riadozni. Ha nevetséges pirulni a tényéktől, a szavak miatt szégyenkezni még százszorta nevetségesebb. Rajongok ezekért a szigetlakókért, akikről ez az értékes napló hírt ad; mindent a nevén neveznek; mindjárt egyszerűbb a nyelv is, és könnyebb pontosan meghatározni a becsületes és becstelen dolgokról alkotott képzeteket...

MIRZOZA: Vajon az asszonyok ruhában járnak-e ott?

MANGOGUL: Bizonyára; de nem szeméremből, hanem kacérságból; betakarják magukat, hogy felajzzák a kíváncsiságot, a vágyakat...

MIRZOZA: S ön szerint ez megfér a jó erkölcsökkel?

MANGOGUL: Bizonyára...

MIRZOZA: Sejtettem.

MANGOGUL: Ó, ön mindent megsejt, de mindig csak sejt.

A beszélgetés közben a szultán hanyagul lapozgatott a naplóban, majd így szólt:

- Egyedülálló szokásokról van szó ebben. Nézze, itt egy fejezet a szigetlakók külsejéről. Semmi olyan sincs benne, ami sértené nagyérdemű szemérmét. Itt meg egy másik a hölgyek öltözködéséről, ez már igazán az ön érdeklődési köre, még hasznot is húzhat belőle. Nem válaszol! Ön mindig bizalmatlan irányomban.

- Nincs talán igazam?

- Küklophilé kezére kéne adnom önt, hadd vigyék el a szigetlakók közé. Esküszöm, mire visszajön, ön lesz a megtestesült tökély.

- Úgy érzem, máris az vagyok.

- Még hogy úgy érzi! És én jóformán egy szót sem szólhatok, mert ön rögtön elvonul. Pedig hát ön sokkal értékesebb lenne, és én sokkal kellemesebben érezném magam, ha bármikor bármiről beszélhetnék, ön pedig mindig meghallgatna engem.

- Miért olyan fontos önnek, hogy meghallgassam?

- Ha jobban meggondolom, önnek igaza is van. Hát akkor hagyjuk ma estére vagy holnapra, vagy valamelyik más estére, a szigetlakók külsejéről és az ottani dámák öltözködéséről szóló fejezetet.

Vacsora után voltak: Mirzoza kézimunkázott, Mangogul pedig, egy ottománon elnyúlva, félig hunyt szemmel csendesen emésztett. Egy órácskát töltött így, csendben és nyugalomban, majd e szavakkal fordult kegyencnőjéhez:

- Asszonyom, képesnek érzi magát, hogy meghallgasson?

- Az attól függ...

- Végtére is, amiképp ön éppoly bölcsen, mint udvariasan kifejtette volt, miért lenne fontos nekem, hogy ön meghallgat-e, vagy sem?

Mirzoza elmosolyodott; Mangogul folytatta:

- Hozzák ide világjáróim naplóját, ugyancsak ügyelve, nehogy a könyvjelzőm kiessen, és ne tudjam, hol tartok, mert akkor aztán, szakállamra mondom...

A naplót átnyújtották; a szultán felnyitotta, és olvasni kezdett:

- A szigetlakók egyáltalán nem hasonlítanak az emberekre. Hivatásuk jele már születésük pillanatában meglátszik: így aztán majdnem mindenkiből az lesz, amire való. Azoknak, akiket a természet mértantudósnak szánt, körzővé nyúlik az ujja; ezek közé tartozott az én házigazdám is. A csillagásznak született személyek szeme összetolható távcsőre emlékeztet; a földrajzosok feje földgömb formájú; a zenészek vagy hangszakértők füle kürt alakú; a földmérők lába jelzőkaróra hasonlít; a vízimérnökök...

Itt a szultán egy pillanatra megállt olvasás közben.

- Nos, a vízimérnökök... - sürgette Mirzoza.

- Ön akarta tudni - válaszolt Mangogul -; locsolócső alakú a férfiúi ékességük, és szökőkút módjára lövellik a vizet; a vegyészek orra lombikszerű; az anatómusok mutatóujja valóságos sebészkés; a gépészek reszelő vagy fűrészelő karokkal rendelkeznek, és így tovább.

- Ott bizony másképp van - fejtegette Mirzoza -, mint nálunk, ahol olyan alakok, kik inas karoknál egyebet ugyan nem kaptak Brahmától, s legfeljebb az eke vonására látszanak alkalmasnak, mégis vagy az ön kormányának gyeplőit szorongatják a markukban, vagy a törvényszéken trónolnak, vagy az akadémián elnökölnek; mások pedig, bár vaksibbak a vakondoknál, megfigyelésekkel töltik el életüket, vagyis olyan tudományos pályán foglalatoskodnak, amely hiúzszemet követel.

A szultán tovább olvasott:

- A szigetlakók közt akadnak olyanok, akik körzőujjal, földgömbfejjel, távcsőszemmel, kürtfüllel rendelkeznek; mint házigazdámnak kifejtettem, szemlátomást ezek az emberek a sziget kiválóságai, olyan sokoldalú férfiak, akik mindenfajta tehetség bélyegét magukon hordják.

Mirzoza félbeszakította a szultánt, és így szólt:

- Fogadjunk, hogy tudom a házigazda válaszát...

MANGOGUL: S mi légyen az?

MIRZOZA: Azt felelte, hogy akiket a természet látszólag mindenre képessé tett, valójában semmire sem jók.

MANGOGUL: Brahmára, valóban ezt mondta; szultánám, ön aztán a szellemes asszony. Világjáróm még azt is írja, hogy a szigetlakók ilyetén külseje mindannyiukat gépszerűvé tette; úgy jártak, mintha földet mérnének; gesztikulálás közben mintha ábrákat rajzoltak volna; énekük fellengzős deklamálásba csap át.

MIRZOZA: Bizonyára rossz volt a zenéjük.

MANGOGUL: Miért gondolja?

MIRZOZA: Ha szavalással próbáltak segíteni rajta, csak gyenge lehet.

MANGOGUL: Alig jártam végig - folytatja a világjáró - városligetük nagy sétányát, máris én lettem csevegéseik témája, kíváncsiságuk tárgya. Az egyik szerint a holdból pottyantam közéjük; a másik lehurrogta társát, és azt mondta, hogy a Szaturnuszról érkeztem. A harmadik úgy vélekedett, hogy a Merkúr lakója lehetek. A negyedik odalépett hozzám, és megkérdezte:

- Idegen, legyen szabad megkérdezzünk, hova való vagy.

- Kongói vagyok - feleltem.

- Hol van az a Kongó? - kérdezte.

Éppen meg akartam magyarázni, mikor ezer és ezer torokból felharsant körülöttem:

- Ez kongói, egy kongói, egy kongói!

Majd megsüketültem a ricsajtól; fülemre tapasztottam a kezem, és futva távoztam a parkból. Közben az emberek megállították vendéglátómat, és azt tudakolták, vajon állat-e, ember-e az a Kongó. Napokon keresztül valósággal megszállta a tömeg házigazdám kapuját: azért jöttek, hogy lássák a kongóit. Eléjük léptem, és beszélni kezdtem; ők azonban szemmel látható undorral és jelentőségteljesen röhögve elvonultak, és ezt kiáltozták:

- Pfuj, hiszen ez egy ember!

Ennél a résznél Mirzoza hangosan felnevetett.

- És az öltözékük? - kérdezte azután.

Mangogul így szólt:

- Asszonyom, emlékszik ön egy bizonyos fekete bráhmanra, egy roppant eredeti, félig bölcs, félig bolond figurára?

- Hogyne emlékeznék. Kedélyes emberke volt, mindenbe tudott egy kis szellemet keverni; szerzetestársainak, a többi fekete bráhmanoknak jóvoltából aztán meghalt bánatában.

- Úgy van. Nincs olyan dolog, amiről ön ne hallott volna; vagy talán látta is azt a csembalót, melyen hangok helyett a színeket szedte skálába, azt állítva, hogy ugyanolyan kellemetesen játszik a szemek számára egy szonátát, allegrót, prestót, adagiót, cantabilét, mint amilyen gyönyörűséges a fül számára egy ilyen sikerült zenedarab.

- Többet is tettem: egyszer arra kértem, hogy ültessen át nekem egy hangmenüettet színmenüetté; egész jól boldogult vele.

- És ez pompásan szórakoztatta önt?

- Pompásan; hisz akkor még csak gyermek voltam.

- Nos, világjáróim ugyanezt a masinát megtalálták a szigetlakóknál is, de igazi céljaira felhasználva.

- Értem; az öltözködésre.

- Igen; de milyen módon?

- Milyen módon? Hát így: egyik ruhadarabunk adva van, más tennivalónk nincs is, mint leütni a csembaló néhány billentyűjét, s máris megtudjuk, mi illik ehhez a darabhoz, meghatározzuk az összhangzó színeket.

- Tűrhetetlen! Semmi újat sem lehet mondani önnek; mindent kitalál.

- Sőt, azt hiszem, hogy ebben a muzsikában vannak szándékos és megőrzésre szánt disszonanciák is.

- Ahogy mondja.

- Azt hiszem tehát, hogy egy komorna tehetsége ugyanannyi tudást és tapasztalatot, ugyanannyi magasságot és mélységet kíván, mint egy templomi orgonistáé.

- És tudja-e, mi következik ebből?

- Nem.

- Csak annyi, hogy becsukhatom a naplót, és nyugodtan megihatom a sörbetemet. Szultána, elkedvetlenít a bölcsessége.

- Ezek szerint szeretné, ha butább volnék.

- Miért is ne? Ez közelebb hozna bennünket egymáshoz, még fejedelmibben mulatnánk. Végzetes szenvedély kell ahhoz, hogy az ember ilyen végtelen megaláztatást elviseljen. Vigyázzon, meg fogok változni.

- Legyen kegyes, nagyúr, vegye elő megint a naplót, és folytassa a felolvasást.

- Szíves örömest. Most tehát megint a világjáró következik:

Egy napon, az étkezés végeztével, házigazdám a pamlagra dőlt, és nyomban elaludt, én pedig lakosztályukba kísértem a hölgyeket. Több szobán haladtunk keresztül, majd pedig egy tágas és világos helyiségbe kerültünk, melynek közepén egy csembaló díszelgett. A ház asszonya leült, végigjáratta ujjait a billentyűkön, szemét a hangszekrényre szegezte, s így szólt elégedetten:

- Azt hiszem, jól van hangolva.

"Úgy látszik, álmodozik" - mondtam magamban, mert semmilyen hangot sem hallottam.

- Asszonyom, ön, ugye, zenész; bizonyára kísérni szokott...

- Nem.

- De hát mi ez a hangszer?

- Mindjárt meglátja.

Leányai felé fordult, és így szólt rá az idősebbikre:

- Csöngess a szobalányoknak.

Három szobalány jött be; a ház asszonya nagyjából a következőket mondta:

- Kisasszonyok, nagyon elégedetlen vagyok. Több mint hat hónap óta sem a lányaim, sem jómagam nem voltunk ízlésesen felöltöztetve. Pedig óriási pénzeket költöttek. A legjobb oktatókat adtam önök mellé, mégis mintha fogalmuk sem volna a harmóniáról. Ma zöld és arany szalagos főkötőt akarok hordani. Teremtsék elő a többit.

A legifjabb komorna megnyomta a billentyűket; egyik keze nyomán fehér, sárga, karmazsinvörös és zöld, a másik nyomán kék és lila fénysugár gyulladt ki.

- Nem jó - mondta türelmetlenül a dáma -, lágyabb árnyalatokat kérek.

A komorna újra megérintette a billentyűket: fehér, citromsárga, türkizkék, pipacsvörös, rózsaszín, aranysárga és fekete.

- Még rosszabb! - mondta az úrhölgy. - Próbálja felső szólamban!

A szobalány engedelmeskedett; az eredmény: fehér, narancssárga, halványkék, testszínű, kénsárga és szürke.

A dáma felkiáltott:

- Nem bírom tovább!

- Ha asszonyom figyelembe venné - mondta egy másik komorna -, hogy a nagy krinolinjával és a kis papucsaival...

- Igaz, nem is lenne rossz...

Ezzel a hölgy egy hátsó helyiségbe vonult vissza, hogy a fenti színskálába öltözzön; közben az idősebbik lány megkérte a következő komornát, hogy játsszon le neki egy ruhafantáziát, majd e szavakkal folytatta:

- Bálba készülök; kényelmes, ragyogó és utánozhatatlan ruhát akarok. Unom a telt színeket.

- Mi sem egyszerűbb - mondta a komorna.

Leütötte a gyöngyszürkét különböző, semmihez sem hasonlítható éles és tompa árnyalatokban, majd így szólt:

- Nézze, kisasszony, milyen jól áll ez a kínai hajviselethez, az ön pávatollas kis köpenyéhez, halványzöld és arany alsószoknyájához, fahéjszín harisnyájához, koromfekete cipőjéhez; kiváltképp, ha barna kalapot vesz, rubinbogláros kócsagtollal.

- Túl sokat akarsz, kedvesem - mondta az ifjú lány. - Jöjj hát velem, vidd is véghez, amit kitaláltál.

A fiatalabb lányon volt a sor; az utolsó komorna így szólt hozzá:

- Nénje a bálba megy; de ön, ugye, ön templomba?

- Pontosan; és éppen ezért szeretném, ha valami különösen hódítót zongoráznál a számomra.

- Nos hát - így a komorna -, öltse föl tűzpiros fátyolruháját, én majd kikeresem a hozzávalókat. Nem erre gondoltam... ez jobb... nem... ez az... igen, ez az; elragadó lesz... látja, kisasszony: sárga, zöld, fekete, tűzpiros, azúr, fehér, kék; nagyszerűen illik hozzá a cseh topáz fülbevaló, egy csipetnyi pirosító és a szépségtapaszok: két sebzett szív, három félhold és hét légypiszok.

Ezután mélyen meghajoltak felém, és kimentek a szobából.

"Ugyanolyan bolondok a nők itt is, mint nálunk. De ez a csembaló sok fáradságtól megkíméli az embert" - gondoltam, magamra maradva.

Mirzoza félbeszakította a felolvasást, és így szólt a szultánhoz:

- Legalább egy dalocskát lekottázhatott volna az ön világjárója, számozott basszussal és ruhahangjegyekkel.

A SZULTÁN: Megtette.

MIRZOZA: De ki fogja lejátszani?

A SZULTÁN: A fekete bráhman valamelyik tanítványa; az, akinél a színcsembaló van. Miért, unja már?

MIRZOZA: Sok van még hátra?

A SZULTÁN: Nem; alig néhány oldal, és kész...

MIRZOZA: Olvassa.

A SZULTÁN: Itt tartottam gondolataimban - folytatja a napló -, mikor kinyílt az anya öltözőszobájának ajtaja, és egy olyan elképesztő ruhába bújtatott maskara jelent meg, hogy meg sem ismertem. Másfél lábbal magasabb volt, mint addig, hála hatalmas haj tornyának és gólyalábra emlékeztető papucsának; fehér prémgallért, narancssárga kabátkát, halványkék sima bársonyruhát, testszínű alsószoknyát, kénsárga harisnyát és szürke mókusprém papucsot viselt; de a legelképesztőbb ötszög alakú krinolinja volt, valamennyi ki- és beugró szög röppálya- és hajlásszögmérővel felszerelve. Mint egy mozgó vártorony, öt bástyával. Aztán feltűnt az egyik lány is.

- Szent isten! - kiáltott fel az anya. - Ki öltöztetett fel így? Tűnj el; iszonyatos vagy! Ha nem kezdődne ilyen hamar a táncmulatság, még le is vetkőztetnélek. Remélem, legalább álarcot öltesz.

Majd a kisebbik felé fordult:

- Na, ez - mondta, tetőtől talpig szemügyre véve - csinos is, célszerű is.

Közben előkerült a ház ura is, aki bóbiskolása végeztével szintén kiöltözködött: avarszín kalap volt rajta, hosszú, csigákba szedett paróka, kettős szövésű kelméből készült ruha, nagy, négyszögletes hajtókával, mindegyike legalább másfél láb; elöl öt gomb, négy zseb, mintha ráöntötték volna, se tűzés, se ránc; zergebőr nadrág és harisnya, zöld szattyánbőr cipő, egybedolgozva az egész, mint valami bugyogó.

Ekkor Mangogul megállt, és így szólt a hahotázó Mirzozához:

- Úgy látszik, hogy ön nagyon nevetségesnek találja ezeket a szigetlakókat...

Mirzoza a szavába vágott:

- Ne is folytassa; ezúttal, szultán, önnek van igaza; de nagyon kérem, ne vonjon le ebből semmilyen következtetést. Ha eszébe jut, hogy értelmesen viselkedjen, mindennek vége. Biztos, hogy a szigetlakók ugyanolyan különösnek tartanának bennünket, mint mi őket; s hogy, ami a divatot illeti, itt bizony a balgák szabnak törvényt a bölcseknek, a kurtizánok dirigálnak a tisztes asszonyoknak, s nincs mit tenni, követnünk kell őket. Mulatunk őseink arcképe láttán, és nem gondolunk arra, hogy unokáink ugyanígy fognak nevetni rajtunk.

MANGOGUL: Életemben először megjött a józan eszem!...

MIRZOZA: Megbocsátom; de máskor ilyen elő ne forduljon...

MANGOGUL: Az ön összes bölcsességei, meg az összhang, a dallam, a színcsembaló...

MIRZOZA: Álljon meg, folytatni szeretném... valóságos egyházszakadást okoztak, elválasztották a férfiakat meg a nőket, szóval mindenkit. Iskola iskola ellen, mester mester ellen lázadt; vitatkoztak, sértegettek, gyűlölködtek.

- Úgy van; de ez még nem minden.

- Én sem fejeztem még be.

- Rajta, tessék.

- S ahogy az nemrég Banzában is történt, ahol a hangokról szóló vitában a süketek hangoskodtak legjobban: az ön világjáróinak szigetén azok kiáltoztak legkitartóbban és legzajosabban, akik vakok voltak...

A szultán ingerülten felkapta és darabokra szaggatta a világjárók beszámolóit.

- Jaj, mit csinál?

- Megszabadítom magam ettől a haszontalan munkától.

- Nekem talán haszontalan; de önnek?

- Ami nem jelent gyönyörűséget az ön számára, számomra közömbös.

- Ennyire kedves vagyok hát önnek?

- Igazi női kérdés. Nem, a nők nem éreznek semmit; azt hiszik, nekik minden jár; bármit tegyen is értük az ember, sohasem tehet eleget. Egy pillanatnyi ellenkezés egy álló esztendő minden áldozatkészségét feledteti. Megyek.

- Nem, ön marad; jöjjön; még közelebb, és csókoljon meg...

A szultán megcsókolta, és így szólt:

- Igaz tehát, hogy pusztán bábok vagyunk?

- Igaz, néha.

A szultán néhány napig békén hagyta a csecsebecséket. A gyűrű pihent, mert gazdáját fontos államügyek foglalkoztatták. Ez alatt az idő alatt két banzai hölgy városszerte nevetségessé tette magát.

Mindketten megrögzött ájtatosok voltak. Szerelmi ügyeiket a lehető legnagyobb titokban bonyolították, s jó hírnevüket még a hozzájuk hasonló hölgyek rosszmájúsága sem kezdhette ki. A mecsetekben szünet nélkül az ő erényeiket magasztalták. Őket állította minden anya a lánya, minden férj a felesége elé, élő példaképnek. Mindkét dáma életének vezérlő elve az volt, hogy a legnagyobb bűn a botrány. Hasonló felfogásuk és nem utolsósorban az a tény, hogy felettébb fáradságos dolog épületes erkölcsűnek mutatkozni egy tisztán látó és ravasz hölgy-felebarát szemében, erősebbnek bizonyult a jellemük közötti különbségeknél; s ezért nemcsak felebarátok: barátok is voltak.

Sophie bráhmanját Zélide fogadta; Zélide Sophie-nál tárgyalt lelkiatyjával; és ha egy kicsit megvizsgálták magukat, bizony, mindegyik tudta, mi történt a másik csecsebecséjével; s a csecsebecsék furcsa csacsogása miatt kegyetlen félelemben telt az életük. Úgy érezték, hogy a következő pillanatban lelepleződnek, s oda tizenöt év szakadatlan ügyeskedésével és tettetésével összekovácsolt erényes hírnevük, amely pillanatnyilag nagyon a terhükre volt.

Nemegyszer az életüket is odaadták volna, legalábbis Zélide, ha ugyanolyan rosszhírűek, mint legtöbb ismerősük.

- Mit szól majd a világ? Mit tesz majd a férjem?... Hogyan! Ez az asszony, aki csupa tartózkodás, csupa szerénység, csupa szemérem, ez a Zélide nem más, mint... mint a többi... Ah, kétségbe ejt a gondolat!... Igen, jobb szeretném, ha nem lett volna, ha soha nem lett volna... - tört ki a keserűség Zélide-ből.

Barátnőjét ugyanezek a gondolatok foglalkoztatták, ha nem is ugyanilyen hévvel. Zélide utolsó szavainak hallatára még mosolygott is.

- Nevessen, asszonyom, ne fojtsa vissza. Nyugodtan hahotázhat - mondta Zélide mélyen megbántva -, most aztán van miért.

- Éppúgy tisztában vagyok a mindkettőnket fenyegető veszéllyel, mint ön - felelte Sophie hidegen -; de hát mit tehetnénk ellene? Mert azt hiszem, abban egyetértünk, hogy az ön vágya aligha fog teljesülni.

- Találjon ki valamilyen kibúvót - így Zélide.

- Ó - folytatta Sophie -, belefáradtam abba, hogy törjem a fejem: nem jut eszembe semmi... Egyik lehetőség, hogy az ember megbújik valahol vidéken; de hogy én itt hagyjam Banzát, az örömöket, lemondjak az életemről, arról szó sem lehet. Érzem, hogy a csecsebecsém sohasem tudná megszokni.

- Mit tegyünk hát?

- Mit tegyünk? Bízzunk mindent a gondviselésre, és nevessünk, bármit mondjanak is az emberek; én legalábbis ezt teszem. Mindent megkíséreltem, hogy összebékítsem a feddhetetlen nevet a gyönyörűségekkel. De ha meg vagyon írva, hogy le kell mondanunk a jó hírünkről, legalább a gyönyöröket tartsuk meg. Eddig egyedülálló jelenségek voltunk. Nos, kedvesem, ezentúl olyanok leszünk, mint százezer másik asszony; ön szerint nehéz ezt elviselni?

- Nehéz, kétségkívül - felelte Zélide -, nehéz elviselni, hogy azokra hasonlítsak, akiket eddig mélységesen lenéztem. Azt hiszem, a világ végére is elmennék, csak hogy ettől a megaláztatástól szabaduljak.

- Rajta, kedvesem - folytatta Sophie -; ami engem illet, én bizony maradok... Azért mégis azt tanácsolom, szerezzen valamilyen titkos szert, ami meggátolja a csecsebecséjét, hogy locsogjon az úton.

- Igazán semmi helye itt a tréfálkozásnak - csattant fel Zélide -; és az ön vakmerősége...

- Téved, Zélide, szó sincs itt vakmerőségről. Beletörődni abba, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, hiszen amúgy sem tudunk változtatni rajta: ez lemondás. Látom, hogy meg fogunk szégyenülni; de megszégyenülés ide, megszégyenülés oda, olyan keveset nyugtalankodom miatta, amilyen keveset csak tudok.

- Megszégyenülés! - tört ki zokogva Zélide. - Megszégyenülés! Micsoda csapás! Nem bírom tovább... Ah, átkozott bonc, te vagy az oka! Szerettem a férjem; erényesnek születtem; még mindig csak őt szeretném, ha vissza nem élsz lelkiatyai tiszteddel és az én bizalmammal. Megszégyenülés! Drága Sophie...

Nem tudta folytatni. A zokogás elvágta a szavát; szinte teljesen összeroppanva leroskadt egy kerevetre. Csak annyi időre nyerte vissza a hangját, míg fájdalmasan felkiáltott:

- Ó, Sophie drágám, meghalok... Belehalok. Nem, nem tudok a jó hírem nélkül élni.

- De Zélide, Zélide drágám, ne siessen annyira meghalni: talán... - mondta Sophie.

- Nincs olyan talán, ami ezt megállíthatná, meg kell halni...

- Talán azt tehetnénk...

- Semmit sem tehetünk, mondom... De beszéljen, drágám, mit tehetnénk?

- Talán megakadályozhatnánk a csecsebecséket a fecsegésben.

- Ah, Sophie, ön hamis reményekkel áltat engem; be akar csapni.

- Nem, nem, dehogyis csapom be; figyeljen csak rám, ne keseregjen, mint aki eszét vesztette. Hallottam ezt-azt Frenikolról és Eolipilről, peckekről és szájkosarakról.

- Mi köze lehet Frenikolnak, Eolipilnek meg a szájkosaraknak a bennünket fenyegető veszélyhez? Mit tehetne értünk az én csecsebecse-mívesem? És mi az a szájkosár?

- A szájkosár-gépezeteket, kedvesem, Frenikol agyalta ki, az akadémia jóváhagyta. Eolipil pedig tökéletesítette, és egyben a felfedezés dicsőségét is kisajátította.

- Nos, szóval ez a gépezet, melyet Frenikol ügyeskedett össze, az akadémia jóváhagyott, és ez az együgyű Eolipil tökéletesített...

- Ó, milyen hihetetlenül élénk lett ön egyszerre! Nos, ez a gépezet, ha felöltik, megakadályozza a csecsebecse fecsegését, de nem akadályozza a...

- Igaz lehet ez, kedvesem?

- Azt mondják.

- Ezt meg kell tudni - mondta Zélide -, mégpedig azonnal.

Csengetett; egyik szolgálója jelentkezett; elküldte Frenikolért.

- Miért nem Eolipilért? - kérdezte Sophie.

- Frenikol nem olyan feltűnő - felelte Zélide.

A csecsebecse-míves nem késett sokáig.

- Ah, Frenikol, ön itt? - mondta Zélide. - Isten hozta. Kedves mester, segítsen ki két hölgyet kegyetlen zavarából...

- Miről van szó, hölgyeim?... Valami ritka csecsebecsére vágynak?

- Nem; van nekünk csecsebecsénk, és szeretnénk...

- Szeretnének szabadulni tőle, ugyebár? Akkor azonban, hölgyeim, meg kell hogy mutassák. Vagy megfizetem az árát, vagy adok érte valamit cserébe...

- Nem jól érti, Frenikol uram; nincs mit cserélni itten...

- Ó, értem; valami fülönfüggő lesz ez, és úgy szeretnék elveszíteni, hogy férjuruk majd nálam megtalálhassa...

- Szó sincs róla. Mondja már meg, Sophie, miről van szó!

- Frenikol - vette át a szót Sophie -, szükségünk volna két... no, érti már, ugye?

- Nem, asszonyom; hogyan is érthetném, ha semmit sem mondanak?...

- Így van ez - felelte Sophie -, ha mi, nők, szemérmesek vagyunk, és nem szívesen nevezzük nevén a dolgokat...

- De hát - válaszolta Frenikol - mégiscsak meg kell magyarázniuk. Csecsebecse-míves vagyok, nem gondolatolvasó.

- Nem, ezt önnek kell kitalálnia...

- Hitemre, hölgyeim, mennél tovább bámulom önöket, annál kevésbé értem. Ha valaki fiatal, gazdag és szép, mint önök, nem szorul rá ilyen műdolgokra: egyébiránt, őszintén szólva, be kell vallanom, hogy én már nem tudok szolgálni vele. Effajta mütyürkékkel kapcsolatban átengedtem a terepet kezdő kartársaimnak.

Ájtatos hölgyeink olyan mulatságosnak tartották a csecsebecse-míves tévedését, hogy mindketten egyszerre hangos hahotára fakadtak, s zavarba hozták vele a mestert.

- Engedjék meg a hölgyek - szólt Frenikol -, hogy ajánljam magam, és távozzak. A jövőben megkímélhetnének attól, hogy egy mérföld messzeségből iderendelnek, pusztán azért, mert ki akarnak nevetni.

- Álljon meg, barátom, álljon meg - mondta Zélide még mindig nevetve. - Nem ez volt a célunk. De ön nem értette meg, mit akarunk, és olyan mulatságos ötletei támadtak...

- Csupán önökön múlik, hölgyeim, hogy helyes nyomra találjak. Miről van szó tehát?

- Ó, Frenikol úr, engedje meg, hogy kinevessem magam, mielőtt válaszolok.

Zélide majd megfulladt nevettében. A csecsebecsemíves azt hitte, hogy idegrohama van vagy megzavarodott, de igyekezett türelmesen várni. Végre Zélide lecsillapodott.

- Nos - mondta -, a csecsebecsénkről van szó; a saját, tulajdon csecsebecsénkről, érti, Frenikol uram? Bizonyára tudja, hogy egy idő óta számos ilyen jószág csörögni kezdett, mint a szarka; mi pedig nagyon szeretnénk, ha csecsebecsénk nem követné ezt a csúf példát.

- Ó, végre megértettem - válaszolta Frenikol -, vagyis szájkosárra volna szükségük...

- Valóban, most már megértette. Mondták is nekem, hogy Frenikol úr nem közönséges tökfej.

- Asszonyom, az ön jósága megindító. Ami pedig a kért holmit illeti, van belőle mindenféle és fajta, máris megyek és hozom.

Frenikol távozott; Zélide ezalatt megcsókolta barátnőjét, és köszönetet mondott a kibúvóért; én pedig (mondja az afrikai szerző) pihenek egyet, míg a mester visszaér.

A mester megérkezett, és egy-egy jól elkészített szájkosarat adott át őájtatosságaiknak.

- Irgalmas isten! - kiáltott Zélide. - Mekkora szájkosarak! Micsoda óriási méretek! Kik azok a boldogtalanok, akiknek ekkorára van szükségük? Ez egy öl hosszú. Barátom, maga minden bizonnyal a szultán kancájáról vett méretet.

- Igen - vetette oda Sophie hanyagul, miután megtekintette és ujjával megmérte a szerkezetet -; önnek igaza van; csak a szultán kancája vagy az öreg Rimóza használhat ilyet...

- Esküszöm, hölgyeim - felelte Frenikol -, ez a szokásos méret; Zelmaide, Zyrphile, Amiána, Zulajka és száz más hölgy is éppen ekkorát vásárolt...

- Az lehetetlen - válaszolta Zélide.

- Pedig így van - folytatta Frenikol -, bár igaz: valamennyien azt mondták, amit önök; és ha hozzájuk hasonlóan önök is meg kívánnak bizonyosodni tévedésükről, talán meg kellene próbálniuk...

- Frenikol úr mondhat, amit akar, sohasem fog meggyőzni arról, hogy ez az én méretem - így Zélide.

- Engem sem. Mutasson másikat, ha van - így Sophie.

Frenikol, aki tapasztalatból tudta, hogy ezzel az árucikkel kapcsolatban úgysem lehet meggyőzni a nőket, most tizenhárom éves lányoknak készült szájkosarakat vett elő.

- Ez az, ez kell nekünk! - kiáltották a hölgyek, egyszerre mind a ketten.

- Szívből kívánom - felelte Frenikol, de nagyon halkan.

- Mennyibe kerül? - kérdezte Zélide.

- Asszonyom, csupán tíz dukát...

- Tíz dukát! Ezt nem gondolhatja komolyan, Frenikol...

- Asszonyom, tiszta lelkiismerettel állíthatom...

- Az áru újdonságát akarja megfizettetni velünk?...

- Esküszöm, hölgyeim, csak veszítek rajta...

- Szó ami szó, szép munka; de tíz dukát, az nagy pénz...

- Nem adhatom olcsóbban...

- Akkor megyünk Eolipilhez.

- Megtehetik, hölgyeim: de mester és mester, szájkosár és szájkosár közt nagy különbség van ám.

Frenikol nem engedett, s Zélide végül ráállt a vásárra. Kifizette a két szájkosarat; a csecsebecse-míves hazament, abban a biztos tudatban, hogy a szerkezet feltétlenül rövid lesz a hölgyeknek, s hamarosan visszavásárolhatja negyedáron. Tévedett. Mangogul ugyanis sohasem járt hölgyeink közelében, sohasem fordította feléjük a gyűrűjét, s így a csecsebecséknek sohasem kerekedett kedve, hogy a szokottnál hangosabb szóra nyissák ajkukat. Ez volt a két ájtatos szerencséje; mert Zélide, amikor felpróbálta a szájkosarat, látta, hogy feleakkora, mint kellene. Mégsem adott túl rajta, mert azt képzelte, legalább olyan kényelmetlen kicserélni, mint egyáltalán nem használni.

Mindezeket Zélide egyik szolgálója titokban elmondta a szeretőjének, az titokban továbbadta másoknak, s végül a titkot titokban megtudta egész Banza. Frenikol is fecsegett; ájtatos ismerőseink kalandja közismertté vált, s egy ideig nem is foglalkoztatta más pletyka Kongó rossz nyelveit.

Zélide vigasztalhatatlan volt. Ez az inkább szerencsétlen, mint vétkes asszony meggyűlölte a bráhmanját, elvált a férjétől, és kolostorba vonult. Ami Sophie-t illeti, ő eldobta az álarcát, dacolni mert a szóbeszéddel, nem fukarkodott a pirosítóval és a szépségtapaszokkal, forgolódni kezdett a nagyvilágban, és számos kalandja volt.

Bár a banzai polgárasszonyok sejtették, hogy az ő rendjük csecsebecséinek nem jut a csacsogás dicsőségéből, mégis mindnyájan felfegyverkeztek szájkosarakkal. Banzában úgy viselték a szájkosarakat, mint ahogy nálunk az udvari gyászt.

Ezen a ponton az afrikai szerző álmélkodva jegyzi meg, hogy sem az árak olcsósága, sem a szájkosarak elpolgáriasodása nem szüntette meg ezt a divatot a szerájban. "Ez egyszer - írja - a hasznosság erősebbnek bizonyult az előítéleteknél." Egy ilyen közhelyszámba menő gondolat aligha érdemli meg, hogy idézzük: de én úgy látom, valamennyi régvolt kongói író elkövette azt a hibát, hogy ismétlésekbe bocsátkozott, vagy azért, mert így kívánt műveinek valószerűbb színezetet és könnyedséget kölcsönözni, vagy pedig azért, mert korántsem volt meg bennük az a nagy termékenység, amit csodálóik feltételeztek.

Bárhogy lett légyen, Mangogul egy napon, amikor egész kíséretével a palota kertjében sétálgatott, elhatározta, hogy Zelais felé fordítja gyűrűjét. Zelais csinos volt, és számos kalanddal gyanúsították; csecsebecséje azonban csak dadogott, nem mondott mást teljességgel érthetetlen félszavaknál, melyeket a gúnyolódok úgy értelmeztek, ahogy kedvük tartotta...

- Nahát - mondta a szultán -, ugyancsak nehezen csacsog ez a csecsebecse. Biztosan zavarja valami a világos beszédben.

Még erősebben megbabonázta gyűrűjével. A csecsebecse ismét nekifohászkodott, hogy elmondhassa a magáét; és részben megszabadulva az ajkait fojtó töméstől, tisztán és világosan így szólt:

- Jaj... jaj... meg... megful... megfulladok. Nem bírom tovább... Jaj... jaj... megfulladok.

Maga Zelais is nyomban fuldokolni kezdett: arca elsápadt, torka dagadozott, s a hölgy lehunyt szemmel, félig nyitott szájjal roskadt a körülötte állók karjába.

Bárhol másutt tüstént segítettek volna Zelaison. Csak a szájkosarától kellett volna megszabadítani, a csecsebecse szabad lélegzését biztosítani - de hogy Mangogul jelenlétében könnyítsenek rajta segítő kézzel!

- Gyorsan, orvost, orvost! - kiáltotta a szultán. - Zelais meghal!

Az apródok elszaladtak a palotába, s mikor visszatértek, nyomukban már ott lépkedtek ünnepélyesen az orvosok; Orkotom haladt az élen. Egyes doktorok érvágást ajánlottak, mások a karthauzi por mellett kardoskodtak; az éles eszű Orkotom azonban egy közeli helyiségbe vitette a beteget, megvizsgálta, és elvágta bugyogójának zsinórjait. Ez a felszabadult csecsebecse is egyike lett azoknak, melyeket a doktor megfigyelhetett a paroxizmus pillanatában.

A duzzadás mértéktelenül nagy volt, és Zelais tovább szenvedett volna, ha a szultánban nem ébred fel a szánalom. Mangogul visszafordította gyűrűjét; a testnedvek ismét egyensúlyba kerültek; Zelais magához tért, s Orkotom a kúra csodás sikerét önnön érdemének tudta be.

Zelais balesete és a doktor tapintatlan fecsegése sokat ártott a szájkosaraknak. Orkotom nem volt tekintettel Eolipil érdekeire, és az ő szerencséjének romjaira akarta a saját szerencséjét építeni; kikiáltotta magát a torokfájós csecsebecsék szakorvosává; a mellékutcákban még ma is látni falragaszát. Pályájának kezdetén dőlt hozzá a pénz, a végén záporozott rá a megvetés. A szultánnak öröme telt abban, hogy a kuruzsló önteltségét megalázza. Ha Orkotom kérkedett, hogy szavatolja valamely mindaddig meg nem szólalt csecsebecse hallgatását, a szultán elég kegyetlen volt ahhoz, hogy e szervet szóra bírja. Végül odáig jutottak, hogy mindenki tudta, ha Orkotom doktor kétszer-háromszor megvizsgál egy csecsebecsét, az máris megunja a sok hallgatást. Nemsokára Eolipillel együtt őt is a sarlatánok közé sorolták; ott is maradtak mind a ketten, míg Brahmá kegyesen el nem szólította őket.

Inkább a szégyen, mint a szélütés, tartották az emberek. A gutaütésbe bele is lehet halni. Így hát lemondtak a szájkosarakról, hagyták, hadd beszéljenek a csecsebecsék: és való igaz, senki sem halt meg miatta.

Volt egy időszak, mint láthattuk, mikor az asszonyok, attól félve, hogy a csecsebecséjük netán csevegni merészel, fulladoztak és majd meghaltak: de most új kor következett, túlestek az ijedtségen, félrevetették szájkosarukat, s nem maradt más bajuk, mint az idegesség.

A kegyencnő kísérői közt akadt egy furcsa fiatal lány. Kedélye elragadó volt, ha nem is egyenletes. Napjában tízszer is váltogatta az arckifejezését; de bármelyik ábrázatán volt is a sor, mindig megnyerte az emberek tetszését. Utánozhatatlan volt örömében-bánatában egyaránt, s a legfurcsább pillanatokban is bájos választékossággal fejezte ki magát; s legmélyebb szomorkodásában is igen furcsa és vidám ötletei támadtak.

Mirzoza annyira hozzászokott Kallirrhoéhoz - ez volt a bolondos lány neve -, hogy alig tudott meglenni nélküle. Egyszer, amikor a szultán felpanaszolta, hogy kegyencnője, isten tudja miért, nyugtalan és fagyos, Mirzoza így válaszolt, zavartan a szemrehányásoktól:

- Herceg, a három háziállatkám, a kanárim, a szürke cicám és Kallirrhoé nélkül nem érek semmit; s láthatja, hogy a legutóbbi hiányzik nekem...

- És miért nincs itt? - kérdezte Mangogul.

- Nem tudom - felelte Mirzoza -; de néhány hónappal ezelőtt már kijelentette, hogy ha Mazúl vidékre megy, ő bizony képtelen lesz leküzdeni idegrohamait; és Mazúl tegnap elment...

- Ez még csak hagyján - mondta a szultán. - Erre mondják, hogy alapos oka van az idegességre. De hogy merészel száz másik hölgy is erre hivatkozni, akiknek fiatal férjük van, és szeretőkben sem szenvedhetnek hiányt?

- Felség, divatos kór ez - válaszolta egy udvaronc. - Ha egy hölgynek idegrohamai vannak, előkelőbbnek érzi magát. A társasági jó modorhoz hozzátartozik, hogy szeretője és idegrohama legyen valakinek; egyetlen polgárasszony sincs Banzában, aki ne élne ezzel a lehetőséggel.

Mangogul elmosolyodott, és azon nyomban elhatározta, hogy meglátogat néhány ilyen ideges hölgyet. Egyenesen Salicához ment. A dáma ágyban feküdt, keble födetlen, szeme csillog, haja borzas, s az ágya mellett ül és mesél Farfadi, a kis púpos és hebegő doktor. Salica közben kinyújtotta az egyik karját, majd a másikat, ásított, sóhajtozott, a homlokára nyomta a kezét, és panaszosan felkiáltott:

- Jaj... nem bírom tovább... Nyissanak ablakot... Levegőt, levegőt... Nem bírom tovább, meghalok...

Mangogul azt a percet használta fel, mikor az aggódó komornák segédkeztek Farfadinak, s könnyítettek a beteg takaróin; mihelyt a hölgy felé fordult a gyűrű, e szavakat hallották:

- Ó, hogy unom ezt az egészet! Hát nem a fejébe vette úrnőm, hogy most idegrohamot fog kapni! Ez egy hétig is eltart; és haljak meg, ha tudom, miért: mert tekintetbe véve Farfadi erőfeszítéseit, hogy gyökeres kúrát alkalmazzon e bajra, az a véleményem, kár itt makacskodni.

- Rendben van, értem - mondta a szultán, visszafordítva gyűrűjét. - Ez itt az orvosa kedvéért idegeskedik. Nézzünk körül másutt.

Salica palotájából átment Arszinoé nem túl messze fekvő kastélyába. Mikor a hölgy lakosztályába ért, hangos kacagást hallott; továbbment, arra számítva, hogy nagy társaságot talál: a hölgy azonban egyedül volt; Mangogul nem is csodálkozott túlságosan.

- Ha egy asszony átadja magát az idegrohamoknak - mondta -, nyilvánvalóan aszerint idézi fel őket, melyik jön éppen kapóra, vidám-e vagy szomorú.

Arszinoé felé irányította gyűrűjét, s a csecsebecse rögvest teli szájjal hahotázni kezdett. A szűnni nem akaró kacagásból hirtelen nevetséges sopánkodásba csapott át Narces távolléte miatt, s mint őszinte barátja, azt tanácsolta neki, hogy jöjjön vissza mihamarább, ezek után pedig zokogni, sírni, nyöszörögni, sóhajtozni, keseregni kezdett, mintha most temette volna el minden hozzátartozóját. A szultán nehezen állta meg, hogy ne hahotázzon e különös bánkódás hallatára; visszafordította gyűrűjét és távozott, hagyva, hadd keseregjen kedvére Arszinoé meg a csecsebecséje, s közben azon gondolkozott, milyen hamis a közmondás.

Függelék Pancirolle tudós értekezéséhez és a Nyelvtudományi Akadémia közleményeihez.

Mangogul visszatért palotájába, s a nevetséges asszonyi hívságokon járt az esze, mikor szórakozottságból-e vagy gyűrűjének tévedéséből egyszerre csak Thelisz pompázatos, szeretőinek kifosztása árán emelt palotájának előcsarnokában találta magát. Megragadta az alkalmat, hogy a hölgy csecsebecséjét kérdőre vonja.

Thelisz a hajdani guineai uralkodócsalád sarjának, Sambuco emírnek volt a felesége. Sambucót egész Kongóban nagy tekintély övezte, hála öt vagy hat híres győzelmének, melyeket Ergebzed ellenségein aratott. Éppolyan ügyességet tanúsított a tárgyalóasztal mellett, mint a harcmezőn, a legfontosabb nagyköveti tiszteket töltötte be, s mindig kitűnően. Theliszt Loangóból hazatérve látta és szerette meg. Az emír már ötven felé járt, Thelisz pedig még a huszonötöt sem töltötte be. A hölgy még kedvesebb volt, mint amilyen szép; a nők azt mondták róla, hogy kellemes jelenség, a férfiak pedig elragadónak találták. Kitűnő kérői voltak már; de ő vagy szemet vetett már valakire, vagy értékeihez képest kevesellte imádói vagyonát: mindenkit visszautasított. Sambuco tehát meglátta e dámát, lábai elé helyezte mérhetetlen kincseit, nevét, babérjait és címeit, melyek közvetlenül az uralkodók mögé emelték - és diadalmaskodott.

Thelisz esküvője után hat hétig erényes volt, vagy legalábbis annak mutatkozott; de egy érzékinek született csecsebecse vajmi ritkán szelídül meg csak úgy önmagától s egy ötvenéves férj, bármilyen nagy vitéz legyen másutt, esztelen, ha arra számít, hogy ennek az ellenségnek is megadhatja a magáét. Bár Thelisz felettébb elővigyázatosan viselkedett, első kalandjai mégsem maradtak teljesen ismeretlenek. Ez már elég volt ahhoz, hogy az emberek további titkokat tételezzenek fel róla, s Mangogul, kíváncsian az igazságra, sietve felment a palota előcsarnokából a hölgy lakosztályába. Nyár közepe volt, rendkívüli hőség, és Thelisz vacsora után levetette magát heverőjére, egy tükrökkel és képekkel ékes szobácskában. Aludt, kezét még az álmot adó perzsa mesegyűjteményen nyugtatva.

Mangogul elnézte egy darabig, megállapította, hogy valóban bájos, majd gyűrűjét felé fordította.

- Úgy emlékszem mindenre, mintha még most is ott lennék - mondta a csecsebecse máris -: kilenc szerelmi próba négy óra alatt. Ó, micsoda percek! Zermunzaíd isteni férfi! Nem olyan, mint a vén és fagyos Sambuco! Drága Zermunzaíd, eddig nem tudtam, mi a legfőbb jó, mi az igazi gyönyör; te mutattad meg nekem.

Mangogul szeretett volna többet is hallani Thelisz és Zermunzaíd üzérkedéseiről, melyeket a csecsebecse - csak az őt legközvetlenebbül érintő dolgokat ítélvén fontosnak - eddig eltitkolt, s ezért néhányszor mellényéhez dörzsölte a gyűrű kövét, hogy aztán teljes ragyogásával Theliszre irányítsa. A csecsebecse kisvártatva érezte is a kő hatását, s pontosabban megértve, mit kívánnak tőle, nyugodt elbeszélő modorban folytatta:

- Sambuco Monoémugi hadseregét vezényelte, s én is elkísértem a hadjáratba. Zermunzaíd volt az ezredese, s a tábornok nemcsak bizalmával tisztelte meg: minket is az ő gondjaira bízott. A buzgó Zermunzaíd egy percre sem hagyta el őrhelyét, túl édesnek tartotta ezt a férfias kötelességet, semhogy átengedte volna másnak; és az egész hadjárat során semmitől sem félt, csak attól, hogy ezt a tisztét elveszítheti.

A téli szálláson volt néhány újabb vendégem, Kászil, Jahja, Al Maamún, Jaakúb, Szalím, Manszúr, Nereszkim, csupa katona, akiket Zermunzaíd felkarolt, de egyébiránt nem értek fel vele. A hiszékeny Sambuco feleségének erényeit magára az asszonyra és Zermunzaíd gondoskodására bízta; teljesen elfoglalta őt a háború számtalan fordulata, a Kongó dicsőségére kitervelt sok nagy hadművelet, s a legkevésbé sem gyanította, hogy Zermunzaíd elárulja és hitvese megcsalja őt.

A háború folytatódott: a hadseregek elfoglalták állásaikat, mi pedig gyaloghintóinkat. Mivel nagyon lassan haladtunk, a hadzöm észrevétlenül messze maga mögött hagyott bennünket, s mi az utóvédhez kerültünk. Zermunzaíd volt a parancsnok. Ez a bátor ifjú, aki eddig a nagy veszélyek láttán sem tántorodott le a dicsőség útjáról, ezúttal nem tudott ellenállni az örömök felé vezető ösvénynek. Egyik alárendeltjét bízta meg, hogy a bennünket nyugtalanító ellenség hadmozdulatait figyelemmel kísérje, ő maga pedig gyaloghintónkba telepedett; de alig helyezkedett el odabenn, fegyvercsörgést és zavaros kiáltozást hallottunk; Zermunzaíd félbehagyta, amit elkezdett, ki akart lépni; de a földre terítették, s mi a győztesek kezébe kerültünk. Pályafutásom tehát azzal kezdtem, hogy felfaltam egy tiszt becsületét és szolgálatait, bár e tiszt vitézségénél és érdemeinél fogva vezető szerepet vihetett volna a háborúban, ha nem ismeri meg tábornokának feleségét. Több mint háromezer ember vesztette életét ez alkalommal. Csupa derék alattvaló, akiket mi raboltunk el az államtól...

Képzelhető, mennyire megdöbbent Mangogul e szavak hallatára! Annak idején hallotta a Zermunzaíd fölött elmondott gyászbeszédet, de semmit sem ismert fel belőle ebben az ecsetelésben. Atyja, Ergebzed, sajnálta ezt a tisztet: kezében szorongatva a jelentést, még egy dicshimnuszt zengett e szép visszavonulásról, s Zermunzaíd vereségét és halálát azzal magyarázta, hogy az ellenség túlerőben volt, mégpedig hatszoros túlerőben. Egész Kongó megsiratta ezt a kötelességét utolsó leheletéig teljesítő férfiút. Feleségének nyugdíjat szavaztak meg, ezredének élére idősebbik fiát állították, a kisebbik fiúnak pedig nagy javadalmat ígértek.

- Minő borzalom! - szólt halkan Mangogul. - A férj megszégyenítve, az állam elárulva, alattvalói lekaszabolva, e sok gazság eltitkolva, sőt erényként megjutalmazva: mindez egy csecsebecse miatt!

Thelisz csecsebecséje csak egy pillanatra némult el, hogy lélegzetet vegyen, és máris folytatta:

- Ki voltam szolgáltatva az ellenség kénye-kedvének. Egy egész dragonyos ezred készen állt, hogy legázoljon bennünket. Thelisz keseregni látszott, bár egyáltalán nem bánta a dolgot; de a zsákmány bájai egyenetlenséget szítottak a rablók közt. Szablyát rántottak, és egy szempillantás alatt harminc-negyven a fűbe harapott közülük. A rendbontás híre eljutott a tábornokig. Odasietett, lecsillapította a kedélyeket, minket pedig egy sátorba záratott; de még össze sem tudtuk szedni magunkat, máris ott volt, és kérte szolgálatainak jutalmát. "Jaj a legyőzötteknek!" - kiáltott fel Thelisz, és hanyatt vetette magát az ágyon; s egész éjszaka azzal foglalkozott, hogy érezze a nagy szerencsétlenséget.

Másnap a Niger partjához értünk. Itt egy sajka várt ránk, s úrnőm és én útnak indultunk, hogy Benin császárjának színe elé kerüljünk. A hajóút huszonnégy óráig tartott, a kapitány ajánlotta magát Thelisznek, ajánlatát elfogadtuk, s én tapasztalatból állíthatom, hogy a tengeri szolgálat összehasonlíthatatlanul keményebb, mint a szárazföldi. Megismertük Benin császárát; fiatal volt, heves és kéjsóvár: úrnőm meg is hódította, de a császár Thelisz férjének hódításaitól ijedt csak meg igazán. Békét kért, meg is kapta, nem került neki többe, mint három tartományába meg az én váltságdíjamba.

Más idők, más fáradságok. Sambuco, nem tudom, hogyan, de megtudta az előző hadjárat balszerencséjének okát; s ezúttal a határon hagyott, egyik barátjának, egy főbráhmannak védőszárnyai alatt. A szent férfiú nem nagyon védekezett; nem tudott ellenállni Thelisz kacérkodásának, s hat hónap sem kellett hozzá, hogy elnyeljem mérhetetlen vagyonát, három halastavát és két hatalmas szálfaerdejét.

- Irgalmas ég! - kiáltotta Mangogul. - Három tó és két erdő! Micsoda farkasétvágyú csecsebecse!

- Szóra sem érdemes - válaszolt a hölgy ékessége. - Szóval megkötötték a békét, és Thelisz követte a férjét, aki nagykövetnek ment Monomotapába. Úrnőm rákapott a játékra, könnyedén elvesztett százezer aranyat egy nap alatt, s én könnyedén visszanyertem egy óra alatt. Bekaptam egy követet, akit uralkodójának ügyei nem kötöttek le teljesen, és három-négy hónap alatt elnyeltem egy csinos birtokot, berendezett kastéllyal, parkkal, tarka lovacskák húzta fogattal. Egy négyperces, de jól végzett kedveskedés ünnepségeket, ajándékokat, drágaköveket jelentett számunkra, s a vak vagy politikus Sambuco sosem okvetetlenkedett.

Nem szedem sorba-számba - folytatta a csecsebecse - a grófságokat, őrgrófságokat, címeket, címereket stb., melyek semmivé váltak előttem. Forduljon titkáromhoz, majd ő elmondja, mi lett velük. Alaposan megnyirbáltam Biafara területét, és enyém egy egész tartomány Beleganzában. Ergebzed felajánlotta nekem élete utolsó napjaiban...

E szavakra Mangogul visszafordította gyűrűjét, és elhallgattatta ezt a feneketlen örvényt; tisztelte atyja emlékét, és semmi olyasfélét sem kívánt hallani, ami Ergebzed elismerten kiváló tulajdonságainak ragyogását elhomályosíthatná.

Visszatért a szerájba, és kegyencnőjét az idegesek történetével s a gyűrű jóvoltából Thelisztől megtudott dolgokkal mulattatta.

- Ön ezt a hölgyet barátságába fogadta - szólt a szultán -; mégsem ismeri őt a lelke legfenekéig, mint én.

- Értem, nagyúr - felelte a szultána. - Thelisz csacska csecsebecséje nyilván elcsacsogta úrnőjének kalandjait Mikokof tábornokkal, Feridúr emírrel, Marszúfa szenátorral és a nagy bráhmannal, Ramadanúcióval. Ugyan, ki ne tudná, hogy kitartja az ifjú Al Amírt, s hogy az öreg Sambuco, aki semmit sem szól az egészhez, éppoly pontosan értesül mindenről, mint ön!

- Nem találta ki - mondta Mangogul. - Vallomást csikartam ki a csecsebecséjéből.

- Miért, ő is kicsikart valamit Magasságodtól? - kérdezte Mirzoza.

- Tőlem ugyan nem - felelte a szultán -, de számos alattvalómtól, birodalmam nagyjaitól és a szomszédos uralkodóktól: birtokokat, tartományokat, kastélyokat, tavakat, erdőket, drágaköveket és fogatokat tarka lovacskákkal.

- Nem is szólva - tette hozzá Mirzoza - a hírnévről és az erkölcsökről, nagyúr. Nem tudom, milyen előnyöket remél a gyűrűjétől; de mennél többször tesz vele próbát, annál jobban megutálom én az egész női nemet: még azok sem jelentenek kivételt, akikre mindeddig tisztelettel kellett felnéznem. Olyan haragra gyúltam ellenük, hogy meg kell kérnem Magasságodat, hagyjon néhány percre magamra.

Mangogul tudta, hogy a kegyencnő esküdt ellensége minden erőszaknak, tehát háromszor megcsókolta a dáma jobb fülét, és távozott.

Mangogul türelmetlenül leste a percet, mikor kegyencnőjét viszontláthatja, keveset aludt, korábban kelt fel, mint máskor, és a reggeli órákban megjelent nála. Mirzoza már csengetett: a függönyöket már széthúzták, s komornái készülődtek, hogy segédkezzenek az öltözésnél. A szultán alaposan körülnézett, de sehol nem látott kutyát, s megkérdezte Mirzozát, mi e szokatlan jelenség magyarázata.

- Furcsa - felelte Mirzoza -, hogy ön ezt furcsának tartja, holott nem is az.

