Karácsony éjszakája van: Andrással és kínai barátunkkal, Jacksonnal elmentünk a torontói Szent Pál székesegyházba. Az utcáról betérve kellemes meleg fogadott bennünket a fagyos zimankó után, noha e templom a legnagyobbak egyike Észak-Amerikában, s horribilis összegbe kerülhet a fűtése. Az előcsarnokban öltönyös templomszolgák várták az érkezőket, gomblyukukban vörös szegfűvel, és minden vendéget bevezettek a padokhoz, kezükbe adván az aznapi bulletint – a szertartás pontos menetét, az énekek szövegét, és a templom hirdetéseit, amelyek többek között a homoszexuálisok következő heti miséjére invitálták a híveket. A bejáratnál már készen állt a bevonulási menet: legelébb a keresztvivő, utána a szerpapok, a papság, az érsek, valamint a gyönyörű, bordó bársonyköntösökbe öltöztetett kórus. Amikor régi barátom, Eric Robertson elkezdte a bevonulási himnuszt játszani, lassan elindult a sereg, a hívek pedig harsányan, ritmikusan és főleg: négy szólamban énekeltek. Bár az egész kicsit teátrális volt, bevallom, engem sem hagyott közömbösen. Az érsek nagyszerűen prédikált, és sokszor használta a humor gyilkos fegyverét a közöny ellen – gyakran fél percig is abba kellett hagyja beszédét, hogy a hallgatóság jól kiröhöghesse magát.

(Eszembe jutott a XVIII. századi híres, párisi hitszónokról, André Boulanger-ról szóló történet, akit apró termete miatt kis André atyának becéztek a hívek. Egyszer tulajdon érseke ült be a padba prédikációja alatt, azonban a derék főpásztort néhány pillanat múlva elnyomta az álom. André észrevette, hatalmasat ütött a szószék párkányára, majd lekiabált a sekrestyésfiúnak: „Eridj fiam, és zárd be gyorsan a templom kapuit, mert elaludt a pásztor, elszéledhet a nyáj, s én akkor kinek hirdessem az igét?” A tömeg felcsattanó hahotázására az érsekbe is beléfagyott az utolsó horkantás.)

Az istentisztelet végén a menet visszavonult a főbejárathoz, az érsek onnét osztotta az áldást, majd papjaival együtt elállta az ajtót, és csupán úgy juthatott ki bárki is, ha kezet rázott velük, és néhány pillanatig elbeszélgettek, kellemes karácsonyt kívánva egymásnak. Azt hiszem, ebben az esetben is igaz a régi mondás: az udvariasság olyan, mint a matematikában a nulla – önmagában semmit sem ér, de sokat változtat azon, amihez hozzátesszük.

És itt óhatatlanul párhuzamot kell vonnom a magyarországi és a nyugati egyházak között. A kommunizmus negyven esztendeje sem magyarázza azt a hihetetlen lemaradást, amely a magyarországi történelmi egyházakat, ám elsősorban a katolikust jellemzi, igazolva a nagyszerű, ám a magyar püspökök körében legmesszebbmenőbb népszerűtlenségnek örvendő pannonhalmi apát-püspök, Várszegi Asztrik észrevételét: a magyar katolikus felsőpapság egy olyan, negyven esztendővel ezelőtti egyházi légkör visszatérésén szorgoskodik, amely már a maga idejében is korszerűtlen volt.

Victor Hugo a múlt század közepén vetette papírra ezeket a sorokat:

„A történelem, az ész és az igazság szempontjából a szerzetesség kárhozatos. A szerzetesi elzárkózás ideje lejárt. A kolostorok, amelyek hasznosak voltak a modern civilizáció nevelésének kezdetén, akadályozták növekedésében, és ártalmasak a fejlődésére nézve. A zárdák, amelyek mint az ember tökéletesítésének intézménye és módszere, jók voltak a tizedik században, vitathatók a tizenötödikben, és megvetésre méltók a tizenkilencedikben. Az elavult intézmények csökönyössége, hogy örökké fennmaradjanak, olyan, mint az avas illatszer makacssága, amely mindenáron a hajunkba akarna kerülni, mint a romlott hal követelőzése, amely mindenáron azt akarná, hogy megegyük, mint a gyermekkori ruha tolakodása, amely azt akarná, hogy a férfi viselje, és mint a holttestek gyöngédsége, amelyek visszajönnének, hogy ölelgessék az élőket.

– Hálátlanok! – mondja a ruha. – Én védelmeztelek benneteket rossz időben. Miért nem kellek nektek?

– A végtelen tengerről jövök – mondja a hal.

– Rózsa voltam – mondja az illatszer.

– Szerettelek titeket – mondja a holttest.

– Civilizáltalak benneteket – mondja a zárda.

Erre csak egyet lehet felelni: annak idején.

