1. ETHNOLOGIA ÉS NEMZETI ELŐITÉLETEK.

Valamint a hegyi pataktól a völgybe lesodort kő, a mely hirtelen rohantában különféle rokon és idegen geologiai elemet magával ragadott, lényeges alkotó részeiben csak gondos elemzéssel ismerhető meg, épen úgy áll a dolog egyes népekkel, a melyeket a népvándorlás korának viharai a világtörténelem színpadán ide-oda kergettek. A különbség csupán abban áll, hogy, holott a kő-anyag alakulásának folyamatában elegyülés látható, de nem vegyülés, és a tapadás a vizsgálat munkáját megkönnyíti, az ethnikai kohóból kikerült nép-vegyületek magvának és egyes töredékeinek igazi mivoltját benső összevegyülésök következtében nem egykönnyen lehet kideríteni. Ezt kénytelenek vagyunk észrevenni, ha az összes európai népek képét figyelmesen nézzük. Minél több világot derített a történelem a költözködési vonalak egyes útjaira és állomásaira, minél teljesebbek a régmult időből felénk hangzó tudósítások és leirások, annál világosabbakká válnak az elburkolt kép körvonalai és annál megbízhatóbbá lesz kutatásaink eredménye. A mai európai népek eredetéről talán még lehet vitatkozni, azonban például az angol, franczia, német és olasz nép alakulásának folyamatával körülbelül tisztában vagyunk. A klasszikus ókor műveltségi korszaka itt olyan nyomokat hagyott hátra, a melyek nem tekintve ama régen elmult időnek kezdetleges állapotait és elvadulását, akárhány történelmi segítő-eszköznek létrejöttét megkönnyítették. Egyes, mythusokba és mondákba burkolt hagyományok, a melyeket szilárd történeti adatok támogatnak, jótevő világot derítenek e népek keletkezésének történetére, úgy hogy vegyülésök és kristályosodásuk folyamatát ritkán homályosítja el a kétség vagy rejtvényesség árnyéka.

A jelenleg ismert európai népek keletkezésének történetére az imént vázolt kép alkalmazható. Azonban egészen máskép alakul egy ural-altáji nép helyzete, a melynek bölcsőjét nem ismerjük, hajdankori történetéről és vándorlásairól alig tudunk valamit és a mely forgószél ragadta felhőként zúdult Ázsia belsejéből Európára, itt a keresztyén világ határain letelepedett és ezeréves létezése után is még mindig ethnologiai rejtvényként van előttünk. A magyarok eredetéről írt tanulmányomban megkisérlettem bebizonyítani, hogy e nép, habár nyelvalakjai túlnyomóan ugor-jelleműek, - szókincsének legnagyobb része ugyanis török, - uralkodó ethnikai alkotórészeiben török-tatár eredetű és mint e népfaj ága vagy nemzetsége lépett a világ eseményeinek színpadára. E nézetem, a melyet igénytelen tanulmány alakjában közöltem, annak idején hosszas és heves ellenkezésre adott okot. Tudományos ellenfeleim először azt a hibát követték el, hogy a nyelvnek ethnologiai feladatok megoldásában való bizonyító erejét túlságosan sokra becsülték, a mennyiben makacsul elzárkóztak azon tény elől, a melyet ma minden gondolkozó ember elfogad, hogy tudniillik a nyelv a bizonyító anyagnak csak egy része lehet, nem pedig egyetlen és mértékadó nyilvánvalósági bizonyíték. A nyelv ugyan megmutatja az első és legalsó réteget, a melyen a jelenleg előttünk álló ethnos felépült, némileg fel is tünteti a nemzettesthez utóbb csatlakozott elemek minőségét és mennyiségét, azonban annak útját-módját, miképen folyt le az elvegyülés, és hogy vajjon nem változott-e meg tökéletesen ethnikai jellemében a nép törzse későbbi gyarapodás következtében, azaz, hogy vajjon például ugor nép nem vált-e később török többség hozzájárultával physikai tekintetben törökké: mindezt a nyelv meg nem magyarázza, mert a szóban, mint az őskori állapotok mozzanatában, nem tükröződik a tovahaladó ethnikai fejlődés története. Másodszor sokkal inkább bíztak az összehasonlító nyelvtudomány elméleteiben, mint a mennyire e csupa-kétség tudomány mai napság megérdemli, és a nyelvi segítőeszközökkel elkövetett erőszakoskodással eleve rossz hírbe keverték kutatásuk eredményét. Alaposan képzett szakembereknek, a milyenek ellenfeleim voltak, ezen túlságos tudományos buzgalma könnyen érthető; annál nagyobb örömmel veszem most észre, hogy a harczoló philologusok ifjabb nemzedéke és újabb hadsora új irányba tért. Oda jutottunk hazánkban, hogy a nyelv bizonyító erejét kellő mértékére szállítsuk és hogy ne beszéljünk ethnikai, hanem csak nyelvi rokonságról, midőn a magyarnak és az ural-altájiak többi ágának atyafisági fokát meghatározzuk. A kérdés ezzel szerencsésen kétfelé oszlott, tudniillik a nyelvi és az ethnikai rokonság kérdésére. Első részével, a melynek fejtegetésében a magyar nyelvtudomány közel százesztendős munkásságával már jelentékeny eredményt ért el, itt, mint magától értődik, nem akarunk foglalkozni és nem is foglalkozhatunk. A tiszta philologiai álláspont mindenesetre nagy jelentőségű a magyar nyelvnek, sőt az egész ural-altáji nyelvterületnek nyelvtani és szótári viszonyaira nézve, mert azzal, hogy a magyar par excellence keveréknyelv, a benne található szótári és nyelvtani anyag értéke tetemesen emelkedik; sőt mondhatni, hogy a magyar nyelvben rejlik úgyszólván a legrégibb emlék, a mely az összes ural-altáji nyelvterületen ránk maradt.

Ha tehát el is hisszük, hogy beható philologiai kutatások az alaktannak nem egy homályos pontját fogják felvilágosítani és a szókincsnek nem egy eddigelé rejtett szavát megfejteni, mégis azt kell állítanunk, hogy ebből a magyar nép ethnikai történetére vagyis keletkezése folyamára csak kevés világosság fog derülni. E téren más eszközöket kell alkalmaznunk és egészen más világot gyujtanunk. Történelmi adatok, épületek és művészeti emlékek hiányában ugyan mi is felhasználjuk és bátran fel is használhatjuk a nyelvi bizonyítékok segítségét, mert az anthropologiai ismertető jelek nyilvánvaló bizonyító erejére, ha az igazat megvalljuk, a physikai sajátságok rövid tartama miatt még kevésbbé támaszkodhatunk. Azonban si duo faciunt idem, non est idem. Az illető nyelvemlékek egybevágásában keressük és megtaláljuk azon útnak egyes határköveit vagy útmutatóit, a melyen a magyarok vándorlásaik alatt végig mentek, nem kevésbbé azonban azon ethnikai elemek honossági bizonyítványát is, a melyeket hosszú útjokon és Pannoniában való letelepedésök után bekebeleztek. Hogy itt egy ugor genitivus, ott meg egy török ige-alak a magyarral többé vagy kevésbbé megegyezik, annak ránk nézve épen semmi jelentősége sincs, mert nekünk az ethnoshoz és nem a nyelvhez van közünk, ez a kettő pedig egymástól lényegesen különböző fogalom. A philologiai veszekedés a keveréknyelvek természetét és mibenlétét illetőleg még sokáig egész buzgalommal folyhat; a mi érdeklődésünket itt teljesen a keveréknép természete és lényege foglalja el. E keveréknép finn-ugor eredete felől legkisebb kétségünk sincs, de a történelem folyamán egy rokon népelem soraiban felolvadt és jelenleg mint tarka ethnikai vegyülék áll előttünk.