- Biztosíthatom - válaszolta a szultán -, hogy udvarom valamennyi dámájánál láttam kutyákat, s lekötelezne, ha ön elmondaná, miért van nekik, vagy miért nincs önnek. A legtöbb hölgynek nem is egy kutyája van; s mind egy szálig olyan kedveskedéssel halmozzák el őket, amilyet a szeretőjüknek sem adnak meg egykönnyen. Mivel érdemlik ki ezek az állatok kedvező helyzetüket? Mit tesznek velük?

Mirzoza nem tudta, mit is válaszoljon.

- De hát - mondta aztán - az embereknek éppúgy van kutyájuk, ahogy papagájuk vagy kanárijuk. Talán nevetséges állatokhoz ragaszkodni; nincs abban semmi furcsa, ha tartunk egyet: néha elszórakoztatnak, s nem ártanak soha. Ha az ember becézi őket, nem kell következményektől félnie. Különben is, azt hiszi, hercegem, hogy egy szerető megelégszik olyan csókkal, amilyet a hölgyek a törpespanieljüknek adnak?

- Bizony azt hiszem - mondta a szultán. - Nehéz egy fickó lehet, ha nem elégszik meg vele.

Mirzoza egyik komornája, aki szelídségével, ügyességével és igyekezetével megnyerte mind úrnőjének, mind a szultánnak kegyeit, így szólt:

- Ezek az állatok kényelmetlenek és tisztátalanok; összepecsételik a ruhákat, tönkreteszik a bútort, szétszaggatják a csipkéket; ha a leghűségesebb szobalány feleannyi kárt tenne, mint amennyit az ölebecskék egy negyedóra alatt, menten kiakolbólítanák.

- Holott - tette hozzá a szultán - asszonya szerint másra sem jók, mint erre.

- Herceg - felelte Mirzoza -, ragaszkodunk rögeszméinkhez; és ha illik, hogy kutyánk legyen, van is, mint sok más dolog, ami szintén nem volna rögeszme, ha meg tudnánk magyarázni, miért követjük. A majmok uralma megdőlt; a papagájok még tartják magukat. A kutyákat meguntuk, de íme visszatérnek. A mókusoknak is megvolt a maguk ideje; és úgy van ez az állatokkal, ahogy a divatban is egymást követi az olasz meg az angol, a mértan, a varrott díszek meg a fodrok.

- Mirzoza - mondta a szultán, fejét rázva -, ön még nem tud mindent erről a dologról; majd a csecsebecsék...

- Csak nem képzeli Magasságod - szólt közbe a kegyencnő -, hogy Haríja csecsebecséjétől megtudhatja, hogy ez az asszony, aki egyetlen könnycseppet sem ejtett, mikor meghalt a fia, az egyik lánya és a férje, miért zokogott két hétig fiatal szelindekének elvesztésekor?

- Miért ne? - kérdezte Mangogul.

- Csakugyan - mondta Mirzoza -, ha csecsebecsénk minden rögeszménket meg tudná magyarázni, okosabb lenne nálunk.

- Ki vitatja ezt? - válaszolta Mangogul. - Sőt azt hiszem, hogy a csecsebecse száz dolgot is megtétet az úrnőjével észrevétlenül; s nemegyszer megfigyeltem, hogy valaki azt hitte, a fejét követi, pedig a csecsebecséjének engedelmeskedett. Egy nagy filozófus a lélek - mármint a férfilélek - székhelyének a tobozmirigyet tartotta. Ha feltételezném, hogy a nőknek is van lelke, pontosan tudnám, hol helyezkedik el.

- Felmentem az alól, hogy tudását megossza velem - vágott közbe Mirzoza.

- De legalább annyit engedélyez - mondta Mangogul -, hogy közöljek önnel néhány gondolatot a nőkről; a gyűrűm sugallta, abban a meggyőződésben, hogy van lelkük. A gyűrűvel eddig megejtett próbák nagy moralistává tettek. Nincs bennem annyi szellem, mint La Bruyère-ben, sem annyi következetesség, mint Port-Royal hittudósaiban, sem annyi képzelőerő, mint Montaigne-ben, sem annyi bölcsesség, mint Charronban: de sikerült olyan tényeket összegyűjtenem, melyeknek ők talán híjával voltak.

- Beszéljen, herceg - felelte Mirzoza gúnyosan -: csupa fül vagyok, úgy lesem a szavát. Valami rendkívüli dolog lesz ez, moralista próbák egy olyan fiatal szultán részéről, mint ön!

- Orkotom rendszere hóbortos; híres kartársa, Hiragu, ne vegye ezt rossz néven. Mindazonáltal sok értelmes dolog van válaszaiban, melyeket a neki feltett ellenvetésekre adott. Ha feltételezném, hogy a nőknek is van lelke, a doktorral együtt szívesen feltételezem azt is, hogy a csecsebecsék mindig beszéltek, igaz, hogy halkan, s a nagy szellem, Kukufa gyűrűjének hatása mindössze annyi, hogy harsánnyá tette a hangjukat. Mihelyt ezt leszögeztük, a legegyszerűbb dolog meghatározni, milyenek önök valamennyien:

"Jámbor asszony az (például), akinek a csecsebecséje néma, vagy nem hallgatják meg."

"Szemérmes asszony az, aki úgy tesz, mintha nem hallgatná meg a csecsebecséjét."

"Szerelmes asszony az, akinek a csecsebecséje sokat követel, s ő még többet enged meg neki."

"Kéjsóvár asszony az, aki szívesen hallgatja meg a csecsebecséjét."

"Kurtizán az, akinek a csecsebecséje megállás nélkül követelőzik, s ő semmit sem tagad meg tőle."

"Kacér asszony az, akinek a csecsebecséje néma, vagy nem hallgatják meg; de aki minden közelébe kerülő férfiban azt a reményt kelti, hogy egy szép napon majd megszólal a csecsebecséje, s ő talán nem fogja a süketet játszani."

Nos, lelkem gyönyörűsége, mit gondol a meghatározásaimról?

- Azt hiszem - mondta a kegyencnő -, hogy Magasságod kifelejtette a gyengéd nőket.

- Ha nem beszéltem róluk - felelte a szultán -, csak az az oka, hogy nem tudom, milyenek; a tapasztalt emberek különben is azt állítják, hogy a gyengéd szónak, mihelyt nem a csecsebecsével kapcsolatban használják, semmi értelme sincs.

- Hogy mondja? Semmi értelme sincs? - kiáltotta Mirzoza. - Hogyan, hát nincs középút, kötelező, hogy szemérmes, szerelmes, kacér, kéjsóvár vagy feslett legyen egy asszony?

- Lelkem gyönyörűsége - mondta a szultán -, kész vagyok elismerni, hogy felsorolásom pontatlan, s csatolni fogom a gyengéd asszonyt is az előző jellemekhez; de csak akkor, ha ön olyan meghatározást tud adni róluk, amely egyetlen megállapításommal sem egyezik.

- Nagyon szívesen - mondta Mirzoza. - Remélem, sikerül, anélkül, hogy az ön rendszerét felborítanám.

- Lássuk - vágta rá Mangogul.

- Rendben van - kezdte a kegyencnő. - Gyengéd asszony az, aki...

- Bátorság, Mirzoza! - biztatta Mangogul.

- Jaj, nagyon kérem, ne zavarjon. Gyengéd asszony az, aki... aki szeretett, anélkül, hogy a csecsebecséje beszélt volna... vagy akinek a csecsebecséje csak azért az egy férfiért emelt szót, akit úrnője szeret.

Nem lett volna lovagias eljárás a szultántól, ha most kötekedni kezd a kegyencnővel, és megkérdezi, mit ért azon, hogy "szeretni"; nem is tett semmi ilyet. Mirzoza beleegyezésnek vette ezt a hallgatást, s büszkén arra, hogy e nehéznek látszó lépést ilyen sikeresen tette meg, így folytatta:

- Önök azt hiszik, önök férfiak, hogy mivel mi nem vitatkozunk, nem is gondolkozunk. Tudja meg hát egyszer s mindenkorra, hogy mi éppoly könnyen megtalálnánk a hamis pontokat az önök paradoxonjaiban, mint önök a mi gondolatainkban, ha nem sajnálnánk rá a fáradságot. Ha Magasságodnak kevésbé volna sürgős, hogy kielégítse kíváncsiságát az ölebekkel kapcsolatban, most szívesen adnék egy kis ízelítőt bölcseletemből. De így sem veszít semmit; egy szép napon majd csak szentel egy kis időt nekem is.

Mangogul azt felelte, mi sem lehet fontosabb számára, mint hogy Mirzoza bölcseleti elképzeléseiből okuljon; egy huszonkét esztendős szultána metafizikája legalább olyan rendkívüli, mint egy hozzá hasonlóan fiatal szultán erkölcstana.

Mivel Mirzoza megérezte, hogy ez puszta udvariasság Mangogul részéről, egy kis időt kért, hogy felkészülhessen; így jó ürügyet szolgáltatott a szultánnak, aki máris valósággal repült oda, ahová türelmetlensége szólította.

Mangogul tüstént Haríjához sietett; és mivel szeretett és szokott önmagával társalogni, így gondolkozott:

"Ez a nő sohasem fekszik le a négy kuvasza nélkül; hacsak a csecsebecsék nem teljesen tudatlanok kutyadolgokban, az övé el fog mondani nekem egyet-mást; mert, hála istennek, mindenki tudja, hogy él-hal a kutyáiért."

E gondolatmenet végére Haríja előszobájába ért, és már távolról megérezte, hogy az asszony szokott társaságával feküdt le: egy öleb, egy dán dog, két szelindek. A szultán előhúzta tubákos szelencéjét, és két csipet spanyol dohányt szippantott, majd odalépett Haríjához. A hölgy aludt, de a csupa fül kutyafalka a zajra ugatni kezdett, és felverte az asszonyt.

- Hallgassatok, kicsikéim - mondta Haríja olyan mézes-mázosan, hogy nyilvánvaló volt, nem a szolgálóival beszél -; aludjatok, aludjatok, ne zavarjátok az éji nyugodalmam, de a magatokét sem.

Haríja valaha szép és ifjú volt; rangjához illő szeretőket tartott; de szeretőit még hamarabb elvesztette, mint a bájait. Hogy magányában vigasztalja valami, szokatlanul fényűző életre adta magát: ő tartotta a legdaliásabb lakájokat egész Banzában. A hölgy vénült, egyre vénült, s a múló évek jobb útra vezérelték; beérte négy kutyával és két bráhmannal, s valóságos élő példája volt az erénynek. Valóban, a legmérgesebb szájú szatíra sem talált itt semmi harapnivalót, s Haríja békében élvezhette immár több mint tíz esztendő óta a feddhetetlen erkölcs hírnevét és a kutyáit. Olyannyira ismerték ölebei iránt érzett rendkívüli gyengédségét, hogy az emberek véleménye szerint a bráhmanok vele kapcsolatban minden gyanú fölött álltak.

Haríja újra kérlelni kezdte állatait, s azok kegyesen szót fogadtak. Ekkor Mangogul a gyűrűjéhez emelte kezét, és az élemedett csecsebecse belefogott utolsó kalandjának ecsetelésébe. Az első kalandok olyan rég estek meg vele, hogy már az emléküket is majdnem elfeledte.

- Vissza, Medor - szólalt meg rekedt hangon -; kifárasztasz. Jobban szeretem Lisette-et: gyengédebb nálad.

Medor, akinek a csecsebecse hangja ismeretlen volt, tovább kellemetlenkedett; Haríja felébredt, és így folytatta:

- Menj onnan, te kis csibész, nem lehet így pihenni. Ez néha jólesik; de ami sok, az sok.

Medor visszahúzódott, Lisette furakodott oda a helyére, Haríja pedig megint álomba merült.

Mangogul, aki egy időre megálljt parancsolt gyűrűjének, most újból fordított egyet a kövön, s a tiszteletre méltó antik csecsebecse mélyet sóhajtva így kezdett gügyögni:

- Ah, mily nagyon elkeserít a nőstény agár halála! A legjobb nőstény, a leggyengédebb lény volt; soha meg nem unta a játékot: csupa szellem, csupa kellem; hozzá képest ti, többiek, csak állatok vagytok. És a csúnya gazda megölte... a szegény kis Zinzolint; ha eszembe jut, elborítja szemem a könny... Azt hittem, hogy az úrnőm belehal. Két napig se nem evett, se nem ivott; majd elment az esze: képzelheti a bánatát. Lelkiatyja, barátai, sőt még ölebei sem közeledhettek hozzám. Szobalányainak kidobatás terhe mellett parancsolta meg, hogy nem szabad az urat hozzá beengedni... "Ez a szörnyeteg elragadta tőlem az én kedves Zinzolinocskám - kiáltotta -; ne kerüljön a szemem elé; soha többé az életben nem óhajtom látni!"

Mangogul kíváncsi volt Zinzolin halálának körülményeire, s ezért, hogy a kő hatóerejét fokozza, gyűrűjét ruhájának szárnyához dörgölte, majd Haríja felé fordította. A csecsebecse e szavakkal folytatta:

- Haríja, Ramadek özvegye, beleszeretett Szindorba. Ez a fiatalember édeskevés érdemet szerzett születésekor, egy érdemét kivéve, mely azonban felettébb tetszett a hölgyeknek, s mely rögtön az ölebek után leginkább kedvére való volt Haríjának is. Az ínség legyőzte Szindor undorát, melyet Haríja évei és ebei iránt érzett. Húszezer tallér járadék elhomályosította az ifjú szemében úrnőm ráncait és az alkalmatlankodó ebeket: házasság lett a dologból. Szindor azzal kecsegtette magát, hogy képességeivel és szolgálatkészségével elfoglalhatja az állatok helyét, s hogy uralma kezdetével amazok kegyvesztetté válnak, de tévedett. Néhány hónap múlva, azt hivén, hogy nagy szolgálatokat tett nekünk, bizonygatni kezdte asszonyomnak, miszerint az a sok kutya az ágyban számára kevésbé kecsegtető társaság, mint Haríja számára; miszerint nevetséges három kutyánál többet tartani, s hogy ez a nászágyat kutyaóllá alacsonyítja; s továbbá egyszerre csak egyet szabadna odavenni.

"Azt tanácsolom önnek - válaszolta Haríja felindulva -, hogy a jövőben kíméljen meg az ilyen előadásoktól! A kutyáimnak sem lett volna jó az a nyomorúságos odú, amelyből ezt a semmirekellő gaszkon fickót kirángattam, s most azt hiszi, illik neki, hogy itt finomkodik! Bizonyára illatosították az ágyneműjét, uracskám, mikor a hónaposszobában lakott. Tudja meg hát egyszer s mindenkorra, hogy a kutyáim sokkal hamarabb nyertek bebocsátást az ágyamba, mint ön, s választhat: vagy kikászálódik belőle, vagy osztozik velük."

A nyilatkozat határozott volt, a kutyák maradtak a helyzet urai; egy éjszaka, mikor valamennyien pihentünk, Szindor fordultában balszerencsésen belerúgott Zinzolinba. A szuka agár nem volt ilyen bánásmódhoz szokva, bele is harapott férjemuram lábikrájába, és Szindor kiáltozása nyomban felébresztette úrnőmet.

"Mi baja van, uram? - kérdezte. - Mintha fojtogatnák. Rosszat álmodott?"

"Széttépnek a kutyái, asszonyom - felelte Szindor. - Az agár éppen most tépett ki egy darabot a lábamból."

"Ennyi az egész? - mondta Haríja, és befordult a falnak. - Milyen lármát csap egy kis semmiségért!"

Szindort vérig sértették e szavak, leszállt az ágyról, és megfogadta, hogy csak akkor tér vissza, ha a kutyafalkát kikergetik. Közös barátok segítségét kérte, hogy sikerüljön kieszközölnie az ebek száműzetését; de mindezek a nagy horderejű tárgyalások eredménytelenek maradtak. Haríja ezt a választ adta nekik:

"Ezt a pernahajder Szindort egy padlásszobából vettem magamhoz, egerek és patkányok társaságából; ott bezzeg nem finomkodott, átaludta az egész éjszakát, én pedig szeretem a kutyáim, szórakozom velük, legzsengébb gyerekkorom óta hozzászoktam kedveskedésükhöz, s elhatároztam, hogy csak a halál választhat el tőlük. Azt is mondják meg neki - folytatta, a közvetítők felé fordulva -, hogy egész életében bánni fogja, ha nem engedelmeskedik feltétel nélkül akaratomnak; visszavonom az adománylevelet, melyet javára készítettem, s az összeget hozzácsapom a végrendeletemben drága kicsikéim eltartására és ápolására biztosított pénzhez."

Magunk közt szólva (tette hozzá a csecsebecse), nagy szamár lehet ez a Szindor, ha azt remélte, hogy miatta megtesszük, amit húsz szerető, egy lelki- és egy gyóntatóatya s egy kolostorra való bráhman nem tudott elérni, bárhogy fáradoztak is. Szindor azonban, valahányszor a kutyákba ütközött, alig tudta féken tartani magát. Egy szép napon a szerencsétlen Zinzolin a kezébe került; Szindor nyakon csípte és kihajította az ablakon: szegény jószág belepusztult a zuhanásba. Ez volt ám a szép jelenet: Haríja haragtól izzó arccal, könnyben ázó szemmel...

A csecsebecse még egyszer bele akart fogni abba, amit már elmondott: hiába, a csecsebecsék szeretik az ismételgetést. Mangogul útját állta a szózuhatagnak, de ez a némaság nem tartott sokáig. Mihelyt az uralkodó úgy ítélte, hogy sikerült más útra terelnie ezt a szószátyár csecsebecsét, újra megadta számára a csacsogás lehetőségét; és a locsifecsi kicsattanó kacagással folytatta visszaemlékezéseit:

- Majd elfelejtettem beszámolni róla, hogyan is zajlott le Haríja nászéjszakája. Sok mulatságos dolgot láttam életemben, de ilyet még sosem. A lakoma után a párocskát lakosztályukba kísérték; mindenki visszavonult, kivéve úrnőm komornak: ők segédkeztek a vetkőzésben. Végre Haríja levetkőzött, lefeküdt, és Szindor egyedül maradt vele. Mikor észrevette, hogy a nála fürgébb ölebek, szelindekek, agarak megkaparintották feleségét, így szólt:

"Engedje meg, asszonyom, hogy elkergessem ezeket a vetélytársakat."

"Tegyen, amit tud, kedvesem - felelte Haríja -; nekem nincs szívem kizavarni őket. Ezek a kis jószágok nagyon ragaszkodnak hozzám, és hosszú idő óta nem is volt más társaságom..."

"Talán lesz bennük annyi udvariasság - mondta Szindor -, hogy mára átengedik nekem azt a helyet, amelyet én vagyok hivatva betölteni."

"Ahogy gondolja, uram" - válaszolta Haríja.

Szindor előbb kedveskedéssel próbálkozott; szépen megkérte Zinzolint, hogy húzódjék az ágy sarkába; de az engedetlen állat morogni kezdett. A többi kutyán is úrrá lett a nyugtalanság: a szelindek és az ölebek úgy ugattak, mintha öldökölnék az úrnőjüket. Szindort türelmetlenség fogta el a lárma hallatára: félrerúgta a szelindeket, lelökte az egyik ölebet, és megragadta Medor mellső lábát. Medor, a hűséges Medor elvesztette szövetségeseit, de megpróbálta mindezt a kedvező védőállás előnyeivel pótolni. Úrnője combjához tapadva, vérben forgó szemmel, felborzolt szőrrel, tátott torokkal vicsorította rá ellenfelére a világ leghegyesebb fogsorát. Szindor többször is megrohamozta, de Medor ugyanannyiszor hátrálásra kényszerítette, véres ujjakkal, tépett kézelővel. Több mint negyedórán keresztül dúlt az ádáz tusa, mely felettébb elszórakoztatta Haríját. Szindor, látva, hogy itt erővel nem boldogul, stratégiát változtatott. Jobb kezével ingerelte Medort, Medor erre a hadműveletre figyelt, s nem vette észre a bal kéz megkerülő mozdulatát: nyakon csípték. Az eb elszántan küzdött, hogy visszanyerje szabadságát, de hiába; el kellett hagynia a csatateret, át kellett engednie Haríját. Szindor diadalmaskodott, de nem minden vérontás nélkül; Haríja, úgy látszik, tartotta magát ahhoz a szokáshoz, hogy a nászéjszakán vér folyik. Állatai vitézül ellenálltak, a hölgy tehát nem csalatkozott reményeiben.

- Ez a csecsebecse - mondta Mangogul - sokkal ügyesebben fogalmazza a tudósításokat, mint a titkárom.

A szultán, miután megtudta, mire valók az ölebek, visszatért kegyencnőjéhez.

- Készüljön fel a világ legfurcsább történetére! - kiáltotta már messziről. - Ez rondább még Palabria majmainál is. Képzelje csak, a négy kutya vetélytársa, sőt győzelmes vetélytársa volt Haríja férjének, s a házaspár az egyik agár hullája fölött úgy összeveszett, hogy soha többé nem fognak kibékülni!

- Milyen vetélytársak és kutyák? - kérdezte a kegyencnő. - Egy szót sem értek az egészből. Tudom, hogy Haríja eszeveszetten szereti az ölebeit; de azt is tudom, hogy Szindor indulatos, és talán nincs benne annyi előzékenység, amennyivel olyan feleségnek tartozik az ember, akinek vagyonát köszönheti. De bárhogy viselkedett is Szindor, nem hiszem, hogy vetélytársakat vonzott volna Haríjához. Egyébiránt is ez a hölgy olyan érzékeny, hogy kérnem kell Magasságodat, kegyeskedjék érthetőbben elmagyarázni a dolgokat.

- Figyeljen jól - felelte Mangogul -; egyet fog velem érteni, hogy a nőknek rendkívül különös, hogy ne mondjam, pocsék ízlésük van.

Ezzel máris belefogott Haríja történetébe, szóról szóra, ahogy a csecsebecse elmesélte. Mirzoza sem állta meg nevetés nélkül a nászéjszakán vívott csata krónikáját. Utána mégis komoly arccal szólalt meg:

- Felháborító. Őszintén megundorodtam ezektől az állatoktól és gazdáiktól, és megmondom a komornáimnak, ha bármelyikükről kiderül, hogy kutyát tart, azonnal elbocsátom.

- Miért kell ezt a gyűlöletet mindjárt ilyen széles körre kiterjeszteni? - mondta a szultán. - A nők, igen, a nők, egyik végletből a másikba esnek! Hiszen szükség van ezekre az állatokra a vadászatokon, hadjáratokban, isten tudja, mi mindenre jók még, azon kívül is, amire Haríja tartja őket.

- Kezdem azt hinni - felelte Mirzoza -, hogy Magasságod aligha fog erényes asszonyt találni.

- Megmondtam előre - válaszolta a szultán -, de ne siessük el a dolgokat: egy napon még majd szememre veti, hogy a türelmetlensége segített hozzá e megállapításhoz, amelyet véleményem szerint csakis gyűrűm próbáinak köszönhetek. Olyan próbákon gondolkozom, melyek meg fogják döbbenteni önt. Még nem lepleztünk le mindent, s arra számítok, hogy a még meg nem kérdezett csecsebecséktől fontosabb értesüléseket sikerül szereznem.

Mirzoza állandó rettegésben élt tulajdon csecsebecséje miatt. Mangogul értekezésétől olyan zavarba jött, hogy nem is tudta teljesen palástolni: de a szultánt kötötte az eskü, lelke mélyén élt a hit, s ezért tőle telhetően megnyugtatta kegyencnőjét, gyöngéden megcsókolgatta, majd a tanácsba sietett, ahol fontos ügyek vártak rá.

Kanoglu és Ergebzed uralma alatt véres háborúk dúltak Kongóban, s ez a két uralkodó éppen szomszédai fölött aratott győzelmeinek köszönhette halhatatlan nevét. Abex és Angote császárai Mangogul ifjú voltát és uralkodásának kezdetét kedvező alkalomnak ítélték arra, hogy visszaszerezzék elvesztett tartományaikat. Hadat üzentek hát Kongónak, és minden oldalról megtámadták. Mangogul haditanácsa a legjobb volt egész Afrikában; az öreg Sambuco és Mirzala emír, akik a régi háborúkat is végigküzdötték, álltak a csapatok élére, győzelmet győzelemre halmoztak, s gondoskodtak olyan tábornokok neveléséről, akik idővel majd a helyükre állhatnak: s ez volt elért sikereik közt a legfényesebb diadal.

Hála a haditanács tevékenységének és a tábornokok vitézségének, az ellenség, mely fennen hirdette, hogy megszállja a birodalmat, át sem tudta lépni határainkat, sőt, a saját határait sem tudta megvédeni: felprédáltuk várait-városait. De a folytonos diadal ellenére Kongó nemcsak nőtt: gyengült is; a gyakori újoncozás elnéptelenítette a városokat és falvakat, s a pénzforrások is kiapadtak.

Az ostromok és csaták súlyos véráldozattal jártak; a nagyvezírt, aki nem kímélte katonáit, egyenesen azzal vádolták, hogy fölösleges ütközetekbe bonyolódik. Minden család gyászban volt, mindenhol sirattak egy apát, fivért vagy jó barátot. A hősi halált halt tisztek száma roppant magas volt, csak a kegydíjért folyamodó özvegyek száma vetekedett vele. A miniszter szobái ostrom alatt álltak. A hölgyek még a szultánt is elárasztották kérvényeikkel, melyben részletesen ecsetelték az elesett férj szolgálatait és érdemeit, a folyamodó özvegy kínjait, a gyermekek szomorú sorsát, valamint más megindító körülményeket. Kérelmük a lehető legjogosabb volt: de mi szolgálhatott volna e milliókra rúgó kegydíj alapjául?

A miniszterek, miután kimerítették az összes szép, sőt nemegyszer a csúnya és az indulatszavakat is, végre tárgyalni kezdtek, hogyan lehetne megoldani ezt a kínos ügyet; de kitűnő okuk volt arra, hogy semmit se tegyenek. Nem volt egy vasuk sem.

Mangogul, akit egyformán bosszantott minisztereinek hamis okoskodása és az özvegyek siránkozása, megtalálta a régóta keresett kiutat.

- Uraim - fordult tanácsosaihoz -, az a véleményem, hogy mielőtt megszavaznánk a kegydíjakat, helyes volna megvizsgálni, valóban jog szerint jár-e...

- Ez a vizsgálat - mondta az országbíró - hosszadalmas lesz, és hatalmas vitát fog felkavarni. Hogyan vessünk véget ezalatt az asszonyok jajveszékelésének és tolakodásának, már csak azért is, mert ön a kiszemelt áldozatuk, nagyúr.

- Nem lesz az olyan nehéz, mint gondolja, országbíró uram - felelte a szultán -; és megígérem önnek, hogy holnap délre a méltányosság legszigorúbb szabályai szerint mindent el fogunk intézni. A kilencórás kihallgatásra engedje be őket.

A tanácsosok szétszéledtek; az országbíró hivatalába sietett, mély töprengésbe merült, majd a következő falragaszt fogalmazta, melyet három óra alatt kinyomattak, kidoboltattak és Banza valamennyi útkereszteződésénél kiakasztattak.

A SZULTÁN NEVÉBEN
AZ ORSZÁGBÍRÓ ŐKEGYELMESSÉGE

Mi, Kátsa-Tsőr, Kongó országbírája, elsőpadsorrendű vezír, a nagy Manimonbanda uszályhordozója, a díványseprők fő- és alfelügyelője, ezúton adjuk tudtára mindazoknak, akiket illet, miszerint holnap reggel kilenc órakor a nemes lelkű szultán kihallgatást tart a szolgálatában hősi halált halt tisztek özvegyei részére, hogy kéréseik megfontolása után megadja, ami méltányos. Kelt országbíróságunk alatt, Radzsab havának tizenkettedik napján, a 147 200 000 009-ik esztendőben.

Kongó valamennyi szerencsétlen hölgye - pedig bőven akadt belőlük - elolvasta a hirdetményt, vagy elküldte a lakáját, hogy az olvassa el, s természetesen megjelent a jelzett órában a trónterem előcsarnokában...

- A tolongás elkerülése végett - mondta a szultán - csak hat hölgy jöjjön be egyszerre. Mihelyt meghallgattuk őket, a külső udvaraim felé vezető hátsó ajtón távoznak. Önök, uraim, figyeljenek jól, és döntsenek kéréseik felett.

E szavak után jelt adott a trónterem ajtónállójának, s bevezették az ajtóhoz legközelebb álló hat hölgyet. Mind hosszú gyászruhát viselt, és mély meghajlással köszöntötte Őmagasságát. Mangogul Iszekhez, a legfiatalabb és legcsinosabb hölgyhöz fordult.

- Asszonyom - mondta -, régen veszítette el a férjét?

- Három hónapja, felség - válaszolt Iszek zokogva. - Altábornagy volt Magasságod szolgálatában. Az utolsó csatában esett el; nem maradt utána más, mint hat tőle született gyermekem...

- Tőle született? - szakította félbe egy hang, mely Iszek hangja volt ugyan, mégis más volt a csengése, mint az előbbinek. - A hölgy tudja, csak nem mondja: mind a hatot az a fiatal bráhman kezdte el és fejezte be, aki asszonyomat vigasztalgatta, míg férje távol volt a sereggel.

Könnyű kitalálni, honnan tört elő ez a készséges, de tapintatlan hang. Szegény Iszek ijedtében elsápadt, megtántorodott és elalélt.

- A hölgynek idegrohama van - szólt csendesen Mangogul -; vigyék a szeráj egyik lakosztályába, és segítsenek rajta.

Nyomban ezután Phoenicéhez fordult.

- Asszonyom - kérdezte -, az ön férje nemdebár basa volt?

- Igen, felség - felelte Phoenice reszkető hangon.

- Hogyan veszítette el őt?

- Ágyban, párnák közt halt meg, felség, az utolsó hadjárat fáradalmaitól elcsigázva...

- Az utolsó hadjárat fáradalmaitól elcsigázva! - visszhangozta Phoenice csecsebecséje. - Ugyan, asszonyom, az ön férje jó erőben, egészségben tért haza a harcmezőről; még ma is vígan élne, ha két-három ripacs... Ért engem, ugye; gondoljon csak magára.

- Jegyezzék fel - mondta a szultán -, hogy Phoenice az államnak és hitvesének tett jó szolgálataiért kér kegydíjat.

A harmadiktól megkérdezték, milyen névre hallgatott és hány éves volt a férje, akiről az a szóbeszéd járta, hogy feketehimlő áldozata lett a táborban...

- Feketehimlő! - kiáltotta a csecsebecse. - Szavamra, szép kis mese! Mondja csak meg, asszonyom, hogy két jól irányzott kardvágás végzett vele, melyet Cavagli szandzsákbég mért rá, mivel a derék férj rosszallotta, hogy az emberek véleménye szerint idősebbik fia úgy hasonlít a szandzsákbégre, mint egyik tojás a másikra, s ön is, én is - folytatta a csecsebecse - tisztában vagyunk azzal, asszonyom, hogy soha még hasonlóságnak alaposabb és természetesebb oka nem volt.

A negyedik éppen meg akart szólalni, be sem várva Mangogul kérdését, mikor hallották, hogy csecsebecséje rákezdi odalent:

- Tíz év óta, tehát amióta a háború tart, egész jól sikerült felhasználnia az idejét; két rátermett apród és egy megtermett lakáj pótolták a férjét; és a kegydíjat, amiért folyamodik, minden bizonnyal arra kívánja fordítani, hogy a Vígopera egyik színészét kitartsa.

Az ötödik hölgy rendíthetetlen nyugalommal lépett a szultán elé, és magabiztos hangon kérte elhunyt férjeura, egy janicsáraga, szolgálatainak elismerését, aki Matatras falai alatt vesztette életét. A szultán feléje fordította a gyűrűt, de hiába. A csecsebecse néma maradt. (Meg kell vallanom - mondja az afrikai szerző, aki maga is látta a hölgyet -, oly igen rút volt, hogy felettébb meglepődtünk volna, ha csecsebecséjének bármi közlendője van.)

Mangogul már a hatodik hölgynél tartott; ennek a csecsebecséje szó szerint a következőket mondta:

- Mondhatom, szép dolog, asszonyom - kezdte, arra a hölgyre célozva, akinek oly konokul hallgatott a csecsebecséje -; ön kegydíjért folyamodik, és közben szerencsejátékból él: kártyabarlangot csinált a lakásából, és évente több mint háromezer aranyat vág zsebre belőle; és kis lakomákat rendez a játékosok számára és számlájára; és Oszmán hatszáz aranyat fizetett önnek azért, hogy egy ilyen lakomára engem is odacsaljon, és ott aztán az az áruló Oszmán...

- Hölgyeim, kérelmüket tüzetesen meg fogják vizsgálni - mondta a szultán -; most távozhatnak.

Ezek után, tanácsosaihoz intézve szavait, megkérdezte tőlük, nem tartanák-e nevetségesnek, hogy kegydíjat szavazzanak meg egy csapatra való elkorcsosult bráhmannak és a hozzájuk hasonlóknak, meg olyan asszonyoknak, akiknek egyedüli gondjuk az volt, hogy szégyent hozzanak derék férfiakra, a szultán dicsőségéért életüket is feláldozó katonákra.

Az országbíró emelkedett szólásra, válaszolt, szónokolt, összegezett és visszakozott, zavarosan, mint mindig. Beszéde közben Iszek is magához tért ájulásából, és kínos kalandjától dühödten, kegydíjra immár nem számítva, sőt, inkább attól a kíntól gyötörtetve, hogy más netán kapni merészel - ami különben könnyen megeshetett volna -, visszasietett az előcsarnokba, és két-három barátnőjének odasúgta: csupán azért hívták össze őket, hogy a csecsebecséjük csacsogásában gyönyörködjenek; ő a tulajdon fülével hallotta, milyen rémségeket mondott az egyik bent a teremben, és bár óvakodik megnevezni az illetőt, az a véleménye, hogy bolondok lennének, ha ilyesfajta veszélynek kitennék magukat.

A tanács szájról szájra járt, és szétugrasztotta az özvegyek seregét. Mikor az ajtónálló másodszor is kitárta a terem ajtaját, egy teremtett lélek sem volt az előcsarnokban.

- Nos, országbíró uram, remélem, legközelebb hinni fog nekem - mondta Mangogul, és megveregette a jó öreg vállát, mikor a hölgyek megfutamodásáról értesítették. - Azt ígértem, hogy megszabadítom ettől a sok siránkozótól, és íme, álltam a szavamat. Pedig ugyancsak nagy buzgalommal udvarolták körül önt, a kilencvenöt esztendeje ellenére. Bármilyen igényeket támasztott is ezekkel a hölgyekkel kapcsolatban (mert tudom, milyen könnyen támadnak ilyen igények efféle helyzetben), azt hiszem, mégis hálás lehet nekem a szökésükért. Több bosszúságot okoztak volna, mint örömet.

Az afrikai szerző értésünkre adja, hogy e kísérlet emlékét máig is őrzik Kongóban, és ez az oka, hogy a kormány olyannyira tartózkodó, ha kegydíjat akarnak kipréselni belőle; Kukufa gyűrűjének azonban más áldásdús ténykedése is volt, mint a következő fejezetből láthatjuk.

Kongóban a nemi erőszakot szigorúan büntették: egy ilyen híres eset Mangogul uralkodása alatt is adódott. A fejedelem, mint minden elődje, trónra léptekor megesküdött, hogy sohasem ad kegyelmet ilyesfajta gaztettre; de bármilyen szigorúak voltak is a törvények, mégsem gátolhatták meg, hogy egyesek, heves vágyuktól elragadtatva, át ne hágják őket. A bűnöst arra ítélték, hogy elveszítse azt a szervét, mellyel kihágott; kegyetlen műtét, a bűnös többnyire belepusztult: a bakó korántsem járt el annyi elővigyázattal, mint Petit doktor.

Karzáíl, egy jó családból származó ifjú, már hat hónap óta tömlöcben sínylődött, erre a gyötrelmes sorsra várva. Lukréciája és vádlója Fátima volt, egy szép fiatalasszony. Szoros és bizalmas kapcsolatukról mindenki tudott, Fátima lágyszívű férje azonban nem talált semmi kivetnivalót a dologban, így hát az emberek oktalanságnak tartották volna, hogy beleártsák magukat hármuk ügyeibe.

Kétesztendei háborítatlan viszony után Karzáíl állhatatlannak bizonyult, vagy megunta az egészet, és beleszeretett a Banzai Opera egyik táncosnőjébe, Fátimát pedig elhanyagolta, bár még nem szakított vele véglegesen. Szerette volna, ha illendő keretek közt fújhat takarodót, kénytelen volt tehát továbbra is el-ellátogatni a házba. Fátima haragra gyúlt, hogy elhagyták, bosszút forralt, és ezeket a búcsúlátogatásokat használta fel a hűtlen elveszejtésére.

Egy szép napon a kezes férj magukra hagyta őket, és Karzáíl, szablyáját lecsatolva, éppen megpróbálta elaltatni Fátima gyanakvását néhány tiltakozó szóval - az ilyesmi semmibe sem kerül a szeretőknek, de egy nyugtalan asszony kételyeit sohasem tudja elaltatni -, mikor Fátima öt-hat gyors mozdulattal összezilálta ruháját, és zavaros tekintettel kiáltozni kezdett, segítségül hívta férjét és szolgálóit, s ők berohanva fültanúi voltak, amint az asszony azt bizonygatja, hogy Karzáíl erőszakoskodott vele, sőt, a kardra mutatva még azt is hozzáteszi: "A gyalázatos tízszer is rám emelte, hogy vágyainak betöltésére kényszerítsen."

A fiatalembert annyira megrendítette a vád aljassága, hogy nem volt ereje sem védekezni, sem menekülni. Megragadták, börtönbe hurcolták, és a legfőbb katonai kádi megindította ellene az eljárást.

A törvény előírta, hogy Fátimát meg kell vizsgálni; ez meg is történt, és a vizsgáló matrónák jelentése nagyon kedvezőtlen volt a vádlottra nézve. Az erőszak tényének megállapítására a matrónák kész formulával rendelkeztek, a benne foglalt feltételeknek az eset mindenben megfelelt, s mindez Karzáíl ellen szólt. A bírák kihallgatták, szembesítették Fátimával; vallomást tettek a tanúk is. Az ifjú hiába bizonygatta ártatlanságát, és tagadta a gaztett elkövetését, hiába próbálta két esztendeig tartó kapcsolatukkal bizonyítani, hogy vádlója nem olyan nő, akit meg kell becsteleníteni - a szablya szerepe, a tanúk nélküli találka, Fátima kiáltozása, Karzáíl zavarodottsága a férj és a cselédség láttán, a bírák szerint mind-mind az erőszak fennforgásának vélelmezését indokolták. Fátimának esze ágában sem volt bevallani, hogy az ifjút kitüntette kegyeivel, sőt még azt is tagadta, hogy a leghalványabb reménysugarat gyújtotta benne; szerinte az ő állhatatos ragaszkodása hitvesi kötelességéhez - melytől persze egyetlen percre sem tántorodott el -, kétségkívül ez bírta rá Karzáílt arra, hogy erőszakkal próbálja megszerezni, amit csábító szép szavakkal nem ért el. A matrónák vallomása még hátborzongatóbb volt: csak át kellett futni, összehasonlítani a büntető törvénykönyv idevágó rendelkezéseivel, és máris tudta az ember, milyen sors vár a szerencsétlen Karzáílra. Nem menthette meg sem a védő, sem családjának jó híre; a bírák Radzsab hó tizenharmadikára kitűzték az ítélet kimondását és végrehajtását. Ezt már ország-világnak tudtul adták, trombitaszó kíséretében, ahogy szokás.

Az esemény sok szóbeszédre adott alkalmat, és a vélemények hosszú ideig megoszlottak. Néhány kényeskedő aggszűz, akinek sohasem kellett megbecstelenítéstől tartania, ezt hirdette nagy fennhangon:

- Karzáíl merénylete fertelmes; elrettentő példát kell statuálni, különben nem érezheti magát biztonságban az ártatlan erény, s a becsületes asszonyokat, úgy lehet, még az oltár lépcsőjén is megtámadják.

Aztán olyan eseteket idéztek, mikor szemérmetlen fickók kísérletet mertek tenni egyes köztiszteletben álló hölgyek erényeinek megszeplősítésére; a részletekből világosan kiderült, hogy e szóban forgó és köztiszteletben álló hölgyek: ők maguk; és mindez a sok épületes beszélgetés Fátimához hasonlóan erényes hölgyek és Karzáílnál sokkal kevésbé ártatlan bráhmanok közt zajlott le.

A divatfiak viszont, sőt, néhány divatdáma is, azt hirdették, hogy a megbecstelenítés pusztán legenda: csak attól lehet elvenni valamit, aki kéjre-kedvre megadja magát, s lehetetlen rést ütni a várfalon, ha foggal és körömmel védik. Példákat sorakoztattak fel a tétel igazolására; a dámák tudtak ilyen eseteket, a divatfiak pedig kitaláltak; vég nélkül hivatkoztak olyan asszonyokra, akiket nem becstelenítettek meg.

- Szegény Karzáíl - mondogatták -, mi az ördög jutott eszébe, hogy a kis Bimbreloque-ot akarta (így hívták a táncosnőt); miért nem maradt meg Fátima mellett? A lehető legjobb viszonyban voltak; a férj pedig hagyta, hadd menjen minden a maga útján, valóságos áldás az ilyen... Adta vén boszorkány matrónái - folytatták -, rosszul rakták fel a vasorrukra a szemüveget, nem is láttak semmit! Ki is láthatna tisztán ebben az ügyben? Most aztán a szenátor urak meg fogják fosztani szegény fiút a gyönyörűségétől azért, mert nyitott kaput döngetett. Bele is fog halni, ez nem vitás. És figyeljék csak meg, hogy ezek után az elégedetlen asszonyok mi mindenre érzik majd feljogosítva magukat...

- Ha ezt az ítéletet végrehajtják - vágott közbe valamelyikük -, belépek a szabadkőművesek közé.

Mikor Mangogul Karzáíl jövendő sorsán ékelődött, a mindig irgalmas szívű Mirzoza kifejtette, hogy ha a törvény Karzáíl ellen szól is, a józan ész Fátima ellen vall.

- Különben is hallatlan - tette hozzá -, hogy ilyen bölcs kormányzat alatt is ennyire betű szerint vegyék a törvényt, és egy vádaskodó nő puszta állítása végveszélybe sodorhasson egy polgárt. Az erőszak tényét vajmi nehéz megállapítani, és be kell látnia, nagyúr, hogy ennek a dolognak megítélésére az ön gyűrűje legalább olyan illetékes, mint az ön szenátorai. Az is furcsa volna, ha a matrónák többet tudnának a megbecstelenítésről, mint maga a csecsebecse. Mostanáig Magasságod gyűrűje csupán kíváncsiságának kielégítésére szolgált. Vajon a nagy szellem, az adományozó, nem magasztosabb célra szánta-e? Azt hiszi, hogy Kukufa megsértődik, ha ön a gyűrűt az igazság kiderítésére, alattvalói üdvére használja? Próbálja csak ki! Csalhatatlan eszköz van az ön kezében arra, hogy kicsikarja Fátimából bűnének bevallását vagy ártatlanságának bizonyítékát.

- Igaza van - válaszolt Mangogul. - Megteszem, amit kér.

A szultán nyomban távozott: nem volt sok veszíteni való idő: már elérkezett Radzsab hó tizenkettedikének estéje, és a szenátus tizenharmadikán ítéletet akart hirdetni. Fátima éppen nyugovóra tért; függönyei félig össze voltak húzva. Arcát egy éjszakai mécses komor fénye világította meg. Bár vonásait eltorzította az emésztő izgalom, a szultán így is látta, hogy szép. A hölgy szemében, csakúgy, mint a szívében, egymást váltogatta a szánalom és gyűlölet, a fájdalom és bosszú, a vakmerőség és a szégyen. Hosszan sóhajtozott, könnyeket ontott, letörölte, aztán újra sírni kezdett, néhány pillanatig magába roskadva lesütötte a szemét, majd fejét felkapva, haragos pillantást vetett az égre. De mit csinált közben Mangogul? Magában beszélt, majd egész halkan ezt mondta:

- Íme, a kétségbeesés összes tünetei. Szívét megint a Karzáíl iránti gyengéd érzelem tölti be teljesen. Még önnön szégyenét is feledi, nem lát mást, csak a szeretőjére leselkedő szörnyű szenvedést.

E szavakkal a szultán végzetes gyűrűjét Fátima felé fordította, s a dáma csecsebecséje izgatottan felkiáltott:

- Még tizenkét óra, és bosszút állunk! Elpusztul az áruló, a háládatlan; kiontják a vérét...

Fátimát rémületbe ejtette szerveinek szokatlan mozgolódása, és csecsebecséjének tompa hangjától megriadva, mindkét kezét a hangforrásra tapasztotta, megpróbálta belefojtani a szót. A gyűrű varázsereje azonban így is hatott, s az engedetlen csecsebecse, mit sem törődve az akadályokkal, folytatta:

- Igen, bosszút állunk! Rád, Karzáíl, aki hűtlenül elhagytál, rád a halál vár; rád, Bimbreloque, aki a helyemre tolakodtál, rád pedig a kétségbeesés... Tizenkét óra még! Ó, milyen hosszú idő az én számomra! Siess, drága pillanat, hadd lássam a hűtlen, az áruló Karzáílt a hóhér bárdja alatt, hadd lássam patakzó vérét... Mit is mondtam, én boldogtalan?... Látni fogom, és nem reszketek, szerelmem tárgyának szörnyű hullását. Látni fogom, amint felemelkedik a végzetes bárd... Távozz tőlem, ó, kegyetlen gondolat... Igaz, hogy gyűlöl engem; igaz, hogy elhagyott Bimbreloque miatt; de egy napon, talán... Nem, nem is talán; biztos, hogy a szerelem visszavezéreli hozzám. Ez a kis Bimbreloque csak futó kaland, múló szeszély; Karzáíl előbb-utóbb rádöbben, hogy igazságtalanul helyezte elém, hogy nevetségesen választott. Vigasztalódj, Fátima, viszontlátod Karzáílodat. Igen, viszontlátod. Kelj föl azonnal; száguldj, szárnyalj, hárítsad el erről a drágaságról a végzetes csapást! Nem félsz, hogy későn érkezel?... De hová is szaladnék, én nyomorult? Karzáíl megvetése nem jelenthet mást, mint hogy örökre elhagyott! Bimbreloque-é, szőröstül-bőröstül; ha megmentem is, neki mentem meg! Hah, akkor inkább szenvedjen száz halált! Ne is éljen, ha nem nekem él... Igen, érzem, jogos a haragom. Kiérdemelte gyűlöletemet a hálátlan Karzáíl. Most már semmit sem fogok megbánni. Mindent megtettem, hogy megtartsam; és mindent meg fogok tenni, hogy elveszejtsem. Ha csak egy napot is késtem volna, már nem érné utol a bosszúm. De rossz szelleme a kezem közé adta, épp abban a percben, mikor már-már megmenekült. Beleesett a csapdába, melyet neki állítottam. Most aztán a hatalmamban van. Kierőszakoltam azt a találkát: ez lett volna az utolsó, melyet nekem áldoz; de nem fogja egyhamar elfelejteni... Ó, Fátima, mennyi fortélyra volt szükség, hogy oda juttasd, ahova akartad! Milyen hatásos volt a ziláltságod! Kiáltozásod, szenvedésed, könnyeid, zavarod, minden, még szótlanságod is halálos ítéletet mondott Karzáílra. Semmi sem mentheti meg a reá váró végzettől. Karzáíl meghalt... Te pedig sírsz, te szerencsétlen. Mást szeretett, mit számít hát neked, hogy él-e?

Mangogult e szavak hallatára elfogta az iszonyat; visszafordította gyűrűjét, és míg Fátima magához tért, gyorsan a szultánához röppent.

- Nos, nagyúr - mondta Mirzoza -, mit hallott? Még mindig Karzáíl a bűnös, és a szűzi Fátima...

- Nagyon kérem - felelte a szultán -, mentsen fel attól, hogy azt a tömérdek gazságot, amit az imént hallottam, elismételjem. Milyen rettenetes a nő, ha megharagítják! Ki hinné, hogy egy ilyen szép testbe, melyet a gráciák formáztak, gyakran kőszívet rejtenek a fúriák? De birodalmam még holnap, napszállta előtt meg fog szabadulni egy szörnytől, mely veszedelmesebb, mint a sivatagjaimban született fenevadak.

A szultán nyomban hívatta az országbírót, megparancsolta, hogy fogják el Fátimát, Karzáílt hozzák át a szeráj egyik lakosztályába, a szenátoroknak pedig jelentsék, hogy Őmagassága magának tartja fenn az ügy elbírálását. Parancsait még aznap éjjel teljesítették.

Másnap, alighogy megvirradt, a szultán az országbíró és egy efendi kíséretében Mirzoza lakosztályába sietett, és maga elé hozatta Fátimát. A szerencsétlen asszony Mangogul lábai elé vetette magát, megvallotta vétkét a legapróbb részletekről sem feledkezve meg, és könyörögve kérte Mirzozát, hogy legyen a szószólója. Közben Karzáílt is elővezették. A lovag azt hitte, hogy halálos órája elérkezett; mindazonáltal olyan lelki nyugalom sugárzott róla, melyet csakis az ártatlanság kölcsönözhetett. Néhány rosszmájú azt mondta, jobban meg volna illetődve, ha az, aminek elvesztésére ítélték, valóban megérdemelné, hogy megsirassák. A hölgyek nagyon szerették volna megtudni, mennyi ebben az igazság. Karzáíl tisztelettudóan földre borult Őmagassága lábai előtt. Mangogul kegyesen intett, hogy álljon fel, majd kezét odanyújtva, így szólt:

- Ön ártatlan; visszaadom a szabadságát. Mondjon köszönetet Brahmának, hogy megmenekült. Az elszenvedett gyötrelmek vakságául kétezer arany kegydíjat juttatok önnek kincstáramból, s az öné lesz a Krokodilus-rend következő megüresedő parancsnoki keresztje is.

Minél több keggyel árasztották el Karzáílt, annál jobban félt Fátima a kínhaláltól. Az országbíró a halálbüntetésre szavazott a si foemina ff. de vi C. calumniatrix törvénycikk alapján. Mangogul véleménye inkább az életfogytiglani börtönre hajlott. Mirzoza az egyik ítéletet túl szigorúnak, a másikat viszont túl enyhének tartotta, s ezért Fátima csecsebecséjét lelakatolásra ítélte. A dámára az erényövet rá is vasalták, méghozzá nyilvánosan, a Karzáíl kivégzésére ácsolt vérpadon. Innen Fátimát a fegyházba vitték, azokkal a matrónákkal együtt, akik olyan mély bölcsességről tettek tanúbizonyságot ebben az ügyben.

Míg a szultán Haríja, az özvegyek, majd Fátima csecsebecséjét faggatta, Mirzozának maradt ideje, hogy felkészüljön bölcseleti előadására. Egyik este, mikor Manimonbanda ájtatoskodott, vagyis nem volt nála sem összejövetel, sem kártyacsata, a kegyencnő, szinte bizonyosra véve, hogy Mangogul felkeresi, fogott két fekete alsószoknyát, az egyiket felöltötte rendesen, a másikat a vállára kapta, keresztülbújtatta karját a szoknya két hasítékán, fejébe nyomta az országbíró parókáját és az udvari káplán birétromát, és azt hitte, beöltözött filozófusnak, pedig inkább denevérnek álcázta magát.

Ebben az öltözékben járt fel és alá lakosztályában, akárcsak a Királyi Kollégium valamelyik tanára, aki hallgatóit várja. Még a tudósok komor és megfontolt ábrázatát is utánozni próbálta, mintha gondolataiba mélyedne. Erőltetett komolyságát mégsem őrizte meg sokáig. Belépett a szultán néhány udvaroncával, mélyet hajbókolt az új filozófus előtt, aki ünnepélyességével zavarba hozta hallgatóit, de maga is megzavarodott a felcsattanó nevetéstől.

- Asszonyom - mondta Mangogul -, ön amúgy is fel van ruházva a szellem és a szépség minden pompájával, mi szüksége volt még erre a felruházkodásra is? Szavának enélkül is akkora a súlya, amekkorát csak kíván.

- Úgy látom, nagyúr - felelte Mirzoza -, hogy önben vajmi csekély tiszteletet ébreszt ez az öltözék, jóllehet a tanítványnak több figyelemmel kellene viseltetnie az iránt, ami mestere érdemeinek legalább a felét jelenti.

- Látom - válaszolta a szultán -, hogy ön máris megtalálta az új hivatásához illő észjárást és hangnemet; most már semmi kétségem sincs, hogy képességei megfelelnek öltözéke méltóságának, s türelmetlenül várom ennek bizonyságát...

- Tüstént eleget teszek kívánságának - felelte Mirzoza, és helyet foglalt egy tekintélyes ottomán közepén.

A szultán és az udvaroncok letelepedtek körülötte, Mirzoza pedig rákezdte:

- Monoémugi filozófusai, akik Magasságod nevelését irányították volt, sohasem foglalkoztak a lélek természetével?

- Ó, nagyon is sokat - felelte Mangogul -; de minden rendszerezgetésükkel csak annyit értek el, hogy igen határozatlan fogalmaim vannak az egészről; s ha valamilyen belső sejtés nem súgná azt nekem, hogy itt valamilyen, az anyagtól különböző szubsztanciáról van szó, vagy összekeverném a lelket a testtel, vagy tagadnám a létezését. Vállalkozik rá, hogy tisztázza ezt a zűrzavart?

- Óvakodom tőle - válaszolta Mirzoza -; be kell vallanom, ezen a téren semmivel sem tartok előbbre, mint az ön nevelői. Az egyetlen különbség köztük és köztem, hogy én mindössze feltételezem egy, az anyagtól különböző szubsztancia létezését, ők pedig bizonyítva látják ezt. Ám ez a szubsztancia, ha csakugyan létezik, el kell hogy helyezkedjék valahol. Nem hordtak össze hetet-havat önnek erről a témáról?

- Nem - mondta Mangogul -; általában egyetértettek, hogy a lélek székhelye a koponya; ez a vélekedés nagyon is helytállónak tetszik. Hiszen a fej gondolkozik, vélekedik, fontolgat és ítél, rendelkezik és parancsol; és az olyan emberről, akinek egyetlen értelmes gondolata sincs, azt szokás mondani, hogy üres a feje, elvesztette az eszét.

- Lám csak - válaszolta a szultána -, hová süllyedt hosszas tanulmányai után, mivé zsugorodott az ön filozófiája: feltételez valamit, és közmondásokkal próbálja alátámasztani. Herceg, mit szólna, ha az ön legelső földrajztudósa Magasságod államainak térképén keletet nyugatra, északot délre rajzolta volna?

- Ez túl goromba hiba - felelte Mangogul -; földrajztudós nem is követhet el ilyet.

- Lehetséges - folytatta a kegyencnő -; de akkor az ön filozófusai ügyetlenebbek a legügyetlenebb földrajztudósnál. Nekik nem az volt a feladatuk, hogy egy hatalmas birodalmat felvázoljanak, hogy a négy világtájat meghatározzák; csupán önmagukba kellett volna szállniuk, és lelkük eredeti helyét megtalálniuk. És mégis összekeverték keletet nyugattal, északot déllel. Kinyilatkoztatták, hogy a lélek székhelye a koponya, pedig a legtöbb ember meghal, mielőtt a lélek feljutna a fejébe, hiszen elsődleges tartózkodási helye a láb.

- A láb! - szakította félbe a szultán. - Ez a leghóbortosabb gondolat, amit valaha is hallottam.

