HELEN KELLER

Aki eddig még nem találkozott e könyv írójának nevével, és kíváncsian belelapoz a könyvbe, valószínűleg már néhány bekezdés átfutása után hitetlenkedve keres vissza a címoldalra, és nézi meg gondosabban az alcímet is. Lehetséges, hogy egy siket-néma-vak leány önéletírását tartom a kezemben? - tűnődik.

"Egy meleg júliusi napon két kisgyermek ült a veranda lépcsőin. Az egyik olyan fekete volt, mint az ébenfa, haja kis fürtökben összekondorodva. A másik fehér volt. Haja hosszú, aranyfürtű." - emlékezik az akkor ifjú írónő életének egy hatéves kori, gondtalan jelenetére.

És a sok, a halló-beszélő-látó olvasót is elragadó, hangulatos, emlékezetes kirándulásról, utazásról szóló leírás? Íme, közülük véletlenszerűen az egyik: "Téli havas táj borult a világra s a reggeli órában már alig lehetett ráismerni a tájra. Az utak el voltak födve, egyetlen határjelző nem látszott, csak a sok hó s a kiemelkedő bozontos fa."

És még egy feljegyzés a New-York-ban töltött két évéből: "A nagyszerű öböl méltóságos csöndben fürdött az októberi napfényben, s a hajók úgy jöttek-mentek mint hiú álomképek. Az óceán felé haladók lassan-lassan eltűntek, mint a felhők, midőn arany helyett szürke mezt öltenek. A hazatérők gyorsabban igyekeztek, mint a megérkező madár, midőn fészkét meglátja."

A mai kor embere, akinek ha - ami nem valószínű - csupán a televízió áll rendelkezésére mint ismeretforrás, akkor is naponta találkozhat a közvetlen valóságában egyáltalán nem létező, számára egzotikus állatokkal, növényekkel, a körülötte soha elő nem forduló természeti jelenségekkel, s tudhat még egyre többet embertársairól. A kinyílt világból megismerhető különlegességek között az emberi másságokról, főként a mindenkit érintő vagy elérhető súlyos betegségekről, sérülésekről is sok szó esik. És egyre gyakrabban hallhatunk azokról a szerencsére nem mindenkit érintő, de mindenkit elérhető és érdeklő rendellenességekről is, amelyek a születéstől jelen lehetnek, vagy később keletkezhetnek és az életút végéig megmaradnak, mint pl. a siketség, a vakság, a mozgáskorlátozottság. Ilymódon az információkra nyitott ember megtudhatja, hogy a látó, halló, jól mozgó átlagemberre szabott világban hogyan élnek az akadályozott emberek, hogyan pótolják hiányaikat, környezetük hogyan segíti vagy nehezíti törekvéseiket, milyen lehetőségek állnak rendelkezésükre képességeik fejlesztésére, tehetségük kibontakoztatására.

És mégis meghökken az először felületesen olvasottakon, valami megfejtésre váró titkot, talán csodát sejt az olvasó, vagy éppen csalásra, szemfényvesztésre gyanakszik.

Pedig nem csoda és főként nem csalás, szemfényvesztés az, amiről ez a különlegesen érdekes és megejtően szép írás szól. Egy valóságos emberrel, egy rokonszenves fiatal amerikai nővel ismerkedünk meg, aki mindössze abban különbözött az átlagemberektől, hogy látásától és hallásától másfél évesen megfosztva, rendkívül nehezítetten, kerülő utakon, de szerencsére kitűnő szociokulturális feltételek mellett bontakoztatta ki nem mindennapos tehetségét.

Ezt a mintegy húsz éven át tartó küzdelmes önmegvalósítási folyamatot követhetjük nyomon a könyvben. Tegyük mindjárt hozzá, most már hangsúlyosan, hogy nem egy idős ember lezárt életútjának folyamatával ismerkedünk meg, hiszen Helen Keller 88 évesen halt meg, tehát küzdelmekben, eseményekben rendkívül gazdag további évtizedek következnek még az itt feltáruló kezdeti időszak után. Ám ez a kezdeti időszak, mint minden ember életében, meghatározó jelentőségű volt számára. Sőt az e könyv megjelenésekor 24 éves írónő egészen kora gyermekkora, az első tanítója, Sullivan kisasszony kitűnő, 7 éves korától nyújtott páratlanul sikeres pedagógusi közreműködése előtti években történtek is igen fontosak voltak szinte hihetetlen teljesítményei megalapozásában.

A könyvben is találunk egy-egy utalást erre, de a modern gyógypedagógia hiteles szakirodalmi közlései alapján bizonyossággal állíthatjuk, hogy a szülőkön, mindenekelőtt az édesanyán túl, a fenti első idézet "ébenfa" hasonlattal illetett kisgyermek szereplőjének, a könyvben másutt is emlegetett, három évvel idősebb kis játszótársnak, Marthanak hallatlanul nagy érdemei voltak Helen fejlődésében.

Kettejük kapcsolatában, tanulta meg - később pontosan már sohasem regisztrálhatóan - a mindennapos viselkedési szokásokat, ismerte meg a közelében levő tárgyakat és a sok együttes hancúrozás alakította ki az első kommunikációs eszköztárat is.

Így, amikor az általa "lelkem születésnapjának" nevezett 1887. március 3-án, a 21 éves "Tanító", Miss Anne Mansfield Sullivan megjelent Helen életében, egy a közvetlen környezetében már "kitűnően" tájékozódó, eleven, kíváncsi és tegyük hozzá, hogy alaposan elkényeztetett gyermekkel indult el a könyvben részletesen feltáruló, valóban fantasztikus pedagógiai történet.

Egy kivételes életutat megjárni képes gyermek és egy kivételes nevelő egyéniség találkozása ez.

Sullivan kisasszony ugyanis azon túl, hogy korábban már a híres Perkins-intézetben a kevésbé tehetséges Laura Bridgmann siket-vak lánnyal foglalkozott, és éppen akkor lett szakképzett gyógypedagógus, egyéni adottságai és körülményei révén is igen alkalmas volt Helen nevelésére.

Miss Sullivan 1866-ban, Sprinfiedben (Massachusetts államban) született, szegény ír bevándorlók gyermekeként. Részeges apja sokszor elverte, majd amikor édesanyja korán meghalt, kisöccsével együtt egy bostoni szegényházba került elesettek, nyomorban felnőttek és gyengeelméjűek közé. Öccse, Jim rövidesen meghalt, ő pedig 14 évesen, félig vakon, tanítványként került a vakok Perkins-intézetébe. Ott hamarosan feltűnést keltett szívós akaratával, tanulmányaiban való gyors haladásával, tehetségével és az elesettek iránti mély együttérzésével.

Hogy kettejük szimbiozisában, azaz folytonos, valóságos együttműködő együttlétükben, különösen a nevezetes "víz" szó-fogalom felismerés történet után, Helen immár "tudatosan" hogyan jutott először az alapismeretek, majd a tudományok és idegen nyelvek birtokába - az is feltárul előttünk a könyvben.

Talán legjobban az általa "sötét felhő"-nek nevezett, 12 éves korából származó esemény érzékelteti, hogy milyen kerülő utakhoz kell az embernek (különösen a gyermeknek) folyamodnia, ha az alkalmazkodási, tanulási követelmények meghaladják lehetőségeit, s ugyanakkor milyen kudarcok is érhetik, amíg megtapasztalja, hogy másokkal ez másként történik.

"Abban az időben mindent, amit olvastam, mohón nyeltem el, anélkül, hogy saját gondolatomnak tartottam volna, s még most sem tudom jól elválasztani a magam gondolatait azoktól, amelyeket könyvekben találtam. Ennek, gondolom az az oka, hogy benyomásaimat mindig mások látása és hallása után szerzem,"

Helen egyetemi felvétele után már tudja, hogy a tudományok megismerésének járt útjai el vannak zárva előle, hogy járatlan utakon kell keresztül törnie, hogy sokszor, a látó-halló embereknél jóval többször kell a másoktól szerzett tapasztalatokkal megelégednie. De gyermekként még csapdába esik, úgy ír le egy benne élő, készen kapott történetet, mintha az az ő saját élményeiből állt volna gondolati egésszé. És amikor ezt környezete észreveszi és megszégyeníti, csalódottan és boldogtalanul védekezik.

A "titok" megfejtésében az ő önmegfigyelésein alapuló megállapításai visznek közelebb bennünket.

Egyik levelében, 1899-ben, egy akkor Bostonban divatos impresszionista festőművész képeiről tesz említést.

A szobrokkal való találkozásairól tett vallomásai is nagyon tanulságosak.

Mindez számunkra kevésbé meglepő, ha tudjuk, hogy Budapesten nemrégiben pl. a Kiscelli múzeumban szoborkiállítást rendeztek vakoknak, vagy hallottunk róla, hogy vak iskolások rendszeresen látogatják a múzeumokat, hogy kezükkel ismerkedjenek a tárgyakkal.

De Helen így folytatja beszámolóját: "Midőn ujjaimat végig viszem a vonalakon és görbületeken, fölfedezem azt a gondolatot és érzelmet, amelyet a művész lehelt belé. Az istenek és hősök arcán éppúgy fölfedezem a gyűlöletet, bátorságot és szeretetet, mint az élő arcon, ha módomban áll megtapintani. A Diana mozdulatán megérzem az erdő szabadságát és kedvességét, s azt a szellemet, amely megszelídíti az oroszlánt és lecsillapítja a legvadabb szenvedélyt is. Az én lelkem gyönyörűséggel telik el a Venus nyugodtságán és bájos hajlásain. A Barré-féle bronzszobrokról ki tudom olvasni a művész titkait."

Lám, a tapintás útján szerzett tapasztalatait ő is kiegészíti képzeletével, amint azt mi is tesszük a látás útján szerzettekkel és így jutunk (látók és nem látók egyaránt) a legegyénibb művészi élményekhez.

Helen későbbi, e könyvben még nem ismerhető életútján Miss Sullivan hosszabb betegségének idején, majd annak halála (1936) után, 23 éven át Polly Thompson a titkárnője és kísérője. Polly is nagy hatással volt rá és nélkülözhetetlen élete mindennapjaiban. Mellette számos barátja, tisztelője, egy időben férfi titkára és egyben szerelme veszi körül.

Kora több kiválóságával is megismerkedik, akiktől sokat tanul és akikre ő is nagy hatással van. Azt már e könyvből is megtudjuk, hogy Alexander Graham Bell, a telefon feltalálója az egyik legjobb barátja. Ezt azzal is kifejezi, hogy neki ajánlja életleírását, annak a Bell-nek, "aki megtanította a siketeket beszélni és a figyelő fület szót hallani az Óceántól a Sziklás Hegységig." Hasonlóan ismert már ebből az időből, hogy Mark Twain-nel is találkozik, aki szerint: "A XIX. század két legérdekesebb egyénisége Napoleon és Helen Keller volt." Később aztán Thomas Alva Edison, Rabindranath Tagore, Charlie Chaplin is az életre szóló barátok sorába kerültek.

Helen hosszú élete alatt sokfelé járt a világban; politikusokkal, divatos hírességekkel való találkozásairól nem ritkán szenzációs írásokban tudósítottak az újságok.

Különböző kongresszusokon vett részt és gyakran szerepelt nyilvánosan is. Így aztán nem csak szűkebb környezete ismerhette meg teljesítményeit. Például az 1931-ben New Yorkban rendezett nemzetközi vakságügyi konferencián az USA 39 képviselőjén túl 39 más ország 74 szakembere vett részt. A megnyitó beszédet angol nyelven Helen Keller tartotta úgy, hogy mondanivalóját a mellette álló titkárnője mintegy tolmácsolta is, a jobb megértés érdekében szakaszonként megismételte. A sajtó révén főként mint szenzáció került tálalásra Helen szereplése, de a szakemberek is sokáig és széles körben tárgyalták.

Arról, hogy érthető-e Helen Keller beszéde, a vélemények megoszlottak. A szakmaiak is eltértek, attól függően is, hogy vak vagy látó, angol vagy más anyanyelvű volt a nyilatkozó.

Magyarországot Herodek Károly, a budapesti vakok intézetének igazgatója képviselte, aki ezáltal közvetlenül is kapcsolatba került e kongresszuson Helennel.

Ő Helen beszédét a "jó kiejtésű" siketekéhez hasonlónak ítélte és mint szakember igen elismerően nyilatkozott erről a teljesítményről. Minthogy azonban a siket-vakság következtében a jól érthető hangbeszéd számos jellemzője, mint pl. hanglejtés, arcmimika, kísérő gesztusok természetes úton nem alakulhatnak ki, Helen beszéde ilyen értelemben betanult és "mesterkélt" volt, annyira, hogy a laikusok részéről többnyire "kirakati mutatványnak" minősült.

A titkárnővel való érintkezés módjáról is tudomást szerezhetett a nagy nyilvánosság. Bár Helen a szájmozgást ujjaival követve is tudott beszélő partnereivel érintkezni, ezúttal a "kézbeírás" révén cserélték ki gondolataikat.

Helen Keller már korában sem az egyedüli tanult siketvak. Már volt szó Laura Bridgmannról, aki a vakok 1831-ben létesített bostoni Perkins-intézetében, az azt megalapító, korábban Európában is tanult Samuel Gridley Howe orvos-gyógypedagógus igazgató tanítványaként vált inkább csak szakkörökben ismertté. Ebben az intézetben később is számos siket-vak tanult és tanul ma is.

Érdemes tudni azonban, hogy már 1886-ban, Elisabeth Anrep-Nordin asszony kifejezetten siketvakoknak létesít intézetet Svédországban. Onnan - bizonyára azért, mert kivételesen tehetséges tanítványuk nem volt - név szerint nem ismer a nagyvilág senkit, de azt tudjuk, hogy a tanulók ipari munkára (pl. szövés-fonás, kefekötés stb.) felkészítése igen eredményesen folyt.

Helen Keller neve azért járta be a világot, mert - már tudjuk - különleges tehetsége révén egyetemet végzett, idegen nyelveket ismert és több szépirodalmi könyve jelent meg. Nehezített helyzetében megszerzett imponáló tudását és teljesítményeit több egyetem díszdoktori címmel honorálta.

Hasonlóan tehetséges, de világszerte csak szakmai körökben ismert siketvak volt Olga Ivanovna Szkorohodova, aki 1914-ben született és 5 éves korában vesztette el látását és hallását. Ő a harkovi vakok intézetében, az Iván Afanaszjevics Szokoljanszkij gyógypedagógus által 1923-ban siketvakok részére létesített iskola-klinikán tanult, majd a moszkvai egyetemen pszichológusi oklevelet és később kandidátusi tudományos fokozatot szerzett. Két olyan szakkönyvet írt, amelyekben mint szakember nyilatkozott saját személyiségalakulásáról, és a siketvakok pszichológiai tanulmányozása során szerzett tapasztalatairól. Több éven át dolgozott a világhírű zagorszki intézetben, siket-vak gyerekek között.

Magyarországon szerencsére mindig kis számban éltek siket-vakok. Közülük Egri Margit neve a legismertebb, aki Helen Kellerrel is levelezett. Ő valamivel 7 éves kora előtt vesztette el látását és hallását. Adler Simon, a vakok budapesti Wechselmann-féle intézetének igazgatója kezdte tanítani 1904-től. Margit is szépen haladt a tanulásban, eszperantó, német és angol nyelven levelezett sorstársaival. Egy felnőtt vakok intézetének szövőműhelyében dolgozott.

Ma a szakemberek szerte a világon arra törekszenek, hogy a lehető legkorábbi életkorban kezdjék el a siket-vak gyermekek szakszerű ellátását, és lehetőségeik maximumáig juttassák el őket.

Magam is gyógypedagógus vagyok. Siket-vakokkal nem foglalkoztam, de néhányukkal találkoztam. Valamennyien mély benyomást tettek rám.

Legutóbb a Vakok Batthyány László Gyermekotthonában, Budapesten láttam, hogy Fehér Anna gyógypedagógus igazgatónő hogyan foglalkozik velük a legmodernebb eljárásokkal.

És felidéződik bennem egy emlékezetes külföldi élményem is. 1982. májusában, egy kb. hatéves siket-vak ikerpárt vittek a Moszkva melletti zagorszki intézetbe. Megérkezésük másnapján jártam éppen ott látogatóban. A kertben találkoztam velük, amint két gyógypedagógusnővel játszottak. Az élénk, kíváncsi, kedves kislányok velem is meg akartak ismerkedni, hozzám bújtak, átöleltek, végigtapogattak. A rólunk készült fényképeket azóta is őrzöm. Amikor 6 év múlva újra ott jártam, megkerestem őket. Tanulmányaikban előrehaladt, csinos nagylányokként láttam őket viszont. Gyógypedagógus tolmács segítségével "kézbeszéddel" idéztük fel az első találkozást.

Távoli kis barátnőimre gondolva ajánlom e szép könyvet valamennyi olvasójának.

Budapest, 1997. október

Félve kezdek életem megírásához. Babonás aggódás fog el, hogy vajon föllebbentsem-e a fátylat, mely gyermekkoromat ködhomályként vonja be.

Az önéletírás nehéz feladat. Ha első benyomásaimat akarom rendszerezni, úgy találom, hogy megtörtént és képzelt dolgok innen a jelenből, a múlton keresztül szemlélve, egyformáknak látszanak.

A kislánykori tapasztalatokat a felnőtt nő képzelődése színezi be.

Egy-egy emlék élénken megmaradt a legelső évekből, de a "többit a fogház árnya borítja". Aztán a gyermekkor örömei és bánatai jórészt elveszítették egykori élénkségüket.

Neveltetésem sok eseménye, ami akkor oly nagyon fontos volt, az újabb ismeretek izgalmai közben feledésbe ment. Azért, hogy unalmas ne legyen e kis munka, csak azokat az eseményeket írom le, amelyek előttem a legérdekesebbek és a legfontosabbak.

1880. június 27-én születtem Tuscumbia kis városában Észak-Alabama államban, Észak-Amerikában.

Családunk atyai ágon Kaspar Kellertől származott Svájcból, aki Marylandben telepedett le. Furcsa összetalálkozása a dolgoknak, hogy egyik svájci ősöm Zürichben a siketek első tanítója volt, és könyvet írt nevelésükről.

Nagyatyám (Kaspar Keller fia) Alabamában nagy terület földet "foglalt el" s ott meg is telepedett. Egyszer egy évben el szokott menni lóháton Tuscumbiából Philadelphiába, hogy bevásárlásokat tegyen az ültetvénye számára. A nagynéném birtokában sok családi érdekű levele van meg, melyekben kedves, színes tudósításokat ad útjairól.

Nagyanyám Alexander Moore-nak, Lafayette egyik hadsegédének volt a leánya, és Alexander Spotswoodnak, Virginia egyik első kormányzójának unokája. Nagyanyám dédunokája volt Robert Lee-nek, a déli államok fővezérének.

Atyám, Arthur Keller, százados volt a szövetséges hadseregben; anyám, Kate Adams, második felesége volt és sokkal fiatalabb. Anyám nagyapja, Benjamin Adams, Susanna E. Goodhue-t vette feleségül, s sok éven át Newburyben, Massachusets államban laktak. Fia, Charles Adams, Massachusets államban; Newburyportban született, és Arkansas államba, Helenaba költözött. A polgárháborúban a déliekkel harcolt s tábornok lett. Helen Lucy Everettet vette nőül, aki az Everettek: Edward Everett és dr. Everett Edward Hale családjához tartozott. A háború után Memphisbe, Tennessee államba költöztek.

Mielőtt az a betegség ért, amely látásomtól és hallásomtól megfosztott, egy olyan kis lakásban laktunk, amilyet ma is sokat lehet látni délen, amely egy nagyobb s egy kisebb szobából állott a nagy ház mellett. A kisebb szobában a szolga lakott.

Atyám a polgárháború után egy ilyen házat épített, s miután anyámmal összekeltek, ebbe költöztek. A házat teljesen elborította a kúszórózsa és a jó illatú szulákvirág. A kert felől nézve olyannak látszott, mint egy lugas. A kicsi tornácajtót elfedte egy sárga rózsabokor, a madarak és méhek kedvenc tanyája.

A Keller-ház, a család lakhelye, néhány lépésre volt ami kis rózsalugasunktól. "Repkényes"-nek nevezték, mivel a házat s a körülötte lévő fákat, kerítéseket szép angol repkény borította be. Ennek a régi divatú kertje volt az én gyermekkorom paradicsoma.

Még mielőtt a tanítóm eljött volna házunkhoz, én az élőkerítés mellett tapogatózva, végigmentem a kerten, ahonnan viola- és liliomillat jött, s ott az első nyílást megkerestem. Ide szoktam félrehúzódni akkor is, ha fölindulás után le akartam csillapodni. Itt szoktam lehűteni fölhevült arcomat a hűvös levelek között vagy a fűben.

Milyen öröm volt elrejtőzni ebben a virágos kertben, vagy sétálni boldogan egyik helyről a másikra, míg fölismertem egy-egy kúszót a leveléről és virágáról, s ebből megtudtam, hogy a kert végében levő roskatag virágház mellett vagyok. Volt itt illatos klemátisz, hervadó jázmin s valami ritka illatos virág, amelyet pillangószárnynak neveztek. De a rózsák sokkal kedvesebbek voltak mindezeknél. Az északi virágházakban soha sem találtam olyan elbűvölő rózsákat, amilyenek déli otthonunk kúszórózsái voltak. Hosszú nyalábokban csüngtek alá a tornácról, s megtöltötték a levegőt minden földi szagtól mentes, tiszta illattal. Reggel, midőn harmatban úsztak, oly finom, oly tiszta volt tapintásuk, hogy én önkéntelenül azt gondoltam, a Paradicsomkert liliomai is ilyenek lehettek.

Az én életem is csak úgy kezdődött, mint a többi kisgyermeké. Jöttem, láttam és győztem éppen úgy, mint az első gyermek szokott minden családban. Nálunk is sok szó esett arról, hogy mi legyen a nevem. Az első gyermek nevét nem könnyű elhatározni, mert erre mindenki nagy súlyt fektet a családban. Atyám azt ajánlotta, kapjam a Mildred Campbell nevet, egy ősünkét, akit ő nagyra tartott. Ezután nem vett részt a vitában. Anyám azt kívánta, nevezzenek az ő anyja nevéről Helen Everettnek. De amikor a templomba vittek keresztelőre, atyám útközben elfeledte, mi volt a megállapodás, csak annyira emlékezett, hogy a nagyanyám nevéről volt szó, s a Helen Adams nevet diktálta be_:

Azt hallottam, hogy amíg még pólyában voltam, kíváncsiságra és önállóságra hajlamot mutattam. Amit mástól láttam, mindazt utánozni igyekeztem. Hat hónapos koromban már ki tudtam mondani: "How d'ye" (Hogy van?) s egyszer csak azzal vontam magamra a figyelmet, hogy egészen tisztán és hangosan kezdtem mondani: "tea, tea, tea".

Még betegségem után is visszaemlékeztem egy szóra, melyet életem első hónapjaiban tanultam. Ez a szó "water", amelyet sokáig hangoztattam még azután is, hogy beszélőképességemet elveszítettem. A "wah, wah" hangot mindaddig megtartottam, amíg a szót tapintás útján meg nem tanultam.

Azt mondják, hogy éppen azon a napon kezdtem járni, amelyen egyéves lettem. Anyám a fürdőből kivéve térdén tartott, mikor megpillantottam a padlón valami mozgó falevelek árnyékát. Lecsúsztam térdéről, s majdnem megfutamodtam a játszó árnyék felé. Az ösztön eltűnt, én elestem és sírtam, hogy vegyen föl.

Ezek a boldog napok nem sokáig tartottak. Csak egyetlen énekes, virágos rövid tavasz, csak egyetlen rózsával s gyümölccsel gazdag nyár, csak egyetlen aranyos és bíboros ősz kedves sugarai gyönyörködtették a kis vidám gyermeket!

Aztán, ama szomorú emlékű februárban jött a betegség, amely bezárta szemeimet és füleimet, s ismét visszavetett az újszülött kisgyermek öntudatlan állapotába.

Azt mondták, nagyfokú agy- és gyomorbántalmam van. Az orvos nem hitte, hogy életben maradok. De egy reggel korán a láz megszűnt, oly hirtelen és titokzatosan, ahogy föllépett. Nagy öröm volt a családban, mert ekkor még az orvos sem sejtette, hogy én többé sem látni, sem hallani nem fogok.

Erről a betegségről kevés tiszta fogalmam van. Jól emlékszem anyám gyöngédségére, mellyel enyhíteni akarta félelmemet, fájdalmamra, a kínos halálküzdelmekre és a lázas állapotra, amely sokszor fölzavart a félálomból. Anyám a fal felé fordította száraz, forró arcomat, el a világosságtól, amely kezdett megszűnni számomra.

Leszámítva ezeket a röpke emlékeket, ha emlékeknek egyáltalában mondhatók, az egész inkább csak olyan, mint egy nehéz álom.

Rendre hozzászoktam a csendhez és sötétséghez, s elfeledtem, hogy még valaha másképpen is volt, amíg megérkezett ő, tanítóm, aki fölszabadította lelkemet.

Életem első tizenkilenc hónapja alatt a tágas mezőkről, a fényességről, a fákról és virágokról olyan képet szereztem, amelyet az azután következő sötétség nem tudott egészen kitörölni. Ha egyszer láttuk, "miénk a nap és mit a nap mutat".

Nem tudok visszaemlékezni, mi történt velem a betegségem után következő hónap alatt. Csak azt tudom, hogy vagy anyám ölében ültem, vagy belefogództam köntösébe, amint a házban erre-arra járt.

A kezemmel kitapogattam minden tárgyat, megfigyeltem minden mozgást, s így sok dolgot megtanultam. Csakhamar szükségét kezdtem érezni a másokkal való érintkezésnek, s idétlen jelzésekbe kezdtem. A fejrázás "nem"-et jelentett, a bólintás; "igen"-t, a húzás azt jelentette: "jöjj", a taszítás: "menj".

Ha kenyér kellett, mutattam a kenyérszelést s a vajjal bekenést. Ha ebédre fagylaltot szerettem volna enni, mutattam, hogyan keverik, s dideregtem, jelezve a hideget.

Anyám is nagyon sok dolgot meg tudott értetni velem. Mindig megértettem, ha valamit le kellett hoznom az emeletről, s azonnal rohantam föl, vagy ahová kívánta.

Anyám bölcsességének köszönöm mindazt a fényt és jót, amit hosszú éjszakám alatt élveztem.

Sokat megértettem abból, ami körülöttem történt. Ötéves koromban megtanultam, hogyan fogjam össze a fehérneműmet, hova tegyem a tisztát, midőn a mosóból behozták. A magamét ki tudtam választani a többi közül. Az anyám és néném öltözködéséből észrevettem, ha el akartak menni hazulról, s mindig kértem, vigyenek magukkal.

Mikor vendégek voltak nálunk, mindig értem küldtek, s mikor elmentek, integettem a kezemmel feléjük Úgy képzelem, volt némi halvány sejtelmem, mit jelentett ez a kézmozdulat.

Egyszer férfi-vendégek jöttek hozzánk, s én éreztem az első ajtó csapódását s egyéb, hangrezgést, ami érkezésüket jelezte. Abban a pillanatban fölrohantam az emeleti szobába, hogy fölvegyem a - legalábbis szerintem - társaságba való ruhámat.

A tükör elé álltam, úgy ahogy mások szoktak, s a hajamat megolajoztam, az arcomat vastagon beporoztam fehér porral. Fátyolt tűztem a fejemre. Arcomat elfedte, lehullott a vállamra, s ekkor egy hatalmas csokrot kötöttem a derekamra, úgy hogy hátul lelógott majdnem a szoknyám széléig, így felöltözködve lementem, hogy mulattassam a társaságot.

Nem tudom, mikor jöttem tisztába azzal, hogy én nem vagyok olyan, mint más emberek; de rájöttem, még mielőtt a tanítóm hozzánk érkezett volna. Észrevettem, hogy anyám és a barátaim, amikor beszéltek, nem olyan jeleket használtak, mint én, hanem a szájukból beszéltek.

Mikor két ember beszélgetett, néha közéjük álltam s ajkukra tettem a kezemet. Nem értettem, és emiatt bosszankodtam. Ajkaimat mozgattam és dühösen gesztikuláltam, de eredménytelenül. Emiatt néha annyira fölbosszankodtam, hogy rugdalóztam-kapálóztam, amíg egészen kimerültem.

Úgy gondolom, tudtam, mikor voltam rossz, mert tudtam, hogy Ellát, az ápolónőmet bántotta, ha rugdalóztam-kapálóztam, s mikor a dühöm elmúlt, mintha némi megbánást éreztem volna. De arra nem emlékszem, hogy ez az érzés valaha visszatartott volna a rosszaságtól, ha nem kaptam meg, amire vágytam.

Akkortájt egy kis néger leány, Martha Washington, a szakácsné leánya és Belle, az öreg vadászkutya voltak állandó társaim. Martha értette az én jeleimet, s csak ritkán volt nehéz, hogy megértessem, mit kívánok. Nekem nagyon tetszett, hogy uralkodhattam fölötte, s ő is inkább eltűrte zsarnokságomat, mintsem kezem súlyát érezze.

Erős, tevékeny és meggondolatlan gyermek voltam. Mindig eléggé tisztában voltam magammal, s mindig a magam útján jártam, ha körömszakadtáig kellett is harcolnom érte.

Sokat ültünk a konyhában. A tésztából labdát gyúrtunk, segítettünk a fagylaltkészítésben, kávéőrlésben, civakodtunk a tésztás serpenyő miatt. Enni adtunk a tyúkoknak, pulykáknak, melyek a küszöb előtt sereglettek. Némelyik olyan szelíd volt, hogy evett a kezemből, s engedte, hogy megsimogassam.

Egyszer egy nagy torkos elkapott a kezemből egy paradicsomot, s elszaladt vele. Mi is, talán a pulyka sikerén fölbátorodva elcsentünk egy-egy kalácsot, melyet a szakácsné éppen akkor vett ki, s utolsó falatig megettük. Én egy ilyen lakmározás után jól meglakoltam, mert nagyon rosszul lettem, de azt már nem tudom, vajon a pulyka megkapta-e jutalmát.

