Kitűnő barátom, Jean Guillou a budavári Mátyás-templomban adott hangversenyt. Meghívása a karzatra szólt, ahol nyolc óra előtt pár perccel el is foglaltam a helyemet. A szokásos karzat-közönség mellett rengeteg ismeretlen ember volt körülöttem: többnyire fiatal, alig férfiak, egy idősebbet leszámítva, aki Jean mögött ült egy odahúzott, támlátlan széken. Susan Guillou – mint mindig a koncert előtti tíz percben – most is lázasabban tevékenykedett, mint férje a hangverseny másfél órája alatt összesen. Hihetetlen ráérzéssel tudott embereket összeismertetni, mit sem sejtvén mindeközben erről. Ha két személyt bemutatott egymásnak abban a hiszemben, hogy mind a kettő Montenegróban szokott telente rulettezni, akkor bizonyosak lehettünk benne, hogy az egyik ortodox zsidó volt, a másik az anglikán egyház legmagasabb szintű, oxfordi nyerítésű vezetőinek az egyike, és még csak véletlenül sem jártak életükben Montenegróban, sőt, még a rulettról sem egészen tudják, hogy mi az, de mind a ketten megszállott szenvedéllyel gyűjtenek háromlábú, rokokó szövőszékeket.

Susan rokonszenves fiatalembert vezetett hozzám, aki Alain Lombard-ként mutatkozott be, s a Francia Intézet konzuli rangban lévő igazgatója volt.

– Úgy tudom, mind a ketten nagy rajongói Spielberg filmjeinek! – mondta Susan, majd magunkra hagyott bennünket.

Alain – kivel a későbbi hónapokban közeli barátságba kerültem – kényszeredetten vigyorgott, én pedig valószínűleg idétlenül, hiszen kevés dolog van, amivel jobban fel lehetne kergetni a falra, mint Spielberg filmjeivel.

Isten tudja miért, de már a kezdetektől olyan érzésem volt, mintha egy bálterem forgatagában elmerülő titkos társaság lett volna körülöttem, akik fondorlatos módon tudnak kommunikálni egymással. A karzaton ülő ismeretlenek sem igazán beszélgettek, többnyire csak sokat mondóan ránéztek és mosolyogtak egymásra. A Jean mögött ülő férfi pedig kitartóan bámult, s bizonyos voltam benne, hogy arcát láttam már valahol. Még hat perc volt hátra nyolc óráig. Elővettem a kabátomból a könyvet, amelyet aznap kaptam New York-i barátomtól: Fernandez Ganümédészének amerikai kiadását. Ahogy a fedőlap hajtókáján a szerző képére ránéztem, majd’ sóbálvánnyá meredtem: ő az! Dominique Fernandez, a homoszexuális irodalom legendás apostola ült a Mátyás-templom hokedlijén, s az összes fiatalember, akik körülötte voltak, Alain Lombard-t is ideértve, mindannyian magukon viselték azokat a látszólag rejtett, de valójában a napnál is világosabb jelzéseket, amelyek már hosszú ideje sajátjai a latin országokban élő homoszexuálisoknak és biszexuálisoknak, s amely valójában nem is egy konkrét jel, hajviselet, vagy ruhadarab, hanem a gesztusoknak, a beszéd stílusának, az öltözködésnek, a kéztartásnak, a mimikának egy olyan fantasztikus, mindegyiknél arányaiban más és más, mégis végeredményben ugyanarra a hatásra összeadható együttese, mint ahogy a kettő, a négy és a kilenc végösszege ugyanaz a tizenöt, amely az öt, a három és a hét összeadásából is létrehozható.

Fernandez könyve megerősített abban, amit félig-meddig beavatottként én magam is hosszú ideje éreztem: a homoszexualitás és a biszexualitás olyan történelmet, dinasztiákat, vallásokat, művészeteket átszövő, láthatatlan vérszerződés, amely a változó idők változó világaiban túlélt mindenfajta tiltást, száműzöttséget, sőt magát a legnagyobb próbatételt: a véle szemben mutatkozó engedékenységet is.

Fernandez felvezetése meghökkentő: bizonyítja-e valami, hogy a heteroszexualitás az egyedül természetesnek elfogadható nemi beállítottság, amikor a kétezer éves zsidó-keresztény világban szinte görcsösen ezt reklámozzák és erőltetik, míg ennek ellenkezőjét vagy tiltják, vagy legjobb esetben eltűrik, s mindezek ellenére is döbbenetes tömegeket tudhat maga mögött a szexuális másság? Nem csak arról van-e szó, hogy az emberek nagyobbik része természetes biszexualitással látja-e meg a világot, s akiknek csupán töredékéből tudják majd ilyen-olyan vallások és társadalmak „kinevelni" a szerintük oda nem valót? Vajjon hányan hagyták maguk mögött az árnyékvilágot azok közül, akik rejtőzködve, vagy önmagukban elnyomva viselték biszexualitásukat és homoszexualitásukat?