Arról ábrándozni, hogy valaki végtelenül meghosszabbítsa a halott dolgokat és hogy bebalzsamozással kormányozza az embereket, hogy visszaállítsa a korhadó dogmákat, újra aranyozza az ereklyetartókat, kitatarozza a kolostorokat, újra megáldja az ereklyeszekrényeket, újra helyet adjon a babonáknak, felélessze az elavult rajongásokat, újra markolatot csináljon a szenteltvíz-hintőknek és a kardoknak, újra felállítsa a szerzetességet és a militarizmust, nyakába ültesse a múltat a jelennek, furcsa volna. Mindazonáltal vannak teoretikusok, akik olyan ruhát adnak a múltra, amelyet a társadalmi rendnek, isteni jognak, erkölcsnek, családnak, az ősök tiszteletének, régi tekintélynek, szent hagyománynak, vallásnak neveznek, és így kiáltanak:

– Ide nézzetek! Ezt fogadjátok el, tisztességes emberek!

Ezt a logikát már a régiek is ismerték. Krétával bemázoltak egy fekete üszőt és azt mondták rá: fehér.

Mi személy szerint egyes pontokon tiszteljük és mindenütt kíméljük a múltat, feltéve, ha belenyugszik abba, hogy meghalt. Ha élni akar, akkor támadjuk, és igyekszünk megölni.

A babonák, a vakbuzgóság, az álszenteskedés, az elfogultságok, ezek a kísértetek, bármennyire csak kísértetek is, görcsösen ragaszkodnak az élethez, szellemtestüknek fogai és karmai vannak, kézitusában kell kiirtani őket, és szakadatlanul viaskodni kell velük, mert az emberiségnek az is egyik végzete, hogy kísértetekkel való örökös harcra van kárhoztatva. Az árnyat nehéz torkon ragadni és a földre teperni. Egy kolostor Franciaországban, a tizenkilencedik század kellős közepén: baglyok gyülekezete, amely szembeszáll a nappal. Rendes időkben valamely anakronizmus felbomlasztására és kiirtására nem kell egyebet tennünk, csupán elolvastatni véle az évszámot. Csakhogy nem élünk rendes időket. Harcoljunk! Harcoljunk, de tegyünk különbséget. Az igazságnak az a tulajdonsága, hogy sohasem túlzó. Van olyasmi, amit el kell pusztítani, és van olyasmi, amit egyszerűen meg kell világítani és szemlélni.

Micsoda erő a jóindulatú és komoly vizsgálódás! Ne vessünk csóvát oda, ahol elegendő a világosság!”

Száznegyven esztendős szavak ezek, s kétségtelenül hozzájárultak, hogy Franciaország hazája tudott lenni egy Teilhard de Chardinnek és a lelki megújulás megannyi mozgalmának, amelyek új tartalmat adtak a szerzetesi életeszménynek: egy haladó gondolkodású katolikus szerzetes mára közelebb áll a buddhisták letisztult nyugalmához, mint a középkori zárdák halálhangulatához.

Nem oly régen a G.-i plébános meghívására ebéden vettem részt, s vélem szemben az egyházmegyei vándorcirkusz tanyázott, vagyis a hűbéreseivel körbevett püspök, aki éppen arról szónokolt papjainak, hogy székvárosának ő az első embere, nem pedig a polgármester. Akkor nem láttam értelmét vitába szállni véle, noha tudtam, hogy papjai – akik kenyérféltésből látványosan helyeseltek – éppen úgy megvetették e hiú majmot, mint én.

Ha nyugaton egy püspök ezt bizonygatná paptársai előtt, azok értetlenül megmosolyognák, és a szívük mélyén lenéznék érte. Ahogy Léger bíboros mondta nékem egy ízben: a nyugati katolikus püspökök azért járnak többnyire papi civilben, mert tudják, hogy a tiszteletreméltóságnak nem a cifra ruhából, hanem a személyes humánumból, értelemből és karizmából kell származnia, s régen baj van, ha már csak a ruhája alapján lehet valakiről megtudni, hogy püspök.

Ahogy akkor elnéztem az asztal végén ezt a püspöki talárba bújtatott paprikajancsit, óhatatlanul röhögnöm kellett, mert néhány perccel az ebéd előtt a sekrestyén jöttem keresztül, ahol az egyik ministráns éppen azt mesélte el a testvérének, hogy a püspök úr akkorákat szellentett a nagymise közben, hogy ahhoz képest még a mohácsi vész is vidám esztrádműsor lehetett. Amit székvárosának polgármestere bizonnyal nem tett volna meg egy ünnepség vagy egy fogadás közben.