A gyöngytyúk szerette ide-oda rejteni tojását. Nekem rendkívül nagy örömet szerzett a tojások keresése a nagy fűben. Marthának csak úgy tudtam megmagyarázni, mikor tojást akartam keresni, hogy lebújtam a földre és a két kezemet összetéve a földön tartottam. Martha megértett. Mikor tojást találtunk, soha sem engedtem, hogy ő vigye be. Féltem, hogy elejti, s ezt neki jelekkel értésére adtam.

A szín, ahol a gabona állott, az istálló, ahol a lovakat tartották, az udvar, ahol este és reggel a teheneket fejték, Marthának és nekem állandó időtöltő helyünk volt. A tehenes gazda megengedte, hogy míg fejt, a kezemet a tehénen tartsam. A tehén sokszor jól rám csapott farkával kíváncsiságom miatt.

A karácsonyra készülés mindig nagy mulatságom volt. Természetes, hogy nem tudtam, mire való az egész, de emlékszem, hogy élveztem a jó illatot, mellyel a szoba megtelt, s tetszett, hogy nekem s Marthának sok apróságot adtak, csak hogy csendesek legyünk. Mi nagyon sokszor útjában voltunk a többieknek, de azzal nem törődtünk egy cseppet sem.

Meg volt engedve, hogy a mandulát megőröljük, a mazsolából egy-egy darabot elvegyünk, az ízes kanalat megnyaljuk. Karácsony estéjén én is kitettem a kis harisnyámat, de arra már nem emlékszem, hogy az egész dolog iránt nagyon érdeklődtem volna. Napfeljötte előtt föl sem ébredtem, hogy megnézzem, mit kaptam ajándékba.

Martha éppen úgy szerette a pajkoskodást, mint én. Egy meleg júliusi napon két kisgyermek ült a veranda lépcsőin. Az egyik olyan fekete volt, mint az ébenfa, haja kis fürtökben összekunkorodva. A másik fehér volt. Haja hosszú, aranyfürtű. Az egyik hatéves volt, a másik pár évvel idősebb.

A fiatalabb gyermek vak volt. Ez én voltam. A másik Martha Washington volt. Serényen vagdaltuk papírból a babácskákat, de csakhamar beleuntunk. Miután összevagdaltuk a cipőnk kötőjét, meg a verandán levő kúszónövény leveleit, én Martha göndör fejének fordultam. Eleinte tiltakozott, de végül megadta magát. Ő is gondolt egyet, az ollót kezébe vette, s kezdte vágni a hajamat. Ha anyám kellő időben észre nem veszi, bizonnyal nem maradt volna egy fürt sem a fejemen.

Belle, az öreg kutyánk nagyon rest volt, s inkább szeretett a tűzhely előtt heverészni, mintsem futkosni. Próbáltam megtanítani az én integető beszédemre, de sehogy sem akart figyelni.

Sok apró jelenetre emlékszem abból a tétlen, célnélküli életemből, amelynek nem volt nappala.

Egyszer a kötényemre vizet öntöttem, aztán ráterítettem a nyílt tűzhelyre. Nem tetszett, hogy oly lassan szárad, hát odább tettem, rá egészen a parázsra. A kötény meggyulladt, lángra lobbant, s egy perc alatt a ruhám is lángban volt.

Iszonyú zajt csaptam, mire az öreg dada odaszaladt. Egy gyapjútakarót dobott rám, majd hogy meg nem fullasztott, de a tüzet eloltotta. Csak a kezemet érte nagyobb sérülés és a hajam perzselődött meg.

Ekkortájt jöttem rá, mire való a kulcs. Egyik reggel anyámat bezártam az éléskamrába. Három óra hosszat volt kénytelen ott ülni, mivel a cselédek a ház másik részében voltak. Anyám verte, rázta az ajtót; én pedig a tornác lépcsőin ültem s vígan nevettem, érezvén a padló rezgését.

Ez a csíny meggyőzte szüleimet, hogy minél előbb rendes tanítás alá kell fogni engem. Amikor tanítóm, Miss Sullivan eljött, első gondom volt, hogy őt is becsukjam valahova. Anyám ideadott valamit, s megmagyarázta, hogy vigyem föl a szobába Miss Sullivannek. Alighogy átadtam, megkerestem a kulcsot, az ajtót kívülről bezártam, s a kulcsot eldugtam a ruhaszekrény alá. Sehogy sem tudtak rábírni, hogy megmutassam, hol van a kulcs. Atyám kénytelen volt egy létrát tenni az ablakhoz, hogy azon Miss Sullivan, az én nagy mulatságomra, az ablakon át leszálljon. Csak hónapok múlva adtam elő a kulcsot.

Mikor ötéves voltam, a kis zöld házból új, nagy házba költöztünk. A családunk rajtam kívül atyámból, anyámból s két mostohatestvérből állott, majd később kishúgom, Mildred is csatlakozott hozzánk.

Apámra egy kis jelenet emlékeztet. Bementem a szobájába. Csupa papíron lépdeltem hozzá. Egy újság volt előtte. Nagyon törtem a fejemet, mit művel. Utánoztam az apámat, még a szemüvegét is föltettem, gondolván, hogy így könnyebben kitalálom a titkot. De sok éven át nem találtam ki. Aztán megtanultam, hogy lapot szerkesztett, arra szolgált az a sok papír.

Apám nagyon kedves, türelmes és otthon ülő ember volt. Csak a vadászat idején ment el hazulról. Mondták nekem később, hogy nagy vadász és jó céllövő. Családja után kutyáit és puskáját szerette legjobban.

Nagyon vendégszerető volt, egész a túlzásig. Ritkán jött haza vendég nélkül. Legnagyobb büszkesége kertje volt: ő tenyésztette az egész környéken a legszebb görögdinnyét és epret. Az első érett szőlőt nekem hozta. Emlékszem, mily gyöngéden vezetett kézen fogva egyik fától a másikhoz, s milyen boldog volt, ha valamiben örömem telt.

Apám híres mesemondó volt. Mikor megtanultam a jelbeszédet, esetlenül, a maga módja szerint, kezemre betűzte legjobb anekdotáit, s roppant tetszett neki, ha alkalmanként el tudtam mondani.

1896-ban északon töltöttem a nyarat, midőn apám haláláról értesítettek. Rövid ideig tartó súlyos betegségben hunyt el. Ez volt első nagy bánatom, első személyes tapasztalatom a halál felől.

Hogyan írjak anyámról? Ő oly közel áll hozzám, hogy majdnem illetlen dolog róla beszélnem.

A kishúgomat sokáig betolakodónak tartottam. Rájöttem, hogy én többé nem vagyok anyám egyetlen kedvence, s ez féltékennyé tett. A kicsi mindig az anyám ölében ült, s egészen lefoglalta az idejét. Egy nap olyasmi történt, ami nemcsak bántott, hanem bosszantott is.

Volt nekem akkor egy nagyon kényeztetett, sokat kínzott babám, melyet később Nancynek neveztem. Ennek kellett fölindulásom és jókedvem minden szeszélyét kiállnia. Volt ezenkívül beszélő, kiáltó, szemhunyó babám is, de egyiket sem szerettem annyira, mint Nancyt. Kis bölcsője is volt, melyben néha órákig ringattam. A bölcsőre is meg a babára is a legféltőbb gonddal ügyeltem, de egy reggel azt vettem észre, hogy kis testvérem a baba bölcsőjében alszik.

Ez olyan merészség volt tőle, aki iránt bennem még nem volt semmi testvéri szeretet, hogy nagyon mérges lettem. Nekirohantam a bölcsőnek, fölborítottam, s ha anyám esés közben föl nem fogja a kislányt, bele is halhatott volna.

Lám így van az, amikor kétféle elhagyatottság pusztájában járunk, keveset tudunk azokról a gyöngéd érzelmekről, melyeket az édes szavak, kedves cselekedetek és a társaság ébresztenek bennünk.

Aztán, mikor én is beleléptem emberi örökségembe, Mildreddel egymás szívéhez nőttünk. Szerettünk kézen fogva járni, bár ő nem értette az én ujjbeszédemet, sem én az ő csevegését.

Ezalatt mind jobban fokozódott bennem a vágy: hogyan tudnám kifejezni magamat én is. Az a néhány jel, amelyet használtam, mind kevésbé elégített ki. Ahányszor megakadtam, kitört belőlem a szenvedély. Úgy éreztem, mintha láthatatlan kezek tartanának fogva, s minden áron igyekeztem kiszakítani magamat.

Küzdöttem, de nem azért, mintha az segített volna a dolgon, hanem mert az ellenállás szelleme erős volt bennem. Rendszerint sírva s testileg kimerülve estem össze. Ha anyám közelemben volt, ölébe kúsztam, mert úgy odavoltam, hogy azt sem tudtam, miért érzem magamat ily nyomorultnak. Kevés idő múlva annyira erőt vett rajtam a vágy, hogy én is tudjak valamiképpen beszélni, hogy az elkeseredés és izgatottság-kitörés kezdett naponként, sőt néha óránként ismétlődni.

Szüleim nagyon bánkódtak és zavarban voltak, mit tegyenek. A közelben sehol sem volt intézet vakok és siketek számára. Arra is alig gondolhattak, hogy akad valaki, aki oly félreeső helyre, mint Tuscumbia, eljönne tanítónak. De néha a barátaink és rokonaink még azt is mondták, hogy engem lehetetlenség lenne tanítani.

Anyámnak egyetlen reménysugárt a Laura Bridgmanről olvasott tudósítás nyújtott. Emlékezett, hogy ő is siket és vak volt s mégis tanították. De arra is emlékezett, hogy Bridgman tanítója, dr. Howe, aki a siket-vakok tanításával foglalkozott, már régen meghalt. Valószínűnek tartotta, hogy a mesterrel együtt módszere is sírba szállt. S még ha nem volna is úgy, hogy lehessen egy ily messzi világban lakó siket-vak leányt a tanítás előnyeiben részesíteni?

Hatéves koromban apám hírét vette egy olyan szemorvosnak Baltimore-ban, aki sok reménytelen esetben sikeres gyógyítást végzett. Szüleim azonnal elhatározták, hogy Baltimore-ba visznek és megvizsgáltatják a szememet.

Az útra jól emlékszem. Nagyon kellemes volt. Útközben a vonaton ismeretségeket kötöttem. Egy asszonyság egy doboz csigahéjjal ajándékozott meg. Apám kilyuggatta, hogy föl tudjam fűzni. Ezzel egy darabig boldog voltam, elfoglaltam magamat. A kalauz is nagyon szívélyes volt. Némelykor, midőn a jegyeket szedte össze, kabátjába fogóztam s végigmentem vele a hosszú kocsin.

Lyukasztógépét kezembe adta, s megengedte, hogy játsszam vele. Egy sarokba behúzódtam s órahosszat töltöttem a papírlyuggatással.

Nagynénémtől kaptam egy kendőből készült babát. Nagyon furcsa volt, mivel nem volt meg a rendes alakja, nem volt orra, sem szája, füle, szeme - semmi, amit egy gyermek babaarcnak tudott volna képzelni. Ezt én mindenkinek mutattam, de senkinek sem jutott eszébe, hogy ellássa szemmel. Egyszer jó gondolatom támadt, s a talány meg lett oldva. Megkerestem nagynéném kalapját, amely nagy gyöngyökkel volt díszítve. Két szem gyöngyöt letéptem, s mutattam, hogy szeretném a babámra varratni. A szemeket odavarrták, s én nagyon örültem, de mihelyt ez rendben volt, azonnal elveszítettem minden érdeklődésemet a baba iránt. Az egész út alatt egyszer sem veszítettem el türelmemet, annyi új dolog kínálkozott, hogy elfoglalja figyelmemet.

Baltimore-ban dr. Chisholm szívesen fogadott, de semmit sem tudott segíteni. Azonban kijelentette, hogy engem lehet tanítani, s megadta apámnak az eligazítást. Egyenesen Washingtonba mentünk dr. Bellhez, tájékoztatást szerezni a siketek és vakok intézetei felől. Apám nagy lelki gyötrelmet állott ki az úton, én pedig örvendtem, hogy oly sokat járunk-kelünk.

Mikor dr. Bellhez eljutottunk, azonnal megéreztem szívének gyöngéd jóságát, mellyel annyi szerencsétlent vigasztalt már meg. Ölébe vett, kezembe adta óráját, s az én kedvemért üttette. Ő megértette az én jeleimet, én ezt észrevettem, s nagyon megszerettem. De arról sejtelmem sem volt, hogy ez a találkozás fogja megnyitni előttem azt az ajtót, mely a sötétből világosságra, elszigetelt helyzetemből barátok közé, s tudáshoz és szeretethez juttat.

Dr. Bell azt ajánlotta apámnak, írjon Bostonba a Perkins-intézet igazgatójának, dr. Anagnosnak, s kérdezze meg, nincs-e olyan tanító a keze alatt, aki velem foglalkozhatna. Apám azonnal írt, s egy pár hét múlva megjött a kedves válasz Anagnos úrtól azzal a biztatással, hogy talált nekem tanítót. Ez 1884 novemberében történt, de Miss Sullivan csak a következő év márciusában érkezett meg.

Így kijutottam az egyiptomi fogságból, s most a Sinai hegyen álltam, ahol az isteni hatalom megérintette lelkemet és megvilágosította, úgy, hogy én láttam sok csoda dolgot, s a szent hegyről szózatot hallottam: "a tudás: szeretet, világosság és égi látomás."

Életemnek legfontosabb pillanata az a nap, amelyen tanítóm, Miss Anne Mansfield Sullivan hozzánk érkezett. Bámulat fog el, ha az azelőtti és azutáni élet között levő mérhetetlen nagy ellentétre gondolok! 1887. március 3-án történt, akkor, amikor négy hónap híján hétéves voltam.

E nagy nap délutánján a tornácon állottam némán, várakozva. Az anyám jeleiből, meg a körülöttem folyó, szokatlan ide-oda szaladgálásból halványan sejtettem, hogy itt valami rendkívüli fog történni. Elmentem hát az ajtó elé és a lépcsőn várakoztam.

A délutáni nap fénye elárasztotta a tornácot fedő illatos folyondárt, s rásütött ég felé emelt arcomra. Ujjaim majdnem öntudatlanul babráltak a még egészen új leveleken s virágokon, amelyek csak nemrég nyíltak ki, hogy köszöntsék az édes, meleg tavaszt.

Nem tudtam, mit rejt számomra a jövő. Heteken át a harag és keserűség kínozott, s arra következett a lankadtság.

Voltál-e valaha tengeren sűrű ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó szívvel várod, hogy mi fog történni?

Olyan voltam nevelésem megkezdése előtt, mint az a hajó, azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytű, sem hangjelző, s nem tudtam mennyire van még part.

"Világosságot! Adjatok nekem világosságot!" Ez volt az én lelkem szótlan kiáltása, s ím a szeretet fénye éppen abban az órában sütött rám.

Közeledő lépteket vettem észre. Kinyújtottam kezemet, mintha anyám közeledett volna felém. Valaki megölelt, karjai közé szorított. Ez ő volt. Ő, aki hozzám jött, hogy jelentést tegyen nekem minden dologról, sőt annál is többet, hogy szeressen engem!

Tanítóm a megérkezése utáni napon utánam jött, szobájába vitt és egy babát adott. A Perkins-intézet kis vak gyermekei küldték. Miss Sullivan felöltöztette. Ezt csak később tudtam meg. Mikor kevés ideig játszottam vele, Miss Sullivan a kezembe betűzte e szót: baba. Az ujjnak ez a játéka nagyon érdekelt s próbáltam utánozni. Mikor végül a betűket pontosan tudtam jelezni, nagy öröm és büszkeség fogott el. Lefutottam a lépcsőn, feltartottam kezemet és ujjaimmal mutattam a betűket.

Nem tudtam, hogy betűket jelölök, sőt arról sem volt fogalmam, hogy betűk léteznek. Csak úgy majom módjára mozgattam ujjaimat. A következő napokon már megtanultam egy csomó új szót, ezeket: tű, fő, ül, áll, megy, de még sok idő telt el, amíg megtanultam, hogy minden dolognak neve van.

Egyik napon, midőn az új babámmal játszadoztam, Miss Sullivan hozzám jött, ölembe tette a nagy babát is, és kibetűzte a kezemre: b-a-b-a. Értésemre igyekezett adni, hogy ez a név mindkettőnkre illik.

Nagy küzdelmünk volt e két szóval: k-o-r-s-ó, v-í-z. Miss Sullivan meg akarta értetni velem, mit jelent: korsó, s mit: víz, s hogy a kettő nem egy dolognak a neve, én azonban állandóan fölcseréltem a két nevet. Kétségbeesve abbahagyta, hogy később ismét újra kezdje. Újabb, meg újabb kísérletek dühbe hoztak s a korsót a földhöz vágtam.

Őszintén örültem, midőn a cserépdarabokat lábam alatt éreztem. Dühöm miatt sem megbánást, sem fájdalmat nem éreztem. Az én csöndes, sötét világomban nem fordult elő semmiféle mély vagy erős érzés.

Észrevettem, hogy tanítóm a cserepeket összesöpörte a tűzhely elébe, s némi elégtételt éreztem magamban, hogy az az alkalmatlan holmi többé nem volt előttem. Miss Sullivan ideadta kalapomat. Már tudtam, hogy ki fogunk menni a meleg napfényre. Erre a gondolatra, ha az ilyen érzés gondolatnak nevezhető, elkezdtem örömömben ugrándozni.

Lementünk a kúthoz, ahonnan a folyondár kedves illata érzett. Valaki vizet húzott s tanítóm a kezemet odatartotta a veder alá. Amint a hideg víz egyik kezemre ömlött, a másikra betűzte e szót: "víz", először csak gyöngén, azután mind erősebben. Csöndesen állottam s teljes odaadással figyeltem ujja nyomait. Egyszerre, villámgyorsan, mintha fölébredt volna lelkemben valami elfeledett, régi gondolat visszhangja. Ezzel a nyelv titka meg volt fejtve előttem. Rájöttem, kitaláltam, hogy az a hideg valami, ami a kezemre csurgott, v-í-z volt. Ez a szó életet nyert előttem, fölébresztette szendergő lelkemet, megvilágosította, reményt, örömet fakasztott benne, szabaddá tette. Még mindig volt akadály bőven, de ezeket idővel, rendre mind le lehetett győzni.

Helen így folytatja elbeszélését:

Azután, hogy a kúttól eljöttünk, sóvárogtam a tanulásért. Ekkor tudtam, hogy mindennek neve van, s minden név után új gondolatom született. Minden, amint kezemmel érintettem, mozgott az élettől, mert most már mindent abban a furcsa új megvilágításban láttam.

Mikor a szobába beértünk, eszembe jutott az eltört korsó. A tűzhelyhez mentem, s fölszedtem a dirib-darabokat. Próbáltam összerakni, de hiába. Szemem könnyel telt meg, mert ekkor már tudtam, mit műveltem, s életemben először éreztem bánatot és megbánást.

Azon a napon sok új szót tanultam meg, ámbár nem mindegyiknek ismertem a jelentését. Új szavaim, melyek a világot előttem széppé és világossá tették, amilyen az Áron botja volt, többek között ezek voltak: anya, atya, testvér, tanító.

Alig lehetett volna boldogabb gyermeket találni, mint én voltam ama nevezetes napon. Életemben először kívántam, hogy bár hamar jönne el már a holnapi nap.

1887. év nyaráról sok érdekes és kedves dolog él emlékezetemben. Azután, hogy lelkem magához tért, mind csak folytattam a fölfedezést, tanultam az új dolgok nevét és használatát. Ismereteim arányában nőtt örömöm s a világhoz való ragaszkodásom. Éreztem, hogy én is e világhoz tartozom.

Az aranyvirág meg a margaréta nyílása idején Miss Sullivan kivitt a mezőre, ahol az emberek munkálkodtak, s ekkor adta az első oktatást a természet hasznosságáról. Megtanultam, hogyan növeli a nap meg az eső mindazt, ami az embernek kedves és szükséges. Megtanultam, hogy rakják fészküket a madarak, hogyan vándorolnak egyik országból a másikba; hogyan találja meg a táplálékát s az otthonát a mókus, az őz, az oroszlán s a többi állat is.

Ismereteimmel együtt nőtt gyönyöröm. Mikor még semmi számtani vagy földrajzi ismeretem nem volt, Miss Sullivan megismertette az illatos mező, a hűvös erdő szépségét s egyéb apró és nagy dolgot. Tanítóm igyekezett a természetből oltani lelkembe gondolatokat és kezdte éreztetni velem, hogy a virágok s a madarak egyek velem.

Ebben az időben egy olyan tapasztalatot szereztem, amely arról győzött meg, hogy a természet nem mindig jóságos. Egy nap Miss Sullivannel együtt sétából jöttünk haza. A reggel nagyon szép volt, de azután tikkasztó meleg lett. Kétszer-háromszor megálltunk, s az út szélén lévő fa alatt pihentünk meg, ahonnan már nem volt messze a házunk. Az árnyék nagyon enyhítő volt. Egyszer észrevettük, hogy a fára könnyen föl lehetne menni. Tanítóm segítségével fölkúsztam rá, s leültem két ág közé. Oly kellemes, hűvös szellő fújdogált az ágak között, elhatároztuk, hogy ott fogjuk elkölteni a villásreggelinket. Megígértem, hogy szép csöndesen ott maradok a fán, míg ő elhozza az ennivalót.

Egy pillanat alatt nagy változás történt. A meleg egészen eltűnt a levegőből. Én már tudtam, hogy az ég beborult, mihelyt éreztem, hogy a meleg, ami nekem világosságot is jelentett, nem volt többé a légkörben. Nagyon különös illat szállt föl a földből. Tudtam, hogy ilyen illat szokta megelőzni a vihart, s azonnal kimondhatatlan félelem fogott el.

Tökéletesen elhagyottnak, barátaimtól és a földtől elszakadtnak éreztem magamat. A végtelen, az ismeretlen érzete fogott el. Csöndben maradtam és vártam, de kezdtem borzongani a félelem miatt. Vártam, hogy jöjjön már a tanítóm, de mindenek fölött sóvárogtam, hogy leszállhassak a fáról.

Egyszer baljóslatú csönd állt be, aztán a levelek szabálytalan táncolásba kezdtek. A fa egyszerre megrezdült, aztán a szél úgy megrázta, hogy ha minden erőmmel nem kapaszkodtam volna meg a faágba, leestem volna. A fa ingott és hajlongott. Apró ágak hullottak rám és mellém. Megszállott a vad ösztön, hogy leugorjak, de a félelem visszatartott. A fa ágai közé lapultam. Az ágak suhogtak, ropogtak.

Nyugtalanságom a tetőpontra ért, s éppen amikor azt számítgattam, hogyan fogok lezuhanni a fával együtt, abban a pillanatban tanítóm megragadta a kezemet, és segített leszállni. Hozzásimultam és reszkettem az örömtől, hogy még egyszer földet ért a lábam. Ekkor tanultam meg egy új leckét, azt, hogy a természet nyílt harcot folytat gyermekei ellen, s hogy a leggyöngédebb érintés mögött szilaj karok rejtőznek.

Ezután sok ideig nem volt kedvem fára mászni. Még a gondolatától is reszkettem. Végül a mimózafa édes illata legyőzte félelmemet. Egy szép tavaszi reggelen a virágházban olvastam, mikor egyszer valami felséges illatot éreztem. Egy fáról jött. Fölmásztam rá, ott csüngtek fölséges virágai. Volt-e a földön valami ennél szebb? Finom virágai megmozdultak minden szellőtől. Nekem úgy tetszett, mintha a paradicsom egy fáját hozták volna ide. Két ága között pompás ülést találtam. Hosszasan ültem ott, s úgy éreztem magam, mintha rózsaszín felhőn ülő tündér volnék. Azután még sokat időztem paradicsomi fámon. Sok szép gondolat megfordult a fejemben, tündérálmokat álmodtam ott.

Végre megtaláltam a nyelv kulcsát és szerettem volna használni. Olyan gyermekek, akik hallanak, a beszédet elsajátítják minden nagyobb erőfeszítés nélkül. Ők a mások ajkáról jövő szót játszi módon, röptében fogják el, de a kis siket gyermek csak lassú léptekkel s gyakran sok küzdelemmel jut eredményre. Hanem az eredmény bámulatos. Fokról-fokra haladunk az először kiejtett szóról tovább meg tovább, amíg a szótól eljutunk a gondolatig.

Először, midőn tanítóm megnevezett valamely dolgot, kevés kérdést intéztem hozzá. Nagyon hiányos gondolataim voltak, s szókincsem nem kielégítő. De amilyen arányban növekedett a tárgyismeretem, ugyanolyan arányban nőtt tudakozó kedvem is. Újra meg újra visszatértem ugyanarra a tárgyra, hogy azután újabb felvilágosítást nyerjek. Néha egy új szó fölébresztette a régebben nyert eszmét.

Emlékszem arra a reggelre, mikor legelőször kérdeztem, mit jelent e szó: szeretet. Akkor még kevés szót ismertem.

Találtam a kertben néhány korai ibolyát, s elvittem a tanítómnak. Meg akart csókolni, de akkor nem szerettem, hogy anyámon kívül másvalaki is megcsókoljon. Miss Sullivan gyöngéden átölelt, és kezemre betűzte: "Én szeretem Helent."

- Mi a szeretet? - kérdeztem.

Magához közel vitt s mutatta: "itt van", vagyis a szívemben, amelynek lüktetését én most fedeztem föl. A kérdés nagyon megzavart, mivel akkor még semmit sem ismertem, amit nem tapinthattam meg.

A kezében levő ibolyákat megszagoltam, s kérdeztem részint szavakkal, részint jelekkel: a szeretet talán a virágok édessége?

- Nem - felelt tanítóm.

Ismét gondolkoztam. A meleg nap ránk sütött.

- Nem szeretet-e ez? - kérdeztem, oda mutatva, ahonnan a meleg jött.

Nekem úgy tetszett, nincsen szebb dolog a napnál, mivel a meleg mozgásba hoz mindent.

De Miss Sullivan nemet mondott, ami engem nagy zavarba ejtett. Furcsának találtam, hogy tanítóm nem tudja megmutatni nekem a szeretetet.

Egy vagy két nap múlva különböző nagyságú üveggyöngy-szemeket fűztem szalagra szabályos csoportokban: két nagy, három kicsiny s így tovább. Sokat hibáztam, s Miss Sullivan mindannyiszor gyöngéd türelemmel rámutatott hibáimra. Végül egy nagyon szembetűnő hibára magam is rájöttem. Elhatároztam, hogy most már gondosan fogok figyelni. Miss Sullivan megérintette homlokomat és határozott nyomatékkal betűzte rá: "gondolkozz".

Villámgyorsan megfogamzott elmémben, hogy ez a szó azt jelenti, ami a fejben végbemegy. Ekkor született meg az első öntudatos gondolatom az elvont eszmékről.

Egy darabig csöndesen ültem. Feledtem a gyöngyszemeket, de annál inkább törtem a fejemet, hogy ez új fény mellett kitaláljam, mit jelenthet e szó: szeretet. Az ég egész napon át felhővel volt burkolva, időnként eső is esett, de egyszerre csak teljes fénnyel sütött ki a nap.

Ekkor ismét kérdeztem tanítómtól:

- Hát nem ez a szeretet?

"A szeretet olyasvalami, amilyenek a napot elborító fellegek" felelte Miss Sullivan. Miután ezeket a szavakat akkor nem értettem meg, jóval egyszerűbben ezt mondta: "A fellegeket nem tudjuk megfogni, ugyebár, de az esőt érezzük, és tudjuk, mennyire örvendenek a virágok s a száraz föld is, ha az eső egy meleg, száraz nap után megérkezik."

"Lám, a szeretetet sem lehet utolérni és megfogni, de érezzük azt a kellemet, amivel mindent eltölt. Szeretet nélkül Helen nem lenne boldog s még játszani sem volna kedve."

A felséges igazság egyszerre elöntötte lelkemet. Éreztem, hogy az én lelkemet a másokéval láthatatlan finom vonalak kötik össze.

Miss Sullivannek az volt a szokása, hogy mindig úgy beszélt hozzám, mint a többi olyan gyermekhez, akik jól hallanak. A különbség csak az volt, hogy a gondolatait nem szavakkal közölte, hanem az ujjaival betűzte. Ha nem ismertem a szükséges szavakat, kifejezéseket, ő kipótolta, s még a beszélgetésben is útbaigazított, mihelyt észlelte, hogy elejtettem a beszédfonalat.

Ezt az eljárást számos éven át gyakoroltuk. Mert a vak gyermek nem tanulja meg egy hónap, sőt két-három esztendő alatt sem azt a szólásmódot és kifejezést, amelyet a mindennapi érintkezésben használunk.

A jó hallású gyermek állandó ismétlésből és utánzásból tanul. Otthon folytonosan hallja a beszédet, az elméje ingert kap, hogy hasonlót tegyen, hogy maga is igyekezzék kifejezni gondolatait. A vak gyermeknek nincs része az ilyen természetes eszmecserében.

Tanítóm igyekezett kárpótolni ezekért a nagy hiányokért. Elismételte nekem, lehetőleg szó szerint, amit hallott, megtanított, miképp vehetek részt a társalgásban. De én nagyon későre mertem megkezdeni a társalgást, s még későbbre tudtam eltalálni a kellő pillanatot, mikor beleszólhattam a beszélgetésbe.

A siket meg a vak nagyon nehezen tudja elsajátítani a kellemes társalgást, de mennyivel nehezebb dolog ez annál, aki siket is, vak is. Segítség nélkül nem tudja fölismerni a hangsúly jelentőségét. A beszélő arcáról semmit sem tud leolvasni, pedig némelykor egészen a tekintettől vagy szemmozdulattól függ a szavak jelentősége.

Neveltetésemben a következő fontos lépés az olvasás volt.

Mihelyt betűzni tudtam néhány szót, tanítóm azonnal kezembe adott egy papírlapot, melyre domború betűkkel néhány szó volt nyomtatva. Hamar kitaláltam, hogy mindegyik szó valami tárgynak, cselekedetnek vagy tulajdonságnak felel meg.

Volt egy kis keretem, amelybe egy-egy mondatot állítottam össze, de ezt megelőzőleg tárgyakból raktam ki a szavakat. Kikerestem ugyanis papírdarabkáimat, amelyek "baba", "van", "ágy" szavakat jelentettek. Ezeket egymás után rendbe raktam, azután mindegyikre rátettem a nevét, majd a babát rátettem az ágyra és kiraktam e szavakat: az ágyon van. Így lett a tárgyból meg a szavakból egy mondat: a baba az ágyon van.