Tehát kat‚ —xocÀn tartjuk a magyarok mai népét. Ez az itélet bizonyára kegyetlenül hangzik azoknak fülében, a kik megtévesztve krónikásaink képzeletének ragyogó színű festményétől, honunk alapítóiban egységes népet akarnak látni, a mely harczosainak százezreivel a régi Pannonián rajtütött és ott mintegy varázsütésre magyar államot alapított. E feltevés a nemzeti büszkeségnek bizony legjobban esnék, a nemzeti büszkeségnek, a mely nem tekinti azt, hogy többé-kevésbbé Európa legtöbb népe rokon és idegen elemekből álló keverékből keletkezett. Hiába, egyéneknek és népeknek egyaránt erősen jellemző vonása, hogy jó erős, ágas-bogas és lombos családfának árnyékába szeretnek a nemtelen származás gyanúja elől menekülni vagy pedig őseik régen letünt dicsőségének visszaverődő fényében sütkérezni. Ha a mai olasznak keble Róma dicső tetteinek olvasásakor dagad, ha a német büszkén mutat a régi germánok hősiségére, ha az arabnak szeme ragyog, mikor a khalifák fénykorát említi, és ha a szegényes mongol keble mélyéről fakadó sóhajok közt emlékezik meg Temudsin (Dsingiz-Khán) hősi pályájáról: akkor ezt alapjában véve nem kell feltünőnek tartanunk, habár az ethnologus a leszármazási elméletek modern álláspontjából kiindulva az utódok kegyeletében gyakran több hiuságot és költészetet, mint tudományosan megokolt jogot lát. Hiába mondják példakép, hogy a gyöngy is a tenger mélyében élő állat sebéből támad, mégis fejedelmek koronáját ékesíti, és hogy a föld sötét gyomrából származó gyémánt ragyogása a napsugárral vetekedik. Mindenki őseredetileg dicső és fennkölt akar lenni, és homályos genetikai viszonyok mindenütt a szégyen érzetét keltik.

Tiszta, nemes, minden idegen vérrel való összekeveredéstől mentt leszármazással dicsekedni az emberi gyarlóságnak mindenha szokása volt, a melytől még a jelen kornak leginkább előre haladott, művelt népei sem birtak megszabadulni. Hiába emlékeztetnek azon tényre, hogy már sok ezer esztendő mult el azóta, hogy aránylag vegyületlen emberi társadalomról beszélhetünk. Hiába utalunk arra, hogy ilyen tünemény az újkorban lehetetlen; felemlítjük, hogy keleti Németország mai lakosai egykor szlávok voltak és hogy a mai francziák frank elődei németek voltak, hogy az angolok eredetökben a legtarkább népvegyüléket képezik, a melyet képzelhetünk, hogy a spanyolok gótok, ibriaiak, rómaiak, phœniciaiak, arabok stb. egyesüléséből keletkeztek és hogy a mai oroszok legalább tíz-tizenöt ethnikai alapelemre bomlanának, ha chemiailag felbontanók. Csak a tudomány, csak az elfogulatlan tudományos kritika vethet a népek e gyermekes, nevetséges hiúságának véget. E kritika a leszármazás elméletében mutatkozó aristokratikus viselkedést egész képtelenségében tünteti fel, mert megmutatja, hogy a történelem előtti korszak ádáz tolongásában és tusakodásában a legtarkább néptöredékek, melyeket valamely hódítónak hatalma vagy a sorsnak egyéb intézkedése egy szilárd testté egyesített, csakhamar ismét szétzüllöttek. Ez a forrongás Európa nyugati részében a népvándorlással befejeződött. Miután az Ázsiából becsapott hullámok elsimultak, az egyes népkeretek vagy nemzetek azon mértékben állandósultak, a melyben állami és társadalmi rendjök előre haladt és a különböző ethnikai elemeket a vallás, erkölcs és szokás közös kötelékével egységes testté összefűzte. A nyelv közössége az egészet összekötő láncznak utolsó szeméül jelentkezett. Igy látjuk például, hogy, holott Nyugat-Európa nemzetei már a középkorban öltötték fel mai alakjokat, világrészünk keleti vidékein a tovább tartó politikai zavarok következtében és a művelődés lassúbb előhaladása miatt mind e mai napig sem fejeződött be a teljes kristályosodás folyamata. Az orosz, osztrák-magyar és oszmán államnak ethnikailag tarka jelleme ennek ékesenszóló bizonyítékául szolgál. Itt a népek tengerének hullámzása sokkal tartósabb és erősebb volt. Ehhez járult még a nomádoknak és letelepülteknek egymástól alapjában olyannyira különböző két társadalomnak harcza, és midőn Európa nyugati része rendezett állapotok védelmében, megszilárdult államformának örvendhetett, emitt új meg új harczias csapatok bevonulása hosszú időre késleltette a különnemű elemek egybeolvadását.

Ebben rejlik azon ethnologiai nehézségek főoka, a melyekkel a délkelet-európai népek eredetének kutatása jár. Még ha mentten minden nemzeti hiúságtól és külön politikai érdekektől vetünk is egy tekintetet e titokra, borzadnunk kell e rettenetes zűrzavartól. Mily kétségbeejtőnek és reménytelennek kell kutatásunk eredményének még akkor alakulnia, ha meggondoljuk, hogy az eddigelé megkisértett szövétnek nagyon halavány és téveteg világosságot terjesztett és hogy az igazság kipuhatolására használt eszközök csupán hamis következtetéseket eredményeztek és a feladat rejtvényességét még öregbítették, a helyett, hogy kevesbítették volna. Nem akarok itt azon nézeteim ismétlésébe bocsátkozni, a melyeket a magyarok eredetéről írt tanulmányomban a nyelvnek bizonyító erejére vonatkozólag kifejeztem, és pedig annál kevésbbé, mivel az ellenkező tudós felekezet már átlátta tévedését és ma már nem beszél többé ethnikai, hanem pusztán nyelvi rokonságról. De meg nem állhatom, hogy különösen meg ne említsem, hogy nagyobb és végzetesebb tévedés, mint a mi konok philologusainké, e században még nem fordult elő és nem is képzelhető. Kevés nép van a föld kerekségén, a mely ezer éven át ugyanazt a nyelvet beszélte, de annál nagyobb azoknak száma, a melyek nemcsak idegen nyelvjárást, hanem teljesen idegen nyelvet fogadtak el. A frankok német törzse ma francziául beszél, a germán longobardok pedig olaszul. A Volga mellől Mœsiába vonult bolgárok, eredetökre nézve ural-altájiak, a dél-szlávoktól kölcsönözték szláv nyelvöket, a kiket meghódítottak; keleti Németország lakosai a középkorban még részben szlávok voltak mint e szláv helynevekből: Berlin, Dresden, Leipzig, Chemnitz, Breslau stb. stb. eléggé látható; ma pedig németül beszélnek. Ázsiában még több példa van arra és még könnyebb kimutatni, hogy népek nyelvöket elhagyták. Anatoliában egész vidékek vannak, a hol az egykori görög népesség ma törökül beszél. Iráni szártok törökül beszélnek és mongol hezárék, kiknek arczában a legtisztább mongol typus látható, a perzsa nyelvvel élnek. Szibiriában, a pamiri fennsíkon, Indiában és keleti Turkesztánban a nyelvcsere még inkább ötlik szemünkbe, úgy hogy joggal kérdezhetjük: Hol van az a még oly buzgó philologus, a ki a nyelvrokonságban az ethnikai összetartozás bizonyítékát akarja megtalálni? E jeles mondás: »Nyelvében él a nemzet« csak a jelenre vonatkozik, csak azt bizonyítja, hogy idő jártával egyik ethnikai mennyiség nyelvileg a másikhoz csatlakozott; de nem szolgálhat tanuságul a multra nézve és mint ethnologiai nyilvánvaló bizonyíték számba sem jöhet.

