Distanzlieb: talán a legkülönösebb érzés mindegyik között. Oly kevésről tudunk a történelem folyamán, hogy már-már azt mondanánk: a képzelet szülötte. Ám elénk tornyosul Csajkovszkij test nélküli, távolsági szerelmének magasztos szivárványíve egy gazdag és előkelő asszonnyal, kinek sok művét ajánlotta, míg az távoli rajongással támogatta anyagilag és szellemileg. Soha nem találkoztak. E különös viszony sokadik évében Csajkovszkij ellátogatott egyszer a hölgy kastélyába, ki a látogatás idejére elment hazulról. A zeneköltő végigjárta a termeket, megérintette a tárgyakat, beleolvasott az éjjeliszekrényen heverő könyvekbe, befúrta a fejét a selyempárnák közé, magába szívta a nő illatát – majd elment. Talán a legszebb szerelmi történet, amelyről valaha is hallottam. Én magam is sokszor éreztem: a szerelem olyan, mint a hajnali mezők tündérvilágot idéző ködpárái, melyek közeledtünkre egyre inkább eltűnnek szemeink elől. A tündérek és a csodák nem szeretik az indiszkréciót. Megpillantani, beleszeretni, megérinteni, és soha többé nem látni, csak vágyódni utána – ez a szerelem perzselő és emésztő eszenciája. A többi csupán olcsó limonádé.