Plátó a Lakomában az emberi nem természetes velejárójának tekinti a fiúszerelmet, amelynek elnyomása mindég a zsarnokság megjelenésének hírnöke: a teljuralmi rendszereknek nem áll érdekükben, hogy erős férfibarátságok jöjjenek létre. A keresztény egyházak a zsarnokság segítségére siettek, és az evangéliumokból próbálták kiolvasni Jézus homoszexualitás elleni fellépését. A homoszexualitás védelmezői visszavágtak: ha tüzetesen elolvassuk az evangéliumokat, észre kell vennünk, hogy Jézus soha nem nyilvánult meg – más vallásalapítókkal szemben – szexuális és művészeti kérdésekben. Nosza, végignyálazták hát a még hatályosnak érzett Ószövetséget, és nyakra-főre idézték Szodoma pusztulásának történetét, amely az érvek meglehetősen övön aluli simogatása volt azoknak a keresztény vezetőknek a részéről, akik az étkezésüktől az életvitelükig amúgy mindenben felrúgták az Ószövetség meglehetősen napiparancs szintű rendelkezéseit.

Harald Schützeichel, a Freiburgi Katolikus Akadémia rektora végül is nekiesett a római egyház hagyományos, homoszexualitást elvető tanításának, s a Vatikán szenilis klasszikusainak legnagyobb rémületére bibliai és tudományos tények tucatjaival késztette meghátrálásra őket a német jezsuiták folyóiratának, a Stimmen der Zeitnek 1994. júliusi számában. Ugyanis Szodoma történetében (Ter 19,4-13) szó sem esik homoszexualitásról, s a pusztulásáról beszámoló bibliai részek (Iz 1,9; 3,9; Jer 23,14; Ez 16,49; Mt 11,23; Lk 10,12) kizárólag a város lakóinak általános romlottságát és a vendégjog megsértését említik. S bár az Ószövetség egy helyütt (Lev 18,22 és 20,13) tiltja a férfiak egymással való nemi kapcsolatát, Schützeichel tanulmánya szerint a szöveg intenciója nem a homoszexualitás, hanem az úgynevezett templomi prostitúció elítélése, amely az Izraelt környékező népeknél szokásban volt.

A kommunista tudósok az antik görög és római társadalmat tekintve arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy kizárólag a kifinomult, érzékiségbe és élvhajhászó dekadenciába menekülő felső tízezer jellemzője volt a biszexualitás, ritkábban a homoszexualitás. Fernandez joggal teszi fel a kérdést: írtak-e és tudunk-e behatóbban másnak az életéről is, mint az antik felső tízezeréről? Tudjuk-e, milyen szexuális szokásai voltak az akkori parasztoknak, kézműveseknek?

A makett innentől fogva korunkra is átültethető: manapság a művészek, táncosok, színészek, írók „divatjaként” emlegetik a homoszexualitást. Ám nem csak arról van-e szó ismételten, hogy ezek az emberek azoknak a mesterségeknek művelői, amelyek a leginkább reflektorfényben vannak? Ha egy ózdi vasöntő, vagy egy budapesti gimnazista kíváncsiságtól vagy vágytól, vagy mindkettőtől fűtve egy napon besomfordál a gőzfürdőbe, vagy a pesti korzóra, ugyanazt a nyilvánosságot kapná-e meg a pletykarovatoktól, mintha ezt az Operaház ünnepelt szólistája, vagy a szegedi püspök tenné meg? A válasz egyértelmű.

A biszexualitás egyik legnagyobb előnye, hogy birtokosa szexuális vágyaival követni tudja érzelmeit, az bármely nemhez tartozó személy iránt lobbant is lángra. Megrontás: ez a nyakatekert és avas jogi kifejezés a nálunkénál lényegesen szabadabban gondolkodó nyugati társadalmak vígjátékíróinak jó ideje kedvelt célpontja: gondoljunk csak a La Cage aux Folles–ra, avagy a prűdöket kifigurázó komédiákra, amelyek kétségkívül rengeteget tettek azért, hogy a nyugati világ túlnyomó részében tizennégy esztendős korra szállították le a nemi beavathatóság határát, függetlenül a résztvevők nemi összetételétől. Hiszen a homo- és biszexualitás nem betegség, hanem a szexuális érzék egyik lehetősége, amely a természetnek éppen annyira normális variánsa, mint vöröshajúnak avagy balkezesnek születni. A legújabb pszichológiai kutatások már egyértelműen elvetik az úgynevezett csábítási elméletet, hiszen minden emberben születésétől fogva adva van szexuális hajlama, amelytől semmiféle csábítással nem lehet eltéríteni. S minek okán állítja néhány irányzat, hogy a homoszexualitás természetellenes, amíg az a természetben nem csak az embernél, de mindenütt fellelhető? S általában véve is mit nevezhetünk természetesnek, ameddig különböző korok és kultúrák olyannyira különböző véleménnyel vannak a természetesről? Bizonyos országokban természetes a többnejűség, másutt tiltják; a régi görögök természetesnek tartották a serdülőkkel való testi szerelmet, míg ma ezt bizonyos országokban bűncselekménynek ítélik.