Meg nem állhatjuk, hogy sajnálattal hasonló itéletet ne mondjunk az anthropologiai bizonyítékok nyilvánvalóvá tevő erejéről is. Koponya alakulata, arczvonások és testi megjelenés, igaz, hogy egyes emberi családok szorosabb összetartozására vallanak és jogosan használhatók valamely faj ismertető jeleiül. Azonban a mit a nyelvek tekintetében a szellemi közlekedés hoz létre, azt itt a vér keveredése szokta végezni. A két tényező különbsége csak abban áll, hogy az anthropologiai momentumok aránylag nagyobb állandóságuak, ennek folytán hosszabb idő is kell, míg a testi átalakulás vagy a fajkereszteződés befejeződik. Hogy ezt példákkal világosítsuk fel, egyebek közt egyes népeknek olyan, jelenleg nyelvökben egyesült alkotórészeire akarunk utalni, a mely népeknek egymástól ethnikailag idegen eredete kétségen kívül van. A középkorban még németül beszélő burgundiak és a régi galloknak mai utódjai közt levő physikai különbségnek ép annyira fel kell tünnie, mintha a pommerániai németeket meg a bajorokat vagy svábokat hasonlítanók össze. Hasonlót figyelhetünk meg longobardok, rómaiak és nápolyiak között, a hol a képzelhető legnagyobb tarka-barkaság eredményezi az elvegyülés folyamát, mindamellett azonban, még évszázadok multával is, az eredeti fajok különösségének félreismerhetetlen nyomai maradtak meg. Az orosz népnek vad ethnikai zűrzavarában is lépten-nyomon mutatható meg a nagyobb állandóság, vagyis az anthropologiai ismertető jelek nagyobb tartóssága, és ha Ázsiában keresünk példákat, állításunk helyes volta annál inkább fog kitetszeni. Szibiriában például a koibalokon török nyelvjárásuk ellenére is még mindig meglátszanak ugor eredetöknek jellemző nyomai. A szártok, a kik évszázadok óta csakis törökül beszélnek, még mindig tisztán iráni typusúak, valamint az iszlámra tért khinaiak a Thien-San bérczei közt autochthon irániakkal és törökökkel való erős vegyülésök ellenére színökben és arczuk alakulatában feltünően sok khinai vonást tüntetnek fel. A hezárék a Kabul és Herát közt húzódó hegyek között már évszázadokkal ezelőtt cserélték fel mongol nyelvöket a perzsával, azonban physikai ismertető jeleiket oly hűséggel és eredetiségben óvták meg, mintha csak az imént költöztek volna oda a khalkák pusztájáról.

A mint mondottuk, könnyen lehetne szinte végtelen sor példát felhozni, hogy a physikai ismertető-jelek állandóbbak a nyelvi momentumoknál. Ez egészen természetes is, mert a kölcsönös megértés eszköze idegen elemek érintkezésében sokkal gyorsabban surolódik le, mint testi alakulásuknak vérökben és húsukban rejlő sajátsága. A nyelvnek nyilvánvalóvá tevő ereje tehát az anthropologiai bizonyítékokénál sokkal kevesebbet ér, és ha mindamellett ilyen segítőeszközöket látunk, a melyek ethnologiai feladatok kutatásában elégtelenek és nem vezethetnek biztosan czélunkhoz, szerencsénkre még egy eszközünk marad, tudniillik a nép-psychologia, a melyet harmadik és leghatalmasabb tényezőül működtethetünk és a mely egészen váratlan eredményekre juttat.

Általánosan ismert valóság, hogy a néppsychologia, a mely az emberi nem egyes töredékeiben kifejeződő szellemi tulajdonságokkal vagy a különös erkölcstudománnyal foglalkozik, eddigelé már akárhány jelentős tüneményt felderített és összehasonlításaival nem egy rejtvényt megoldott. Hogy a néppsychologia néha elméleti okoskodások rejtett zugaiban bujkál és helylyel-közzel egészen vad hypothesiseket alkot, az e tudományág értékét egyáltalán le nem szállíthatja. Csak annyiban akarunk e tudománnyal élni, a mennyiben egyes népek erkölcsi sajátságaiban olyan szabatosan kidomborodó jellemző vonásokat látunk, a melyek az idők sokféle viharaival és a történelmi átalakulásokkal szemben nagyobb állandóságot tanusítottak, mint a nyelvi és anthropologiai momentumok, és ennélfogva alkalmasak arra, hogy kitüzött czélunk elérésében leginkább hasznukat vegyük. Ezen véleményünk, hogy a vallási életből, az égalji viszonyokból és a talaj minőségéből folyó népszellem külső hatástól kevésbbé megtámadható és kevésbbé változó a nyelvnél és a physikumnál, mindenesetre különösnek tetszhetik és erős ellenkezésre akadhat. Egyes népek életébe vetett figyelmesebb pillantás azonban arról fog bennünket meggyőzni, hogy a szellem sokkal hatalmasabb a testnél, meg tisztán és sértetlenül is maradhat meg, holott a test külső hatás következtében mindenféle átalakulásnak kitéve, akárhányszor kivetkőzött ős alakjából. Az emberiség történetében ugyancsak kevés példa van, a mely ennek ellenkezőjét mutatva bebizonyíthatná, hogy bizonyos, kalandkereső kedvöktől a harczias életre késztetett társadalmak a véres mesterségtől a kereskedésre és iparra tértek és ezekben kitüntek. Naturam expellas furca, tamen usque recurret, a költőnek e szava egyénekben is, nemzetekben is egyaránt igaznak bizonyul. A megszokott nemcsak testünkben és vérünkben van, hanem, mint a török közmondás tartja, lelkünk alatt rejlik, és nagyon tévednénk, ha a népszellem rendkivüli szívósságát semmibe sem véve a néppsychologiát ethnologiai kérdésekben eléggé nem méltatnók.