A nyomtatott papírszeletkék után mindjárt következtek a nyomtatott könyvek. Elővettem az "olvasókönyvet kezdők számára" s megkerestem a már ismert szavakat. Ha fölfedeztem egyet-kettőt, úgy éreztem magamat, mint amikor bújócska-játékban megtaláltam valakit. Így fogtam hozzá az olvasáshoz. Arról az időről, amikor már folytatólagos történeteket kezdtem olvasni, később lesz szó.

Sokáig nem tartottunk rendes leckeórákat. Amikor nagyon komolyan tanultam, még akkor is csak játéknak tetszett az egész. Miss Sullivan mindent megvilágított valami szép kis mesével vagy verssel. Ami mulattatott engem, vagy megragadta figyelmemet, arról olyan kedvesen elbeszélgetett velem, mintha ő is kislány lett volna. Amire sok más gyermek irtózva gondol vissza mint unalmas és fárasztó dologra, mint például a nyelvtan unalmas bemagolása, a nehéz számtani feladatok, az nekem ma a legkedvesebb emlékeim közé tartozik.

Ki nem tudom fejezni, milyen nagyon átérezte Miss Sullivan mindazt, ami nekem kedves és mulatságos volt. Lehet, hogy ez annak tulajdonítható, hogy sokáig élt együtt vakokkal.

Miss Sullivan nagyon kicsi korában elveszítette látását. Csaknem teljesen megvakult, minek következtében a vakok Perkins-intézetébe (Boston) ment 1880-ban, tizennégy éves korában. Később a látása némileg megjött. Tanulását kénytelen volt a legalsó fokon kezdeni, de csakhamar megmutatta, milyen tehetséges. Miss Sullivant a legkiválóbb tehetségnek tartotta az intézet igazgatója.

Miss Sullivan gyönyörűen tudott elbeszélni. A nem érdekes részeken gyorsan áthaladt. Rendre bemutatott száraz műszaki tudományos dolgokat, s mindent olyan érdekessé tett, hogy lehetetlen volt elfelejteni, amit ő tanított.

Rendszerint a szabadban tanultunk, mert a napsütötte erdő jóval kellemesebb volt a háznál. Az első leckéimen úgyszólván mindig érezhető volt a fenyő illata és a vadszőlő íze.

Egy hatalmas tulipánfa alatt ülve tanultam meg, hogy mindenben van valami tanulság és intelem. A dolgok kellemessége megtanított hasznosságukra.

Elmondhatom, hogy mindaz, ami mozgott, rezgett, zúgott, zümmögött, énekelt vagy virágzott, tanítómesterem volt. A lármás békát, az ugrándozó sáskát és tücsköt kezemben tartottam, amíg lecsillapodott s elénekelte nekem furcsa nótáját. A vadvirágok, komlófürtök, a szelíd ibolya és a nyíló gyümölcsfavirág mind mesélt nekem valamit. Éreztem a gyapot szúrós bimbóját s puha, kinyílt virágját. Éreztem a falevelek között lopózkodó szellőt, kis pónilovam horkolását, mikor a mezőn megfogtuk és megkötöttük. Milyen jól emlékszem lehelletének fűszeres illatára!

Némelykor reggel korán fölkeltem és kilopóztam a kertbe, mikor még vastag harmat volt a füvön és a virágokon. Kevés ember tudja, milyen élvezet, mikor a rózsabimbó szelíden az ember kezébe hajtja kis puha fejét. Milyen élvezet, mikor a reggeli hűvös szellőben az édes liliomok szabályosan erre-arra lengetik derekukat. Egyszer-máskor megcsíptem a bimbóban lakmározó kis bogarat, s éreztem, hogyan csapja össze ijedtében kis szárnyait.

Hasonló élvezetet találtam a gyümölcsösben júliusban, mikor némely gyümölcs érni kezdett. A lehajló nagy szemű barackok önként kezembe tették arcukat, s a játszi szellő érintésétől az alma leesett és a lábam elé gurult.

Oh, milyen gyönyörűség volt, amikor kötényemet megtölthettem, s milyen élvezet, amikor a naptól melegített almát arcomhoz érintettem, s aztán beszaladtam vele a házba.

Nagy élvezetünk volt a Tennesse folyó öblében játszadozni. Órákig ott időztünk és tanultuk a földrajzot. Én kavicsból gátat raktam, szigetet, tavat építettem, folyómedret ástam s más kedves tréfát űztem, és eszembe sem jutott, hogy minden fogással új leckét tanulok.

Folyton növekvő bámulattal hallgattam Miss Sullivan leírását a nagy, kerek világról. A vulkánok, égő hegyek, eltemetett városok, jeget úsztató folyók, mind oly érdekesek s oly különösek voltak.

Miss Sullivan agyagból domború térképet készített, melyen ujjaimmal jól éreztem, hogyan kanyarog a folyó. Ez mind kedves, de a földnek délkörökre és szélességi fokokra való fölosztása nagyon zavaros volt előttem. Az erre-arra nyúló zsinórok, az északi és déli sarkokat jelölő narancsok oly valódiak voltak, hogy azt hiszem, még ma is el tudná hitetni velem valaki, hogy az északi sarkon egy valóságos fehér medve kúszott le.

Úgy tetszik, hogy egyedül csak a számtant nem szerettem. A számok tudománya sohasem érdekelt. Miss Sullivan úgy tanított számolni, hogy gyöngyszemeket fűzetett össze, aztán szalmaszálakkal végeztem az összeadást meg a kivonást. Ha ezzel boldogultam egy nap, egészen meg voltam elégedve, és siettem ki játszótársaimhoz.

Az állattant és növénytant is ugyanilyen játékosan tanultam.

Egyszer egy úr, a nevére már nem emlékszem, kövületekből szép gyűjteményt küldött nekem. A kis puhányok héja jól látszott rajtuk, a porondköveken a madarak lábnyoma gyönyörű volt, a páfránylevelek egészen épek. Ezek tárták föl előttem az özönvíz előtti világ titkait.

Ujjaim reszkettek, mikor Miss Sullivan elmondta, milyen szörnyű állatok bolyongtak egykor az őserdőkben, hogyan tépték le az óriás fák ágait eledelül, s hogyan haltak el amaz ismeretlen világ iszonyú posványaiban.

Ezek a furcsa teremtmények sokáig zavarták éjjeli álmaimat, s ez a szomorú kor mindig sötét háttere volt a kedélyes jelennek, melyet napfény és virágok sokasága töltött be, s olykor kis pónim lábának aprózó kopogása vert fel.

Egy alkalommal gyönyörű csigát kaptam ajándékba. Gyermekies csodálattal és gyönyörrel tanulmányoztam, hogyan építette bele lakását egy picinyke puhány, s hogyan szokott a nautikus hullámtalan csöndes éjszakákon az Indiai óceán kék vizén evezni "gyöngyhajójában".

Miután sok érdekes dolgot megtanultam a tenger ezen gyermekeinek életéről és szokásairól - hogyan építi a polip a Csendes-óceán szép korall-szigeteit a csapkodó hullámok között, hogyan építették fel a foraminiferák a mészhegyeket -, tanítóm elolvasta nekem a "Házhordó hajóst" s megmutatta, hogy a puhányok kagylóépítő munkája az elme fejlődését jelképezi.

Éppen ahogy a nautikus csodát tevő köpönyege alatt átalakul, amit oda felszív a vízből és magába vesz, éppen így a tudomány apró darabkái, melyeket összegyűjtögetünk, hasonló módosuláson mennek át, és a gondolat gyöngyeivé alakulnak.

Egy másik alkalommal a növény növekedéséről tanultunk. Vásároltunk egy liliomot s a napos ablakba tettük. A zöld, pettyes bimbók csakhamar nyílni kezdtek. A külső, ujjforma levelek nagyon lassan mozdultak meg. Ezek - gondoltam - nem akarják megmutatni az alattuk rejlő szépséget. Miután a bomlás megkezdődött, szabályosan, rendesen és gyorsan folytatták a munkát. Mindig volt közöttük egy, a többinél nagyobb és szebb bimbó, mintha a finom selyemköpenybe burkolt teremtés tudta volna, hogy ő szebb a többinél Istentől örökölt jogainál fogva. Ez a köpenyeget nem dobta le olyan gyorsan, mint félénkebb nővérei szokták.

Egyszer egy üveggömbben tizenegy darab békaporonty volt az ablakba téve. Emlékszem, milyen rendkívüli érdeklődéssel vizsgáltam őket. Kezemet beletartottam a vízbe, s mulatságom volt, hogy az apróságok ott bujkáltak erre-arra ujjaim között. Egyszer az egyik valahogy kiugrott a vízből, s a földre esett. Megkerestem s úgy találtam, hogy kimúlt a világból, mert csak a farka mozdult egyet-egyet. De mihelyt beletartottam a vízbe, gyorsan úszni kezdett, mintha semmi sem történt volna. A kirándulás sikerült. A nagyvilágba betekintett, körülnézett, s azután ismét visszakerült a szűk otthonba, ahol nagyon jól érezte magát mindaddig, míg a békaság dicső korszaka megkezdődött. Azután hátraszorult a kert végébe, s ott a tóban pompás éjjeli zenét rendezett többi társával együtt.

Így szereztem ismereteimet magából az életből. Bennem volt a tudásnak egy piciny gócpontja, s azt derék tanítóm kifejlesztette.

Miután tanítóm hozzánk jött, körülöttem minden örömtől kezdett repesni, s szeretettel és bölcsességgel telt meg. Azóta soha egy pillanatot el nem szalasztott, hogy ne figyelmeztessen a mindent átölelő szépségre. Soha meg nem szűnt életemet édessé és hasznossá tenni.

Tanítóm érdeme, hogy nevelésem első évei gyönyörűségesek voltak. Az ő nagy rokonszenvének, az ő szeretetének köszönök minden eredményt. Ő meg tudta ragadni a legjobb pillanatot, hogy észrevétlenül, játékszerűen belelopja lelkembe az ismeretet.

Miss Sullivan megértette, hogy a gyermek lelke olyan, mint a sekély patakocska, amely vidáman szökdel, táncol köves útján, itt megtekint egy virágot, ott egy bokrot, majd a futkosó felhőt. Ő nagyon jól tudta, hogy az én lelkem is csak ilyen kis csermelyekben, rejtett forrásokban indul meg, míg aztán kiszélesedik s mély folyó lesz belőle, melynek sima tükrén meglátszanak a fűzborította halmok, a magas fák árnyai s a kék ég, meg aztán a kis virág szerény arca is.

A gyermeket mindegyik tanító be tudja ültetni a tanterembe, de nem mindegyik tudja rábírni, hogy tanuljon. A gyermek nem tanul jókedvvel mindaddig, míg nem érzi, hogy tőle függ, tanul-e vagy pihen. A gyermek addig kell hogy megismerje a győzelem örömét s a sikertelenség szomorúságát, amíg nem kerül döntő elhatározásra sor, amikor aztán minden habozás nélkül, bátran kell hogy megvívja harcát az unalmas tankönyvekkel.

Tanítóm annyira össze van forrva velem, hogy alig tudok önmagamra gondolni nélküle. Soha sem tudnám megmondani, mit köszönhetek a velem született hajlamoknak és mit az ő befolyásának. Azt érzem, hogy az ő lénye elválaszthatatlan az enyémtől s hogy az én életem léptei mindig az ő nyomába esnek. Ami jó van bennem, neki köszönöm, s ami tehetségem, vágyam vagy örömem van, mindazt az ő szeretete ébresztette föl.

A szobrász, ki egy idomtalan kődarab elébe áll, hogy abból élő és beszélő lényt teremtsen, nem vállalkozik oly nehéz feladatra, mint Miss Sullivan, ez a fiatal lány. A kő simításához megvannak az eszközök. Meg aztán a kőben rejlő szépség ügyes és gondos kézzel azonnal megtalálható, mert közel van a felszínhez.

Miss Sullivan feladata százszor és ezerszer nehezebb volt, mért neki egy olyan élőlényt kellett újrateremtenie, akinek eltűnt minden érzékszervi tehetsége, ami a lélekhez vezető csatorna lehetett volna. Bámulatunk határtalan arányokat ölt, ha ezt a nőt foglalkozása közben látjuk, de a Helen Kellerrel elvállalt munka nagyságát csak akkor tudjuk kellően méltányolni, ha megismerjük az első napok küzdelmeit. Miss Sullivan saját szavaival így adja elő:

Ebből a rendkívüli s talán páratlan természetű háborúzásból még egy jelenetet meg kell ismernünk, hogy tisztán láthassuk, milyen feladatokat oldott meg Miss Sullivan, és hogyan lett világhírűvé Helen Keller.

Miss Sullivan még március hónapban kijelentette a szülők előtt, hogy csak úgy tud boldogulni, ha Helennel kettesben külön lakásba költözik. A szülők megértették a helyzetet, s pár nap múlva megtörtént az átköltözés egy kis házukba, amely egy kert közepén állt, s minden tekintetben megfelelő volt.

Az első napi eseményekről Miss Sullivan ezeket írja:

Márc. 13-án, tehát tíz nappal Helenhez érkezése után Miss Sullivan már csak jó és örvendetes híreket ír. A siker már biztosítva volt.

Miss Sullivan ittléte alatt az első karácsony nagy esemény volt. Mindenki készített nekem valami meglepetést, de még ennél is inkább mulattatott az, hogy én és Miss Sullivan együtt készítettünk meglepetést mindenkinek. Nekem rendkívül tetszett az a titokzatosság, amivel rejtegettük a holmikat.

A háznál mindenki arra igyekezett, hogy fokozza bennem a kíváncsiságot. Egy-egy szót mondtak, hogy kitaláljam. Minden este a tűz körül ültünk, s "hogy tetszik" játékot játszottunk egészen karácsonyig.

Karácsonykor a tuscumbiai iskolás gyermekeknek is karácsonyfájuk volt, s meghívtak engem. A tanterem közepén állt egy szép fa. Halvány lángok lobogtak a levegőben, ágain gyümölcs csüngött. Leírhatatlan boldogság pillanata volt. Táncoltam és ugrándoztam a fa körül. Magamon kívül voltam. Midőn megtudtam, hogy mindegyik gyereknek van ajándék a fán, nagyon örültem, mert azok a jó emberek, akik a fát fölállították, megengedték, hogy én osszam ki az ajándékot a gyermekeknek.

Úgy elfoglalt a kiosztás, hogy a nekem szóló ajándékot nem vettem észre. Mikor elvégeztem, nagyon utolért a vágy és türelmetlenség, hogy lássam már az igazi karácsonyt. Tudtam, hogy amit itt ajándékul kaptam, nem lehet az, amiről annyi beszéd és célozgatás folyt. Tanítóm megmondta, hogy amit ezután kapok, sokkal szebb lesz. De a végén lecsendesítettek, hogy elégedjek meg most azzal, amit a fáról kaptam, s hagyjam a többit reggelre.

Este kitettem a harisnyámat, de sokáig nem tudtam elaludni, mert titokban meg szerettem volna tudni, mit csinál az angyal. Végül egy új babával és egy fehér medvével elaludtam. Reggel én költöttem fel a családot az első "víg karácsonyt" köszöntéssel.

Nem csak a harisnyában volt ajándék számomra, hanem az asztalon, a székeken, az ajtónál, még az ablak párkányán is. Úgyszólván egyet sem tudtam lépni, hogy ne bukkanjak valami karácsonyi ajándékra. De boldogságom pohara akkor telt meg, amikor tanítóm megajándékozott egy kanárival.

A kis Tim olyan szelíd volt, hogy ujjamra szállt, és a cukrot meg a cukrozott cseresznyét a tenyeremből ette. Miss Sullivan megtanított arra is, miképpen viseljem gondját a kis jószágnak. Minden reggel, a reggeli után, kitisztítottam kalitkáját, megtöltöttem kis edényeit maggal, friss vízzel és egy kevés tyúkhúrt tettem a kalitka közepén levő hintájára.

Egyik reggel a kalitkát az ablak párkányán hagytam, mialatt vízért mentem. Mikor visszajöttem, éreztem, hogy egy nagy macska mellettem suhan ki az ajtón. Az első pillanatban nem vettem észre mi történt, de mikor benyúltam a kalitkába, s Tim kis szárnya nem csapdosta kezemet, s kis lábaival nem fogózott ujjaimba, tudtam, hogy kedves énekét többé nem fogom élvezni.

Életemnek egyik nagy eseménye volt bostoni utam 1888 májusában. Olyan jól emlékszem a készülődésre, elindulásra tanítómmal és anyámmal az útra, és végül a Bostonba érkezésre. Milyen más volt ez az út, mint a baltimore-i két évvel azelőtt!

Most már nem voltam az a nyugtalan, izgatott kis teremtés, mint akkor, amikor mindenkinek csak rám kellett ügyelni. Csöndesen ültem Miss Sullivan mellett, s érdeklődéssel figyeltem, amint rendre mondta, milyen szép dolgokat lát az ablakon keresztül: a Tennesse folyót, a nagy gyapotföldeket, a halmokat, erdőket, az állomásoknál levő négereket, akik a vonathoz jöttek, és ízletes gyümölcsöt árusítottak. Velem szemben az ülésen volt Nancy babám új öltözetben. Amikor nem figyeltem Miss Sullivan beszédjére, ölembe vettem a babát, de legtöbbször megnyugodtam, hogy alszik.

Minthogy többször nem lesz alkalmam Nancy-vel - a kedves babával - foglalkozni, most elmondom szomorú történetét. Sáskával traktáltam meg Bostonban, habár soha sem mutatta, hogy szeretné. A Perkins-intézet egyik felügyelőnője titokban elvitte, hogy megfürössze. Ezt szegény Nancy nem bírta ki. Egy halom gyapot lett az egész baba. Csak a két rossz szeméről tudtam ráismerni.

Mikor a vonat Bostonba megérkezett, úgy tűnt nekem, mintha egy tündérmese kezdődött volna! A "hol volt, hol nem volt" éppen most volt, és itt volt.

Alighogy megérkeztünk a Perkins-féle vakok intézetébe, mindjárt barátságot kötöttem a kis vak gyermekekkel. Kimondhatatlan öröm volt nekem, hogy ők értették a kéznyelvet. Milyen felséges dolog, hogy én más gyermekekkel beszélni tudok a magam nyelvén!

Eddig csak úgy beszélgettem, mint valami külföldi idegen, aki tolmácsot használ. De itt egészen otthon éreztem magamat. Későre tudtam elhitetni magammal, hogy az intézeti gyermekek is vakok. Azt tudtam, hogy én nem látok, de azt már nem tudtam fölfogni, hogy ezek a kíváncsi, kedves gyermekek, akik engem körülvettek, s velem játszottak, mind vakok volnának.

Emlékszem, mennyire meglepett, s milyen nagyon fájt nekem, hogy mikor hozzájuk beszéltem, ők is kezemre tették a kezüket, hogy ők is ujjukkal olvassák a könyveket. Előre figyelmeztettek rá, és mégis megfoghatatlan volt előttem, hogy akik hallanak, azok is csak úgy tudnak látni, mint én, aki ettől a drága kincstől is meg voltam fosztva. Úgy képzeltem, hogy nekik van valamilyen "másodrendű látásuk".

Kis barátaim nagy örömben voltak, hogy játékba elegyedtem velük, és feledtem bánatomat.

Egy nap alatt egészen otthon éreztem magamat a vak gyermekek társaságában. Már csak arra gondoltam, mi újabb mulatságunk lesz ott-időzésem alatt. Boston volt nekem a világ közepe, s tán nem is hittem, hogy Bostonnál tovább is terjed a világ.

Bostonban meglátogattuk a Bunker Hillt. Tanítóm itt tartotta az első leckét történelemből. Mikor elbeszélte, milyen vitézül harcoltak ezen a helyen a bostoniak, egészen izgalomba jöttem. Fölmentem az emlékműhöz, megszámoltam a lépcsőket és eközben azon gondolkoztam, vajon a katonák innen a lépcsőkről lődöztek-e le az ellenségre.

Következő nap Plymouthba kirándultunk. Ekkor ültem először hajón, ekkor jártam először a tengeren. Milyen élet és milyen nyüzsgés-mozgás volt ott!

A gép zakatolásáról azt hittem dörög, s elkezdtem sírni, hogy immár nem fog sikerülni a piknik kinn a szabadban. Úgy tetszik, Plymouth-ban leginkább a nagy szikla ragadta meg figyelmemet, ahol a zarándokok (az első amerikai angol telepesek) kötöttek ki. Ezt meg tudtam tapogatni, ölelgetni, és el tudtam képzelni, milyen erős küzdelem lehetett.

Egy úr megajándékozott a szikla modelljével, amikor a zarándokok termét meglátogattuk. Erről jól le tudtam olvasni ujjaimmal az évszámot: "1620", megtaláltam közepén az üreget, és mindazt elgondoltam magamban, amit tudtam e nevezetes dologról.

Lelkemet gyermekies öröm és lelkesedés töltötte el, mikor elgondoltam, milyen gyönyörű munkát végeztek. Számomra ők voltak a világ legbátrabb vándorai mindazok között, akik hazát alapítani idegen országba indultak. Elgondoltam, hogy otthon nem voltak szabadok, s azért mentek el, hogy szabadságot biztosítsanak maguknak és társaiknak is.

Később, mikor megtanultam, hogy száműzték őket és menekülniük kellett, szégyenérzet fogott el, bár látom, hogy nekik köszönhetjük "szép hazánkat".

Bostonban szerzett barátaim között kedvesen emlékszem V. Endicott úrra és leányára. Irántam tanúsított szívességükből sok kedves emléket szereztem magamnak.

Egyszer meglátogattuk gyönyörű lakásukat Beverlyben. Jól emlékszem, hogy sétáltunk a rózsautakon. Emlékszem Leóra, a nagy kutyára és a göndör szőrű kis Fritzre meg a pónira és arra, hogyan kereste kezemben a cukrot.

Arra is emlékszem, hogy először Brewsterben a kikötőnél játszottam a porondon. Endicott úr magyarázta nekem a nagy hajókat, melyek Bostonból Európa felé indultak. Endicott úrral azután is találkoztam, mindig szívélyes volt hozzám, és jól tudom, hogy elsősorban rá gondoltam, mikor Bostont a "jószívű emberek városának" neveztem.

Úgy terveztük, hogy tanítóm és én a Perkins-intézet évzárója előtt menjünk szünetre Brewes-terbe (Cape Cod) a mi kedves barátunkkal, Mrs. Hopkins-szal, Nagy volt az örömöm, mert máris sokat gondolkoztam a tengerről, sok csodás történetet hallottam róla.

Ezen a nyáron a legélénkebb képet a tengerről nyertem. Minthogy mindig csak a szárazföldön laktunk, nekem halvány sejtelmem sem volt arról, hogy milyen lehet a tengeri sós levegő. Egy nagy könyvből olvastam a tenger leírását, bámulattal töltött el, és epedve vágytam, hogy láthassam és érinthessem a hatalmas tengert és annak hullámzását. Repestem az örömtől és az izgalomtól, hogy most már végül teljesülni fog kívánságom.

Mihelyt rajtam volt a fürdőruhám, azonnal kiugrottam a meleg porondra és minden utógondolat vagy félelem nélkül beledobtam magamat a hideg vízbe. Éreztem, hogy ringatnak, süllyesztenek a hullámok. A víz vidám mozgása rendkívüli örömmel töltött el. De egy pillanat, és örömöm félelemre változott, mert a lábam egy kőbe ütődött és abban a pillanatban egy hatalmas hullám átcsapott a fejemen. Kinyújtottam karjaimat, kapkodtam a víz, a tengeri fű, minden után segítségért. De minden küzdelem hiába volt.

A habok játszottak velem, és vad jókedvükben ide-oda lökdöstek. Iszonyú volt! A jó szilárd föld kisiklott lábam alól, és mindentől elszakított ez a vad elem. Nem volt se élet, se levegő, se meleg, se szeretet.

De végül mégis mintha a tenger megunta volna játékát velem, visszadobott a partra, és a következő pillanatban már tanítóm karjai közt voltam. Milyen édes volt az a hosszú, gyöngéd ölelés! Mihelyt magamhoz tértem az ijedtségből és félelemből és szóhoz juthattam, azt kérdeztem: ki tett sót a vízbe?

Hogy az első megrázkódtatást kiálltam, arra gondoltam, milyen jó lesz a sziklára kiülni és ott élvezni a csapkodó hullámokat és a szétrázódó cseppeket, melyek néha egészen elborítottak. Éreztem, hogy mozog a homok, mikor a nehéz hullám visszahúzódik. Az egész kikötő ingott a hullámok erős csapkodásától és a levegő hullámzott érverésüktől.

A hullámok újból behúzódtak, mintha egy még nagyobb, erősebb rohamra készülnének. Belekapaszkodtam a sziklába erősen, megmerevedtem, mert éreztem, hogy a rohanó tenger hulláma közeleg.

A tengerparton soha nem maradhattam annyit, amennyit szerettem volna; olyan volt a tengeri szabad levegő érintése, mint egy csillapító gondolat.

S aztán azok az apróbb-nagyobb csigahéjak, kövecskék, a tengeri fű, a rátapadt piciny élőlényekkel, mindig vonzottak magukhoz.

Egyik napon Miss Sullivan különös dolgot mutatott nekem. A parton fogta kosarával. Lópatkó-rák volt. Először láttam életemben. Megfogdostam, és elbámultam, hogy a házát a hátán hordozza. Azonnal elhatároztam, hogy ebből kedves játék lesz. Megfogtam két kézzel és hazavittem.

Nagyon tetszett a furcsa jószág, mely olyan nehéz volt, hogy alig bírtam fél mérföldre elvinni. Nem hagytam békét Miss Sullivannek, míg a kút mellé egy teknőbe nem tette, ahol tudtam, nem éri baj. Másnap, mikor meg akartam nézni, nem volt sehol! - senki sem tudta, hova lett, hogyan mászott ki a teknőből. Búsultam miatta, de végül lassan-lassan mégis kibékültem, mert arra gondoltam, kegyetlenség volt szegényt olyan kis helyre szorítani. Bizonyosan visszament a tengerbe - így vigasztaltam magam.

Ősszel hazatértem délvidéki otthonunkba, telve voltam kedves emlékekkel. Valahányszor rágondolok, mindannyiszor öröm tölt el, olyan sok érdekes tapasztalatot szereztem északon.

Ekkor új fordulat állt be életemben. Egy új, szép világ nyílt meg előttem, amely minden lépésre újabb élvezetet és újabb örömet nyújtott. Belevegyültem minden dologba. Soha egy percig nem ültem nyugodtan. Életem olyan szakadatlan mozgás, nyüzsgés volt, mint azoké a piciny élőlényeké, melyeknek egész élete egy rövid napra terjed.

Sokakkal találkoztam, akik értették a kéznyelvet, és kezemre betűzve beszélgettek velem. Egészen új világ, egy nagy csoda tárult föl előttem. Nem voltam elválasztva a többi embertől. Az én lelkem és az övék között lévő űr elenyészett, és ahol eddig üres pusztaság volt, ott most az élet virított, mint a rózsa.

A nyarat szüleimmel együtt a nyaralónkban töltöttük, Tuscumbiától tizennégy mérföldre. Fern Quarry volt a neve, mivel a közelében egy régóta elhagyott mészkőbánya volt.

Három kedves kis csermely folyt át rajta a fölötte lévő sziklákból. Erre-arra szökdécseltek vígan, mert őket nem bántotta, ha egy-egy nagy kő útjukat állta. A bánya nyílását egészen benőtte a páfrány, még a kövek helyét, és a kis csermelyt is.

A hely többi részét sűrű erdő borította. Hatalmas tölgyfák, örökzölddel bevont csonka törzsek. A fák ágáról gazdag füzérekben csüngött alá a repkény és fagyöngy.

Néhol a vad muskotályszőlő indái kúsztak egyik fáról a másikra, hatalmas lugasokká alakulva, melyeken a méhek, pillangók és más apró szárnyasok serege zümmögött. Nagy mulatság volt, mikor eltévedtünk azokban a nagy zöld mélységekben, barlangokban. Milyen élvezettel szívtuk magunkba napnyugtakor a föld gazdag növényzetéből szétáradó illatot!

A mi nyaralónk olyan volt, mint egy tábori sátor. A hegytetőn tölgy és fenyő között szépségesen terült el. A kis szobák minden oldalról körülvették a hosszú, nyílt termet. A házat körös-körül körbefogta a széles tornác, melyet mindig bőven ellátott finom illattal és virággal a gazdag környék.

A nap legnagyobb részét a tornácon töltöttük. Ott dolgoztunk, ott ettünk és játszottunk. A hátulsó ajtónál volt egy hatalmas gesztenyefa. Elöl a fák egészen beértek a tornácra, úgy, hogy elértem levelüket és éreztem, amikor a szél fújta águkat.

Sok látogatónk volt. Este a tábortűz mellett az emberek kártyáztak, beszélgettek és meséltek. Elmondták kalandjaikat a szárnyasokkal, halakkal és négylábúakkal; hány vadkacsát, pulykát lőttek, hány havasi pisztrángot fogtak, hogyan főzték le a legravaszabb rókát, hogyan csípték el a leggyorsabb őzet. Olyan nagy sikerekről számoltak be, hogy én már azt is elhittem, hogy sem oroszlán, sem tigris, sem medve nincs biztonságban, ahol ilyen vadászok megfordulnak.

"Holnap aztán vadászunk" volt a búcsúszó, és "jó éjszakát", mikor a víg társaság szétoszlott. A férfiak a nagy teremben a földön aludtak a mi ajtónk előtt. Jól éreztem a kutyák meg a vadászok mély horkolását rögtönzött hálóhelyükről.

Hajnalban a kávé illata, meg a puskák zörgése, és a vadászok nehéz léptei fölébresztettek. Meg voltam győződve, hogy az egész idény alatt ez lesz a legszerencsésebb vadásznap.

A lovak dobogását is éreztem. A vadászatra hozták őket, a fa alá kötötték, és most már türelmetlenül nyerítettek, hogy induljanak. Végül lóhátra kerekedtek a vadászok, és mint a költő mondja, a trombita szólott, az ostor suhogott, a kutyák nyargaltak, s vágtatott a ló. És a sereg elvonult "víg kalandra készen".