Amúgy a püspök humortalan, ridegen gyanakvó férfi, egymáshoz közeli cipőgomb-szemekkel, hangja akár egy kereplő csontváz, arca kifürkészhetetlenül lárvaszerű, mint a bűnügyi nyilvántartók hullaképei. Sikeres ember, demagóg szónok, ki a Kádár-világban is töretlenül bírta – igaz, alacsonyabb beosztásban – az Állami Egyházügyi Hivatal feltétlen bizalmát. A körülötte ülő vidéki plébánosok az oroszlánok elé készülő Dániel megadásával várják, hogy – egyoldalúan tegezve – megszólítsa őket. Túlterhelt, ingerlékeny és gyakorta indulatos hozzájuk – csak félfüllel figyel alázatoskodó, dadogva előadott kérelmeikre. A szeszélyes nagyurak hangulatváltozásai szerint leereszkedő, vagy goromba ezekhez az elnyűtt, régimódian öltözött öregemberekhez, akiknek láthatóan leghőbb vágyuk, hogy mihamarabb megszabadulhassanak tőle. Mondják: néha-néha visszatér ifjúkori Isten-szerelme, és ilyenkor futballpályányi íróasztalára borulva, hosszan imádkozik. Mindazonáltal jól látható, hogy az Evangéliumból csupán két szó férkőzött igazán közel a szívéhez: a Hatalom és a Dicsőség.

Gyermekkorom óta papok között éltem, és szembetűnő volt számomra, hogy a magyar katolikus egyház sokat emlegetett egysége csak ábránd. A XX. század végére, sajnos, bebizonyosodni látszik, hogy a kelet-európai katolikus egyház püspökválasztási módszerei – az elefántcsonttoronyban élő nunciusok kérdezősködései, az ilyen-olyan bizalmas jelentések – bizony sok esetben csak az egyházi karrieristák előretörését szolgálják, nem pedig az egyház valóságos érdekeit. Szinte alig volt a történelem folyamán nagy püspök-egyénisége a magyar katolikusoknak: Pázmány Péter óta talán ha féltucatnyi Prohászka-szerű püspök képviselte az európaiságot az egyházban – többnyire a Mindszentyhez hasonló, szűklátókörű, nyelveket nemigen beszélő, provinciális egyházvezetőkre futotta csak, miközben a protestánsok Ordassal, Ravasz Lászlóval avagy Baksay Sándorral büszkélkedhettek. A magyarországi katolikus felsőpapság kisebbik része nagyszerű képzettségű, tudós teológus és filozófus, míg a másik fele műveletlen, önkényesen basáskodó és meglehetősen álszent életet élő karrierista, akik nem szolgálnak, hanem időről időre kegyesen leereszkednek Isten népéhez és papjaikhoz, és Krisztus irgalmazzon nékik, ha akár csak egy középiskolai szintű műveltségi versenyen is részt kellene venniük. Életmódjuk hivalkodó, a legmesszebbmenően Krisztus tanításával szemben álló, ám ha kritika éri őket, rögtön vallásüldözésről lamentálnak.

Ha ezeket a hívekből, papokból, püspöktársaikból élősködő pojácákat összevetem magamban a nyugati egyház nyíltlelkű, elveikhez hű, ám életvitelükben és gondolkodásukban modern püspökeivel, megértem, amit Irányi László, a nyugati magyarok bölcs püspöke mondott, amikor nyílt vitába keveredtem Washingtonban egy Magyarországról látogatóban lévő katolikus püspökkel arról, hogy vajjon szabad-e a templomban tapsolni:

– Meg kell, hogy értsd: ezek a magyar püspökök mind jó emberek, szent emberek, s nem félnek ezek semmitől széles e világon, legfeljebb attól, hogy Jézus Krisztus még egyszer visszajön a Földre, mert akkorát rúg majd a seggükbe, hogy rögtön a pokolba szánkáznak!

Persze a taps hangosabb, mint a szellentés...

Ám másfelől ott vannak a szerény és szelíd szívű, fiatal magyar katolikusok százezrei, a nagy tudású, öreg papok százai, akik elutasítják, s meg sem hallgatják e pöffeszkedő papi fejedelmeket, mind inkább oda szorítván őket, ahová valók: az íróasztalhoz, könyökvédővel, a szemetes kosár tőszomszédságába.

Aligha lehet csodálatosabb tennivalója a ma még csöndes, de már bármelyik pillanatban kitörésre kész, új, magyar katolikus generációnak, mint a szenilitásba és diktatúrába forduló főpapsággal szembeszállva „kiirtani a fanatizmust és tisztelni a Végtelen Istent, kiművelni az emberi lelket, védelmezni a titkot a csoda ellenében, imádni a megfoghatatlant és elvetni a képtelenséget, a megmagyarázhatatlanból valóban csupán a szükségeset elfogadni, egészségessé tenni a hitet, lehántani a babonákat a vallásról, lehernyózni az Istent”. (Victor Hugo – ismét)





Hátra Kezdőlap Előre