Az erre vonatkozó számos példa közül a következőt akarjuk megemlíteni. A már említett középázsiai nép, a szárt, már sok évszázaddal ezelőtt elfogadta a török nyelvet, a nélkül, hogy ezzel iráni habitusát egészen elvesztette volna és, a mi még inkább szembeszökő, a nélkül, hogy azon erkölcsi tulajdonságokból kivetkőzött volna, a melyek az iráni őslakosoknak eleitől fogva sajátságai voltak és ezen összes népnek jellemzéséhez tartoznak. A szárt mai napig az, a mi évezredekkel ezelőtt volt, földművelő, kereskedő, iparos, de sohasem harczos vagy nomád, jóllehet kirgiz-özbég elemek veszik körül és ámbár a világhódítók főútján, úgyszólván állandó tábor közepett élt. Hasonló viszony uralkodik az oszmánok jellemző sajátságaiban; ezeknél harmincz- vagy negyvenezer harczias nomád szolgált alapul a mai több milliónyi népnek, a mely törökök, kurdok, görögök, arabok, örmények s más egyebek keverékéből származott és a melyben az alapító elem szelleme a későbbi vegyülékek tarka-barkaságának ellenéré még mindig uralkodik. Ugyancsak a pusztáról teljes erejökben betört nomádok nemzeti szelleme öröklődött át nemzedékről nemzedékre és ez termékenyítette meg a meghódított elemeket. Az Oxus partján lakó arabokban már semmi nyoma sem található őseik nyelvének és testi külsejének, a melyet a Kuteibe vezérlete alatt tizenhárom évszázaddal ezelőtt az arab félszigetről oda költözött harczosok magokkal vittek, azonban psychikai tulajdonságaikat tekintve még mindig arabok, a kiknek dús képzelő ereje, tüzes mozdulata és nemzeti büszkesége a körülöttük lakó népek jellemző sajátságaitól elüt. A pelasgok utódjaiul ismert albánok egy része a görög orthodox vallással együtt a görög nyelvet is elfogadta, physikumuk is megváltozott, de erkölcsi életökben és nemzeti jellemző vonásaikban tősgyökeres albánok és alig különböztethetők meg albáni nyelven beszélő testvéreiktől. A Szefid-Kuh hegyein élő hezárék, a kik ma általában perzsául beszélnek, a magasan elterülő hegyi vidék ellenére, a mely hazájokat képezi, a mongol pusztaságról magokkal vitt legtöbb erkölcsüket és szokásukat megtartották és e tekintetben mindenképen különböznek szomszédjaiktól, az afghán hegyi lakosoktól. Az orosz kozák, eredetére nézve a pusztának töröknyelvű lakosa, évszázadok mulva testi külsejének tökéletes megváltozása és szláv nyelvjárásnak elfogadása ellenére szellemi jellemző vonásaiban sok olyan sajátságot óvott meg, a mely a kazak-kirgiznek ismertető jele. Nemcsak egyes tisztségekben, mint Ataman (Hetman) és Iszaul (Jaszaul), hanem a babonában, a fegyverrel meg a lóval való bánásban és számos más szokásban is kitünik a töröknomád szellem és arra mutat, hogy e századok óta szláv katonaság ural-altáji eredetű.

A népszellem tartósságának és intensiv erejének legragyogóbb példáját különben a magyarok keletkezésének története szolgáltatja, és minthogy ezt e könyv lapjain kimerítően szóvá tesszük, csak azt óhajtjuk hangsúlyozni, hogy e jelenség a népismertetés terén figyelmet érdemel és egyáltalán nem ignorálható. Ellenkezőleg nem lehetünk eléggé hálásak azért, hogy az ethnologiai kérdések homályában e fénysugárral rendelkezünk, és semmi sem természetesebb, mint az, hogy vele élünk és világosságától vezetve az elénk meredő rejtvényt meg akarjuk oldani. Meg fogjuk látni, ha a magyarok költözésének vonalát az Uraltól a Dunáig felületesen és futólag áttekintjük, hogy a néppsychologia tanusága megbízható kalauzul szolgálhat, a melynek vezetésével élve Pannoniának elfoglalására és a magyar nép első kristályosodására nézve a legjobb felvilágosítást találjuk. A nemzeti szellem megmozdulásában jutottak legjobban kifejezésre a nép legrégibb műveltségtörténetének egyes fokozatai, mert egyrészről láthatjuk, hogyan érvényesül a kezdetleges, keletkezésének első szakaszában levő népszellem a politikai, katonai és társadalmi élet vezető elveiben, másrészről pedig észre kell vennünk, hogyan kerekednek egyes, valamely magasabb műveltségi fokhoz tartozó intézmények és erkölcsök a nemzeti szellem fölé és hogyan származnak belé idegen jószágul. A magyar nyelv műveltségi momentumai tehát, a melyekről ethnologiai tanulmányomban megemlékeztem és a melyekből legalább is még három annyit lehetne összegyűjteni, a legmegbízhatóbb kalauzokul használhatók azon út megvizsgálásában, a melyen a magyarok Ázsia belsejéből a Duna síkságáig eljutottak. E műveltségi mozzanatok nyelvi burkolatában rejlik először is azon őseredeti műveltségi fogalmak csalhatatlan bizonyítéka, a melyekkel ezen ural-altájiak utjokra keltek és nemzeti egyéniségöket velök rokon ethnikai elemek támadása ellen megóvhatták. Másodszor megismerkedünk ezekből azon közlekedés időtartamával és beható erejével, a melyben e nép a költözése vonalán lakó népekkel volt, csak úgy mint mai napság az európai nyelvekben az idegen szók számából és minőségéből megmérhetjük a műveltségi hatás és a szomszédsági viszony fokát, a melyben Közép- és Éjszak-Európa egyes nemzetei régi római és későbbi olasz mestereikhez állottak. A kik az összehasonlító nyelvtudományban rendületlenül hisznek és mereven csakis a nyelv anyagát tekintve bizonyos népek sajátszerű tulajdonságait nem látják, e tekintetben kényelmesen járnak el, mert idegen szókról vagyis idegen vagy rokon nyelv területéről kölcsönzött jószágról beszélnek. Régóta letelepült, a műveltség magasabb fokán álló népek nyelvénél elfogadható e vélemény, mivel ott ethnikai elegyülés, de nem vegyülés ment végbe. De egész másképen áll a dolog ott, a hol nomádok letelepültekkel találkoztak és számos különálló töredék vetődött össze, és különnemű elemek tarka zürzavarának kellett volna egységes testté összeolvadnia. A nyelvalakoknak és az emberi társadalom legelső, kezdetleges fogalmainak egységes jellemére vonatkozó szabály itt semmi esetre sem lehet irányadó, mert számos bizonyítékunk van, hogy valamely nyelv alaktanán minden részében idegen nyelvtannak nyomai látszanak meg és a névszók meg az igék ragozásában, a többes szám képzésében stb. külső hatás mutatkozik. Igy látjuk például, hogy a magyarban a finn-ugor alaktan uralkodó jellemén kívül tiszta török nyelvtani alakok is vannak. A tőszámnevek, a melyekről a törökben is a hetes-rendszer mutatható ki, túlnyomóan ugor eredetűek, ámbár ezen összehasonlításhoz: magy. hat, vog. chot; magy. hetu, hét, vog. sot, a török alti és jeti is sorozható. Az egyes testrészek magyar megnevezésében a finn-ugorral való rokonságuk feltünőbb mint a törökhöz való hasonlításuk, de még itt is óvatosan kell eljárnunk, mert a következő megegyezést megtámadhatja ugyan a philologiai vakbuzgalom, de el nem tagadhatja:

és a többi. Tiszta török-eredetű névmás is van a magyarban, mint a török men magy. én; török miz magy. mik; török maka magy. maga; hasonlóképen a szóképzés is inkább török mint ugor jellemet tüntet fel. Egy szóval, a magyar nyelvnek kiválóan keverék-jelleme minden kétségen kívül való, és a nélkül, hogy itt a régi philologiai veszekedést újra fel akarnók idézni, - hiszen még ma is teljesen érvényes a régi költő szava: Grammatici certant et adhuc sub iudice lis est, - itt különösen kivánjuk hangsúlyozni, hogy a magyar nép műveltségi momentumainak fejtegetésében nem alkalmazható ugyanazon zsinórmérték, mint az árja és a sémi nyelvekben. A társas együttélés legelső szakából származó fogalmak tolmácsolása itt egészen más jelentőségű mint egyéb népeknél, csakúgy mint a magyarok keletkezésének története más népekétől tetemesen eltér.

E szerint egész bátran koczkáztathatjuk azt az állítást, hogy a néppsychologia tanításának ki nem elégítő megfigyelése következtében nagy hiba esett azon kérdésben, vajjon milyen nemzetiségű volt az a lovas-csapat, a mely a IX. század vége felé Pannoniába rontott, és hogyan keletkezett a mai magyar nép. Mivel a nyelv bizonyító erejéhez mereven ragaszkodtak, mindinkább összebonyolódott a rejtvény, és hogy mennyire bünhődött meg e végzetes egyoldalúság, az az eddigi kutatásnak következő téves eljárásából legjobban kitünhetik.

A magyarok eredetének történetében eddigelé a kutatásnak két különböző iránya tünt fel. Az egyik, a nemzetinek nevezett irány, elméleteit kizárólag azon hagyományokból, legendákból és krónikákból merítette, a melyeket »A magyarok régi történetének forrásai« czímén szoktak összefoglalni. Csak az újkorban foglalkozott a bírálat e források anyagával és kimutatta, hogy a magyarok régi hazájára, útjok egyes adataira és honfoglalásuk módjára vonatkozó közleményeik teljesen megbízhatatlanok. Elég egyetlen tekintetet vetnünk azon naiv, gyermekies mondák tarkán csillogó szövevényére, a melyekkel Kézai, Marcus, Thuróczi és kivált Béla király névtelen jegyzője kortársai nemzeti hiuságának hízelegni akar, és meggyőződhetünk, hogy e költemények tulajdonképen értéktelenek és érdeklődésünket csak az alapjokul szolgált hagyomány és népmondák miatt érdemlik meg. Képzelődésök féktelenségére és a régi meg a velök egykorú Ázsia föld- és néprajzi állapotaiban való teljes járatlanságukra nézve e szerzők nem voltak sokkal rosszabbak germán és franczia középkori hivatalbeli társaiknál, és a mily veszedelmes volna a magyarok ősi hazájának helyrajzára meg néprajzi viszonyaira és Pannoniába való költözésére vonatkozó adataikat komolyan elfogadnunk, épen olyan haszontalannak tartjuk azt, ha valaki ez adatokat a birálat bonczoló késével taglalná vagy épen e jó emberek fölött tudatlanságuk miatt törvényt látna. Uram Istenem! Mit tudott Európa amaz időben Ázsiáról, mi volt a középkorban az ország- és népismeret, és különösen, hogyan lehetett volna valakinek akár csak sejtelme is Marco Polo és Rubruquis előtt Közép-Ázsia és Dél-Szibiria földjéről és lakosairól? Hiszen a római földrajzírók és a byzanczi szerzők gyér, de mesékkel nem kevésbbé átszőtt adatai csak a jelenkorban jutottak tisztességhez és az arab utazók feljegyzéseit, melyek csak az imént kerültek napvilágra, még mostani ethnologusaink és történettudósaink sem méltatták érdemök szerint.

Nem csuda tehát, hogy a magyar krónikások és a puszta szavoknak hitelt adó későbbi történettudósok leirásaiban csak úgy hemzseg az olyan adat, a mely tárgyi, hadtudományi és néprajzi tekintetben közel jár a lehetetlenséghez. Nem akarjuk tagadni, hogy a kelet felől való költözésről szóló hagyomány határozatlan, ködös vonalakban megmaradt; hiszen hasonló mozzanatok a mongolok és törökök régi történetében is találhatók. Nem tartjuk lehetetlennek, hogy egyes hősök neve és vitéz tette meg nevezetes események huzamos ideig éltek a nép dalában és emlékezetében, de azon időben, mikor keresztyén fiai pogány őseik e tetteit irásban meg akarták örökíteni, a nép ajkán élő hagyományok egyes részeire is kiterjedő és kimerítő szabatosságról már szó sem lehetett. Képzelődés foglalta el Clio helyét; csak így lehet ugyanis megfejteni, ha óriási, százezrekre menő számokról beszélnek, a melyekkel honalapító őseink erejét leírják. Hogyan lehetett a IX. század közepén vagy elején az Uraltól a Dunáig érő nagy területen, a mely akkor nagyobbára lakatlan és műveletlen volt, olyan óriási tömeg emberrel haladni, arra a lelkes krónikások, úgy látszik, nem is gondoltak. Ugyancsak felelet nélkül hagyták a krónikások azt a kérdést is, milyen úton-módon haladt előre a népnek harczoló része, elválva családjától, elhagyva holmiját és nyájait, melyik része volt az elő- és utócsapat, továbbá sok egyebet, a mi a nagy nomád-sereg képzelt költözködésével összefügg. Valamint a derék Anonymus Res Gestæjének szerkesztésében Regino krónikáját és Dares Phrygius História Troiana-ját követte és mutatis mutandis egy ázsiai nomád népnek hódító hadjáratát és hősi tetteit középkori római keresztyén hadi vállalatok mintája szerint írta le, épen úgy kísérlették meg követői és utánzói az ázsiai élet és cselekvés módjának minden ismerete nélkül és még csak nem is sejtve, milyen a nomád harczosok szelleme, a magyaroknak régi hazájokból új honukba való költözését leírni. Hiszen akkor már sok évszázad mult el azóta, hogy e nép ősei az ázsiai pusztán útra keltek, és a mit a valószínű, de hitelesen be nem bizonyított népmonda e menetről megőrzött, azt mint a pogány idők veszedelmes emlékét az első korszak keresztyén vakbuzgalma féktelen dühhel kiirtotta. Némely tulajdonnév hangviszonyaiból azt következtethetjük, hogy az emlékezetnek sok megmaradt nyomát nem a nép ajka, hanem idegen nyelvű szerzők iratai juttatták ránk; így például e név Béla határozottan ellenkezik a magyar nyelv hangtörvényeivel és úgy látszik, hogy e szó az eredeti Bala (gyermek, valakinek fia) alakból támadt. Hasonlóképen áll a dolog ezzel is: Géza, a mi, mint ismeretes, Gyejcs-nek, Gyajcs-nak hangzott és ebből származik: jajcsi (íjász). Az Anonymus, Kézai, Marci Chronica és mások elbeszéléséből épen úgy derül ki az ázsiai állapotokban való teljes járatlanság, mint Katona, Fessler, Szalay és Horváth munkáiból. Az utóbbiak azt a hibát követték el, hogy keleti nép történetét akarták felkutatni és megírni a nélkül, hogy a Keletet ismernék, legkevésbbé a Keletnek azon részét, a mely csak a jelenkorban tárul fel előttünk. Az ural-altáji embernek élete Ázsia éjszaki felében mindenha különbözött a napkelet régi művelt országaiban való élettől. Törökország, Perzsia, India és Khina hajdani és mostani állapotainak ismerete keveset használt volna a kutatónak, hogy Közép- és Éjszak-Ázsia népeiről fogalmat szerezzen. A művelt Nyugat a XIX. század első felében fölöttébb hiányosan ismerte a turkománokat, özbégeket, kazákokat, kirgizeket, osztjákokat, vogulokat stb., és ez a mult századok dolgában való tudatlanságának elégséges mentsége lehet.