- Igen, a láb - válaszolta Mirzoza -; ez az ön szemében olyan ostobának tetsző gondolat értelmessé válik, ha alaposabban megvizsgáljuk, ellentétben mindazokkal, melyeket ön igaznak tart, és amelyek tagadhatatlanul hamisnak bizonyulnak, mihelyt a mélyükre nézünk. Magasságod épp az imént egyetértett velem abban, hogy a lélek létezését csakis arra a belső sejtésre alapozzuk, melyben ő maga megnyilatkozik; és be fogom bizonyítani: minden elképzelhető és észlelhető érv amellett szól, hogy a léleknek igenis az az elsődleges helye, melyet én megjelöltem.

- Erre aztán kíváncsiak vagyunk - mondta Mangogul.

- Ne kegyelmezzenek nekem - folytatta Mirzoza -; sőt, kérem, halmozzanak el ellenvetéseikkel. A lélek első tartózkodási helye tehát, mint mondottam, a láb; ott kezdi meg önálló létezését, s a lábon keresztül jut el a testbe. E ténnyel kapcsolatban a gyakorlatra hivatkozom, és meglehet, hogy ezzel a kísérleti metafizika alapkövét rakom le. Mindannyian érezhettük gyermekkorunkban, hogy a szunnyadó lélek hónapokon keresztül egyfajta tompultságban él. Kinyílik a szem, anélkül, hogy látna, a száj, anélkül, hogy szólana, a fül, anélkül, hogy hallana. A lélek más helyet keres magának, hogy megmozduljon, életre serkenjen; más szervekben kezdi kifejteni élettani működését; a magzat a lábaival jelzi, hogy fejlődik. Teste, feje, karja mozdulatlanul nyugszik az anyaméhben; de a láb kiegyenesedik, behajlik, hírt ad a magzat létezéséről, talán szükségleteiről is. Mikor a szülés perce elérkezik, mit tud tenni a test, a fej, a kar? Sohasem szabadulnának börtönükből, ha a láb nem segítene rajtuk: a láb játssza a legfontosabb szerepet, a láb hajtja maga előtt a test többi részét. Ez a természet rendje; és ha valamely más tag is bele akarja ártani magát az irányításba, és mondjuk a fej foglalja el a láb helyét, minden rosszul sikerül; isten tudja, mi történik néha anyával és gyermekével. A gyermek tehát megszületett, de a főbb mozdulatokat továbbra is a láb végzi. Az ember kénytelen béklyót rakni rájuk, bár ez ellen váltig hadakoznak. A fej olyan, mint egy tuskó, azt tesszük vele, amit akarunk; a láb azonban érzi és szaggatja bilincseit, szinte sóvárogva a szabadságra, melyet megvontunk tőle. Mikor a gyermek abba a korba jut, hogy már tud állni, a lába mindent elkövet, hogy megindulhasson; mindent cselekvésre készt; minden testrésznek parancsot ad; s, íme, az engedelmes kéz támaszt keres a falnál, és előrelendül, hogy megakadályozza az elpottyanást, és könnyítse a láb munkáját. És mire összpontosítja a gyermek minden figyelmét, mi a legfőbb szórakozása, mihelyt megerősödött a lábszára, és lába megszokta a mozgást? Arra, hogy szüntelenül foglalkoztassa, jöjjön-menjen, szökdécseljen, szaladgáljon, ugrándozzon. Ez a féktelenség tetszik nekünk, az ész jelének tartjuk; s ha közönyös és lomha gyermeket látunk, azt jósoljuk, hogy nagy szamár válik belőle. Ha egy négyéves gyermeket el akarunk keseríteni, ültessük csak le egy negyedórácskára, vagy tartsuk rabságban négy szék között: máris rosszkedvű lesz és bosszús; mert nem csupán a lábát fosztottuk meg a szabad mozgástól, hanem a lelkét is bebörtönöztük. A lélek két-három esztendős korig marad a lábban; a negyedik évben jut el a lábszárig, s a tizenötödikben a térdig és a combig. Ilyenkor szeretjük legjobban a táncot, futtatást, tusát és a test egyéb heves gyakorlatait. Minden ifjúnak ez az uralkodó szenvedélye, sőt nem egynek tébolya is. Nos, hát nem ott lakik-e a lélek, ahol úgyszólván egyeduralkodó, ahol a legkellemesebb érzéseket váltja ki? És ha tartózkodási helyét a gyermek- és ifjúkorban változtatja, miért ne változtatná az egész életen át?

Mirzoza olyan sebesen hadarta el ezt a tirádát, hogy kifogyott a szuszból. Szalím, a szultán egyik kegyence kihasználta azt a pillanatot, amikor a szónok épp kifújta magát, és így szólt:

- Asszonyom, szeretnék élni azzal a szabadsággal, melyet engedélyezett, hogy ellenvetésekkel halmozzuk el. Az ön rendszere roppant ötletes, és biztosíthatom, éppoly bájosan, mint amilyen szabatosan adta elő; mégsem vett le annyira a lábamról, hogy tételét teljesen bebizonyítottnak látnám. Úgy vélem, azzal felelhetünk önnek, hogy már a gyermekkorban is a fej parancsol a lábnak, a fejből árad ki a szellemi erő, s az idegek útján eljutva a többi testrészbe, a tobozmirigyben lakozó lélek akarata szerint mozgatja vagy állítja meg őket, akárcsak Őmagasságának rendeletei, melyek a Fényes Portáról kisugározva mozgatják meg az alattvalókat.

- Kétségkívül - válaszolta Mirzoza. - De ha ilyen homályos dolgot mondanának, én egyetlen tapasztalati ténnyel megfelelnék rá. Semmiféle bizonyíték sincs arra, hogy a gyermekkorban a fej egyáltalán gondolkozik, és még ön is, uram, akinek olyan kiváló feje van, s aki már legzsengébb korában az értelem csodájának számított, aligha emlékszik olyasmire, hogy gyermekfejjel gondolkozott. Azt viszont megerősítheti, hogy mikor úgy ugrándozott, mint egy kis ördög, és valósággal kétségbe ejtette nevelőnőit, a lába kormányozta a fejét.

- Ez semmit sem bizonyít - mondta a szultán. - Szalím is eleven volt, mint minden gyermek. Nem gondolkoznak ugyan módszeresen, de azért vannak gondolataik: az idő aztán telik-múlik, emlékeink megfakulnak, s végül azt sem tudjuk, gondolkoztunk-e egyáltalán.

- De mivel gondolkoznak? - kérdezte Mirzoza. - Mert ez a dolog lényege.

- A fejükkel - felelte Szalím.

- A fej, mindig csak az a fej, amiben semmi sincs - vágott vissza a szultána. - Hagyja békén a világtalan lámpását, melyben ugyan ön szerint van valami fény, de ezt csak az látja, aki cipeli; hallgassa meg tapasztalataimat, és ismerje el, hogy feltevésem helytálló. Annyira kétségtelen tény, hogy a lélek a lábban kezdi pályafutását, onnan halad tovább a testben, hogy rengeteg olyan férfi és nő van, akikben sohasem jut magasabbra. Nagyúr, ön rengetegszer megcsodálta Nini könnyedségét, Saligo szökkenését; mondja meg hát őszintén: hiszi-e, hogy ezeknek a teremtményeknek másutt lakozik a lelkük, mint a lábszárukban? Nem vette észre, hogy Volucer és Zelindor esetében a fej van a láb alá rendelve? A táncos állandó kísértése, hogy a lábát nézze. Minden lépésnél figyelmesen követi a lába nyomát, és tiszteletteljesen meghajtja fejét a lába előtt, akárcsak Magasságod előtt a győzhetetlen basák.

- Ez a megfigyelés helyes - mondta Szalím -; de tagadom azt, hogy általános érvényű.

- Nem is állítottam - felelte Mirzoza -, hogy a lélek állandóan a lábban tartózkodik: vándorol, utazik, elhagy egy testrészt, majd visszatér, de csak azért, hogy újra elhagyja; azt viszont fenntartom, hogy mindig az a testrész parancsol a többinek, amelyikben a lélek lakozik. Ez az életkor, vérmérséklet vagy a külső körülmények szerint változó; ebből adódik az ízlések, a hajlamok, sőt a jellemek különböző volta is. Hát nem csodálatra méltó, milyen termékeny az elméletem? És a felölelt jelenségek sokasága nem azt bizonyítja-e, hogy igaz is?

- Asszonyom - válaszolta Szalím -, ha megpróbálná néhány személyre alkalmazva bemutatni, talán sikerül olyan bizonyítékokat szolgáltatnia, amelyre pillanatnyilag még csak várunk.

- Nagyon szívesen - felelte Mirzoza, aki kezdte érezni, hogy felülkerekedik -; teljesítem kívánságukat, de kövessék figyelemmel gondolataim fonalát. Nem kérkedem azzal, hogy jó a vitakészségem. Érzésekről beszélek: nekünk, asszonyoknak, ez a filozófiánk; és ezt önök is majdnem olyan jól értik, mint mi magunk. Valószínűnek látszik tehát - folytatta -, hogy a lélek nyolc-tíz esztendős korig a lábban és a lábszárban lakozik; ekkor azonban, vagy talán még egy kicsit később, búcsút mond ennek a szállásának, mégpedig vagy önként, vagy parancsszóra. Parancsszóra, ha egy nevelő olyan eszközökhöz nyúl, melyek a lelket kikergetik szülőhazájából, és az agyba hajtják: ott aztán általában emlékezőtehetséggé és nagyon elvétve ítélőkészséggé változik; ez a kollégiumi gyermekek sorsa. Ugyanígy, ha egy félkegyelmű nevelőnő azon fáradozik, hogy egy fiatal teremtést átformáljon, és megtömi az agyát ismeretekkel, szívét és szokásait pedig elhanyagolja, nos, ilyenkor a lélek sebesen röppen a fej felé, és megáll a nyelven, vagy letelepszik a szemben, és a tanítványból csupán unalmas fecsegő vagy kacér hölgy lesz. A fentiek szerint: érzéki nő az, akinek lelke a csecsebecséjébe költözött, s nem is tágít többé onnan. Gáláns nő az, akinek lelke hol a csecsebecséjében, hol a szemében tartózkodik. Gyengéd nő az, aki lelkét rendszerint a szívében, de néha azért a csecsebecséjében hordja. Erényes nő pedig az, akinek lelke hol a fejében van, hol a szívében, de sohase másutt. Továbbá, ha a lélek a szívben üt tanyát, érzékeny, együttérző, őszinte, nagylelkű lesz a jellem. Ha pedig véglegesen odahagyja a szívet és a fejbe költözik, akkor a gazdáját durva, hálátlan, ravasz, kegyetlen embernek tekintjük. És végül nagyon sokan tartoznak abba az osztályba, ahol a lélek csak afféle nyaralónak tekinti a fejet, és sohasem időzik benne túl sokáig. Ide számítanak a ficsúrok, kacérok, muzsikusok, poéták, regényírók, udvaroncok, no és mindazok, akiket szépasszonyoknak szoktak nevezni. Hallgassák csak meg az okoskodásukat, rögtön kiismerszik belőle a kósza lélek, mely híven visszatükrözi lakóhelyeinek külön-különféle éghajlatát.

- Ha ez így van - mondta Szalím -, a természet rengeteg haszontalan dolgot alkotott; márpedig tudósaink azt tanítják, hogy semmi sem teremtődött hiába.

- Csak hagyjuk a tudósokat és a nagy bölcsességeiket - felelte Mirzoza -, s a természetet csakis a tapasztalat szemüvegén keresztül vizsgáljuk; látni fogjuk, hogy a természet úgy helyezte el az ember testében a lelket, mint valami tágas palotában, s ez a lakó nem mindig a legszebb lakosztályt választja. Tulajdonképp a fej és a szív volna kijelölve számára, mint az erény központja és az igazság fészke; de a lélek legtöbbször megáll útközben, beéri valami nyomorúságos bódéval, gyanús tanyával, hitvány kocsmával, s ott hortyog állandó részegségben. Ó, ha legalább huszonnégy órára megadatnék nekem, hogy kedvem szerint rendezzem be a világot, szavamra, igen különös látványossággal szórakoztatnám önöket: egy szemhunyorítás alatt megfosztanék minden lelket fölösleges, hozzá nem illő hajlékától, és minden személyt az jellemezne, ami megmaradt. Így a táncosok két lábra vagy legfeljebb két lábszárra csökkennének; az énekesek egy gégére; a nők java része a csecsebecséjére; a vitézek és kardforgatók egy felfegyverzett marokra; bizonyos bölcsek pedig a velejevesztett kobakukra; a játékszenvedély rabnőinek csak a kártyákat kevergető két keze maradna meg; a falánknak csak a folyton mozgó állkapcsa; a kacérnak csak a két szeme; a kicsapongóból csupán szenvedélyeinek szerszámja; a tudatlanokból és tunyákból pedig semmi sem maradna.

- Ha az asszonyoknak csak a kezüket hagyja meg - szakította félbe a szultán -, keresett tárgy válik azokból az urakból, akiket ön szenvedélyeik szerszámára zsugorított. Pompás mulatság volna végignézni egy ilyen vadászatot; s ha másutt is ugyanolyan becses zsákmánynak tartják az efféle madárkákat, mint Kongóban, hamarosan kipusztulna az egész fajta.

- És mi maradna a gyengéd és érzékeny teremtésekből, a hű és állhatatos szeretőkből? - fordult Szalím a kegyencnőhöz.

- A szívük - felelte Mirzoza, majd gyengéd pillantást vetve Mangogulra, e szavakkal folytatta -; és jól tudom, kinek a szívével szeretne az enyém egyesülni.

A szultán e szózat hallatára nem tudott tovább parancsolni magának; felpattant a karosszékéből, és a kegyencnő felé sietett; az udvaroncok szétrebbentek, s az új bölcselő katedrája átváltozott kettejük gyönyöreinek színpadává; s a szultán ismételten bebizonyította, hogy legalább annyira elbűvölték a bölcselő érzelmei, mint fejtegetései; a bizonygatás során a filozófusi díszöltözet összezilálódott. Mirzoza visszaadta az alsószoknyákat komornáinak, visszaküldte az országbíró hatalmas parókáját, s őtisztelendőségének eljuttatta a birétromot, azzal az ígérettel, hogy a legközelebbi kitüntetési lajstromon az udvari káplán szerepelni fog. Ez az úr sokra vihette volna, ha több az esze. Legrosszabb esetben is az akadémiai tagság elnyerésében bizakodhatott volna; de fájdalom, két-háromszáz szónál nem tudott többet, s még ezekből sem volt képes egy szerény ritornellt faragni.

Mangogul volt az egyetlen, aki Mirzoza bölcseleti előadását ellenvetés nélkül hallgatta végig. Minthogy a szultán előszeretettel szokott ellentmondani, a kegyencnőt nagyon meglepte a dolog.

"Vajon a szultán elejétől végéig egyetért a rendszerezésemmel? - töprengett Mirzoza. - Nem, az nem valószínű. Vagy még arra is alkalmatlannak találta, hogy vitába szálljon vele? Meglehet. Elismerem, hogy gondolataim nem helytállóbbak, mint azok, amelyeket eddig ismertünk, de nem is hamisabbak; és az az érzésem, találtak már ki ennél rosszabbakat is."

Hogy kételyeitől szabaduljon, elhatározta, kérdőre fogja vonni Mangogult.

- Nos, herceg - kezdte -, mi a véleménye a rendszeremről?

- Csodálatra méltó - felelte a szultán -; mindössze egyetlen hibája van.

- És mi ez a hiba? - kérdezte a kegyencnő?

- Az, hogy teljességgel hamis az egész - mondta Mangogul. - Az ön gondolatai értelmében valamennyiünknek kell hogy legyen lelke; márpedig, szívem gyönyörűsége, lássa be, hogy ebben a feltételezésben nincs egy szikrányi józan ész sem. "Nekem van lelkem: ez itt egy állat, aki többnyire úgy viselkedik, mintha nem volna neki; sőt, talán akkor sincs neki, mikor úgy tesz, mintha volna. De orra van, méghozzá ugyanolyan, mint nekem; én érzem, hogy van lelkem, és gondolkozom: tehát ez az állat is gondolkozik, és lelke is van." Ezer éve vonnak le ilyesféle következtetéseket, és ezek ugyanannyi ideje ostoba pimaszságok.

- Elismerem - mondta a kegyencnő -, nem mindig nyilvánvaló, hogy mások is gondolkoznak.

- Tegye csak azt is hozzá - folytatta Mangogul -, hogy száz és száz esetben az nyilvánvaló, hogy nem gondolkoznak.

- Mégis az az érzésem - válaszolta Mirzoza -, elsietett következtetés volna azt állítani, hogy nem is gondolkoztak, és nem is fognak gondolkozni soha. Nem vagyunk mindig állatok, még ha azok is voltunk néhányszor; Magasságod talán...

Mirzoza félt, hogy megbántja a szultánt, és hirtelen elhallgatott.

- Fejezze csak be, asszonyom - mondta Mangogul. - Értem önt. "Magasságod talán sohasem volt állat?" - ezt akarta mondani, ugye? Azt felelem, hogy voltam néha, s még azt is megbocsátom másoknak, ha annak is tartottak; mert, higgye el, akadtak ilyenek, bár nem merték ezt a szemembe mondani.

- Ó, herceg! - kiáltotta a kegyencnő. - Ha az emberek elvitatnák a lelket a világ legnagyobb uralkodójától, ugyan, kinek lehetne lelke?

- Elég a bókokból - mondta Mangogul. - Egy percre letettem a koronát és a kormánypálcát. Nem szultán vagyok, hanem filozófus, meg tudom hallgatni és ki tudom mondani az igazságot. Az előbbit, úgy hiszem, már korábban bebizonyítottam; most pedig ön kénye-kedve szerint gyanúsíthatott azzal, hogy néhanapján én is csak állat voltam: még csak meg se sértődtem. Tűrje tehát el, hogy teljesítsem új tisztemmel járó kötelességeimet. Nemcsak hogy tagadom az ön tételét - folytatta a szultán -, miszerint akinek keze, lába, karja, szeme, füle van, mint nekem, annak lelke is éppúgy van, mint jómagamnak, hanem közlöm azt a szent és visszavonhatatlan meggyőződésemet, hogy a férfiak háromnegyed része és a női nem teljes egésze egyszerűen automata.

- Amit ön állít - felelte a kegyencnő -, abban bizonyára ugyanannyi az igazság, mint az udvariasság.

- No, nézd csak - mondta a szultán -, a hölgy megharagudott; hát mi az ördögnek adta a fejét filozofálgatásra, ha nem akarja, hogy igazat mondjanak önnek? Talán menjek el az iskolába megtanulni, mi az udvariasság? Én hagytam, hogy ön szabadon mozoghasson; ön se gátoljon engem, legyen szíves. Azt mondtam tehát, hogy önök valamennyien állatok.

- Igen, hercegem; pusztán az marad hátra, hogy bizonyítsa is be - tette hozzá Mirzoza.

- Mi sem egyszerűbb - válaszolta a szultán.

Máris nekiállt, és a legcsekélyebb szellem és könnyedség nélkül elismételte mindazt az arcátlanságot, amit ezerszer elmondtak már arról a nemről, melyben a két fenti jó tulajdonság hiánytalanul megtalálható. Mirzoza türelmét sohasem tették keményebb próbára; s önök sem unatkoztak még életükben akkorát, mintha végig kellene rágniuk magukat Mangogul minden okoskodásán. Az uralkodó, aki különben nem volt híjával a józan észnek, aznap érthetetlen és értelmetlen magatartást tanúsított. Önök is megítélhetik.

- Teremtette-teringette! - kiáltott a szultán. - A nő csak állat, és ez olyannyira igaz, hogy lefogadom, ha Kukufa gyűrűjét a kancám felé fordítanám, ugyanúgy beszélne a derék pára, mint az asszonyok.

- Tagadhatatlan - válaszolta Mirzoza -, hogy ez a legalaposabb érv, amit valaha is felhoztak vagy felhoznak ellenünk.

Azzal hahotázni kezdett, mint a bolondok. Mangogult bosszantotta, hogy a nevetésnek nem akar vége szakadni, sarkon fordult tehát, és azzal az elhatározással távozott, hogy a képzeletében felbukkant különös kísérletet megpróbálja végrehajtani.

Nem vagyok jó arcképfestő. Megkíméltem az olvasót még a kegyencnő portréjától is; de arra már nem tudom rászánni magam, hogy a szultán kancájának megrajzolásával is adós maradjak. Tehát: középmagas volt a termete, és elég jó a tartása; legfeljebb azt lehetett a szemére vetni, hogy kissé lógatja a fejét. Sárga volt a szőre, kék a szeme, finom a lába, száraz a lábszára, erős a térde, és könnyű a fara. Sokáig tanították táncolni, hajbókolni pedig úgy tudott, mint kispap a nagymisén. Mindent egybevetve szép állat volt, s legfőként szelíd: könnyű volt felülni a hátára, de csak kiváló lovasok tudtak megmaradni a nyergében. Korábban Hárún szenátor tulajdonát képezte; de egy szép este megbokrosodott a kicsike, kirúgott a lábával, lehajította az uraságot, és egyenesen a szultán ménesébe vágtatott nyergestül, csótárostul, farmatringostul, kantárostul, s ezek az értékes holmik olyan jól álltak neki, hogy nem is tartották érdemesnek visszaküldeni.

Mangogul lement az istállóba, első titkára, Cikcakk úr kíséretében.

- Jól figyeljen - mondta a szultán -, és írja...

Ezzel gyűrűjét máris a kanca felé fordította, s az állat ugrándozni, rúgni, ágaskodni, forgolódni kezdett, és felnyerített a farka alól...

- Mit ábrándozik? - szólt rá az uralkodó titkárára. - Írja hát...

- Uram szultánom - válaszolta Cikcakk -, arra várok, hogy Magasságod elkezdje...

- Ezúttal a kancám fog tollba mondani önnek - felelte Mangogul -; írja csak.

Cikcakk, akit mélyen megbántott ez az utasítás, bátorkodott a szultán tudomására adni, milyen nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy a szultán titkára lehet; de hát nem a kancának...

- Írja csak, ha mondom - ismételte a szultán.

- Nem tehetem, nagyúr - szabadkozott Cikcakk -, nem ismerem az efféle szavak helyesírását...

- Azért csak írja... - kezdte megint a szultán.

- Kétségbe vagyok esve, hogy nem engedelmeskedhetem Magasságodnak - folytatta Cikcakk -, de...

- De hiszen ön egy semmirekellő - szakította félbe Mangogul, az illetlen visszautasítástól haragra lobbanva -; hordja el magát a palotámból, és vissza se jöjjön.

Szegény Cikcakk távozott, miután saját kárán tanulta meg, hogy önérzetes embernek vagy nem szabad a hatalmasok szolgálatába szegődnie, vagy kint kell hagynia a véleményét a kapuban. Hívták a másodtitkárt, egy őszinte és becsületes, de mindenekfölött közönyös provánszit. Repült oda, ahova hite szerint kötelessége és szerencséje szólította, mélyen meghajolt a szultán, még mélyebben a kanca előtt, és leírta mindazt, amit a paripa tollba mondani kegyeskedett.

Helyesebbnek tartom, ha az elnyerítettek iránt érdeklődőket a Kongói Levéltárhoz utasítom. A szultán rögtön szétosztatta a másolatokat; minden tolmácsának, az élő és holt nyelvek minden mesterének jutott belőle. Egyik professzor azt állította, hogy a szöveg egy régi görög tragédia valamelyik jelenete, s roppant megindítónak tartotta; egy másik hosszas fejtörés után azt agyalta ki, hogy az egyiptomiak szent könyvének fontos töredéke; volt, aki azt állította, hogy a Hannibál teteme fölött elmondott gyászbeszéd bevezetése karthágói nyelven; ismét más vélekedése szerint a nyelvemlék kínaiul van, mégpedig Konfuciusz egyik igen ájtatos fohásza.

A nagy tudományú férfiak tudós feltevései már-már türelmetlenné tették a szultánt, mikor eszébe jutott Gulliver utazása; biztosra vette, hogy ez az angol, aki oly sokáig időzött ama szigeten, hol a lovaknak kormányuk, törvényeik, királyaik, isteneik, papjaik, vallásuk, templomaik és oltáraik vannak, és aki szemmel láthatólag tökéletesen tisztában van szokásaikkal és erkölcseikkel, nyilván kifogástalanul ismeri a lovak nyelvét. Valóban, Gulliver elolvasta és folyékonyan lefordította a kanca előadását, bár a szöveg hemzsegett a helyesírási hibáktól. Ez az egyetlen jó fordítás egész Kongóban. Mangogul, őszinte megelégedésére és rendszerének nagyobb dicsőségére, megtudta belőle, hogy az egész nem más, mint rövid történelmi összefoglalása egy agg háromlófarkas basa szerelmének egy olyan kis kanca iránt, akit őelőtte már számtalan bakszamár hágott meg; furcsa história volt, de udvar-, város-, sőt országszerte senki sem kételkedett az igazságában, sem a szultán, sem mások.

- Jaj, de fáj a fejem - mondta Mangogul, a szemét dörzsölve és ásítozva. - Soha többé ne beszéljenek nekem filozófiáról; az ilyen csevegések egészségtelenek. Tegnap ezekkel az ábrándos gondolatokkal feküdtem le, és ahelyett, hogy aludtam volna, mint szultánhoz illik, az agyam többet dolgozott, mint a minisztereimé egy álló esztendő alatt. Hiába nevet; hogy bebizonyítsam, mennyire nem túloztam az imént, és hogy bosszút álljak a gyötrelmes éjszakáért, melyet az ön okoskodásainak köszönhettem, meg kell hallgatnia az álmomat elejétől végig.

Szunyókáltam, és képzeletem kezdett szabadon szárnyalni, mikor egy különös, ugrándozó állatra lettem figyelmes magam mellett. Sasfeje volt, griff lába, lóteste és oroszlánfarka. Megragadtam, mit sem törődve a bakugrásaival, és sörényébe kapaszkodva könnyedén a hátára pattantam. Nyomban kibontotta az oldalából nőtt hosszú szárnyakat, és éreztem, hogy hihetetlen sebességgel hasítjuk a levegőt.

Jó sokáig repültünk, mikor megpillantottam egy szinte varázslatosan a végtelen űrben lebegő hatalmas épületet. Nem mondhatom róla, hogy alapjaiban volt elhibázva, mert nem voltak alapjai, a semmiből nőtt ki. Alig fél láb átmérőjű oszlopai magasabbra nyúltak, mint ameddig a szem ellát, és boltíveket tartottak, melyekre csak a szabályosan elhelyezett ablakokból lehetett következtetni.

Hátasszörnyem az épület kapujában megállt. Eleinte haboztam, leszálljak-e, mert úgy éreztem, sokkal kisebb kockázat szárnyas lovamon lebegni, mint sétálni ebben az oszlopcsarnokban. Aztán mégis bátorságot merítettem az itt őgyelgők sokaságából, az arcukon tükröződő magabiztosságból, leszálltam és elindultam hát, belevetettem magam a tömegbe, és figyelni kezdtem az embereket.

Csupa aggastyánt láttam, felfúvódottakat és ösztövéreket, minden erő és egészség híján; csaknem valamennyien nyomorékok voltak. Az egyik madárfejű, a másiknak túl kurta a karja. Ennek a teste, amannak a lába hibás. Legtöbbjüknek hiányzott a lábfeje, és mankóval bicegtek. A legcsekélyebb légáramlástól elzuhantak, és addig kuporogtak a földön, míg valamelyik újonnan érkezőnek kedve nem szottyant felsegíteni őket. Minden fogyatékosságuk ellenére első szempillantásra kellemesnek tetszettek. Az arckifejezésükben volt valami - hogy is mondjam csak - érdekes, valami merész. Csaknem teljesen meztelenül jártak, az öltözékük mindössze egy parányi rongydarabból állt, és alig takarta testük századrészét.

Továbbfurakodtam a tömegben, és egy szónoki emelvényhez értem, melynek mennyezete egy hatalmas pókháló volt. A szószék merész felépítése különben vetekedett az épületével. Amennyire meg tudtam ítélni, egy tű hegyén állt, és csak az egyensúly tartotta. Ugyancsak reszkettem annak az életéért, aki felkapaszkodott rá. Egy hosszú szakállú aggastyán állt rajta, éppolyan összeaszott és még meztelenebb, mint tanítványai. Szalmaszálat mártogatott egy kupa finom folyadékba, aztán a szájába vette a szalmát, buborékokat fújt, és a körülötte szorongó nézősereg megkísérelte, hogy a buborékokat a fellegekig hajtsa.

"Hol vagyok? - kérdeztem magamban, megzavarodva e gyerekesség láttán. - Mit jelentsen ez a buborékfúvó és ez a sok kis nyomorék, aki legyezi-hajtja a szappangolyókat? Vajon ki tudja ezt megmagyarázni?"

Megdöbbentettek a parányi szövetdarabkák is, és észrevettem, mennél nagyobbat visel valaki, annál kevésbé érdeklődik a buborékok iránt. Ez a különös megfigyelés felbátorított, hogy megszólítsam a viszonylag legkevésbé csupasz férfiút.

Láttam, hogy egyikük vállát félig beborították a rongyok, melyeket olyan ügyesen toldott össze, hogy észre sem lehetett venni a varrásokat. Járt-kelt a tömegben, jóformán ügyet sem vetve arra, mi történik itt. Úgy találtam, hogy külseje megnyerő, arca derűs, fellépése nemes, tekintete jóságos, tehát egyenesen feléje tartottam.

"Kicsoda ön? Hol vagyok? Kik ezek az emberek?" - kérdeztem tőle minden kertelés nélkül.

"Platón vagyok - felelte. - A feltevések birodalmában van, ezek az emberek pedig a rendszerezgetők."

"Milyen véletlennek köszönhető, hogy az isteni Platón itt tartózkodik? - mondtam. - És mit keres ezek között a bolondok között?"

"Újoncokat - válaszolta. - Van egy kis szentélyem, távol ettől az oszlopcsarnoktól; oda viszem azokat, akik kiábrándultak a rendszerekből."

"És mivel foglalatoskodnak ott?"

"Azzal, hogy megismerjék az embert, gyakorolják az erényeket, és áldozzanak a gráciáknak."

"Ez tagadhatatlanul szép feladat; de mit jelent ez a sok apró rongydarab? Inkább koldusnak nézné önöket az ember, semmint filozófusnak."

"Ó, mit kíván ön tőlem - mondta sóhajtozva -, milyen emlékeket ébreszt a szívemben? Ez a templom hajdan a bölcselet szentélye volt. Fájdalom, minden megváltozott itt! Szókratész szószéke állt ezen a helyen..."

"Mit mond? - vágtam a szavába. - Szókratésznak is ilyen szalmaszála volt, ő is buborékokat eregetett?"

"Nem, nem - válaszolta Platón -; másért kapta ő az istenektől a legbölcsebb ember elnevezést; azért, mert kiművelte a koponyákat, és megnemesítette a szíveket: ezzel foglalkozott egész életében. Sikerének titka vele együtt sírba szállt. Szókratész meghalt, és tovatűntek a filozófia szép napjai. Ezek a rongydarabok, melyeket még a rendszerezgetők is hivalkodva hordanak, az ő köntösének foszlányai. Alighogy lehunyta a szemét, mindazok, akik igényt tartottak a filozófusi címre, rögtön rávetették magukat a ruháira, és szerteszaggatták."

"Értem - szóltam közbe -; és ez a rongydarabka az ismertetőjelük nekik is, utódaik végeláthatatlan sorának is..."

"Ki fogja összeszedni ezeket a foszlányokat - folytatta Platón -, és ki adja vissza nekünk Szókratész köntösét?"

Mikor ezeket a szenvedélyes szavakat kiejtette, a távolban egy gyermeket pillantottam meg, aki lassú, de biztos lépésekkel felénk tartott. Kicsi volt a feje, törékeny a teste, karja gyenge, lába rövid; de ahogy közeledett, egyre erősödtek-növekedtek a tagjai. E folytonos növekedés során száz különböző alakot öltött: láttam, amint hosszú távcsövet szegez az égre, ingával a kezében méri a tárgyak szabadesését, higannyal telt cső segítségével meghatározza a levegő nyomását, és prizmát tartva szétbontja a fénysugarat. Ekkorra már óriássá nőtt; feje a csillagokat súrolta, lába elveszett a mélységben, két karja pedig egyik pólustól a másikig ért. Jobb kezében fáklyát lobogtatott, melynek fénye messze szétáradt a levegőben, megvilágította a vizek mélyét, és behatolt a föld méhébe.

"Ki ez a hatalmas alak, aki felénk tart?" - kérdeztem Platóntól.

"Ismerje meg - válaszolta -; ez maga a Tapasztalat."

Alighogy kimondta ezt a rövid választ, láttam, hogy a Tapasztalat a közelünkbe ér, a feltevések templomának oszlopai meginognak, boltívei leomlanak, és a padozat megnyílik a lábunk alatt.

"Meneküljünk! - mondta Platón. - Meneküljünk; már csak pillanatokig áll az épület."

E szavakkal távozott, és én követtem. Az óriás odaért, rávágott az oszlopcsarnokra, az hatalmas robajjal összeomlott, én pedig felébredtem.

- Ó, herceg - kiáltotta Mirzoza -, önnek aztán érdemes álmodnia. Nagyon boldog lettem volna, ha nyugodtan tölti az éjszakát; de most, hogy tudom, mit álmodott, nagyon haragudnék, ha nem így történik mindez.

- Asszonyom - mondta Mangogul -, tudok kellemesebben töltött éjszakákról, mint ez a mostani, az álommal, mely önnek annyira tetszett; s ha rajtam áll, hova utazom, minden bizonnyal másfelé fordítottam volna lépteimet, hiszen tudtam, hogy önt a feltevések birodalmában nem találhatom meg. Akkor nem is fájna most ilyen éktelenül a fejem, vagy legalábbis volna mivel vigasztalódnom.

- Herceg - felelte Mirzoza -, remélem, hogy semmi következménye nem lesz a dolognak, és egy-két kísérlet a varázsgyűrűvel rendbe fogja hozni önt.

- Majd meglátjuk - mondta Mangogul.

A szultán és Mirzoza beszélgetése eltartott még néhány percig; Mangogul csak tizenegy óra tájban távozott, hogy a következő fejezetben ismét találkozzunk vele.

A szultán udvarában ékeskedő hölgyek közül senki sem volt bajosabb és szellemesebb az ifjú Eglénél, Őmagassága főpohárnokának feleségénél. Részt vett Mangogul minden mulatságán, s a szultán élvezte könnyed csevegését; és mintha Eglé nélkül el sem lehetne képzelni szórakozást és örömöt, ott kellett lennie az udvar nagyjainak mulatságain is. Bál, színielőadás, fogadás, lakoma, meghitt vacsora, vadászat, játék: mindenüvé meghívták, mindenhol találkozni lehetett vele; a szórakozni vágyás valósággal megsokszorozta, teljesítve azok óhaját, akik látni kívánták. Szinte fölösleges mondanom, hogy Eglé volt nemcsak a legáhítottabb, hanem a legnépszerűbb hölgy is.

Egy sereg hódolója üldözte mindig, s általános volt az a meggyőződés, hogy nem mindegyiket utasította el ridegen. Óvatlansága vagy szívélyessége következtében egyszerű udvariaskodása gyakran látszott feltűnő figyelmességnek, és a kegyeiért epedezők néha gyengéd pillantásokat véltek felfedezni tekintetében, pedig szándéka szerint nem fejezett ki mást, csak nyájasságot. Nem volt sem csipkelődő, sem rosszindulatú, száját csakis hízelgő megjegyzések hagyták el, méghozzá annyi elevenséggel és lelkesedéssel, hogy dicshimnuszai gyakorta gyanút keltettek: nem éppen valamilyen választását akarja-e igazolni; ez azt jelenti, hogy a világ, melynek Eglé ékessége és édessége volt, nem bizonyult rá méltónak.

Könnyen azt hihetjük, hogy egy ilyen asszonynak, akinek túlzott jóságán kívül semmit sem vethetünk a szemére, nem is lehettek ellenségei. Pedig voltak, sőt, ádáz ellenségei voltak. A banzai szenteskedők azt állították, hogy túlontúl szabados, és magatartásában van valami bűnös szórakozni vágyás; viselkedésében csakis a század élvhajhászását látták, s arra következtettek, hogy az erkölcsei is ennek megfelelőek; felfedezésüket jótékonyan közölték a kíváncsiakkal.

Az udvari dámák sem bántak vele jobban. Viszonyokkal gyanúsították, szeretőket adományoztak neki, még néhány nagy kalanddal is megtisztelték, és más dolgokba is belekeverték; ismerték a részleteket, és tanúkat idézgettek.

- Képzeljék - súgták egymás fülébe -, Malráímmal édes kettesben lepték meg őket a nagy park egyik pagonyában.

- Eglének sok esze van - tették hozzá -, de Malráímnak még több, és aligha éri be annyival, hogy este tízkor abban a csalitban csak a csacsogását élvezze...

- Tévednek bizony - válaszolta egy ficsúr -; én százszor is andalogtam vele szürkületkor, és elég jól éreztük magunkat. Erről jut eszembe, tudják-e, hogy Zú-l-amr állandóan ott ül a hölgy öltözőjében?

- Természetesen tudjuk, sőt még azt is, hogy a hölgy csak akkor öltözködik, amikor férje szolgálatban van a szultánnál...

- Szegény Cselebi! - folytatta egy másik. - A hitvese valósággal hírbe hozza azzal a diadémmal és fülönfüggővel, melyet Iszmáíl basától kapott...

- Igaz ez, asszonyom?

- Ez a színtiszta igazság: Eglé maga mondta nekem; de Brahmá nevére kérem, nehogy továbbadja; Eglé a barátnőm, és én roppant megharagudnék...

- Ó, jaj! - sóhajtott fel panaszosan a harmadik hölgy. - Szegény kis teremtés önként rohan a vesztébe. Pedig kár érte. De hát húsz kaland egyszerre, ez már mégiscsak sok.

A ficsúrok sem kímélték. Az egyik valami vadászatról beszélt, ahol kettesben el találtak tévedni. A másik a női nem iránti tiszteletből elhallgatta, milyen következményei voltak annak az igen élénk beszélgetésnek, melyet álarcban folytatott Eglével, mikor egy bálon összeakadtak. A harmadik dicshimnuszt zengett a hölgy szelleméről és kelleméről, majd szavait azzal végezte, hogy megmutatta Eglé arcképét, amelyet - ha hihetünk neki - a legilletékesebb kézből kapott.

- Ez a képmás sokkal élethűbb - mondta -, mint az, amelyiket Janakinak ajándékozott.

A kofabeszédek végül a férj fülébe is eljutottak. Cselebi szerette a feleségét, mégpedig igen ildomosan, úgyhogy senki még csak nem is gyaníthatta; eleinte, az első hírekre, rá sem hederített; a pletykák azonban új rohamra indultak minden irányból, s végül már hajlamos volt azt hinni, hogy barátai tisztábban látják a dolgokat, mint ő maga: mennél több szabadságot adott Eglének, annál inkább gyanakodott, hogy hitvese visszaél ezzel. Lelkét elárasztotta a féltékenység. Kezdte rövid pórázra fogni a feleségét. Eglé türelmetlenül viselte ezt a megváltozott bánásmódot, annyival is inkább, mert ártatlannak érezte magát. Élénk természete és barátnőinek tanácsai meggondolatlan lépésekre ragadtatták, a látszat ellene fordult, s ez majdnem az életébe került. Az indulatos Cselebi ezerféle bosszút forralt, vasat, mérget, selyemzsinórt szánt hitvesének, végül mégis egy lassabb és kegyetlenebb büntetést választott: birtokaira száműzte az asszonyt. Ez szinte a halál egy udvari dáma számára. Rövidre fogva: a parancsot kiadták; egy este Eglé megtudja a sorsát; nem szánják meg, hiába könnyezik; nem hallgatják meg, hiába magyarázkodik; s már ott is van nyolcvan mérföldnyire Banzától, egy ódon kastélyban; még társasága sincs, csak két komorna és négy fekete eunuch, hogy szemmel tartsák.

Alighogy elvitték, rögtön ártatlan lett. A ficsúrok elfelejtették a kalandokat, az asszonyok megbocsátották szellemét és kellemét, és mindenki sajnálta. Mangogul Cselebitől magától hallotta meg, milyen indokok alapján hozott hitvese ellen ilyen szörnyűséges ítéletet, és úgy látszott, ő az egyetlen, aki helyesli.

A boldogtalan Eglé már hat hónapja sínylődött számkivetésben, amikor Karzáíl kalandja megesett. Mirzoza azt kívánta, bárcsak Eglé is ártatlan volna, de nem merte magát ezzel kecsegtetni. Egy nap mégis így szólt a szultánhoz:

- Az ön gyűrűje, amely megmentette Karzáíl életét, nem tudna-e véget vetni Eglé száműzetésének? De erre nem is gondolhatok, hiszen akkor a csecsebecséjét ki kellene kérdezni, és a szegény számkivetett nyolcvan mérföldnyire innen haldoklik unalmában...

- Ennyire a szívén viseli Eglé sorsát? - kérdezte Mangogul.

- Igen, herceg; kiváltképp, ha ártatlan... - mondta Mirzoza.

- Egy órán belül ezt is megtudjuk - válaszolta Mangogul. - Vagy elfeledkezett már gyűrűm tulajdonságairól?

E szavakkal a palota kertjébe ment, megforgatta gyűrűjét, és nem telt bele egy negyedóra, máris ott volt Eglé kastélyának parkjában. Látta, hogy Eglé egyedül van, és roskadozik a fájdalomtól; fejét tenyerébe hajtva férje nevét suttogja gyengéden, és könnyeivel áztatja a pázsitot maga körül. Mangogul, gyűrűjét a hölgynek szegezve, közelített, mire Eglé csecsebecséje így szólt bánatosan:

- Szeretem Cselebit.

A szultán várta a folytatást, de a folytatás elmaradt; gyűrűjét hibáztatta, és kétszer-háromszor is megdörzsölte a kalpagján, mielőtt megint Eglére szegezte volna; de minden igyekezete hasztalan volt. A csecsebecse csak ezt ismételte:

- Szeretem Cselebit.

És ismét elhallgatott.

- Ez aztán a titoktartó csecsebecse - mondta Mangogul. - Nézzük csak meg még egyszer, de most már tartsuk közelebb a kövecskét.

Annyi erőt összpontosított a gyűrűjébe, amennyi belefért, hirtelen Eglé felé fordította, a csecsebecse azonban néma maradt. Nem is törte meg ezt a csendet, legfeljebb azért, hogy panaszosan elismételje:

- Szeretem Cselebit, és sohasem szerettem mást.

Mangogul megelégedett ennyivel, és tizenöt perc múlva Mirzozánál volt megint.

- Ó, herceg - fogadta a kegyencnő -, máris visszatért? Nos, mit tudott meg? Talált valami érdekes témát?...

- Nem találtam semmit - felelte a szultán.

- Hogyhogy semmit?

- Szó szerint semmit. Szófukarabb csecsebecsével sohasem találkoztam, nem tudtam belőle többet kiszedni, csak ennyit: "Szeretem Cselebit, és sohasem szerettem mást."

- Mit mond, hercegem? - kiáltotta Mirzoza élénken. - Jaj, de jó hír! Végre egy erényes asszony. Hát eltűrné, hogy tovább szenvedjen szegény?

- Nem - felelte Mangogul. - Száműzetése véget ér; de nem fél ön attól, hogy a hölgy erénye fogja ennek kárát látni? Eglé erényes ugyan, de gondolja csak meg, szívem gyönyörűsége, mit is követel ön tőlem: hívjam vissza Eglét udvaromba, azért, hogy továbbra is erényes maradjon; de hát legyen az ön kedve szerint.

Mangogul nyomban színe elé rendelte Cselebit, tudtára adta, hogy az Egléről terjesztett híreszteléseket gondos tanulmányozás után hamisnak és galádnak találta, és megparancsolja neki, hozza vissza a hölgyet az udvarba. Cselebi engedelmeskedett, és Mangogul elé vezette hitvesét, Eglé a szultán lábaihoz akart borulni, de Őmagassága megakadályozta:

- Asszonyom - ezt mondta neki -, Mirzozát illeti a hála. Mirzoza ön iránt érzett barátsága késztetett arra, hogy kiderítsem, mennyi igazság van az önre szórt rágalmakban. Ékesítse továbbra is udvaromat; de vésse az eszébe, hogy egy szép asszony néha ugyanannyi kárt okoz magának meggondolatlanságával, mint kalandjaival.

Eglé másnaptól fogva megint megjelent Manimonbandánál, s a nagy szultána mosolyogva üdvözölte. A ficsúrok kétszer annyi semmitmondó bókot árasztottak rá, a hölgyek pedig valamennyien sietve köszöntötték, megcsókolták, és újra nekiláttak, hogy hírnevét megtépázzák.

Mióta Mangogul átvette a végzetes ajándékot Kukufa kezéből, gúnyolódásának állandó tárgya a nők nevetséges és erkölcstelen volta lett: sohasem jutott a végére, s ez gyakran bosszantotta a kegyencnőt. Két szörnyű következménye volt az ilyen bosszankodásnak: Mirzoza is - mint a legtöbb nő - rosszkedvre hangolódott tőle, és megjegyzéseibe jókora adag keserűség vegyült. Jaj volt annak, aki a közelébe keveredett! Nem ismert sem istent, sem embert, még magát a szultánt sem kímélte.

- Herceg - mondta Mirzoza egy ilyen kellemetlen pillanatában -, ön oly sok mindent tud, de a legfrissebb újságot talán mégsem ismeri...

- Mi volna az? - kérdezte Mangogul.

- Hogy ön minden reggel három oldalt tanul meg könyv nélkül Brantôme vagy d'Ouville műveiből: de még nem tudják, melyiket tartja különbnek e két mélyenszántó mester közül...

- Téves a hír, asszonyom - felelte Mangogul -, hisz én Crébillont...

- Ó, csak ne tiltakozzék ez ellen az olvasmány ellen - szakította félbe a kegyencnő. - A rólunk, asszonyokról, újabban terjesztett rágalmak olyan unalmasak, hogy még mindig jobb a régieket feleleveníteni. Ebben a Brantôme-ban csakugyan egész ügyes dolgok vannak; ha Bayle-tól is hozzávenne három-négy fejezetet e történetecskékhez, máris annyi lenne a szellem önben, akárcsak d'... márkiban vagy Mouhi lovagban. Csevegéséből csak úgy áradna a meglepő változatosság. Mikor az asszonyokat már ellátta minden jóval, rátérhetne a pagodákra; ha a pagodákkal végzett, visszakanyarodhatna az asszonyokra. Valóban, már csak egy kis adag istentelenség hiányzik ahhoz, hogy ön igazán szórakoztató legyen.

- Igaza van, asszonyom - felelte Mangogul -, erre is lesz majd gondom. Az, aki fél, hogy pórul jár ezen vagy a másvilágon, legjobb, ha békén hagyja a pagodák hatalmát, az emberek feddhetetlenségét és a nők erényes voltát.

- Az ön véleménye szerint tehát ez az erényesség nagyon is kétértelmű? - csattant fel Mirzoza.

- Kétértelműbb, mint gondolná - felelte Mangogul.

- Herceg - válaszolta Mirzoza -, százszor is elmondta a minisztereiről, hogy Kongó legbecsületesebb emberei. Annyiszor voltam kénytelen végighallgatni az ön magasztaló szavait az országbírójáról, tartományi kormányzóiról, titkárairól, tárnokmesteréről, egyszóval minden tisztségviselőjéről, hogy szóról szóra el tudnám ismételni az egészet. Különös, hogy ön mindenkiről, aki elég szerencsés ahhoz, hogy önt közvetlen közelről tisztelje, igen jó véleménnyel van, csak éppen gyengédségének tárgyára nem veszteget egy-két jó szót.

- És ki mondta, hogy ez így is van? - vágott vissza a szultán. - Jusson eszébe, asszonyom, hogy bármit mondjak is a nőkről, legyen igaz vagy hamis, az sohasem vonatkozik önre, hacsak nem óhajtja általában az egész női nemet képviselni...

- Ezt pedig nem tanácsolnám önnek, asszonyom - tette hozzá Szalím, aki fültanúja volt ennek a szóváltásnak. - Semmit sem nyerhetne rajta, legfeljebb hibákat.

- Nincs szükségem olyan bókokra - felelte Mirzoza -, melyekkel társnőim rovására halmoznak el. Ha mindenáron magasztalni kívánnak, úgy tegyék, hogy a többi nőket ne alázzák meg. A hozzám intézett bókok java része azokra az ünnepségekre emlékeztet, melyeket a basák szoktak Magasságod tiszteletére rendezni: mindig a köznép fizeti meg.

- Hagyjuk ezt - mondta Mangogul. - De vallja meg az igazat: az ön meggyőződése szerint nem puszta legenda a kongói asszonyok erénye? Nézze csak meg, lelkem gyönyörűsége, milyen a mai nevelés, milyen példaképet látnak az ifjú leánykák édesanyjukban, hogyan tömik tele a szép asszonyok fejét olyasfajta előítéletekkel, hogy otthon ülni, háztartást vezetni, házastárshoz ragaszkodni annyit jelent, mint gyászos életet élni, meghalni az unalomtól, vagy elevenen eltemetkezni. Aztán mi, férfiak, annyira vállalkozó szelleműek vagyunk, és egy tapasztalatlan leánygyermek rögtön odavan a boldogságtól, ha látja, hogy ő a tárgya vállalkozásunknak. Azt mondtam, hogy az erényes asszony ritka jószág, szörnyen ritka; nem vonom vissza; sőt inkább hozzáteszem, az a meglepő, hogy csak ennyire ritka. Kérdezze meg Szalímot, mi a véleménye erről.

- Herceg - felelte Mirzoza -, Szalím túl sok hálával tartozik nemünknek, tehát nem lehet könyörtelen.

- Asszonyom - mondta Szalím -, Őmagassága nem találkozhatott olyan asszonyokkal, akik kérlelhetetlenek tudtak volna maradni; természetes tehát, hogy így beszél róluk. Ön pedig, aki olyan jóságos, hogy saját magáról ítéli meg a többieket, hogyan is helyezkedhetne más álláspontra, mint amit az imént védelmezett? Be kell azonban vallanom: én nem tartom elképzelhetetlennek, hogy akadnak józan ítéletű asszonyok, akik tapasztalatból ismerik az erény előnyeit, és hogy egyes jó családból származó és helyesen nevelt hölgyek, akik átérzik, szeretik és mindig híven teljesítik kötelességüket, tisztában lehetnek a féktelenség súlyos következményeivel.

- Csak ne vesszünk bele az elmélkedésekbe - tette hozzá a kegyencnő. - Itt van például Eglé: eleven, szeretetre méltó, bájos, és egyszersmind az erény minta képe. Herceg, ön is tudja, és egész Banza az ön szájából hallotta ezt; márpedig, ha van egy erényes asszony, akkor lehet ezer is.

- Ó, azt nem is vitatom, hogy lehetne - mondta Mangogul.

- De ha elismeri, hogy ez lehetséges - válaszolta Mirzoza -, mi győzhette meg arról, hogy nincsenek ilyen nők?

- A csecsebecséjük, semmi más - felelte a szultán. - Mindazonáltal elismerem, hogy ennek a tanúvallomásnak nincs annyi súlya, mint az ön érveinek. Kutya legyek, ha nem valamelyik bráhmantól leste el. Hívják csak ide Manimonbanda káplánját, majd ő megmondja, hogy ön körülbelül úgy bizonyította az erényes asszonyok létezését, ahogy Brahmá létezését szokás igazolni a bráhman-neveldében. Merő véletlenségből nem tartott előadásokat ebben a magasztos iskolában, mielőtt a szerájba került?

- Elég a rossz tréfákból - vágott vissza Mirzoza. - Én nemcsak a puszta lehetőségből következtettem; tény és tapasztalat alapján ítélek.

- Igen - folytatta Mangogul -, egyetlen megcsonkított tény és elszigetelt tapasztalat alapján, én pedig, mint ön nagyon jól tudja, egész sereg kísérletet végeztem; de nem akarom tetézni a rosszkedvét további ellenkezésemmel.

- Szerencse - mondta Mirzoza sértett hangon -, hogy két óra múltán megunta kínzásomat.

- Ha elkövettem ezt a hibát, máris igyekszem jóvátenni - felelte Mangogul. - Asszonyom, lemondok minden eddig szerzett előnyömről; és amennyiben hátralevő próbáim során egyetlen valóban és kitartóan erényes asszonyra találok...

- Mit csinál akkor? - vágott a szavába Mirzoza élénken.

- Ha úgy kívánja, ki fogom hirdetni, hogy el vagyok bűvölve az erényes asszonyok létezésének lehetőségére vonatkozó fejtegetéseitől; minden erőmmel iparkodom az ön gondolkodásmódját elfogadtatni, és önnek adományozom amarai kastélyomat minden ott ékeskedő meisseni porcelánommal együtt, még a zománc csuklyásmajmot és a Vérue asszony gyűjteményéből szerzett nagy értékű kacatokat sem kivéve.

- Herceg - mondta Mirzoza -, megelégszem a kastély porcelánjaival és a kis csuklyásmajommal.

- Rendben van - válaszolta Mangogul -; Szalím lesz a döntőbíró. Nem is kérek mást, csak egy kis haladékot, mielőtt újra kikérdezem Eglé csecsebecséjét. Időt kell adni, hogy hatni kezdjen az udvar levegője és a férj féltékenysége.

Mirzoza egy teljes hónapot engedélyezett Mangogulnak; ez kétszer annyi volt, mint amennyit a szultán kért; mindketten reménységgel eltelve vettek búcsút egymástól. Ha a szultán ígérete kiszivárog, egész Banza fogadásokat kötött volna a szultán ellen vagy mellett. De Szalím hallgatott, és Mangogul titokban készült nyerni vagy veszíteni. Amikor odahagyta a kegyencnő lakosztályát, hallotta, hogy Mirzoza a szoba mélyéből utánakiált:

- Herceg, a kis csuklyásmajmot is?

- A kis csuklyásmajmot is - válaszolta Mangogul távozófélben.

Egyenesen egy szenátor kéjlakába ment; kövessük mi is.

A szultán tisztában volt azzal, hogy minden ifjú udvari méltóság tart fenn ilyen kéjlakot. De arról is értesült, hogy némelyik szenátornak is van. Ez megdöbbentette.

"Vajon mit csinálhatnak ott? - töprengett (mert e kötetben is megőrizte az első kötetből már ismert jó tulajdonságát, mármint hogy magában beszéljen). - Nem volna szabad, hogy azok az emberek, akikre népem nyugalmát, vagyonát, szabadságát és életét bíztam, kéjlakokat tartsanak fenn. De egy szenátor kéjlaka talán mégis másmilyen, mint a ficsúroké... Feledheti-e tisztének jelentőségét, hivatásának méltóságát az a bíró, aki előtt alattvalóim legfontosabb érdekeit vitatják meg, aki kezében tartja az özvegyek sorsát tartalmazó végzetes urnát; forgathat-e a fejében olyan gáláns gondolatokat, melyek legföljebb a titkos kicsapongások tanyájának homlokzatán díszeleghetnének, miközben Cochin hiába követ el mindent, hogy az árvák jajveszékelése a fülébe jusson?... Ez lehetetlen... De azért csak győződjünk meg róla."