Mi otthon víg lakomára készültünk. Hatalmas tüzet raktak az erdőben, mély gödörben. A földre vastag szálfákat tettek keresztbe, a tűz fölött hosszú nyársra húzott húst sütöttek. A tűz körül összekulcsolt lábukon lomhán guggoltak a négerek, és leveles ágakkal kergették a legyet. A hús illata fölkeltette étvágyamat, még mielőtt az asztalokat megterítették.

Mikor az előkészület legnagyobb hevében folyt, a vadásztársaság már hallható kezdett lenni. Kettős-hármas csoportokban kerültek elő. Kimelegedve, fáradtan, a lovakat hab és izzadság borította, a kutyák kimerülten, lankadva - és sehol egyetlen vad!

Minden vadász váltig erősítette, hogy ő látott legalább egy őzet, közel is volt hozzá, de bármilyen jól hajtottak a kutyák, bármilyen jól célzott a vadász, mikor az őz a nyílásnál átrohant: itthon egy őz sem volt látható. De a társaság hamar elfeledte a fölsülést, és leültünk ugyan nem a vad, hanem a jó borjú- és malacsült mellé.

Egyik nyáron elhozták Fern Quarry-be a pónimat is. "Fekete szépség"-nek neveztem, mivel éppen akkor olvastam egy ilyen című könyvet. És aztán a póni egészen hasonlított a fekete szépséghez, elkezdve a fekete köpenyegétől egészen a homlokán lévő fehér csillagig. Sok boldog órát töltöttem a hátán. Mikor semmi bajtól nem kellett félni, tanítóm elengedte a kantárt, és a póni elballagott, vagy megállt és legelészett a füvön, vagy tépte a falevelet, ahogy neki jólesett.

Mikor nem volt kedvem lovagolni, a tanítómmal elmentünk korán reggel az erdőbe. Egészen elvesztünk a fák és vadszőlők között. Sehol semmi út, csak a lovak és tehenek ösvényei. Némelykor olyan sűrűségre bukkantunk, ahonnan csak kitérő úton tudtunk szabadulni. Mindig megrakodtunk babérfűvel, aranyvirággal, páfránnyal és hatalmas mocsári virágokkal, amilyenek csak itt, a déli vidéken teremnek.

A hegy lábánál egy vasútvonal húzódott, s gyermekeknek nagy mulatságuk volt a vonat elrobogása. Néha szörnyű sípolás vonta oda figyelmünket. Ilyenkor tehén vagy ló állt az útban.

Úgy egy mérföldnyi távolságra egy magas töltés vitt a nagy mélység fölött. Nagyon nehéz volt átmenni rajta. A talpfák gyérek és nagyon élesek voltak. Addig soha sem jártam rajta, míg egyszer Miss Sullivan, Mildred és én el nem tévedtünk az erdőben és órákig barangoltunk, hogy utat találjunk.

Egyszer Mildred kinyújtotta kis kezét és mutatta: "itt van az átjáró". Nem szívesen mentünk erre, de már nagyon késő volt és itt az út nagyon rövid hazafelé. Én a lábujjaimmal jól megéreztem a vastalpakat és jól is haladtunk előre, mindaddig, míg egyszer távolból halványan kezdett hallatszani: "puff, puff'.

"Látom a vonatot", kiáltott Mildred, és egy pillanat alatt rajtunk lett volna a vonat, ha a keresztkötésekre le nem csúsztunk volna, míg fejünk fölött elrobogott. Éreztem arcomon a gép forró gőzét, és a füst meg a hamu majd hogy meg nem fullasztott.

Amint a vonat végigrohant, a kötés rázkódott, ingott. Én azt gondoltam, hogy most menthetetlenül bezuhanunk a mélységbe. Rendkívüli nagy küzdelemmel visszakerültünk a sínekre. A sötét éjszakában nagyon későre érkeztünk haza, de a ház teljesen üres volt, mert mindenki elindult keresésünkre.

A 22 éves okos Helen élénk, költői előadásába érdemes beleszőni egy kevés gyerekes csevegést leveleiből.

Íme egy, 1888. dec. 11-ről:

Egy kilenc éves gyermektől ügyes, okos levelek minden bizonnyal, de látszik rajtuk, hogy tanulásból, vagyis emlékezetből írja legnagyobb részét és nem közvetlen szemlélet alapján.

Első bostoni látogatásom után csaknem minden telet északon töltöttem. Egyszer meglátogattam egy falut Új-Angliában. A tavak befagyva, a mezők hóval voltak födve. Itt nyílt alkalmam megismerni a havat és minden szépségét.

Emlékszem, mennyire meglepett, mikor megtudtam, hogy egy titkos kéz megfosztotta a fákat és bokrokat levelüktől, és hogy csak itt-ott maradt egy-egy összegöngyölt levél. A madarak elvándoroltak és üresen hagyott fészküket a fákon hó töltötte meg. Tél volt völgyön, mezőn. A földet elnémította a tél hideg lehelete, és még a fák szellemei is lehúzódtak a gyökerekhez, és ott összegöngyölődve mélyen alusznak. Mintha elapadt volna minden élet, mert még amikor napfény volt, akkor is a nap rövid és hideg volt, mintha kiszáradt, elnémult volna, öregesen, görbén kelt föl, hogy még utolszor lássa a földet és vizet. A hervadt fű és kopasz bokor jégerdővé változott.

Egy napon a hideg szél hóvihart kavart. Kirohantunk, hogy érezzük azt a néhány kis alászálló csillagot. A pelyhek órákon át mind csak hulltak csöndesen, édesen, égi magas hazájukból és a föld fehér és egyenletes kezdett lenni.

Téli havas éj borult a világra és a reggeli órában már alig lehetett ráismerni a tájra. Az utak el voltak födve, egyetlen határjelző nem látszott, csak a sok hó és a kiemelkedő bozontos fa.

Este északkeleti szél támadt, és a hópihék táncoltak erre-arra esztelen örömmel. Körül ültük a nagy tüzet és hallgattuk a víg meséket, tréfákat, és majdnem elfeledtük, hogy elhagyott pusztaság vett körül és elzárt minden közlekedéstől a nagyvilággal.

Éjjel a szél dühe oly magas fokra emelkedett, hogy rettegés vett erőt rajtunk. A gerendák recsegtek, ropogtak, a ház körüli fák ágai letörtek és alázuhanva csapdosták az ablakot, s a szél vad táncot járt a vidéken.

A havazás kezdete utáni harmadik napon a hó elállt. A nap kisütött, és megfényesítette a hullámzó nagy, fehér síkságot. Nagy halmok, piramisok rakódtak össze káprázatos alakba, és áttörhetetlen hófuvatagok látszottak minden irányban.

A hófúvásokon át szűk utakat lapátoltak. Én fölvettem köpenyemet, kámzsámat és kimentem. Az éles levegő úgy szúrta arcomat, mint a tűz. Néhány lépést mentünk, azután utat vágtunk és ezt ismételtük, amíg kiértünk a fenyőligetbe. A fák mozdulatlanul álltak és oly fehérek voltak, mint a márvány. A fenyő tűinek most már nem volt illata.

A nap rásütött a fákra és a hópelyhek úgy csillogtak, mint a gyémánt és lezuhantak, mihelyt érintettük őket. Olyan kápráztató volt a fény, hogy még azon a sűrű sötétségen is áthatolt, mely az én szememet födte el.

Ahogy telt az idő, a fuvatagok mind apadtak, de mielőtt egészen eltűntek volna, újabb vihar, és újabb hó jött. Ettől kezdve tavaszig alig érintette a lábam a földet. Időnként lehullott a jégkéreg a fákról és a bokrokról, de a tó vize befagyva és kemény maradt, bármennyire sütötte a nap.

Téli mulatságaink között kedves volt a szánkázás. Némely helyen a tó partja meredeken emelkedik föl a víz szélétől. Ezeken a meredek oldalakon szoktunk lecsúszni. Ráültünk a szánkóra, a szolga hátulról egy lökést adott, és mi lesuhantunk.

Szakadékokon átcsúsztunk, üregeken átugrottunk, s a sima jégtükrön át a túlsó partig suhantunk. Micsoda öröm! Milyen vidámság! Egy ujjongó víg pillanatért elszakítottuk az utolsó szálat, mely a földhöz kötött s a szelekkel fogtunk kezet és boldognak éreztük magunkat!

Idecsatoljuk Helennek egy rövidke levelét 1889. okt. 24-ről, mert ebből látszik, hogyan és miket tanult a szorgalmas kisleány kilenc éves korában. A levél kistestvérének szól.

1890 tavaszán tanultam meg beszélni. Mindig nagyon vágytam hallható szavakkal beszélni. Szerettem zajt ütni, úgy hogy egyik kezemet a torkomra tettem, a másikkal ajkam mozgását éreztem. Mindent szerettem, ami zajt csinált, szerettem érezni a macska dorombolását, a kutya ugatását. Szerettem az éneklők gégéjén vagy a zongorán tartani kezemet, amikor játszottak rajta.

Mielőtt elveszítettem hallásomat és látásomat tanultam beszélni, de ezután elfeledtem, mivel nem halottam a hangot.

Egész nap anyám ölében ültem és ajkán tartottam ujjaimat, mert szerettem érezni ajkai mozgását. Én is mozgattam az ajkamat, pedig elfeledtem a beszédet. Azt mondják, hogy még sok ideig természetesen sírtam, s bizonyos ideig sok hangot, sok szótagot mondogattam, mivel szükségét éreztem a hangidegek mozgatásának, de nem azért, mintha értettem volna. Volt egy szó, melynek a jelentését sokáig tudtam, s ez volt: víz. Így ejtettem ki: "wa-wa", (angolul: water). Ezt is mind jobban elfelejtettem, amíg Miss Sullivan újból meg nem tanított rá. De nem használtam, miután megtanultam a kézi nyelvet.

Sokáig nem tudtam, hogy mások az enyémtől eltérő beszédet használtak. Aki teljesen a kézi nyelvre van utalva, tartózkodó és korlátolt lesz. Engem az az érzés kezdett izgatni és ingerelni, hogy a nagy hiányt valahogy pótoljam. Mindig használtam az ajkamat s a hangomat. Barátaim bíztattak, hogy hagyjam abba, attól tartván, hogy csalódás fog érni. De nem tágítottam, és egy véletlen eset ezt az akadályt ledöntötte. Megtudtam, mi történt Kate Ragnhillel.

1890-ben Mrs. Lamson, Laura Bridgam egyik tanítója, aki csak akkor érkezett haza Svédországban és Norvégiában tett útjáról, meglátogatott és elbeszélte, hogy Kate Ragnhill, egy norvégiai siket és vak leány jól megtanult beszélni. Nagy izgalomban voltam. Elhatároztam, hogy én is megtanulok. Addig nem nyugodtam, amíg tanítóm el nem vitt Sarah Fuller kisasszonyhoz, a Mann Horace-intézet igazgatójához. Ez a szeretetreméltó kedves nő ajánlkozott, hogy megtanít beszélni és 1890. március 26-án megkezdtük a tanulást.

Fuller kisasszony módszere a következő volt: szép csöndesen elvitte a kezemet arca előtt és kezemet a nyelvéhez és ajkához érintette, mikor hangot adott. Nagyon igyekeztem mindent utánozni és egy óra alatt a beszédnek hat alapvető részét tanultam meg: az M. P. A. S. T. J. hangokat. Fuller kisasszony összesen tizenegy leckét adott. Soha sem felejtem el azt a meglepetést és örömet, amelyet az első mondat kiejtésekor éreztem: "Meleg van." Igaz, hogy szakadozott és ingadozó szótagok voltak bizony azok, de már emberi nyelv volt.

Lelkem tudatára ébredt új erejének, fölszabadult a fogság alól és a beszédnek ezen töredékes jelei által eljutott a teljes ismerethez és teljes hithez.

A siket gyermek, aki valaha komolyan próbált beszélni olyan szavakat, amelyeket soha sem hallott, nem felejtheti el a meglepetés hatását és a fölfedezés örömét, amely az első szavak kiejtésekor éri, mikor először lép ki a némaság börtönéből, ahol a szeretetnek nincsen szava, a madárnak nincsen dala, a zene hangja soha sem zavarja a csöndet. Csakis az ilyen ember tudja fölfogni azt az izgatott örömet, amellyel én beszélni kezdtem játékaimhoz, a kövekhez, a fákhoz, madarakhoz és állatokhoz. Milyen érzésem volt, amikor Mildred a hívásomra odafutott, vagy amikor kutyáim engedelmeskedtek parancsomnak!

Kimondhatatlan isteni ajándéknak tartom, hogy élő szavakkal szólhatok, melyekhez nem kell magyarázat.

Mikor beszélni kezdtem, olyan szép gondolatok jöttek ki ajkamon, amelyeket talán soha sem tudtam volna létrehozni, ha csupán ujjaimmal beszéltem volna.

De nem kell azt gondolni, hogy én ilyen rövid idő alatt már tudtam beszélni. Csak a beszéd elemeit tanultam meg. Miss Fuller és Miss Sullivan értettek, de mások száz közül egy szót ha megértettek volna. Azt sem kell gondolni, hogy miután az elemi ismeretekkel már készen voltam, a többi munkát csak magam végeztem. Ha Miss Sullivan nem lett volna oly rendkívül okos, olyan kitartó és buzgó, nem tudtam volna annyira megközelíteni a természetes beszédet. Először is éjjel-nappal dolgoztam, amíg csak legbensőbb barátaim is meg tudtak érteni. Azután Miss Sullivan kellett, hogy segítsen. Mindig ott kellett lennie mellettem, hogy mondjon ki minden hangot tisztán és azután kapcsolja össze a hangokat ezernyi módon. Még most is sokszor figyelmeztet rosszul kiejtett szavaimra.

Siket gyermekek tanítói tudják mit jelent ez, és csakis ők tudják megérteni ezt a rendkívül nehéz feladatot, amellyel meg kellett küzdenem. Tanítóm ajkáról csak úgy tudtam olvasni, ha ujjaimat rájuk tettem. Csakis ujjaim tapintásával tudtam elfogni a torok, az ajak és az arc kifejezéseit, és természetes, hogy ez az érzés sokszor csalt.

Ilyen esetekben órákig kellett ismételnem a szavakat vagy mondatokat, mígnem megéreztem hangom valódi rezgését. Az én feladatom ismétlés, ismétlés és mindig csak ismétlés volt. A kétségbeesés és fáradság sokszor levert; de csakhamar eszembe jutott, hogy nemsokára hazamegyek és meg fogom mutatni kedveseimnek, mennyit haladtam. Ez újból föllelkesített és én mindig arra gondoltam, milyen nagy lesz örömük sikerem fölött.

"A kistestvérem most meg fog érteni!" Ez a gondolat erősebb volt minden akadálynál. Sokszor elmondtam magamban: "én már nem vagyok néma".

Az a gondolat, hogy majd élőszóval fogok beszélni anyámnak és ujjaimmal leolvasom élő szavait, nem engedett csüggedni. Meglepett, mennyivel könnyebb beszélni, mint kézzel betűzni, és a kézi beszédet a magam részéről abbahagytam, de Miss Sullivan és még néhányan most is használják, mivel kényelmesebb és gyorsabb az ajak leolvasásánál.

E helyütt talán megmagyarázom a kézre betűzést, miután némelyek nincsenek tisztában vele. Aki olvas vagy beszél hozzám, a kezével betűz, a vakok által rendesen használt kézi betűk segítségével. Én a kezemet a beszélő kezére teszem, de csak oly könnyeden, hogy ne akadályozzam a mozgását. A kéz helyzetét éppen olyan könnyen lehet érezni, mint látni. Állandó gyakorlattal az ujjak nagyon hajlékonyak lesznek és olyan gyorsan mozognak, mint az írógépen. A betűzés épp oly kevéssé öntudatos, mint a rendes írás.

Amikor már tudtam beszélni, alig vártam, hogy hazamenjek. Végül elérkezett a boldog pillanat. Útközben is állandóan beszélgettem Miss Sullivannal, hogy az utolsó pillanatig gyakoroljam magamat.

Anélkül, hogy észrevettem volna, a vonat megállt és ott voltam a tuscumbiai állomásnál. Ott várt az egész család. Még most is könnyel telik meg szemem, ha eszembe jut, hogyan szorított anyám magához, hogy reszketett az örömtől, habzsolt minden szótagot, amit kiejtettem. Ezalatt Mildred megfogta a szabadon lévő kezemét, csókolta és táncolt. Apám mély hallgatással fejezte ki büszkeségét. Éppen mintha betelt volna rajtam Ésaiás próféta mondása: "A hegyek és halmok örömujjongásban törnek ki előttetek, és a mezőnek minden fája tapsol majd."

Az 1892. év tele gyermekkorom egére sötét felhőt hozott. Vége lett az örömnek és hosszú-hosszú ideig aggodalom, kétség és félelem gyötört. A könyvek rám nézve elvesztették értéküket, és még ma is elakad a szívem, ha azokra a szörnyű napokra gondolok.

Az egész baj egy kis történetből származott, melyet "The Frost King" cím alatt Anagnos úrnak, a Perkins-intézet igazgatójának küldtem. Hogy a dolog érthető legyen, a tanítóm és magam iránti kötelességből el kell mondanom az ide tartozó tényeket.

A történetet azon a nyáron írtam, amelyet megelőzőleg megtanultam beszélni. Fern Quarry-ban a szokottnál tovább fennmaradtunk. Ottlétünk alatt Miss Sullivan leírta nekem, milyen szép az őszi lombozat, és nekem úgy tetszik, hogy a leírás fölidézte egy történet emlékét, amelyet minden bizonnyal valaki olvasott nekem, és amelyet én öntudatlanul megőriztem az emlékezetemben.

Én akkor úgy gondoltam, hogy "kitaláltam egy történetet", s nagy buzgósággal leültem, hogy hamar leírjam, nehogy később elfelejtsem. A gondolatok könnyen jöttek. Öröm töltött el a fogalmazás alatt. A szavak és képek rohamosan kerültek ugyan elő, és amint rendre mondatonként kigondoltam, le is írtam braille-táblámmal.

Hát, ha a szavak és képek erőltetés nélkül jönnek, bizonyosra veszem, hogy nem az én saját gondolataim, hanem csak kósza gondolatok, amelyeket sajnálattal bár, elszállni engedek. Abban az időben mindent, amit olvastam, mohón nyeltem el, és még most sem tudom jól elválasztani a magam gondolatait azoktól, amelyeket könyvekben találtam. Ennek, gondolom, az az oka, hogy benyomásaimat mindig mások látása és hallása után szerzem.

Mikor a történet készen volt, elolvastam tanítómnak, és jól emlékszem most is, milyen örömben voltam a szebb mondatok olvasásakor, és mennyire bosszankodtam, ha meg kellett állnom, hogy egy-egy szót kijavítsak. Ebédnél felolvasták a társaságnak, és mindenki nagyon örvendezett, hogy én oly jól tudok írni. Némelyek kérdezték, könyvből olvastam-e?

Ez a kérdés nagyon meglepett, mert még halvány sejtelmem sem volt, hogy előttem valaha olvasták volna ezt a történetet. Én fönnhangon kijelentettem: "nem, ez az én történetem, melyet én magam írtam Anagnos úr részére".

A történetet lemásoltam és elküldtem Anagnos úrnak születésnapjára. Többen azt ajánlották, hogy a címet, "Őszi lombok", változtassam "A fagykirály"-ra (The Frost King). Úgy is tettem. A kis történetet magam vittem a postára, és úgy éreztem, mintha a levegőben járnék. Nem is álmodtam, mennyire meg kell majd fizetnem ezért a születésnapi ajándékért.

Anagnos úrnak nagy örömet szerzett a "Frost King" és kiadta az intézet egyik lapjában. Ez lett az én nyugalmam hajójának sziklája, amely a szárazra lökött. Alighogy Bostonba érkeztem, fölfedezték, hogy a "Frost King"-hez nagyon hasonló történet "Frost Fairies" (Fagytündérek) Canby T. Margaret-től megjelent már, még születésem előtt. A két történet annyira hasonlított egymáshoz, hogy az enyém annak plágiuma kellett, hogy legyen, bizonnyal felolvasták nekem. Nehezen tudták megértetni velem a helyzetet, de mikor megértettem, nagyon elkeseredtem.

Soha gyermek nem ivott annyit a keserűség poharából, mint én. Szégyent hoztam magamra, és gyanúba kevertem azokat, akik legjobban szerettek. De hát hogy is történhetett? Törtem a fejemet, hogy valami eszembe jusson, de semmi se jutott eszembe, csak egy "Jack Frost" nevű ember története és egy gyermekvers, melyben ez a szó szerepelt.

Anagnos urat nagyon bántotta a dolog, de úgy tetszett, hogy az én szavaimnak hitelt ad. Rendkívül szíves és gyöngéd volt hozzám, s ez az én szomorúságomat némileg enyhítette. Hogy kedvébe járjak, nem mutattam, milyen bús vagyok, már csak azért sem, hogy a Washington születésnapjára rendezett ünnepet, melyre éppen akkor készültek, meg ne zavarjam.

Nekem Ceresnek kellett öltöznöm. Milyen jól emlékszem arra a kedves öltözetre, a szép őszi falevelekre, melyeket fejemre tettem, a gyümölcsre, a kalászra, mely lábamhoz és kezembe volt téve. De különösen jól emlékszem a vígasságra, mely körülöttem mindent elárasztott és a bánatra, mely szívemet szorongatta.

Az ünnepély előtti este egyik tanítónő kérdezett valamit a "Frost King"-ről és én elmondtam, hogy Miss Sullivan mesélt volt nekem Jack Frost-ról és csodás dolgairól. Valamelyik szavam vagy mondásom arra a gondolatra vezette a tanítónőt, hogy én bevallottam, hogy emlékszem valamennyire a "Frost Fairies"-re, s ezt Anagnos úrnak elmondta, ámbár leghatározottabban kijelentettem, hogy tévedett.

Anagnos úr, aki engem nagyon gyöngéden szeretett, azt gondolván, hogy megcsaltuk, nem hallgatott többé az ártatlanság és szeretet esdő szavaira.

Hitte, vagy legalábbis gyanakodott, hogy Miss Sullivan és én elloptuk egy másvalaki gondolatát és becsaptuk vele.

A tanítók és tisztségviselők vizsgálószéke elé állítottak engemet, de Miss Sullivan nélkül. Ekkor ostromolni kezdtek a kérdésekkel és keresztkérdésekkel, mintha vallomást akartak volna belőlem kiszedni, hogy én emlékszem, hogy a "Frost Fairies"-t felolvasták nekem. Minden kérdésből éreztem, hogy lelküket gyanú és kétség nyomja, és azt is éreztem, hogy egy szerető barát szemrehányólag néz rám, de fájdalom, mindezt nem tudtam szavakba foglalni.

Dobogó szívemben feltorlódott a vér, és csak akadozva tudtam egy-egy szótagot kiejteni. Nem enyhítette fájdalmamat az a tudat sem, hogy ez egy rettentő tévedés; és amikor végül elbocsátottak a szobából, tanítóm gyöngéd kényeztetése, barátaim bátorítása, hogy derék lány vagyok, hogy ők büszkék rám stb. nem használt semmit.

Azon az éjszakán olyan keservesen sírtam, ahogy, gondolom, kevés gyermek sírt még. Nagyon fáztam, úgy éreztem, hogy virradat előtt meg fogok halni, és ez a gondolat némileg megnyugtatott. Azt hiszem, hogy ez a szomorú dolog nagyobb koromban egészen megtörte volna a szívemet. De a feledés angyala segítségemre jött és rendre elmosta a kétségbeesés és keserűség emlékeit.

Miss Sullivan soha sem hallott a "Frost Fairies"-ről, sem arról a könyvről, amelyben megjelent. Miss Sullivan dr. Bell segítségével kezdte gondosan nyomozni a dolgot, és végül rájöttek, hogy 1888-ban, mikor én Brewesterben voltam Hopkinsnénál, Miss Canby könyvének egy példánya ott megvolt. A könyvet nem találták meg, de Hopkinsné emlékezett rá, hogy mialatt Miss Sullivan nem volt velem, ő azzal akart mulattatni, hogy egy s más könyvből felolvasott nekem. Arra ő sem emlékezett, hogy a "Frost Fairies"-t felolvasta volna, de úgy véli, hogy ez is a felolvasott könyvek között volt. Lehet, hogy a könyvet több más holmival együtt később eladta.

Akkor a történtek számomra nem bírtak jelentőséggel. Nekem akkor elég volt, ha a furcsa idegen szavakat kezemre betűzték. Mit is csinálhatott volna egy olyan kisgyermek, akinek semmi módja nem volt a maga mulattatására? Nem emlékszem ugyan egyetlen szóra se, hogy valaha olvastam volna ebből a történetből, de mégis úgy képzelem, hogy ha alkalmam volt rá, igyekeztem a szavait jól bevésni emlékembe, főleg azért, hogy tanítómtól megkérdezzem az értelmüket. Egy bizonyos, hogy a dolog mélyen bevésődött agyamba, habár sem én, sem más nem tudott róla. Ekkor visszajött Miss Sullivan és egy egészen más könyvből olvasott föl, de a dolognak mégis úgy kellett lenni, hogy a Miss Canby történetét valaki felolvasta nekem, én elfelejtettem, és később mégis oly híven visszaidéződött emlékezetembe, hogy nem gondoltam arra, hogy az más elme szüleménye is lehet.

Nagy bánatomban sokan fejezték ki rokonszenvüket és szeretetüket. Mindegyik jó barátom, egy kivételével, hű maradt hozzám. Maga Miss Canby írt nekem egy kedves levelet, melyben buzdított, hogy majd egykor én is írni fogok olyat, ami kedves és vigasztaló lesz sokaknak. De ez a jóslat soha sem teljesült be.

Ettől kezdve soha sem játszottam a szavakkal csak a játék kedvéért. Ellenkezőleg, azóta mindig gyötör az a gondolat: vajon az én gondolatom-e, amit leírok?

Mikor levelet írtam anyámnak, újra meg újra elolvastam, nehogy olyat írjak, amit mástól olvastam. Ha Miss Sullivan nem biztatott volna állandóan, azt hiszem soha többé semmit se írtam volna.

A "Frost Fairies" könyvet azóta már olvastam. Olvastam azokat a leveleimet is, amelyeket 1891. szeptember 29-én Anagnos úrhoz írtam, és látom, hogy a levélben is használtam olyan szavakat és mondatokat, amelyek nagyon híven megfelelnek a könyvben találhatóknak. Látszik, hogy amikor a "Frost King"-et és a levelet írtam, az elmém nagyon el volt foglalva azzal a történettel. Azt írom egy helyen, hogy tanítóm mondotta az arany őszi levelekről a következő szavakat: "Igen, ezek elég szépek, hogy vigasztalást nyújtsanak nekünk az elrepülő nyárért", holott ez az eszme a Miss Canby történetében fordul elő. Gyermekkori leveleimben sokszor fordulnak elő olyan mondatok, amelyeket másoktól hallottam vagy olvastam és magamé gyanánt írtam le. Mikor a régi római és görög városokról írtam Anagnos úrnak, összeszedtem, amit innen-onnan tanultam, és gondosan leírtam. Anagnos úr azt jegyezte meg: "ezek a gondolatok költőiek". Nem képzelem, hogy egy tizenegy éves gyermekről elhitte volna, hogy a gondolatok tőle származnak, és mégis gondolom, lehet valami értékük, mert mutatják, hogy az eszméimet a szép költői dolgokról ügyesen ki tudtam fejezni.

A gyermekkori fogalmazványok csak gyakorlatok voltak. A gyermekkori tanulás arra való volt, hogy én is, mint más gyermekek, összeszedjem, amit tudok, rendezzem és előadjam. Stevenson mondja, hogy a gyermek mindig azt válogatja össze, amit legcsodásabbnak tart és ő is megtoldja még csodásabb dolgokkal. Még nagy emberek is csak hosszas gyakorlat után szokják meg a gondolatot és a megfelelő szavak művészies elrendezését.

Még egy pár észrevételt kell tennem ebben a tárgyban. Annyi bizonyos, hogy én a saját gondolataimat nem tudom megkülönböztetni azoktól, amelyeket hallottam vagy olvastam. Eszerint csaknem mindig valami olyant is belefoglalok írásomba, amit más gondolt ki. Olyanformán megy ez, mint amikor varrni tanultam. Egy sereg dirib-darab holmit összegyűjtöttem, összevarrogattam, de akkor is mindig azok a darabok kerültek elő, amelyek élesebbek, durvábbak voltak. A gyermek tudja, hogy gyarló az eredmény, de nem pihen, amíg nincs valami eredmény, mivel nem akarja megengedni, hogy társai legyőzzék.

Lehet, hogy majd én is viszem valamire, és akkor a saját gondolataim fognak előtérbe lépni, de addig is igyekszem legyőzni a "Frost King" szomorú emlékeinek hatását, nehogy megzavarja és akadályozza terveim kivitelét.

Miután ez az "önéletírás" a "Ladies Home Journal"-ban először megjelent, Anagnos úr ismertette a "Frost King" miatt ellenem megindított vizsgálatot. Kijelenti, hogy ő engemet ártatlannak tartott, hogy bíráim közül négy ártatlannak tartott, és ő is azokhoz csatlakozott. A bíróság négy vak és négy ép szemű egyénből állott.

Bíráimnak még csak nevét sem tudom, de azt tudom, hogy a szégyen állandóan üldözött. A szégyen és a félelem nem engedte, hogy részletekbe bocsátkozzam, és hogy csak egy kérdést is intézzek valakihez.

A "Frost King" történetét tüzetesen elmondtam, mert nevelésem részleteire sok fényt vet és mert azt akartam, hogy mindenki tisztán láthassa, mi történt velem, a tizenegy éves siket-néma-vak lánnyal.

A "Frost King" eset után a nyarat és a telet is családommal Alabamában töltöttem. Kedvesen emlékszem vissza a hazamenetelre. Boldog voltam. A "Frost King" ügye feledésbe ment.

Mikor az ősz behintette piros és sárga levéllel a földet, s a szőlő zöld bogyói barnás arany színt öltöttek magukra, kezdtem megírni életem történetét. Ez éppen egy évvel azután történt, hogy a "Frost King"-et írtam.