A legjobb akarattal sem birtak volna tehát honi krónikásaink a magyar nép eredetére több világosságot deríteni és épen olyan kevéssé jegyezhették fel számunkra a Pannonia térein végbement alakulási folyamat megismeréséhez szükséges adatokat. Előttök százezrekre menő egységes magyar népnek képe lebegett, a mely nép költöztében, letelepültében és az után idegen ethnikai töredékeket felvett és bekebelezett, a mely azonban mindemellett nagy, erős és egységes nemzettestként lépett fel, ilyenként harczolt, hódított és csinált történetet. Mily elenyészően kicsiny és csekély volt a magyar elem száma, a mely a mai nép megalakulásában főtényezőként működött, az a régi krónikásoknak és a későbbi történetíróknak eszökbe sem juthatott, arra nem is akartak gondolni, mivel az megsértette volna nemzeti hiuságukat, habár józanul tekintve őseik dicsőségét még inkább felmagasztalta volna. Ez előitélet és ez elfogultság, sajnos, egész a jelenkorig tartott és még modern gondolkodású és képzett magyar történetírók is helytelen restelkedésből átallották megvallani, hogy a magyar elem feltünő kisebbségben volt a neve alatt támadt tarka népvegyülékben.

A mi aztán a második irányt illeti, a mely a magyarok eredete történetének kutatásában feltünt, hát bizony az összehasonlító philologiától kiderített eredmények igazi czélunkhoz nem sokkal közelebb juttattak, sőt talán feladatunk végleges megoldását még inkább megnehezítették és meghiusították. Ez az úgynevezett linguistikai iskola, a mely a néprajzi feladat megoldásában a nyelv bizonyító erejét használta főtényezőül, még veszedelmesebb és sokkal nagyobb hibákba esett, mint a krónikások adataira építő történetírók. Mivel a mult században egyes philologusok a magyar meg a finn és a lapp nyelv között nyelvtani és szótári hasonlóságot fedeztek fel és mivel ez észrevétel az ugor nyelvek terén való tanulmány haladtával még határozottabb alakot öltött, azt hitték e tudomány képviselői, hogy a magyar nép igazi eredetét már felfedezték és az ural-altáji törzs többi ágával való genetikai viszonyait helyesen megállapították. A magyar nyelvnek és a különféle finn-ugor nyelvjárásoknak viszonyát természetesen mindenkinek észre kell vennie, meg azt sem tagadhatja senki, hogy a nyelvalakok rokonsági foka e két nyelvterületen kiemelkedőbb és inkább észrevehető, mint a magyar és a török nyelv terén. De épen olyan világos ma már mindenkinek az is, hogy nyelvek hasonlósága még nem tételez fel ethnikai rokonságot, és ha a magyar összehasonlító nyelvtudomány legujabban e tétel helyességét elismerve, csupán kizárólagos nyelvrokonságról beszél, e magába szállás még korántsem teheti jóvá mindazt a hibát és tévedést, a melyet a finn-ugor nyelvösszehasonlítás terén elkövettek. A mit Sajnovics, Gyarmathi, Révay és Reguly sejtettek, azt Hunfalvy és Budenz napnál világosabban akarták bebizonyítani és a roppantul erőszakos, minden ízében elvetésre méltó módszer, a melylyel éltek, a tudományok történetében semmihez sem fogható. Habár e szomorú tévedést részben már etimológiai tanulmányomban érintettem, még sem állhatom meg, hogy itt újra ne említsem azt a csűrést-csavarást, a melylyel amaz ethnologiai erőszakoskodásban éltek.

Miután egy ugor alapnyelvnek légies hypothesisét felállították és e nyelvet éjszaki és déli ágba sugároztatták, nyelvösszehasonlító bizonyítékokra támaszkodva a magyarnak illő helyet akarnak a vogul és az osztják között kijelölni. Az ugor alapnyelv feltevésére indító okokat természetesen a képzelődés magasabb köreiben kell keresnünk, de a magyarnak az éjszaki ugor csoportba való tüzetesebb sorozását már kizárólagos és szorosabb rokonságnak szilárd, megdönthetetlen bizonyítékaival akarják megokolni. Hiszen, minthogy nincsen kétség abban, hogy a magyar nyelv alépítménye ugor jellemet mutat fel, egészen fölösleges igyekvés volt, hogy a nyelv további kibontakozásában vagy színeinek kifejlődésében, a hol török elemek hatalmas hatása látszik, következetesen és kizárólag feltetsző ugor bélyeget akartak kimutatni. Ebből a bizonyításban való erőszak eredt, mert az az út és mód, a melyen a közelebbi rokonság e momentumait részint ethnologiai munkákból, részint nyelvtani összehasonlításokból levezették, egy cseppet sem alkalmas arra, hogy bennünket a felállított elméletek helyességéről meggyőzzön. Ezen erőszakos nyelvösszehasonlítás mutatványaul csak néhány példát jegyzek ide a »Magyar-ugor összehasonlító szótár«-ból.

A magy. bűn szót a vog. mi, az osztj. miji (adni) szóval rokonítják, mert az alapgondolat büntetést, bírságot, következőleg fizetést, tehát adományt tételez fel!^[1]

A magy. nyáj, a vog. nogo, az osztj. naul (hús, test) szónak azért rokona, mert itt a tömeg, sokaság értelme fejeződik ki, következőleg anyag tömege, test és nyáj egymáshoz sorakozik!

A magy. köldök szót azért vetették össze a lapp kiäld (chorda, nervus), a finn kiele (nyelv) szóval, mert itt lefityegő vékony testről van szó; ebből következik a fogalmak és szók e sajátságos kapcsolata!

A magy. fal a finn puole (pars dimidia), az osztj. puñêl (oldal) és a vog. päl (fél) szónak azért rokona, mivel azon, hogy: fal, tulajdonképen a ház oldalát, felét (?) értjük.^[2]

A magy. burok azért van a cser. pur, a zürj. pir (intrare, bemenni) szóval közeli rokonságban, mivel a bemenés fogalma a kinnlevőnek szempontjából valami burok-félét tételez fel, tehát a benn-levést és a beburkolást ugyanazon egynek tartjuk!