Így szólt, majd Alcantóba ment. Itt található Hippomanész szenátor kéjlaka. A szultán belépett; végigjárta a lakosztályokat, megvizsgálta a bútorzatot. Minden a legválasztékosabb ízlésről árulkodott. Agészilaosznak, a legkényesebb és legkéjsóvárabb udvaroncnak sem volt különb kéjlaka. Mangogul nem is tudta, mit gondoljon az egészről, és elhatározta, hogy távozik, hiszen a heverők, a tükrös hálófülkék, a puha ottománok, az ámbrával illatosított szobák végül is csak néma tanúi voltak mindannak, amit szeretett volna részletesen megismerni; ekkor azonban egy elhízott hölgyet pillantott meg mély álomba merülve egy kereveten. Gyűrűjét feléje fordította, s a csecsebecse a következő elbeszéléssel szolgált:

- Alphane egy bíró leánya. Ha anyja rövidebb ideig él, én sem jutottam volna ide. De a vén bolond ujjai közül szétfolyt a család mérhetetlen vagyona, és jóformán semmi sem maradt a négy gyermekre, mégpedig három fiúra és egy lányra; ez utóbbinak vagyok a csecsebecséje. Jaj, hogy meglakoltam a vétkeimért! Mennyi megaláztatást kellett, sőt kell még eltűrnöm! A társaságban az volt az általános vélemény, hogy úrnőm vagyonának és termetének legjobban a zárdai élet felelne meg; de én úgy éreztem, hogy ez korántsem való nekem: a hadművészetet az egyházi rend fölé helyeztem, és első hadjárataimat maga Azalaf emír alatt vittem véghez. Tudományomat a nagy Nangazaki vezéri pálcája alatt tökéletesítettem; de a katonai szolgálat hálátlan volta miatt a kardot felcseréltem a bírói jogarral. Most tehát egy kis semmirekellő szenátorhoz tartozom, aki roppant nagyra van képességeivel, szellemével, szépségével, fogatjával és őseivel. Két óra óta várom őt. Biztosan el fog jönni; intézője értesített, hogy szenátor uram, ha megjelenik valahol, szokásához híven mindenkit megvárakoztat.

Idáig jutott a csecsebecse, mikor Hippomanész megérkezett. Fogatának lármájára és kedves kis agarának törleszkedésére Alphane felébredt.

- Végre, hogy itt van, királynőm - kezdte a kis szenátor. - Ugyancsak nehéz megkapni önt. Meséljen; milyennek találja a házacskámat? Fölér a többiekével, nem igaz?

Alphane megjátszottá az ostobát, a félénket, a vigasztalant ("Mintha bizony sose jártunk volna kéjlakokban - mondta a csecsebecse -, és mintha sose vettem volna részt kalandjaiban"), és fájdalmasan felkiáltott:

- Elnök úr, szokatlan lépésre szántam magam az ön kedvéért. Szörnyű szenvedély keríthetett hatalmába, hogy ennyire szem elől tévesztettem a rám leselkedő veszélyeket; gondolja csak el, mit mondanának rólam az emberek, ha megneszelnék, hogy itt vagyok?

- Igaza van - mondta Hippomanész -; az ön lépése egyértelmű; de számíthat diszkréciómra.

- Én azonban - válaszolta Alphane - az ön tisztes józanságára is számítok.

- Ó, ami azt illeti - mondta Hippomanész gúnyosan vihogva -, roppant tisztes és józan leszek; hogy is ne volnék ájtatos, mint egy angyal, egy ilyen kis kéjlakban? Szavamra mondom, önnek csodálatos keble van...

- Hagyja abba - felelte Alphane -; máris vétett a szava ellen.

- Egyáltalán nem - vágott vissza az elnök -; de hisz ön még nem is válaszolt nekem. Hogy tetszik önnek ez a berendezés?

Majd a kis agarához fordult:

- Gyere ide, Szultána, add szépen a mancsod, kicsikém. Okos kis szuka ez a Szultána... Kisasszony, nincs kedve sétálni egyet a kertben? Menjünk ki a teraszra; hitemre, nagyon kedves hely. Egy-két szomszédom odalát ugyan, de talán nem ismerik fel önt...

- Nem vagyok kíváncsi rá, elnök úr - felelte Alphane sértett hangon. - Azt hiszem, jobb nekem itt benn.

- Ahogy parancsolja - válaszolta Hippomanész. - Ha elfáradt volna, itt az ágy. Ha ez ágy a szíve vágya, azt tanácsolnám, próbálja ki. Az ifjú Aszteria, a kis Phénice biztosítottak róla, hogy kitűnő, pedig ők igazán értenek hozzá.

E szemtelen szavak közben a szenátor lehúzta Alphane ruháját az ujjánál fogva, kioldotta a hölgy fűzőjét, kikötötte alsószoknyáját, és lerántotta a vastag lábacskákról a topánkákat.

Alphane már majdnem meztelen volt, mikor észrevette, hogy Hippomanész levetkőztette...

- Mit csinál? - kiáltotta meglepetve. - Elnök, csak nem képzeli? Igazán megharagszom!

- Ah, királynőm! - felelte Hippomanész. - Megharagudni valakire, aki úgy szereti önt, mint én? Csak nem tesz ilyen furcsa dolgot? Lehetek oly bátor, hogy megkérjem, fáradjon fel az ágyra?

- Az ágyra? - visszhangozta Alphane. - Ah, elnök úr, ön visszaél az én gyengéd szívemmel. Hogy fáradjak fel az ágyra, én, az ágyra!

- Nem, királynőm, nem - felelte Hippomanész. - Nem erről van szó: ki mondta, hogy egyedül fáradjon el odáig? De meg kell kérnem, engedje magát odavezetni; beláthatja, hogy különös tekintettel az ön alakjára, nem vagyok abban a hangulatban, hogy a karjaimban vigyem oda...

Mégis megpróbálta átfogni, és nem sajnált némi erőfeszítést...

- Mekkora súly, ó, jaj! - nyögött fel. - Gyermekem, ha nem segítesz, sosem érünk el odáig.

Alphane átlátta e szavak igazságát, iparkodott segíteni, és sikerült is félig a maga lábán, félig pedig Hippomanész karjaiban megközelítenie az ágyat, melytől annyira megijedt.

- Valóban, bolond vagyok, hogy idejöttem. Számítottam az ön tisztes józanságára, és ön oly hallatlanul hóbortos... - rebegte kényeskedve.

- Egyáltalán nem - felelte az elnök -, egyáltalán nem. Láthatja, hogy nem teszek mást, csak ami helyénvaló, ami nagyon is helyénvaló.

Azt hiszem, temérdek más kedvességet csacsogtak még össze egymásnak; a szultán azonban jobbnak tartotta, ha nem figyeli tovább társalgásukat, minek következtében a többi elveszett az utókor számára: bizony, kár érte!

Hetenként kétszer fogadás volt a kegyencnőnél. Mirzoza előző este kijelölte azokat a hölgyeket, akiket szívesen látott, a szultán pedig a meghívandó urak lajstromát állította össze. A vendégek teljes díszben jelentek meg. Hol valamennyien részt vettek a társalgásban, hol kisebb csoportokra oszlott a társaság. Ha az udvari botránykrónika nem tálalt mulatságos kalandokat, megpróbáltak kitalálni helyette, vagy belefogtak valamilyen rossz mesébe - ahogy ők mondták, folytatták az Ezeregyéjszakát. A férfiaknak joga volt arra, hogy minden eszükbe ötlő bolondságot elmeséljenek, a nőknek pedig arra, hogy kézimunkázzanak mesehallgatás közben. A szultán és a kegyencnő alattvalóik közé elegyedtek; jelenlétük semmi jónak és mulatságosnak nem volt elrontója, s ritkán fordult elő, hogy bárki is unatkozott volna. Mangogul idejekorán megértette, hogy csak a trónus lábánál lehet megtalálni az örömöt, senki nála jobb szívvel nem ereszkedett le a trón magasáról, senki sem tudta a megfelelő pillanatban szebben félretenni az uralkodói méltóságot.

Amíg a szultán Hippomanész szenátor kéjlakában járt, Mirzoza a rózsaszín szalonban várt rá; vele volt az ifjú Szaída, a derűs Leokrisz, a vidám Szerika, két emírné asszony, Amína és Benzaír, a szemérmetes Orphise és az országbíró hitvese, minden bráhman világi édesanyja, Vetula. A szultán nem késlekedett megjelenni. Tsere-Bogár gróf és Émely lovag társaságában lépett a terembe. Alkiphenór, egy öreg kéjenc, és tanítványa, Marmolin, követték, majd két perc múlva Kormoskörmös basa, Csupacsőr aga és Bársonytappancs szeliktár is megérkezett. Kétségkívül ők voltak az udvar legszenvedélyesebb gavallérjai. Mangogul nem is véletlenül gyűjtötte össze őket. Annyit hallott már beszélni gáláns kalandjaikról, hogy elhatározta, kétségtelen bizonyosságot szerez róluk.

- Nos, uraim - fordult hozzájuk -, önök mindenről tudnak, ami a szerelem birodalmában történik, árulják el, van-e valami újság, mit csinálnak a csevegő csecsebecsék?

- Nagyúr - felelte Alkiphenór -, egyre hatalmasabb a zenebona: ha így folytatódik, nemsokára a saját hangunkat sem fogjuk hallani. A legmulatságosabb Zubajda csecsebecséjének fecsegése. A férjének pontos kimutatást nyújtott be kalandjairól...

- Óriási volt - tódította Marmolin -; öt aga, húsz kapitány, egy csaknem teljes létszámú janicsárszázad, egy tucat bráhman! Azt mondják, engem is említett; de ez csak rossz tréfa.

- A dologban a legjobb - vágta rá Kormoskörmös -, hogy a rémült férj befogta a fülét, és elrohant.

- De hisz ez borzasztó! - mondta Mirzoza.

- Úgy van, asszonyom - szólt közbe Csupacsőr -, ez borzasztó, rettentő, undorító!

- Még annál is több, kérem - válaszolta a kegyencnő -, mert itt egy asszonyt puszta mendemondák alapján szégyenítenek meg.

- Asszonyom, ez szóról szóra így történt; Marmolin egyetlen hangot sem tett hozzá az igazsághoz - mondta Bársonytappancs.

- Ez bizonyos - mondta Kormoskörmös.

- Valóban - tette hozzá Tsere-Bogár -, már epigramma is született róla; epigrammát pedig nem csinálhatnak semmiből. De miért lenne mentesítve Marmolin a csecsebecsék locsogása alól? Cynare csecsebecséje is úgy határozott, hogy csevegni fog, és olyan alakokkal emlegetett együtt, akikhez semmi közöm. Az ilyesmi ellen nem lehet védekezni.

- Helyesebb, ha belenyugszunk - mondta Bársonytappancs.

- Igaza van - felelte Tsere-Bogár, majd rögtön énekelgetni kezdett:

- Gróf, ezek szerint ön - mondta Mangogul Tsere-Bogárhoz fordulva - felettébb közelről ismerte Cynare-t?

- Nagyúr - felelte Bársonytappancs -, ki vonhatná kétségbe ezt? Több mint egy hónapon keresztül sétáltatta a hölgyet; kiénekelték őket; és még most is tartana az ügy, ha a gróf nem vette volna észre, hogy Cynare nem is szép, és nagy a szája.

- Úgy van - vágta rá Tsere-Bogár -; de volt egy olyan nem mindennapi jó tulajdonsága, amely helyreütötte az előbbi hibát.

- Régen történt ez a kaland? - kérdezte a szemérmetes Orphise.

- Asszonyom - felelte Tsere-Bogár -, nem emlékszem az időpontra. Utána kellene néznem a szerelmi naplómban. Ott megtalálhatnánk órára, sőt percre; csakhogy ez vaskos egy kötet, az embereim szoktak vele szórakozni az előszobámban.

- Várjon csak - mondta Alkiphenór -; ha emlékezetem nem csal, pontosan egy évvel azután történt, hogy Kormoskörmös összekülönbözött az országbíró hitvesével. A derék hölgynek olyan az emlékezőtehetsége, mint egy angyalnak, s ő pontosan meg fogja mondani nekünk...

- Hogy az önök dátuma teljesen hamis - válaszolta ünnepélyesen az országbíró felesége. - Jól tudhatják, hogy a szeleburdiak sohasem voltak ínyemre.

- Hiába, asszonyom - vette át a szót Alkiphenór -, mégsem tud meggyőzni bennünket arról, hogy Marmolin mértéktelen önfegyelmet tanúsított, amikor egy titkos lépcsőn belopták az ön lakosztályába, valahányszor Őmagassága tanácskozásra szólította az országbírót.

- Semmit sem tartok hóbortosabb dolognak - tette hozzá Bársonytappancs -, mint lopva lépni be egy asszonyhoz, minden cél nélkül: az ilyen látogatásokról ugyanis pontosan azt hiszik, ami valójában meg is történik; és önnek, asszonyom, már akkor roppant erényes hírneve volt, s ezt azóta is megőrizte.

- De hiszen mindez egy évszázaddal ezelőtt történt - mondta Émely lovag. - Körülbelül akkor esett meg, amikor Zulajka becsapta hű szolgáját, a szeliktárt, csak azért, hogy meghódítsa Kormoskörmöst, s fél év múlva őt is odahagyja; pillanatnyilag Csupacsőrnél tart. Nem vagyok irigy barátom szerelmi sikerére; látom és megcsodálom, anélkül, hogy magamnak kívánnám.

- Zulajka mégis nagyon szeretetre méltó - mondta a kegyencnő -; szellemes, jó ízlésű, s van az arcvonásaiban valami, amit hajlandó vagyok még bájai fölé is helyezni.

- Nem tagadom - felelte Émely -; de ösztövér és lapos, a combja pedig olyan vékony, hogy csak szánalmat ébreszt az emberben.

- Milyen tájékozott ön ezekben a kérdésekben! - tette hozzá a szultána.

- Ó, asszonyom - válaszolta Tsere-Bogár -, az ilyesmit ki lehet találni. Én alig jártam Zulajkánál, mégis tudok róla annyit, mint Émely.

- Örömest elhiszem - mondta a kegyencnő.

- Erről jut eszembe - szólt a szeliktár -, talán megtudhatnánk Kormoskörmöstől, hosszú időre kívánja-e megtartani Zyrphile-t? Az ám a szép asszony; csodálatos teste van.

- Ki vonta kétségbe? - tette hozzá Marmolin.

- Hát még a szeliktár milyen szerencsés! - tódította Émely.

- Lovag - szakította félbe a szeliktár -, én önt tartom az udvar legszerencsésebb lovagjának. Tudok a vezír feleségéről, az Opera két legszebb művésznőjéről s arról az imádandó kis grizettről, akit kéjlakában rejteget.

- És én odaadnám - folytatta a lovag - a vezír feleségét és a két színésznőt, sőt a grizettet is annak a hölgynek egyetlen pillantásáért, akivel a szeliktár bensőséges kapcsolatban van, és aki nem is sejti, hogy erről mindenki tud.

Majd Leokrisz fele közeledve, így folytatta:

- Valóban, asszonyom, elragadóan illenek önhöz ezek a színek...

- Nem is tudom, mennyi ideig ingadozott Tsere-Bogár szíve Melissza és Fatima között - mondta Marmolin -; szavamra, két bájos asszony. Egyik nap a szőke Melisszáért lángolt, a következőn pedig a barna Fatimáért.

- Lám, ilyen a megzavarodott férfi - folytatta Emely lovag -; miért nem választotta mind a kettőt?

- Hát éppen azt tette - mondta Alkiphenór.

Gavallérjaink, mint láthattuk, a legjobb úton voltak afelé, hogy itt se álljanak meg, mikor a társaságnak bejelentették Zubajda, Cynare, Zulajka, Melissza, Fátima és Zyrphile érkezését. Ez a bosszantó eset egy pillanatra zavarba hozta a daliákat, de csakhamar újra magukra találtak, más hölgyeket vettek a szájukra, akiket eddig is csak azért kíméltek, mert még nem volt elég idejük a hírbehozatalukra.

Mirzozát türelmetlenné tette ez a fecsegés.

- Uraim - fordult hozzájuk -, ismerve az önök elvitathatatlan érdemeit és feddhetetlen hírnevüket, egy percig sem kételkedhetünk abban, hogy részük volt mindazokban a szerelmi diadalokban, melyekkel eldicsekedtek. Be kell azonban vallanom, hogy örömömre szolgálna, ha az érintett hölgyek csecsebecséje is nyilatkozna ezekről a kérdésekről; és teljes szívemből hálát adnék Brahmának, ha meghallhatnám az igazságot e csecsebecsék ajkairól.

- Vagyis - sziporkázott Tsere-Bogár - asszonyom kétszer óhajtja hallani ugyanazt a dolgot; nos, állunk az ismétlés elébe!

Eközben Mangogul gyűrűjét szerelmi szolgálatban eltöltött éveik sorrendje szerint a hölgyekre szegezte; az országbíró felesége nyitotta meg a sort, és csecsebecséje hármat köhintett, majd reszketeg és elfúló hangon így szólt:

- A gyönyörökből az első kóstolót az országbírónak köszönhettem; de alig hat hónapja voltam az övé, mikor egy ifjú bráhman megmagyarázta úrnőmnek, hogy ha neki is szentel néminemű élvezeteket, azzal még nem vét a férje ellen. Magamévá tettem mélyreható erkölcsiségét, s utóbb immár teljes lelki nyugalommal fogadhattam be szép sorjában egy szenátort, majd egy államtanácsost, aztán egy főpapot, majd egy-két államtanácsi előadót, aztán egy zenészt...

- És Marmolint? - kérdezte Émely lovag.

- Marmolint? Ezt a nevet nem ismerem - válaszolta a csecsebecse. - Csak nem arra az öntelt fickóra gondol, akit úrnőm kidobatott a palotájából, már nem emlékszem pontosan, de valamilyen szemtelenség miatt...

A szót Cynare csecsebecséje vette át, és a következőket mondta:

- Azt kérdik tőlem, hogy Alkiphenór, Émely, Kormoskörmös? Hát én igazán jól értesült vagyok, de ezeknek az embereknek a nevét most hallom először életemben: sebaj, majd megtudok róluk mindent Málik emírtől vagy Tenelor bankártól vagy Abdurrahmán vezírtől, hiszen ők az egész világot ismerik, nekem pedig jó barátaim.

- Cynare csecsebecséje tapintatos - mondta Tsere-Bogár -; szemérmesen hallgat Zarafiszról, Ahirámról, az agg Trebiszterről és az ifjú Mahmúdról, aki pedig igazán nem arra született, hogy elfelejtsék; és nem ismer be egyetlen incifinci bráhmant sem, pedig tíz-tizenkét esztendeje szorgalmasan járja a monostorokat.

- Fogadtam már egynéhány látogatót életem során - mondta Melissza csecsebecséje -, de egyetlen Kormoskörmös, Csupacsőr vagy pláne Tsere-Bogár sem volt közöttük.

- Becses csecsebecse - felelte Kormoskörmös -, ön tévedésben leledzik. Ha úgy tetszik, tagadja csak le Csupacsőrt vagy engem, de ami Tsere-Bogarat illeti, vele bizony szorosabb kapcsolatban van, mint ahogy állítja. A gróf elejtett erről egy-két szót nekem; ő a legszavahihetőbb gavallér egész Kongóban, és sokkal többet ér mindazoknál, akiket ön már néven nevezett, valóban a becsületére válik minden csecsebecsének...

- Van is neki vagy barátjának, Émely lovagnak, becsülete? - sírt fel Fátima csecsebecséje. - Mit vétettem ezek ellen a szörnyetegek ellen, hogy így megbecstelenítsenek? Az abesszin császár fia eljött egyszer Ergebzed udvarába; megtetszettem neki, elhalmozott gondoskodásával, de kudarcot vallott volna, és én hű maradtam volna hőn szeretett férjemhez, ha az áruló Bársonytappancs és aljas bűntársa, Émely lovag, meg nem vesztegetik komornáimat, és be nem csempészik az ifjú herceget fürdőszobámba.

Zyrphile és Zulajka csecsebecséjének is ugyanilyen vádak ellen kellett védekezniük, mindketten egyszerre beszéltek tehát, méghozzá olyan szaporán, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett megállapítani, melyik mit mond.

- Kegyekkel elhalmozni... - kiáltotta az egyik.

- Ezt a Bársonytappancsot... - így a másik.

- Inkább Zamzam...

- Cerbelon még csak hagyján...

- Esetleg Benengel...

- Avagy Agariás...

- Akár Riqueli, a francia rabszolga...

- Vagy Tezaka, az ifjú etióp...

- De hogy az az unalmas Bársonytappancs...

- Az az arcátlan Émely...

- Brahmára esküszöm...

- Tanúm a szent pagoda és Kukufa, a nagy szellem...

- Nem ismerem őket...

- Soha semmi közöm nem volt hozzájuk...

Zyrphile és Zulajka máig is beszélnének, ha Mangogul vissza nem fordítja a gyűrűjét; mihelyt megszűnt a varázsgyűrű hatása, a csecsebecsék hirtelen elhallgattak; mély csend követte az eddigi lármát. A szultán felemelkedett, és haragos pillantást vetett a hebehurgya ifjakra:

- Hogyan merészeltek hírbe hozni olyan asszonyokat - kezdte -, akik arra sem méltattak, hogy a közelükbe bocsássanak, sőt a neveteket is alig ismerik? Miből merítettetek bátorságot arra, hogy a jelenlétemben hazudozzatok? Reszkessetek, nyomorultak!

E szavakkal szablyájához kapott; de a hölgyek riadt jajkiáltása megfékezte haragját.

- Végezni akartam veletek - folytatta Mangogul -, és meg is érdemelnétek a halált; ezek a hölgyek, akiket igazságtalanul megrágalmaztatok, fognak dönteni a sorsotokról. Tőlük függ, eltaposnak-e, életben hagynak-e benneteket, hitvány férgek! Szóljanak, hölgyeim, mi történjen velük?

- Maradjanak életben - mondta Mirzoza -; és ha lehet, maradjanak csendben is.

- Maradjatok hát életben - folytatta a szultán -; a hölgyek kegyes engedelmével; de ha valaha is elfelejtitek, mi ennek a feltétele, atyám lelkére esküszöm, hogy...

Mangogul nem fejezte be fogadkozását; egyik szolgálattevő kamarása szakította félbe, és figyelmeztette, hogy a komédiások készen állnak. A szultán ugyanis szigorúan tartotta magát ahhoz a szabályhoz, hogy sohasem szabad elkésnie színielőadásról.

- Kezdjék el - mondta, máris kézen fogta kegyencnőjét, és páholyába vezette.

Ha ismerték volna Kongóban a szavalóművészet szabályait, jó néhány komédiást könnyű szívvel nélkülözhettek volna. A társulat harminc tagja közt alig akadt egy nagy színész és két elfogadható színésznő. Az írók kénytelenek voltak tehetségüket a színészek középszerű képességeinek alárendelni; és csak abban az esetben bízhattak benne, hogy darabjukat némi sikerrel fogják játszani, ha hajlandók voltak a szereplők jellemét a színészek gyarlóságaihoz alkalmazni. Az ilyenre mondták az én időmben, hogy kellő színpadi jártassága van. Régen a színész volt a darab miatt, utóbb pedig a darabot szabták a színészhez: ha valaki benyújtott egy színművet, kétségtelen, hogy megvizsgálták, érdekes-e tartalma, szellemes-e a meseszövése, következetesek-e a jellemei, tiszta és gördülékeny-e nyelvezete; de ha nem akadt benne alkalmas szerep Roscius vagy Amiána számára, visszautasították.

A kizlar-agaszi, a szultán gyönyörűségeinek főfelügyelője parancsolta elő a társulatot, úgy, amint volt, s e napon a szerájban egy szomorújáték előadása szerepelt műsoron. Modern szerző írta, s az írót annyiszor megtapsolták már, hogy ha a darab pusztán szemtelenségek szövevénye lett volna, merő szokásból akkor is megtapsolják; de a szerző nem hazudtolta meg önmagát. Jól megírt darab volt, művészien szerkesztett jelenetekkel, ügyesen felhasznált epizódokkal; az érdeklődés nőttön-nőtt, a szenvedélyek felfokozódtak; a természetesen egymáshoz kapcsolódó, feszült felvonások elégedettséggel töltötték el a nézőket a már látott és izgalommal a még nem látott részek iránt; és már e mestermű negyedik felvonásánál tartottak, éppen egy igen élénk jelenetnél, mely egy még érdekesebbet készített elő, mikor Mangogul, attól tartva, hogy mosolyogni fognak rajta, ha a megható részeket odaadó figyelemmel kíséri, elővette messzelátóját, és látszólagos közönnyel pásztázni kezdte a páholysorokat: az erkélyen észrevett egy nagyon megindult hölgyet, de ezt az érzelmet aligha a darab váltotta ki, s voltaképpen igen illetlen volt; abban a szempillantásban feléje fordította gyűrűjét, s a közönség az igen szenvedelmes felismerési jelenet közepén azt hallotta, hogy egy csecsebecse lihegve megszólítja a főszereplőt:

- Ah!... Ah!... Hagyja abba, Orgogli... túlontúl elérzékenyít... Ah!... Ah!... Nem bírom tovább...

Az emberek fülelni kezdtek; mindenki kereste-kutatta, honnan tör elő ez a hang: a földszinten szájról szájra járt, hogy megint megszólalt egy csecsebecse.

- Melyik? Mit mondott? - kérdezgették.

Várták, hogy majd csak kiderül, közben pedig szakadatlanul tapsoltak és kiáltoztak:

- Hogy volt! Hogy volt!

Az író a színfalak mögött állt, és félt, hogy ez a bosszantó rögtönzés tönkreteszi az előadást, tajtékzott a dühtől, és a pokolba kívánt minden csecsebecsét. Nagy volt a lárma, és nem akart vége szakadni; a szultán iránti kötelező tisztelet nélkül az előadás megrekedt volna ezen a ponton; de Mangogul csendet intett, a színészek pedig folytatták és befejezték a darabot.

A szultán kíváncsi volt a nyilvános vallomás folytatására, s megfigyeltette a csacsogó csecsebecsét. Nemsokára jelentették neki, hogy a komédiás Eriphüléhez készül; Mangogul azonban, hála a gyűrű varázserejének, hamarabb odaérkezett, és már a hölgy lakosztályában tartózkodott, amikor Orgoglit bejelentették. Eriphülé teljes díszbe öltözött, jobban mondva vetkőzött, és hanyagul hevert egy kereveten. A komédiás belépett, szertartásosan, hódítón, önhitten és páváskodva: baljában lobogtatta egyszerű, fehér tollas kalpagját, jobb kezének ujja hegyével pedig a bajusza helyét simogatta roppant színpadias, de a hozzáértők elragadtatását kiváltó mozdulattal; meghajlása lovagias, köszöntése közvetlen volt.

- Ah! Királynőm! Ön! Itt! Íme! - kiáltotta Eriphülé előtt hajbókolva, hízelgő hangon. - Tudja-e, hogy ebben a hanyag öltözékben mily elragadó?...

A semmirekellő szavai megbotránkoztatták a szultánt. Hiába, fiatal volt még az uralkodó, nem ismerhette a társasági szokásokat...

- Szóval szép vagyok így, kedvesem? - kérdezte Eriphülé.

- Elragadó, mondom, elragadó...

- Örülök neki. Szeretném, ha megismételnéd azt a jelenetet, amitől az előbb annyira meghatódtam. Azt a részt... azt... igen... ez az... Milyen csábító ez a csibész!... De folytasd; ez különösképp megindít engem...

E szavak után Eriphülé olyan pillantást lövellt lovagjára, amely mindent elárult, s kezét nyújtotta: a pimasz Orgogli szinte csak a látszat kedvéért leereszkedően megcsókolta. Büszkébb volt a tehetségére, mint a hódítására, fellengősen szavalt; szíve hölgye pedig felzaklatva hol arra kérte, folytassa csak, hol arra, hogy hagyja abba. Mangogul a dáma arckifejezéséből úgy ítélte, hogy csecsebecséje is örömest részt venne ezen a próbajátékon, s jobbnak tartotta, ha csak elképzeli, mint ha végignézi mindazt, ami a jelenetből hátra volt még. Eltűnt tehát, és kegyencnőjéhez sietett, aki már várta.

A szultán beszámolt a kalandról, és Mirzoza ennek hallatán így kiáltott fel:

- Ne mondja, herceg! A nők tehát eljutottak az elaljasodás legvégső szakaszába! Egy komédiás! A közönség rabszolgája! Egy ripacs! Hiszen ha csak a foglalkozásuk szólna ezek ellen az emberek ellen; de a legtöbbjüknek se szíve, se lelke; s Orgogli még ezek között is csak puszta gép. Sosem gondolkozott; és ha nem tanult volna szerepeket, talán beszélni sem tudna...

- Szívem gyönyörűsége - felelte Mangogul -, ügyet se vessen rá, ne siránkozzon. Elfelejtette már Haríja kutyafalkáját? Egy komédiás mégiscsak ér annyit, mint egy öleb, legalábbis szerintem.

- Igaza van, herceg - válaszolta a kegyencnő -; bolond vagyok, hogy felizgatom magam olyan teremtések kedvéért, akik nem érdemlik meg. Számít is nekem, hogy Palabria bálványozza a török majmait, hogy Szalika miképp kezelteti idegrohamait Farfadival, hogy Haríja a kutyái közt és a kutyáiért él-hal, hogy Eriphülé Kongó minden ripacsának odaadja magát! Legfeljebb egy kastélyt veszíthetek rajta. Érzem is, hogy búcsút mondhatok neki, és már beletörődtem...

- Agyő, kis csuklyásmajom! - mondta Mangogul.

- Agyő, kis csuklyásmajom - visszhangozta Mirzoza -, és agyő, női nemről formált jó vélemény: azt hiszem, örökre elvesztettem. Ha megengedi, herceg, két hétig be sem engedek magamhoz egyetlen nőt sem.

- Mégiscsak szüksége lesz valakire.

- Élvezni fogom az ön társaságát, vagy várni fogok önre - felelte a kegyencnő -; és ha mégis lennének üres pillanataim, Rikariknak és Szalímnak áldoznám őket: mindketten ragaszkodnak hozzám, s én is kedvelem mindkettőjüket. Ha belefáradok felolvasóm nagy tudományába, az ön udvaronca fog mulattatni ifjúkori kalandjaival.

A kegyencnő szerette a művelt embereket, anélkül, hogy megjátszotta volna a széplelket. Öltözőasztalán a gyémántok és a cicomák között ott hevertek az éppen akkor megjelent regények és kisebb művek, s Mirzoza bámulatra méltó biztonsággal ítélte meg őket. Anélkül, hogy ez nehézséget okozott volna neki, át tudott térni egy cavagnole- vagy biribi-játszmáról valamilyen akadémikus vagy tudós értekezésére, és mindenki elismerte, hogy pusztán kifinomult érzései segítségével olyan erényeket és hibákat fedezett fel a művekben, melyek még e nagy elmék figyelmét is elkerülték. Mirzoza éleslátása megdöbbentette őket, kérdéseitől zavarba jöttek; de a kegyencnő sohasem élt vissza szépségéből és szelleméből származó előnyével. Senki sem érezte megbántva magát, ha a vitában vesztes maradt vele szemben.

Egy Mangogullal töltött délután vége felé beállított Szalím, s a kegyencnő Rikarikot is hívatta. Az afrikai szerző más helyet szentelt arra, hogy Szalím jellemét ecsetelje; Rikarikról azonban itt említi meg, hogy tagja volt a Kongói Tudományos Akadémiának, nagy tudása ellenére is szellemes ember volt, alaposan ismerte az elmúlt századokat, körömszakadtig ragaszkodott a régi regulákhoz, és szüntelenül idézgette őket, az elvek emberének, sőt gépelyének számított, és nem akadt nála lelkesebb híve a hajdani kongói íróknak, kiváltképp egy bizonyos Miruflának, aki vagy háromezer-negyven esztendővel ezelőtt felséges kaffer költeményben énekelte meg egy nagy erdő elfoglalását, melyből a kafferek az erdő ősi urait, a majmokat kikergették. Rikarik ezt a költeményt kongói nyelvre fordította, és igen szép kiállításban, jegyzetekkel, magyarázatokkal, szövegváltozatokkal, vagyis tudományos díszkiadásban meg is jelentette. Írt még két rossz szomorújátékot a szabályok szigorú szemmeltartásával, egy dicshimnuszt a krokodilokról és néhány operát.

- Hoztam önnek egy regényt, asszonyom - mondta Rikarik mélyen meghajolva -; Tamazi márkinénak tulajdonítják, de, sajnos, Mulaj Haszan keze nyoma látszik rajta; elhoztam továbbá elnökigazgatónknak, Lambadago tudornak cáfolatát Tuxigráf költő tegnap megjelent tanulmányára; s végezetül ez utóbbi Tamerlán című munkáját.

- Csodálatra méltó! - kiáltotta Mangogul. - A nyomdák szakadatlanul dolgoznak; s ha a kongói férjek is olyan jól teljesítenék kötelességüket, mint a tollforgatók, tíz év sem kellene hozzá, és egymillió-hatszázezer embert szólíthatnék fegyverbe, meghódíthatnám Monoémugit. Majd elolvassuk a regényt, ha ráérünk. Most lássuk a dörgedelmet, főleg azt a részét, ami rám vonatkozik.

Rikarik átfutotta a szöveget és a következő részleten akadt meg a szeme:

"Felséges császárunk ősei kétségkívül érdemdús férfiak voltak. Mangogul azonban, aki náluknál is nagyobb, még több bámulatra méltó dolgot hagy az eljövendő századokra. Azt írtam, hogy bámulatra méltó? Fogalmazzunk pontosabban: hihetetlen. Ha elődeinknek igazuk volt, mikor azt bizonygatták, hogy Kanoglu uralkodása mesébe illő, mennyivel inkább van jogunk minekünk arra gondolni, hogy leszármazottaink talán el sem hiszik majd mindazt a csodálatos bölcsességet és érdemet, melynek szerencsés tanúi lehetünk!"

- Szegény Lambadago uram - mondta a szultán -, milyen szánalmas közhelypufogtató ön! Meg vagyok győződve róla, hogy, hála az ön követőinek, az én dicsőségemet egy szép nap éppen úgy el fogja homályosítani a fiamé, ahogy az ön jóvoltából az enyém elhomályosította az apámét; és így tovább, míg csak lesznek a világon akadémikusok. Mi a véleménye erről, Rikarik úr?

- Herceg, csak annyit mondhatok önnek - válaszolta Rikarik -, hogy a nagyközönség el volt bűvölve ettől a parányi részlettől, melyet az imént felolvastam Magasságodnak.

- Annál rosszabb - vágott vissza Mangogul. - Kipusztult volna hát az ékesszólás igazi művészete nálunk, Kongóban? A felséges Homiligo nem ilyen szavakkal magasztalta a dicső Abent.

- Herceg - felelte Rikarik -, az igazi ékesszólás nem egyéb, mint az emelkedett és nemes beszéd művészete, mely egyszerre kellemes és meggyőző.

- Tegye hozzá azt is, hogy: értelmes - folytatta a szultán -, és ezek alapján ítélje meg barátját, Lambadagót. Bármekkora tisztelettel viseltessem is napjaink ékesszólása iránt, ez az ember egyszerűen hamisan szaval.

- De herceg - feleselt Rikarik -, anélkül, hogy feledném, mivel tartozom Magasságodnak, engedje meg nekem...

- Megengedem önnek - válaszolta élénken Mangogul -, hogy a józan észt még Magasságomnál is jobban tisztelje, és világosítson fel szabatosan, van-e joga az ékesszólás mestereinek arra, hogy mellőzzék a józan észt.

- Nincs, herceg - felelte Rikarik.

Bele akart fogni egy hosszabb tirádába, bőségesen idézve Afrika, mindkét Arábia és Kína valamennyi nagy szónokát, de Szalím félbeszakította.

- Az ön összes tekintélyei sem tudják megcáfolni - kezdte az udvaronc - azt a tényt, hogy Lambadago közönséges közhelygyáros, méghozzá nagyon ügyetlen és nagyon szemérmetlen. Bocsássa meg ezeket a kifejezéseket, Rikarik uram - folytatta. - Én igen nagyra tartom önt; de valóban, félretéve a kartársi elfogultságot, nem volna-e hajlandó hozzánk hasonlóan elismerni, hogy az uralkodó szultán, aki igazságos, szeretetre méltó, jótékony és kitűnő katona, nem szorul az ön szónokainak gólyalábára, anélkül is van olyan nagy, mint ősei; s hogy az a gyermek, akit atyja és ősei rovására magasztalnak, nevetségesen hiú, ha nem érzi: míg egyfelől megszépítik, másfelől elcsúfítják? Annak igazolására, hogy Mangogul éppolyan kiváló, mint bármelyik elődje, ön szerint le kell csapatni Ergebzed és Kanoglu szobrának fejét?

- Rikarik úr, Szalímnak igaza van - mondta Mirzoza. - Adjuk meg mindenkinek, ami megilleti, és ne engedjük, hogy az emberek azt higgyék: dicsőségünk pusztán atyáink emlékének ravasz megrövidítése. Mondja el ezt nevemben az egész akadémiának a következő ülésen.

- Túl régóta használjuk már ezt a hangot - válaszolta Szalím -; nem hiszem, hogy ennek a figyelmeztetésnek foganatja lesz.

- Azt hiszem, ön téved, uram - felelte Rikarik. - Az akadémia ma is a jó ízlés szentélye; s legjobb napjaiban sem büszkélkedhetett olyan filozófussal vagy költővel, akinek ne akadna ma méltó vetélytársa. Színműirodalmunk Afrika legjobbjának számított, sőt még ma is annak számít. Milyen ragyogó mű Tuxigráf Tamerlán-ja! Felér Euriszóposz pátoszával és Aszophész emelkedettségével. Maga a megtestesült klasszicitás.

- Láttam a Tamerlán első előadását - mondta a kegyencnő -; és megállapíthattam, akárcsak ön, hogy a darab meseszövése jó, párbeszédei választékosak, és minden megfelel benne a drámaírás szabályainak.

- Mily nagy a különbség, asszonyom - vágott közbe Rikarik -, Tuxigráf, tehát egy klasszikus emlőkön nevelkedett író és a legtöbb modern szerző között!

- Ezek a modernek - mondta Szalím -, akiket ön kedvére becsmérel, nem is olyan megvetendők, mint ahogy ön állítja. Ugyan, hát nem látja műveikben a tehetséget, találékonyságot, tüzet, a részleteket, a jellemeket, a tirádákat? Bánom is én a szabályokat, ha a darab tetszik! Abu-l-Kászim, Mubardar, Abu Bakr és a többi szaracén darabjait számomra nem a bölcs Al-Mudír és a tudós Abaldok megfigyelései teszik csodálatossá, sem pedig a kiváló Facardin költészettana, amelyet egyébiránt nem is olvastam. Lehet-e más szabály, mint a természet utánzása? Különbözik-e a szemünk azokétól, akik a természet tanulmányozásának áldozták életüket?

- A természet minden pillanatban más-más orcáját mutatja - felelte Rikarik. - Valamennyi orcája igaz; de nem mind egyformán szép. És a szépet éppen azokból a munkákból tanuljuk meg kiválasztani, melyek szemmel láthatólag oly kis becsben állnak ön előtt: a nagy szellemek és elődeik tapasztalatainak gyűjteményéből. Bármennyi eszünk legyen is, a dolgokat csak egyenként, egymás után ismerhetjük meg; egyetlen ember sem képzelheti azt, hogy kurta élete alatt mindent látott, amit a korábbi századokban felfedeztek. Különben azt kellene feltételeznünk, hogy valamely tudomány keletkezését, fejlődését és betetőzését egyetlen koponyának köszönheti: ez pedig ellenkezik a tapasztalat igazságával.

- Rikarik uram - vágott vissza Szalím -, okoskodásából nem következik egyéb, mint hogy a mai szellemek a napjainkig összegyűjtött kincsek teljességét élvezik, s így természetszerűen gazdagabbak a klasszikusoknál, vagy ha nem tetszik önnek ez a hasonlat, ezeknek az óriásoknak vállán állva természetszerűen messzebbre látnak náluknál. És valóban, mi az ő fizikájuk, csillagászatuk, hajózásuk, mechanikájuk, mennyiségtanuk a miénkhez képest? Miért ne lehetne a mi ékesszólásunk és költészetünk is magasabbrendű?

- Szalím - felelte a szultána -, e különbség okait Rikarik valamikor le fogja vezetni önnek. Elmondja majd, miért gyengébbek a mi szomorújátékaink a klasszikusok műveinél; magam is könnyűszerrel be tudnám bizonyítani, hogy ez így van. Nem akarom önt azzal vádolni - folytatta -, hogy nem ismeri a klasszikusokat. Túl ékes az ön szelleme ahhoz, semhogy ne olvasta volna műveiket. Tekintsen el tehát a szokásaikra, erkölcsükre, vallásukra vonatkozó gondolataiktól, melyek azért sértik önt, mert a körülmények azóta megváltoztak; és be kell látnia, hogy műveik tárgya nemes, jól megválasztott és érdekes; cselekménye szinte önmagától bomlik ki; párbeszédei egyszerűek, szinte természetesek; a bonyodalmak sosem erőltetettek; a figyelem sohasem oszlik meg, a főcselekményt nem nyomják el mellékes események. Gondolatban repüljön Alindala szigetére; kísérje szemmel, mi történik ott; hallgasson ki minden szót, attól kezdve, hogy az ifjú Ibráhím és a furfangos Forfanty odaérkeznek; lépjen a boldogtalan Polipszilész barlangjához; egyetlen hangot se mulasszon el panaszaiból, és mondja meg, van-e olyan dolog, ami élményét megzavarná? Nevezzen meg egyetlen mai darabot, amely kiállja ezt a próbát, s ugyanilyen tökéletesnek bizonyul: rögtön be fogom vallani, hogy legyőzött.

- Brahmára mondom - kiáltott fel a szultán nagyot ásítva -, valóságos akadémiai székfoglalót tartott, asszonyom!

- Nem értek a szabályokhoz - folytatta a kegyencnő -, még kevésbé a tudós szavakhoz, melyekkel megfogalmazták őket; de tudom, hogy csupán az tetszik, az üt szíven, ami igaz. Tudom azt is: a színielőadás tökéletessége nem más, mint valamely cselekmény annyira pontos utánzása, hogy a tévedésbe ejtett nézők szüntelenül azt képzeljék: magának a cselekménynek szemtanúi. És hol van ehhez hasonló az ön által magasztalt szomorújátékokban? Talán a darab meseszövését csodálja? Rendszerint olyan bonyolult, hogy valóban csodának számítana, ha ilyen rövid idő alatt ennyi minden történhetne. Egy birodalom bukása vagy fennmaradása, egy hercegkisasszony házassága, egy uralkodó halála: mindez egyetlen szempillantás alatt. Ha összeesküvésről van szó, az első felvonásban még csak gondolnak rá; a másodikban már megszervezik és megpecsételik; a harmadikban minden intézkedést megtesznek, minden akadályt elhárítanak, az összeesküvők megkapják feladatukat; azonnal kitör a lázadás, a harc, talán szabályos csata is; és ezt nevezi ön érdekes, lendületes, hiteles meseszövésnek! Ezt sosem fogom megbocsátani önnek, éppen önnek, aki nagyon jól tudja, hogy a legkisebb cselszövényt is milyen nehéz véghezvinni, hogy a legcsekélyebb politikai ügyhöz is mennyi idő és irkafirka, mennyi tárgyalás és megbeszélés kell.

- Igaz, asszonyom - felelte Szalím -, hogy a darabjaink kissé zsúfoltak; de ez csak szükséges rossz; az epizódok segítsége nélkül bizony hiába várakozna az ember.

- Vagyis, hogy életet öntsünk egy esemény színrevitelébe, nem szabad sem olyannak mutatnunk, amilyen, sem pedig olyannak, amilyennek lennie kellene. Ez a lehető legnevetségesebb, hacsak az nem képtelenebb nála, hogy a hegedűk víg áriácskákat, pezsgő szonátákat játszanak, miközben a lelkeket gyászba vonja egy fejedelem tragédiája, aki éppen akkor veszíti el kedvesét, trónusát és életét.

- Asszonyom, önnek igaza van - mondta Mangogul -; ilyenkor gyászos hangzatokra van szükség; megyek és rendelek belőlük önnek.

Mangogul felkelt és távozott; a társalgás azonban Szalím, Rikarik és a kegyencnő között tovább folytatódott.

- Legalább azt ne tagadja, asszonyom - mondta Szalím -, hogy ha a mellékes szálak rontják is az élményt, a párbeszédek megint megteremtik. Ehhez senki sem ért jobban a mi drámaíróinknál.

- Akkor pedig senki sem ért hozzá egyáltalán - vágott vissza Mirzoza. - A párbeszédekben eluralkodott fellengősség, elménckedés és üres csillogás ezer mérföldnyire van a természetességtől. Hiába próbál az író elrejtőzni; a szemem ráakad, újra meg újra felfedezi őt alakjai mögött. Cinna, Sertorius, Maximus, Émilie valamennyien és állandóan csak Corneille szócsövei. A mi klasszikus szaracénjaink drámáiban nem így társalognak. Ha óhajtja, Rikarik úr akár le is fordít önnek néhány részletet; hallani fogja, milyen tiszta, természetes beszéd árad az ajkukról. Szívesen odaszólnék a mai íróknak: "Uraim, ahelyett, hogy minduntalan szellemességekkel tömik szereplőiket, helyezzék inkább olyan körülmények közé, amely valóban szellemmel telíti őket."

- Azok után, amit asszonyom darabjaink meseszövéséről és párbeszédeiről mondott - felelte Szalím -, nem nagyon hiszem, hogy a végkifejleteknek megkegyelmezne.

- Természetesen nem - válaszolta Mirzoza -; száz rossz esik egy jóra. Az egyik végképp nincs megoldva; a másik csak csodával boldogul. Ha valamelyik szerzőnek útjában van egy szereplő, akit már öt felvonáson végigrángatott, egy tőrdöféssel szabadul meg tőle: mindenki zokogni kezd, csak én nevetek, mint a bolond. És aztán, beszéltek-e úgy valaha is az emberek, ahogy a mi színészeink szavalnak? A hercegek és a királyok valóban másképp járnak-e, mint a többi épkézláb emberek? Hadonásztak-e valaha, akárcsak a megszállottak vagy a tébolyodottak? Ilyen szörnyen sziszegnének beszéd közben a hercegnők? Az emberek azt hiszik, hogy a szomorújáték napjainkban a tökéletesség magas fokát érte el; én pedig szinte bizonyosra veszem, hogy az utóbbi századok során Afrikában művelt irodalmi műfajok közül ez a legtökéletlenebb.

Idáig jutott el a kegyencnő napjaink színműveinek ostorozásában, midőn Mangogul visszatért.

- Asszonyom - szólt a szultán -, nagyon lekötelezne, ha folytatná; amint látja, vannak titkos módjaim arra, hogy megrövidítsem a költészettani órát, ha hosszúnak érzem.

- Tegyük fel - folytatta a kegyencnő -, hogy egy Angote-ból most érkezett férfinak, aki még sohasem hallott a színházról, de van józan esze és jó modora, ismeri valamennyire a fejedelmi udvarokat, az udvaroncok mesterkedéseit, a miniszterek féltékenységét és a hölgyek okvetetlenkedését, tehát ennek az embernek bizalmasan a következőket mondanám: "Kedves barátom, rettenetes dolgok történnek a szerájban. Az uralkodó elégedetlen a fiával, azt gyanítja, hogy szenvedélyesen szereti Manimonbandát, és amilyen ember, képes a legkegyetlenebbül kitölteni rajtuk a bosszúját; minden jel szerint szörnyű vége lesz ennek a kalandnak. Ha óhajtja, tanúja lehet mindannak, ami történni fog." A vendég elfogadja ajánlatomat, én egy elrácsozott páholyba vezetem; látja a színpadot, és azt hiszi, az a szultán palotája. Gondolják, hogy minden tettetett komolyságom ellenére akár csak egyetlen percig is tévedésben tudnám tartani? Éppen ellenkezőleg, önök is elismerhetik, hogy a színészek merev járása, szokatlan öltözéke, különcködő taglejtései, fellengős, rímes és ütemes beszéde, s ezer más hamis hang rögtön meg fogja hökkenteni, s már az első jelenet során az orrom alá dörgöli, hogy csúfot űztem belőle, vagy pedig, hogy az uralkodó és az egész udvar badarságokat beszél.

- Bevallom - mondta Szalím -, hogy ez a példa megdöbbent: de nem kockáztathatnám-e meg azt a föltevést, hogy az emberek azzal a meggyőződéssel mennek el az előadásra, hogy ott nem az eseményt magát, hanem az esemény utánzását fogják látni?

- És ez a meggyőződés lehetetlenné teszi - válaszolta Mirzoza -, hogy az eseményt természetes módon adják elő?

- Ez azt jelenti, asszonyom - szólt közbe Mangogul -, hogy most ön állt az akadékoskodók élére.

- És azt is, ha hitelt adunk önnek - folytatta Szalím -, hogy a birodalmat a jó ízlés hanyatlása fenyegeti; újjászületik a barbárság, s már azon a ponton vagyunk, hogy visszazuhanunk Mamurrha és Orondado korának sötét tudatlanságába.

- Ettől nem kell tartania, uram. Gyűlölöm a savanyú embereket, és nincs szándékomban szaporítani a számukat. Egyébként is, Őmagasságának dicsősége túlontúl drága nekem, semhogy valaha is veszélyeztessem uralkodásának ragyogását. De ha hinnének nekünk, nemde, Rikarik uram, az irodalom talán még fényesebben csillogna.

- Hogyan - mondta Mangogul -, csak nem akar ebben az ügyben országbírómnak egy beadványt átnyújtani?

- Nem, nagyúr - felelte Rikarik -; de miután megköszönöm Magasságodnak valamennyi irodalmár nevében, hogy új felügyelővel ajándékozott meg bennünket, illő tisztelettel felhívnám az ön országbírájának figyelmét arra, milyen kényes feladat a kéziratok átvizsgálására kiszemelt tudósok megválogatása; hogy e feladatot olyan emberekre bízták, akik nézetem szerint alkalmatlanok e hivatás gyakorlására; s hogy ennek egész sereg kellemetlen következménye lesz, mint például a jó művek megnyomorítása, a legkitűnőbb szellemek megfojtása, hiszen ők, ha nem írhatnak úgy, ahogy szeretnének, vagy egyáltalán nem fognak írni, vagy pedig munkáik által hatalmas összegeket fognak külföldre juttatni; továbbá például hibás véleményeket nyilvánítanak olyan dolgokról, melyeket nem szabad bolygatni, és száz más kellemetlenség, hosszadalmas volna valamennyit elsorolnom Magasságodnak. Azt tanácsolnám, vonja meg a kegydíjakat bizonyos irodalmi vérszopókról, akik szüntelenül és szemtelenül követelőznek: a jegyzetkészítőkre, régiségbúvárokra, szövegmagyarázókra és más effélékre gondolok, akik igen hasznosak volnának, ha elvégeznék a munkájukat, de megvan az a szerencsétlen szokásuk, hogy átsiklanak a homályos pontok felett, és megvilágítják a teljesen világos helyeket. Végül pedig azt kívánnám tőle, legyen gondja majdnem minden hátrahagyott mű megsemmisítésére, és ne tűrje, hogy a nagy írók emlékét valamely kiadó mohósága beszennyezze, jóval a szerző halála után összegyűjtve és megjelentetve mindazon munkáit, melyeket az még életében feledésre kárhoztatott.

- Én pedig - folytatta a kegyencnő - megneveznék neki egy-két igen érdemes férfiút, olyanokat, mint Rikarik úr, akikre kiáraszthatná Magasságod jótéteményeit. Nem döbbenetes, hogy szegénykének egyetlen garasa sincs, amikor Manimonbanda drágalátos tenyérjósa évről évre ezer aranyat kap az ön kincstárából?

- Nos, asszonyom - felelte Mangogul -, ugyanennyit fogok juttatni magánpénztáramból Rikarik úrnak, különös tekintettel az ön által tudomásomra adott csodálatos dolgokra.

- Rikarik uram - mondta a kegyencnő -, úgy illik, hogy én is juttassak önnek valamit; feláldozom önért a hiúságomon esett csorbát; cserébe Mangogulnak az érdemeket jutalmazó bőkezűségéért megbocsátom neki az ellenem elkövetett sértést.

- Megtudhatnám, asszonyom, mi volt ez a sértés? - kérdezte Mangogul.

- Igen, nagyúr, máris tudtára adom. Magasságod belesodort bennünket az irodalomról szóló beszélgetésbe: azzal kezdi, hogy mond valamit napjaink korántsem kiváló ékesszólásáról; és amikor hajlandónak mutatkozunk továbbszőni ezeket a bánatos szavakat, pusztán azért, hogy lekötelezzük önt, Magasságodat elfogja az unalom meg az ásíthatnék; izeg-mozog a karosszékben; száz testhelyzetet is kipróbál, de egyik sincs kedvére; végül a világ legkedvetlenebb magatartásába is belefárad, hirtelen elszánja magát, felpattan és eltűnik; s hova megy? Talán megint kihallgatást tart egy csecsebecsének.

- Nem tagadom a tényt, asszonyom; de nem is látok benne semmi sértőt. Ha valakit untatnak a szép dolgok, de szívesen meghallgatja a csúnyákat, magára vessen az illető. Ez az igazságtalan értéksorrend nem csorbítja annak a dolognak az érdemét, amit otthagyott; csak az derül ki belőle, hogy rosszul ítéli meg a dolgokat. Hozzátehetem még, asszonyom, hogy mialatt ön Szalím megtérítésével foglalatoskodott, én szinte ugyanilyen hiábavalóan azon fáradoztam, hogy egy kastélyt szerezzek önnek. Végül pedig, ha már bűnösnek kell bizonyulnom, hiszen ön ezt állította, bejelenthetem, hogy vétkem azon nyomban megbosszultatott.

- És hogyan? - kérdezte a kegyencnő.

- A következőképp - felelte a szultán: - Hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem az akadémiai ülés után, melyet el kellett viselnem, csecsebecsékkel akartam csevegni.

- Nos, herceg?

- Nos, sohasem hallottam még ilyen unalmas jószágokat, mint ez a két mostani csecsebecse.

- Ez a lehető legnagyobb öröm számomra - válaszolta a kegyencnő.

- Mind a kettő teljesen értelmetlen nyelven szónokolt: töviről hegyire megjegyeztem, mit mondtak; de haljak meg, ha csak egy szót is értek belőle.

- Furcsa - folytatta a kegyencnő -; mindmostanig azt hittem, inkább olyasmivel vádolhatjuk a csecsebecséket, hogy túl érthetően beszélnek.

- De nem ez a kettő, a patvarba is, asszonyom! - felelte Mangogul. - Értse meg, aki tudja. Ismeri azt a kicsi és teljesen gömbölyű nőt, akinek a feje a vállai közé süllyedt, karját alig lehet észrevenni, s a lába annyira rövid, a hasa annyira lelóg, hogy török majomnak vagy valamilyen rosszul fejlett nagy embriónak nézhetné az ember; Lapított Szferoidnak becézik, s szegény a fejébe vette, hogy Brahmá a mértan tanulmányozására teremtette őt, hiszen gömb alakúra formálta; ugyanennyi joggal a tüzérséghez is tartozhatna, mert alakja arra utal, hogy úgy röppent elő a természet kebeléből, akár a golyó az ágyúcsőből. Szerettem volna megtudni egyet-mást a csecsebecséjéről, és ki is kérdeztem; de ez az örvénypárti dáma olyan mélységes mértani szakkifejezésekkel élt, hogy végképp nem értettem, sőt talán ő maga sem értette. Másról sem volt ott szó, mint ilyesfélékről: egyenes vonalak, homorú felületek, adott mennyiségek, hosszúság, szélesség, vastagság, szilárd testek, eleven erő, holt nyomás, kúp, henger, kúpszeletek, görbék, másodrendű görbék, önmagába visszatérő görbe, konjugált harmonikus póluspárral...