Még mindig túlságosan aggódva fogalmaztam meg minden sort. Állandóan gyötört az a gondolat, hogy hátha nem a saját gondolatomat írom. Erről a félelemről csak tanítómnak volt tudomása. Oly nagy érzékenység vett erőt rajtam, hogy a "Frost King"-et említeni sem mertem. Mikor valamivel készen voltam, titokzatosan kérdeztem tanítómtól, "nem tudom, vajon ez az enyém-e?"

Némelykor megtörtént, hogy egy fejezet közepén megálltam és így töprengtem magamban: "mi van, ha mindezt már réges régen megírta valaki". A félelemtől összeszorult a kezem és egész nap nem tudtam többet dolgozni.

Még most is gyakran érzem ugyanazt a szívszorongást és nyugtalanságot.

Miss Sullivan minden lehető módon igyekezett vigasztalni, de az a rettentő csalódás sehogy sem ment ki az eszemből, és nem hagyta el szívemet, mert hiszen még csak most látom át valódi jelentőségét.

Tanítóm éppen azért biztatott, hogy a "Youth's Companion" számára írjam meg életem rövid történetét, mert azt gondolta, hogy ezzel feledni fogom fájdalmaimat. Akkor tizenkét éves voltam.

Ha visszagondolok szörnyű nagy küzdelmemre, amibe ez az írás került, úgy tetszik, hogy bizonyos prófétai látás kellett, hogy segítségemre jöjjön, mert máskülönben nem tudtam volna elvégezni ezt a nagy feladatot.

Nekifogtam teljes elszántsággal. A félelem, aggódás mindig környékezett, de kedves tanítóm ott állt mellettem, buzdított, lelkesített, hogy majd megtalálom a biztos alapot, és észreveszem, hogy van tehetségem a munkára.

A "Frost King"-ügy előtt öntudatlan voltam, mint minden kisgyermek. Játszadoztam, töltöttem az időt, mint mások.

Ettől kezdve belső világom fölnyílt lelki szemeim előtt. A megpróbáltatás, a magambaszállás megtisztított és megismertette az életet, amiről eddig sejtelmem sem volt.

Élénken megvilágítja a Miss Keller lelkiállapotát és eljárását 1892. dec. 19-ről írt egyik levele:

Az 1893. év nevezetes eseménye a washingtoni út volt Cleveland elnök beiktatásakor. Azután meglátogattuk a Niagara vízesést és a kiállítást. Ilyen körülmények között a tanulásom mindegyre félbemaradt egész hetekre. Ezekről összefüggő tudósítást adnom lehetetlen.

1893 márciusában mentünk a Niagarához. Nehéz leírnom azokat az érzéseket, melyek elfogtak, mikor az amerikai parton állva éreztem a levegő rezgését és a föld reszketését.

Sokan különösnek találják, hogy én megértettem és fölfogtam a Niagara nagyszerűségét. Az emberek sokszor kérdezik: "Mit érzett ön, amikor ezt a szép dolgot vizsgálta, vagy azt a zenét hallgatta. Ön nem látja, hogyan fordulnak vissza a hullámok, nem hallja bömbölésüket. Mit jelentenek mindezek önnek?" Ezek mindent jelentenek. Én nem tudom felfogni, nem is tudom megmondani, mi az, éppen ahogy nem tudom, mi a szeretet, mi a vallás vagy a jóság.

A Niagara vízesés oly ritka természeti jelenség és annyira eltérő hatása van a különböző emberekre, hogy az önéletrajz rövid tudósítását kiegészítjük Helennek anyjához intézett leveléből néhány mondattal:

1903 nyarán meglátogattuk a világkiállítást hárman: dr. Bell, Miss Sullivan és én. Igazi nagy örömmel gondolok azokra a napokra, mikor a gyermeki képzelődés ezer változata gyönyörű valóság volt előttem. Képzeletben mindennap körülutaztam a világot és láttam bámulatos dolgokat a világ legtávolabbi részeiből.

Szerettem a kiállítás középső csoportját látogatni. Olyan volt, mint az "ezeregyéjszaka", úgy tömve volt újdonsággal és érdekességgel.

Itt volt India, melyről annyit olvastam. Itt volt Shivá-ival és elefánt-isteneivel. Ott volt a piramisok országa egy kis mintázatban Kairó körül csoportosulva. Mecsetjei és tevéinek hosszú sora ott tarkállott. Ott voltak a velencei lagúnák, amelyeken minden este csónakáztunk, mikor a város és a szökőkutak meg voltak világítva.

Ültem egy csatahajón és láttam, milyenek a hajós vitézek, hogy szálltak szembe viharral és szép idővel. Mintha hallottam volna, ahogy elkiáltották: miénk a tenger! Ezek igazi vitéz emberek voltak. Ők nem húzódtak félre, ők bíztak erejükben, bíztak ügyességükben.

Láttam a Kolumbusz hajóját, a Santa Mariát és abban Kolumbusz szobáját és a fedélzetet egy óramutatóval. Ez a kis eszköz lepett meg leginkább, mivel ebből meg lehetett ítélni, milyen nyugtalan lehetett az a hős hajós, mikor nézte, hogy pereg alá a por az egyszerű szerszámon szemenként, mialatt a hajóslegények összeesküvést forralnak ellene.

A kiállítás elnöke szíves volt megengedni nekem, hogy a tárgyakat kezemmel megérinthessem, és én is, mint egykor Pizarro Peru aranyait, összeszedtem ujjaimmal a kiállítás dicső vívmányait. Olyan volt, mint egy érinthető kaleidoszkóp. Minden érdekelt, de különösen a francia bronztárgyak. Oly tökéletesek voltak, hogy én azt gondoltam, angyali látomásokat valósított meg és tett földi formába a művész.

A jóreményfoki kiállításon sokat tanultak a gyémánt bányászatról. A gépet megérintettem, valahányszor csak szabad volt, és így tanultam meg, hogyan méri a gyémántot. A mosásban kerestem egy szem gyémántot és találtam is. Ez volt az egyetlen valódi gyémánt, amit az Egyesült Államokban valaha láttak.

Dr. Bell mindig velünk volt és az ő rendkívül kedves modorával elmagyarázta nekem a legérdekesebb tárgyakat. A villamossági teremben megvizsgáltuk a telefont, autofont, fonográfot és más új találmányt. Dr. Bell igyekezett megértetni velem, hogyan lehet egy szál sodronyon üzenetet küldeni időn és tereken át és Prométheuszként tüzet lopni az égből.

Meglátogattuk az antropológiai kiállítást is. Engem nagyon érdekeltek a mexikói ősmaradványok, a durva kőeszközök, melyek egy-egy kornak emlékei. Láttuk amaz írástudatlan népek emlékeit, melyek még akkor is meglesznek, mikor a királyok és bölcsek emlékei a porban fognak enyészni. Ilyenek voltak az egyiptomi múmiák is, melyeknek érintésétől visszariadtam.

Ezekből a maradványokból többet tanultam, mint azóta az összes könyvből.

Mindezek nagyon megszaporították szókincsemet. A kiállításon töltött három hét alatt a mesék világában élt kislány átlépett a való dolgok világába, ahol a munka, szorgalom és az élet teremtett meg mindent.

Szeptember hónapot Tuscumbiában, csöndes otthonunkban töltöttük... Milyen jól esett a pihenés a kiállítás zaja és izgalmai után. A hegyek szépsége és nyugalma kedvesebb volt most, mint bármikor azelőtt.

Ez alatt az idő alatt jobbára magam tanultam a különféle tárgyakat. Olvastam Görögország, Róma és az Egyesült Államok történelmét.

Volt egy francia grammatikám domború nyomással.

Minthogy egy keveset már tudtam franciául, mulatságból új mondatokat szerkesztettem a fejemben új szavaimmal. A szabályokkal és más formaságokkal nem sokat törődtem. Még a kiejtést is megkíséreltem a könyvben jelzett mód szerint. Bizonyos, hogy ez a munka nem volt az én erőmhöz való, de hát jól eltöltöttem vele az időt egy-egy esős napon, és amellett belejöttem a francia nyelvbe annyira, hogy La Fontaine "Meséit" és más ilyen műveket örömmel olvastam.

A beszéd gyakorlására is nagy gondot fordítottam. Miss Sullivannak fönnhangon olvastam, és kedvelt költőimből könyv nélkül szavaltam egy-egy versszakot. Miss Sullivan kijavította hibáimat és segített a mondatszerkesztésben és igeragozásban. Csak 1893 októberében, miután a kiállítás fáradalmait kipihentem, kezdtem rendes tárgyak meghatározott órákban való tanulásához.

Ekkor Miss Sullivannal együtt Hultonban (Pennsylvania) időztünk William Wade úr családjánál. Irons úr, a Wade szomszédja, képzett latin nyelvész volt és fölkérték, hogy tanítson engem.

Irons úr rendkívül gyöngéd és kedves, és amellett bő tapasztalatú ember volt. Főleg latinra tanított, de olykor segített az unalmas és fárasztó számtanban is. Irons úrral együtt olvastuk Tennyson "In memoriam"-ját. Megelőzőleg is sok könyvet olvastam, de egyet sem kritikai szempontból. Ekkor tanultam meg először, hogy minden írónak saját jellegzetessége van, és hogy a stílust éppen úgy föl lehet ismerni, mint a kézfogást.

A latin nyelvtan tanulása eleinte nehezen ment. Nagyon helytelen és haszontalan dolognak találtam a már egyszer megtanult szavak elemzését. Nem értettem, mire való azzal bajlódni, hogy ez meg az a szó főnév, egyes- vagy többesszám, genitivus, hímnemű vagy nőnemű. Hát miért nem bajlódunk azzal, hogy az én kedves cicám négylábú állat, és ilyen meg olyan fajrokonai vannak?

Amint mélyebben belemerültem a tárgyba, kezdtem jobban érdeklődni és a nyelv szépsége nagyon gyönyörködtetett. Sokszor elmulattam azzal, hogy az ismert szavakból mondatokat szerkesztettem. Ezt az időtöltést még most is szeretem.

Alig képzelek szebb dolgot az új nyelv új szavai és kifejezései segítségével lelkünkbe rajzolt új képnél, melyen, az új gondolatok keresztül-kasul szelik egymást és serkentik képzeletünket.

Miss Sullivan a latin leckéken mindig mellettem ült, kezemre betűzte Irons úr szavait, és kikeresgélte a szótárból az új szavakat. Éppen Caesar "galliai hadjáratát" olvastuk, mikor hazamentem Alabamába.

Helen Keller egy ismerőséhez írva, ezeket mondja a tanulás élvezetéről:

Helen Keller 1894. év kezdetén a latin nyelv tanulásán kívül élete története megírásával volt elfoglalva. Ezt dr. Edward Hale-hez írt kedves levelében mondja el január 17-én:

1894. év nyarán részt vettem Chatauquá-ban a siketek beszédtanítását előmozdító amerikai társulat gyűlésén. Itt elintézték, hogy a vakok new-yorki Wright-Humason intézetébe menjek. 1894 októberében érkeztem oda Miss Sullivannal. Ezt az intézetet főleg azért ajánlották, hogy a beszédben és az ajakolvasásban minél nagyobb sikert érhessek el. Két évet töltöttem ott, mialatt számtant, fizikai földrajzot, franciát és németet tanultam.

Miss Reamy, a német tanítóm, jártas volt a kézre betűzésben, és miután néhány szót megtanultam, mikor csak lehetett, mindig németül beszéltünk és egynéhány hónap alatt csaknem mindent értettem, amit mondott. Az első év vége felé már a legnagyobb élvezettel olvastam Schiller "Tell Vilmos"-át. Azt hiszem, a német tanulásában jóval gyorsabb haladást tettem, mint bármi egyébben. A franciát sokkal nehezebbnek találtam. Ezt Madame Olivierrel tanultam, aki nem értette a kézre-betűzést, és emiatt élőszóval kellett, hogy végezze a tanítást. Az ajkáról nehezen tudtam leolvasni a szavakat és emiatt lassan haladt a tanulás. De mégis újból elolvastam Molière "Botcsinálta doktor"-át. Nagyon mulatságos volt, de felényire sem szerettem úgy, mint a "Tell Vilmos"-t.

Az ajakolvasásban tett haladásom nem elégítette ki tanítóim reményét és várakozását. Nekem az volt az ambícióm, hogy úgy beszéljek, mint mások, de bármily erősen és hűségesen dolgoztam is, nem egészen értem el a célt. Azt hiszem, igen sokra számítottunk és emiatt a csalódás elkerülhetetlen volt. A számtant még mindig az akadályok rendszerének tartottam.

A találgatás veszélyes sziklaösvényén jártam, mert a magam és mások határtalan kárára, kerülnöm kellett a józan okoskodás tágas mezejét. Vagy találgattam a dolgok jelentését vagy merész ugrással egyenesen megcsináltam a következtetést, és ez a hibám, amely még tetőzte különben is meglévő lehangoltságomat, rendkívüli nehézséget gördített utamba, többet, mint amennyi indokolt vagy szükséges lett volna.

Mindamellett, hogy ez a kétségbeesés néha nagyon elvette a kedvemet, egyéb tanulmányaimat lankadatlan figyelemmel és érdeklődéssel folytattam. Különösen a fizikai földrajzot. Oly élvezet volt a természet titkainak megismerése. Megismerése annak - az ótestamentum virágos nyelvén szólva - hogyan fújnak a szelek az egek négy szögletéből; hogy metszetnek ki a folyók a sziklákból; hogyan szaggattatnak ki a hegyek gyökerestől, és végül hogyan győzhet le az ember számos nálánál hatalmasabb erőt.

A New Yorkban töltött két év nagyon boldog idő volt, és én igazi örömmel tekintek vissza rájuk.

Élénken emlékszem a Central-parkban tett sétákra. Ez volt a városnak egyedüli vonzó helye számomra. Ebben a nagy parkban minden percet élveztem. Mindig gyönyörűséggel hallgattam a leírását. Mert minden tekintetben szép volt, és oly sok oldalról lehetett élvezni, hogy három hónapi New York-i időzésem alatt mindig másvalamit találtam benne szépnek.

Tavasszal sok helyre tettünk kirándulást. Vitorláztunk a Hudson-folyón és erre-arra barangoltunk gyönyörű zöld partjain. Gyönyörködtem az egyszerű cölöpzetek vad nagyszerűségében.

Meglátogattam West Pointot, Tarrytownt, Irving Washington, a híres amerikai író otthonát.

A Wright-Humason iskola tanítói mindig azon gondolkoztak, hogyan szerezhetnek meg a tanulóknak minden előnyt, hogy azok, akik hallanak, észrevegyék, hogyan lehet sorra menni az ilyen kicsikékkel, és hogy lehet őket kivezetni abból a sanyarú helyzetből, melybe életük jutott.

Helen Kellernek 1895. márc. 15-ről Miss Derbyhez írt leveléből a New York-i életről és foglalkozásról még bővebb tájékoztatást nyerünk:

1896 októberében léptem be a Cambridge-i "Young Ladies school"-ba, hogy itt előkészüljek a "Radcliffe-College"-ba való fölvételre.

Még kislány koromban, mikor Wellesley-ben a leánykollégiumot meglátogattam, nagyon meglepte barátaimat ez a kijelentésem: "Majd én is kollégiumba fogok járni, de én a Harvard-ra megyek. (Harvard - egyetem férfiak és nők számára Boston külvárosában, Cambridge-ben, egyike a leghíresebb amerikai egyetemeknek.) Mikor megkérdeztek, miért nem megyek Wellesleybe, azt feleltem: mivel ott csak lányok tanulnak. Az a gondolat, hogy kollégiumba fogok menni, annyira belefészkelte magát szívembe és oly erős vággyá növekedett, hogy készülni kezdtem az egyetemre jogosító bizonyítvány megnyerésére. Számos jó és hű barátom erősen ellenezte e szándékomat, de én szembeszálltam ezzel is, meg azzal is, hogy látó és halló lányokkal kell versenyre kelnem. Mikor New Yorkból eljöttem, ez a gondolatom már elhatározássá érlelődött, és abban is megállapodtunk, hogy Cambridge-be megyek. Így valósítottam meg gyermekes nyilatkozatomat.

A Cambridge-i kollégiumban Miss Sullivannal együtt jártunk az előadásokra. Ő magyarázta nekem az előadásokat.

Természetes, hogy tanáraim nem voltak járatosak a hiányos érzékűek oktatásában, és így én csak ajakleolvasás által értekezhettem velük. Első évi tárgyaim: angol történelem és irodalom, német és latin nyelvek, számtan, latin fogalmazás és időnként írásbeli feladatok. A kollégiumi tanuláshoz nem voltam szokva, de Miss Sullivan jól bevezetett az angolba, és tanáraim csakhamar átlátták, hogy e tárgyból nincs szükségem különös oktatásra azon túl, hogy a kollégium által előírt könyveket tanulmányozzam.

A francia nyelvben már jól előrehaladtam, a latint is tanulmányoztam hat hónapig, de legtöbbet a német nyelvből tudtam.

Mindamellett, hogy ilyen jó előkészületem volt, nagyon komoly akadályok kerültek haladásom útjába, Miss Sullivan nem bírt mindent megmagyarázni, és domború betűvel készült könyv nem minden tárgyból volt található, habár londoni és philadelphiai jóakaróim nagyon siettették a könyvek nyomását.

Egy ideig kénytelen voltam gépemmel leírni a latint, hogy a többi lánnyal együtt én is megtanulhassam és fölmondhassam. Tanáraim hamar észrevették, milyen hibákat szoktam ejteni beszédemben és aztán készséggel feleltek kérdéseimre és kijavították hibáimat. Az osztályban nem tudtam jegyzetelni, sem a feladatokat elvégezni, de otthon az írógépemmel elkészítettem a feladatokat és fordításokat.

Miss Sullivan minden előadásra eljött velem és végtelen türelemmel betűzte kezemre a tanár szavait. A tanulás ideje alatt kikereste az új szavakat, elolvasta nekem a jegyzeteket és könyveket; amelyek domború nyomatásban nem voltak kaphatók. Nagyon nehéz fölfogni, milyen nehéz és fárasztó munkát végeztünk.

A német tanítóm, Frau Gröte és az igazgató, Gilman úr, megtanulták a kézre betűzést, hogy engem taníthassanak, de rajtuk kívül senki más. Frau Gröte nagyon nehezen tudta ezt végezni, ami őt rendkívül bántotta. De Frau Gröte szíves készséggel végezte a munkát, minden héten külön leckét adott, már csak azért is, hogy Miss Sullivannak legyen egy kis pihenése.

Ebben az évben befejeztem a számtant, újból átnéztem a latin nyelvtant, és Caesar "galliai hadjáratá"-ból elolvastam három fejezetet. Németből részint az ujjammal, részint Miss Sullivan segítségével olvastam Schiller "Lied von der Glocke" és a "Taucher"-t s Heinetől "Harzreise", Freytagtól "Aus dem Staat Friedrich des Grossen", Riehltől "Fluch der Schönheit", Lessingtől "Minna von Barnhelm" és Goethetől "Aus meinem Leben" című műveket. Ezeket a német könyveket a legnagyobb gyönyörűséggel olvastam, különösen Schiller bámulatos lírai darabjait, történelemből Nagy Frigyes felséges sikereit, Goethe élettörténetét.

Sajnáltam megválni a "Die Harzreise"-től, melyben annyi a sikerült élc, annyi bájos rajz a szőlőborította dombokról, a vadregényes helyekről, melyeket a hagyomány és a legenda megszentelt; a régen eltűnt és csak képzelt korokról; szóval olyan rajzok, amilyeneket csak olyanok írhatnak, kiknek a természet: érzelem, szeretet és vágyakozás.

Gilman úr az év egyik részében angol irodalomból tanított. Együtt olvastuk Shakespeare-től az "Ahogy tetszik"-et, Burke-től "Az Amerikával való egyetértésről" szóló beszédet, Macaulay-tól "Samuel Johnson életé"-t. Gilman úr széleskörű históriai világnézettel tartott magyarázatai sokkal könnyebbé és sikeresebbé tették tanulásomat, mintha csak a tanteremben kapott rövid magyarázatokra lettem volna utalva.

Burke beszédéből többet tanultam, mint bármely politikai műből, melyet ezideig olvastam. Lelki szemeim előtt vonultak el azok a vezéralakok, akik körül ebben az izgalmas időszakban a két perlekedő nemzet élete forgott. Amint Burke remek beszédének hatalmas bizonyítékai fokozódó erővel halmozódtak elém, mind jobban csodálkoztam György királyon és miniszterein, hogy hallgathatták oly siket füllel ezt a tiszta próféciát Amerika győzelméről, és Anglia szégyenteljes megalázódásáról.

Aztán megtanultam azt is, milyen elszomorító helyzetet teremtettek ennek a nagy államférfiúnak saját pártja és népének képviselői. Különösnek találtam, miképp lehetséges az ilyen államférfiúi bölcsességnek, az igazság annyi becses magvának, terméketlen talajba, a tudatlanság és romlottság konkolya közé hullani.

"Samuel Johnson élete" Macaulay-tól más szempontból volt érdekes. Szívemet nagyon meghatotta e férfiú elhagyottsága és nyomora, és még inkább az, hogy annyi kegyetlen testi és lelki szenvedés közben mindig volt egy szívélyes szava és segítő keze a szegényekhez és elhagyottakhoz.

Mikor sikereit láttam, vele örültem, mikor hibáit láttam, szemet hunytam felettük, és csodálkoztam - nem azon, hogy hibái voltak, hanem azon, hogy azok nem süllyesztették alá a lelkét.

Mindamellett, hogy Macaulay oly fényesen tudott rajzolni, hogy a közönséges dolgot elevenné és tündöklővé tudta tenni, engem néha nagyon fárasztott tömörsége. Mikor átláttam, hogy az igazságot is föláldozza a hatás kedvéért, nagyon megváltozott a hangulatom, sőt tiszteletem is.

A Cambridge-kollégiumban ért életemben legelőször az a szerencse, hogy velem egykorú lányok társaságában lehettem, velük érintkezhettem. A kollégium egyik épületében többekkel együtt laktam és velük élveztem a családias élet örömeit. Többféle játékban vettem részt velük, hosszú sétákra mentünk, megbeszéltük és megvitattuk a tantárgyakat és fölolvastuk egymásnak az érdekesebb részleteket. Némelyik lány megtanulta a kézi nyelvet és így tanítóimat sokszor nélkülözhettem, mert ők közölték velem a beszélgetés tárgyát.

1896-ban, tehát a Cambridge-i kollégiumi élet első idejében december 2-ről kelt levelében Helen érdekesen írja le küzdelmeit és örömeit:

A Gilman-iskolában a második évhez igen nagy reményekkel és szilárd elhatározással kezdtem hozzá. De az első néhány hét alatt előre nem látott akadályokba ütköztem. Gilman úr beleegyezett, hogy ebben az évben a számtan tanulására fordítsam fő figyelmemet. Tárgyaim voltak: természettan, algebra, geometria, csillagászat, görög és latin. Szerencsétlenségemre a tankönyvek nagyobb részéről nem volt domború nyomású kiadás, ami nagyon hátráltatott a tanulásban. Az évfolyamom rendkívül népes volt, minek következtében a tanárok nem fordíthattak nagyobb figyelmet reám. Miss Sullivan volt kénytelen az összes könyvet olvasni és magyarázni nekem a tanáraim helyett. Tizenegy év alatt először tetszett úgy, mintha kedves keze nem volna elég erős erre a nehéz feladatra.

Az osztályban algebra és mértan feladatokat kellett kidolgoznom, természettani tételeket kellett megoldanom, de nem tudtam megfelelni, amíg nem vásároltunk egy braille írógépet, mellyel munkámat rendre le tudtam írni és a többiekkel együtt tudtam haladni. A mértani alakokat természetesen én nem láthattam a fekete táblán, és csak azon az egyedüli módon segíthettem magamon, ha egy párnára egyenes és hajlított sodronydarabokból összeraktam. Keith úr megjegyzése szerint én a mértani rajzok betűit, a feladatot, a szerkezetet és a bizonyítási eljárást is mind az elmémben kellett hogy följegyezzem és végrehajtsam. Egyszóval: minden dolognak megvolt a maga akadálya. Némelykor minden bátorságomat elveszítettem és úgy fölizgattam, elgyötörtem magamat a kesergéssel és érzékenykedéssel, hogy szégyellem magamat, ha eszembe jut, különösen azért, mert azután az én gyötrelmeimet mind Miss Sullivannak rótták föl, neki, aki összes jó barátaim közül egyedül nem hagyott el, és aki értem szerette volna a görbét egyenessé, a göröngyös utat simává tenni.

Lassan-lassan kezdett könnyebbedni helyzetem. A számomra készült könyvek és más segédeszközök megérkeztek és én újult erővel és izgalommal fogtam munkához. Az algebra és mértan volt az a két tárgy, amely annyira felülmúlta erőmet, hogy nem tudtam megérteni. Amint már megjegyeztem, a számtanra nem volt hajlandóságom; a részleteket nem magyarázták meg olyan tüzetesen, ahogy nekem kellett volna. A mértani kérdések különösen sok bajt szereztek, mivel a különböző részeknek egymáshoz való viszonyát még szemléltető eszközök segítségével sem tudtam fölfogni. A számtanról csak azután szereztem tiszta fogalmat, miután Keith úrtól tanultam.

E nehézségeket éppen akkor kezdtem legyőzni, amikor egy esemény teljesen megváltoztatott mindent.

Mielőtt az új könyvek megérkeztek volna, Gilman úr és Miss Sullivan összetűztek egymással afölött, hogy én túlságosan sokat dolgozom, és mindamellett, hogy én is határozottan tiltakoztam ellene, Gilman úr leszállította a beszédgyakorlatok számát.

Kezdetben úgy terveztük, hogy ha a szükség úgy fogja kívánni, öt év alatt fogok felkészülni az egyetemre, de az első év végi vizsgáim sikeréből meggyőződött Miss Sullivan, Harbough úr (a Gilman úr fölöttese) és a vizsgabiztos, hogy minden nagyobb megerőltetés nélkül elvégezhetem az előkészítő tanulmányokat további két év alatt.

Gilman úr hamarosan megváltoztatta beleegyezését, és mikor munkám kezdett bonyolultabb lenni, kijelentette, hogy ki vagyok merülve, és hogy még három évig kell nála maradnom. Ennek nem örültem, mert szerettem volna az osztályommal együtt menni egyetemre.

November tizenhetedikén nem éreztem egészen jól magamat, és nem mentem iskolába. Miss Sullivan tudta; hogy nincsen komoly bajom, de Gilman úr mindjárt kijelentette, hogy kezdek kimerülni és olyan változtatást tett a tantervben, amely miatt el kellett volna maradnom az osztályomból. Miss Sullivan és Gilman úr vitatkozásának eredménye az lett, hogy anyám kivett engem is, Mildred testvéremet is a Cambridge-i iskolából.

Kevés idő elteltével abban állapodtak meg, hogy egy tanító, Keith S. Merbon úr vezetése alatt folytassam a tanulást. A telet Miss Sullivannal együtt Wrenthamban, Bostontól huszonöt mérföldre, a Chamberlin családnál, kedves barátainknál töltöttük.

1898 februárjától kezdve Keith úr kijárt hozzánk hetenként kétszer és algebrára, mértanra, görögre és latinra tanított. Miss Sullivan magyarázta nekem a Keith úr tanítását.

1898 októberében visszatértünk Bostonba. Nyolc hónapig tanított Keith úr, hetenként öt órában. Minden alkalommal azzal kezdte, hogy megmagyarázta, amit a megelőző órán nem értettem meg, és új leckét jelölt ki, magával vitte görög gyakorlataimat, melyeket írógéppel írtam és teljesen kijavítva visszahozta.

Ezen az úton kitartó szorgalommal készültem a tárgyakra. Sokkal könnyebbnek és kellemesebbnek találtam a magánúton, mint az osztályban való tanulást. Nem kellett sietni, nem kellett a dolgokat összezavarni.

Tanítómnak is bőven jutott ideje, hogy amit nem értettem, megmagyarázza. Gyorsabban haladtam és sokkal tisztábban dolgoztam, mint az iskolában. A számtan még mindig több bajt okozott, mint más tárgyak. Bár a számtan és mértan csak félannyira volnának könnyűek, mint a nyelvek és az irodalom!

Keith úr még a számtant is érdekessé tudta tenni. Olyan könnyű, kedves feladatokat szerkesztett, amelyeket még az én eszem is megbírt. Hozzászoktatott az éber, tiszta és élénk gondolkozáshoz, a véleményalkotásban az óvatos és logikai eljárásra, figyelmeztetett, hogy a meggondolatlan, gyors ugrándozás nem vezet eredményre. Mindig gyöngéd és türelmes volt, bármennyire tompa voltam is, pedig el lehet hinni, az én ostobaságom néha még Jóbot is kihozta volna türelméből.

Szakítsuk meg ezt a tudósítást Helennek jó barátaihoz írt üde, kedélyes és mégis érdekes leveleivel.

Ugyancsak Mrs. Huttonnak 1898. május 29-én így ír:

D. K. Warner úrnak ugyanez időtájt, Wrenthamból, 1898. jún. 7-én ezeket írja:

Caroline Derby kisasszonyhoz néhány hónappal később, Wrendtham, 1898. szept. 11-én ezt mondja:

A Mrs. William Thaw-nak 1898. dec. 5-én Bostonból írt levélből:

"Bizonnyal olvasott már a "Gordon Emlék-kollégiumról", melyet az angolok Khartumban állítanak. Amíg azon gondolkoztam, hogy Egyiptom népére és ugyanakkor Angliára is mennyi áldást fog árasztani ez a kollégium -, azalatt fölébredt szívemben az erős vágy, hogy az én kedves hazám is a Havannánál fölrobbant "Maine" hajón volt derék fiúk elvesztését a kubai nép javára hasonló áldássá változtathatná. Lehetne-e nemesebb és tartósabb emléket állítani a "Maine" derék tengerészeinek és állandóbb forrását a végtelen jónak, mindazok számára, akik itt érdekelve vannak? Csak képzelje el, hogy amikor az ember beérkezik Havanna kikötőjébe, ahol a "Maine" azon az iszonyú éjszakán horgonyzott, amikor oly titokzatosan elpusztíttatott, rámutatnának egy gyönyörű, monumentális épületre és mondanák, hogy ez a "Maine emlék-kollégium", melyet az amerikai nép emelt, és amelynek célja a kubaiak és spanyolok nevelése! Milyen dicső megnyilatkozása lenne egy ilyen emlék egy keresztény nemzet legjobb és legmagasabb rendű ösztönének! Nem volna azon semmi jele a gyűlöletnek, vagy bosszúnak, semmi nyoma a régi fölfogásnak, mely azt tartotta: ahol a hatalom, ott az igazság. Ellenkezőleg, ez zálog volna a világ szemében arra nézve, hogy mi híven megtartjuk azt a kijelentésünket, hogy Kubát a kubaiaknak adjuk, mihelyt oda növeltük őket, hogy megértsék és fölfogják egy alkotmányos nép kötelességeit és felelőségeit."

