Ma öt esztendeje, hogy meghalt régi barátom, Normann Machbeth, Torontó legősibb templomának, a Szent Jakab dómtemplomnak orgonása. Harmincnyolc éves volt és AIDS-es. Temetését díszes papi segédlettel a torontói érsek celebrálta, s a szertartás végén a ministránsok gumióvszert osztogattak szét a gyászolók között. Búcsúbeszédében az érsek megköszönte Briannek, Norman élettársának, hogy oly következetes odaadással ápolta kedvesét e szörnyű betegség egyre fullasztóbb fordulóiban.
Normant kanadai emigrációm első esztendejében ismertem meg: legelsők között volt, akik meghívtak templomukba hangversenyezni. Sorozata, a Twiglight Organ Recitals roppant népszerű volt a város zenekedvelői között, ugyanis nem a szokásos hét óra volt a koncertek kezdete, hanem negyed hat. Az irodai robot után sokan választották a regenerálódásnak ezt a formáját, hiszen nem kellett előtte hazamenni és átöltözni, mindenki abban a ruhájában ült be, amiben éppen volt, s egy órás késést még elnéztek a torontói férjek és feleségek.
A hatalmas dómot ilyenkor csak leheletfinoman világították meg, s az orgona gigantikus sípjai és túlvilági hangzása messze az emberek feje fölött beteljesítette Widor szavait: „Orgonán játszani annyi, mint az örökkévalóság megérzéséből és megértéséből fakadó erőt kinyilvánítani.”