- Kíméljen meg Magasságod a többitől! - kiáltott fel fájdalmasan a kegyencnő. - Kegyetlen emlékezőtehetsége van. Ebbe bele kell pusztulni. Azt hiszem, több mint egy hétig fájni fog a fejem tőle. A másik is éppilyen szórakoztató volt, merő véletlenségből?

- Ezt ön fogja eldönteni - felelte Mangogul. - Brahmá lábujjára, valóságos csodát műveltem: megjegyeztem minden zagyvalékát, szóról szóra, noha annyira távol állt tőle a tisztaság és az értelem, hogy értékes ajándéknak tartanám, asszonyom, ha boncoló és bíráló ismertetést tudna nyújtani róla.

- Hogy mondta, hercegem? - kiáltott fel Mirzoza. - Itt haljak meg, ha ezt a mondatot nem úgy lopta valakitől.

- Nem tudom, hogyan eshetett meg - felelte Mangogul -; mert a mai nap folyamán csak ennek a két csecsebecsének tartottam kihallgatást. Mikor az utóbbi felé fordítottam gyűrűmet, egypercnyi szünet után így szólalt meg, mintha valami gyülekezethez intézné szavait:

"Uraim, felmentem magam az alól, hogy önnön szellemem lebecsülve, gondolataim és kifejezéseim számára példaképet keressek. Ha mégis valami újat mondanék, nem kényeskedésből teszem; maga a tárgy látott el vele: ha ugyanis már ismert dolgokat ismételnék, úgy gondolkoznék, mint a többiek.

A gúny ne iparkodjék nevetségessé tenni fenti bevezetésemet, és ne vádoljon azzal, hogy semmit sem olvastam, vagy hogy hiába olvastam légyen; egy csecsebecse, mint én is, nem arra termett, hogy olvasson, nem is arra, hogy hasznot húzzon olvasmányaiból, sem arra, hogy kipuhatolja az ellenvetéseket; sem pedig, hogy válaszoljon rájuk.

Nem tagadom meg a tárgykörömhöz illő töprengést és díszes kifejezéseket, annál kevésbé, mert e tekintetben tárgyam végtelen szerénységre van kárhoztatva mind a számszerűséget, mind a fényeskedést illetőleg; de tartózkodni fogok attól, hogy apró, sőt cseprő részletekbe bonyolódjak, minekutána ez a terméketlen nyelvművészek osztályrésze; s kétségbe volnék esve, ha e hibákkal gyanúsítanának.

Közölvén tehát önökkel, uraim, mi mindent várhatnak felfedezéseim- és irályomtól, úgy vélem, elegendő lesz néhány ecsetvonás, hogy jellememet önök elé tárjam.

Mint ezt önök, uraim, éppoly jól tudják, akárcsak jómagam, kétféle csecsebecsét ismerünk: nagyralátó csecsebecsét és szerény csecsebecsét; az előbbi mindig az élre nyomakodik, mindig főszerepet akar játszani; az utóbbi viszont szívesen mutatkozik odaadónak, szívesen rendeli magát mások alá. Ez a kettős szándék a tervek végrehajtásában is megnyilatkozik, s mindkét fajta csecsebecsét kényszeríti, hogy szellemüknek megfelelően cselekedjenek.

Korai neveltetésem előítéleteihez ragaszkodva, azt hittem, hogy biztosabb, könnyebb és tetszetősebb pályát futhatok be, ha az alázatosság szerepét választom, és nem a kevélységét; gyermeki szeméremmel és megejtő esedezésekkel ajánlottam fel magam mindazoknak, akikkel szerencsém volt találkozhatni.

De mily mostoha időket élünk! Annyi azonban, oly sok de, ha és noha után, aminek a tizedrésze türelmetlenné tette volna a legelhagyatottabb csecsebecsét is, végre elfogadták szolgálataimat. De jaj! Dicsőségem nem tartott sokáig: első birtoklóm engedett egy új hódítás csábos ragyogásának, faképnél hagyott engem, s én ismét tétlenségre voltam kárhoztatva.

Valóságos kincset veszítettem vele, s nem áltattam magam azzal, hogy a szerencse kárpótolni fog; s valóban, a megüresedett helyet pusztán elfoglalta, de nem töltötte be utódja, egy hatvanéves férfiú, akiben sok volt ugyan a jóra való készség, de kevés a jóra való képesség.

Minden erejét nekifeszítve iparkodott feledtetni velem hajdani szép napjaimat. Minden eszközt megmozgatott, melyet pályámon hasznosnak és helyénvalónak ítélünk; de próbálkozásai csakis sajnálkozást váltottak ki belőlem.

Ha találtam is - mert, mint mondani szokták, szorgalmatos asszony mindig talál munkát - némi enyhületet fájdalmamra a természet kincsei közt, ez a kárpótlás ki nem elégítőnek bizonyult, bár képzelőerőm váltig azon fáradozott, hogy új kapcsolatokat találjon, vagy legalábbis kitaláljon.

Ekkora az előnye az elsőségnek: megadja az első benyomásokat, és határt szab minden utána következőnek, bármilyen formában jelentkezzen is; és ilyen hálátlan természete van - szégyenszemre meg kell mondanom - minden csecsebecsének, hogy a jó szándéknak sosincs előttük akkora becse, mint a tetteknek.

Ez a megállapítás olyannyira természetesnek tetszik, hogy - bár úgy érzem, senkinek sem tartozom érte hálával - egyszerűen nem hihetem, hogy én vagyok az egyedüli, akinek ez eszébe jutott; de ha más is gondolt volna rá, mégis, uraim, én vagyok az első, aki megnyilatkozásommal bátorkodtam ennek értékeit önök elé tárni.

Óvakodom szemére lobbantani előttem már szóhoz jutott társaimnak, hogy hallgattak e tárgyról, mivel hiúságomnak őszinte megelégedésére szolgált ily nagyszámú szónok után megfigyeléseimet mint valami újdonságot tárhatni önök elé..."

- Ah, herceg! - kiáltott fel Mirzoza élénken. - Úgy érzem, mintha Manimonbanda tenyérjósát hallgatnám: forduljon ehhez a férfiúhoz, s meg fogja kapni azt a boncoló és bíráló ismertetést, melyet ön, mint értékes ajándékot, hasztalan vár bárki mástól.

Az afrikai szerző azt állítja, hogy Mangogul elmosolyodott, és tovább beszélt.

- Én azonban - teszi hozzá - őrizkedem attól, hogy fejtegetéseinek hátralevő részéről is beszámoljak. Ha a fenti bevezetés nem volt olyan szórakoztató, mint Vakond tündér első néhány lapja, a folytatás unalmasabb lenne Bajusz tündér utolsó lapjainál.

Mire Mangogul befejezte Nyakatekert Girgiro akadémiai székfoglalóját, eljött az éjszaka, és nyugovóra tértek.

A kegyencnő úgy érezte, hogy ezt az éjszakát mély álomba merülve fogja eltölteni; de alvás közben is az előző esti beszélgetés foglalkoztatta; ezek a gondolatai összekeveredtek másmilyenekkel, s olyan különös álom gyötörte, hogy beszámolt róla a szultánnak is.

- Első álmomban lehettem - kezdte -, mikor úgy éreztem, hogy egy hatalmas, könyvekkel zsúfolásig megtelt csarnokba kerülök; nem tudom megmondani, milyen könyvek voltak; úgy voltam velük, mint sokan mások, akik nem alszanak: egyetlen címet sem néztem meg; sokkal döbbenetesebb látvány kötötte le minden figyelmem.

A könyveket magukban foglaló szekrények közt helyenként szoborállványok emelkedtek, rajtuk csodálatos szépségű márvány vagy érc mellszobrok: az idő vasfoga megkímélte őket; néhány apróbb sérülést nem számítva, ép és szép volt valamennyi; az a méltóság és nemesség sugárzott vonásaikról, mely az antik szobrászok műveiről árad; legtöbbjüknek hosszú szakálla volt, magas homloka, akárcsak önnek, és érdekes arckifejezése.

Szerettem volna megtudni a nevüket, és megismerni érdemeiket; ekkor az egyik ablakmélyedésből előlépett egy nő, és megszólított: alakja szép volt, járása méltóságteljes, tartása nemes; arcvonásaiban egyesült a jóság és a büszkeség; s hangjában volt valami szívig hatoló melegség; mellvért, sisak és lobogó fehér selyemruha - ennyiből állt az öltözéke.

"Tudom, mi nyugtalanítja önt - mondta -, és ki fogom elégíteni kíváncsiságát. Ezek a szobrok, melyek felébresztették figyelmét, kegyeltjeimet ábrázolják; e férfiak azon fáradoztak, hogy tökéletesítsék a szépművészeteket, melyekkel én ajándékoztam meg az embereket: a földkerekség legpolgárosultabb országaiban éltek, kortársaik élvezték, századunk pedig csodálattal övezi műveiket. Ha közelebb lép, látni fogja, hogy a szobrok talapzatát érdekes domborművek díszítik, s némi tájékoztatással szolgálnak írásaik jellemző sajátosságairól."

Az első szobor, melyet megszemléltem, méltóságteljes, és úgy láttam, világtalan aggastyánt ábrázolt: minden bizonnyal háborúkat énekelt meg; legalábbis talapzatának oldalaira ilyen jeleneteket faragtak; az előlapon egyetlen alak látszott; egy ifjú hős: keze kardjának markolatán, egy női kar pedig a hős fürtjeibe kapaszkodott, mintha felgerjedt haragját kívánná csillapítani.

E szoborral szemközt egy fiatal férfi képmása állt; maga volt a megtestesült szerénység; tekintetét megkülönböztetett tisztelettel az aggastyánra emelte: ő is dalolt harcokról és háborúkról; de nem ez volt érdeklődésének egyedüli tárgya; a talapzatát övező domborművek közül egyik oldalon ekéjükre görnyedő, földjükön munkálkodó szántóvetőket, a másik oldalon pedig fűben heverésző, birkák és kutyák közt furulyázó pásztorokat lehetett látni.

Az aggastyán szobra mellett, ugyanazon az oldalon, egy borzadó tekintetű férfi mellszobra ékeskedett; tekintetével valamilyen tovatűnő tárgyat követhetett, s talapzatára egy félrevetett lantot, szétszórt babérleveleket, összetört kocsikat és hatalmas síkságon száguldó fékevesztett lovakat faragtak.

A vele szemközt álló szobor felkeltette érdeklődésemet; mintha még most is látnám ezt a ravasz arcot, hegyes sasorrot, merev tekintetet és gúnyos mosolyt. Talapzatát olyan sűrűn borították a domborművek, hogy ha belefognék a leírásukba, sohase jutnék a végére.

Szemügyre vettem még néhány szobrot, majd kérdezgetni kezdtem vezetőnőmet.

"Ki ez - fordultam hozzá -, akinek ajkára van írva az igazság és arcára a becsület?"

"Barátja és áldozata mind az egyik, mind a másik erénynek - válaszolta. - Egész életében azon fáradozott, hogy honfitársaiból felvilágosult és erényes embereket neveljen; és hálátlan honfitársai kioltották az életét."

"És ez a mellszobor, itt, mellette?"

"Melyik? Az, akit mintha a talapzatának oldalára vésett gráciák tartanának?"

"Igen, az."

"Ő az erény előbb említett szerencsétlen bajnokának tanítványa és szellemi örököse."

"És az a kerek képű, mirtusz- és venyigekoszorúval?"

"Egy igen szeretetreméltó filozófus, aki egyedüli céljának a gyönyör megéneklését és élvezését tartotta. A Kéj karjai közt lehelte ki lelkét."

"És ez a másik, ez a vak?"

"Ő pedig..." - mondta.

De már be sem vártam a válaszát; úgy éreztem, mintha ismerős országban járnék: sietve léptem a szemközti szobor elé. Talapzatát a tudomány és művészet jellegzetes eszközeiből összeállított díszítés borította: az egyik oldalon kis Ámorok hancúroztak közöttük. A másik oldalon a politika, a történelem és a bölcselet nemtői ékeskedtek. Két csatarendben álló sereg volt a harmadik oldalra faragva: a katonák arcán döbbenet és iszonyat; itt-ott a szánalom és a csodálkozás nyomait is fel lehetett fedezni. Mindezeket az érzelmeket a szemük előtt lejátszódó esemény támasztotta. Egy haldokló ifjút lehetett látni, mellette pedig egy korosabb harcost, aki fegyverét önnön szívének szegezte. Minden tökéletes és szép volt e két figurában: az idősebbik kétségbeesése, az ifjabbik tagjaiban szétáradó halálos ernyedtsége egyaránt. Közelebb hajoltam, s lejjebb ezt az aranybetűs feliratot pillantottam meg:

"...ó, jaj, a fia volt!"

Odább egy őrjöngő szultán alakját mintázták meg, aki tőrét számtalan ember szeme láttára egy fiatal leány keblébe mélyesztette. Sokan elfordították tekintetüket, mások könnyekben törtek ki. E dombormű köré a következő szavakat vésték:

"Neresztán, mondd, te vagy?..."

Éppen tovább akartam haladni, mikor valami hirtelen támadt zaj miatt hátra kellett fordulnom. Hosszú fekete kámzsába bújtatott férfiak csapták ezt a lármát: csapatostul lepték el a csarnokot. Némelyikük füstölőt szorongatott a markában, s a füstölőkből fojtó pára szállt fel; mások pedig találomra tépett-szaggatott, ízlés nélkül összeaggatott füzéreket cipeltek törökszegfűből és effajta virágokból. Összesereglettek a szobrok körül, meglóbálták a füstölőket, és két, számomra ismeretlen nyelven himnuszokat énekeltek. A tömjénfüst rátapadt a szobrokra, melyeknek a koszorúk amúgy is roppant nevetséges külsőt kölcsönöztek. A klasszikusok azonban csakhamar visszanyerték korábbi méltóságukat, és láttam, hogy a koszorúk elhervadva-elszáradva lehullanak a földre. A barbárok civakodni kezdtek, mert egyesek közülük - legalábbis a többiek véleménye szerint - nem hajtottak elég mélyen térdet; már-már ökölre mentek, mikor kísérőm egyetlen pillantásával szétkergette őket, s a csarnokban újra csend lett.

Alighogy a barbárok eltűntek, a szemben levő ajtón hosszú sorban pigmeusok óvakodtak be. E kis emberkék nem voltak magasabbak két könyöknél, de kárpótlásul roppant hegyes volt a foguk, és roppant hosszú a körmük. Apróbb csoportokra szakadtak, és birtokukba vették a szobrokat. Egy részük megkísérelte lekaparni a domborműveket, s a padló nemsokára tele volt letöredezett körmökkel; mások, az arcátlanabbak, egymás vállára kapaszkodtak, hogy feljussanak a szoborfejek magasságába, és megfricskázhassák a klasszikusok orrát. Nagy örömmel láttam, hogy a fricskák nem ártottak a szobroknak, sőt visszapattantak róluk, egyenesen a pigmeusok orrára. Így, közelebbről szemügyre véve őket, lehetett is látni, hogy majd mindnek tömpe az orra.

"Látja - mondta kísérőnőm -, ennyiből áll ezeknek a mitugrászoknak a merészsége és bűnhődése. Hosszú ideje tart már ez a hadakozás, és mindig ők húzzák a rövidebbet. Nem vagyok olyan szigorú hozzájuk, mint a fekete kámzsásokhoz. A tömjén beszennyezheti a szobrokat; emezeknek hiábavaló igyekezetétől pedig legfeljebb még fényesebb lesz a ragyogásuk. De mivel ön alig egy-két órát tölthet itt, azt tanácsolom, haladjon tovább."

E percben szétnyílt egy hatalmas függöny, s mögötte egy műtermet pillantottam meg, tele másfajta pigmeusokkal: nem volt sem körmük, sem foguk, kárpótlásul azonban ollóval és borotvával voltak fölfegyverezve. Kezükben elevennek látszó emberfejeket szorongattak, s azzal foglalatoskodtak, hogy az egyiknek a haját vágták le, a másiknak leszakították az orrát vagy a fülét, ennek a jobb, amannak a bal szemét tolták ki, és majd mindegyiket felboncolták. E sikeres műtét után vizsgálgatni kezdték áldozataikat, s rájuk mosolyogtak, mintha a legszebbnek tartanák őket a világon. A nyomorult fejek hiába jajveszékeltek, kínzóik alig kegyeskedtek válaszolni. Hallottam, hogy az egyik fej visszaköveteli az orrát, és azt bizonygatja, hogy nélküle sehol sem mutatkozhat.

"Ugyan, fejecském-galambocskám - felelte a pigmeus -, ön teljesen megbolondult. Ez az orr, amiért annyit siránkozik, valósággal elcsúfította. Hosszú volt, nagyon hosszú... Ekkora orral hogy is lehetne sikere? Bezzeg most, így megkurtítva, megfaragva, most már csinos ön; bolondulni fognak önért..."

A fejek sorsa megrendített, távolabb azonban máris felfedeztem néhány jobbszívű pigmeust, akik szemüveggel keresgéltek a földön. Összeszedték az orrokat és füleket, és ráillesztették mindenféle öreg fejre, melyről az idők folyamán lekoptak ezek a testrészek. Volt közöttük olyan, ha kevés is, akinek sikerült ez; de a többi vagy a fül helyére ragasztotta az orrot, vagy az orr helyére biggyesztette a fület, s a fejek így még sokkal torzabbá váltak.

Nagyon szerettem volna tudni, mit is jelent mindez; megkérdeztem kísérőmet, ő pedig már válaszra nyitotta a száját, mikor hirtelen felriadtam.

- Kellemetlen eset - mondta Mangogul -; ez a hölgy bizonyára sok titkot leleplezett volna. De ha már elmulasztotta, azt tanácsolom, forduljunk szemfényvesztőmhöz, Bloculocushoz.

- Ahhoz a tökfilkóhoz - csattant fel a kegyencnő -, akit ön abban a kiváltságban részesített, hogy egyedül ő mutogathatja az udvarban a laterna magicát?

- Hozzá magához; ha ő sem tudja megfejteni az ön álmait, akkor senki - felelte a szultán, majd így folytatta: - Hívassák Bloculocust.

Afrikai forrásunk nem tájékoztat arról, mit tett Mangogul, miközben Bloculocusra várakozott. Minden jel arra mutat, hogy elment, kikérdezett néhány csecsebecsét, majd elégedetten a hallottakkal, visszatért kegyencnőjéhez, és a következő örömkiáltásokkal kezdte meg ezt a fejezetet:

- Győzelem! Győzelem! Ön diadalmaskodott, asszonyom: öné a kastély, a porcelán és a kis csuklyásmajom!

- Ez biztosan Eglét jelenti... - válaszolta a kegyencnő.

- Nem. Nem Eglé, asszonyom - szakította félbe a szultán. - Valaki más.

- Ah, herceg - mondta a kegyencnő -, ne vonja meg tőlem azt a gyönyörűséget, hogy megtudhassam e csodalény nevét...

- Rendben van; e csodalény... ki hitte volna?...

- E csodalény?... - kérdezte a kegyencnő.

- Fricamone - felelte Mangogul.

- Fricamone! - visszhangozta Mirzoza. - De hisz ebben nincs semmi lehetetlen. Ifjúságának nagyobb felét zárdában töltötte, s a legpéldásabb, visszahúzódó életet éli azóta is, hogy elhagyta a kolostort. Férfi be sem teheti hozzá a lábát; és ez a hölgy szinte a fejedelemasszonya egy ájtatos ifjú dámákból álló gyülekezetnek, a tökéletességre neveli őket, mindig tele van velük a háza. Itt aztán valóban semmi keresnivalója sem lehetett önöknek, férfiaknak - tette hozzá a kegyencnő, és mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Asszonyom, önnek igaza van - mondta Mangogul. - Faggatni kezdtem a csecsebecséjét: semmi válasz. Megkettőztem a gyűrű varázserejét, újra meg újra megdörgöltem: hiába minden. Ez a csecsebecse süket, morogtam magamban. Már azon a ponton voltam, hogy otthagyom Fricamone-t a kereveten, úgy, amint találtam, mikor a hölgy megszólalt, mégpedig a szájával: "Drágám, barátnőm, Akariszom! - kiáltotta. - Milyen boldogok is e percek, melyeket elrablok mindattól, ami körülvesz és nyomaszt, hogy a tiéd lehessek! A karjaidban töltött pillanatok mellett ezek életem legszebb percei... Semmi sem zavar; minden csendes körülöttem; félig lebocsátott függönyeim csak annyi fényt eresztenek át, hogy láthassalak, és élvezhessem gyengédségedet. Ráparancsolok képzeletemre: felidézlek, még mielőtt láthatnálak... Drága Akarisz, milyen gyönyörű vagy!... Igen, ez a te szemed, a te mosolyod, a te szád... Ne rejtsed el előlem feslő melledet. Hadd csókoljam meg... Hiszen alig láttam még... Még, hadd csókoljam még!... Hadd járjam be hegyeit-völgyeit... Elragad a téboly! Akarisz! Hol vagy, Akarisz, aranyom?... Jöjj már, édes Akarisz... Ó, drága, szerető barátnőm, esküszöm az égre, ismeretlen érzések ragadják magukkal lelkemet. Megszakad a szívem, belehalok, nem bírom tovább... Hulljatok, ó, gyönyörűség könnyei, hulljatok és lohasszátok a lelkem mardosó lángokat. Nem, drága Akarisz, még Alizali, a dalia, akiért rajongsz, sem szerethet oly vadul, mint én... De jaj, valami zajt hallok... Ah, ez Akarisz lesz, biztosan ő... Jöjj, szívem, drága szívem, gyere..." Fricamone nem is tévedett - folytatta a szultán -; valóban Akarisz érkezett meg. Magukra hagytam őket, hadd szórakoztassák egymást, és szentül meggyőződve, hogy Fricamone csecsebecséje továbbra is néma marad, egyenesen önhöz siettem, hogy tudomására hozhassam: veszítettem.

- Végképp nem értem ezt a Fricamone-t - válaszolta a szultána. - Vagy megbolondult, vagy heves idegrohamok gyötrik. Nem, herceg, nem: lelkiismeretesebb vagyok, mintsem gondolná. Semmi kifogásolnivalóm sincs a kísérlettel kapcsolatban. De érzem, van itt valami, ami nem engedi, hogy ezt a dolgot a magam javára felhasználjam. És nem is fogom felhasználni. Így döntöttem. Nem kell sem a kastélya, sem a porcelánjai, csak ha alaposabb jogcímem lesz rá.

- Nem értem önt, asszonyom - felelte Mangogul. - Szavamra, nehéz boldogulni önnel. Talán nem nézte meg elég jól a kis csuklyásmajmot.

- Nagyon is jól megnéztem, herceg - vágta rá Mirzoza. - Tudom, milyen szép. De azt hiszem, ez a Fricamone mégsem az én esetem. Ha azt szeretné, hogy a majmocska mégiscsak az enyém legyen valamikor, máshol kell kereskednie.

- Asszonyom - válaszolta Mangogul némi töprengés után -, most már csakugyan nincs más hátra, mint Mirolo kedvese; talán az ő segítségével sikerül diadalt aratnia.

- Ó, herceg, ön képzelődik - felelte a kegyencnő. - Nem ismerem ezt a Mirolót; de akármilyen legyen is, ha kedvese van, azt nem a semmiért tartja.

- Valóban, igaza lehet - mondta Mangogul -; én mégis tartanám a fogadást, hogy Kallipügé csecsebecséje semmit, de semmit nem tud.

- Akkor hát engedjük meg - folytatta a kegyencnő -, hogy a két dolog közül az egyik: vagy Kallipügé csecsebecséje... De most majdnem belefogtam egy nevetséges okfejtésbe... Tegyen meg mindent, herceg, amit csak jónak lát: kérdezze ki Kallipügé csecsebecséjét; ha mégis hallgat, annál rosszabb Mirolónak, és annál jobb nekem.

Mangogul távozott, és egy perc múlva ott állt annak az ezüsttel hímzett sárga heverőnek oldalán, melyen Kallipügé feküdt. Alighogy gyűrűjét feléje fordította, fojtott hang ütötte meg a fülét, s a következő szónoklatot mormogta el:

- Mit kíván tőlem? Egy szót sem értek az ön kérdéseiből. Senki sem törődik velem. Pedig úgy érzem, érek annyit, mint bárki más. Igaz, hogy Mirolo gyakran forgolódik itt, de csak a portám környékén...

(Ezen a helyen hosszabb rész hiányzik a szövegből. Az egész irodalmi világot mély hálára kötelezné az a személy, aki képes lenne kiegészíteni Kallipügé csecsebecséjének szavait, mert csak az utolsó két sor maradt ránk belőle. A tudósokat pedig felszólítjuk, vizsgálják meg e helyet alaposan, és próbálják kideríteni, vajon nem szántszándékkal hagyta-e üresen ezt a részt az író; elégedetlen volt azzal, amit írt, de semmi okosabb nem jutott eszébe.)

- ...azt mondják, hogy vetélytársamnak az Alpeseken túl oltárokat emeltek. De jaj, ha Mirolo nem volna, az egész világon csak nekem állítanának.

Mangogul nyomban visszasietett a szerájba, és szóról szóra elismételte a kegyencnő előtt Kallipügé csecsebecséjének sirámait; hiába, ragyogó emlékezőtehetsége volt.

- Asszonyom - mondta végül -, minden összevág: ön győzött; mindent átruházok önre, alkalomadtán köszönje majd meg Kallipügének.

- Nagyúr - felelte Mirzoza komoly arccal -, én győzelmemet a világosan kimutatható erénynek kívánom megköszönni, nem pedig a...

- De asszonyom - válaszolta a szultán -, sosem láttam ennél világosabban kimutatható erényt: ez a csecsebecse közvetlen közelről látta az ellenséget.

- Herceg - vágott vissza a kegyencnő -, tudom, hogy mit kell tennem; de itt van Szalím és Bloculocus, határozzanak ők.

E percben lépett be Szalím és Bloculocus; Mangogul elmondta nekik, miről van szó, s ők mindketten Mirzoza javára döntöttek.

- Uram - mondta a kegyencnő Bloculocusnak -, még egy szívességre kell kérnem önt. Múlt éjszaka rengeteg furcsánál furcsább dolog villant át az agyamon. Álmot láttam; de isten tudja, milyen álmot! Biztosítottak afelől, hogy ami az álmok kihüvelyezését illeti, önnek nincs párja egész Kongóban. Magyarázza el hát hamar, mit jelent mindez...

Azon nyomban el is mondta az álmát.

- Asszonyom - felelte Bloculocus -, meg kell vallanom, elég középszerű oneirokritész vagyok...

- Ah! Kérem, kíméljen meg ezektől a szakkifejezésektől - kiáltotta a kegyencnő -; tegye félre a tudományát, és beszéljen értelmesen.

- Asszonyom - mondta Bloculocus -, ki fogom elégíteni kíváncsiságát: eredeti elképzeléseim vannak az álmokról; s talán éppen ennek és csakis ennek köszönhetem azt a kitüntetést, hogy önt szórakoztathatom, s azt a jelzőt, hogy álomlátó vagyok: igyekszem a lehető legvilágosabban kifejteni mondanivalómat. Aligha ismeretlen ön előtt - folytatta -, mit mondanak minderről csaknem kivétel nélkül a filozófusok és a többi emberek. Azt állítják, hogy azok a dolgok, melyek napközben a legélénkebb hatást gyakorolták ránk, éjnek idején elfoglalják lelkünket; az ébrenlétünkben szerzett benyomások megmaradnak agyunk rostjaiban; az életerő, mely megszokta, hogy eljusson bizonyos helyekre, ismerős utat követhet; innen származnak tehát ezek az akaratlan képzetek, s hol nyomasztó, hol pedig örömteli érzéseket támasztanak bennünk. E szisztéma szerint, legalábbis úgy látszik, egy boldog szeretőnek álmában is kitűnően kell hogy menjen a sora; mégis gyakorta megesik, hogy az a hölgy, aki a valóságban korántsem bánik vele embertelenül, álmában úgy kezeli, mint egy négert, vagy pedig, hogy a férfi nem bájos barátnőjét bírlalja, hanem egy torz szörnyalakot szorongat helyette a karjaiban.

- Pontosan ez volt az én múlt éjszakai kalandom - szólt közbe Mangogul -; mert én majdnem minden éjjel álmodom; ez afféle családi betegség, apáról fiúra száll, mióta Toghrul szultán, aki 743 500 000 002-ben először álmodott, elkezdte. Nos tehát, múlt éjszaka önt láttam álmomban, asszonyom - mondta Mirzozának. - Az ön bőrét, karját, keblét, nyakát, vállát, az ön rugalmas testét, ezt a karcsú derekat, ezt a fölülmúlhatatlan csípőt; vagyis önt magát; hiába kerestem azonban ezt a bájos arcot, ezt az imádandó fejet: helyette egy szelindek pofájával néztem szemtől szembe. Riadtan felkiáltottam; Kotluk, a kamarásom odasietett, és megkérdezte, mi bajom. "Mirzoza a legrútabb változáson ment keresztül - feleltem félálomban -; dán dog lett belőle." Kotluk nem tartotta szükségesnek, hogy felébresszen, visszahúzódott tehát, én pedig újra elaludtam; de biztosíthatom, tisztán felismertem önt, az ön testét és a kutya fejét. Bloculocus, meg tudja-e magyarázni ezt a jelenséget?

- Nem félek a feladattól - válaszolta Bloculocus -, ha Magasságod egy rendkívül egyszerű alapelvben egyetért velem: mégpedig, hogy az élőlények végtelenül sok dologban hasonlítanak egymásra, hála közös tulajdonságaiknak; és a tulajdonságok bizonyos összessége az, ami jellemzi és megkülönbözteti őket.

- Ez világos - válaszolta Mirzoza -; Ipsziphilének is van keze, lába, szája, a szellemes asszonyoknak is.

- És Farazmánnak is van kardja - tette hozzá Mangogul -, és a bátor férfiaknak is.

- Ha nem vagyunk tisztában a tulajdonságok azon összességével, amely ezt vagy azt az embert jellemzi, vagy ha túl kapkodva ítéljük meg, illik-e hozzájuk mindez, kitesszük magunkat annak, hogy aranynak nézzük a rezet, drágakőnek az üveget, számtantudósnak a számító lelket, nagy szellemnek a közhelypufogtatót, becsületes embernek Kritónt, és szép asszonynak Phoedimát - fűzte hozzá a szultána.

- Nos, asszonyom, tudja-e, hogyan határozhatnánk meg azokat, akik így ítélkeznek? - vette át a szót Bloculocus.

- Hogy ébren álmodnak - felelte Mirzoza.

- Nagyon jól mondja, asszonyom - folytatta Bloculocus -; mert ezer mondás közt sem akad filozofikusabb és szabatosabb ennél a sokszor hallott kifejezésnél: azt hiszem, ön álmodik; gyakori látvány ugyanis az olyan ember, aki azt hiszi, hogy gondolkozik, pedig pusztán nyitott szemmel álmodik.

- Róluk mondhatja el az ember - szakította félbe a kegyencnő -, hogy az egész életük álom.

- Nem győzök csodálkozni azon a könnyedségen, amellyel ön, asszonyom, az ilyen elvont fogalmakat felfogja - válaszolta Bloculocus. - Az álom nem más, mint egymást hihetetlen sebességgel követő elhamarkodott ítéletek láncolata, amelyek összekapcsolnak csupán igen távoli tulajdonságaikban megegyező dolgokat, és valami furcsaságot sütnek ki belőle.

- Ó, nagyon is jól értem önt - mondta Mirzoza -; ez egyfajta intarzia; egybehordott darabjainak kisebb vagy nagyobb lehet a száma, többé vagy kevésbé rendszeres az elhelyezése, aszerint, hogy az embernek mennyire gyors az észjárása, mennyire élénk a képzelete, mennyire megbízható az emlékezőtehetsége: éppen olyan, mint az őrültség, mikor a tébolyda valamelyik lakója felkiált, hogy villámokat lát, hallja a mennydörgés robaját, s lábai előtt szakadékok nyílnak meg; vagy mikor Ariadné, tükre elé telepedve, önmagára mosolyog, szépnek találja a szemét, bájosnak az arcát, hibátlannak a fogát és parányinak a száját: ez a két zavarodott elme, a távoli összefüggésektől megcsalatva, jelenlevőnek és valóságosnak tekinti a képzelt tárgyakat.

- Így van, asszonyom, igen - mondta Bloculocus -; ha tüzetesebben megvizsgáljuk a tébolyodottakat, meggyőződhetünk róla, hogy állapotuk nem tekinthető másnak, mint folyamatos álomnak.

- Tudok néhány olyan esetről - mondta Szalím, Bloculocushoz intézve szavait -, amely tökéletesen igazolja az ön elképzeléseit: így hát én is egyetértek önnel. Egyszer azt álmodtam, hogy nyerítést hallok, és hogy a nagymecsetből különös állatok jönnek ki, párosával, rendben; ünnepélyesen lépegettek hátsó lábukon; a képüket takaró csuklyán két hasíték volt, két hosszú, mozgékony, bársonyos fül kandikált ki rajtuk; mellső lábukat pedig hosszú ujjas borította. Sokat törtem a fejem annak idején, hogy meg tudjam magyarázni ezt a látomást; de csak most jutott eszembe, hogy az álom előtti este a Montmartre-on jártam. Egy más alkalommal, még a nagy Ergebzed szultán által személyesen vezetett hadjárat során az erőltetett menettől holtra fáradva aludtam sátramban, és azt álmodtam, hogy egy fontos ügyben döntést kell kérnem a dívántól; megjelentem a régenstanács előtt, de képzeljék csak megrökönyödésemet: a terem telis-tele volt jászlakkal, vályúkkal, etetőkkel és tyúkketrecekkel; az országbíró bársonyszékében egy kérődző ökör ült, a szeraszker helyén egy berber birka; a defterdár padján egy hosszú körmű, horgas csőrű sas; a kjája-bég és a főhadbíró helyén egy-egy gatyás kuvik; a vezírek padsorában pedig pávafarkas ludak: előterjesztettem kérelmemet, s abban a pillanatban olyan fülsiketítő zsivajt hallottam, hogy felriadtam.

- Ezt az álmot nem nehéz megfejteni - vélekedett Mangogul -; önnek volt valamilyen ügye a dívánban, és mielőtt odament volna, járt egyet az állatkertben; de, Bloculocus uram, nem mond semmit az én kutyafejemről?

- Herceg - felelte Bloculocus -, százat egy ellen, hogy asszonyunknak van cobolyfark szőrmegallérja, bár lehet, hogy más hölgyön látott ilyet; továbbá az első dán dog látványa bizonyára nagy hatást gyakorolt önre: ennek már a tizedrésze is elegendő ahhoz, hogy éjnek idején foglalkoztassa Magasságod lelkét; a szín hasonlatossága okozhatta, hogy ön a szőrmegallér helyébe kutyanyakat képzelt, s íme, máris egy eb rút koponyáját álmodta e gyönyörű női fej helyére.

- Elképzelései helyesnek látszanak - felelte Mangogul -; miért nem jelenteti meg? Hozzájárulhatna vele az álomjóslás fejlődéséhez, e fontos tudományéhoz, melyet két évezreddel ezelőtt oly sokat gyakoroltak, s azóta oly szégyenletesen elhanyagolnak. Tudományos rendszerének külön értéke, hogy fényt deríthetne számos ó és új munkára, melyet álmodozások szövevényének tekinthetünk, olyanokra, mint Platón értekezése az ideákról, vagy Hermész Triszmegisztosz töredékei, H... atya irodalmi paradoxonjai, Newtonnak A színek optikája avagy egy bráhmannak Egyetemes matematika című kötete; és nem mondaná meg példának okáért, látnok uram, vajon mit is láthatott Orkotom azon a napon, amelyen hipotézisét megálmodta? Vagy milyen álmai lehettek C... atyának, mikor színorgonáját szerkesztgette? És mit álmodott Kleobulosz, midőn megalkotta tragédiáját?

- Némi elmélkedés után meg tudnám határozni, nagyúr - felelte Bloculocus -; ám ennek az elmés jelenségnek feszegetését arra az időre tartogatom, mikor már az olvasóközönség kezébe adtam Philoxenosz művének fordítását; arra kérem Magasságodat, adja meg nekem e kiváltságot.

- Szíves örömest - mondta Mangogul -; de ki ez a Philoxenosz?

- Egy görög író - válaszolta Bloculocus -, aki pompásan értett az álmok minden csínjához-bínjához.

- Ön tud görögül?

- Nem, uram, egy árva szót sem.

- De hát nem azt mondta az imént, hogy Philoxenosz művét fordítja, ő pedig görögül írt?

- Igen, uram, de nem fontos ismerni valamely nyelvet, hogy fordítsunk belőle, hiszen úgyis azok számára fordítunk, akik nem értik az eredetit.

- Hát ez pompás - mondta a szultán -; fordítsa csak, Bloculocus uram a görögjét, anélkül, hogy értené; szavamat adom, hogy senkinek sem árulom el, sőt, hogy ezután is változatlanul nagyra fogom becsülni önt.

A beszélgetés befejezése után meg mindig maradt elég idő, hogy Mangogul, mielőtt visszavonul lakosztályába, egy újabb kísérletet tegyen gyűrűjével, s legalább az eddigieknél vidámabb gondolatok közt térjen nyugovóra: rögtön el is sietett Fannihoz; de nem találta otthon; vacsora után megint visszament; a hölgy még mindig távol volt: a szultán tehát másnap reggelre halasztotta a próbát.

Mangogul - mondja az afrikai író, akinek följegyzéseiből fordítjuk könyvünket - aznap fél tízkor jelent meg Fanninál. Éppen lefekvéskor érkezett. Közelebb lépett a hölgy nyoszolyájához, szemügyre vette, és nem tudta megérteni, hogyan lehetett valakinek ily kevés szépséggel ilyen sok kalandja.

Fanni szinte unalmasan szőke volt; lompos, termetes, rossz mozgású; arcvonásai határozatlanok, kevés bennük a kellem, annál több az ellenszenves elszántság, mellyel csak az udvarban boldogulhat az ember; ami a szellemet illeti, nem tagadták el, hogy kalandjai során felszedhetett egyet-mást, hiszen nagyon buta nő az, aki vagy húsz szerelmi üggyel a háta mögött ne tanulna meg legalább csacsogni-csevegni; Fanni ugyanis épp ennyinél tartott.

Végre-valahára olyan férfihoz tartozott, aki éppen hozzá illett: nem háborodott fel Fanni hűtlenkedésén, bár meg kell hagyni, nem tudta olyan pontosan, mint az emberek általában, meddig is merészkedik el a felesége. Annak idején szeszélyből választotta Fannit, s most már megszokásból ragaszkodott hozzá; olyan volt az egész, mint egy rendes házasság. Az éjszakát bálban töltötték, reggel kilenc felé kerültek ágyba, és nyomban elaludtak. Alonso közömbössége aligha lett volna Fanni kedvére való, ha a férj nem ilyen előzékenyen elnéző. A párocska tehát egymásnak hátat fordítva mélyen aludt, mikor a szultán gyűrűjét Fanni csecsebecséjére szegezte. A csecsebecse nyomban csacsogni, úrnője horkolni, Alonso pedig ébredezni kezdett.

- Ez nem Alonso - mondta a csecsebecse szapora ásítozás közben. - Hány óra van? Mit akarnak tőlem? Még alig pihentem; hagyjanak már nyugton egy pillanatra.

A férj megint el akart aludni; de a szultánnak más szándéka volt vele.

- Micsoda üldöztetés! - kesergett tovább a becses csecsebecse. - Megint idetolakszik valaki, mit akar tőlem? Jaj annak, akinek híresek az elődei! Milyen buta dolog nemes csecsebecsének lenni! Fárasztó helyzetemben egyetlen vigaszom, uram és parancsolóm szívjósága. Bizony, e tekintetben ő a legjobb ember a világon. Soha, a legcsekélyebb kellemetlenséget sem okozta nekem. Viszonzásul mi is a lehető legjobban kihasználtuk ezt a szabadságot. Brahmára, mi lett volna velem, ha valamilyen mogorva és szüntelenül utánam koslató fickó szerez meg magának? Szép kis életünk lett volna!

A csecsebecse hozzátett még néhány szót, melyet Mangogul nem értett, majd hihetetlen sebességgel elsorolt egy egész sereg hősies, mulatságos, visszás és tragikomikus eseményt, úgyhogy teljesen kifulladt belé, s végül e szavakkal folytatta:

- Láthatja, nem rossz az emlékezőtehetségem; de én is éppolyan vagyok, mint a többiek: csak egy csekély töredékét jegyeztem meg mindannak, ami megesett velem. Meg kell tehát elégednie a már elmondottakkal; több nem jut eszembe.

"Ez becsületes beszéd" - mondta magában Mangogul, de tovább nógatta a fecsegőt.

- Hogy ön milyen türelmetlen! - méltatlankodott a csecsebecse. - Azt hiszi, nincs jobb dolgom, mint pletykázni? De nem bánom, pletykázzunk, ha kell; utána talán, kegyes engedelmével, mást is csinálhatok. Fanni, az úrnőm - folytatta -, érthetetlenül a magányra vágyakozott, odahagyta az udvart, és bezárkózott banzai palotájába. Éppen ősz eleje volt, és a városban nem tartózkodott egy árva lélek sem. Joggal kérdezheti, mit is tett hát az úrnőm. Becsületemre, nem tudom; Fanni mindig csak egy dologgal foglalkozott, s ha most is ezt csinálta volna, tudnék róla. Nyilván tétlenségre volt kárhoztatva: igen, emlékszem, másfél napot teljes semmittevéssel töltöttünk, és halálra untuk magunkat. Annyira bosszantott ez az életmód, hogy majd belepusztultam; Amiszadar azonban eltökélte, hogy megszabadít bennünket.

"Ah, ön itt, szegény jó Amiszadarom; valóban, el vagyok bűvölve. A lehető legjobbkor jött."

"Ki gondolhatta volna, hogy ön Banzában van?" - felelte Amiszadar.

"Ó, ami azt illeti, hát senki: sem te, sem a többiek még csak nem is álmodhattak róla. Nem tudod kitalálni, mi miatt süllyedtem idáig?"

"Nem; az igazat megvallva, egy szót sem értek az egészből."

"Egy szót sem?"

"Nem bizony."

"Tudd meg hát, kedvesem: meg akartam térni."

"Megtérni? Ön?"

"Igen, igen."

"Nézzen csak rám egy pillanatra; de hisz ön bájosabb, mint valaha! Semmit sem látok, ami indokolttá tenné ezt a megtérést. Tréfa az egész."

"Nem bizony, ez komoly dolog. Elhatároztam, hogy lemondok a világi hívságokról; unom."

"Ez csak valami múló szeszély. Itt haljak meg, ha önből valaha is ájtatos lélek lesz."

"Pedig az leszek, mondom; a férfiakban nincs egy szemernyi jóindulat."

"Talán Mazul vétett ön ellen?"

"Néni; száz éve nem is láttam."

"Tehát Zufoló?"

"Még nagyobb tévedés; szem elől tévesztettem a fickót, és azt se tudom, hogyan, mert észre se vettem."

"Akkor megvan! Az ifjú Imola!"

"Ugyan, ki tartja meg az efféle mitugrászt?"

"Hát akkor ki és mi az oka?"

"Nem tudom; haragszom az egész világra."

"Ó, asszonyom, egyáltalán nincs igaza; ez a világ, melyet megvetésével sújt, tudna némi kárpótlást nyújtani önnek a veszteségeiért."

"Amiszadar, csakugyan azt hiszed, vannak még tiszta lelkek, akik mentesek maradtak a század romlottságától, akik még tudnak szeretni?"

"Hogyan? Szeretni? Ön még ad valamit az ilyesfajta nyomorúságra? Ön akarja azt, hogy szeressék, ön?"

"Miért is ne?"

"De gondolja csak el, asszonyom, egy férfi, aki szeret, elvárja, hogy őt is szeressék, méghozzá csakis őt, egyedül. Önnek sokkal több esze van, semhogy alávetné magát egy hű és gyengéd szerető szeszélyeinek és féltékenykedésének. Nincs fárasztóbb a világon, mint az ilyen emberek. Csak őket szabad látni, csak őket szabad szeretni, csak róluk szabad álmodozni; minden szellemével, vidámságával, bájával csakis őket szabad szolgálnia; ez végképp nem illene önhöz. Szép kis látvány lenne, mondhatom, amint ön egyre mélyebbre süllyed valamilyen nemes szenvedélybe, és fokozatosan magára ölti egy polgárasszony minden gyarlóságát!"

"Azt hiszem, igazad van, Amiszadar. Úgy érzem, valóban nem illik hozzánk, hogy szerelmeket szőjünk. Változtassunk hát a dolgon, ha változtatni kell. Csakugyan nem tudom elképzelni, hogy ezek a gyengéd asszonyok, akiket mindig példaképül állítanak elénk, boldogabbak a többieknél."

"Ki mondta ezt önnek, asszonyom?"

"Senki; de az ember mégis megérzi."

"Óvakodjék az ilyen megérzésektől. Egy gyengéd asszony meg tudja teremteni a tulajdon boldogságát, és boldoggá teszi a szeretőjét is; csakhogy ez a szerep nem minden hölgynek való."

"Senkinek sem való az, kedvesem, hidd el; mindenki rosszul érzi magát ebben a szerepben. Mert milyen előny származik abból, ha ragaszkodunk valakihez?"

"Ezer. Egy ragaszkodó asszony meg tudja óvni a hírnevét; kedvese megkülönböztetett tisztelettel fogja övezni; nem is hinné, mennyit köszönhet a szerelem a megbecsülésnek."

"Egy szót sem értek ebből: mindent összezavarsz, hírnevet, szerelmet, megbecsülést, és isten tudja, mit még. Ne merjék azt mondani, hogy az állhatatlanság lealacsonyít! Hogyisne! Választok magamnak egy férfit: nem tetszik; választok egy másikat, de az sem felel meg: elcserélem hát egy harmadikra, bár az sem felel meg jobban; és mert annyira üldöz a balszerencse, hogy hússzor egymás után rosszul választok, ahelyett, hogy sajnálnál, azt akarod..."

"Azt akarom, asszonyom, hogy egy hölgy, aki első választásakor tévedett, ne válasszon másodszor, mert félő: megint csalódni fog, és hibát hibára halmoz."

"Ó, micsoda morál! De úgy tetszik, kedvesem, az imént még éppen az ellenkezőjét prédikáltad. Megtudhatnám, hogy az ön ízlése szerint milyennek kell lennie egy asszonynak?"

"Örömest elárulom, asszonyom; csakhogy nagyon későre jár, és ez felettébb soká tartana..."

"Annál jobb: úgy sincs senkim, te leszel a társaságom. Megegyeztünk, nem igaz? Ülj ide a heverőre, és folytasd; így kényelmesebben hallgathatlak."

Amiszadar szót fogadott, és Fanni mellé ült.

"Asszonyom - kezdte, miközben közelebb hajolt, és kitakarta a hölgy keblét -, mennyire eltakarja önt ez a lenge kis köpeny."

"Igazad van."

"Jaj, miért kell az ilyen gyönyörű holmikat elrejteni?" - folytatta Amiszadar, és megcsókolta a gyönyörű halmokat.

"Elég volt! Teljesen megbolondultál? Olyan arcátlan vagy, hogy az már túlzás. Erkölcsnemesítő uram, talán a beszélgetést folytatná, ha már egyszer belekezdett."

"Azt óhajtanám - fogott bele újra Amiszadar -, hogy a kedvesem legyen szép, legyen szellemes, legyen szerelmes, és főként legyen szemérmes. Szeretném, ha méltányolná gondoskodásomat, és nem utasítana el a látszat kedvéért sem; ha nyíltan megmondaná, hogy tetszem neki; ha mindarra megtanítana, amivel még jobban megnyerhetem a szívét; ha nem titkolná előttem, hogy irántam való hajlandósága növekszik; ha nem hallgatna meg mást, csak engem, nem látna mást, csak engem, nem gondolna, csak rám, nem álmodozna, csak rólam, nem szeretne, csak engem, nem foglalkozna, csak velem, és minden tettével csakis ezt bizonyítaná; s egy napon engedne mámoros szenvedélyemnek, s én tisztán láthatnám, hogy mindent a mi kettőnk szerelmének, az enyémnek és az övének köszönhetek. Ez volna csak a diadal, asszonyom! És boldog lehet az a férfi, aki ilyen hölgyet mondhat magáénak!"

"Szegény jó Amiszadarom, hiszen te félrebeszélsz, ez napnál világosabb. Megrajzoltad egy olyan asszony arcképét, amilyen az életben egyszerűen nincs."

"Bocsásson meg, asszonyom, igenis van. Elismerem, hogy nagyon ritka kincs, nekem mégis abban a szerencsében volt részem, hogy találkozhattam egy ilyennel. Ó, jaj, ha a halál nem ragadja el tőlem - mert az ilyen nőket csak a halál tudja rábírni arra, hogy szakítsanak -, talán még most is a karjai közt hevernék."

"És te milyen voltál hozzá?"

"Eszeveszetten szerettem; egyetlen alkalmat sem mulasztottam volna, hogy gyengéd érzelmeimet nyomatékosan ne bizonyítsam. Megvolt az az édes elégtételem, hogy bizonyságtevésemet szívesen fogadták. Hűségem megingathatatlan volt, akárcsak az övé. Ha összetűztünk valamin: csak azon, hogy melyikünk szereti jobban vagy kevésbé a másikat. Ezek az apró civakodások még közelebb hoztak egymáshoz. Ha megvizsgáltuk a szívünket, utána még gyengédebbek lettek az érzéseink. Kimagyarázkodásainkat még hevesebb csókok követték. Mennyi szerelemről, mennyi őszinteségről árulkodott tekintetünk! Kiolvashattam a szeméből, s ő is az enyémből, hogy egyforma hévvel égünk egymásért!"

"És mit köszönhettetek mindennek?"

"Olyan gyönyöröket, amilyenekről kevésbé szerető és kevésbé őszinte szívek nem is álmodhatnak."

"Élvezted?"

"Igen, élveztem; de mint valami olyan jó dolgot, melyet végtelenül nagy becsben tartok. Ha maga a tisztelet nem részegít is, sokban hozzájárul a részegséghez, őszinte szívvel voltunk egymáshoz, s nem is hinné, mennyit gazdagodott vele a szenvedélyünk. Mennél tovább vizsgálgattam őt, annál több jó tulajdonságát vettem észre, annál jobban lelkesedtem érte. Életem felét lábai előtt töltöttem, s üresnek éreztem a másik felét. Én jelentettem számára a boldogságot, s ő betetőzte az enyémet. Mindig örömöt okozott, ha láttam, mindig bánatot, ha búcsút kellett vennem. Így éltünk, asszonyom; és most ítélje meg, csakugyan olyan sajnálatra méltóak-e a gyengéd nők."

"Nem, ha igaz, amit ön állít, nem azok; de nehezen tudom elhinni. Így nem lehet szeretni. Sőt, úgy érzem, hogy az olyan szenvedélyes szerelmekben, mint az öné, minden örömöt súlyos nyugtalansággal kell megfizetni."

"Még a nyugtalanság is kedves volt számomra, asszonyom. Átéltem a féltékenység viharait. Szívemig hatolt a kétségbeesés, ha csak a legcsekélyebb változást is észleltem kedvesem arcvonásain."

"Micsoda esztelenség! Mindent egybevetve azt hiszem, mégiscsak jobb úgy szeretni, ahogy most tesszük; fogjuk fel könnyedén; tartsunk ki, amíg szórakoztat; hagyjuk abba, ha megunjuk vagy ha újabb kalandra kerekedik kedvünk. A csapodárságnak olyan örömök egész garmadáját köszönhetjük, amilyenekről ti, remegő szerelmesek, nem is álmodhattok."

"Elismerem, hogy ez a módszer megfelel a divatdámáknak és a kikapós hölgyeknek; de teljességgel alkalmatlan gyengéd és érző szívű férfiak számára. Legfeljebb szórakoztatni tudja őket, amíg gazdátlan a szívük, és kedvük van összehasonlításokat tenni. Egyszóval, a könnyelmű nő nincs és nem is lesz ínyemre soha."

"Igazad van, drága Amiszadarom; elragadó, ahogy gondolkodol. És mondd, most éppen szeretsz-e valakit vagy valamit?"

"Nem, asszonyom, hacsak önt nem; de ezt nem is merem mondani..."

"Csak merd, drágám: nyugodtan mondhatod" - felelte Fanni, a férfi szemébe meredve.

Amiszadar elértette a választ, közelebb húzódott a kereveten, és a Fanni keblére omló szalagot kezdte babrálni; nem szóltak rá, hogy hagyja abba. Keze, amely semmi akadályba sem ütközött, beljebb csúszott. Továbbra is olyan pillantásokkal árasztották el, hogy nem lehetett félremagyarázni. ("Ami engem illet - mondta a csecsebecse -, rögtön éreztem, hogy jó nyomon jár.") Csókot nyomott a gyönyörűnek és gömbölyűnek kikiáltott keblekre. Most már rászóltak, hogy elég, de a hanghordozásból érezni lehetett: megsértődnének, ha szót fogadna, így hát nem is hagyta abba. Megcsókolta a dáma kezét, a dáma keblét, a dáma száját; sehol sem talált ellenállásra. Fanni lábai észrevétlenül valahogy Amiszadar combjaira kerültek. A férfi megpihentette rajtuk a kezét. Érezte, milyen finom a bőre, és nem mulasztotta el, hogy szóvá ne tegye. Hízelgését szórakozottan hallgatták meg. Hála ennek a figyelmetlenségnek, Amiszadar keze továbbhaladhatott: elég gyorsan el is jutott a térdekhez. A figyelmetlenség még most sem ért véget, és Amiszadar éppen azon iparkodott, hogy kényelmesen elhelyezkedjék, mikor Fanni magához tért. A tisztelet teljes hiányával vádolta meg az ifjú bölcselőt; a változatosság kedvéért ezúttal Amiszadar bizonyult olyan szórakozottnak, hogy se nem látott, se nem hallott; nem is felelt meg a vádaknak, de annál inkább megfelelt a vágyaknak. Milyen elragadó dalia volt! A sokaságból, amely megelőzte és követte őt, senki sem tudta így betölteni a kedvem. Még most is reszket az ajkam, ha róla beszélek. De engedje meg, hogy egy kissé kifújjam magam: ahhoz képest, hogy ez az első próbálkozásom, úgy érzem, elég hosszú ideje beszélek.

Alonso Fanni csecsebecséjének egyetlen szavát sem mulasztotta el; legalább annyira fontos volt neki, hogy megtudja a kaland végét, mint Mangogulnak; egyikük sem türelmetlenkedhetett azonban, mert a regélő csecsebecse máris folytatta, mégpedig e szavakkal:

- Mint később, némi töprengés után rájöttem, Amiszadar egypár nap múlva vidékre utazott, ott aztán kifaggatták, hogy miért is volt a fővárosban, s ő elmondta, milyen kalandba keveredett úrnőmmel. Az történt ugyanis, hogy úrnőm és Amiszadar egyik közös férfiismerőse palotánk előtt elhaladva véletlenül vagy célzatosan meg találta kérdezni, itthon van-e a ház asszonya; bejelentette magát, és fel is jött.

"Ah, asszonyom, ki hitte volna, hogy ön itt van, Banzában? És mióta tartózkodik itt?"

"Szinte már száz éve, barátom; már két hete, hogy visszavonultam a társaságtól."