1899. június 29-én és 30-án letettem utolsó vizsgáimat, melyeknek alapján fölvesznek a Radcliffe-College-be. Az első nap elemi görögből, felsőbb latinból, második nap mértanból, algebrából és görögből volt a vizsgálat.

A vizsgabiztosok nem engedték meg Miss Sullivannak, hogy a feladatokat elolvassa nekem, hanem C. E. Vining urat, a vakok Perkins-intézete egyik tanítóját küldték mellém, hogy amerikai Braille-írással másolja számomra a feladatokat. Vining úr ismeretlen volt számomra, és csak a Braille-írás útján tudott értekezni velem. A vizsga felügyelője is idegen volt, és semmi irányban nem kísérelte meg a közeledést felém.

A braille-gép jól szolgált a nyelvekben, de mikor a földrajzra és algebrára került a sor, nagy bajba jutottam. Kimondhatatlan zavarba jöttem és elveszítettem bátorságomat, főleg az algebrában, miután sok drága időt vesztegettem el. Igaz, hogy ismertem minden faját a Braille-írásnak: az angolt, amerikait és new-yorkit, de a mértani és algebrai jegyek mindegyikben nagyon eltérők, és én az algebrában csak az angolt használtam.

A vizsga előtt két nappal Vining úr elküldte nekem Braille-írásban a régi algebrai feladatokat. Nagyon elképedtem, mikor észrevettem, hogy amerikai Braille-írással készültek.

Azonnal leültem és írtam Vining úrnak, kérvén, szíveskednék megmagyarázni nekem a jeleket. Egy másik példányt küldött a következő postával és egy lapon megmagyarázta a jeleket. Azonnal hozzáfogtam a jelek tanulmányozásához. De az algebra-vizsga előtti napon néhány nehéz feladat megoldásán töprenkedve egészen fönnakadtam a zár-, kötő- és gyökjeleknek megfelelő jeleken. Keith úrral együtt egészen le voltunk törve és nagyon aggódtunk a történendők miatt, de kevéssel a vizsga kezdete előtt fölmentünk és Vining úrral megmagyaráztattuk az amerikai jeleket.

A mértanban ahhoz voltam szokva, hogy a feladatokat mindig vonalnyomású írásban kaptam ki, vagy a kezemre betűzve, és most, habár a feladatok le voltak írva, a Braille-írást zavarónak találtam, és nem tudtam tisztán megjelölni emlékezetemben, amit olvastam. Amellett aztán nem tudtam elolvasni, amit a gépemen írtam, mert máskor mindig vagy emlékezetből, vagy a Braille-írással dolgoztam. Keith úr annyira bízott bennem, hogy emlékezetből bármely feladatot meg tudok oldani, hogy a papíron való dolgozáshoz nem szoktatott. Ennek az lett a következménye, hogy a munkám kétségbeejtő lassan haladt. A feladatokat sokszor el kellett olvasnom, hogy tisztába jöjjek, mire kell felelnem. Most sem vagyok bizonyos, hogy minden jegyet helyesen olvastam-e. Igazán nehéz dolog volt el nem veszítenem minden bátorságomat.

De senkit sem hibáztatok. A Radcliff-College intézősége nem gondolta, milyen fölötte nehézzé tette feladatomat, sőt még fogalmuk sem volt arról, hogy nekem milyen nagy nehézségekkel kellett megküzdenem. De ha (szándék nélkül) gördítettek is akadályt elém, megvan az a vigasztalásom, hogy én mindazt legyőztem.

Az egyetemre lépés nehéz feltételeit végül is legyőztem és mehettem a Radcliffe College-ba, amikor tetszett. De mielőtt beiratkoztam volna, jónak láttuk még egy évig Keith úr vezetése alatt folytatni tanulmányaimat. Következésképpen csak 1900 őszén valósultak meg az egyetemre lépés iránt táplált álmaim.

Emlékszem a Radcliffe College-ban töltött első napra. Minden tekintetben nagyon érdekes nap volt. Hiszen évek óta erre vágytam.

Ellenállhatatlan vágy ösztönzött, hogy tegyem próbára erőmet azok között, akik látnak és hallanak. Tudtam, hogy sok akadályra fogok találni, de erősen vágytam szembeszállni és legyőzni azokat. A bölcs római intelmét nagyon szívemre vettem: "ha száműzve vagy Rómából, akkor élj Rómán kívül".

A tudomány járt útjai el voltak zárva előlem, tehát járatlan utakon kellett keresztül törnöm. Ennyi volt az egész. Tudtam, hogy az egyetemen sok olyan alkalom van, amelyen lehetséges lesz kezet fogni olyan lányokkal, akik gondolkoznak, szeretnek és küszködnek éppen úgy, mint én.

Mohón fogtam a tanuláshoz. Egy új világ tárult föl előttem, telve szépséggel és fénnyel és éreztem, hogy bennem megvan a tehetség arra, hogy mindent megismerjek. A lélek csodás világába miért ne járhatnék én is oly szabadon, mint bárki más. E világnak népei, tájai, szokásai, örömei, szomorúságai a való világnak élő és érzékelhető magyarázói kell, hogy legyenek.

Nekem úgy tetszett, hogy a tantermeket a nagyok és bölcsek töltötték be és úgy gondoltam, a tanárok a bölcsesség megtestesülései. Hogy azóta más véleményt szereztem-e: arról nem szándékozom nyilatkozni senkinek.

De annyi bizonyos, hogy csakhamar észrevettem, hogy az egyetem nem éppen olyan regényes tudomány-berek, amilyennek képzeltem.

Álmaim, melyek ifjúkori tapasztalatlan napjaimat eltöltötték, foszladozni kezdtek és végül "elmerültek a közönséges napok szürkeségében". Rendre azt is beláttam, hogy a felsőbb iskolába járásnak is megvannak a hátrányai.

Amit sokszor éreztem és érzek most is, az idő csekélysége. Ahhoz voltam szokva, hogy időt szakítsak magamnak a gondolkozásra, elmélkedésre; hogy félre vonuljak magamba és gondolataimba.

De a kollégiumban nincsen idő és alkalom, hogy az ember saját gondolataival foglalkozzék. A kollégiumba, úgy látszik, azért mennek, hogy tanuljanak és nem azért, hogy gondolkozzanak. Mikor a kollégium kapuin átlépünk, a legkedvesebb élvezetektől, a könyvektől, az elmélkedéstől és a magánytól megválunk, azok ott maradnak a susogó fenyők között.

Átlátom, hogy nekem abban kellene keresnem a vigasztalást, hogy most azért gyűjtöm a kincseket, hogy majd a jövőben élvezzem. De nem tehetek róla, én annyira nem vagyok a jövő embere, hogy a mai nap örömeit sokkal többre becsülöm egy messze távolban mutatkozó esős nap minden élvezeténél.

Az első évben franciát, németet, történelmet, angol fogalmazást és angol irodalmat tanulmányoztam. A francia szakon Corneille, Molière, Racine, Alfred de Musset és Sainte-Beuve műveiből olvastam; a németen Goethét és Schillert.

Történelemből gyorsan átfutottam a római birodalom hanyatlásától a XVIII. évszázadig terjedő kort. Angol szakon kritikailag tanulmányoztam Milton költeményeit és az "Areopagiticat".

Sokszor kérdezték tőlem, hogyan tudtam legyőzni a kollégiumban azt a sok rendkívüli nagy nehézséget. A tanteremben természetesen magamra vagyok. A tanár oly távol van tőlem, mintha telefonon beszélne. Az előadást tanítóm kezemre betűzi, amilyen gyorsan csak tudja, de éppen emiatt az előadásnak egy lényeges részét, azt, ami a tanár egyéniségével jár együtt, elveszítem, attól félve, nehogy elkéssek. A szavak éppen olyan gyorsan rohannak át a kezemen, mint a vadászebek a mezőn, mikor egy nyulat hajtanak, és mint azok, én is sokszor nyomot veszítek.

De ebben a tekintetben, azt hiszem, nem sokkal állok rosszabbul, mint azok a lányok, akik jegyeznek. Ha az elme a figyelés és gyorsírás gépies munkájával van elfoglalva, azt hiszem, a tárgyra vagy az előadás módjára nem sok figyelmet fordíthat. Én nem tudok jegyzeteket készíteni, mivel az én kezem a hallgatással van elfoglalva. Rendesen otthon jegyzem le, ami még eszembe jut, amikor hazaérek.

A gyakorlatokat, napi feladatokat, a bírálatot és óraközi észrevételeket, az évközi és év végi vizsgákat a gépemmel leírom, hogy a tanárom elolvashassa és tisztán lássa, mennyit tudok. Mikor a latin próza tanulmányozásához kezdtem, megmagyaráztam a tanáromnak, milyen módszer szerint tudom fölismerni a különböző méreteket, és hangsúlyokat.

A Hammond-féle írógépet használom. Sokat kipróbáltam, de ezt tartom legalkalmasabbnak az én sajátságos szükségleteimre. Minthogy ezen a betűk kicserélhetők, használhatom görög, francia íráshoz és számtanhoz, tetszés és szükség szerint. Enélkül az egyetemi munkát nem tudnám végezni.

A különböző előadásoknál szükséges könyvekből vakok számára alig van meg egy pár, minek következtében a tárgyakat kezemre kell betűzzék. Ez azt jelenti, hogy nekem jóval több idő kell egy lecke elkészítéséhez, mint más lányoknak. A kézzel végzett munka hosszasabb és azonkívül nekem olyan nehézségeim vannak, amilyenekről más lányok nem tudnak.

Vannak napok, mikor az a szoros figyelem, mellyel kísérnem kell a munkának aprólékos részeit, földühít. S az a gondolat, hogy órákat elvesztegetek egy pár fejezet elolvasásával, mialatt más lányok kinn a szabadban táncolnak, ugrálnak, nevetgélnek, föllázít, de csakhamar észreveszem, hogy jókedvű is tudok lenni és kapom magamat és kinevetem szívemből az elégedetlenséget. Mert, végül is, aki az ismeret forrásából ki akarja elégíteni magát, egyedül kell, hogy fölmenjen a Nehézség hegyére, minthogy pedig oda nem vezet kövezett út, kénytelen a maga erején verni magának egy kanyargó ösvényt. Sokszor visszacsúszok, elesem, megállok, rejtett akadályokba ütközöm, türelmemet elveszítem, ismét visszanyerem, tovább vánszorgok, egy kis sikert elérek, bátorságot nyerek, újból fölébred lelkesedésem, följebb megyek és végül látni kezdem a messze elterülő tájat. Minden küzdelem egy győzelem. Még csak egy kis kitartás és el fogom érni a napsugaras felleget, belenyúlok az ég kék tükrébe, belépek vágyaim régióiba.

De nem vagyok mindig magamra ebben a nagy küzdelemben. William Wade és E. E. Allen urak, utóbbi a pennsylvaniai vakok intézetének igazgatója, szívesek megszerezni nekem az emelt betűkkel nyomtatott könyveket. Ők nem is tudják, nem is képzelik, milyen rendkívüli segítséget és bátorítást nyújtanak nekem ezzel.

Helen Keller leveleiből ismét ide foglalunk kettőt:

"A nagy, kerek világ" című lap kiadója véleményt kért Helen Kellertől arról, hogy ha lapját domború nyomású betűvel adná ki, lenne-e olvasója? Erre a kérdésre Cambridgeből 1901. febr. 16-ról így válaszol:

A múlt évben, amely a Radcliffben második évem volt, tanultam angol stilisztikát, tanulmányoztam a Bibliát és az angol irodalmat; Európa és Amerika kormányrendszereit, Horatius ódáit és latin vígjátékokat. A stilisztika és a fogalmazás volt legkedvesebb. Olyan vígan ment. A leckék mindig érdekesek, mulatságosak és tréfásak voltak, mert Charles T. Copeland úr, akitől tanultuk, oly élénken, olyan erővel állítja az ember elé az irodalmat, ahogy eddig még senkitől sem hallottam.

Egy rövid óráig módodban áll élvezni a régi mesterek örök szépségét anélkül, hogy fáradságodba kerülne. Elmerülhetsz gyönyörűséges gondolataikban. Egész lélekből élvezed az ótestamentum mennydörgését, feledvén a Jahvét és az Elohimot; s azután hazamégy és érzed, hogy "egy pillantást vetettél abba a tökéletességbe, amelyben a lélek és a test örökkévaló összhangban élnek; amelyben az igazság és a szépség az idő elaggott törzsén új sarjat növel."

A jelen év legboldogabb évem, mert olyan tárgyakat tanulok, amelyek érdekelnek: nemzetgazdaságtant, az Erzsébet-korabeli irodalmat, Shakespeare-t George L. Kittredge tanártól, a filozófia történelmét Josiah Royce tanártól. A filozófia segítségével a régen elmúlt idők hagyományainak és a gondolkozás sajátságos módjainak szellemvilágába lépünk és megbarátkozunk azzal, ami addig érdektelen és értelmetlen dolognak tetszett.

De hát az egyetem mégsem olyan teljes Athén, amilyennek képzeltem. Itt az ember nem találkozik a nagyokkal és bölcsekkel szemtől-szembe; még meleg érintésüket sem igen tapasztalja. Igaz, hogy itt vannak, de mintha múmiák volnának! Hogy élvezhessük őket, ki kell szednünk a tudomány repedezett falai közül, föl kell darabolnunk és elemeznünk őket, hogy meggyőződjünk, valóságos Miltonnal vagy Ésaiás prófétával van-e dolgunk, nem pedig csak holmi ügyes utánzattal.

Nekem úgy tetszik, hogy sok tudós feledi, hogy a nagy művek élvezete inkább függ attól, mennyire rokonszenvezünk velük, mint attól, hogy mennyire értjük. A baj onnan származik, hogy a többféle nagyszabású magyarázatból nagyon kevés marad meg emlékezetünkben. Az elme éppen úgy elhullatja őket, mint a fa az érett gyümölcsöt. Meg lehet ismerni egy virágot, annak gyökerét, szárát és minden részét, azt is, hogyan fejlődik, anélkül, hogy méltányolni tudnánk az égi harmatban fürdött virágnyílás szépségét.

Újra meg újra kérdezem türelmetlenül: "mi szükségem van nekem ezekre a magyarázatokra és hipotézisekre?" Ide-oda röpködnek gondolatomban, és mint a vak madár, eredménytelenül csapkodják szárnyukkal a levegőt. Nem akarom azt mondani, hogy a jeles munkák alapos ismerete fölösleges. Én csak azok ellen a végeérhetetlen magyarázatok és észbontó kritikák ellen szólok, amelyek mindig csak azt az egy tételt bizonyítják, hogy ahány ember van, annyiféle a vélemény. De amikor Kittredge tanár magyarázza, mit mondott a mester, az ember úgy érzi, "mintha a vaknak új látás adatott volna". Ő elénk állítja Shakespeare-t, a költőt. Némelykor úgy szeretném eldobni felét annak, amit megtanulásra feladnak, mert a túlterhelt elme felét sem tudja élvezni a legnagyobb fáradsággal szerzett ismeretnek. Úgy gondolom, teljes lehetetlenség egy nap alatt négy-öt könyvből, ugyanannyi nyelven ugyanannyi tárgyról olvasni anélkül, hogy az olvasás célját el ne veszítenénk szemünk elől.

Mikor a tanuló sietve és izgatottan olvas, és mindig a vizsgakérdés és a vizsga lebeg szeme előtt, olyan válogatott törmelékkel telik meg a feje, aminek nagyon kevés haszna van. Jelenleg is annyira meg van tömve az agyam ellentétes anyaggal, hogy hihetetlennek tartom, hogy valaha rendbe tudjam szedni. Az ismeretnek ezernyi ezer dirib-darabja úgy csapkod és ugrándozik erre-arra, mint a jégeső, és ha ki akarok térni előlük, utánam ered a feladatpapírok és más egyéb kollégiumi rémképek sokasága, annyira, hogy néha szeretném - oh bocsánat a bűnös gondolatért - földhöz sújtani a bálványképet, melynek imádására idejöttem.

De mégis a vizsgák a kollégiumi élet mumusai. Habár már sokszor szembeszálltam velük és földhöz vágtam úgy, hogy harapják a földet, ismét csak lábrakapnak és halvány arcukkal gyötörnek, mígnem egyszer én is érzem, hogyan párolog el a bátorságom az ujjam végén. Mielőtt ezek az istenítéletek beköszöntenének, az ember napjai azzal telnek el, hogy az elméjét titkos képletekkel és emészthetetlen évszámokkal teletömi, olyannyira, hogy egyszer azt kívánod, vajha könyvekkel, tudománnyal együtt elnyelne a tenger mélysége.

Végül megérkezik a rettegett óra és boldog vagy, ha érzed, hogy fel vagy készülve, és a kellő pillanatban elő tudod venni eszedet és az kisegít nagy küzdelmedben. Az is megesik igen sokszor, hogy hívó szavadat nem hallják meg. És az valóban a legészbontóbb és kétségbeejtőbb, hogy éppen abban a pillanatban, amelyben szükséged volna emlékező tehetségedre és egy kis józan ítéletre, a tehetséged, mintha szárnyra kelt volna, elrepült. Amit olyan végtelen bajjal elraktároztál, az éppen a legfőbb pillanatban hagy cserben.

"Ismertesse röviden Husz Jánost és munkásságát. Ki volt és mit mívelt?" A nevet olyan föltűnően ismerősnek találod. Történelmi tudományod lomtárát kezded fölforgatni olyanformán, mint amikor a rongyzacskóból egy kis darab selyemszövetet ki akarsz halászni. Bizonyosan tudod, hogy ott van valahol az elmédben, mert hát a minap, amikor a reformáció előzményeivel foglalkoztál, láttad valahol. De hát hol van most? Kihalászod az ismeretnek és tudásnak minden szilánkját - lázadásokat, forradalmakat, mészárlásokat, kormányformákat, de hol van Husz? Egészen elbámulsz, mennyire tudsz mindent, ami nincsen fölvéve a kérdések közé. Végül is kétségbeesve megragadod a zacskót, mindent kifordítasz belőle, és azalatt otthon egy sarokban ül embered saját gondolataiba elmerülve és nem is sejti, milyen szörnyű veszedelmet hozott fejedre.

Ebben a válságos pillanatban megszólal a felügyelő: az idő eltelt! Utálat érzetével, fölháborodva, a sok haszontalan holmit becsapod egy szögletbe és elindulsz hazafelé. A fejed telve van forradalmi eszmékkel, melyeknek lényege az, hogy el kell törülni a tanároknak azt a felségjogát, hogy a vizsgázó hozzájárulása nélkül adják föl a kérdéseket.

Úgy érzem, hogy fennebb olyan kifejezésekkel éltem, amelyek miatt sokan ki fognak nevetni. Íme, ott vannak a múmiák, a vak madarak, a törmelékek és más hasonlatok, amelyek valóban itt mozognak, nevetgélnek körülöttem.

De hadd nevessenek! Azok a szavak olyan híven fejezik ki, hogy én milyen botorkáló, ugrándozó eszmék körében élek, hogy újból is csak elmosolyodom rajtuk és nagyon komolyan hozzáteszem, úgy ám, de hát az egykori diákos nézeteim már egészen megváltoztak.

Mielőtt a Radcliffe College-ba bejutottam, nagyon regényes ábránd övezte körül gondolataimat; de ez eltűnt. A regényesből a ténylegesbe átmenet folyamán sok olyan dolgot megtanultam, amit tapasztalat nélkül megtanulni lehetetlen lett volna. Egyik a türelem becses tudománya, ami arra tanított, hogy a tanulást is úgy kell venni, mint egy sétát a mezőn, könnyedén. A lelkünket tartsuk nyitva és vendégszeretettel fogadjunk minden benyomást.

Az így szerzett ismeret észrevétlenül elárasztja a lelket a gondolatnak mélyreszálló áradataival. "A tudomány hatalom." Sőt: a tudás boldogság, mert akinek széleskörű és mélységes tudása van, az megkülönbözteti az igazi célt a hamistól, a magas rendű dolgot az alacsonytól. Aki megismeri az emberi haladás útján született gondolatokat és cselekedeteket, mintegy érzi az emberiség szívverését az évszázadokon keresztül. És aki ezen ütőérlüktetésből nem érzi ki az ég felé törekvés vágyát, azelőtt az élet összhangja örökös sötétségbe van temetve.

Egy pár közérdekű levél a nagylány életét és munkásságát szépen megvilágítja.

Ezt a levelet az emlékünnepélyen dr. Hale fölolvasta.

Az eddigiekben leírtam életem eseményeit, de nem fejtettem ki, milyen nagy mértékben rá vagyok utalva a könyvekre, nemcsak az élvezet és tanulság kedvéért, amelyet mindenki merít belőlük, aki szeret olvasni, hanem azért is, mert nekem a könyvek nyújtották azokat az ismereteket is, amelyeket mások szemük és fülük segítségével szereznek meg. A könyveknek az én nevelésemben oly fölötte nagy szerepük volt, hogy vissza kell tekintenem arra az időre, amikor olvasni kezdtem.

Az első összefüggő történetet 1887 májusában olvastam, amikor hét éves voltam, és attól kezdve a mai napig minden nyomtatványt, ami alája került éhes ujjaimnak, egyre-másra szedtem magamba. Amint már megjegyeztem, nevelésem első éveiben nem tanultam rendszeresen és az olvasást sem gyakoroltam szabályszerűen.

Helen Keller első levelei, melyek a kezdetleges betűvetéstől oly gyorsan kibontakoztak, rendkívül érdekesen világítják meg haladását.

1887 márciusában kezdett tanulni. Június 17-én írta első levelét, szeptemberben a harmadikat, melyet alább közlünk.

1888-ban Bostonba vitték. Ekkor már másfél éves tanuló volt. Egyik barátjának, Marz C. Moore-nak levelet írt szeptemberben. Gondolatfűzése, szóbősége, stílusa egészen meglepő.

Egyelőre csak egy pár könyvem volt domború nyomással: Kezdők olvasókönyve, elbeszélések gyűjteménye gyermekek számára és egy könyv a földről, címe: "A mi világunk." Azt hiszem, ennyiből állt az első könyvtáram, de ezeket annyiszor elolvastam, hogy végül a betűk úgy elkoptak, hogy már nem lehetett őket fölismerni. Néha Miss Sullivan olvasott a kezemre olyan kis történeteket és verseket, amelyeket megérthettem, de inkább szerettem magamban olvasni, mivel így ami tetszett, többször is ismételhettem.

Az igazi, komoly olvasást csak első bostoni látogatásom után kezdtem meg. Itt megengedték, hogy minden nap néhány órát töltsék a könyvtárban és hogy ott a könyvszekrényekből kivegyem, amely könyvre az ujjam ráakadt. Elkezdtem olvasni és olvastam, nem törődve azzal, hogy egy vagy tíz szót értek-e egy lapon. A szavak magukban érdekeltek, de a tartalomról csak homályos fogalmam volt. De úgy kell lenni, hogy akkor az elmém nagyon fogékony volt, mivel sok olyan szó ragadt meg emlékezetemben, amelyeknek jelentéséről halvány sejtelmem sem volt. Majd később, amikor írni és olvasni kezdtem, ezek a szavak egészen váratlanul eszembe ötlöttek és tanítóim nagyon meg voltak lepve, hogy én oly sok szót ismerek. Nagyon sok könyvből olvastam el egy-egy darabot (azt hiszem, első éveimben egy könyvet sem olvastam el egészen), sok költeményt, mind ezen az öntudatlan módon, míg aztán rábukkantam "A kis Fauntleroy lord"-ra. Ez volt az első könyv, amelyet értelemmel és némi eredménnyel olvastam.

Egyik napon a tanítóm rajtakapott, hogy "A skarlát betű" című könyv lapjain böngészek. Ekkor nyolc éves lehettem. Emlékszem, megkérdezte, szeretem-e kis Pearlt, és megmagyarázott néhány szót, amelyet nem értettem meg. Azután elmondta, hogy van neki egy kis története egy kisfiúról, amelyet én bizonnyal jobban fogok szeretni "A skarlát betű"-nél. A történet "A kis Fauntleroy lord" volt és megígérte, hogy majd a nyáron elolvassa nekem. De a történet olvasását csak augusztus hónapban kezdtük el, mert a tengerparton töltött első időzésem alatt a sok érdekes dolog annyira elfoglalt, hogy a könyveknek még létezéséről is megfeledkeztem.

Ekkor a tanítóm elment Bostonba és én rövid ideig magamra maradtam.

Mikor visszajött, majdnem legelső dolgunk volt, hogy a "Kis Fauntleroy lord" olvasásához kezdjünk. Jól emlékszem az időpontra és még a helyre is, amikor és ahol az első fejezeteket olvastuk ebből a lebilincselő gyermektörténetből. Augusztusi meleg délután volt. Együtt ültünk egy függőhintában, amely két nagy fenyőfára volt kötve a ház közelében. Ebéd után az asztalt gyorsan rendbehoztuk, hogy mennél több idő jusson az olvasásra. Amint a nagy füvön siettünk keresztül a hinta felé, a sáskák serege ugrándozott, és a ruhánkra kapaszkodtak. Emlékszem, hogy a tanítóm milyen nagy igyekezettel szedte és dobálta le, de úgy tetszett, hogy fáradsága egészen kárba veszett.

A forró nap a fenyőfákra sütött és kicsalta illatukat. A levegő balzsamos volt és emlékeztetett a tenger illatára. Mielőtt olvasáshoz kezdtünk, Miss Sullivan megmagyarázta az idegen szavakat és ismeretlen fogalmakat. Ekkor még nagyon sok szót nem ismertem, és emiatt az olvasás gyakran megszakadt, de mihelyt jól megértettem a helyzetet, annyira belemerültem a mesébe, hogy a szavakkal nem sokat törődtem és attól tartok, hogy türelmetlenül hallgattam, ha Miss Sullivan néhol szükségesnek látta magyarázatot adni. Mikor a Miss Sullivan ujjai úgy elfáradtak, hogy már nem győzte a kezemre betűzést, elérzékenyülve győződtem meg, milyen nagyon nyomorék vagyok. A könyvet kezembe vettem és igyekeztem kitapogatni a betűket. Soha sem felejtem el, milyen kimondhatatlan erős epekedés vett erőt rajtam.

Később az én kérlelésemre Anagnos úr szíveskedett az egész történetet kinyomtatni domború betűvel. Újra meg újra elolvastam, míg csaknem egészen könyv nélkül tudtam. "A kis Fauntleroy lord" egész gyerekkoromban kedves és gyöngéd kísérőm volt. Attól tartok, unalmas voltam ennek a kis történetnek ilyen részletes előadásával, de elmondtam azért, mert olyan élénk ellentétben állt az én korábbi olvasmányaimról megmaradt általános, sőt zavaros emlékeimmel.

A "Fauntleroy" hatása vágyat keltett benne a nyelvtanulásra és az utazásra, amit 1888. október 17-én Anagnos úrhoz intézet levelében így ír le:

A könyvek iránti igazi érdeklődésemet a "Kis Frantleroy lord" olvasásától számítom. A következő két év alatt otthon is, Bostonban is sok könyvet elolvastam. Nem emlékszem mindegyikre, és azt sem tudom, milyen sorrendben olvastam, de tudom, hogy köztük voltak: a "Görög hősök", La Fontaine "Meséi", Hawthorne "Csodák könyve", "Bibliai történetek", Lamb "Shakespeare elbeszélései^", "A gyermek angol történelme" Dickenstől, "Ezeregy éj", "A családi Robinson", a "A zarándok útja", "Robinson Crusoe", "Kisasszonyok" és "Heidi", egy nagyon kedves kis történet, melyet később németül is olvastam.

Tanulás és játszás közben szoktam olvasni. Érdeklődésem és élvezetem mindig fokozódott. Nem tanulmányoztam, nem is boncolgattam; azt sem tudtam, jól vannak-e írva, vagy nem, az íróra és az író nyelvezetére soha sem figyeltem. Ezek az írók kincseiket lábaim elé helyezték és én úgy vettem, ahogy venni szoktuk a napsugarat és barátaink szeretetét.

A "Kisasszonyok" című könyvet azért szerettem, mert fölébresztette bennem a barátság és rokonság érzetét olyan fiúkkal és lányokkal, akik tudtak látni és hallani. Miután az én életem annyiféle módon körül volt zárva, a könyvekre voltam utalva a külső világi hírekért.

"A zarándok útja" nem érdekelt különösebben, és azt hiszem, nem is fejeztem be; nem nagyon érdekeltek La Fontaine "Meséi" sem. Ezt a könyvet először angolul, később franciául olvastam, és mindamellett, hogy a szóképei nagyon élénkek és a nyelvezete bámulatosan művészi, később sem szerettem jobban, mint azelőtt. Nem tudom, mi az oka, de úgy tapasztaltam, hogy azok a mesék, amelyekben az állatok úgy beszélnek, mint az emberi lények, nem nagyon vonzottak. Az állatok furcsa torzképeivel én soha sem tudtam összefűzni a morált.

La Fontaine nagyon ritkán, vagy talán egyáltalán nem szól az erkölcsi érzületünkhöz. Az általa érintett húrok legfelsőbbje a józan ész és az önszeretet. Mindegyik meséjéből az a gondolat olvasható ki, hogy az ember erkölcsiségének forrása az önszeretet, és hogy ha ezt az önszeretetet a józan ész kormányozza és fékezi, akkor a boldogság bekövetkezik. Hát amennyire én a dolgokat meg tudom ítélni, az önszeretet forrása minden rossznak; de hát én tévedhetek, mert La Fontainenak sokkal jobb alkalma volt az emberek tanulmányozására, mint nekem valaha egyáltalában lehet. Nekem nem annyira az alattomos és csípős mesék ellen volt kifogásom, mint az ellen, hogy nagyjelentőségű igazságokat majmok és rókák szájába adjanak.