A magy. seb szót azért hasonlítják össze a finn hempeä (lágy, elpuhult, gyengéd) szóval és azért mondják rokonának, mert puha, kényes és érzékeny analog fogalom és a sebnek, tehát fájdalomnak rokona!

A magy. törpe a finn täpärä-hez (szoros, szűk) hasonlít, mivel e szerencsétlenek termete nagyon szűk.

A magy. árnyék szót a vog. t`rom (ég, időjárás) szóval hasonlítják össze, - lucus a non lucendo, - és pedig azon okból, mivel árnyék és felhő azonos, ez utóbbi pedig az ugor népek nyelvében az éggel fogalmi rokonságban van!

A magy. idő állítólag legeslegközelebb esik a vog. entäp és az osztj. #ndep (öv) szóhoz, mivel a cingulum szava legalkalmasabb a kisebb-nagyobb ambitus-t, circuitus-t feltételező idő megértésére.

A magy. út-nak állítólag a vog. vu`t és az osztj. v#t (szél) szóban akad párja, mert az út vagy az utazás alapfogalmában előre haladó mozgás fejeződik ki, ennek folytán a finn-ugor mozgatni és szél hang és fogalom tekintetében olyan viszonyban van egymáshoz, mint a német Weg és a latin vehere!

Hadd legyen elég e tíz virágszál bokrétába kötve; ha azonban azt kérdezzük, hogy miért nem keresték a magyar-ugor összehasonlító nyelvtudomány megalapítói ezen erőszakosan megnyomorított, szörnyeteg analogiák helyébe a hiányzó etymont másutt, a hol pedig bizonyára feltetsző alakjában találták volna meg, akkor a felelet szinte magától kinálkozik. Először is egész munkájukon az a gondolat uralkodott, hogy a magyar nyelvnek kizárólagosan ugor jelleméről a priori felállított elméletet erőnek erejével győzelemre juttassák; másodszor azon hibába estek, hogy az árja és sémi philologia terén felállított elméleteket az ural-altáji nyelvek területén is alkalmazták; harmadszor a philologusoknak néha nagyon is merész okoskodásait csalhatatlan dogmáknak tartották, holott épen nem csalhatatlanok, a mint hogy akárhány, évtizedekkel ezelőtt felállított elméletet ma már mint haszontalant el is vetnek. E téves gondolatuk áldozatául kellett mindennek esnie és e megtévesztő szándékuk érdekében minden, habár napnál világosabb és kétségtelen török analogiát el kellett kerülni, meghiusítani és a priori semmisnek és meg nem engedettnek nyilvánítani. Nincs hangbeli és fogalmi kapcsolat oly vad és szörnyűséges, hogy ne szolgálhatna ugor analogonként; minden, bármekkora szörnyűség kedveért a hangtan úgynevezett törvényeit és a fogalmi kapcsolat elveit alkalmazták, és a hol a meglevő ugor szópéldák nem elégségesek, ott a philologiai buzgalom egészen sajátságos útra tér. Az úgynevezett ugor ősnyelvben feltételezett alakokat állítanak ugyanis fel és neki hevült képzeletök e csuda-szülöttjeivel végtelen számú magyar szót hasonlítanak össze, a melyet aztán természetesen egymással analognak vagy közel rokonnak találnak. Másfelül levő, például török analogiát aggodalmas gonddal kerülnek, és így például

a magy. bölcs szót nem a török bilicsi (bölcs), hanem a finn miele (ész),

a magy. bő szót nem a török bol (bő), hanem a finn pyyleä (solito maior),

a magy. beteg szót nem a török bitig (senyvedő), hanem a zürj. viš (betegeskedni),

a magy. húr szót nem a török kur (kötelék, kötél), hanem a finn suole,

a magy. hó, hav- szót nem a török kar (hó), hanem a finn suve,

a magy. ól szót nem a török aol, hanem a zürj. vol' (lectus),

a magy. sok szót nem a kirg. šok, hanem a cser. šuko,

a magy. szép szót nem a török süb, hanem a lapp cabbe,

a magy. díj szót nem a török dej (valamit érni), hanem az észt tuhku (mellékkereset),

a magy. íj szót nem a török jaj, hanem az osztj. j#got

szóval hasonlítják össze, csak azért, hogy a magyar nyelv és a finn-ugor nyelvjárások között levő közelebbi rokonságot szembetünővé tegyék. Az idegen szókra is alkalmazzák e nyakatekert módszert. A magyar ház szóval, a mely a német Haus-ból keletkezett, a nomádok életfeltételeit semmibe sem véve a finn koto (domicilium) szót, és a magy. fal szóval, a mely a német Wall-ból támadt, a finn puole (pars dimidia) szót kapcsolják össze. Ugyanígy látjuk, hogy a magy. isten-t nem a perzsa izdan-nal kötik össze, hanem a finn isä (atya) szóból és a feltételezett magyar -tény kicsinyítő képzőből származtatják; épen így a magy. nap-ot (sol) nem a perzsa ap, nap^[3] (nap, világos), hanem az osztj. novê (lux), a magy. nád-at nem a perzsa naj, hanem a mordv. manda (bot! ) szóval hasonlítják össze.

Szóval a magyar-ugor nyelvösszehasonlítással elért eredményekre tizennégy esztendővel ezelőtt kimondott itéletemet most is teljesen fenntartom. Akkor itéletemet csak az anyagi összehasonlításra alapítottam, ma már az alakok kincstárának összehasonlító tanulmánya is előttünk van, a melyben szintén egymást éri a sok égbekiáltó erőszakoskodás. Ennélfogva most is csak ismételhetem, hogy ezen módszerrel és ezen eredménynyel a magyar és finn-ugor nyelvnek szorosabb és kizárólagos összekapcsolása csak olyan emberre nézve lehet világos, a ki kész vad hypothesiseket dogmák gyanánt elfogadni és a ki nem érti meg, mily veszélyes dolog az árja nyelvek terén bebizonyult elméleteket az ural-altáji nyelvek területén alkalmazni.^[4] A magyar nyelvnek beható keverékjelleme minden kétségen kívül való és a mily téves volt ama történetbuvárok felfogása, a kik a krónikások tarka mese-szövevényétől megtévesztve a honalapító magyarokban egységes, nagy nemzettestet akarnak látni, épen úgy alapjában hibás azoknak nézete, a kik a nyelvi bizonyítékokból kiindulva a mai magyarok őseiben tiszta ugor néptörzset akarnak felfedezni és ezt uralkodó nemzeti tényezőül akarják szerepeltetni. Hogy mi úton-módon keletkezett a magyarok népe és nyelve, azt a következő lapokon világosan ki akarjuk fejteni; hogy azonban nézetünket mennél érthetőbbé és szemlélhetőbbé tegyük, minden előtt egy tekintetet kell vetnünk Ázsia ethnikai állapotjaira, a milyenek a magyarok költözése előtt voltak, és, a mennyire lehet, meg kell vizsgálnunk a népek akkori csoportosulásának képét.