"Szabad-e megtudakolnom, asszonyom, mi miatt?"

"Ó, jaj! Azért, mert fárasztott. A társasági hölgyek eljutottak a szabadosság olyan magas fokára, hogy az már tűrhetetlen. Vagy úgy kell élnünk, mint ők, vagy kényeskedőnek kiáltanak ki; s az igazat megvallva túlzásnak tartom mindkét megoldást."

"Hogy ön milyen épületes lett egyszerre, asszonyom! Csak nem Brelibibi őbráhmanságának szónoklatai térítették meg?"

"Nem; ez amolyan filozófiai roham, vallási bolondóra. Hirtelen fogott el; s igazán nem szegény Amiszadaron múlt, hogy még mindig nem javultam meg teljesen."

"Ön tehát találkozott Amiszadarral a közelmúltban, nemde, asszonyom?"

"Igen, egyszer vagy kétszer..."

"Nem is fogadott mást?"

"Bizony, senki mást. Ő az egyetlen gondolkozni, okoskodni és cselekedni képes lény, aki visszavonulásom örökkévalósága óta beléphetett ide."

"Ez különös."

"Mi különös lehet ebben?..."

"Semmi, csak volt neki az elmúlt napokban valami kalandja egy banzai hölggyel, aki éppúgy hátat fordított a világnak, éppolyan magányos és ájtatos lélek, mint ön. De mindjárt el is mondom önnek: talán mulattatni fogja."

"Bizonyára" - válaszolta Fanni.

Amiszadar barátja máris nekiállt, és elmesélte a kalandot, szóról szóra úgy, ahogy én - mondta a csecsebecse -; és mikor odáig ért, ahol én vagyok...

"Nos, asszonyom, mi a véleménye? - kérdezte. - Hát nincs ennek az Amiszadarnak szerencséje?"

"Lehet ám - felelte Fanni -, hogy Amiszadar hazudik; el tudja hinni, hogy vannak olyan vakmerő asszonyok, akik szemérmetlenül odadobják magukat?"

"De hát gondolja csak meg, asszonyom - válaszolta Marszufa -, Amiszadar senkit sem nevezett meg, és nem valószínű, hogy be akart volna csapni bennünket."

"Sejtem, hogy történhetett - válaszolta Fanni. - Amiszadarnak van esze; jóképű: olyan kéjes gondolatokat ébreszthetett szegény remetehölgyben, melyeknek nem lehetett ellenállni. Igen, így volt. Vesztébe rohan, aki meghallgatja az ilyen férfiakat; és Amiszadar még közöttük is egyedülálló..."

"Hogyan, asszonyom? - vágott közbe Marszufa. - Amiszadar volna az egyetlen férfi, aki rá tudja beszélni a hölgyeket? Nem ismerné el másnak a jó tulajdonságait is, hiszen más is megérdemel ennyi megbecsülést öntől?"

"Kiről beszél, ha szabad kérdenem?"

"Magamról, asszonyom, aki roppant bájosnak találja önt, és..."

"Azt hiszem, tréfál. Nézzen meg jól, Marszufa. Nincs rajtam sem pirosító, sem szépségtapasz. Az efféle hanyagság nem áll jól nekem. Ijesztő vagyok..."

"Téved, asszonyom: elragadó így kendőzetlenül. Annyira vonzó és megkapó!"

Marszufa e csábító szavait továbbiakkal tetézte. Észrevétlenül én is belekeveredtem a beszélgetésbe; amikor Marszufa végzett velem, megint az úrnőmet vette sorra:

"Amiszadar csakugyan megpróbálkozott az ön térítgetésével? Csodálatos férfi, ami a jobb belátásra térítéseket illeti! Nem adna egy kis ízelítőt az erkölcstanából? Fogadni mernék, hogy nem sokban különbözik az enyémtől."

"Megbeszéltük a széptevés néhány kérdését, igen mélyrehatóan. Elemeztük a különbséget a gyengéd és a kacér dámák között. Ő, a maga részéről, a gyengéd nőkre szavazott."

"Mint ahogy ön is, bizonyára..."

"Szó se róla, kedvesem. Váltig azon fáradoztam, hogy bebizonyítsam: mi, nők, mindnyájan egyformák vagyunk, ugyanazokat az elveket követjük. Neki más volt a véleménye. Folyton csak különbségeket állapított meg, a végkimerülésig; olyan különbségeket, amelyek, gondolom, pusztán a képzeletében léteznek. Teremtett magának valamilyen tökéletes lényt, egy álombeli asszonyt, józan és eszes jószágot."

"Asszonyom - felelte Marszufa -, jól ismerem Amiszadart. Értelmes fiatalember, és ismeri a nőket. Ha azt mondta, hogy vannak..."

"Hát akár vannak, akár nincsenek, én sosem leszek olyan, mint azok" - szakította félbe Fanni.

"Meghiszem azt - felelte Marszufa -; hiszen ön születéséhez és képességeihez jobban illő magatartást választott. Engedjük át e kényeskedő dámákat a filozófusoknak; az udvarban úgyis halálra unnák magukat..."

Amikor Fanni csecsebecséje idáig ért, nyomban elhallgatott. Ilyesfajta szónokainknak egyik legfőbb erénye volt, hogy tudták, mikor kell abbahagyni. Különben úgy beszéltek, mintha mást se tettek volna egész életükben; néhány tudós ebből arra következtetett, hogy a csecsebecsék puszta gépek. Okoskodásuk így hangzott...

Itt az afrikai író hosszadalmasan ismerteti a kartéziánusok ama elvont okoskodását, mely szerint az állatoknak nincs lelke, s ezt alkalmazza a lehető legélesebb elmével a csecsebecsék locsogására. Rövidre fogva, az a véleménye, hogy a csecsebecsék ugyanúgy beszélnek, mint ahogy a madarak énekelnek; vagyis anélkül, hogy tanulták volna, s mégis olyan tökéletesen, hogy nyilvánvaló: felsőbb hatalom működteti őket.

És mit csinál a herceggel ezalatt? - kérdezhetik önök. Elküldi vacsorázni a kegyencnőhöz; legalábbis a következő fejezetben itt fogjuk viszontlátni.

Mangogulnak az volt a legfőbb gondja, hogy változatosságot vigyen gyönyöreibe, és minél többször próbára tegye gyűrűjét; miután udvarának legérdekesebb csecsebecséit már kikérdezte, szeretett volna néhány városi csecsebecsét is hallani; de mivel úgy ítélte, nem sok jót tudhat meg tőlük, szívesebben vette volna, ha kényelmesen tanácskozik velük, és megtakarítja azt a fáradságot, hogy utánuk járjon.

Azon törte a fejét, hogyan tudná idecsalogatni őket.

- Mekkora hűhó egy ilyen semmiség miatt - mondta Mirzoza. - Mindössze egy udvari bált kell rendeznie, nagyúr, és megígérem, több szónok fog itt összegyűlni, mint amennyit meg kíván hallgatni.

- Igaza van, szívem gyönyörűsége - felelte Mangogul -; annál is inkább, mert hála az ön ötletének, így valóban csak azok jönnek el, akikre szükségünk lesz.

Nyomban megparancsolta a herélt főháremőrnek és a szultáni vadaskert kincstárnokának, hogy készítsék elő az ünnepélyt, és ne osszanak ki csak négyezer belépőt. Itt feltehetően jobban tudták, mint másutt, hogy mennyi hely kell hatezer ember számára.

A bál megnyitására várakozva, Szalím, Mangogul és a kegyencnő megbeszélték a legfrissebb híreket.

- Tudja-e, asszonyom, hogy szegény Kodindó elhalálozott? - kezdte Szalím a kegyencnőhöz fordulva.

- Most hallok róla először: miben halt meg? - kérdezte a kegyencnő.

- Fájdalom, asszonyom, a tömegvonzás áldozata lett - felelte Szalím. - Ifjúkora óta ehhez a tudományos rendszerhez vonzódott, s ez öregségére az őrületbe taszította.

- De hogyan? - érdeklődött a kegyencnő.

- Monoémugi két híres csillagásza, Halley és Circino számításai szerint - folytatta Szalím - egy bizonyos üstökös, mely Kanoglu uralkodásának végnapjaiban oly nagy izgalmat okozott, tegnapelőtt újra meg kellett hogy jelenjen; Kodindó attól tartott, hogy az üstökös netán hamarabb érkezik a kelleténél, s nem ő lesz az a szerencsés, aki elsőnek pillanthatja meg, elhatározta tehát: őrtornyában tölti az éjszakát, és tegnap reggel kilenckor még mindig ott ült, szemét a messzelátó üvegére tapasztva. Fia féltette, hogy a sok üléstől még a végén rosszul lesz, nyolc óra tájban felkapaszkodott hozzá, megrángatta a köntöse ujját, és többször is rászólt:

"Atyám, atyám!"

Semmi válasz.

"Atyám, atyám!" - ismételte ifjabb Kodindó.

"Itt fog száguldani - felelte Kodindó -; itt fog száguldani. Az áldóját, látni fogom!"

"Ezt nem gondolhatja komolyan, atyám, ijesztően nagy a köd..."

"Látni akarom; és fogom is látni, mondom neked."

Ezek a válaszok meggyőzték az ifjút, hogy szerencsétlen atyjának elméjére is köd borult, és segítségért kezdett kiáltozni. Összeszaladtak az emberek, elküldtek valakit, hogy keresse meg Farfadit, s én is éppen nála voltam, hiszen ő az én orvosom, mikor beállított Kodindó inasa...

"Gyorsan, gyorsan, jó uram, siessen; az öreg Kodindó, a gazdám..."

"Ejnye no, Pezsgő, mi van? Mi történt a gazdáddal?"

"Megbolondult, uram."

"Megbolondult a gazdád?"

"Sajnos, igen, uram. Kiáltoz, hogy valami tököst akar látni, és hogy látni is fogja azt a tököst, mert annak el kell jönnie. Patikárius uram már ott is van nála, és önre várnak. Jöjjön, siessen."

"Téboly! - mondta Farfadi, miközben felöltötte talárját, és négyszögletes fövegét keresgette. - Téboly, a téboly szörnyű megnyilatkozása!"

Majd megint az inashoz intézte szavait:

"Mondd, Pezsgő - kérdezte -, nem lát pillangókat a gazdád? Nem tépdesi le takarójáról a bolyhocskákat?"

"Bizony nem, uram - felelte Pezsgő. - Szegény ember fenn ül a csillagvizsgálójának tetején, s a felesége, lányai meg a fia próbálják féken tartani. Siessen, uram, holnap majd csak megleli a négyszögű fövegét."

Kodindó betegsége mulatságosnak ígérkezett: Farfadi beszállt hát a hintómba, s együtt hajtattunk a csillagvizsgálóig. Már a lépcső tövében hallottuk, hogy Kodindó úgy ordít, mint a tébolyodott:

"Látni akarom az üstököst; fogom is látni; takarodjatok, gazfickók!"

Mivel a család, mint láthattuk, nem tudta rábeszélni, hogy lejöjjön lakosztályába, felvitették az ágyát a torony tetejébe; mi legalábbis fekve találtuk Kodindót. Elhívták a városnegyed patikáriusát és az egyházközség bráhmanját, s ez utóbbi érkezésünkkor éppen a beteg fülébe rivallt:

"Testvérem, drága testvérem, az üdvösségedről van szó; nyugodt lelkiismerettel nem lehet ebben az órában üstökösre leselkedni; kárhozatra taszítod magad..."

"Ez az én dolgom" - mondta Kodindó.

"És mit mondasz majd Brahmának, mikor meg fogsz jelenni színe előtt?" - erősködött a bráhman.

"Lelkiatyám - vágott vissza Kodindó, anélkül, hogy levette volna szemét a messzelátó lencséjéről -, azt felelem majd, hogy önnek az a dolga, hogy a pénzemért buzdítson engem; a patikárius úrnak, itt ni, hogy magasztalja a langyos löttyét; a doktor úr a kötelességét teljesíti, amikor az érverésem számlálgatja, és semmit sem ért az egészből; s én is a magam kötelességét teszem, amikor az üstökösre várok."

Hiába gyötörték, ennél többet nem tudtak kiszedni belőle: hősi elszántsággal folytatta megfigyeléseit, s meghalt fenn a tetőn, bal kezét a bal szemére, jobbját a messzelátó csövére, jobb szemét pedig a szemlencsére tapasztva, miközben fia azt ordította, hogy tévesek a számításai, a patikárius valamilyen gyógyírt ajánlgatott, az orvos a fejét csóválta, megjegyezve, hogy itt már nincs mit tenni, s a lelkiatya a következőket mondta neki:

"Testvérem, szánjad-bánjad bűneidet, és ajánljad lelked Brahmá kegyelmébe..."

- Erről igazán elmondhatjuk - szólalt meg Mangogul -, hogy hősi halált halt a becsület mezején.

- Hagyjuk békén nyugodni szegény Kodindót - tette hozzá a kegyencnő -, és keressünk valamilyen kellemesebb beszédtémát.

Majd Szalímhoz fordult:

- Uram - mondta -, ha valaki az ön korában és ebben az udvarban, ahol az öröm uralkodik, ilyen gáláns, szellemes, tehetséges és jó megjelenésű, nem csoda, hogy a csecsebecsék magasztalják. Sőt, én azt is gyanítom, hogy nem mondanak el mindent, amit tudnak önről. Nem azt kérem, hogy egészítse ki őket: bizonnyal jó okai lehetnek, hogy megtagadja ezt. De annyi kaland után, amennyivel ezek a magasztalók kitüntették önt, ismernie kell a nőket; ez a megállapítás nem jár semmiféle következményekkel, így hát nyugodtan elfogadhatja.

- Az ön bókja, asszonyom - felelte Szalím -, nagyon hízelgett volna az önérzetemnek húszéves koromban: de mostanra már bőséges tapasztalatokat szereztem; s az egyik legelső éppen az volt, hogy mennél tovább gyakorolja az ember magát ebben a műfajban, annál kevésbé lát tisztán. Hogy én ismerném az asszonyokat? Legfeljebb annyi igaz, hogy sokat tanulmányoztam őket.

- Nos, mi a véleménye róluk? - kérdezte a kegyencnő.

- Asszonyom - felelte Szalím -, bármit fecsegtek is össze a csecsebecsék, én minden asszonyt roppant tiszteletre méltónak tartok.

- Kedves uram - mondta a szultán -, ön valóban megérdemelné, hogy csecsebecse legyen; nem is volna szüksége szájkosárra.

- Elég a szatirikus hangból, Szalím - tette hozzá a szultána -, mondja csak az igazat.

- Asszonyom - felelte az udvaronc -, ebbe a jellemzésbe talán kellemetlen vonások is keveredhetnének; ne kényszerítsen rá, hogy éppen azt a nemet sértsem meg, mely mindig jól bánt velem, s melyet én módfelett tisztelek...

- Tisztelet! Mindig csak a tisztelet! Nem ismerek gunyorosabb dolgot a nyájaskodó emberek tiszteleténél! - szakította félbe Mirzoza, s mivel azt hitte, hogy Szalím rá való tekintettel ellenkezik, e szavakkal folytatta: - Jelenlétem a világért se feszélyezze önt: mulatni szeretnénk; és én becsületszavam adom, hogy csak azt veszem magamra, ami szépet mond a női nemről, és a többit meghagyom a többi asszonynak. Ugye, azt mondta, hogy sokat tanulmányozta a nőket? Nos, számoljon be tanulmányainak eredményeiről: bizonyára ragyogóak, figyelembe véve az ön jól ismert sikereit; s feltételezem, hogy minderre nem fog rácáfolni az sem, amit még nem ismerünk.

Az öreg udvaronc engedett a sürgetésnek, és rákezdte:

- A csecsebecsék sokat beszéltek rólam, elismerem, de nem mondtak el mindent. Akik kikerekíthették volna történetemet, vagy nincsenek többé, vagy nem a mi égövünk alatt élnek, s akik már mondtak egyet-mást, csak felszínesen szóltak a dolgokról. Mindmostanig sértetlenül megőriztem titkukat, mint ahogy meg is ígértem nekik, noha én sokkal inkább a beszédre termettem, mint ők; most azonban, mivel ők megszegték a csöndet, úgy érzem, engem is felmentettek a titoktartás alól.

Tüzesvérűnek születtem, s alighogy megtudtam, milyen is a szép asszony, máris szerettem. A nevelőnőimet természetesen utáltam; annál jobban éreztem viszont magam anyám komornái között. Majdnem mindnyájan fiatalok és szépek voltak: minden óvatoskodás nélkül beszélgettek, vetkőztek, öltöztek előttem, sőt biztattak, hogy engedjek meg magamnak némi merészséget; szellemem, mely természeténél fogva hajlott az érzékiségre, sok hasznot húzott mindebből. Öt- vagy hatéves koromban, ezekkel az ismeretekkel felvértezve, kerültem át a férfiak kezébe; s isten tudja, mennyit fejlődtek ilyesfajta képességeim, mikor mestereim kezembe nyomták a klasszikus auktorokat, és magyarázni kezdték ezt vagy azt a helyet, melynek értelmével talán ők maguk sem voltak tisztában. Atyám apródjai megtanítottak néhány kollégiumi kedveskedésre; és mikor elolvastam a tőlük kölcsönkapott Aloysiá-t, nagy kedvet éreztem arra, hogy tökéletesítsem magam. Ekkor tizennégy esztendős voltam.

Gondosan körülnéztem, hogy a házunkhoz bejáratos hölgyek közül melyikhez fordulhatnék; de mind egyformán alkalmasnak látszottak arra, hogy megszabadítsanak kínosan feszélyező ártatlanságomtól. Még csak a dolgok kezdetén voltam, s mivel csak a velem egykorúak megtámadására éreztem magamban elegendő bátorságot, a többi hölgyekhez a világért sem mertem volna nyúlni, egyik unokahúgomra esett a választásom. Émilie - mert így hívták - fiatal volt, én is az voltam; szépnek tartottam, és én is tetszettem neki; nem volt megközelíthetetlen, és én roppant vállalkozó szellemű voltam; kedvvel tanultam, s ő is égett a tudásvágytól. Gyakran tettünk fel egymásnak nagyon ártatlan és nagyon egyértelmű kérdéseket: egy szép napon végre sikerült kijátszania nevelőnőinek éberségét, és okulhattunk. Ó, milyen bölcs tanító a természet! Egykettőre rávezetett a gyönyör nyitjára, s mi engedtünk ezeknek az ösztönzéseknek, anélkül, hogy bármit is sejtettünk volna a következményekről: márpedig így aligha lehet megelőzni őket. Émilie-t el-elfogta a rosszullét, s ezt annál kevésbé titkolta, mert fogalma sem volt az okáról. Anyja faggatni kezdte, csakhamar megbizonyosodott kapcsolatunkról, és atyámat is értesítette. Szemrehányásaiba némi büszkeség is vegyült; nyomban elhatározta, hogy utazni fogok. Útnak is indultam egy nevelő társaságában, akit kioktattak, hogy éberen őrködjön viselkedésem fölött, de ne zavarjon akadékoskodásával; és öt hónappal később megtudtam az újságból, hogy Émilie feketehimlő áldozata lett; s atyám leveléből, hogy az irántam érzett vonzalom került az életébe. Szerelmem első gyümölcse a szultán seregében szolgál, mégpedig kitüntetéssel: tekintélyemmel mindig támogattam őt, ő azonban azt hiszi, hogy csak atyai jó barátja és támogatója vagyok.

Tuniszban voltunk, mikor születésének és anyja halálának híre elért hozzám: nagyon megrendített; úgy érzem, vigasztalhatatlan lettem volna, ha nem kerülök kapcsolatba egy kalózkapitány hitvesével, de ez a dáma nem hagyott időt nekem a kesergésre: ő vakmerő volt, én pedig bolond; és nap nap után felkapaszkodtam a leeresztett kötélhágcsón előbb szállásunkról az ő teraszára, onnan aztán a hálófülkéjébe, hogy tökéletesítsem tudományomat; mert Émilie csak az alapismereteket jelentette. Nevelőm, utasításaihoz híven, épp az idő tájt kezdett sürgetni, hogy keljünk át Európába, mikor a kalóz visszatért portyázásáról; fel is szálltunk egy Lisszabonba induló hajóra; előbb azonban többször egymás után érzékeny búcsút vettem Elvirától, ő pedig megajándékozott ezzel a gyémánttal.

A hajó, melyet választottunk, alaposan meg volt rakva áruval; én azonban a kapitány feleségét tartottam a legszebb portékának: alig húszéves lehetett, s a férje, nyilván nem minden alap nélkül, olyan féltékeny volt rá, mint egy tigris. Mi hárman hamarosan megértettük egymást: doña Velina rögtön látta, hogy tetszik nekem, én is, hogy nem vagyok közömbös a számára, a férje pedig, hogy utunkban van; a tengerész tüstént elhatározta, hogy nem tágít a nyomunkból, míg horgonyt nem vetünk Lisszabonban; kedves feleségének szeméből kiolvashattam, mennyire bőszíti őt férjének figyelmessége; ő sem láthatott mást az én szememben, s a férj kitűnően megértett bennünket. Két teljes napon keresztül majd elepedtünk a vágyakozástól; és bizonyára bele is pusztulunk, ha az ég nem szól közbe; de most is, mint mindig, megsegítette a bajba jutott lelkeket. Alig haladtunk keresztül a Gibraltári-szoroson, mikor hatalmas vihar kerekedett. Nem mulasztanám el, asszonyom, hogy fülébe idézzem a szélvész sivítását, megszólaltassam a mennydörgés robaját, lángba borítsam az eget villámokkal, a fellegekig felkorbácsoljam a hullámokat, vagyis hogy leírjam a legfélelmetesebb vihart, amilyennel még a regényekben sem találkozhatott, ha nem egy megtörtént esetet mondanék el; így csak annyit mondok, hogy a kapitány a matrózok kiáltozása miatt kénytelen volt elhagyni szobáját, vagyis félve az egyik veszedelemtől, kitette magát a másiknak: nevelőmmel együtt távozott, és én, egy percre sem habozva, szép portugálom karjai közé vetettem magam, és tökéletesen megfeledkeztem tengerről, orkánról és viharról, törékeny kis hajónkról, s teljesen a csalárd elemekre bíztam magam. Utunk rövid volt, s gondolhatja, asszonyom, hogy ilyen körülmények között, néhány óra alatt milyen keveset láttam ebből az országból: Cadizban kiszálltunk, s én megígértem a dámának, hogy Lisszabonban viszontlátjuk egymást, ha úgy akarja tanácsadóm is, aki egyenesen Madridba kívánt menni. A spanyol nők szerelmesebb természetűek és szigorúbb őrizet alatt állnak, mint a mi asszonyaink: a szerelmeket üzenetvivő hölgyikék segítségével szövik, akiknek az a dolguk, hogy szemügyre vegyék az idegeneket, tegyenek ajánlatokat nekik, vezessék a házhoz, és kísérjék vissza őket, a dámák pedig magukra vállalják, hogy boldoggá tegyék vendégeiket. Én nem mentem keresztül ezen a szertartáson, hála a szerencsés véletlennek. Éppen akkor ugyanis egy francia uralkodói vérből származó herceget emelt a királyság trónusára egy hatalmas forradalom; az ő megérkezésének és koronázásának tiszteletére udvari ünnepségeket tartottak, s ezekre én is hivatalos voltam; egy bálon megszólított valaki; találkát kínált másnapra; elfogadtam az ajánlatot, de a kiszemelt időben és helyen csak egy álarcos, orra hegyéig köpenyébe burkolózott férfit találtam; egy levélkét nyújtott át nekem, melyben az állt, hogy doña Oropeza légyottot a következő napra és ugyanerre az órára halasztja. Meg is jelentem, s egy gyertyafényben úszó, meglehetős pompával berendezett lakosztályba vezettek: istennőm nem sokat váratott magára; alig érkeztem meg, ő is belépett, egyetlen szót sem szólva a karjaimba vetette magát, még az álarcát sem vetve le. Nem tudtam, szép-e vagy csúnya; de csakhamar a kerevetre keveredtünk, s éreztem, hogy fiatal és formás, és felettébb kedveli a gyönyörűséget; mikor már kellőképp eltöltekezett magasztalásaimmal, levette az álarcot, s én megpillanthattam ennek a dohányszelencémen ékeskedő képmásnak az eredetijét.

Szalím felkattintotta és a kegyencnő felé nyújtotta csodálatos mívű, drágakövekkel kirakott aranyszelencéjét.

- Ezt nevezem bőkezű ajándéknak! - mondta Mangogul.

- Szerintem az arckép a legfőbb ékessége - tette hozzá a kegyencnő. - Micsoda szem! Micsoda száj! Micsoda formák! Nincs ebben egy kis hízelgő túlzás?

- Olyannyira nincs, asszonyom - felelte Szalím -, hogy Oropeza talán mindörökre Madridhoz kötött volna, ha férje tudomást nem szerez kapcsolatunkról, és el nem halmoz fenyegetésekkel. Szerettem Oropezát, de még jobban szerettem az életemet; nevelőm is azon a véleményen volt, hogy fölösleges kitennem magam a férj tőrének csak azért, mert még néhány hónapig élvezni kívánnám az asszonyt: így hát írtam, pontosabban kiírtam egy ottani regényből egy igen megható búcsúlevelet a szép spanyol dámának, és továbbutaztam Franciaországba.

Franciaország akkori uralkodója a spanyol király nagyatyja volt, s udvarát méltán nevezték egész Európa leggazdagabb, legszebb és leggálánsabb udvarának: engem pedig úgy fogadtak, mint valami ritka tüneményt.

"Egy kongói ifiúr - mondta egy szép márkinő -, ó, ez nagyon kívánatosan hangzik; az ottani férfiak többet érnek, mint a mieink. Kongó, ha jól tudom, nincs nagyon messze Marokkótól."

Vacsorákat adtak tiszteletemre. Ha csak egy fikarcnyi értelem is volt abban, amit mondtam, rögtön éles eszűnek és csodálatra méltónak kiáltottak ki; annál inkább hangoskodtak, mert korábban azzal a gyanúval tiszteltek meg, hogy aligha van józan eszem.

"Bájos ifjú - mondta egy másik hölgy az udvarban izgatottan -; valóban nagy kár lenne egy ilyen jóképű fiút, mint ő, visszaengedni abba a csúnya országba, ahol a nőket még a pillantásoktól is óvják, méghozzá olyan férfiak, akik már nem is férfiak! Igaz ez, uram? Azt mondják, nincsen semmijük: valóban dísztelen és dicstelen dolog egy férfi számára..."

"Itt kell hát fogni ezt a derék legényt - folytatta egy másik asszony -; jó családból származik: máltai lovaggá lehetne üttetni; ha önök is úgy akarják, magamra vállalom, hogy szerzek neki valamilyen hivatalt; és kebelbarátnőm, Viktória hercegnő, amennyiben szükséges, szólhatna érdekében a királynak is."

Csakhamar kézzelfogható bizonyítékokat szereztem odaadó jóindulatukról; lehetővé tettem, hogy a márkinő határozottan nyilatkozhasson a kongói és marokkói lovagok érdemeiről; megtudtam, hogy vajmi nehéz jól betölteni azt a hivatalt, melyet a hercegnő és barátnője ígértek nekem, így hát szépen megszabadultam tőle. Itt-tartózkodásom során jöttem rá, hogy nagy szenvedélyek születhetnek egyetlen nap alatt is. Hat hónapig csapongtam ebben a forgatagban, ahol nem volt szükséges, hogy egy új kaland kezdete előtt a régit befejezze az ember: mindenki csak a gyönyörre áhítozott; és akár vonakodott, akár engedett valaki, máris továbbszálltunk újabb élvezetek felé.

- Hogyan mondja, Szalím? - vágott szavába a kegyencnő. - Arrafelé ismeretlen fogalom a tisztesség?

- Bocsásson meg, asszonyom - felelte az élemedett udvaronc -, folyton csak ezt a szót ismételgetik: de a francia nők éppen úgy nem rabszolgái ennek a kifejezésnek, mint szomszédaik.

- Milyen szomszédaik? - kérdezte Mirzoza.

- Az angol asszonyok - vágta rá Szalím -, akik látszatra fagyosak és megközelíthetetlenek, valójában pedig féktelenek, kéjsóvárak és bosszúvágyók, s bár kevésbé szellemesek, de értelmesebbek, mint a franciák: ezek az érzelmek beszédét, amazok az élvezetek nyelvét kedvelik leginkább. De Londonban éppúgy, mint Párizsban, szeretkeznek és szakítanak, újrakezdik, hogy megint abbahagyják. Egy lord bishop (amolyan bráhmanféle, de nem tesz nőtlenségi fogadalmat) leánya után egy baronet hitvesére kerítettem a sort: miközben a férj tüzesen szolgálta a parlamentben a nemzet érdekeit az udvar cselszövényeivel szemben, mi ketten a feleségével otthon egész másfajta vitában tüzeskedtünk; de az ülésszak véget ért, s a hölgy kénytelen volt követni lovagját nemesi birtokukra: gyorsan rávetettem magam egy ezredes feleségére, míg a férj csapattestével a tengerparton teljesített szolgálatot; végezetül pedig a lord mayor felesége vett védőszárnyai alá. Micsoda asszony, istenem! Sohasem láttam volna viszont Kongót, ha bölcs nevelőm, aki látta, hogy végromlás fenyeget, meg nem szabadít ebből a kényszermunkából. Leveleket hamisított, melyekben családom kérte, hogy térjek haza, s mi fel is szálltunk egy Hollandiába induló hajóra; úgy gondoltuk, Németországon keresztül eljutunk Olaszországba, s ott aztán válogathatunk a sok lehetőség közt, miképp is érjünk át Afrikába.

Hollandiát csak postakocsiról láttuk: nem töltöttünk sok időt Németországban sem; ebben az országban minden rangbeli dáma olyan, mint valami fellegvár, minden porcikáját külön-külön kell bevenni: az ember végül persze célhoz ér, de az ostrom annyi rendszabályt követel, a kapituláció pontjainak megfogalmazásakor annyi de és ha kerül elő, hogy a várak megvívása nemsokára már untatott.

Egész életemben emlékezni fogok arra, mit mondott egy rendkívül előkelő német nő, mikor eljutottunk odáig, hogy nekem is meg kell adnia mindazt, amit oly sokaktól nem tagadott meg.

"Ah! - jajdult fel fájdalmasan. - Mit szólna atyám, a hatalmas Alziki, ha megtudná, hogy odaadtam magam egy olyan parányi kis kongóinak, mint ön?"

"Semmit, asszonyom - vágtam vissza -; megriadtam ennyi nagyságtól, így hát visszavonulok."

Bölcsen tettem, hogy így tettem; megemlegettem volna, ha középszerű mivoltommal megszégyenítem őhatalmasságát: e válságos pillanatban bizonyára mellettem állt maga Brahmá, szülőföldünk egészséges tájainak oltalmazója.

Ezután olasz nőkkel érintkeztünk, s ők nem bizonyultak ilyen fennhéjázónak. Tőlük tanultam meg a gyönyör különböző művészi fogásait. Ezekben a keresett módszerekben van ugyan furcsaság és szeszély; de, bocsássák meg, hölgyeim, néha erre is szükség van, hogy örömet okozhassunk önöknek. Hoztam magammal néhány élvezetes recipét Firenzéből, Velencéből és Rómából, s nekem köszönhető, hogy mindez ma már e barbár vidéken is közismert; a dicsőséget azonban áthárítom az olasz asszonyokra: én is tőlük tanultam.

Mintegy négy esztendőt töltöttem Európában, s Egyiptomon keresztül tértem vissza birodalmunkba, mely - mint önök is jól tudják - sokat fejlődött és gazdagodott e ritka olasz felfedezések jóvoltából, hiszen rögtön terjeszteni kezdtem őket.

Itt az afrikai szerző megemlíti, hogy Szalím észrevette: európai kalandjairól, valamint a bejárt országok asszonyainak jellemzéséről a kegyencnő fülébe mormolt közhelyei mély álomba ringatták Mangogult; nem akarta felébreszteni, s ezért közelebb húzódott a kegyencnőhöz, és halkabban folytatta.

- Asszonyom - mondta -, ha nem rettegnék attól, hogy hosszúra nyúlt előadásommal máris túlontúl kifárasztottam, elmondanám legelső párizsi kalandomat: nem is tudom, hogy feledkezhettem meg róla eddig.

- Mondja, kedvesem - felelte a kegyencnő -; kettőzött odaadással fogok figyelni, hogy tőlem telhetőleg pótoljam a szultán mulasztását, aki elaludt.

- Madridban kaptunk néhány ajánlólevelet - folytatta Szalím - a francia udvar egyik-másik uraságához, és így rögtön megérkezésünk után sikerült bekerülnünk a legjobb társaságba. Éppen nyár eleje volt, és este nevelőmmel együtt elmentünk sétálni a Palais-Royalba. Egyik este néhány ficsúr szegődött mellénk, megmutogatták a legszebb asszonyokat, elmondták a róluk szóló megesett vagy kitalált történeteket, s persze, gondolhatja, a saját szerepüket sem felejtették ki az elbeszélésből. A kertben máris szép számmal szorongtak a dámák; de nyolc óra tájban tekintélyes erősítés érkezett. Ahogy elnéztem a temérdek drágakövet, a ragyogó ruhákat és az imádók tömegét, szentül azt hittem, mindegyik hölgyike legalábbis hercegkisasszony. Meg is súgtam ezt a gondolatom a társaságból egy uracsnak, s ő azt felelte: látszik, hogy szakértő vagyok e dologban, és ha óhajtanám, még az este együtt vacsorázhatnék néhánnyal a legszeretetreméltóbbak közül. Elfogadtam az ajánlatát, ő máris továbbadta az egészet két-három barátjának, a barátok szerteszéledtek a sétányon, és nem telt bele negyedóra sem, visszajöttek, hogy beszámoljanak tárgyalásaik eredményéről.

"Uraim - mondták -, ma este Astérie hercegnőnél várják önöket vacsorára."

Azok, akik nem vehettek részt ezen a kiránduláson, irigyelték a szerencsénket: néhányszor még körbejártunk, aztán elbúcsúzkodtunk, és hintóba szálltunk, hogy élvezzük szerencsénket.

Egy szűk lépcső tövében, szerény kapu előtt álltunk meg, majd még egy lépcsőn felkapaszkodva, bejutottunk egy lakásba, melyet akkor nagyobbnak és jobban bútorozottnak ítéltem, mint ma tenném. Bemutattak a ház úrnőjének: olyan mélyen meghajoltam előtte, olyan tiszteletteljes bókot vágtam ki hozzá, hogy csaknem zavarba jött. Felszolgálták a vacsorát, s engem egy bájos ifjú teremtés mellé ültettek: a hölgyike a lehető legjobban adta a hercegnőt. Az igazat megvallva, azt sem tudom, hogyan mertem belészeretni: pedig ez történt.

- Szóval életében egyszer mégiscsak szeretett? - szakította félbe a kegyencnő.

- Igen, asszonyom - felelte Szalím -, a tizennyolc évesek szerelmével, végtelen türelmetlenül, hogy minél hamarabb dűlőre vigyem a dolgot. Egész éjszaka egy szemhunyásnyit nem aludtam, és mihelyt megvirradt, nekiálltam, hogy megírjam a szép ismeretlennek a világ legcifrább szerelmes levelét. Elküldtem, kaptam is rá választ: légyottot ígért nekem. Sem a válasz hangja, sem a hölgy sietős előzékenysége nem nyitotta fel a szemem, és szinte rohantam a megadott helyre, szentül meggyőződve, hogy magának a miniszterelnöknek feleségét vagy lányát kaparintom meg. Istennőm egy hatalmas kerevet közepén várt rám: odaroskadtam a lába elé; megfogtam a kezét, és a lehető leggyöngédebben csókolgatva, hálálkodtam azért a kegyért, mellyel megajándékozott.

"Igaz lenne ez? - mondtam neki. - Valóban megengedi Szalímnak, hogy szeresse önt, hogy ezt meg is vallja, és - anélkül, hogy megsértené önt - édes reménységekkel kecsegtethesse magamagát?"

Megcsókoltam a keblét, ezzel téve ki szavaim végére a pontot; minthogy a hölgy feküdt, máris azon serénykedtem, hogy a jó kezdetet jó folytatás kövesse, ő azonban félúton megállított, és így szólt:

"Lassan a testtel, barátom: te szép fiú vagy, sok is az eszed, és úgy szónokolsz, mint egy angyal; de nekem négy arany kell."

"Hogy mondja?" - vágtam a szavába.

"Azt mondtam - válaszolta -, hogy itt ugyan semmi keresnivalód, ha nincs nálad négy arany!"

"Hogyan, kisasszony - feleltem döbbenten -, ön csak ennyit ér? Ennyiért igazán nem volt érdemes Kongóból idejönnöm."

Rögtön rendbe szedtem magam, lerohantam a lépcsőn, és eljöttem.

Én is csak azzal kezdtem, mint láthatja, asszonyom, hogy hercegnőnek néztem a színésznőt.

- Számomra ez roppant meglepő - válaszolta Mirzoza -; hiszen oly nagy a különbség közöttük!

- Bizonyára száz és száz szemtelenség szaladt ki a szájukon - folytatta Szalím -; de hát mit kíván? Egy idegen, méghozzá egy fiatalember nem vizsgálhat meg mindent olyan tüzetesen. Kongóban annyi rosszat összehordtak az európai asszonyok romlottságáról...

Itt tartott Szalím, mikor Mangogul felébredt.

- Úgy áldjon isten - mondta ásítozva, és szemét dörgölve -, ez a fickó még mindig Párizsban van! Szabad-e megkérdeznem, szép regélő, mikor esedékes a visszatérése Banzába, sokáig kell-e még szunyókálnom? Mert tudvalevő, barátom, hogy jelenlétemben még csak célozgatni sem szabad utazásra: rögtön elfog az ásíthatnék. Rossz szokás, de rám ragadt Tavernier és a többiek olvasása közben.

- Herceg - felelte Szalím -, már több mint egy órája visszaértem Banzába.

- Engedje meg, hogy üdvözöljem ez alkalomból! - vágott vissza a szultán, majd a szultánához fordulva így folytatta: - Asszonyom, itt a bál ideje; induljunk, ha az utazás fáradalmai nem viselték meg túlságosan.

- Herceg - felelte Mirzoza -, máris készen állok.

Mangogul és Szalím már felöltötte az álarcát; a kegyencnő is vette a magáét; a szultán a kezét nyújtotta, átmentek a táncterembe, s ott különváltak, hogy elvegyüljenek a tömegben. Szalím követte őket, és én is, mondja az afrikai író, bár sokkal több kedvem lett volna aludni, mint bámulni a táncot...

A gyönyör hívó szavának sietve engedelmeskedtek Banza legszertelenebb csecsebecséi. Egyesek polgári fogaton érkeztek; mások bérkocsin, sőt volt olyan is, amelyik csak úgy, gyalogszerrel. Sose jutnék a végére, mondja az afrikai szerző, akinek uszályhordozójául szegődtem, ha előszámlálnám, hány tréfát követett el a rovásukra Mangogul. Több munkát adott a gyűrűjének ezen az egy éjszakán, mint amióta a szellemtől megkapta összesen. Hol az egyik, hol a másik hölgy felé szegezte, sokszor húszasával vette célba őket: ilyenkor persze takaros kis lárma kerekedett; az egyik csecsebecse éles hangon felrikoltott:

- Hegedűsök, a Dunkerque-i harangjáték-ot kérem.

A másik rekedten:

- Nekem szökdelőt húzzanak.

- Nekem valami vidámat - mondta egy harmadik.

Aztán egy egész csomó, egyszerre:

- A szokott kontratáncokat: bourrée-t, négyest, calotine-t, füzértáncot, pistolet-t, menyecsketáncot, pistolet-t, pistolet-t!

Száz és száz badarság fűszerezte ezeket a kiáltásokat. Egyik oldalról ezt lehetett hallani:

- Pokolba a semmirekellővel! Küldjétek vissza az iskolába!

Másfelől:

- Hát úgy menjek haza, hogy fel se szentelnek?

- Ki fogja kifizetni a kocsimat? - így az egyik.

- Itt hagyott, de addig járok utána, amíg meg nem találom! - így a másik.

- Akkor hát holnap; de legalább húsz arany az ára; anélkül nem lesz semmi! - így a harmadik.

Minden szó vágyakról vagy eredményekről árulkodott.

A tolongásban egy fiatal és szép polgárasszonyka kiszemelte Mangogult, követte, kacérkodott vele, s végül is elérte, hogy a szultán nekiszegezze a varázsgyűrűt. Csecsebecséje abban a pillanatban felkiáltott:

- Miért menekül? Álljon meg, szép álarcos; ne legyen érzéketlen egy önért égő csecsebecse izzó lángolása iránt.

A szultán megbotránkozott e merész vallomás hallatára, és elhatározta, hogy megbünteti a vakmerőt. Kisurrant, keresett egy testőrt, akinek nagyjából ugyanolyan volt az alakja, mint az övé, ráadta a jelmezét és az álarcát, majd odavetette a polgárfeleség karmai közé, s a hölgyet annyira megtévesztette a látszat, hogy továbbra is ezer csacskaságot csacsogott a vélt Mangogul fülébe.

Az álszultán nem volt ostoba ember; jól értett a jelbeszédhez; egy kézmozdulattal valamilyen félreeső csalitba csalogatta a csinos dámát, s a nő egy óra hosszat kegyencnőnek, szultánának érezte magát, és isten tudja, milyen terveket forgatott a fejében; de ez a varázslat nem tartott sokáig. Miután elhalmozta az állítólagos szultánt minden kedveskedésével, arra kérte, hogy vegye le az álarcát; a dalia meg is tette, megmutatta ábrázatát, melyen hatalmas, hegyesre pödört bajusz ékeskedett, s egy csöppet sem hasonlított Mangoguléra.

- Ah, pfuj! - sikoltott fel a polgárasszonyka. - Pfuj...

- Nos, höltyikém - felelte a svájci -, mi fan makáfal? Én hinni tenni önnek kitűnő szolkálat, ön petik haraxani, mikor enkem mekismerni?

De az istennő még csak nem is válaszolt, kiszökött a testőr keze közül, és eltűnt a tömkelegben.

Azok a csecsebecsék, akik nem áhítoztak ilyen nagybecsű kitüntetésre, pusztán a gyönyörrel akartak összetalálkozni, mind elégülten és elégedetten tértek vissza Banzába kalandos útjukról.

Mikor Mangogul távozott a bálból, két magas rangú tiszt élénk szóváltására lett figyelmes.

- Ő az én szeretőm - mondta az egyik -; már egy év óta az enyém, és ön az első, aki az én helyemre akar furakodni. Miért zavarja a köreimet? Nasszész, barátom, kereskedjék másutt: száz és száz szeretetre méltó asszonyt találhat, s mind szerencséjének tartaná, ha betelhetne önnel.

- Szeretem Amínát - felelte Nasszész -; csak ő tetszik nekem, senki más. Bizonyos reményekkel kecsegtetett, s engedelmével nem fogok lemondani ezekről.

- Reményekkel! - ismételte Ali bég.

- Igen, reményekkel...

- Fékomadta teremtette, nem úgy van az...

- A szavamat, hogy így van, s hogy ön nyomban elégtételt fog adni nekem azért, mert meghazudtolt.

Tüstént lesiettek a lépcsőkön; már a szablyájukat is kivonták, s a szóváltás szomorú véget ért volna, ha a szultán meg nem állítja őket, és meg nem tiltja, hogy megverekedjenek, míg szép Helénájukat ki nem hallgatják.

A tisztek engedelmeskedtek, elmentek Amínához, s Mangogul is kisvártatva követte őket.

- Teljesen összetört ez a bál - kezdte Amína -; rögtön lecsukódik a szemem. Roppant kegyetlen férfiak önök, hogy éppen akkor toppannak be, amikor le akarok feküdni: különben is mindketten olyan különösek ma. Meg szabad tudnom, mi járatban vannak?

- Semmiség az egész - felelte Ali bég, és barátjára mutatott -; az úr itt azzal kérkedik, méghozzá jó hangosan, hogy ön reményekkel kecsegteti. Hogy is állunk ezzel, asszonyom?

Amína szóra nyitotta a száját; a szultán azonban e percben célba vette gyűrűjével, a hölgy elhallgatott, s a csecsebecséje válaszolt helyette...

- Nasszész alighanem téved; tőle bizony semmit sem akar a gazdám. Hiszen van neki egy jól megtermett lakája, többet ér az, mint az uraság. Jaj, milyen ostobák is a férfiak: azt hiszik, hogy címmel-névvel, rend- és rangfokozattal, vagyis üres szavakkal meg lehet szédíteni egy csecsebecsét! Mindenkinek megvan a maga bölcselete, s a miénknek az az alapelve, hogy minden férfinak érdeme szerint ismerjük el és ismerjük meg a becsét, mégpedig a valóságos becsét és nem a képzelt becsét. Már megbocsásson a jó Claville úr, az efféle dolgokhoz mégis mi értünk jobban, mint ezt mindjárt meg is bizonyítjuk. Mindketten ismerik Bibicosa márkinét - folytatta a csecsebecse. - Tudják, hogy viszonya volt Kleandorral, és hogy kiesett a férfi kegyeiből, s most roppant ájtatos életet él. Amína hűséges barátnő; mindig ápolta Bibicosához fűződő kapcsolatait, s továbbra is szorgalmasan látogatta a márkiné házát, melyben minden rendű és rangú bráhmannal találkozhatott. Egy szép napon valamelyik bráhman megkérte úrnőmet, járjon közben érdekében Bibicosánál.

"Ugyan, mit kérjek tőle? - felelte Amína. - Tönkrement asszony, saját magán sem tud segíteni. Bizonyára hálás volna önnek, ha tudná, hogy még mindig úgy kezeli, mint valami befolyásos személyt. Ugyan, barátom, Kleandor herceg és Mangogul semmit sem tesz meg már érte, s ön hasztalan várakozna az előcsarnokokban..."

"De kérem, asszonyom - felelte a bráhman -, csupán egy csekélységről van szó, s ennek az eldöntése pusztán a márkinéra tartozik. Így áll az eset: a márkiné építtetett egy kis minaretet a palotájában; erre nyilván a napi öt imádsághoz van szüksége; valószínűleg kell tehát egy imám is; nos, én erre a helyre áhítozom..."

"Mit mond? - csattant föl Amína. - Hogy egy imám! Ön ezt aligha gondolja komolyan; legfeljebb egy kolduló dervis kell neki, hogy néhanapján elhívja, ha esik az eső, vagy ha otthon, lefekvés előtt akarja elmondani az előírt fohászokat: de hogy egy imám, akit ott kell tartani a palotában, etetni, ruházni, fizetni! Hát erre végképp nem telik Bibicosának. Tudom, hogy állnak az ügyei. Szegény fejének még hatezer arany jövedelme sincs; s ön még ebből is kétezret le akar fölözni egy imámnak? Nem mondom, ezt jól kiagyalta!"

"Brahmára, roppant sajnálom - válaszolta a szent férfiú -; mert nézze csak, ha én lennék az az imám, iparkodnék mihamarabb nélkülözhetetlennek bizonyulni: és ha ezt sikerül elérni, rögtön ömleni kezd a pénz, a kegydíj az ember ölébe. Én tetőtől talpig Monomotapából származom, és mindig készen állok, hogy eleget tehessek a kötelességeimnek..."

"Nocsak - felelte Amína elcsukló hangon -, nem is olyan reménytelen az ön dolga. Bár sajnálatomra meg kell mondanom, ön nem kelti azt a benyomást, hogy valóban ilyen hatalmas érdemekkel rendelkezik..."

"Aki a honfitársaimban bízik, sosem csalatkozik - válaszolta Monomotapa ékessége -; győződjék csak meg róla..."

S a bráhman rögtön ott a helyszínen olyan nyomós érvekkel bizonyította megejtő képességeit, hogy önök ketten, uraim, Amína szemében abban a pillanatban elvesztették a felét annak, amit mindaddig oly nagyra tartott önökben. Ah! Éljenek a monomotapai daliák!

Ali bég és Nasszész hosszúra nyúlt képpel, szótlanul összenéztek; de mihelyt magukhoz tértek első ámulatukból, összeölelkeztek; még egy megvető pillantást vetettek Amínára, és máris sebbel-lobbal útnak indultak, hogy a szultán lába elé borulva köszönetet mondjanak, amiért leleplezte ezt az asszonyt, és ezzel megmentette mindkettőjük életét és kölcsönös barátságát. Éppen akkor érkeztek, mikor Mangogul beszámolt a kegyencnőnek Amína viselt dolgairól. Mirzoza jót nevetett, s ezután még kevesebbre tartotta az udvari dámákat és a bráhmanokat.

Mangogul a bál után nyugovóra tért; a kegyencnőnek azonban egy csöpp kedve sem volt az alváshoz, elhívatta hát Szalímot, és kérlelte, hogy meséljen még szerelmi kalandjairól. Szalím szót is fogadott, és e szavakkal folytatta:

- Asszonyom, a szerelmi csatározás nem foglalta le minden percemet: a gyönyörtől elragadott pillanatokat komoly tanulmányoknak szenteltem; kusza viszonyaim sem akadályozhattak meg abban, hogy el ne sajátítsam az erődítés, a lovasművészet, a fegyverforgatás, a muzsika és a tánc fortélyait; meg ne figyeljem az európaiak életét és szokásait, ki ne tanuljam politikájukat és hadszervezetüket. Mikor hazatértem Kongóba, bemutattak a császárnak, a szultán nagy atyjának, s ő magas rangra emelt hadseregében. Bejáratos voltam az udvarhoz, csakhamar részt vettem Ergebzed herceg minden mulatságában, és ennek jóvoltából számtalan kalandba keveredtem szép asszonyokkal. Akadt közöttük mindenféle nemzetiségű, korú, származású; kevesen utasítottak el kegyetlenül, mert vagy a rangom szédítette meg őket, vagy megszerették a beszédmodoromat, vagy az arcom tetszett nekik. Megvolt az a két tulajdonságom, amellyel a szerelemben gyorsan boldogul az ember: merész voltam és magabiztos.

Eleinte főleg rangos hölgyek körül forgolódtam. Este kiszemeltem őket a mulatságokon vagy Manimonbanda kártyaasztala mellett; együtt töltöttük az éjszakát; másnap pedig már alig ismertük meg egymást. Az ilyesfajta dámák egyik legfőbb foglalatossága az, hogy szeretőt szerezzenek, s még a legjobb barátnőjüket is szívesen meglopják; a másik pedig, hogy szabaduljanak a szeretőjüktől. Félnek, hogy egyszer csak hoppon maradnak, és ezért, míg valamilyen szerelmi szálat szövögetnek, már két-három másikat is tervbe vesznek. Isten tudja, hányféle furfanggal édesgetik magukhoz azokat, akikre rávetették a szemüket, és hányféle kellemetlenkedést ismernek, hogy kihajítsák azt, aki éppen a nyeregben ül. Mindig így volt ez, és így is marad. Senkinek sem árulom el a nevét; de nem volt olyan szép és ifjú nő Ergebzed udvarában, akit ne ismertem volna töviről hegyire; és minden ilyen kapcsolat megszületett és megszakadt, újraéledt és eltemetődött nem egész hat hónap alatt.

Megundorodtam ettől a világtól, és a másik végletbe estem: polgárasszonyokkal kezdtem foglalkozni, de csakhamar rájöttem, hogy képmutatók, hivalkodnak a szépségükkel, állandóan a tisztességet emlegetik, majdnem mindig valamilyen erőszakos és goromba férj zsarnoksága alatt sínylődnek, vagy pedig egy lúdtalpas unokabáty ül szenvedélyes előszeretettel naphosszat a szoknyájuk szélén, és ez utóbbiaknak még a képét sem tudtam elviselni: egyetlen percre sem maradhattam kettesben valakivel; ezek a barmok örökösen odatolakodtak, tönkretették a találkát, és unos-untalan belefurakodtak a társalgásba. Mindezen akadályok ellenére öt vagy hat kényeskedővel mégiscsak eljutottam addig a pontig, ameddig akartam, aztán faképnél hagytam őket. A velük való érintkezésben legjobban az mulattatott, hogy folyton az érzelmeiket szellőztették, így hát nekem is kérkednem kellett vele, és ráadásul úgy beszéltek róla, hogy halálra nevettem magam: továbbá megkövetelték az apró figyelmességeket és szívességeket; panaszaikból úgy látszott, mintha percről percre vétenénk ellenük; s valami olyan ildomos szerelemről szónokoltak, hogy arról szívesebben lemondtam. A legrosszabb mégis az volt, hogy szünet nélkül a nevemet visszhangozták, s néha az embernek kénytelen-kelletlen mutogatnia kellett magát a társaságukban, kockáztatva egy polgári kaland minden nevetséges következményét; így aztán egy szép napon megszöktem a Saint-Denis utcából és a boltjaikból, mégpedig egyszer s mindenkorra.

Akkoriban majd megbolondultunk a kéjlakokért: én is béreltem egyet a keleti kertvárosban, és itt tartottam sorban egymás után azokat a lányokat, akiket hol látni kíván az ember, hol pedig nem; néha elbeszélget velük, néha egy szót sem szól hozzájuk, és ha megunta őket, kiadja az útjukat: meghívtam a barátaim és az Operaház üdvöskéit; ragyogó kis vacsorákat adtam, nemegyszer maga Ergebzed is kitüntetett megjelenésével. Ó, asszonyom, pompás boraim voltak, felséges likőrjeim, és a szakácsomnak nem volt párja egész Kongóban.

A legragyogóbb mulatságot azonban az a vállalkozás szerezte, melyet egy, a fővárostól távol eső tartományban vittem véghez: itt állomásozott az ezredem, s azért hagytam el Banzát, hogy megszemléljem őket; ez az egyetlen tennivalóm szólított el a városból, és távollétem nem tartott volna sokáig, ha eszembe nem ötlik egy különös terv. Volt ugyanis Baruthiban egy zárda, telis-tele szebbnél szebb hölgyekkel; én fiatal voltam, még a szakállam sem ütközött: abban törtem a fejem, hogy özvegyasszonynak adom ki magam, aki itt keres menedéket a világ veszedelmei elől, és bejutok közéjük. Női öltözéket csináltattam; magamra is vettem, és bezörgettem a zárdaszüzek kapuján; szeretettel fogadtak; vigasztaltak férjem elvesztése miatt érzett mély bánatomban; megegyeztünk a költségekben, s én beléptem.

A számomra kijelölt lakosztály a novíciák hálóterme mellé esett; szép számmal voltak, csaknem valamennyien fiatalok és feltűnően üdék; előzékenyen és figyelmesen közeledtem hozzájuk, és egykettőre barátnőjükké fogadtak. Egy hét sem telt bele, máris elmondtak mindent az ő kis közösségükről; megismertem a jellemeket, meghallgattam a mulatságos eseteket: minden rendű és rangú titkukat megosztották velem, és látnom kellett, hogy éppolyan jól forgatják a megszólás és a rágalmazás fegyverét, mint mi, világi emberek. A szabályokat mindenesetre szigorúan megtartottam; ájtatos volt az ábrázatom, édeskés a hangom; és mindenki azt suttogta, milyen szerencsés lenne a kolostor, ha én is felvenném a fátyolt.