De szeretem ám "A dzsungel könyvét" - és az "Amely vadállatokat én ismertem" címűt is. Az állatok iránt igazán tudok érdeklődni, mivelhogy igazi állatok, nem pedig emberek karikatúrái. Az ember rokonszenvez szeretetükkel és gyűlöletükkel, nevet tréfáikon és sír tragédiáikon, és ha morált tartalmaznak, az olyan finom, hogy nem tudjuk fölfogni.

Az ősrégi dolgok iránti érdeklődésem természetszerűleg ébredt föl. A régi Görögország titokzatos varázzsal volt rám mindig. Az én képzelődésemben a pogány istenek és istennők még mindig a földön jártak, az emberekkel szemtől-szembe beszéltek, és én titokban válaszfalat emeltem azok közé, akiket a legjobban szerettem. Ismertem a nimfák, hősök és félistenek egész seregét, de nem, mégsem az egészet, mert a Medea és Jason kegyetlensége olyan szörnyű volt, hogy nem tudtam megbocsátani neki, és csodálkoztam, miért engedték meg nekik az istenek, hogy rosszat tegyenek, és azután miért büntették meg bűneik miatt. És ez a titok még nincs megoldva.

Előttem Görögországot az Iliász varázsolta paradicsommá. Trója történetét ismertem, mielőtt az eredetit olvastam volna és következőleg kevés nehézséget okozott, hogy a görög szavakból kiszedegessem a kincseket, mihelyt a nyelvtan előmunkáját elvégeztem. A nagy költőknek, akár görögül, akár angolul írtak, nincs szükségük más magyarázóra, mint egy nyílt szívre. Vajha ezt megértené az a nagy sereg ember, akik a költők remekműveit unalmas magyarázatokkal, elemzésekkel és fejtegetésekkel megutáltatják.

Hogy valaki egy szép költeményt megértsen és méltányolni tudjon, nem szükséges, hogy minden szavát és nyelvtani és mondattani értékét kimutatni tudja. Tudom, hogy az én tanult professzoraim sok olyan szépséget találnak az Iliászban, amelyeket én soha sem fogok fölfedezni; de én nem vagyok irigy. Megnyugszom abban, hogy mások bölcsebbek nálam. De bármennyit tudjanak is, mégsem tudják megmérni az élvezet mértékét, melyet az eposz olvasása nyújt. Nem tudom én sem. Mikor az Iliász legszebb részleteit olvasom, fölülemelkedem életem sanyarú körülményein. Elfelejtem testem korlátoltságát. Az egyén az égnek szélessége, mélysége és hosszúsága!

Az Aeneis iránti bámulatom nem olyan nagy, de semmivel sem kevésbé valódi. Amikor csak lehet, jegyzetek és szótár nélkül olvasom és mindig szeretem lefordítani a kedvelt jeleneteket. Vergilius szófestése néhol bámulatos, de az ő istenei és emberei a szenvedély, könyörület és szeretet színterén mozognak, mint egy Erzsébet-korabeli álarcos jelenetben a bájos alakok, de az Iliászban hármat libbennek és énekhez kezdenek. Vergilius oly komoly és szeretetreméltó, mint egy márvány Apolló a holdfényen. Homérosz egy szép, lelkes ifjú teljes napfényben, kinek fürtjeit a szellő lengeti.

Milyen könnyű papírszárnyakon repülni! A "Görög hősök"-től az Iliászig nem volt egy napi járó út, de nem is volt teljesen kellemes. Más a világot sokszor körülutazhatta volna azalatt, amíg én tekervényes utaimon a nyelvtanok és szótárak útvesztőiben vergődtem, vagy a vizsgának nevezett szörnyű verembe beleestem, amelyet az iskolák és egyetemek fölállítanak, hogy megzavarják azokat, akik ismeretet óhajtanak szerezni. Gondolom, hogy az ilyen vándorlásnak a végén megvan a haszna; de nekem úgy tűnt, hogy veszedelmes, mindamellett, hogy útközben néha-néha kellemes meglepetést nyújtott.

A Biblia olvasását jóval előbb kezdtem, mintsem meg tudtam volna érteni. Most furcsának találom, hogy lehetett még olyan idő is életemben, amikor lelkem nem fogta föl csodálatos összhangját. De jól emlékszem egy esős vasárnap reggelre, mikor nem lévén egyéb dolgom, kértem az unokatestvéremet, olvasson nekem a Bibliából. Habár azt gondolta, hogy nem értem meg, mégis elkezdte olvasni József és testvérei történetét. Nem tudom miért, nem érdekelt. A szokatlan nyelvezet és ismétlés nagyon valótlannak tüntette föl a messze keleten, a Kánaán földjén játszódó történetet. Elaludtam, és álmomban elvándoroltam a Nod földjére, mielőtt József testvérei megérkeztek volna a Jákob sátorába és elmondták volna rút hazugságukat.

Nem tudom fölfogni, miért bájoltak el annyira a görög történetek és oly kevéssé voltak számomra érdekesek a bibliaiak, hacsak nem az volt az oka, hogy Bostonban sok göröggel ismerkedtem meg, akik nagyon föllelkesítettek hazájuk történelme iránt, ellenben sem zsidóval, sem egyiptomival nem találkoztam soha, és így azt a gondolatot érleltem meg, hogy csupa vadak voltak, és hogy a róluk szóló históriák mind ki vannak találva. Ebből a gondolatból kiindulva megértettem, miért volt annyi ismétlés és annyi furcsa név bennük. Érdekes, hogy soha sem jutott eszembe, hogy a görög neveket "különöseknek" találjam.

De hogy szóljak arról a dicső felfedezésről, melyet azóta tettem a Bibliában? Éveken keresztül mindig növekvő örömmel és ihletettséggel olvastam. Most úgy szeretem, mint egyetlen könyvet sem. Mégis sok olyan dolog van a Bibliában, ami ellen egész lényem lázad, és ki kell mondanom, hogy sajnálom, hogy elejétől végig kiolvastam.

Azt hiszem, hogy az, amit a Biblia történelméből és forrásai ismeretéből nyertem, kárpótol azokért az értéktelen és kellemetlen részletekért, amelyeket csak kényszerűségből olvastam el. Ami engem illet, én is azt kívánom, amit Howells úr, hogy vajha az egész irodalmat meg lehetne tisztítani a benne levő rút és durva részletektől, habár azt meg sajnálnám, és tiltakoznék is ellene minden erőmmel, hogy valaki e nagyszabású műveket megcsonkítsa és meghamisítsa.

Valami meglepő és szörnyű az az egyszerűség és félelmes közvetlenség, ami az "Eszter könyvé"-ben található. Képzelhető-e drámaibb jelenet, mint amikor Eszter ott áll a bűvös, gazdag ember előtt. Tudja, hogy élete a kezében van és nincsen senki, aki védelmezze haragjától. Mégis legyőzi asszonyi félelmét, hozzámegy, mert a legnemesebb hazafiság érzete hatja át, mert csak egy gondolata van: "ha el fogok veszni, elveszek; de ha életben maradok, az én népem is élni fog."

Ruth könyve is, milyen nagyon keleties! És mégis mennyire elüt ezen egyszerű falusi nép élete a perzsa fővárosétól. Ruth olyan udvarias és szelíd szívű, hogy lehetetlen nem szeretnünk, amikor ott áll a hullámzó kalászok között. Szép, önzetlen lelke messze kitündöklik az akkori idő kegyetlen sötét éjszakájából.

A Biblia mély és vigasztaló szelleméből megnyugvást nyerünk attól, hogy a "látott dolgok ideig tartók, a nem látott dolgok örökkévalók". Nem emlékszem, hogy amióta csak szeretem a könyveket, Shakespeare-t szerettem volna. Nem tudom pontosan megmondani, mikor kezdtem olvasni Lamb "Shakespeare-mesék" című könyvét, de azt tudom, hogy először gyermekes bámulattal olvastam. Úgy tetszik, Machbethnek volt rám legnagyobb hatása. Egyszeri elolvasás elégséges volt, hogy a mese örökre bevésődjék emlékezetembe. Egy ideig a szellemek és a boszorkányok még álmaimban is kísértettek. Láttam, valósággal láttam lady Macbeth kis fehér kezét. Az a szörnyű vérfolt olyan valódi volt előttem is, mint a bánattól lesújtott királyné előtt.

A "Lear király"-t olvastam Macbeth után, és soha el nem fogom felejteni azt a megbotránkozást, amely elfogott, mikor a Gloster szeme kiszúrásának jelenetét olvastam. Elfogott a harag, ujjaim megdermedtek, és egy darabig megfásultan ültem, a vér dúlt ereimben és mindaz a gyűlölet, ami egy gyermeknél lehetséges, szívemre tolult. Shylockkal és a Sátánnal ugyanabban az időtájban ismerkedtem meg, mivel ezt a két alakot hosszú időn át mindig együtt tartottam elmémben. Emlékszem, mennyire sajnáltam őket. Nagyon éreztem, hogy még ha akarnának is jók lenni, nem tudnának, mert senki sem akar segíteni rajtuk, és nem akar alkalmat nyújtani nekik. Még most sem fér hozzá a szívemhez, hogy teljesen kárhoztassam őket. Vannak olyan pillanatok, mikor érzem, hogy a Shylockok, Júdások és még az Ördög is egy-egy letört küllő a jóság nagy, forgó kerekén, amely idővel teljesen egésszé lesz.

Furcsa, mennyi kellemetlen emlékem maradt Shakespeare első olvasása idejéből.

Azok a vidám, szelíd, ábrándos színdarabok, amelyeket most leginkább szeretek, akkor nem tettek rám nagyobb hatást, talán azért, mert a gyermeki évek számomra ismeretlen napfényét és vígságát tükrözték. De "mi sem szeszélyesebb a gyermeki emlékezőtehetségnél: soha sem lehet tudni, mit tart meg és mit veszít el".

Azóta sokszor elolvastam Shakespeare darabjait, és némely részt könyv nélkül tudok belőlük, de azt nem tudom megmondani, melyiket szeretem leginkább. A hangulatom is és az ízlésem is nagyon változékony velük szemben. A kis dalok és szonettek olyan élénkek és meglepők, éppen mint a drámák. De mindamellett, hogy Shakespeare-t szeretem, nagyon fárasztó megtanulni mindazt a megszámlálhatatlan magyarázatot, amivel az írók elhalmozták. Szerettem volna megtanulni azt a sokféle nézetet, de belezavarodtam, belefáradtam, és ezért titokban felfogadtam magamban, hogy többször még se kísérelem. Ezt a fogadalmat a Kittredge tanár úr vezetése alatt folytatott Shakespeare-tanulmányaim rendjén megszegtem. Tudom, hogy sok dolog van Shakespeare-ben és a világban, amit én nem tudok megérteni. Ezért hát nagyon örülök, mikor észreveszem, hogy tanárom hogyan tárja föl a gondolat és szépség új birodalmait előttem.

A költészet után a történelmet szeretem. Ahány történelmi műre kezemet rátehettem, mind elolvastam, kezdve a száraz tényektől és még szárazabb adatoktól Green "Az angol nép története" című páratlan festői könyvéig, Freeman "Európa történeté"-től Emerton "Középkorá"-ig. Hogy a történelemnek van valami értéke, arra engem Swinton "Világtörténelme" tanított meg. Ezt a könyvet tizenhárom éves koromban kaptam, és ámbár azt hiszem, hogy most már nem tekintik irányadó műnek, mégis mindig legbecsesebb kincseim között őrzöm. Ebből tanultam meg, hogyan terjedtek el az emberfajok egyik országból a másikba, hogyan építettek nagy városokat, hogyan hajtottak némely földi hatalmasságok lábuk alá mindent és hogyan nyitották meg milliók számára a boldogság kapuit egyetlen szavukkal és hogyan zárták rá azokat még több millióra. Hogyan lettek vezérekké némely nemzetek a művészetben és tudományban, és hogyan törték föl a talajt a jövendő idők még hatalmasabb terjeszkedésére; hogyan süllyedt el a művelődés némely elfajult kor posványában, és hogyan támadt föl ismét mint Phőnix más tájak nemesebb fiai között; hogyan nyitották föl a nagyok, a bölcsek az egész világ előtt az üdvösség útját a szabadság, türelem és a művelődés nagy hatalmával.

Az egyetemi tanulmányok során meglehetősen jól megismerkedtem a francia és német irodalommal. A német többre becsüli az erőt a szépségnél és az igazságot az udvariasságnál, az életben is, az irodalomban is. Mindenben, amit tesz, hatalmas, kovácslegényes erő nyilatkozik meg. Ha megszólal, nem azért beszél, hogy másokat magával ragadjon, hanem azért, mert ha a lelkében égő gondolatoknak nem nyithatna utat, a szíve megrepedne.

Azonkívül van még a német irodalomban bizonyos finom tartózkodás, amit szeretek; de legfőbb dicsősége, amit benne föl tudok fedezni, az a nagy megváltó erő, mellyel a nő önfeláldozó szeretetét tárgyalja. Ez a gondolat hatja át az egész német irodalmat.

A megismert francia írók közül leginkább Molière-t és Racine-t szeretem. Szép dolgok vannak Balzac és Mérimée műveiben is, egy-egy részlet úgy kapja meg az ember szívét, mint a tengeri levegő éles áradata arcunkat. Alfred de Musset képtelenség! Victor Hugo-t bámulom - nagy szellemét, ragyogó stílusát és romanticizmusát méltányolom, de mégsem tartozik az én irodalmi kedvenceim közé.

Kétségtelen, hogy Hugo, Goethe és Schiller és mindegyik nemzet nagy költője örök értékű dolgok magyarázója. Az én lelkem tisztelettel kíséri őket oda, ahol a szépség, igazság és jóság egyesült.

Attól tartok, hogy már igen sokat írtam író barátaimról, pedig csak azokat említettem meg, akiket leginkább szeretek. Ebből valaki azt következtethetné, hogy író barátaim köre nagyon szűk és nem demokratikus, de ez téves fölfogás. Sok más írót szeretek még egy, vagy más okból. Szeretem Calryle-t darabosságáért és a tettetés elleni gúnyolódásáért; Wordsworth-t, aki a természet és az ember egységét tanítja, szeretem Harrik különlegességét és a versein elragadó és majdnem megható rózsa- és liliomillatot; Whittier lelkesedését és erkölcsi egyenességét. Személyesen ismertem, és barátságunk kedves emléke megkétszerezi élvezetemet, mikor költeményeit olvasom. Szeretem Mark Twaint. De hát ki ne szeretné? Az istenek is szerették őt és szívét megtöltötték mindenféle bölcsességgel és miután féltek, hogy pesszimistává lesz, lelke fölé feszítették a szeretet és hit szivárványívét. Szeretem Scottot érintetlen eredetiségéért. Szeretek minden írót, akinek lelke mint Lowell-é, az optimizmus, öröm és jóakarat forrásaiból fakad föl, melyekbe néha a harag és itt-ott a rokonszenv és könyörület gyógyító csöppjei hatolnak be.

Egyszóval, az irodalom az én utópiám. Itt már nem vagyok megfosztva szólási jogomtól. Az érzékeknek semmiféle akadálya nem zár el engem könyvbarátaim édes és kegyeletes beszédétől. Minden tartózkodás vagy ferdítés nélkül beszélnek velem. Azok a dolgok, amelyeket tanultam és azok, amelyekre tanítottak, nevetségesen kis jelentőségűek, szemben "azzal a nagy szeretettel és azzal az égi vigasztalással, amelyet magukban rejtenek".

Levél John Wittier Greenleaf úrnak:

Remélem, olvasóim nem gondolják a könyvekről elmondottak után, hogy nekem csak az olvasásban telik gyönyörűségem. Sok és sokféle egyéb örömöm és mulatságom is van.

Életem elbeszélése rendjén sokszor említettem, mennyire szeretem a szabadban való időtöltést. Amikor egészen kisleány voltam, megtanultam úszni és csónakázni. Nyáron, mikor Wrenthamban (Massachusets állam) időzök, mondhatni, állandóan csónakban vagyok. Mi sem szerez nagyobb örömet, mint ha látogatóba jövő barátaimat megcsónakáztatom. Természetes, hogy nem nagyon jól tudok kormányozni. Valaki a csónak végére ül és mialatt én evezek, ő kormányoz. De néha megpróbálok kormány nélkül evezni, mikor a parti virágok, füvek és bokrok illata után tájékozódom. Olyan evezőket használok, amelyek bőrrel oda vannak erősítve a csónakhoz és egyenletesen állnak. A víz nyomásáról észreveszem, mikor halad egyenletesen a csónak. Azt is megérzem, mikor hajtok az árral szembe.

Szeretek a széllel és a hullámokkal harcolni. Van-e valami érdekesebb, mint mikor csónakod engedelmeskedik akaratodnak és izmaidnak; mikor könnyen siklik végig a csillogó, futó habok fölött és mikor érzed a víznek állandó, hatalmas emelkedését és süllyedését?

Szeretem a szandolinozást is, és gondolom mosolyogni fognak, ha hozzáteszem, hogy különösen holdvilágos este. Igaz, én nem látom, hogyan emelkedik föl a hold az égen a fenyők mögül és hogyan lopózkodik simán, csöndesen keresztül a kék boltozaton, hogyan festi elénk a fényes utat, melyen haladjunk; de azt tudom, hogy ott van, és amint hátrahajlok és kezemet a vízbe nyújtom, úgy képzelem, mintha érezném fényes ruhája fodrait, amint elvonul mellettem. Néha egy pajkos kis hal surran át ujjaim között, máskor a vízililiom szemérmes érintését érzem.

Gyakran, amint kijutunk a vízre hajló fák sátora alól, vagy egy part mélyedéséből, abban a pillanatban észreveszem, hogy tágasabb helyre, szabad levegőre értünk. Úgy tetszik, mintha ott melegebb légkör övezne. Hogy a meleg a naptól fölhevített fákról, vagy a vízből jön-e, soha sem tudom meghatározni. Ugyanilyen különös érzést tapasztaltam a város falai között is. Éreztem ezt hideg, szeles napokon és éjjel. Olyan hatása van, amilyen a meleg ajak csókja arcomon.

Kedves mulatságom a hajózás. 1901. év nyarán meglátogattam Nova Scotiát, mikor olyan nagyszerű alkalmam volt a tenger megismerésére, mint még soha. Miután néhány napot időztünk az Evangeline hazájában, melyet Longfellow olyan bájos költeményben énekelt meg, Miss Sullivannal együtt elmentünk Halifaxba, a nyár nagyobb részét ott töltöttük.

A kikötő volt örömünk, paradicsomunk. Milyen fenséges hajózást tettünk a Bedford öbölbe, McNabb szigetére, York Reout-ba és az észak-nyugati hajláshoz! És éjszaka milyen megnyugtató, csodálatos órákat töltöttünk az egykor nagy, most csöndesen pihenő hadfiak emlékei mellett. Oh, mindez olyan érdekes, olyan szép volt! Emléke örökre kedves lesz előttem.

Egyik nap csónakversenyen voltunk. Az észak-nyugati öbölben rendezték. A különféle hadihajók csónakjai itt voltak működésben. Mi egy vitorláson mentünk a versenyt szemlélni. Száz meg száz kis csónak suhant el mellettünk hol erre, hol meg arra, a tenger csöndes tükrén.

Mikor a versenynek vége volt és hazaindultunk, egyik útitársunk megpillantott a messzi távolban egy fekete felhőt, amely a tenger felől felénk szállt és mindjobban szétterjedt, mígnem teljesen elborította és elsötétítette az eget. A szél kezdett fújni és a tenger csapkodni. A mi csónakunk bátran szembeszállt a viharral. Kifeszített kötelei és kiterjesztett vitorlái mintha a szél szárnyain röpítették volna.

Némelykor belemerült a habokba, máskor fölugrott egy óriási hullám tetejére, hogy onnan egy hatalmas kéz leteperje mérges ordítással és sziszegéssel. A fővitorla leszakadt. Megkezdődött a nagy élet-halál harc. Hol összeütköztünk, hol kibontakoztunk a szelekkel folytatott csatából, amely ádáz dühvel forgatott egyik oldalról a másikra.

A szívünk sebesen dobogott, kezünk reszketett az izgalom, de nem a félelem miatt, bátorságunk helytállt, mert tudtuk, hogy a mi kapitányunk ura a helyzetnek. Ő már sok viharon áthatolt szilárd kézzel és bölcs tengerész-szemmel. A nagy bárkák és a gőzhajók, amint elhaladtak mellettünk, köszöntöttek és a hajós személyzet üdvrivalgással üdvözölte a mi kormányosunkat, aki egyedül merészelt szembeszállni a viharral. Végül megfázva, megéhezve és kimerülve, beérkeztünk a kikötőbe.

A múlt nyarat New England egyik legbájosabb kis falujában, a falunak egyik kedves kis zugában töltöttük, Wrenthamban. Ez a hely (Massachusets államban) tanúja volt életem csaknem minden örömének, vagy bánatának. Sok éven át a Fülöp király tó melletti Red Farm, a J. E. Chamberlin család otthona volt tartózkodásunk helye. A leghálásabb érzelemmel gondolok vissza ezekre a kedves barátokra és a velük töltött boldog napokra.

A gyermekek társasága nekem nagyon becses volt. Részt vettem minden mulatságukban és kirándulásukban a mezőn, az erdőben és a vízben is. A kicsikék csacsogása és az a nagy élvezet, mellyel a tündérekről és manókról, a hősökről és furfangos medvékről elmondott meséimet hallgatták, kedves emlékeim közé tartoznak.

Chamberlin úr bevezetett a fák és vadvirágok titkaiba, olyannyira, hogy végül hallani véltem, ahogyan csörgedezik a nedv a nagy tölgyfa ereiben és ahogyan ugrándozik a napsugár egyik levélről a másikra. Úgy hiszem, mindannyiunkban van egy olyan tehetség, amellyel föl tudjuk fogni azokat a benyomásokat és gerjedelmeket, amelyek kezdettől fogva megvoltak az emberek között. Mindenkinek van egy félig öntudatos emléke a zöld fűről, a mozgó vizekről és a vakokat és siketeket sem lehet ettől megfosztani. Ez a velünk született tehetség olyan, mint egy hatodik érzék - egy lélek-érzék, amely lát, hall és érez is egyszerre.

Wrenthamban sok fával kötöttem barátságot. Egyikük, egy nagyszerű tölgy, szívem kiváló büszkesége volt. A barátaimnak ezt a királyfát meg szoktam mutatni. A Fülöp király tó mellett áll, és hozzáértő emberek azt mondják, hogy van legalább 800 vagy ezeréves. Az a legenda kering róla, hogy Fülöp király, az indiánok vitéz fejedelme ez alatt a fa alatt lehelte ki utolsó leheletét.

Volt egy másik hasonló barátom, egy hársfa, amely jóval szelídebb és könnyebben megközelíthető volt. Ez a ház előtt állt. Egy délután óriási vihar dúlt, mialatt egyszer iszonyú rázkódást éreztem; és mielőtt valaki szólt volna, kitaláltam, hogy az én kedves hársfám tört ki és rádőlt a házra. Kimentünk, hogy lássuk a derék hőst, ki már annyi vihart vitézül kiállott, és szívem sajgott, mikor ott éreztem földre terítve azt, aki olyan sokáig szilárdan állt és végül vitézül elesett a csatamezőn.

De nem szabad elfelejtenem, hogy én a múlt nyárról akartam írni. Mihelyt a vizsga ideje lejárt, Miss Sullivannal együtt ide siettünk, ebbe az elzárt zöld zugba, ahol van egy kis házunk, a helység büszkesége, a három tó egyike mellett. Itt egyebet sem csináltunk, csak élveztük a szép, hosszú nyári napokat és felejtettük a kollégiumi munka gondját, és a város zajos utcáit. De Wrenthamba eljutottak a világesemények, a háború, a társulatok és a társadalmi egyenetlenségek hírei is. Értesültünk a messzi, csendes tengeren folyó háborúról, amelyet a tőke és a munka folytatott. Tudtuk, hogy a mi édenkertünk határán túl verejtékesen harcolnak az emberek egymással, ahelyett, hogy pihennének. De nekünk az ilyen dolgokra kevés gondunk volt. Ezek elmúlnak, ellenben azok a tavak, erdők, mezők, virágillatban úszó rétek és kedves virágok árjával behintett kertek megmaradnak mindörökké.

Sokan, akik a látás és hallás útján szerzik ismereteiket, elcsodálkoznak azon, hogy én észre tudom venni a különbséget egy mezei és egy városi séta között azonfölül is, hogy az egyikben kemény, a másikban puha úton járnak. Feledik, hogy az én egész testem éberen figyel mindent, ami körülöttem történt. A városi lótás-futás arcomba hajtja a levegőt és én egy láthatatlan sokaság szakadatlan rohanását érzem, és az a zűrzavar fölizgatja lelkemet.

A nehéz szekerek dörömbölése a kemény kövezeten, a gyári gépek egyhangú zakatolása, sokkal fárasztóbb és gyötrőbb az olyan ember idegzetére, akinek figyelmét nem szórja el a látott panoráma képe, ami pedig mindig érdekes lehet, olyan helyen, ahol egy pillanat alatt annyiféle dolog megy végbe.

Vidéken az ember csak a természet szép munkáját szemléli, és lelkét nem zavarja az az ádáz küzdelem, amely egy népes városban folyik a merő megélhetésért.

Sokszor bejártam azokat a keskeny, félreeső, piszkos utcákat, ahol a szegények laknak, és fölháborodtam, elfogott a méltatlankodás érzete, mikor láttam, hogy jóérzésű emberek nyugodtan tudnak élni szép házaikban, ahol könnyű erősnek és egészségesnek lenni, míg mások arra vannak kárhoztatva, hogy ott nyomorogjanak azokban a piszkos, romlott levegőjű viskókban, ahol csak satnya termet, sápadt arc és görbült gerinc nőhet.

A kisgyerekek, akik ott csatangolnak a girbe-görbe sikátorokban, elszaladnak arcuk simogatására kinyújtott kezedtől, mivel ők csak arra gondolnak, hogy meg akarod őket ütni. Kedves kis teremtések, ti mind itt bolyongtok szívemben és állandóan üldöztök engem a fájdalomnak soha nem szűnő érzetével.

Vannak ott felnőtt férfiak és asszonyok is, akik elveszítették emberi alakjukat. Megfogtam kezüket, és éreztem eldurvult, megkérgesedett tenyerüket és meggyőződtem, milyen végtelen küzdelem az életük, örökös vívódás és sikertelen kísérlet azért, hogy dolgozhassanak valamit. Ezeknek az élete mérhetetlenül egyenlőtlen harc az erő és a siker között.

Azt szoktuk mondani, hogy a nap és a levegő Istennek közös adománya minden ember számára, de hát igaz-e ez? Ott a külső városrészek piszkos sikátoraiban nincs napfény, és a levegő romlott. Óh ember, mennyire megfeledkezel embertársadról és mennyire sújtod őt, mikor így imádkozol előtte, akinek nincs mit egyék: "add meg a mi mindennapi kenyerünket"! Óh, bár az az ember itthagyná a várost és minden fényét, embertömegét, aranyát és visszatérne az erdei, a mezei egyszerű foglalkozáshoz és a becsületes élethez! Akkor gyermekeik egyenesre nőnének, mint az egészséges, nemes fatörzsek és gondolkozásuk édes és tiszta lenne, mint az erdő szélén növő virág. Lehetetlen nem foglalkoznom ilyen gondolatokkal most, mikor egy évi munka után a városból félrevonulok a falura.

Milyen öröm, hogy újból lábam alatt érezhetem a puha, rugalmas pázsitot, hogy itt a füves ösvényeken járkálhatok, melyek rávezetnek a páfránnyal övezett patakra, melynek csobogó, ugrándozó vizében fürösztgettem kezemet.

A séta után leginkább szeretek egy hajtást a tandemmel. Jó érzés, mikor a szél arcomba csap és mikor a gép rugója kellemesen himbál. A gyorsaság mindig fölébreszti bennem az erő és vidámság érzetét, fokozza szívem verését és éneket csal ajkamra.

Mikor csak lehet, kutyám is mindig velem van, akár sétálok, akár lovagolok, akár csónakázok. Már sokféle kutyám volt: nagy szelindekpár, szelíd fürjészeb és becsületes, házias borzeb. Jelenleg is egy borzeb, Phiz a kedvencem. Érdekes állat. Tarka, görbe pofája ("phiz" - physiognomia) a legfurcsább a kutyák világában. Mintha ismernék fogyatékosságaimat, mindig szorosan mellém simulva követnek ezek az én barátaim. Szeretem hízelgő modorukat és farkuknak sokatmondó csóválását.

Ha esős idő van és nem mehetek ki, más lányok módjára mulatok. Szeretek harisnyát kötni és horgolni.

Kedvelt íróimból innen-onnan elolvasok egy-két szép sort, vagy pedig ostáblát vagy sakkot játszom valamelyik barátommal. Az én szükségeimnek megfelelő játszótáblám van. A kockák ki vannak vágva, úgy hogy a figurák szilárdan állnak bennük. A fekete figurák felső vége lapos, a fehéreké homorú. Mindegyik figura tetejére lyuk van fúrva, hogy abba bele lehessen tenni egy rézgombot, melyről megkülönböztethessem a királyt a parasztoktól.

A sakkfigurák kétféle nagyságúak, a fehérek nagyobbak, mint a feketék és így én az ellenfelem mozdulatait könnyen figyelemmel tudom kísérni, ha szép csöndesen végigviszem kezemet a figurákon. Az ellenfelem mozdulata következtében létrejött változásról észreveszem, hogy rajtam a sor.

Ha egészen magam vagyok, és nincsen dolgom, pasziánszot játszom, amit nagyon szeretek. Olyan kártyával játszom, amelynek felső jobb szögletére Braille-írással rá van írva a kártya értéke.

Ha gyermekek közt vagyok, semmit sem szeretek annyira, mint velük tréfálkozni. Még a legkisebb gyermek is nagyszerű mulattatótárs és örömmel mondhatom, hogy engem ők szeretnek. Körülvezetnek, és megmutatnak mindent, ami iránt érdeklődöm.