A szenvedély elragadtatása: hányszor és hányszor érezheti a fiatalember a vágyat, hogy hozzáérhessen egy kamaszlány puha, öntudatlanul alvó gyermekmelléhez, vagy befúrja a fejét egy érzéki és langaléta egyetemista fiú nyaka és válla közötti gödörbe! S hányszor simítják vissza, menyivel többször, minthogy eltolnák maguktól! Hány és hány embernek lesz így a cinkosa, amikor később, nagyobb társaságban – miközben barátnőjével, barátjával, netán a kedves mamával ül – titokban összemosolyodnak.

Tudom-e még más füllel hallgatni Scarlatti szonátáit, mint akkor, azon a Bayeaux-i, gyertyafényes hangversenyen, amelyen balról egy tizenhat éves fiú, jobbról egy tizenhét éves lány – unokatestvérek – simogatták az esőköpeny alatt rövidnadrágos combomat az ódon püspöki palota udvarán, akárcsak egy reneszánsz, firenzei festmény kelt volna életre? Ha felidézném a történelemből mindazokat a zseniket akik így éreztek, e könyv összes lapja nem lenne elegendő! Julius Cæsar, Nagy Sándor, Hadrianus császár fiúszerelmeinek története már túl messze esik tőlünk az idők áradatában, s talán Oroszlánszívű Richárd és Fülöp francia király egymás iránti lángolását is egy rég letűnt kor szokásának tulajdonítanák az egyneműek szerelmének ellenzői. Ám Leonardo da Vinci köztudottan kinézetük alapján vette fel fiúsegédeit, vagyonát is rájuk hagyta. Michelangelo szerelme a fiatal nemes, Cavalieri Tamás iránt közismert. S bár Shakespeare soha nem csinált titkot a fiúk iránti vonzódásából, le tudta volna ezt tagadni a Szentivánéji álom megírása után? Beszéltek-e másról egy időben az európai szalonok diszkréten világított pletykasarkaiban, mint Voltaire és Nagy Frigyes porosz király gyűlölettől áthatott szerelméről? A számtalan író, költő és zeneszerző – Hans Christian Andersen, Walt Whitman, Peter Iljics Csajkovszkij, Oscar Wilde, Camille Saint-Saëns, Tennessee Williams, Maurice Ravel, Paul Verlaine, Leonard Bernstein és Vladimir Horowitz – neve mellé még egy váratlan név is odakerült: Sigmund Freudé. S hogy mindez mennyire nem csak megtűrt, de elfogadott is volt a viktoriánus Angolországban, mutatja, hogy egy ízben még a fiatal Winston Churchill is befeküdt egy vidéki kis színház táncos-komikusának az ágyába: mikor hatvan esztendővel később egy riporter rákérdezett, hogy milyen volt, az öreg politikus huncut mosollyal válaszolt: „Táncos, komikus”.

Megszívlelendő lenne talán Lorenzo del Medici példája, aki – amikor a firenzei rendőrkapitány tanácsot kért tőle, mit tegyen, mert bejelentés érkezett, hogy egy Leonardo da Vinci nevű festő esténként fiúszeretőjét látogatja – megkérdezte:

– Kivizsgáltattad a feljelentést, és igaznak bizonyult?

– Igen! – válaszolta a főkapitány.

– Akkor kerestesd meg a feljelentőt, és büntesd meg példásan!

Mikor egy nyifogó kékharisnya nyilvánosan szemrehányást tett Eörsi Istvánnak, miért védelmezi a homoszexuálisok jogait, a legendásan nőimádó író így replikázott:

– Nem szeretem a buzikat. De a nem buzikat sem szeretem. Embereket szeretek, függetlenül a szexuális hajlamaiktól.

Ideje lenne a magyar társadalomnak felismernie a szexuálisan másként érzők hatalmas világát, amely éppen úgy rétegződik, kasztokra szakad, bizonyos pontjain elsorvad, másutt virágzani kezd, mint a látható társadalom. Vannak szegényei és gazdagjai, bölcsei és balgái, hűségesei és csapodárjai, mint minden közösségnek, ahol emberek élnek. S talán van még valamilyük, amely a társadalomból már kiveszett: az elnyomottak és lenézettek összetartása, amelyben még a legszélsőségesebb rétegek is fel tudnak oldódni. A magyar jogrend ma már a legtöbb ponton hozzá van igazítva a nagy hagyományú országok évtizedek-évszázadok alatt kicsiszolt jogi hagyományaihoz, de eggyel még adósok vagyunk: amely leszögezné, hogy az államnak semmiféle joga nincs korlátozni polgárai szexuális ténykedését, ameddig azok nem tipornak mások jogaiba.

S hogyan beszélhetünk jogtiprásról akkor, ha tizennégy éven felüli emberek maguk keresik a kaput az ezeregy arcú szerelem csodálatos útvesztőibe?