Mihelyt úgy éreztem, hogy sikerült a zárdában megalapoznom jó hírnevemet, kiválasztottam egy ifjú szüzet, aki akkor kapta fel a fátyolt: imádni való kis barna volt; anyjának szólított, én pedig angyalkámnak becéztem; elhalmozott szemérmes csókjaival, s én ezeket szerelmes csókokkal viszonoztam. Fiatalság - kíváncsiság; Zirzifil mindegyre a házasságra és a házasélet gyönyöreire terelte a szót; szüntelenül erről faggatott; én ügyesen felajzottam kíváncsiságát; szó szót követett, s végül eljutottunk odáig, hogy elméleti leckéimet a gyakorlatban is megvalósítsuk. Nem ő volt az egyetlen novícia, akit kitanítottam; és néhány fiatalabb apáca is el-eljárt művelődni cellámba. Olyan ügyesen mesterkedtem az órákkal és percekkel, a légyottokkal, hogy egyetlen találka sem keresztezte a másikat: végül, asszonyom, hogy is mondjam csak önnek? Az ájtatos özvegy számos utódnak adott életet; és mikor sok nyögés és sóhajtozás után kirobbant a botrány, s a főnökasszony tanácsába tartozó apácák elhatározták, hogy elhivatják a zárda orvosát, jobbnak láttam, ha kereket oldok. Egy éjszaka, mikor mindenki az igazak álmát aludta, átmásztam a kert falán és eltűntem: Piombino fürdőhelyére utaztam, s az orvos épp ezekhez a hévizekhez küldte el a kolostor lakosainak szinte a felét; itt aztán lovagi öltözékben befejezhettem azt a munkát, melyet még özvegyi ruhában kezdtem el. Erre az esetre, asszonyom, az egész birodalom emlékszik, de csakis ön tudja a főhős nevét.

Ifjúságom hátralevő részét - folytatta Szalím - hasonló mulatságokkal töltöttem, mindig nők közt, mindenféle fajtával, kevés titokzatossággal, sok esküvéssel és semmi őszinteséggel.

- De hát ezek szerint - mondta a kegyencnő - sohasem szeretett ön?

- Törődtem is én akkor a szerelemmel! - felelte Szalím. - Nem kellett nekem más, csak a gyönyör, meg az, akitől megkaphattam.

- Lehet-e gyönyör szerelem nélkül? - kiáltott közbe a kegyencnő. - Mit ér az, ha a szív meg sem szólal?

- Ugyan, asszonyom - válaszolta Szalím -, tizennyolc-húsz éves korunkban aligha a szív szavára hallgatunk.

- És a végén, ennyi tapasztalat után, milyen eredményre jutott? Mit tud mondani a nőkről?

- Hogy legtöbbször jellemtelenek - mondta Szalím -; három dolog foglalkoztatja őket istenigazából: az érdek, a gyönyör és a hiúság; talán egy asszony sincs a világon, aki ne uralná e három szenvedély valamelyikét; s akiben mindhárom egyesül, az valóságos szörnyeteg.

- A gyönyör még csak hagyján - mondta Mangogul, aki e percben lépett a terembe -; bár az ilyen asszonyokra végképp nem lehet számítani, mégis meg kell bocsátanunk nekik; ha átforrósodik a vér, olyan, mint a megbokrosodott paripa: árkon-bokron keresztül vágtat a lovasával; és majdnem minden asszony ilyen ló hátán nyargalászik.

- Talán ez magyarázza - mondta Szalím -, miért nevezi Menega hercegnő Hajdar lovagot főlovászmesterének.

- De hát lehetséges az, hogy önnek soha semmilyen szívbeli kalandja nem volt? - kérdezte a szultána Szalímtól. - Pusztán azért őszinte, hogy lealázza azt a nemet, amelynek ön a gyönyört köszönheti, s amely az ön számára maga a gyönyörűség? A sok asszony közt talán egy sem akadt, aki kérte és kiérdemelte, hogy szeressék? Érthetetlen.

- Ó, asszonyom - felelte Szalím -, olyan örömest engedelmeskedem önnek, hogy érzem belőle: az esztendők sora sem tudta megdönteni szívemben egy szeretetre méltó hölgy uralmát. Igen, asszonyom, én is szerettem, akárcsak mások. Ön mindent tudni akar, én pedig mindent el fogok mondani; ítélje meg, hogy annak rendje és módja szerint szerepeltem-e, mint szerelmes.

- Utazás akad a történetnek ebben a részében? - kérdezte a szultán.

- Nem, hercegem - felelte Szalím.

- Annál jobb - folytatta Mangogul -; semmi kedvem sincs az alváshoz.

- Ami engem illet - szólt közbe a kegyencnő -, Szalím bizonyára megengedi, hogy lepihenjek egy kicsit.

- Ő is elmehet lefeküdni - mondta a szultán -; és míg önök szunyókálnak, én kikérdezem Cypriát.

- Ne is gondoljon erre Magasságod - felelte Mirzoza -; ez a csecsebecse vég nélküli utazásokra fogja kényszeríteni.

Az afrikai író e helyt tudomásunkra adja, hogy Mangogul, okulva Mirzoza szavain, a legerősebb áloműző szert készíttette el magának: szerzőnk azzal folytatja, hogy jó barátja, az udvari orvos, megadta neki e csodaszer összeállítását, s ő ennek alapján eszkábálta össze művének előszavát; sajnos ebből az előszóból csak az utolsó három sor maradt ránk, melyet most én is közlök.

Vegyen...............
Továbbá.............
Valamint............
...úr Marianne-jából és Úrhatnám pór-jából négy oldalt.
A szív tévelygései-ből egy ívet.
A Vallomások-ból huszonöt és fél sort.

 

Amíg a kegyencnő és Szalím az előző este fáradalmait pihenték ki, a szultán csodálkozva járta be Cypria pazar lakosztályait. Ez az asszony a csecsebecséjével olyan vagyont szerzett, akárcsak egy főadóbérlő. A szultán végigsétált egy hosszú sor szobán - egyik díszesebb volt, mint a másik -, a végén megérkezett a fogadóterembe, és a népes társaság közepén nyomban felismerte a ház úrnőjét a rajta éktelenkedő ékkő-zuhatagról; valamint a férjet is, ábrázatáról lesíró végtelen együgyűségéről. A Cypria karosszéke körüli helyeket két pap, egy széplélek és három akadémikus foglalta el; a terem mélyén két gavallér és egy pöffeszkedő ifjú bíró röpdösött ide-oda, az utóbbi szüntelenül a kézelőjét porolgatta, parókáját igazgatta, a tükrökben megnézte a száját, és elégedetten állapította meg, hogy nagyon tetszetős a pirosítója: e három csapongó lepkét leszámítva, az egész társaság mély tisztelettel csüggött a tiszteletre méltó múmián, aki modortalanul terpeszkedve ásított, beszélt ásítás közben, mindenről megmondta a véleményét, mindenről ostoba véleményeket hangoztatott, és senki sem mondott ellent neki.

"Hogyan érte el ez a dáma - töprengett Mangogul, aki rég nem beszélt már magában, és igencsak unta ezt -, hogy ezzel a torz szellemével és ezzel az ábrázattal levegyen a lábáról egy jó családból származó férfiút?"

Cypria szerette volna, ha szőkének tartják; a bőre sárgás volt, vörös foltokkal tarkázva, eléggé emlékeztetett egy cirmos tulipánra; dülledt, rövidlátó szeme volt, kurta dereka, hegyes orra és biggyedt szája, szabálytalan ábrázata, beesett arca, alacsony homloka, semmi keble, száraz keze és aszott karja: ezekkel a bájakkal babonázta meg a férjét. A szultán feléje fordította gyűrűjét, és máris hallani lehetett rikácsoló hangját. Az egész gyülekezet azt hitte, hogy Cypria megint a szájával szólal meg, és valamilyen újabb véleményt kíván elmondani. A csecsebecse a következő szavakkal kezdte:

- Utazásaim története.

Marokkóban születtem, 17 000 000 012-ben, és az Operában táncoltam, amikor Mohammed Tripathudot, aki engem kitartott, kinevezték a hatalmas császárunktól Franciaország uralkodójához küldött követség fejévé: elkísértem erre az útra; a francia hölgyek bája egykettőre elorozta tőlem szeretőmet; én is, késedelem nélkül, nekifogtam bosszút állni. Az udvaroncok kíváncsiak voltak az újdonságra, és ki akarták próbálni ezt a jó marokenbőrt; így becézték ugyanis az úrnőmet; nagyon emberségesen fogadtuk valamennyiüket; és ez a nyájasság fél év alatt húszezer tallért jövedelmezett ékszerekben, ugyanannyit ércpénzben, és egy takarosan bebútorozott kis palotát. A francia férfiak azonban csapodárok, s hamarosan véget értek a szép napok: nem volt kedvem vidékre menni; az ilyen nagy tehetségeknek hatalmas színpadra van szükségük; búcsút intettem Tripathudnak, és útnak indultam egy másik királyság fővárosa felé.

A wealthy lord travelling through France dragged me to London. Ay, that was a man indeed! He watered me six times a day and as often o'nights. His prick like a comet's tail shot flaming darts: I never felt such quick and thrilling thrusts. It was not possible for mortal prowess to hold out long at this rate; so he drooped by degrees, and I received his soul distilled through his Tarse. He gave me fifty thousand guineas. This noble lord was succeeded by a couple of privateer-commanders lately returned from cruising: being intimate friends, they fucked me as they had sailed, in company, endeavouring who should show most vigour and serve the readiest fire. Whilst the one was riding at anchor, I towed the other by his Tarse and prepared him for a fresh fire. Upon a modest computation I reckoned in about eight days time I received a hundred and eighty shots. But I soon grew tired with keeping so strict an account, for there was no end of their broadsides. I got twelve thousand pounds from them for my share of the prizes they had taken. The winter quarter being over, they were forced to put to sea again, and would fain have engaged me as a tender, but I had made a prior contract with a German count.

Duxit me Viennam in Austria patriam suam, ubi venerea voluptate, quanta maxima poteram, ingurgitatus sum, per menses tres integros eius splendide nimis epulatus hospes. Illi, rugosi et contracti Lotharingo more colei, et eo usque longa, crassaque mentula, ut dimidiam nondum acciperem, quamvis iterate coitu fractus rictus mihi misere pateret. Immanem est usu frequenti vagina tandem admisit laxe gladium, novasque excogitavimus artes, quibus fututionum quotidianarum vinceremus fastidium. Modo me resupinum agitabat; modo ipsum, eques adhaerescens inguinibus, motu quasi tolutario versabam. Saepe turgentem spumantemque admovit ori priapum, simulque appressis ad labia labiis, fellatrice me lingua perfricuit. Etsi Veneri nunquam indulgebat posticae, a tergo me tamen adorsus, cruribus altero sublato, altero depresso, inter femora subibat, voluptaria quaerens per impedimenta transire. Amatoria Sanchesii praecepta calluit ad unguem, et festivas Aretini tabulas sic expressit, ut nemo melius. His a me laudibus acceptis, multis florenorum millibus mea solvit obsequia, et Romam secessi.

Quella città è il tempio di Venere, ed il soggiorno delle delizie. Tutta via mi dispiaceva, che la natiche leggiadre fossero là ancora più festeggiate delle più belle potte; quello che provai il terzo giorno del mio arrivo in quel paese. Una cortigiana illustre si offerisce a farmi guadagnare mila scudi, s'io voleva passar la sera con esso lei in una vigna. Accettai l'invito; salimmo in una carrozza, e giungemmo in un luogo da lei ben conosciuto nel quale due cavalieri colle braghesse rosse si fecero incontro a noi, e ci condussero in un boschetto spesso e folto, dove cavatosi subito le vesti, vedemmo i più furiosi cazzi che risaltaro mai. Ognuno chiavo la sua. Il trastullo poi si prese a quadrille, dopo per farsi guattare in bocca, poscia nelle tette; alla perfine, uno dei chiavatori impadronissi del mio rivale, mentre l'altro mi lavorava. L'istesso fu fatto alia conduttrice mia; e cio tutto dolcemente condito di bacci alia fiorentina. E quando i campioni nostri ebbero posto fine alla battaglia, facemmo la fricarella per risvegliar il gusto a quei benedetti signori i quali ci pagarono con generosità. In più volte simili guadagnai con loro sessanta mila scudi; e due altre volte tanto, con coloro che mi procurava la cortigiana. Mi ricordo di uno che visitava mi spesso e che sborrava sempre due volte senza cavarlo; e d'un altro i quale usciva da me pian piano, per entrare sottilmente nel mio vicino; e per questo bastava fare sù e giù le natiche. Ecco una usanza curiosa che si pratica in Italia.

Cypria csecsebecséje félig spanyol, félig kongói nyelven folytatta mondókáját. Szemmel láthatóan nem tudott annyit spanyolul, hogy csak erre a nyelvre hagyatkozzék: az afrikai szerző - aki inkább felköttetné magát, mint hogy kihagyjon valamilyen elcsépelt igazságot - megemlíti, hogy egy nyelvet csakis szorgalmas gyakorlás útján sajátíthatunk el; és Cypria csecsebecséjének jóformán egyetlen perce sem maradt Madridban a beszédre.

- Megszöktem Itáliából - mondta a csecsebecse -, bár titkos vágyaim vissza-visszahúztak, influxa malo del clima! y tuve luego la resolucion de ir me a una tierra, donde pudiesse gozar mis fueros, sin partir los con un usurpador. Ó-Kasztíliába utaztam, de csecsebecsémet ott csak a legszokványosabb úton-módon hasznosították, s ez nem volt elég a bosszúmhoz. Le impuse la tarea de batter el compas en los bayles che celebrava de dia y de noche; és ezt olyan pompásan látta el, hogy összebékéltünk. A madridi udvar színe előtt már tökéletes egyetértésben jelentünk meg. Al entrar de la ciudad, összeakadtam con un papo venarabile por sus canas: nagy szerencsémre megesett a szíve fiatalságomon, s átadott nekem egy titkot, hatvan esztendő tapasztalatainak érett gyümölcsét, para guardar me del mai de que merecieron los Franceses ser padrinos, por haver sido sus primeros pregodes. Hála e tanácsnak és a tisztaságra való hajlandóságomnak - amit egyébiránt hasztalan próbáltam meghonosítani Spanyolországban -, sikerült magam Madridban minden balesettől megóvnom, csak a hiúságomon esett csorba. Úrnőmnek ugyanis, mint láthatják, szerfölött parányi lába van. Esta prenda es el incentivo mas poderoso de una imaginacion castellana. Egy kis láb valóságos útlevél Madridban az olyan lány számára, que tiene la mas dilatada sima entre las piernas. Elhatároztam, hogy búcsút mondok annak az országnak, ahol hódításaim nagyobb részét más szerv szolgálatainak köszönhetem; y me arrime a un definidor muy virtuoso que passava a las Indias. Őtisztelendőségének védőszárnyai alatt éltem az ígéret földjén, abban az országban, amelyben a szerencsés szerzetes botrány nélkül hordhatja erszényében az aranyakat, övében a tőrét és ölében a szeretőjét. Milyen pompásan éltem én ott! Micsoda éjszakák! Ó, egek, micsoda éjszakák! Hay de mi! al recordarme de tantos gustos me meo... Algo mas... Ya, ya... Pierdo el sentido... Me muero...

Egyesztendős madridi és indiai tartózkodás után hajóra szálltam, hogy Konstantinápolyba menjek. Egy olyan nép azonban, mely retesz alatt szokta tartani a csecsebecséket, semmiképp sem volt ínyemre; gyorsan elhagytam hát ezt a vidéket, hiszen a szabadságom forgott kockán. Mégis, mivel eleget foglalkoztam muzulmán férfiakkal, észre kellett vennem, hogy az európaiakkal való érintkezés sokat csiszolt rajtuk; egyesül bennük a franciák könnyedsége, az angolok alapossága, a németek munkabírása, a spanyolok béketűrése, sőt tetemes adag az olaszok ügyeskedéséből: egyszóval egy aga maga megér egy bíborost, négy herceget, egy lordot, három spanyol grandot és két német fejedelmet.

Konstantinápolyból, uraim, mint ezt önök is igen jól tudják, a nagy Ergebzed udvarába vezetett az utam, és itt a legszeretetreméltóbb ifjú urak nevelésével foglalatoskodtam; mikor pedig mindenre végképp alkalmatlanná váltam, rávetettem magam erre az alakra.

E ponton a csecsebecse egyetlen gyakorlott mozdulattal Cypria férje felé mutatott, majd így szólt:

- Idáig süllyedtem!

Az afrikai író ezt a fejezetet egy figyelmeztetéssel zárja be: inti a hölgyeket, ne essenek kísértésbe, ne fordíttassák le maguknak azokat a részeket, melyekben Cypria csecsebecséje idegen nyelven nyilatkozott.

"Hibáztam volna, mint történész - fejtegeti -, ha elhagyom ezeket a bekezdéseket; és hibáznék, mint a női nem tisztelő híve, ha közreadnám, és nem figyelmeztetném egyidejűleg az erényes asszonyokat, hogy Cypria csecsebecséjének nyelvezete ugyancsak megromlott utazásai során, s hogy szónoklatai sokkalta szabadosabbak minden zugirodalomnál, mely valaha is megfordult hölgyolvasóim kezében."

Mangogul visszatért a kegyencnőhöz. Szalímot már ott találta.

- Nos, herceg - mondta Mirzoza -, jót tettek önnek Cypria utazásai?

- Sem jót, sem rosszat - felelte a szultán -; nem is értettem őket.

- És miért nem? - kérdezte a kegyencnő.

- Azért nem - mondta a szultán -, mert a csecsebecséje valóságos nyelvtehetség, beszél az minden nyelven, csak a miénken nem. Mesélőnek tehát elég pimasz, viszont nagyszerű tolmács válnék belőle.

- Hogyan mondja? - vette át a szót Mirzoza. - Semmit sem értett abból a sok szónoklatból?

- Egy dolgot mégis, asszonyom - felelte Mangogul -; azt, hogy az utazás még gyászosabb következményekkel jár a nők szemérmére, mint a férfiak vallásosságára nézve; és nem nagy érdem, ha valaki több nyelvet ismer. Hiába tud valaki tökéletesen latinul, görögül, olaszul, angolul és kongóiul, ha nincs több esze, mint egy csecsebecsének. Ön is így gondolja, asszonyom? Hát ön, Szalím? Kezdjen bele hát a kalandjába, de aztán semmi utazás! Halálosan megvisel.

Szalím megígérte a szultánnak, hogy a történet végig ugyanazon a helyszínen fog lejátszódni, és e szavakkal fogott bele mondókájába:

- Körülbelül harmincéves lehettem; nemrég veszítettem el atyámat; megházasodtam, nehogy a család kihaljon, és úgy éltem a feleségemmel, ahogy az illem kívánja; tiszteletteljes voltam, figyelmes, udvarias, nem túl közvetlen, de talpig becsületes. Akkoriban lépett trónra Ergebzed herceg, kegyeivel már korábban is elhalmozott. Haláláig nem is szűntem meg élvezni e kegyeket, s igyekeztem buzgalmammal és hűségemmel rászolgálni erre a kitüntetésre. A hadsereg főfelügyelői tiszte éppen megüresedett, s engem neveztek ki rá; ebben a minőségemben gyakorta le kellett utaznom a határra.

- Gyakorta le kellett utaznia! - kiáltott fel a szultán. - Egy utazás is elég, hogy elnyomjon az álom, legalább holnapig. Jegyezze meg végre.

- Herceg - folytatta Szalím -, egyik ilyen utamon megismerkedtem egy szpáhi ezredes feleségével. A tisztet Osztaluknak hívták, derék ember volt, jó katona, de nehezen kezelhető férj, féltékeny, mint a tigris, ráadásul megjelenése indokolttá is tette dühét: ijesztően csúnya férfiú volt.

Nem sokkal azelőtt vette feleségül az ifjú, eleven és szép Cydalise-t, egyikét azoknak a ritka tüneményeknek, akik iránt az első találkozástól fogva többet érzünk, mint puszta udvariasságot, sajnálunk búcsút venni tőlük, és százszor is eszünkbe jut, míg újra láthatjuk.

Cydalise értelmesen gondolkozott, kecsesen fejezte ki gondolatait, csevegése valósággal lebilincselő volt; az ember sohasem láthatta és még kevésbé hallhatta eleget. E tulajdonságaival megnyerte mindenki szívét, s ezt én is észrevettem. Nagyon becsültem; ezt nemsokára más, gyengédebb érzelem követte, s viselkedésem egyre inkább az igazi szenvedély képét mutatta. Első, könnyű diadalaim kissé elkapattak: amikor rohamot indítottam Cydalise ellen, azt hittem, nem nagyon fog ellenállni, és megtisztelve a főfelügyelő úr személyes ostroma által, éppen csak tessék-lássék védekezik majd. Képzelhetik, mennyire meglepődtem, amikor vallomásom hallatára így szólt:

"Uram, még ha olyan elbizakodott volnék is, és elhinném, hogy esendő bájaim megtetszhettek önnek, bizony, oktalanság lenne komolyan vennem a szavait, melyekkel már ezer más nőt bolonddá tett. Mi a szerelem megbecsülés nélkül? Semmiség; és ön nem ismer engem eléggé ahhoz, hogy igazán becsüljön. Bármennyi esze, bármilyen éleslátása legyen is valakinek, két nap alatt mégsem tudja annyira kiismerni egy asszony lelkivilágát, hogy érdemei szerint foglalkozzék vele. Főfelügyelő uram szórakozni akar, és ebben igaza van; de Cydalise-nak is, ha nem akarja, hogy vele szórakozzanak."

Hiába esküdöztem égre-földre, hogy a legőszintébb szenvedély hevít, hogy rajta áll a boldogságom, hogy közömbössége meg fogja mérgezni életem hátralevő részét.

"Szavak - mondta erre -, üres szavak! Ne gondoljon többet rám, vagy pedig ne higgyen olyan kelekótyának, hogy ennyire elcsépelt fogásokkal merjen kísérletezni. Szó szerint azt mondja mindenki, gondolkozás nélkül, amit ön is az imént, de senki sem hisz benne."

Ha kevésbé kedveltem volna Cydalise-t, ez a szigorúság megalázott volna; de én szerettem, és éppen ezért fájt. Visszatértem az udvarba, de a képe ott lebegett a szemem előtt; s a távollét nemhogy csökkentette volna iránta lobogó szenvedélyemet, inkább még növelte.

Annyira csak Cydalise-on járt az eszem, hogy százszor is elhatároztam: feláldozom érte magas rangomat és udvari méltóságomat; de nem voltam biztos a sikerben, ezért mindig meghátráltam.

Nem repülhettem el arra a helyre, ahol otthagytam, így hát kieszeltem, hogy őt fogom felhozni oda, ahol én vagyok. Kihasználtam Ergebzed megtisztelő bizalmát: magasztaltam Osztaluk érdemeit és vitézségét. Ki is nevezték a szpáhi-testőrség hadnagyának, s megbízatása az uralkodó oldala mellé szólította; Osztaluk bevonult tehát az udvarba, vele Cydalise is, és az asszonykából egykettőre felkapott szépség lett.

- Helyesen tette - szólt közbe a szultán -, hogy Cydalise-t hozatta fel az udvarba, és megtartotta méltóságait; mert Brahmára mondom, én bizony hagytam volna, hadd menjen ön a maga útján: egyedül abba a távoli tartományba.

- Szemet vetettek rá, körülrajongták, üldözték, de hiába - folytatta Szalím. - Csak én voltam olyan szerencsés, hogy mindennap láthattam. És mennél többet voltam vele, annál több bájt és értéket fedeztem föl benne, annál jobban belebolondultam. Úgy gondoltam, hogy számtalan kalandom meglehetősen friss emléke aligha szól a javamra az ő szemében: hogy feledtessem ezt, hogy meggyőzzem szerelmem őszinte voltáról, hátat fordítottam a társaságnak, és nem láttam asszonyt, legfeljebb véletlenül, az ő társaságában. Ez a viselkedés mintha meghatotta volna: engedett egy kicsit abból a régi szigorúságból. Figyelmesebb voltam hozzá, mint valaha; könyörögtem a szerelméért, és elnyertem a megbecsülését. Cydalise megkülönböztetett jóindulattal bánt velem; bizalmába fogadott; megbeszélte velem házuk ügyes-bajos dolgait; de egyetlenegy szót sem szólt arról, mi lakozik a szívében. Ha előhozakodtam az érzelmeimmel, életbölcsességeket sorakoztatott fel válaszul, mire én kétségbeestem. Sokáig tartott ez a kínos állapot, s végül elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább, meg kell tudnom végre-valahára, mihez tartsam magam.

- És ezt hogyan csinálta? - kérdezte Mirzoza.

- Mindjárt megtudja, asszonyom - felelte Mangogul.

Szalím pedig így folytatta:

- Mint már mondottam, asszonyom, napról napra láthattam Cydalise-t: ettől kezdve ritkábban láttam; látogatásaim egyre gyérebbekké váltak; végül alig találkoztunk. Ha néha mégis úgy adódott, hogy négyszemközt beszélgettünk, olyan keveset szónokoltam a szerelemről, mintha mindaddig a leghalványabb szikráját sem éreztem volna. Ez a változás meglepte, valamilyen titkos kapcsolatot gyanított mögötte; és egy szép napon, mikor épp az udvar szerelmi krónikáját ecseteltem, szórakozottan így szólt:

"Szalím, ön sohasem beszél magáról; elragadóan meséli el mások jó szerencséjét, a sajátjáról pedig hallgat."

"Asszonyom - feleltem -, bizonyára azért, mert nincs, vagy helyesebbnek tartom, ha hallgatok róla."

"Ó, persze! - szakított félbe. - Mondhatom, helyes, hogy titkol előttem olyan dolgokat, melyekről holnap az egész világ tudni fog."

"Meglehet, asszonyom - vágtam vissza -; de tőlem aztán senki nem fogja megtudni."

"Valóban csodálatos ön ezzel a titkolózással - válaszolta -; ki ne tudná, hogy tervezget valamit a szőke Mizisszel, a kis Zibelinnel, a barna Zafírával?"

"És még akivel csak akarja, asszonyom" - tettem hozzá fagyosan.

"Igazán könnyen elhiszem, hogy nem ők az egyedüliek - válaszolta -; két hónap óta legföljebb véletlenül lehet látni önt, s nyilván nem töltötte tétlenül az idejét; az ilyesféle hölgyekkel pedig gyorsan halad az ember."

"Tétlenül, én? - feleltem. - Hiszen az borzasztó lenne. A szívem arra teremtették, hogy szeressen, sőt arra is, hogy szeressék; még azt is megvallhatom önnek, hogy most éppen ez a helyzet; de ne faggasson tovább, talán már így is túl sokat mondtam."

"Szalím - válaszolta komoly hangon -, nekem nincs titkom ön előtt, önnek se legyen hát énelőttem. Hol tart?"

"Majdnem a regény végén."

"És kivel?" - kérdezte izgatottan.

"Ismeri Martézát?"

"Természetesen; nagyon szeretetreméltó asszony."

"Nos, miután hiába kísérleteztem mindennel, hogy elnyerjem az ön kegyeit, hozzá fordultam. Már egy fél éve tárt karokkal vártak, így hát két találka elsimította az akadályokat; a harmadik már be fogja tölteni vágyaimat, s ma estére Martéza meghívott vacsorára. A társasága szórakoztató, könnyed, kissé talán csípős a nyelve, de ettől eltekintve az egyik legaranyosabb teremtés a világon. Az ember sokkal könnyebben el tudja intézni a dolgait az effajta bolondokkal, mint a nagyképűekkel, akik..."

"Uram - mondta Cydalise lesütött szemmel -, szívből örülök a szerencséjének, de engedje meg, hogy szóvá tegyem: Martéza nem nagyon fiatal, és volt már egy-két szeretője ön előtt."

"Oda se neki, asszonyom - folytattam -; ha Martéza igazán szeret, nyugodtan az elsőnek tarthatom magam. De lassan itt a légyott ideje, legyen szabad..."

"Egy szóra még, uram. Biztos benne, hogy Martéza szereti önt?"

"Azt hiszem."

"És ön szereti?" - tette hozzá Cydalise.

"Asszonyom - feleltem -, ön kergetett Martéza karjaiba; ez minden, amit mondhatok."

Menni készültem, de Cydalise a dolmányomnál fogva visszahúzott, majd hirtelen hátat fordított nekem.

"Kíván még tőlem valamit, asszonyom? Van valamilyen parancsa számomra?"

"Nem, uram. De hogyhogy ön itt van? Azt hittem, már messze jár."

"Máris megyek, asszonyom."

"Szalím..."

"Cydalise..."

"Szóval elmegy?"

"Igen, asszonyom."

"Ó, Szalím, kinek a kedvéért áldoz föl engem? Nem ér-e többet Cydalise megbecsülése Martéza kegyeinél?"

"Jóval többet, asszonyom - vágtam vissza -, ha én is csak megbecsülést éreznék ön iránt. De én szerettem..."

"Nem igaz - kiáltotta felindultan -; ha szeretett volna, felismeri valódi érzelmeimet, megsejti, sőt büszke lesz arra, hogy állhatatossága végül mégis diadalmaskodik büszkeségemen: ön azonban belefáradt az egészbe; és elhagyott, talán épp abban a percben..."

Cydalise ekkor elhallgatott, sóhajtott egyet, és a szeme megtelt könnyel.

"Beszéljen, asszonyom - mondtam -, fejezze csak be. Ha minden kegyetlensége ellenére még mindig szerető szívvel közelednék önhöz, tudna-e..."

"Semmit sem tudok; már nem szeret, és Martéza vár magára."

"Ha Martéza közömbös lenne számomra, Cydalise pedig drágább, mint valaha, mit tenne?"

"Ostobaság volna puszta feltevésekre vallomással felelni."

"Cydalise, az égre kérem, válaszoljon, mintha nem is feltevésekre kellene felelnie. Még egyszer kérdem: ha most is Cydalise-t szeretném legjobban a világon, ha soha és semmilyen tervem nem lett volna Martézával, mit tenne?"

"Azt, amit eddig, hálátlan lélek - felelte végre -; szeretném..."

"Szalím pedig imádja önt" - mondtam, a lába elé vetettem magam, s két kezét csókokkal és örömkönnyekkel árasztottam el.

Cydalise megdöbbent; ez a váratlan fordulat zavarba hozta; kihasználtam zavarodottságát, s összebékülésünket megpecsételtük a szerelem minden jegyével, mert nem volt ereje már, hogy ellenálljon.

- S mit szólt mindehhez a derék Osztaluk? - szólt közbe Mangogul. - Nyilván megengedte élete jobbik felének, hogy kegyesen bánjon azzal a férfiúval, akinek a szpáhi-testőrség hadnagyi méltóságát köszönhette?

- Herceg - folytatta Szalím -, míg nem nyertem meghallgatásra, Osztaluk csöpögött a hálától; de mihelyt beteljesült boldogságom, összeférhetetlenné és barátságtalanná vált, hozzám kellemetlen volt, a feleségéhez kegyetlen. Nem elégedett meg azzal, hogy jelenlétével zavarogjon, még figyeltetett is bennünket; valaki el is árult; és Osztaluk, állítólagos gyalázatára hivatkozva, párbajra merészelt szólítani. A szeráj nagy parkjában mértük össze pengénket; két vágást kapott, és kényszerítettem, hogy esedezzen az életéért. Míg sebeiből fel nem gyógyult, egyetlen pillanatra sem mozdultam felesége mellől; de mihelyt megint egészséges volt, sürgősen elválasztott bennünket, és bántalmazta Cydalise-t. Cydalise elmondta, milyen elkeserítő körülmények között kell élnie; azt indítványoztam, hogy megszöktetem; ő bele is egyezett; és mikor a féltékeny férj hazatért a szultán kíséretében az udvari vadászatról, megrökönyödve látta, hogy özvegységre jutott. Osztaluk nem fecsérelte erejét arra, hogy hiábavaló átkokat szórjon az asszonyszöktetőre, nyomban a bosszúra gondolt.

Cydalise-t egy vidéki udvarházban rejtettem el, két mérföldnyire Banzától; és másnaponként kiszöktem éjszaka a városból, egyenesen Cisare-ba. Osztaluk közben vérdíjat tűzött ki a hűtelen asszony fejére, megvesztegette, lepénzelte embereimet, és belopták a parkba. Itt élveztük aznap a hűvös estet kettesben, Cydalise-zal: egy sötét fasor mélyén andalogtunk; éppen gyöngéden meg akartam csókolni, mikor egy titokzatos kéz a szemem láttára tőrt ütött a szívébe. A nyomorult Osztaluk volt. Engem is ugyanez a vég fenyegetett; de gyorsabb voltam, mint Osztaluk; kirántottam tőrömet, és bosszút álltam Cydalise-ért. Ráborultam a drága nő testére: még dobogott a szíve; gyorsan felkaptam, hogy a házba vigyem, de még mielőtt odaértünk, ajkát ajkamra tapasztva kilehelte lelkét.

Mikor éreztem, hogy Cydalise tagjai karjaim közt megmerevednek, riadtan kiáltozni kezdtem; embereim odafutottak, és elvonszoltak a borzalom színhelyéről. Visszatértem Banzába, palotámba zárkóztam, keseregtem Cydalise halálán, és a legszörnyűbb szemrehányásokkal illettem magam. Őszintén szerettem Cydalise-t; ő is nagyon szeretett engem; sokáig szenvedtem és sokáig sirattam.

- De végül mégiscsak megvigasztalódott? - kérdezte a kegyencnő.

- Jaj, asszonyom - felelte Szalím -, hosszú ideig úgy éreztem, sohasem vigasztalódom én meg; s csak később tudtam meg, hogy nincs örökké tartó fájdalom.

- Ne beszéljenek többet a férfiakról - mondta Mirzoza -; mind egyformák. Röviden, Szalím uram, ez a szerencsétlen Cydalise, akinek szomorú sorsa annyira megindított bennünket, s akit ön oly nagyon megsiratott, szamár fejjel hitt az ön fogadkozásának; és míg Brahmá talán túl szigorú büntetést mért rá hiszékenységéért, ön édesdeden tölti tovább pillanatait egy másik asszony karjaiban.

- Ugyan, asszonyom - válaszolta a szultán -, csillapodjon. Szalím még mindig szerelmes. Cydalise-ért bosszút állt.

- Nagyúr - felelte Szalím -, Magasságod talán nincs megfelelően tájékoztatva: egész életemre meg kellett tanulnom Cydalise és a magam kapcsolatából, hogy az igazi szerelem túlontúl sokat árt a boldogságnak.

- Ez nyilván így is van - vágott a szavába Mirzoza -; és minden bizonykodása ellenéré fogadni mernék, hogy akadt olyan, akit még forróbban szeretett...

- Nem merném mondani, hogy még forróbban - válaszolta Szalím -; de már öt esztendő óta őszintén és szívből vonzódom egy bájos asszonyhoz: sok fáradságomba került, míg meghallgatott engem, mert ő maga a megtestesült erény!...

- Megtestesült erény! - kiáltotta a szultán. - Csak így tovább, barátom; mindig el vagyok bűvölve, ha egy udvari dáma erényeiről hallok.

- Szalím - szólt a kegyencnő -, folytassa a történetet.

- És jó muzulmánhoz illően mindig higgyen szeretőjének hűségében - tette hozzá a szultán.

- Ó, hercegem! - válaszolta Szalím sebesen. - Fulvia hű hozzám.

- Akár hű, akár nem - felelte Mangogul -, az ön boldogsága szempontjából egyre megy. Fontos, hogy ön higgyen benne.

- Pillanatnyilag tehát éppen Fulviát szereti? - kérdezte a kegyencnő.

- Igen, asszonyom - felelte Szalím.

- Annál rosszabb önre nézve, kedvesem - tette hozzá Mangogul -; én ugyanis egy csöppet sem bízom benne; örökké bráhmanok veszik körül, és ezek a bráhmanok szörnyű emberek; aztán meg úgy láttam, hogy apró, ferde vágású szeme van, pisze orra, és mintha egész arca állandóan a gyönyör után áhítozna: vallja meg, így magunk közt, igazam van?

- Herceg - felelte Szalím -, azt hiszem, nem veti meg a gyönyöröket.

- Bizony - tódította a szultán -, az ilyen varázserőnek nem lehet ellenállni; de hát ezt Szalím tudja a legjobban, hacsaknem...

- Tévedés - válaszolta a kegyencnő -; lehet valaki a bölcsek bölcse, és mégsem ért ehhez: fogadok...

- Folyton ezek a fogadások - szakította félbe Mangogul -; az ilyesmi kihoz a sodromból: hiába, a nők javíthatatlanok. Ej, asszonyom, először nyerje el a kastélyt, és utána fogadjon.

- Asszonyom - fordult Szalím a kegyencnőhöz - nem lehetne Fulvia valamiben a szolgálatára önnek?

- De hogyan? - kérdezte Mirzoza.

- Észrevettem - felelte az udvaronc -, hogy a csecsebecsék rendszerint csakis Őmagassága jelenlétében hajlandók csacsogni; arra gondoltam, hogy Kukufa, a nagy szellem, aki annyi csodálatos dolgot tett meg Kanoglu, a szultán nagyatyja kedvéért, talán hatalmat adott az unokának, hogy szóra tudja bírni ezeket a testrészeket. Fulvia csecsebecséje tudomásom szerint még nem nyitotta szóra ajkait; talán akadna valamilyen út és mód, hogy kikérdezzük, s ezáltal ön megszerezhetné a kastélyt, én pedig meggyőződhetnék szeretőm hűségéről.

- Kétségkívül akadna - válaszolt a szultán -; mit szól hozzá, asszonyom?

- Ó, a világért sem szeretnék ilyen kényes ügybe bonyolódni: Szalím túlságosan jó barátom ahhoz, semhogy kitenném egy kastély kedvéért olyan veszélynek, hogy elveszítse élete boldogságát.

- Ezt nem gondolhatja komolyan - mondta a szultán -; Fulvia erényes, Szalím tűzbe tenné a kezét érte; ő maga mondta, és nem olyan ember, hogy visszavonja a szavát.

- Nem, herceg - felelte Szalím -; s ha Magasságod találkozni kíván velem Fulviánál, nem fogok megfutamodni előle.

- Vigyázzon arra, mit beszél - vette át a szót a kegyencnő -; Szalím, szegény jó Szalím, ne siessen ennyire; bármilyen szeretetre méltó legyen is...

- Nyugodjon meg, asszonyom; a kocka el van vetve, én is meg fogom hallgatni Fulviát; a legrosszabb, ami történhet, hogy elveszítek egy hűtlen szeretőt.

- És meghal utána bánatában - folytatta a szultána.

- Mesebeszéd! - mondta Mangogul. - Azt hiszi, hogy Szalím teljesen elhülyült? Elveszítette a drága Cydalise-t, és íme, telve van életkedvvel; azt képzeli, hogy ha megtudna valamit Fulvia hűtlenségéről, belehalna? Ha semmi más nem öli meg, csak ez a csapás, szavamra, örökké fog élni. Szalím, szóval holnap, Fulviánál, megértette? Közölni fogják önnel az időpontot.

Szalím meghajolt, Mangogul távozott; a kegyencnő tovább bizonygatta, hogy az öreg udvaronc túl nagy kockázatot vállal; Szalím köszönetet mondott a jóindulat e megnyilvánulásáért, majd a nagy eseményre várva, mindannyian nyugovóra tértek.

Az afrikai szerző, aki már korábban megígérte, hogy valahol részletes jellemrajzot fog adni Szalímról, ezt a helyet választotta; túlságosan tisztelem a klasszikusok műveit, és nem merném azt állítani, hogy másutt jobb helyen lenne. Vannak olyan emberek, mint mondja, akik előtt, érdemeikre való tekintettel, minden ajtó szélesre tárul; fiatal korukban, hála kellemes külsejüknek és élénk szellemüknek, dédelgetett kedvencei a hölgyeknek, s öregkorukban tisztelet övezi őket, mert össze tudták egyeztetni a kötelességet és a szórakozást, s életük derekán kiváló szolgálatokat tettek az államnak, rövidre fogva: mindig és mindenkor a társadalom ékességei. Közéjük tartozott Szalím is: bár betöltötte már a hatvanat, és felettébb korán kezdte a kopjatörést a gyönyörök harcmezején, erőteljes testalkata és önmérséklete távol tartották tőle a vénséget. Nemes külseje volt, közvetlen modora, csábító csevegése, életismerete rengeteg tapasztalaton alapult, tudta, hogyan kell kezelni a nőket, és mindezek miatt az udvarban feltekintettek rá, olyasvalakinek tartották, akire mindenki szívesen hasonlított volna; de hiába próbálták utánozni, mert a természet senkit sem ruházott fel annyi tehetséggel és képességgel, amennyivel őt megajándékozta.

Ezek után meg kell kérdeznem, folytatja az afrikai író, vajon méltó volt-e ehhez a férfiúhoz, hogy nyugtalankodjon a szeretője miatt, s úgy töltse az éjszakát, mint valami félőrült? Mert tagadhatatlan, hogy száz és száz gondolat kavargott a koponyájában, és mennél jobban szerette Fulviát, annál inkább félt, hogy a hölgy hűtlennek fog bizonyulni.

"Milyen útvesztőbe tévedtem? - töprengett magában. - És miért? Mi hasznom lehet abból, hogy a kegyencnő nyer egy kastélyt? És milyen sors leselkedik rám, ha veszíteni fog?... De hogyan is veszíthetne? Miért ne bízhatnék vakon Fulvia szerelmében?... Ah, én töltöm be minden gondolatát, és ha megszólal a csecsebecséje, csak rólam beszélhet!... De ha az áruló... Nem, nem, azt megéreztem volna; észrevettem volna, ha megtántorodik; öt év alatt feltétlenül elárulja magát, ha... Ez a próba mégis nagyon veszélyes... De most már nincs mód visszatáncolni; a keserű poharat már a számhoz emeltem: lesz, ami lesz, ha az utolsó csöppig kéne is felhajtanom... Talán mégis kedvezni fog a szerencse... Ó, jaj, mit is várhatok? Miért hiszem azt, hogy mások hiába ostromolták meg azokat az erényeket, melyeket én bevettem?... Ah, drága Fulviám, milyen sértő is ez a gyanakvás; hát feledhetem, milyen nehéz volt legyőzni téged: még csillog egy reménysugár, s én azzal kecsegtetem magam, hogy csecsebecséd makacsul hallgatni fog..."

Ilyen kétségek közt hányódott Szalím, mikor átnyújtották neki a szultán levelét, mindössze e néhány szót: Ma éjjel, pontban fél tizenkettőkor legyen ott, ahol lennie kell. Szalím tollat fogott, és reszkető kézzel válaszolt: Herceg, engedelmeskedem.

Szalím a nap hátralevő részét, akárcsak az előző éjszakát, remény és rettegés közt ingadozva töltötte. Tagadhatatlanul igaz, hogy a szerelmeseknek van valamilyen ösztönük; ha hűtlen a szeretőjük, erőt vesz rajtuk egyfajta remegés, olyasféle, mint az állatokon a vihar közeledtére: a gyanakvó férfi olyan kandúr, akinek viszket a füle ködös időben: sőt, az is közös az állatokban és a szeretőkben, hogy az állat elveszti ösztönét, mihelyt háziállat lesz, s a szerető ösztöne eltompul, mihelyt férj válik belőle.

Szalím számára roppant lassan teltek a percek; százszor is megnézte az ingaórát: végül mégis elérkezett a sorsdöntő pillanat, s az udvaronc felkereste kedvesét: késő volt már; de Fulvia lakosztálya mindenkor nyitva állt Szalím előtt, így hát most is bevezették...

- Már nem is számítottam önre - fogadta a hölgy -, le is feküdtem, mert erőt vett rajtam a fejgörcs, olyan türelmetlenül vártam...

- Asszonyom - felelte Szalím -, a méltóságommal járó kötelesség és maguk az államügyek valósággal odaláncoltak a szultánhoz; mióta búcsút vettem öntől, nem volt egyetlen szabad pillanatom.

- És én - válaszolta Fulvia - oly szörnyen szenvedtem emiatt. Végtére is két álló napon keresztül nem láthattam önt!...

- Tisztában kell lennie azzal - erősködött Szalím -, mire kötelez magas rangom, és bármilyen biztos vagyok is abban, hogy a hatalmasok kegye...

- Mi történt? - vágott a szavába Fulvia. - Csak nem fogadta fagyosan a szultán? Megfeledkeztek volna az ön hű szolgálatairól? Szalím, milyen révedező ön: nem is válaszol... Ó, ha szeret engem, ne törődjön a herceg jó- vagy rosszkedvével! Ne az ő szemében, inkább az enyémben, az én karjaim közt keresse a boldogságot.

Szalím figyelmesen hallgatta e szavakat, s közben kedvese arcát vizsgálgatta, minden mozdulatban az igazságnak azt a csalhatatlan tanúbizonyságát keresve, melyet lehetetlen hibátlanul megjátszani: mikor azt mondom, lehetetlen, miránk, férfiakra, gondolok; mert Fulvia olyan tökéletes színlelő volt, hogy Szalím már-már szemrehányásokkal halmozta el önnönmagát, hogy gyanakodni merészelt. Mihelyt Mangogul megérkezett, Fulvia nyomban elhallgatott; Szalím beleremegett, s a csecsebecse rákezdte:

- Úrnőm hiába zarándokol el Kongó valamennyi pagodájába, mégsem lehet neki gyermeke, és én, aki a csecsebecséje vagyok, pontosan tudom, miért nem...

Szalím e szavakra halotthalvány lett; megpróbált felemelkedni, de reszkető térdei megroggyantak, s ő visszazuhant karosszékébe. A láthatatlan szultán közelebb lépett hozzá, és a fülébe súgta:

- Megelégszik ennyivel?...

- Ó, herceg - kiáltotta fájdalmasan Szalím -, miért nem hallgattam Mirzoza tanácsaira és szívem szorongó előérzetére? Befellegzett a boldogságomnak; mindent elveszítettem: ha hallgat a csecsebecséje, belehalok; ha beszél, végem van. Mégis inkább beszéljen. Rettegek a riasztó felvilágosításoktól; de inkább el tudom viselni őket, mint ezt a mostani gyűlöletes bizonytalanságot.

Fulvia első mozdulata ezenközben az volt, hogy a csecsebecséjéhez kapott, és megpróbálta belefojtani a szót: amit eddig mondott, azt még valahogy kedvezően is lehetett magyarázni; de félt attól, ami még hátravan. Már-már kezdte magát biztonságban érezni, hiszen a csecsebecse hallgatott, mikor a szultán, Szalím szavaitól is sürgetve, megint megfordította gyűrűjét: a csecsebecse lerázta magáról Fulvia ujjait, és így folytatta:

- Sosem tudok fogamzani, túl fáradt vagyok hozzá. Annyi szent férfiú fordul meg bennem csökönyös szorgalommal, hogy a sok látogatás tönkreteszi terveimet, és asszonyomnak sohasem lesz gyermeke. Ha egyedül Szalím áldozna nekem, talán még termékeny is lehetnék; de úgy kell élnem, mint valami gályarabnak. Ma az egyik, holnap a másik, s én mindig ott, az evezőnél. Fulvia minden férfiról, akivel csak találkozik, azt hiszi, arra szánták az egek, hogy gyermekkel ajándékozza meg őt. Senki sem menekülhet e képzelődése elől. Milyen fárasztó is egy előkelő, de gyermektelen asszony csecsebecséjének élete! Tíz esztendő óta olyan férfiak prédája vagyok, akik még arra sem méltók, hogy a szemüket rám emeljék.

Mangogul úgy ítélte, Szalím most már eleget hallott ahhoz, hogy kigyógyuljon tétovázásából; megkímélte a többitől, befelé fordította a gyűrűjét, és távozott, Fulviát szeretője szemrehányásainak kiszolgáltatva.

A szerencsétlen Szalím eleinte majd kővé dermedt; de a harag visszaadta a hangját és erejét, s ő megvető pillantással méregetve hűtlen kedvesét, így szólt:

- Hűtlen és álnok teremtés, ha még mindig szeretném önt, bizony, most bosszút állnék; ön azonban nem méltó sem a szerelmemre, sem a bosszúmra. Így bánni egy ilyen emberrel! Szégyent hozni Szalím fejére egy csomó semmirekellő...

Fulvia az álorcáját levetett kurtizán hangján szeretője szavába vágott:

- Mondhatom, sok értelme van ekkora lármát csapni egy ilyen kis semmiség miatt! Inkább hálás lehetne, hogy eltitkoltam ön előtt ezeket a dolgokat, hiszen, ha megtudja, kétségbeesik; és most hála helyett nekitüzesedik és őrjöng, mintha megbántották volna. Mondja, uram, milyen alapon tartja magát többre Szetonnál, Rikelnél, Mollinál, Takhmasznál, az udvar legszeretetreméltóbb lovagjainál, akik előtt ráadásul még alakoskodnom sem kell, úgyis csak futó kaland a kapcsolatunk. Egy ilyen ember, mint ön, Szalím, aki roskatag és kiaszott, már időtlen idők óta képtelen rá, hogy egyedül foglaljon le egy szép asszonyt, hacsak nem teljesen ostoba az illető. Lássa be tehát, hogy a fennhéjázása alaptalan, s a haragja vérlázító. Különben is, ha nincs megelégedve a dolgokkal, nyugodtan szabadon hagyhatja a teret mások számára, ők legalább jobban be fogják tölteni.

- Meg is teszem, méghozzá szíves örömest - csattant fel Szalím felháborodva; s azzal a szilárd elhatározással távozott, hogy ezt a nőt sohasem fogja viszontlátni.

Visszatért palotájába, néhány napig bezárkózott, s nem is annyira a veszteség miatt bánkódott, inkább az bosszantotta, hogy ennyi ideig az orránál fogva vezették. Nem a szívét, a hiúságát érte a csapás. Félt a kegyencnő szemrehányásaitól, a szultán gúnyos tréfáitól, így hát mindkettőjüket gondosan kerülte.

Kis híján rászánta magát, hogy hátat fordít az udvarnak, magányosan fogja tölteni napjait, s úgy hal meg, mint egy filozófus, miután élete java részét udvaroncként élte le; Mirzoza azonban kitalálhatta a gondolatait, és elhatározta, hogy megvigasztalja, a szerájba kérette tehát, és e szavakkal fogadta:

- Mondja, szegény jó Szalímom, miért hanyagol el? Fulvia hűtlenségéért, íme, nem őt bünteti, hanem engem. Mindnyájunkat bosszant az ön ügye: egyetértünk abban, hogy felettébb sajnálatos; de ha az ön számára jelent valamit a szultán jóindulata és az én nagyrabecsülésem, akkor továbbra is megörvendeztet bennünket társaságával, és elfelejti ezt a Fulviát, aki sohasem volt méltó olyan emberre, mint ön.

- Asszonyom - felelte Szalím -, éveim száma figyelmeztet arra, hogy ideje visszavonulnom. Eleget láttam a világból; négy nappal ezelőtt még büszkélkedtem volna, hogy ismerem is; de Fulvia esete felborította a lelkem egyensúlyát. Az asszonyok kiismerhetetlenek, és valamennyien utálatosak lennének az én szememben, ha nem tartozna ön is ehhez a nemhez, annak minden bájával. Óvja meg önt Brahmá mindenkor nemének gyarlóságaitól! Isten önnel, asszonyom; magányosságomban hasznos elmélkedésekkel fogok foglalatoskodni. Az ön és a szultán megtisztelő jóságának emléke örökre velem marad; és ha lesz még vágya szívemnek, az ön boldogságát és a szultán dicsőségét fogja kívánni.

- Szalím - felelte a kegyencnő -, ön a harag tanácsaira hallgat. Fél, hogy nevetségessé vált, és elfelejti, hogy kevesebb tápot ad a szóbeszédnek, ha közöttünk marad, mint ha hátat fordít az udvarnak. Legyen bár annyi bölcselő hajlam önben, amennyi csak tetszik; a mostani perc mégsem alkalmas arra, hogy hasznosítsa hajlamát: visszavonulásában pusztán haragot és elkeseredést látnának. Ön különben sem arra született, hogy sivatagba vonuljon remete módjára; és a szultán...

A kegyencnő szavait Mangogul érkezése szakította félbe; Mirzoza elmondta a szultánnak, milyen terveket forgat Szalím a fejében.

- Ez az ember megbolondult! - mondta az uralkodó. - Ennyire megzavarta a fejét a kis Fulvia gyalázatos viselkedése?

Majd Szalím felé fordult.

- Nem lesz ebből semmi, barátom - folytatta -; ön mellettem marad: szükségem van a tanácsaira, a hölgynek pedig szüksége van a társaságára. Ezt követeli tehát birodalmam érdeke és Mirzoza hangulata; így lesz, pont.

Szalímot mélyen megindította Mangogul és a kegyencnő jóindulata, tiszteletteljesen meghajolt, és továbbra is ott maradt az udvarban, s a szultán és Mirzoza továbbra is szerették, becsülték, elhalmozták kegyeikkel és kitüntetéseikkel.

A kegyencnő nagyon fiatal volt. Ergebzed uralmának vége felé született, s jóformán semmit sem tudott Kanoglu udvaráról. Néhány elejtett szó felkeltette érdeklődését, és kíváncsi lett rá, milyen csodákat vitt véghez Kukufa, a nagy szellem e jó fejedelem kedvéért; és minderről Szalím adhatta a legpontosabb tájékoztatást, hiszen ő tanúja és résztvevője volt az eseményeknek, és kitűnően ismerte a kor történetét. Egy napon, amikor kettesben maradtak Mirzozával, a kegyencnő erre a korszakra terelte a szót, és megkérdezte, vajon Kanoglu mesés uralkodása idején különb csodákat láthattak-e az emberek, mint amilyenek manapság Kongó felé fordítják a világ érdeklődését.

- Nem érdekem, asszonyom, hogy a régi időket a most uralkodó szultán korszaka fölé helyezzem - felelte Szalím. - Nagy dolgok történnek napjainkban is, bár ezeket inkább csak előhírnököknek tekinthetjük, s Mangogul uralkodása egyre fényesebb lesz; én azonban már földi pályám végén járok, és aligha kecsegtethetem magam azzal, hogy ezt is megérjem.

- Téved - felelte Mirzoza -; ön kiérdemelte és meg is fogja tartani a "halhatatlan" jelzőt. Most azonban mesélje el, mit látott akkoriban.

- Asszonyom - folytatta Szalím -, Kanoglu hosszú ideig ült a trónon, és uralmát költőink aranykornak keresztelték el. Sok szempontból helytálló is ez az elnevezés, siker és győzelmek fémjelezték; de az előnyös tulajdonságok sokszor hibákkal keveredtek, s ez arra mutatott, hogy néha hibás volt az ötvözet. A szultán udvara, melyet országszerte követendő példának tekintettek, roppant szerette a szerelmet. A szultán szeretőket tartott; a nagyurak büszkék voltak arra, ha utánozhatták; s a nép észrevétlenül átvette ezt a szokást. A ruhák, bútorok, fogatok túlontúl pompázatosak voltak. Az ételek ízletes elkészítését művészi rangra emelték. Nagyban ment a játék; az emberek eladósodtak, de nem fizettek, és addig költekeztek, ameddig győzték pénzzel és hitellel. Igen szép rendeleteket hoztak a fényűzés ellen, és sohasem hajtották végre őket. Bevették a városokat, meghódították a tartományokat, palotákat kezdtek építeni, vagyis elemésztették a birodalom lakosait, és felemésztették a birodalom vagyonát. Az emberek a győzelemről énekeltek, és közben éhen haltak. A nagyuraknak csodálatos kastélyaik, gyönyörű kertjeik voltak, de a földjük parlagon hevert. Száz hatalmas hadihajónk a tenger urává, szomszédaink rémévé tett bennünket; de egy száraz koponya kiszámította, mennyibe kerül az államnak e hajók fenntartása; és a többi miniszterek minden tiltakozása ellenére kiadták a parancsot, hogy örömtüzeket kell rakni a gályákból. A királyi kincstár hatalmas és üres láda volt, ilyen szerencsétlen gazdálkodás mellett nem is telt meg soha; az arany és az ezüst olyan ritka jószággá vált, hogy a pénzverdéket egy szép napon papírmalmokká kellett átalakítani. Mindezek tetejébe néhány vakbuzgó férfiú elhitette Kanogluval, hogy a világon a legfontosabb dolog: minden alattvaló hasonlítson az uralkodóra, mindegyiknek kék legyen a szeme, tömpe az orra, vörhenyes a bajusza, akárcsak neki, és több mint kétmillió embert kikergettek Kongóból, mert nem volt megfelelő a formájuk, vagy pedig megtagadták a hasonulási parancsot.