Természetesen a kicsikék nem tudnak beszélni az ujjukkal, de az ajkukról valahogy leolvasom szavaikat. Ha így nem boldogulok, akkor más úton igyekeznek fölvilágosítani. Néha megesik, hogy rosszul értem és éppen az ellenkezőjét csinálom. Ekkor hahotára fakadnak botlásom fölött, és azután ismét kezdődik elölről a némajáték. Sokszor mondok nekik mesét, tanítom őket játékra és az alatt az idő úgy repül, mintha szárnya volna, mi pedig jól és boldogan mulatunk.

A múzeumok és műcsarnokok is sok mulatságot és inspirációt nyújtanak. Sokak furcsának találhatják, hogy kézzel élvezni lehessen a hideg márvány szépségét, kifejezését anélkül, hogy a látást segítségül hívhatnánk; és mégis tény, hogy én a nagy szoborművek szépségéből valóságos élvezetet tudok meríteni.

Mikor ujjaimat végigviszem a vonalakon és görbületeken, fölfedezem azt a gondolatot és érzelmet, amelyet a művész lehelt belé. Az istenek és hősök arcán éppúgy fölfedezem a gyűlöletet, bátorságot és szeretetet, mint az élő arcon, ha módomban áll megtapintani. A Diana mozdulatán megérzem az erdő szabadságát és kedvességét és azt a szellemet, amely megszelídíti az oroszlánt és lecsillapítja a legvadabb szenvedélyt is. Az én lelkem gyönyörűséggel telik el a Vénusz nyugodtságán és bájos hajlásain. A Barré-féle bronzszobrokról ki tudom olvasni a művész titkait.

Dolgozószobám falán olyan alant van Homérosz egy kis szobra, hogy a kezemmel jól elérem és megérinthetem szép, bánatos fejét, tiszteletem teljes érzésével. Milyen jól ismerem e felséges homloknak minden vonását, az élet nyomait és a küzdelem és bánat fájdalmas bizonyítékait, azokat a vak szemeket, amelyek még a hideg gipszben is mintha mozognának és keresnék a szeretett Hellasz kék egét, de hiába keresnék. Mintha hallanám azt a szép ajkat, amely olyan határozott, olyan igaz és mégis gyöngéd. Ez egy költő arca, ez a bánattal küzdött férfi arca. Ó, milyen jól értem vesztesége súlyát -, milyen jól ismerem azt az örök éjszakát, amelyben ő is élt:

Képzeletben hallani vélem Homérosz énekét, amint ingatag, reszkető léptekkel bandukol egyik táborból a másikba - énekelve életről, szerelemről, háborúról és egy nemes faj dicső vívmányairól. Dicső és csodás ének volt, amely a vak költőnek megszerezte minden idők bámulatát és a halhatatlanság koronáját.

Sokszor azt kérdezem magamban, vajon a kéz nem tudja-e jobban fölismerni a szoborművek szépségeit, mint a szem. Nekem úgy tetszik, hogy a vonalak és hajlások csodálatos ritmusát sokkal jobban ki lehet tapintani, mint látni. De legyen ez bárhogyan, én tudom, hogy meg tudom érezni az ógörögök szívverését isteneik és istennőik szobrain.

Egy másik élvezetem, jóllehet ritkább, mint a többi, a színházba járás. Inkább szeretem, ha egy darabot előadás alatt mondanak el nekem, mintha olvasom, mert így egészen úgy képzelem, mintha magam is az események áradatában élnék. Találkoztam néhány kitűnő színművésszel, akiknek megvan az a kiváló tehetségük, hogy oly nagyon elbűvölnek, hogy az ember azt képzeli, ismét a régi, regényes világban él.

Egyszer megengedték, hogy Ellen Terry kisasszony arcát és ruháját megérintsem, amikor egy eszményi királynét játszott; és éreztem, hogy valami olyan magasztosság árasztotta el lényét és környezetét, amely a legmélyebb meghatottságot teremti. Mellette állt Sir Irving, Henrik királynak öltözve. Minden kézmozdulata, minden lépése és értelmes arcának vonásai a királyi méltóságot és tekintélyt fejezik ki. Királyi arcán olyan mély fájdalom, olyan kétségbeesés uralkodott, amelyet sohasem fogok elfelejteni.

Ismerem Jefferson urat is, sőt büszkén számítom barátaim közé. Valahányszor azon a helyen vagyok, ahol föllép, elmegyek a színházba. Legelőször New York-i tanuló koromban láttam, van Winkle-t játszotta. Sokszor olvastam a darabot, de soha sem éreztem olyan teljesen a Rip sajátos szokásainak báját, mint amikor a darabot láttam. Jefferson szép és poétikus előadása alatt a gyönyörűség teljesen elragadott. A Rip képe annyira belevésődött ujjaimba, hogy soha el nem fogom veszíteni. Előadás után Miss Sullivannal fölmentem a színpadra és ott a színfalak mögött meglátogattam őt, megtapogattam furcsa öltözetét, hosszú haját és szakállát. Jefferson úr megengedte, hogy megérintsem arcát és lássam, milyen lehetett húsz évi alvás után. Azt is megmutatta, hogy a szegény öreg Rip hogy tántorgott, miután fölébredt.

Láttam a "Vetélytársak"-ban is. Mikor egyszer Bostonban meglátogattam, előadta nekem a leghatásosabb jelenetet. A fogadószoba volt a színpad. Ő a fiával a nagy asztal mellé ült és a Bob Acres írta a vádiratot. Minden mozdulatát éreztem a kezemmel és botlásai, meg taglejtései furcsaságait annyira ellestem, ahogy a kezemre betűzéssel lehetetlen lett volna megértenem.

Ezután párbajvívásra álltak föl, és a kardok gyors mozdulatát, vágását és a szegény Bob habozását, mialatt minden bátorsága elpárolgott, pompásan meg tudtam figyelni.

Ezután a nagy művész fordított egyet a kabátján, a száját elcsavarta és egy pillanat alatt egy falusi jelenetet varázsolt elém.

Jefferson úr a "Rip van Winkle"-ből a legszebb jeleneteket adta elő, olyanokat, amelyek az ember szemébe a mosoly mellett könnyet fakasztottak. Mondta, hogy próbáljam kezemmel és testem mozdulataival utánozni őt. De hát nekem semmi színészi tehetségem nincsen és így csak találomra csináltam holmi kísérletet, de ő művésziesen tudta idomítani a mozdulatot a szóhoz. A Rip sóhajtozása: "hát az embert olyan könnyen elfeledik, ha meghal", az a rémület, amint hosszú alvása után keresi kutyáját és fegyverét és az a nevetséges határozatlanság, amelyet a Derick-kel kötött szerződés aláírásakor tanúsít, mindez egészen ellenkezik az élettel, tudniillik az olyan eszményi élettel, ahol minden úgy történik, ahogy gondoljuk.

Jól emlékszem arra az időre, mikor legelőször mentem színházba. Tizenkét éves voltam. Elsie Leslie, a kis művésznő Bostonban volt és Miss Sullivan elvitt engem is, hogy lássam "A fejedelem és a szegény" című darabot. Soha sem felejtem azt az állandó zűrzavart, amelyben az öröm és a bánat váltakozott az egész szép kis darabon végig; sem azt a bámulatos kis művészgyermeket.

Az előadás végén megengedték, hogy találkozzam a kis művésznővel, mikor még fejedelmi jelmezében volt. Lehetetlen gyönyörűségesebb lányt elképzelni Elsie-nél, amint arany haja hosszú fürtökben lecsüngött válláról. Vidáman mosolygott, a félelemnek vagy fáradságnak semmi nyoma, habár óriási közönség előtt játszott. Én csak akkor kezdtem volna tanulni a beszédet és mielőtt találkoztunk, sokszor elismételtem nevét, hogy ki tudjam mondani. El lehet képzelni, milyen nagy volt örömöm, mikor elmondott egy-két szavamat megértette és bátran felém nyújtotta kezét, hogy üdvözöljön.

Nem igaz-e tehát, hogy az én életem, minden nagy korlátoltsága mellett is, sok ponton érintkezik a "szép világgal". Mindenben van csodálatraméltó, még a vakságban és némaságban is és én arra törekszem, hogy bármily körülmények közé jutok is, meg legyek elégedve.

Igaz, hogy néha körülfog az elszigeteltség érzete, mint valami hideg ködhomály, amint magamban ülök és várok az élet elzárt kapuja előtt. Azon belül világosság, zene és édes barátság van, de én nem léphetek be. A néma, könyörtelen sors elzárja az utat.

Szívesen megkérdezném, miért e szigorú fejedelmi parancs, mert hát a szívem még mindig féktelen és szenvedélyes; de nyelvem nem ejti ki az ajkamra jövő könnyelmű szavakat, és így visszahullanak szívemre, mint elfojtott könnyek. A némaság iszonyú teherként nehezedik lelkemre. Majd megjelenik a remény egy mosollyal és ezt susogja: "az önfeledésnek is megvan a maga öröme". Így hát én igyekszem napommá varázsolni a mások szemében lévő világosságot, zenémmé a mások fülébe csengő hangot és boldogságommá a mások ajkán megjelenő mosolyt.

Mennyire szeretném, ha az itt következő rövid visszaemlékezésben föl tudnám sorolni mindazok nevét, akik boldogságomhoz hozzájárultak! Némelyekben azonnal kedvelt emberére ismerne mindenki, aki az irodalomban járatos, de sokan teljesen ismeretlenek volnának olvasóim előtt. De ha nevük nem került is nyilvánosság elé, hatásuk élni fog halhatatlanul, azoknak életében, akiket boldogítani és nemesíteni igyekeznek.

Életünknek vörösbetűs napjai azok, amelyeken olyan emberekkel találkozunk, akik lelkesíteni tudnak, mint valamely hatásos költemény, olyanokkal, akiknek kézszorításából őszinte rokonszenv érzik, akinek édes és gazdag kedélye a mi sóvárgó és türelmetlen lelkünkbe isteni megnyugvást lehel. A sok baj, izgalom, fáradság, amiben majdnem elmerültünk, eltűnik, mint valamely kellemetlen álom és fölébredve új szemmel nézzük, új füllel hallgatjuk Isten valódi világának szépségét és összhangját. Azok a komor és lehetetlennek látszó dolgok, amelyekkel minden nap találkozunk, egy pillanat alatt derült reménységgé változnak át.

Szóval, amíg az ilyen jó barátok közelünkben vannak, érezzük, hogy minden jól van. Talán sohasem láttuk őket azelőtt, és nem is fogjuk látni többé soha, de csöndes, nyugodt kedélyük hatása mindig szerencsésen kiegyenlíti a mi fölbillent mérlegünk hiányait és éppen úgy érezzük érintésük gyógyító hatását, mint az óceán érzi, mikor a hegyi patak frissítő tiszta vize belefolyik nagy vízözönébe.

Sokszor hallottam ezt a kérdést: "nem untatnak-e az emberek?" Nem tudom egészen, mit értenek e kérdés alatt?

Úgy tartom, hogy az ostoba és a kíváncsi emberek, és különösen a riporterek látogatása mindig alkalmatlan. Az olyan embereket sem szeretem, akik nagyon gyámkodva járnak el. Ezek olyanok, mint azok a sétáló társak, akik mindig erőlködnek, hogy lépésüket a miénkhez igazítsák. A képmutatás egyik esetben éppen olyan bosszantó, mint a másikban.

Az emberek kezei nekem néma szónokaim. Némely kéz érintése kiállhatatlan. Találkoztam olyan érzés nélküli emberekkel, hogy amikor megéreztem fagyos ujjbegyüket, úgy tetszett, mintha valami északkeleti széllel állnék szembe.

Vannak azonban olyan emberek is, akiknek érintése olyan, mint a napsugár hatása: fölmelegíti szívemet. Egy kis gyerek parányi keze sokszor annyi napsugarat áraszt rám, mint másokra szerető pillantása. A szívélyes kézszorítás és a barátságos levél igazi öröm nekem.

Van sok olyan barátom a messze távolban, akiket sohasem láttam. Bizony nagyon sokan vannak olyanok is, akiknek levelére egyáltalában nem tudtam válaszolni. De ezen a helyen kijelentem, hogy nagyon hálás vagyok szívélyes szavaikért, ha nem tudom is felelettel viszonozni.

Életem legkiválóbb szerencséjének tekintem, hogy ismeretségbe juthattam és beszélhettem sok jeles emberrel. Csak azok tudják fölfogni, milyen nagy öröm volt a Brooks püspök barátsága, akik részesültek benne. Gyermekkoromban szerettem a térdén ülni. Egyik kezemmel fogtam nagy, erős kezét, mialatt a másikra Miss Sullivan betűzte gyönyörűséges szép szavait Istenről és a szellemi világról. Gyermeki bámulattal és élvezettel hallgattam őt.

Az én lelkem nem tudta megközelíteni a püspök nagy lelkét, de ő meg tudta ismertetni velem azt, ami az életben igazi örömet ad, és sohasem távoztam tőle egy-egy újabb gondolat nélkül, amely aztán szépségben és mélységben velem együtt nőtt. Egyszer, mikor azon töprengtem, miért van olyan sok vallás a világon, így szólt: van egy egyetemes vallás is, Helen: a szeretet vallása. Szeresd mennybeli atyádat teljes szívedből és lelkedből, szeresd Istennek minden gyermekét annyira, amennyire csak tudod, és tartsd eszedben, hogy a jónak lehetősége mindig nagyobb, mint a rosszé - és akkor kezedben tartod az égbe vezető kulcsot.

Brooks püspök élete szépen igazolta ezt a nagy igazságot. Az ő nagy lelkében a legszélesebb körű ismeret párosul szeretettel és olyan hittel, amely már belátás volt.

Brooks püspök nem tanított engem hittanra, dogmára, de bevésett lelkembe két szép eszmét - Isten atyaságát, az emberek testvériségét, és megéreztette velem, hogy ez a két igazság benne foglaltatik minden hittanban és mindenféle istentiszteletben.

Brookshoz, a bölcs lelkipásztorhoz több levelet írt Helen. A következő is érdekes:

A nagy pap és a kis okos Helen közötti benső barátságnak érdekes hangot ad Helennek 1890. július 14-én kelt levele:

Én ebben a világban sokkal boldogabb vagyok, semhogy a jövőről sokat gondolkoznék, kivéve azokért a jó barátaimért, akik rám várnak ott az Isten szép Valaholjában. Mindamellett, hogy olyan régen elváltak tőlem, olyan közel érzem őket magamhoz, hogy nem lepne meg, ha egyszer megfognák a kezemet és mint régen, most is kedves szavakat szólnának hozzám.

Mióta Brooks püspök meghalt, azóta a Bibliát átolvastam. Elolvastam néhány vallásbölcseleti könyvet is, de sem hitvallást sem hitrendszert nem találtam, amely annyira kielégített volna, mint Brooks püspök hittétele a szeretetről.

Ismertem Henry Drummond urat, és az ő erős, meleg kézszorításának emléke ma is áldólag hat reám. Ő a legrokonszenvesebb barát. Oly sokat tudott és olyan szellemes volt, hogy lehetetlen volt unatkozni mellette.

Jól emlékszem, mikor legelőször láttam Oliver Wendell Holmes doktort. Egy vasárnap délutánra Miss Sullivannal együtt magához hívott. Kora tavasszal volt, csakhamar azután, hogy megtanultam beszélni. Azonnal bevezettek a könyvtárába, ahol nagy karszékében ült a nyitott tűzhely előtt, ahol a tűz élénk lánggal égett és pattogott, ő pedig - amint megjegyezte - régi időkről gondolkozott.

A költő szobájának levegője telve volt nyomdafesték és bőrszaggal, amiből kitaláltam, hogy tele van könyvvel és ösztönszerűleg kinyújtottam kezemet, hogy rájuk találjak.

Egy szép kötet költeményre bukkantam, és mikor Miss Sullivan megmondta, hogy a Tennysoné, kezdtem idézni:

De azonnal abbahagytam. Könnyeket éreztem a kezemen. Szeretett költőmet könnyekre fakasztottam és ez nagyon elszomorított. Karszékébe ültetett és sok szép holmit hozott nekem, hogy vizsgáljam meg. Kérésére elszavaltam akkori kedvelt költeményemet: "The Chambered Nautilus"-t. Azután még sokszor találkoztam dr. Holmes-szal és nagyon megszerettem úgy is mint embert, úgy is mint költőt.

Dr. Holmes-nak 1890. augusztus 1-jéről, egy elveszett levélre szóló válasza sok tekintetben tanulságos:

Nem sokkal a Holmes-nál tett látogatásunk után, egy szép nyári napon Miss Sullivannal együtt meglátogattuk Whittier költőt csöndes otthonában. Gyöngéd előzékenysége és érdekes beszéde nagyon megnyerte szívemet. Egy kötet költeménye domború betűkkel volt nyomtatva, és abból fölolvastam egyet "In Schooldays". Gyönyörködött, hogy olyan jól tudok hangsúlyozni, és azt mondta, hogy nehézség nélkül meg tudja érteni szavaimat.

Azután sok kérdést intéztem hozzá a költeményt illetőleg és a feleleteit, kezemet ajkára téve olvastam le. Elmondta, hogy a költeményben szereplő fiú ő maga, a lány neve Sally volt, és más egyebeket, amiket már elfelejtettem.

Elszavaltam neki a "Laus Deo"-t, és mikor az utolsó versszakhoz értem, kezembe tette egy rabszolga szobrát, kinek összegörnyedt testéről a lánc lehullóban volt, éppen mint a Szent Péter lábairól, mikor az angyal kivezette őt a fogházból.

Ezután bementünk a dolgozószobájába, ahol megajándékozta tanítómat saját kézírásával és előttem kifejezte elért sikere fölötti bámulatát ezekkel a szavakkal: "Ő a te szellemi szabadítód". Ezután elvezetett a kapuig és megcsókolta homlokomat, ígértem, hogy a következő nyáron újból meglátogatom, de mielőtt ez megtörténhetett volna, meghalt.

Helen Keller 1890. dec. 17-én egy levélben fölkereste kedves költőjét, John Greenleaf Whitier-t:

Az öreg költő nem hagyta válasz nélkül a kedves kis levelet. Ezt írta:

Dr. Edward Everett Hale egyik legrégibb barátom. Nyolcéves korom óta ismerem, és éveim száma arányában növekedett iránta táplált szeretetem. Bölcs és gyöngéd rokonszenve sokszor segített rajtam és Miss Sullivanon a megpróbáltatások és bánat idején. És azonkívül erős keze sok göröngyös helyen segített keresztül. Amit velünk tett, ugyanazt műveli ezrekkel, akik előtt nehéz feladatok állnak.

Dr. Hale a dogmák régi tömlőjébe a szeretet új borát töltötte, és megmutatta az emberiségnek, hogy lehet hinni, élni és szabadnak lenni.

És amit tanított, ugyanazt bebizonyította saját szép életében, a hazaszeretetét, a legutolsó embernek is megbecsülését és azonkívül az őszinte törekvést, hogy mindig fölfelé és előre haladjunk. Ő az embereknek prófétája és lelkesítője volt. Az igének hatalmas szószólója, fajának barátja volt. Áldja meg az Isten!

Már szóltam Graham A. Bell doktorral történt találkozásomról. Azóta sok boldog napot töltöttem vele Washingtonban, a Cape Breton szívében lévő szép házában. Itt, a dr. Bell laboratóriumában, vagy a nagy Bras d'Or partján elterülő mezőkön sok kellemes órát időztem hallgatva elbeszéléseit sokféle tanulmányairól. Nem egyszer segítettem neki a sárkányok föleresztésében, melyeknek segítségével fölfedezni remélte a léghajó-kormányzás elméletét.

Dr. Bell a tudománynak több ágában jártas, és előadásával minden tárgyat és még a legkomplikáltabb elméletet is érdekessé tudja tenni. Azt az érzést ébreszti föl az emberben, hogy ha kevéssel több ideje lenne, ő is fölfedező tudna lenni.

Humoros és költői hangulatú ember. De mindenek fölött álló szenvedélye a gyermekek iránti szeretet. Soha sem olyan boldog, mint amikor egy kis vak gyermeket ölelhet keblére.

A vakok érdekében kifejtett munkásságának hatása élni fog a jövőben is, és sok nemzedék fogja áldani. Mi szeretjük és tiszteljük azért is, amit ő maga teremtett és azért is, aminek megteremtésére másokat indított.

New Yorkban időzésem alatt sok kiváló egyénnel volt szerencsém beszélni, kiknek nevét sokszor hallottam, de hogy személyesen is találkozhassam velük, arra soha nem számítottam. Legtöbbel jó barátom S. Hutton úr házánál találkoztam. Kiváló szerencsémnek tartottam, hogy Mrs. Huttont a kedves otthonában meglátogathattam, könyvtárukat használhattam és azokat a gyönyörű szavakat és szép gondolatokat, melyeket jeles barátaik írtak nekik olvashattam. Jól írták, hogy Hutton úrnak kiváló adománya van, hogy mindenkitől kicsalja legjobb gondolatait és legszebb kifejezéseit. Nem is szükség, hogy valaki olvassa "Ismertem egy fiút" című könyvét, hogy megismerje őt, a legelőzékenyebb, legkedvesebb fiút, olyan barátot, aki minden körülmények között hű, aki a szeretet nyomán jár akkor is, amikor állatokkal foglalkozik éppen, mint amikor emberekkel.

Mrs. Hutton hű barát. Ami nekem legkedvesebb, amit én legbecsesebbnek tartok, többnyire mind neki köszönhetem.

Kollégiumi életemben tőle kaptam a legtöbb segítséget. Ha nehezen haladt a munka és lankadt a kedvem, ő olyan bátorító levelet írt, hogy fölvidultam és visszakaptam bátorságomat. Mert ő olyan asszony, akitől örökre megtanuljuk, hogy a sikeresen megoldott nehéz feladat után a következő már egyszerűbbnek és könnyebbnek tetszik.

Hutton úr ismertetett meg sok jeles író barátjával, akik között legnagyobb volt William Dean Howells és Mark Twain. Találkoztam Richard Watson Gilderrel és Edmund Clarence Stedman-nel. Ismertem Charles Dudley Warner-t, ő a legkedvesebb mesemondó és a legszeretetreméltóbb barát.

Warner egyszer elvitt, hogy lássam az erdők kedves költőjét, John Burroughs-t.

Mind gyöngédek, rokonszenvesek voltak. Éppen annyira élveztem előzékeny udvariasságukat, mint esszéik és költeményeik kitűnő szépségeit. Nem mindig tudtam figyelemmel kísérni minden irodalmi fogásukat, amint egyik tárgyról a másikra átcsaptak, komoly vitatkozásba kezdtek, vagy az egyszerű elbeszélést fölélénkítették epigrammákkal és élcekkel.

Olyan voltam mellettük, mint a kis Ascanius, aki Aeneast az ő rendkívüli viszontagságai útján nagyon aránytalan léptekkel tudta kísérni. De mindegyik annyi szívélyes szóval halmozott el. Gilder úr elbeszélte, hogyan utazott holdvilágos éjszakákon a sivatagon keresztül a nagy piramisokhoz. Egyik levelében a nevét olyan erősen bevéste a papírba, hogy meg tudtam tapintani. Erről jut eszembe, hogy dr. Hale Braille-jegyekkel szokta aláírni hozzám írt leveleit.

Mark Twain-nak az ajkáról leolvastam két-három érdekes elbeszélését. Neki megvan a sajátságos modora mindenben, gondolkozásban, beszédben, munkában. Érzem kézfogásáról szemhunyorítását. Mialatt előadja kimondhatatlanul furcsa hangján cinikus bölcsességét, úgy érzed, hogy az az emberi jóérzés gyöngéd Iliásza.

Még egy sereg érdekes embert találtam New Yorkban: Mrs. Mary Mapes Dodge Mary, a "St. Nicholas" szeretett szerkesztője, Mrs. Riggs (Kate Douglas Wiggin), a "Patsy" kedves írója.

De nincs elég helyem, hogy mindegyik barátomat fölemlítsem. És valóban vannak is olyan dolgok, melyeket a cherubok szárnya föd el, olyanok, amelyeknek szentsége nem tűri meg a hideg festéket. Aggódva írtam Mrs. Laurence Huttonról is.

Még csak két barátomról teszek említést. Egyik Mrs. William Thaw Pittsburgból, akit lyndhursti lakásán sokszor meglátogattam. Mindig abban fáradozik, hogy valakin segítsen, és amióta csak ismerjük, rendkívül sok jót tett velem és Miss Sullivannal. Szívélyessége és bölcs tanácsa kifogyhatatlan.

A másik barátomnak is nagyon le vagyok kötelezve. Őt jól ismerik hatalmas vezértehetségéről, mellyel nagy vállalatokat vezet. Mindenkihez szívélyes és mindig azon van, hogy jót tehessen némán és titokban. Itt ismét olyan nevekről kellene szólnom, amelyeket el kell hallgatnom. De ennek az egynek kiváló szívélyességét és irántam tanúsított érdeklődését lehetetlen elhallgatnom, minthogy ennek köszönöm, hogy kollégiumba járhattam.

Így hát nyilvánvaló, hogy életem történetét barátaim teremtették meg. Ezerféle módon igyekeztek kárpótolni természeti hiányaimat. Így váltak hátrányaim előnyökké és megsegítettek, hogy fogyatkozásaim árnyékában boldogan járhassak.

Helen Keller önéletírását tanítója és tanárai egészítették ki teljes könyvvé. Az önéletírás olvasója sokszor kételkedve keresi a tanúkat, mert olyanokat tud meg a siket és vak leánytól, amilyeneket ép érzékű embereknél is ritkán tapasztal.

Tanítója a koronatanú mellette. Sem anya, sem nevelő nem juthat olyan közel egy gyermek lelkéhez és egész benső lényéhez, mint Miss Sullivan Helenéhez eljutott.

1887. május 22-én, mikor még nem volt teljes három hónapig Helennel, Miss Sullivan ezt írta:

Egy héttel később így ír a tanítónő:

1887. június 2-án, tehát rövid három hónap alatt Miss Sullivan annyira belelátott tanítványa lelkébe, hogy egy bizalmas barátjának ezt írta:

1887. június 5-én Tuscumbiában roppant nagy meleg volt. Helen nem tudta tűrni, minden ruhát levetett magáról. "Mikor a nap besütött az ablakon, ahol Helen a könyvével ült - írja Miss Sullivan - türelmetlenül fölkelt, gyorsan bezárta az ablakot. De mikor észrevette, hogy a nap ekkor is épp oly erősen süt rá, fölkelt, hozzám jött és nyomatékkal kezemre betűzte. 'Nap rossz fiú. Nap menjen, feküdjék le.'

Nagyon szereti a kiscsirkéket. Éppen ma keltek ki a tojásból. Egyet, amely még a feltört tojáshéjban volt, kezébe adtam, hogy érezze, mint mozog és csipeg. Lehetetlen leírni nagy meglepetését, mikor fölfedezte, hogy a kis teremtés még benne van a héjban. A kotlóstyúk nagyon türelmes volt, megengedte, hogy tetszés szerint vizsgálgassuk. A gazdaságban vannak kisborjúk, csikó és egy sereg apró malac. Nagyon mulatna rajtam, ha látná, hogyan tartom a kismalacot ölemben, mialatt Helen végig fogdossa és számtalan kérdést tesz, melyekre nem könnyű felelni. Mikor észrevette, hogy a csirke kibújt a héjból, azt kérdezte: 'hát a malac is tojásban nő?'"

1887. szeptember 18-áról Miss Sullivan ezt írja:

Mikor már egy teljes évet töltött Miss Sullivan Helen mellett, 1888. május 15-én ezt írja:

Miss Sullivan 1888. évi megfigyelései Helen lelki titkaiból sok vonást ismertetnek meg:

Helen Keller nevelése és irányítása legtöbb gondot az első években adott. Tanítója belátásától és ügyességétől függött, hová fejlődik ez a rendkívüli tehetségű lány. Nemcsak a vakok nevelőit, hanem általában minden tanítót és minden szülőt érdekel ez az igazi nagy rejtély. Miss Sullivan 1891. évi értesítése sok érthetetlen dolgot megfejt.

Helen Keller életében nagy szerep jutott a vakok bostoni Perkins-intézetének. Itt sajátította el azokat az ismereteket, amelyeknek alapján a Harvard egyetemre jelentkezhetett. A Perkins-intézet igazgatója, Anagnos úr. Helen nevelésére nagy befolyást gyakorolt. Ő volt Miss Sullivan tanítója, ő lett Helen legjobb barátja és igazgatója. Attól a perctől kezdve, hogy Miss Sullivan Helenékhez ment tanítónak, Anagnos úr állandó figyelemmel kísérte a gyermek fejlődését.

Mivel Miss Sullivan rendkívül szerény volt és a nyilvánosságtól irtózott, Anagnos úr útján kapott tájékoztatást a nagyközönség Helen haladásáról. Helen önéletrajzának természetes kiegészítője - Miss Sullivan tudósításai mellett - az a tanulmány, amelyet Anagnos igazgató önálló kötetben adott ki Helenről.

Anagnos igazgató tudósítását olvasva kapunk magyarázatot sok kérdésre.

Anagnos tanulmánya (Helen Keller by M. Anagnos, Boston, 1892) négy évre terjed, 1888-tól 1892-ig. Íme néhány részlet:

Az 1900-as esztendő június havában Meadville városban időzve találkozott dr. Boros György Helen Keller nevével - és a siket-néma-vak leány nagysikerű önéletírásával. Mind a mű, mind pedig írójának a szövegből sugárzó egyénisége lenyűgözte, és elhatározta, hogy megjelenteti magyar nyelven Helen Keller önéletrajzát. A szerzővel nem sikerült találkoznia, csupán levél és barátok útján lépett vele érintkezésbe, beszámolt neki, hogyan kívánja a könyvet és Helen Keller megnyilatkozásait (leveleit stb.) a magyar közönség számára hozzáférhetővé tenni, lefordítani, "átdolgozni". Helen Keller örömmel adta áldását a tervre. Ezt a sok évtizede, közel egy évszázada megjelent (és azóta kiadatlan) művet kapja kézhez most az Olvasó. A kor- és személyiséghű szövegen (mely hitelességét és varázsát fokozza) keveset, csak a legszükségesebb esetekben változtattunk (az azóta érvényessé vált nyelvi normákhoz igazodva).