Ilyen volt, asszonyom, az aranykor; ezt a régi jó világot siratják nap nap után; de hadd szavaljanak a szószátyárok; higgye el, nekünk is megvannak a Turenne-jeink és Colbert-jeink; mindent egybevetve, a jelen mégis többet ér a múltnál; s ha a nép boldogabban él Mangogul uralma alatt, mint hajdan Kanoglu kormányzásának éveiben, máris igazoltuk, hogy Őmagasságának uralkodása ragyogóbb, mint annak idején az elődéé, hiszen a fejedelmek nagyságának pontos mércéje az alattvalók jóléte. De térjünk csak vissza Kanoglu éveinek furcsa eseményeihez.

A paprikajancsik származásával kellene kezdenem.

- Ez alól felmentem önt, Szalím: betéve tudom, hogyan történt - mondta a kegyencnő -; valami mással folytathatná.

- Legyen szabad megkérdeznem, asszonyom - így az udvaronc -, honnan szerezte értesüléseit?

- Hiszen ezt már megírták - felelte Mirzoza.

- Igen, asszonyom - válaszolta Szalím -, mégpedig olyan emberek, akiknek fogalmuk sincs az egészről. Mindig elfog a méreg, ha látom, hogy ilyen kis senkiháziak, akik sohasem láttak még eleven uralkodót, hacsak valamilyen fővárosi bevonulás vagy más nyilvános ünnepségek során nem, beleártják magukat a történetírásba.

Asszonyom - folytatta Szalím -, álarcosbálon voltunk a szeráj dísztermeiben egy éjszaka, mikor megjelent előttünk Kukufa, a nagy szellem, az uralkodócsalád hivatalos gyámolítója, s megparancsolta, hogy térjünk nyugovóra, és huszonnégy órát aludjunk egyhuzamban: valamennyien engedelmeskedtünk; mire letelt az idő, a szeráj átalakult egyetlen hatalmas bábszínházzá; az egyik végén ott ült Kanoglu a trónusán; lábai között csüngött a nyűtt bábtáncoltató zsineg; egy kivénhedt és összeaszott tündér rángatta szüntelenül, s egyetlen csuklómozdulattal mozgásba hozta az alárendelt paprikajancsik végtelen sokaságát, akik valamennyien a Kanoglu kezéből-lábából kiinduló finom és szinte észrevehetetlen fonál végén kuksoltak: a tündér rántott egyet, s az országbíró nyomban kiállított és lepecsételt néhány kárhozatos rendeletet, vagy pedig valóságos dicshimnuszt vágott ki a tündér tiszteletére, úgy, amint titkára súgta neki; a hadügyminiszter kénes gyújtópálcikákat küldött a hadseregnek; a pénzügyek főfelügyelője házakat épített, és hagyta, hogy a katonák éhenvesszenek; s a többi bábu is hasonlóképp cselekedett.

Ha valamelyik bábu rosszkedvűen mozgott, nem emelte elég magasra a kezét, nem hajtotta meg elég mélyen a lábát, a tündér, keze fejének egyetlen csapásával, elszakította a hozzájuk vezető fonalat, s megbénította őket. Örökre emlékezni fogok két derék emírre, akik magukra vonták a vénség haragját, s ezért egy életre hűdéses lett a karjuk.

A Kanoglu különböző porcikáiból kiinduló fonalak roppant messze nyúltak, és Kongó mélyétől egészen Monoémugi határáig mozgásba hozták vagy megállították a pojácahadseregeket; egyetlen fonal megrándítására ostrom alá vettek egy várost, fedezékeket ástak az ütegeknek, rést lőttek a falakon, s az ellenség már-már a megadásra gondolt; ekkor azonban egy másik fonál megfeszült, az ágyúk tüze csillapodott, a rohamokban nem volt meg a korábbi lendület, az ellenfél segítséget kapott, tábornokaink egyenetlenkedni kezdtek; rajtunk ütöttek, megtámadtak és megvertek bennünket, méghozzá istenigazából.

Kanoglut sohasem keserítették el ezek a kedvezőtlen hírek; csak akkor jutottak el a fülébe, amikor alattvalói már régen megfeledkeztek róluk; a tündér gondoskodott arról, hogy csakis olyan bábuk mondhassák el a híreket, akiknek fonál volt a nyelvük hegyére erősítve, és így kénytelenek voltak a tündér szája íze szerint papolni, különben megnémította őket.

Egy más alkalommal nagyon megörültünk annak a botrányos esetnek - legalábbis mi, fiatal és bolondos férfiak -, amely végképp elkeserítette a szenteskedőket: a hölgyek ugyanis egyre-másra bukfenceket vetettek, tótágast álltak, és így kezdtek sétálni, lábukkal a levegőben és kezükkel a topánkájukban.

Eleinte nem is tudtuk felismerni egymást, gondosan tanulmányozni kellett ezeket a frissen feltárt formákat; sok, korábban szeretetre méltónak ítélt hölggyel nem foglalkoztunk tovább, mert rosszul állt nekik ez az új szokás; mások viszont, akiket korábban figyelemre sem méltattunk, rengeteget nyertek azzal, hogy így alaposabban megismerhettük őket. Az alsószoknyák és a ruhák eltakarták a hölgyek szemét, félő volt, hogy eltévednek vagy félrelépnek; ezért az előbbi öltözetdarabokat megkurtították, az utóbbiakat pedig felhasították: így születtek meg a rövid alsószoknyák és a hasítékkal ékesített ruhák. Mikor aztán a hölgyek szakítottak ezzel a fenekestől felforgatott életmóddal, megtartották ezeket a ruhadarabokat; s ha jól megnézzük napjaink dámáinak alsószoknyáját, rögtön láthatjuk, igazából egész másféleképpen kellene hordani.

Minden divat, melynek pusztán egyetlen célja van, kérészéletű; legalább két célnak kell megfelelnie egyszerre, ha azt akarjuk, hogy tartós legyen. Ugyanebben az időben megtalálták a módját annak is, hogyan kell a kebleket gondosan lekötni, s ma ugyanezekkel a tartókkal szokták gondosan felkötni.

A szenteskedőket kezdetben nagyon feszélyezte, hogy a fejük lent van és a lábuk fönt, s megpróbálták a kezükkel takargatni magukat; így aztán egykettőre elvesztették az egyensúlyukat, mindjárt bukott nő lett belőlük. A bráhmanok tanácsára később a szoknyát kis fekete szalagcsokrokkal a lábukhoz kötötték; a nagyvilági dámák nevetségesnek tartották ezt az eljárást, és híresztelni kezdték, hogy zavarja a lélegzetvételt, és idegrohamokat okozhat; az egész csodának voltak örvendetes következményei; számos házasság (vagy ahhoz hasonló) és tömérdek megtérés; mindazok, akik nem voltak megelégedve alfelük szépségével, sietve ájtatos életre adták magukat, és felkötötték a fekete szalagocskákat: négy missziós telep sem végez különb hittérítő tevékenységet.

Alighogy kiálltuk ezt a próbát, újabb, kevésbé általános, de nem kevésbé tanulságos kaland következett. Egy szép reggel minden fiatal lány, tizenháromtól mondjuk tizennyolcig vagy tizenkilencig, húszig, tán még azon is túl, arra ébredt, hogy a középső ujja benne van a... na, találja ki, hol asszonyom? - mondta Szalím a kegyencnőnek. - Bizony, nem a szájában, nem a fülében, még csak nem is amúgy törökösen: az ember mindenesetre gyaníthatta, mi a bajuk, és iparkodott segíteni rajtuk. Azóta szokás, hogy férjet adunk olyan leánygyermekeknek, akiknek még baba való.

Még egy áldás: Kanoglu udvarában valósággal hemzsegtek a ficsúrok; magam is voltam olyan szerencsés, hogy közéjük számítottam. Egyszer, amikor épp az ifjú francia főurakról meséltem, érzem, hogy a két vállunk emelkedni kezd, és a fejünk fölé tornyosodik; de ez még nem elég: hirtelen forogni kezdtünk a sarkunkon.

- És mi volt ebben olyan különös? - kérdezte a kegyencnő.

- Semmi, asszonyom - felelte Szalím -, hacsak az nem, hogy az első átváltozásból születtek meg azok a magasra kitömött vállú ruhák, melyeket még az ön gyermekkorában is szívesen viseltek; a második átváltozásnak pedig a csúfolódókat köszönhetjük, de az ő uralmuk még ma is tart. Akkor is úgy társalogtunk, mint ma, elkezdtünk mondani valamit, fordultunk egyet, és már egy másik hallgatónak magyaráztunk, befejezni pedig a harmadiknál fejeztük be, és persze az ő számára a mondókánk fele zavarossá, másik fele meg pimasszá vált.

Megint máskor azt vettük észre, hogy megromlott a szemünk; Bionhoz kellett fordulnunk: a csibész tíz aranyért csinált szemüveget a számunkra, és bár a látásunk rendbe jött, ezeket a jószágokat azóta is használjuk. Ez az operai látcső születésének története.

Nem tudom, mit is követhettek el a szerelmes természetű dámák ez idő tájt Kukufa ellen; de a nagy szellem szörnyű bosszút állt. Egy év végén - melynek éjszakáit tánccal, eszem-iszommal, szerencsejátékkal, nappalait kocsikázással vagy pedig a szeretőjük karjában töltötték - hölgyeink hirtelen rádöbbentek, hogy elvesztették szépségüket: az egyik fekete lett, mint egy vakond, a másik rezes-veres, emez sápadt és sovány, amaz sárga és ráncos: a gyászos boszorkányság következményeit valahogyan kendőzni kellett; vegyészeink fel is fedezték a fehérítőt, a pirosítót, a kencéket, a vizeket, a Vénusz-keszkenőt, a szűzlánytejet, a szépségtapaszokat és ezer másféle holmit, mely mind arra szolgált, hogy a hölgyek ne legyenek többé csúnyák és visszataszítók. Kukufa egészen addig tartotta átok alatt őket, míg a szép hölgyek nagy barátja, Ergebzed, személyesen közben nem járt érdekükben: a nagy szellem meg is tette, amit megtehetett; de a rontás túl erősnek bizonyult, és a hatását csak részben lehetett megszüntetni; így aztán az udvari dámák olyanok lettek, amilyenek ma.

- A férfiakkal is történt valami ilyesféle? - kérdezte Mirzoza.

- Nem, asszonyom - felelte Szalím -; azok a csapások hosszabb-rövidebb idő alatt megszűntek: a feltornyozott vállak lassan-lassan leereszkedtek; újra kiegyenesedtünk; féltünk, hogy vastag nyakú pöffeszkedőnek nézhetnek, kezdtük hát nagyon is fenn hordani a fejünket, és kényeskedtünk; továbbra is forogtunk, sőt még ma is forgunk; próbáljon csak valami komoly vagy értelmes dologról beszélni egy ifjú és jóképű lovag társaságában, és hopp, máris forogva-pörögve távolodni kezd öntől, élceket mormol oda valakinek, aki a háborúról vagy az egészségéről érdeklődött, vagy a fülébe súgja, hogy előző este Rabon kisasszonnyal vacsorázott; hogy milyen szemrevaló szép lány; hogy megjelent egy új regény; hogy ő már olvasott belőle egynéhány oldalt, és igen szép, mondhatni felettébb szép munka: aztán, hopp, egy újabb fordulat valamelyik hölgy irányába, és máris azt kérdezgeti, látta-e az új operát és mindjárt azt is elmondja, hogy Dangeville elragadó volt benne.

Mirzozának tetszett ez a csúfondáros bemutató, és megkérdezte Szalímtól, hogy ő is ilyen volt-e.

- De hát, asszonyom - válaszolta a vén udvaronc -, lehetetlen volt másféleképp viselkedni, hacsak nem akarta az ember, hogy faragatlan fickónak tartsák. Jártam én is hajlott és széles háttal, jártam peckesen, pipiskedtem, forgattam a messzelátót, forogtam én magam is, majomkodtam, mint a többiek; és minden igyekezetem arra irányult, hogy az effajta bolondságokban én legyek az első, amikor szokásba jönnek, de a világért se én hagyjam abba utolsónak.

Eddig jutott Szalím, amikor Mangogul megérkezett.

Az afrikai író hallgat arról, mit csinált Mangogul, vagy mi történt vele a fenti fejezet ideje alatt; úgy látszik, egy kongói uralkodó is tehet közömbös és mondhat érdektelen dolgokat, akárcsak a többi ember, akiknek egész élete abból áll, hogy közömbös dolgokat cselekszenek, és érdektelen események történnek velük.

- Asszonyom, most aztán örülhet - mondta Mangogul, mikor belépett a kegyencnőhöz. - Jó hírt hozok. Csacsik ezek a csecsebecsék, nem is tudják, mit csacsognak. Kukufa gyűrűje szóra bírhatja őket, de az igazságot nem tudja kicsalni belőlük.

- Hogyan sikerült Magasságodnak hazugságon kapni őket? - kérdezte a kegyencnő.

- Rögtön meg fogja tudni - felelte a szultán. - Szalím azt ígérte, hogy összes kalandjait elmeséli; nem kételkedhetik abban, hogy meg is tartotta a szavát. Nos, kifaggattam egy csecsebecsét, s az olyan gonoszsággal vádolja Szalímot, melyről egy szót sem hallottunk, bizonyára el sem követte, és nem is illik a jelleméhez. Szép asszony fölött zsarnokoskodni, katonai egzekúcióval megzsarolni - mondja, el tudja hinni ezt Szalímról?

- Miért ne tudnám, nagyúr? - válaszolta a kegyencnő. - Nincs olyan fondorlat, amire Szalím ne lett volna képes; s ha elhallgatta azt a kalandot, melyet most ön leleplezett, nos, ennek talán ott kereshetnénk a magyarázatát, hogy időközben kibékült ezzel a csecsebecsével, jól megférnek együtt, és úgy érzi, nyugodtan eltitkolhatja ezt a csekélyke vétket anélkül, hogy ezzel megszegné adott szavát.

- Az ön feltételezései mindig olyan hamisak és nyakatekertek, hogy igazán fölösleges folyton újabbakkal előhozakodnia - felelte Mangogul. - Nem ilyen dologról van szó, hanem egy egészen fiatalkori félrelépésről. Olyan asszonyról, akit egy-két percre kiélvezünk, de nem tartjuk meg sokáig.

- Asszonyom - mondta Szalím a kegyencnőnek -, bárhogy törjem is a fejem, többre nem emlékszem, és a lelkiismeretem, úgy érzem, teljesen tiszta.

- Olympia... - mondta Mangogul.

- Ó, herceg! - vágott közbe Szalím. - Tudom már, miről van szó, olyan régen történt az eset, hogy nem csoda, ha megfeledkeztem róla.

- Olympia, Haszna főkincstartójának felesége, beleszeretett egykor egy fiatal tisztbe, Szalím ezredének valamelyik kapitányába. Egy szép reggel a kedves tiszt elkeseredetten közölte szeretőjével, hogy megjött a parancs: minden katonának indulnia kell a hadra kelt sereghez. Nagyatyám, Kanoglu, abban az esztendőben elhatározta, hogy korán indítja meg a hadjáratot, és ragyogó haditerve csakis a parancsok kiszivárgása miatt bukott meg. A politikusok fondorkodtak, az asszonyok elátkozták a tervet: meg kell vallani, igazuk is volt. Olympia okait már az előbb ecseteltem. Nos, ez az asszony feltette magában, hogy beszél Szalímmal, és ha csak egy mód van rá, megakadályozza Gabalisz bevonulását: mert Gabalisznak hívták a kedvesét. Szalímnak már akkor nagy nőcsábász híre volt. Olympia azt gondolta, helyesebb lesz, ha nem egyedül állít be, hanem kísérettel; két barátnője, hozzá hasonlóan csinos asszonyok, vállalkoztak is rá, hogy vele tartanak. Szalím a palotájában tartózkodott, amikor megérkeztek. Fogadta Olympiát, aki a kihallgatáson mégiscsak egyedül jelent meg, s azzal a könnyed udvariassággal, mely olyannyira jellemző barátunkra, megkérdezte, minek köszönheti egy ilyen szép hölgy látogatását.

"Uram - mondta Olympia -, Gabalisz érdekében járok itt; fontos ügyei miatt feltétlenül szükséges lenne, hogy Banzában maradjon, s én azért jöttem, hogy félévi szabadságot kérjek számára."

"Félévi szabadságot, asszonyom? Ezt aligha gondolja komolyan - felelte Szalím -; a szultán parancsai nagyon határozottak: végtelenül elkeserít, de képtelen vagyok kiérdemelni az ön háláját, hiszen ha megtenném, menthetetlenül a vesztembe rohannék."

Olympia tovább könyörgött: Szalím továbbra is könyörtelen maradt.

"A nagyvezír megígérte, hogy a legközelebbi előléptetések alkalmával rám is sor kerül. Azt kívánná, asszonyom, hogy az ön két szép szeme kedvéért önmagamnak ártsak?"

"Ugyan, uram, dehogy árt vele önmagának; engem viszont roppant lekötelezne."

"Asszonyom, teljességgel lehetetlen; keresse fel talán a nagyvezírt."

"Hogyan is fordulhatnék hozzá, uram? Sohasem tett semmit a hölgyek kedvéért."

"Bárhogy törjem is a fejem, mert vágyaim netovábbja, hogy jó szolgálatot tegyek önnek, mindössze egyetlen utat-módot látok."

"Mégpedig?" - kérdezte Olympia.

"Önnek az a terve, hogy hat hónapra boldoggá teszi Gabaliszt; mondja, asszonyom, nem ajándékozna ezekből az örömökből nekem is egy negyedórányit?"

Olympia rögtön tudta, miről van szó, elpirult, a szava akadozott, s végül annyit mondott, hogy a feltételek kegyetlenül kemények.

"Akkor ne is fecséreljünk több szót az egészre - szólt az ezredes fagyosan. - Gabalisz be fog vonulni; az uralkodó parancsa szent és sérthetetlen. Magamra kellene vállalnom egy kényes dolgot, és ön, asszonyom, semmiben sincs a segítségemre. No, nem baj, csakis önön múlik, ha Gabalisznak el kell mennie."

"Rajtam! - kiáltotta Olympia izgatottan. - Ó, uram, állítsa ki azt a szabadságos levelet, hadd maradjon itt."

A megállapodáshoz szükséges előzetes tárgyalásokra a heverőn került sor, rá is ütötték a pecsétet a végére, a hölgy azt hitte, hogy ezzel megmentette Gabaliszt, mikor ennek az árulónak eszébe jutott megkérdezni, ki az a két dáma, aki Olympiát elkísérte, s most a szomszédos helyiségben várakozik.

"Két bizalmas barátnőm" - felelte Olympia.

"És kétségkívül Gabalisz barátnői is - tette hozzá Szalím. - Így jogosan teszem fel, hogy ők is hajlandók lennének a szerződésből rájuk háramló egyharmad részt vállalni. Igen, ez így méltányosnak látszik; önre bízom, asszonyom, hogy rábeszélje őket."

"Ön valóban roppant különösen viselkedik, uram - felelte Olympia. - Tagadom, hogy ezeknek a hölgyeknek bármi közük is van Gabaliszhoz; de hogy őket is, magamat is megkíméljem a további kellemetlenségektől, magamra vállalnám a rájuk eső harmadot is, amennyiben megelégszik velem."

Szalím elfogadta az ajánlatot. Olympia beváltotta ígéretét; íme, asszonyom, ezt hallgatta el Szalím előlünk.

- Megbocsátok neki - mondta a kegyencnő -; nem olyan érdekes ez az Olympia, hogy most Szalím szemére vessem, miért feledkezett meg róla. Nem tudom, honnan keríti elő ezeket a hölgyeket; de meg kell mondanom, herceg, ön éppen úgy viselkedik, mintha nem volna kedve elveszteni azt a kastélyt.

- Asszonyom, úgy látszik, ön az elmúlt néhány nap során megváltoztatta a véleményét - felelte Mangogul - legyen oly kegyes, és emlékezzék vissza, mit is akartam én a gyűrűm legelső próbájának javasolni; be kell látnia, nem rajtam múlt, hogy a kastély még mindig nem az ön tulajdona.

- Igen - válaszolta a szultána -, emlékezem rá: ön megígérte, hogy én nem fogok a csacsogó csecsebecsék közé kerülni, de arra is, hogy ön azóta csak rossz hírű asszonyok csecsebecséjét hallgatta ki, mint például Amínáét, Zubajdáét, Theliszét, Zulajkáét, akikről már közismert volt, mit ér a hírnevük.

- Belátom - mondta Mangogul -, hogy nevetséges lett volna ezekre a csecsebecsékre számítani: de más híján kénytelen voltam hozzájuk ragaszkodni. Mondtam már önnek, és most megismétlem: a csecsebecsék közt sokkal ritkább a jó társaságbeli, mint gondolná; és ha ön nem szánja rá magát arra, hogy elnyerje...

- Hogy én! - csattant fel Mirzoza. - Inkább soha életemben ne legyen kastélyom, mint hogy ide süllyedjek a kedvéért! Fecsegő csecsebecse! Pfuj! Ilyen vaskos illetlenséget!... Herceg, hogy rövidre fogjam, ismeri az indokaimat, s most ismét és igen komolyan emlékeztetem arra, mivel fenyegetőztem.

- Ebben az esetben viszont vagy ne panaszkodjék többet próbatételeim miatt, vagy pedig nevezze meg, kivel kísérletezzem: kétségbe vagyok esve, hogy sose lesz vége az egész dolognak. Csupa csapodár csecsebecse, ahova csak néz az ember, mindig és mindenhol csupa csélcsap csecsebecse!

- Nagyon bízom Eglé csecsebecséjében - felelte Mirzoza -; és türelmetlenül várom, mikor telik le az a két hét, amelyben megállapodtunk.

- Már tegnap lejárt, asszonyom - válaszolta Mangogul -; és miközben Szalím a régi udvari életről regélt önnek, én megtudhattam Eglé csecsebecséjétől, hogy hála Cselebi rosszkedvének és Al-Manszúr állhatatosságának, ez a hölgy immár teljességgel alkalmatlan az ön céljaira.

- Ah, micsoda csapás, hercegem! - kiáltotta a kegyencnő.

- Bizony, így van - válaszolta a szultán -; majd valamikor el is mondom az egész históriát; ez a húr elpattant, kereshet másikat az íjára.

- Eglé, az erényes Eglé! - mondta a kegyencnő álmélkodva. - Hát már ő is elbukott? Nem tudok magamhoz térni a meglepetéstől.

- Ugye, ez végképp megzavarta önt? - kérdezte Mangogul. - Azt sem tudja, mihez fogjon.

- Nincs igaza, nagyúr - felelte a kegyencnő -; bár, az igazat megvallva, nagyon számítottam Eglére.

- Ne is gondoljon rá többet - tette hozzá Mangogul -; de árulja el, ő volt az egyetlen tisztességes asszony, akit ismert?

- Nem, herceg; van még száz és száz, méghozzá roppant szeretetreméltók, mindjárt meg is nevezek néhányat - fogadkozott Mirzoza. - Tűzbe teszem értük a kezemet, például... vagy mondjuk...

Mirzoza hirtelen elhallgatott, még mielőtt egyetlen név is elhagyta volna az ajkát. Szalím nem állhatta meg, hogy el ne mosolyogja magát, a szultánból pedig harsogva kirobbant a nevetés, mikor látta, mennyire zavarba jött a kegyencnő, aki oly sok erényes asszonyt ismer, csak épp a nevükre nem tud visszaemlékezni.

Mirzoza sértődötten odafordult Szalímhoz, és így szólt:

- Szalím, segítsen rajtam, hiszen ön olyan jól ismeri a nőket. Herceg - folytatta, immár a szultánhoz intézve szavait -, forduljon például... Kit is mondjak? Szalím, segítsen már!

- Mirzozához - vágta rá Szalím.

- Nem kérek az efféle bókokból - válaszolta a kegyencnő. - Nincs okom tartani a próbától; de undorodom tőle. Ha azt akarja, hogy megbocsássak önnek, mondjon gyorsan másvalakit.

- Meg kellene tudni - mondta Szalím -, vajon Szaída rátalált-e arra a csodálatos képzeletbeli kedvesre, akiről mindig álmodozott. Mindig őhozzá hasonlította valamennyi tényleges udvarlóját.

- Szaída? - válaszolta Mangogul. - Őszintén elismerem, lehet, hogy az ő jóvoltából mégiscsak én leszek a vesztes.

- Alighanem ő az egyedüli lény, akinek a hírnevét még az álszent Arszinoé és az arcátlan Janaki sem merte kikezdeni - tette hozzá a kegyencnő.

- Ezzel pedig komoly dolgot állítottunk - mondta Mangogul -; de az én gyűrűm próbája még perdöntőbb. Gyerünk egyenest a csecsebecséjéhez:

"Kalchas szavainál több az én jóslatom..."

- Szavamra - nevetett fel a kegyencnő -, úgy idézi Racine-t, akár egy színész.

Mangogul válasz nélkül hagyta a kegyencnő tréfás megjegyzését, rögtön távozott, és Szaídához sietett. Egy kis szoba mélyén talált rá, egy asztalka előtt, melyen arckép, levelek és mindenféle más apróságok hevertek szerteszéjjel - nyilván szeretett kedvesének ajándékai, hiszen szemlátomást roppant fontosságot tulajdonított nekik. Szaída éppen írt; a könnyek záporesőként hulltak a szeméből, és teljesen eláztatták a papirost. A hölgyike hevesen csókolgatta az arcképet, aztán leveleket bontogatott, leírt néhány szót, megint elővette a képet, majd a már említett apróságokra vetette magát, és a kebléhez szorította valamennyit.

A szultán nagyon meglepődött; sohasem látott még gyengéd nőt, természetesen kegyencnőjét és Szaídát nem számítva. Érezte, hogy Mirzoza szereti őt; de vajon Szaída nem szereti-e még jobban Szulajmánt? Talán ez a pár az egyedüli, valóságos szerelmespár egész Kongóban.

Szaída nem keservében sírt levélírás közben. Könnyei a szerelem örömkönnyei voltak. Egyetlen érzés töltötte el e pillanatban: az a biztos tudat, hogy Szulajmán szíve az övé.

- Drága Szulajmán - kiáltotta -, mennyire szeretlek! Te vagy az én kincsem! Teljesen elfoglalsz, birtokba veszel, betöltesz! Ha Szaída nem olyan szerencsés, hogy szemtől szembe láthasson, legalább megírja, mennyire szeret: tőled távol ez a szerelem az egyetlen gondolat, amelyben néki kedve telik.

Itt tartott Szaída gyengéd elmélkedéseiben, mikor a szultán nekiszegezte gyűrűjét. Máris hallani lehetett, hogy a csecsebecséje sóhajtozva megismétli úrnője szónoklatából az első szavakat.

- Drága Szulajmán, mennyire szeretlek! Te vagy az én kincsem! Teljesen elfoglalsz, birtokba veszel, betöltesz!

Szaída szíve és csecsebecséje olyan tökéletes összhangban voltak, hogy szóról szóra ugyanazt mondták. Szaída először meghökkent; de annyira biztosra vette, hogy csecsebecséje semmi olyat sem mondhat, amit Szulajmán ne hallhatna büszke örömmel, hogy valósággal vágyakozott kedvese jelenlétére.

Mangogul újabb próbát tett, és Szaída csecsebecséje lágy és gyengéd hangon megint csak ezt hajtogatta:

- Drága Szulajmán, mennyire szeretlek! Te vagy az én kincsem!

- Szulajmán a legboldogabb halandó egész birodalmamban - kiáltotta a szultán. - El innen, el e helyről, ahol még az enyémnél is nagyobb boldogság látványa tolakodik sértőn a szemem elé!

Rögtön eltávozott, és nyugtalanul révedező arccal visszatért a kegyencnőhöz.

- Mi van önnel, hercegem? - kérdezte Mirzoza. - Semmit sem árul el Szaídáról?...

- Szaída, asszonyom - felelte Mangogul - csodálatos teremtés. Úgy szeret, ahogy még soha, sehol, senki.

- Annál rosszabb neki - válaszolta Mirzoza.

- Mit mond?... - hőkölt vissza a szultán.

- Azt, hogy Kermadesz az egyik legkellemetlenebb figura egész Kongóban - felelte a kegyencnő. - Ezt a házasságot a szülők kényszerítették ki, mégpedig érdekből, és soha életemben nem láttam annyira össze nem illő házaspárt, mint Kermadesz és Szaída.

- Ej, asszonyom - válaszolta Mangogul -, nem is a férjét szereti...

- Hanem kicsodát? - kérdezte Mirzoza.

- Szulajmánt - felelte Mangogul.

- Akkor hát ég veletek, porcelánok, isten áldjon, kis csuklyásmajom - keseredett el a szultána.

- Ez a Szaída szavamra megdöbbentett - morogta a bajsza alatt Mangogul -; szünet nélkül kísért, egy pillanatra sem hagy nyugton; feltétlenül viszont kell látnom.

Mirzoza megzavarta néhány kérdéssel, de a szultán csak kurtán-furcsán válaszolgatott. A kegyencnő kérte, hogy kártyázzanak, ő azonban visszautasította, panaszkodott, hogy fáj a feje, pedig igazán nem is fájt, elvonult a lakosztályába, majd - ami még sohasem történt meg vele - vacsora nélkül tért nyugovóra, és egész éjjel le se hunyta a szemét. Szüntelen gyötrelmet okozott neki Szaída szépsége és gyengédsége, Szulajmán szerencséje és boldogsága.

Mondani sem kell, másnap első dolga volt, hogy visszasiessen Szaídához: először fordult elő, hogy a szultán elhagyta a palotáját, és meg sem kérdezte, mi van Mirzozával. Szaídát megint a tegnapi kis szobában találta. Szulajmán is vele volt: kedvese kezét szorongatta, szemét a szemébe mélyesztette; Szaída szeretőjének térdére támaszkodott, és szenvedélyes pillantásokkal méregette Szulajmánt. Egy darabig így is maradtak, de aztán hirtelen erőt vett rajtuk a vágy, egymás karja közé zuhantak, és szorosan összefonódtak. Sóhajaik megzavarták a mindaddig tökéletes csendet, csókok csattanását lehetett hallani, s egy-egy tagolatlan szó is elhagyta ajkukat:

- Szeretsz?...

- Imádlak!...

- Örökké szeretni fogsz?...

- A te neved lesz utolsó szavam...

Mangogul végképp elkeseredve hátravetette magát egy karosszékben, és eltakarta a szemét. Könnyű elképzelni, milyen látványtól rettegett; de nem történt semmi... Néhány percnyi szünet után Szaída szavát hallotta:

- Ó, drága, kedves szerelmem, miért nem voltál mindig olyan, mint most? Éppen így szeretnélek, semmit sem vethetnék a szememre... De hiszen te sírsz, Szulajmán. Jöjj, drága szerelmem, jöjj, én felszárítom a könnyeidet... Szulajmán, ön elfordítja a szemét: mi van önnel? Nézzen rám végre... Gyere, gyönyörűm, barátom, hadd vigasztaljalak meg: szorítsad ajkad az ajkaimra; szívjuk be egymás lelkét-leheletét: hagyd abba... Nem... ó, nem...

Szaída még egy hatalmasat sóhajtott, majd elhallgatott.

Az afrikai író arról tájékoztat, hogy ez a jelenet mélyen megrendítette Mangogult; Szulajmán tökéletlenségére számítva némi remény ébredezett a szívében, és titokban iparkodott megkörnyékezni Szaídát; a hölgy visszautasította közeledését, de sosem hivalkodott vele szeretője előtt.

- De hát valóban olyan páratlan ez a Szaída? Mirzoza legalább annyira csinos, mint ő, és száz és száz alkalommal bizonyította, hogy szeret: igen, azt akarom, hogy szeressenek, és ő szeret; ki merné azt állítani, hogy Szulajmán szerencsésebb nálam? Ostoba voltam, hogy megirigyeltem más boldogságát. Nem, nincs a világon boldogabb ember, mint Mangogul.

Így kezdődött a szemrehányásoknak az a zuhataga, melyet a szultán önmagára árasztott. Az afrikai író elhallgatja a többit; megelégszik annyival, hogy tudtunkra adja: a szultán nagyobb buzgalommal foglalkozott önnön szemrehányásaival, mint minisztereinek előterjesztéseivel, és Szaída eszébe se jutott többé.

Egyik este, mikor a szultán felettébb meg volt elégedve kedvesével vagy önmagával, azt javasolta, hívják el Szalímot, és sétálgassanak hármasban a szeráj kertjének cserjései közt. Itt, a szabadban, tanúk nélkül mindent meg lehetett beszélni, és sok mindent meg lehetett tenni. Kóborlásuk közben Mangogul arra terelte a szót, miért is szeretnek az emberek. Mirzoza magasztos elveket hangoztatott, makacsul ragaszkodott az erényes elképzelésekhez, és bár ez semmiképp sem illett rangjához, korához és külsejéhez, váltig erősködött, hogy gyakran mindössze a szeretet kedvéért szeretünk, s a jellemek rokon voltán alapuló, a megbecsülésre támaszkodó, a bizalomra épülő kapcsolatok hosszú életűek és szilárdak, anélkül, hogy a szerelmes férfi szemérmetlen igényeket támasztana a hölgy kegyeire, vagy hogy a hölgy kísértésbe esnék, és a kegyek megadásával kacérkodna.

- Ennyire elrontották önt a regények, asszonyom! - felelte a szultán. - Tisztelettudó hősökről és az ostobaság határáig erkölcsös királykisasszonyokról olvasott; és sohasem jutott eszébe, hogy ilyesfajta csodalények csak az írók képzeletében élnek. Ha megkérdezné Szalímtól, aki behatóbban ismeri Vénusz katekizmusát, mint bárki más, hogy mi is az a szerelem, nos, lefogadom, hogy azt felelné: a szerelem nem más, mint...

- Lefogadná - vágott a szavába a kegyencnő -, hogy az érzelmi tisztaság merő ábránd, hogy a gyönyör reménye nélkül egyetlen szemernyi szerelem sem volna a világban? Ugyancsak rossz véleménye lehet az emberi szívről.

- Bizony, az is van - válaszolta a szultán -; hiszen erényeink éppoly kevéssé önzetlenek, mint vétkeink. A hős dicsőségre áhítozik, amikor szembeszáll a veszélyekkel; a gyáva szereti a nyugalmat és az életet; a szerelmes pedig gyönyört akar.

Szalím a szultán pártjára állt, és hozzátette szavaihoz, hogy ha két dolog bekövetkeznék, nyomban eltűnne a szerelem az emberiség életéből, és soha többet nem is térne vissza.

- Milyen két dologról beszél? - kérdezte a kegyencnő.

- Arról, asszonyom - felelte Mangogul -, ha ön meg én és mindenki a világon elveszítené azt, amit Tanzai és Neadarné álmában visszakapott.

- Csak nem képzeli azt - szakította félbe Mirzoza -, hogy e két kis fikarc nélkül nem volna többé megbecsülés és bizalom különböző nemű személyek között? Egy szép asszony, aki csupa szellem, csupa báj nem tudna hódítani nélküle? És nem hallgatnának meg egy jóképű, tehetséges, jellemes férfiút?

- Nem, asszonyom - válaszolta a szultán -; mert mit is mondhatna, gondolja el.

- Csupa szép dolgot, amit, legalábbis azt hiszem, mindig szívesen hallgat az ember - felelte a kegyencnő.

- Jusson eszébe, asszonyom - mondta Szalím -, hogy ezeket a dolgokat naponta emlegetik, de szerelem nélkül. Nem, asszonyom, nem; meggyőző bizonyítékaim vannak, hogy kellőképp felfegyverzett test nélkül nincs szerelem. Ha asszony volnék, Agénór, Kongó legszebb lovagja, az udvar legékesebb szelleme hiába mutogatná nekem a szép lábát, hiába meresztené rám a nagy kék szemét, hiába árasztana el a legravaszabb bókokkal, hiába sorakoztatná fel kétségtelen érdemeit, én csupán egyetlen szót szólnék; és ha erre a szóra nem adna hibátlan választ, hasztalan volna minden megbecsülésem: szeretni nem tudnám.

- Pontosan így van - tette hozzá a szultán -; és ha az ember szeret, tisztában van azzal, milyen hasznos és helyes ez a varázsszó. Hogy okuljon egy kicsit, jól tenné, ha meghallgatná, miképpen társalgott egy banzai széplélek egy iskolamesterrel; rögtön megértené, miért kellett a szépléleknek (aki különben éppúgy érvelt, mint ön) belátnia, hogy tévedett, és miért okoskodott az ellenfele úgy, mint egy csecsebecse. Majd Szalím elmeséli; én is tőle hallottam.

Mirzoza mindjárt sejtette, hogy az a történet, melyet Mangogul nem mer elmondani, felettébb sikamlós lehet; gyorsan belépett az egyik lugasba, anélkül, hogy megkérdezte volna Szalímot; az öreg udvaroncnak szerencséje volt, mert ezúttal nem segített volna a nagy esze: vagy nem tudta volna kielégíteni a kegyencnő kíváncsiságát tökéletlen válaszaival, vagy pedig mélyen megbántja szeméremérzetét. Hogy valami másra terelje a szót, és feledtesse vele az iskolamester históriáját, a következő történetet mesélte el:

- Asszonyom - kezdte az udvaronc -, egy hatalmas országban, a Nílus forrásainak szomszédságában élt egyszer egy ifjú: szép, mint maga a szerelem. Még tizennyolc esztendős sem volt, de már minden lány az ő szívére áhítozott, és minden asszony szívesen fogadta volna kedveséül. Gyengéd, érző kebellel született, és mihelyt képes volt szeretni, szeretett is.

Egy nap, amikor részt vett a nagy pagoda előtti nyilvános istentiszteleten, és éppen a kötelező tizenhét térdhajlítást végezte, szívszerelme elhaladt mellette, rákacsintott és rámosolygott, s ez annyira megzavarta a fiú fejét, hogy elvesztette az egyensúlyát, orra bukott, zuhanásával megbotránkoztatta az összes hivőket, el is felejtette, hányadik térdhajlításnál tartott, s végül nem is tizenhetet csinált, hanem csak tizenhatot.

A nagy pagoda szellemét mélyen megbántotta ez a sértés és ez a botrány, s kegyetlen bosszút állt a fiún. Hilasz, mert ez volt a neve, mondom, szegény Hilasz egyszerre csak azt érezte, hogy heves gerjedelmek gyötrik, és - mintegy valami felsőbb hatalom igézete alatt - nem képes kielégíteni e gerjedelmeket. Döbbenten és elkeseredetten kérdőre vonta nagy vesztesége miatt a nagy szellemet.

"Nem gyógyulhatsz meg mindaddig - felelte a nagy szellem prüszkölve -, míg egy asszony a karjaiba nem zár, és jóllehet tud a téged ért szerencsétlenségről, mégis változatlanul szeretni fog."

Az ifjúság és szépség mellé gyakran odacsatlakozik az önhittség is. Hilasz azt hitte, hogy szellemével és személyes varázsával egykettőre szert fog tenni valamilyen érző kebelre, aki megelégszik a maradékkal, szereti majd, csak úgy, önmagáért, és így hamarosan visszaszerzik azt, ami elveszett.

Először is szerencsétlenségének akaratlan okozójához fordult, egy eleven, érzéki és kacér kisasszonyhoz. Hilasz imádta; ki is csikart tőle egy találkát, ott aztán enyelgés enyelgést követett, és a szegény ifjút elvezették odáig, ameddig korábban sohasem tudott eljutni: de hiába gyötörte magát, hiába várta kedvesének karja közt a jóslat beteljesülését, nem történt semmi. Mikor a lány megunta a további várakozást, hirtelen rendbe szedte ruházatát, és elszaladt. De a kalandban az volt a legrosszabb, hogy a kis bolond megsúgta az egészet egyik barátnőjének, az is titoktartó lénynek számított, nem is adta tovább, legfeljebb három-négy bizalmasának, azok is ugyanígy tovább terjesztették, s Hilasz, aki két nappal azelőtt még a dámák szeme fénye volt, megvetett személlyé vált, ujjal mutogattak rá, és valóságos szörnyetegnek tekintették.

A nyomorult Hilasz érezte, hogy hazájában nincs már mit kezdenie, és elhatározta: utazni fog, és valahol a távolban keres majd írt szerencsétlenségére. Álnéven és kíséret nélkül Abesszínia császárának udvarába ment. Eleinte majd szétszedték az ifjú idegent, mindenki igényt tartott rá; az óvatos Hilasz azonban kitért a meghívások elől, mert félt, hogy nem találja meg a számítását, s azt is biztosan tudta, hogy az őt üldöző hölgyek is hoppon maradnának. De figyelje csak, milyen éleslátásról tett tanúbizonyságot a női nem! Valóságos csoda, mondogatták, egy ilyen ifjú, erényes és szép lovag; kis híja, hogy minden előnyös tulajdonsága ellenére rá nem hibáztak egyetlen fogyatékosságára; és attól tartva, hogy megajándékozhatják mindazzal, amit egy hibátlan férfiú megkaphat, éppen azt az egy dolgot tagadták meg tőle, amije hiányzott.

Hilasz egy darabig gondosan feltérképezte az országot, majd kiválasztott egy fiatalasszonyt, aki érthetetlen szeszélyből ájtatosságra adta a fejét sok-sok gáláns kaland után. Fokról fokra a bizalmába férkőzött, megbarátkozott gondolataival, utánozta szent szokásait, kezét nyújtotta neki a templomban, s oly gyakran beszélgetett vele a földi hívságokról, hogy szinte észrevétlenül felébresztette a hölgy emlékeit, s meghozta a kedvét a földi gyönyörűségekhez. Hilasz több mint egy hónapon keresztül járta a mecseteket, hallgatta a szentbeszédeket, és látogatta a betegeket, majd megpróbálkozott azzal, hogy orvoslást találjon önnön bajára. Hasztalan. Az ájtatos hölgy pontosan tudta, mi történik az égben, de éppolyan jól tudta azt is, milyennek kell lenni a földön; szegény fiú egyetlen perc alatt elveszítette mindazt, amit egy hónap szorgos ájtatoskodásával megszerzett. Egyetlen vigasza maradt: titkát sérthetetlennek tartották, és tiszteletteljesen megőrizték. Egyetlen szó gyógyíthatatlanná tette volna állapotát, de ezt a szót nem mondták ki; így aztán Hilasz más kegyes hölgyekre is kivethette a hálóját, s mindegyikről azt hitte: ő az a bizonyos, akiről a jóslat beszélt; de egyik dáma sem gyógyította meg: mert csak amiatt szerették, amije már nem volt. Az az áldott szokásuk, hogy átszellemítették a tárgyakat, nem segített a fiatalemberen. Az ájtatos hölgyek is érzelmeket kívántak, de ezek csak a gyönyör reményében születhettek meg.

"Tehát nem szeret?" - kérdezte Hilasz szomorúan.

"Ejnye, uram! Hát nem tudja, hogy előbb meg kell ismernünk azt, akit-amit majd megszeretünk? - felelték. - Be kell látnia, hogy mihelyt megismerik, ezzel a szerencsétlenséggel ön már egyáltalán nem lesz szeretetre méltó."

"Jaj! - sóhajtott fel, miközben távozott. - A tiszta szerelem, melyről annyit beszélnek, a valóságban nincs sehol, az érzelmi tisztaság, mellyel minden férfi és minden asszony hivalkodik, nem más, mint puszta agyrém. A jóslat becsapott, egész életemre megkaptam - azaz elvették - a magamét."

Bolyongásai során találkozott olyan asszonyokkal, akik semmi mást nem kívántak a férfiaktól, csakis érzelmi kapcsolatot, s úgy utálták a vakmerőbbeket, mint a varangyot. Annyira komolyan a lelkére kötötték, hogy semmi durva földi dolgot ne elegyítsen érzéseibe, hogy már-már bízni kezdett a gyógyulásban. Jóhiszeműen lépre ment, és nagyon meg volt döbbenve, hogy az asszonykák gyengéd szavai ellenére semmi változást nem észlelt saját magán.

"Talán nem a szép szavaktól fogok meggyógyulni" - mondta magában.

Várta, mikor adódik alkalom arra, hogy a jóslat előírásai szerint cselekedjék. Végre sikerült. Platón egyik buzgó hölgytanítványa, aki roppant szeretett sétálni, magával vonszolta egy távoli erdőbe; mikor már messze jártak minden kíváncsi tekintettől, a dáma úgy érezte, hogy el fog ájulni. Hilasz rávetette magát, semmit sem mulasztott el, hogy életre keltse, ami élettelen, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult; a szép ájuldozó figyelmét nem is kerülte el ez.

"Ah, uram - mondta, és kiszakította magát Hilasz karjaiból -, hát micsoda férfi ön? Soha többé nem fog előfordulni velem, hogy ilyen félreeső helyre menjek, hiszen elfoghat a rosszullét, és százszor is megeshet a baj, mire a segítségemre siet valaki."

Mások is megtudták, milyen szerencsétlenség érte Hilaszt, sajnálkoztak a dolgon, fogadkoztak, hogy gyengéd érzelmeik változatlanul megmaradnak, de soha többé nem találkoztak vele.

A szerencsétlen Hilasz így a világ legszebb ábrázatával és leggyengédebb érzelmeivel csak elégedetlenséget váltott ki a nőkből.

- Milyen együgyű fickó! - szólt közbe a szultán. - Miért nem fordult valamelyik Vesta-szűzhöz, hiszen tele velük minden monostor? A szüzek megőrültek volna érte, és ő tökéletesen meggyógyult volna a rácson keresztül is.

- Nagyúr - mondta Szalím -, a krónikában az áll, hogy ezt is megkísérelte, de meg kellett tudnia: sehol sem szeretnek hiába.

- Félek, hogy akkor gyógyíthatatlan a betegsége - tette hozzá a szultán.

- Ő is ugyanígy kesergett, mint Magasságod - folytatta Szalím -; belefáradt a hiábavaló próbálkozásokba, és megfogadta az asszonyok tanácsát, akik valamennyien azt mondták, nincs már rá szüksége az emberiségnek, s ezért a magányt választotta.

Napok óta bolyongott már a sivatagban, mikor egy félreeső helyről sóhajtásokat hallott. Figyelni kezdett; megint sóhajtás; közelebb ment, és egy fiatal lányt pillantott meg, aki szép volt, mint a csillagos ég, de most fejét a kezére támasztotta, könnyben úszott a szeme, és szomorkodva, merengve meredt maga elé.

"Mit keres itt, kisasszony? - kérdezte. - Nem való önnek ez a pusztaság..."

"Dehogynem - felelte a lány bánatosan -; itt legalább kedvére kesereghet az ember."

"Miért kell keseregnie?"

"Ó, jaj!..."

"Beszéljen, kisasszony; mi baja van?"

"Semmi..."

"Hogyhogy semmi?"

"Nem, valóban semmi; azért szomorkodom, mert két esztendővel ezelőtt szerencsétlenségemre megsértettem egy pagoda szellemét, s büntetésből mindenemtől megfosztott. Nem volt nehéz dolga, ezzel ugyan nem bizonyíthatta nagy hatalmát. Mégis, azóta minden férfi menekül előlem, és a szellem azt mondta, hogy menekülni is fog, míg nem találok olyan emberre, aki balvégzetem ellenére is ragaszkodik hozzám, elfogad olyannak, amilyen vagyok, és szeret."

"Mit hallok? - kiáltotta Hilasz. - Tudja meg, hogy az a szerencsétlen, akit most maga előtt lát, szintén elvesztette mindenét, neki is ugyanez a baja. Szerencsétlenségemre én is megsértettem egyszer egy pagoda szellemét, s büntetésből mindenemtől megfosztott; és hiúság nélkül állíthatom, hogy az nem volt köznapi jószág. Azóta minden asszony menekül előlem, és a szellem azt mondta, hogy menekülni is fog, míg nem találok olyan nőre, aki balvégzetem ellenére is ragaszkodik hozzám, elfogad olyannak, amilyen vagyok, és szeret."

"Lehetséges ez?" - kérdezte a lány.

"És igaz lehet az, amit ön elmondott?" - kérdezte Hilasz.

"Győződjék meg róla" - felelte a lány.

"Győződjék meg róla" - felelte Hilasz.

Mindketten megbizonyosodtak arról, hogy ugyanaz az égi bosszú sújtott le rájuk. A közös szerencsétlenség egyesítette őket. Iphisz, mert így hívták az ifjú leányzót, éppen Hilasznak való volt, Hilasz pedig Iphisznek. Plátói szerelemmel szerették egymást, hiszen nem tehettek egyebet, gondolhatja; ám ebben a pillanatban véget ért a varázslat; mind a ketten felsikoltottak gyönyörűségükben, és a plátói szerelemnek vége szakadt.

Több hónapon keresztül a vadonban éltek, és volt alkalmuk megbizonyosodni állapotuk örömteljes megváltozásáról; mire elhagyták a sivatagot, Iphisz már tökéletesen meggyógyult; ami Hilaszt illeti, a szerző azt állítja, hogy őt néha-néha a visszaesés veszélye fenyegette.

Miközben Mangogul a kegyencnővel és Szalímmal beszélgetett a kertben, jelentették neki, hogy Szulamek elhalálozott. Szulamek pályájának kezdetén - Ergebzed óhaja ellenére - a szultán táncmestere volt; később néhány cselszövő, aki tőle tanulta meg a nyaktörő mutatványokat, pártját fogta, és addig-addig támogatta teljes erejéből, míg Szulamek magas polcra nem jutott, noha Marcel és mások méltóbbak lettek volna erre. Kicsinyes szellem volt, de ismerte az udvari nyelvezetet, jól tudott mesélni, mulattatta a gyermekeket; egyedül a komoly tánchoz nem értett. Mikor a nagyvezír tiszte megüresedett, szapora hajlongásával elérte, hogy őrá essen a választás, és ne az országbíróra, aki fáradhatatlan táncos volt ugyan, de merev ember: nem szívesen hajbókolt. Miniszterségének idejét nem örökítették meg dicsőséggel teljes események. Ellenségei - mert mindenkinek jut, sőt az érdemdús férfiaknak sok jut belőlük - megvádolták, hogy hamisan játszik a hegedűn, és semmi érzéke sincs a koreográfiához; hogy János pap rá tudta szedni a némajátékaival, Monoémugi medvéjétől pedig, mikor az előtte táncolt, halálra rémült; hogy mikor köszvényes volt, milliókat adott Tombut császárának, csak hogy ne kelljen táncolnia; évente félmilliót költött hegedűgyantára; és még ennél is többet a falusi muzsikusok üldözésére, ha más menüettjeit is merészelték játszani; végül pedig, hogy tizenöt éven át egy kövér guineai tekerőlantjának hangjaira aludt, mert a muzsikus ezzel a zeneszerszámmal kísérte magát, miközben kongói dalocskákat gajdolt.

El kell ismerni viszont, hogy ő honosította meg a holland hársfatea divatját stb...

Mangogul szíve könyörületes volt; sajnálta Szulameket, díszes ravatalt rendelt számára, és Brrrububu szószaporító urat bízta meg a halotti beszéd megtartásával.

A szertartás napján a főbb bráhmanok, a díván egész testülete és a szultánák, herélt őreikkel egyetemben, a nagymecsetbe mentek. Brrrububu már két óra hosszat meglepően szapora szóval bizonygatta, hogy Szulameket kiváló képességei segítették magas polcra; bevezetést bevezetésre halmozott; nem feledkezett meg a szultánról, és arról sem, mit vitt véghez Mangogul Szulamek kormányzása alatt; és teljesen kimerült a kiáltozástól, amikor Mirzoza, mint mindig, idegrohamot kapott a hazudozás hallatára, és egyszerre csak élettelenül összerogyott.

Tisztjei és szolgálói tüstént segítségére siettek; hordszékébe emelték; nyomban át is vitték a szerájba. Értesítették a csapásról Mangogult is, s a szultán rögtön megérkezett: ahány gyógyszer csak volt, mindet megpróbálták. Kísérleteztek orosz balzsammal, La Motte tábornok cseppjeivel, angol borszesz-bedörzsöléssel, de hasztalan. A szultán kétségbeesett, és hol Mirzozát siratta, hol megátkozta Orkotomot; végül felhagyott minden reménnyel, jobban mondva nem maradt más reménye, mint a gyűrűje.

- Ha valóban elveszítettem önt, lelkem gyönyörűsége - kiáltotta -, bizonnyal örökös hallgatásra van kárhoztatva a csecsebecséje is, akárcsak az ajka.

Azonnal parancsot adott, hogy mindenki távozzék; az emberek engedelmeskedtek, s Mangogul kettesben maradt kegyencnőjével: gyűrűjét nyomban nekiszegezte; Mirzoza csecsebecséje azonban unatkozott a prédikáció alatt (mint az másokkal is nap nap után előfordul), és eleinte, szemmel láthatóan letörve, csak néhány zavaros és tagolatlan szót mormogott. A szultán újabb próbát tett; és a csecsebecse, immár igen jól érthetően, így szólt:

- Mi lesz velem, távol öntől, Mangogul?... A síri éjszakában is, hűségesen, csak ön után vágyakozom; és ha a holtak világában jutalmat érdemel a szerelem és az állhatatosság, meg is találom önt... Jaj, ön nélkül Brahmá csodálatos palotája, melyet hívei számára készített, hitvány hajléknak bizonyulna.

Mangogul örömmámorában észre sem vette, hogy a kegyencnő kezd magához térni; és ha nem iparkodik visszafordítani a gyűrűt, csecsebecséjének utolsó szavait már hallani fogja: így is történt.

- Ah, herceg - mondta Mirzoza -, hát ennyit ér az ön sok esküvése? Mégiscsak fény derült igazságtalan gyanúsításaira? Semmi sem tartotta vissza, sem elesett állapotom, sem adott szava e sértő cselekedettől?

- Ó, asszonyom - felelte a szultán -, ne tévessze össze türelmetlenségem, melyet csakis az ön elvesztése fölötti kétségbeesés sugallhatott, valamiféle bűnös kíváncsisággal: nem önt és nem gyűrűm erejét akartam próbára tenni; azt reméltem, hogy így ígéretem megszegése nélkül sikerül visszaperelnem önt a haláltól, és örökre megajándékozni a szívemmel.

- Hiszek önnek, herceg - felelte a kegyencnő -; de a gyűrűt mégis vissza kell adnia a nagy szellemnek, nehogy ez a végzetes ajándék újabb zavart keltsen az ön udvarában és birodalmában.

Mangogul máris fohászkodni kezdett, és Kukufa meg is jelent.

- Mindenható nagy szellem - mondta Mangogul -, fogadd vissza a gyűrűt, de ezután se vond meg tőlem kegyeidet.

- Herceg - felelte a nagy szellem -, oszd meg napjaid a szerelem és a dicsőség között; az előbbiről majd Mirzoza gondoskodik, az utóbbit pedig magam fogom biztosítani.

E szavakkal a csuklyába burkolózott kísértet megragadta a két kuvik farkát, és úgy, amint jött, pörögve-forogva eltűnt a levegőben.