A szíves olvasó, a ki már megunhatta a meddő philologiai veszekedést, most már megértheti, hogy a rejtvény megoldása és a valóságnak, a mennyire lehet, kiderítése végett bizonyára más útra kell térnünk és más segítő-eszközöket alkalmaznunk. Hogy e czélunkat elérjük, megkísérlettük a magyarok eredetének történetét a mai magyar nép keletkezésének történetével kapcsolatba juttatni, minthogy azon meggyőződésből indulunk ki, hogy a kezdet legelejét a későbbi történelmi alakulatok folyamata legjobban megvilágítja. Az éltető szellem, a mely a nép magvát megmozdította, azon különféle cselekvésben és változásban, a melylyel a honalapítás járt, mindenütt előtör; idegen földön és idegen ég alatt is minden jó és rossz tulajdonságával együtt megnyilatkozik, és az alakulás folyamatának egyes szakaszaiban a legjobb bizonyíték rejlik arra nézve, hogy a magyarok ethnikai hovatartozásának szűkebb keretére vonatkozó feltevésünk helyes.

Hogy e törekvésünkben következetesen eljárhassunk, elkerülhetetlenül szükséges, hogy figyelmünket azon ethnikai alakulatokra és viszonyokra fordítsuk, a melyek az ó-korban, vagyis azon időben, a melyről az arab földrajzírók feljegyzései szólnak, az iszlám területén kívül Közép-Ázsia és a Pontusi országok éjszaki részeiben megvoltak vagy gyaníthatok. Itt két eléggé ismert forrásból meríthetünk, tudniillik Ibn Khordádbeh művéből, a »Liber viarum et regnorum«-ból, a melyet 230 és 234 közt (Kr. u. 844 és 848 közt).^[5] tehát még akkor írt, mikor a magyarok mai hazájukat még el nem foglalták, és Maszúdinak szintén gyakran említett és sokszor felhasznált földrajzi munkájából. Az utóbbi 336-ból (Kr. u. 947-ből) való, tehát egy évszázaddal későbbi az előbb említett műnél: e mű terjedelmesebb is, mert abban az időben már bőséges alkalmok volt az araboknak az iszlám világával határos ázsiai országokkal megismerkedniük és ethnikai meg földrajzi viszonyaikban némileg tájékozódniuk. Belső-Ázsia középkori földrajzának ezen első, nagyobbára szavokhihető forrásai szerint a török terület az ujgurokkal (tagazgar) kezdődik, Khina éjszaki részén; a khákán székhelye Kurcsan-ban volt, czíme e török szó: ir-khan vagyis fejedelem-férfi. Nyugaton e terület Khoraszánnal határos, a melynek nevén azon időben a mai Ferghanát meg keleti Turkesztán éjszaki részét értették; éjszakon pedig az ujgurok országa messze az Altájon túl terjedt a mai Dél-Szibiriába, a hol valamennyi ott lakó néptöredéket adófizetőjévé tett, a hogy később Dsengiz és Timur idején is történt. Különben nemcsak e két arab földrajzíró nyilatkozik ekként a törökség keleti határáról, hanem még régibb forrás, tudniillik Zemarchus byzanczi követnek a VI. század végén kelt jelentése útjának leirásában megemlíti, hogy az Ich (Ik, azaz Emba) folyótól a Daich^[6] (Jajk, azaz Ural) folyóig és onnan az ugur-ok. (ujgurok) földjére jutott.

Ránk magyarokra nézve már azért is különös érdeke van az ujgur névnek, mert ezzel, azaz ugor névvel jelölték meg az oroszok a tőlük keletre lakó nem-orosz népeket, épen úgy, a hogy az oroszok öt századdal utóbb a mongolokat tatároknak nevezték, mivel Dsengiz seregének előcsapatát a Tatar nevű török nemzetség képezte. Az orosz ugri (tót uhri) szóból lett a német Unger és Ungar, mi azonban nem Árpád magyarjaira, hanem a már azelőtt Pannoniában élő ural-altáji népre vonatkozott.^[7] Másrészről pedig ugyanezen általános ugri megnevezésből készítették a philologusok a mult század vége felé az ugorok ethnikai nevét, a melyet a vogulokra, osztjákokra, mordvinokra és votjákokra alkalmaznak. Az illető népek magok sohasem ismerték és sohasem használták e nevet.

Az ujgurok után első sorban a kirgizek-ről szólnak az arab és byzanczi források, és pedig ugyanazon vidéken, a melyen ez a nép még mai napig is lakik. Továbbá még említik a Karluk, Karait, Kozlacs neveket és egyéb töredékekét, a melyeknek a másolóktól rettenetesen eltorzított nevén egyes törzseket és nemzetségeket kell érteni; hiszen a legtöbb író csupán hallomásból értesít bennünket, és mint közönségesen ismeretes, a nép, törzs, nemzetség és ág kölcsönös viszonyát az idegen sohasem szokta kellően méltatni. Épen olyan egybehangzó a byzanczi, arab és perzsa szerzők adata a nyugati törökök ú. m. a guzok hazáját illetőleg; ezeknek neve helyesebben oguzok, vagyis turkománok, a kiknek java része a Kaspi-tótól éjszakkeletre és déli partján az iráni hegység szélének mentén egész Mervig és Belkhig elkalandozott és a letelepült népességnek, valamint a jelenkorban is, nagy rémületére volt. A ki a nomádok törzseinek és nemzetségeinek viszonyaiban csak némileg jártas, az könnyen megérti, hogy e négy török nemzetség: Jadsni, Badsgar,[8] Bedsnek és Naukerde, a melyeknek lakóhelyét Maszúdi^[9] a Kaspi-tótól éjszaknyugatra a khazarok és alánok közvetetlen közelébe helyezi, tulajdonképen a guzoknak vagy turkománoknak csak ágai, helyesebben nemzetségei. Jadsni, , helyes olvasásában Jadsi, , vagy jobban , Jajdsi, a. m. íjász; e nevet nyelvjellemén azonnal meg lehet ismerni és bátran a turkománok egy nemzetségnevének lehet tartani. Badsgar, , felette valószínűen a szókezdő ajakhang elcserélődésével (b-m) az Ibn Dastánál előforduló Madsgar-ból, , keletkezett, és ebben, mint már a magyarok eredetéről írt tanulmányomban kifejtettem,^[10] Madsar, a magyarok neve ismerhető fel. Badsnak, Bedsnek egész egyszerűen a. m. Badsanak, Bedsenek azaz a besenyők, vagy a byzanczi szerzők PatzinakÙtai szava; a magyar besnyő, besenyő,^[11] a Bedsenekből a hangtan szabályai szerint származott. Naukerde perzsásan hangzik, azonban a felismerhetetlenségig eltorzítva származott ránk.

Az említett turkomán törzsek közül a khazarokat említik. Ezeket nagy, hatalmas, török-eredetű népnek írják le, a melynek birodalma a Volga alsó folyásától kezdve a Kaukázus éjszaki lejtőjének hosszában ötszáz mérföldnyire^[12] (ferseng) terjedt és egyszer-másszor még a mai Ámolt is, Gilán perzsa tartományában, magába foglalta. A khazarokról nevezték el a Volgát Khazar-folyónak és a Kaspi-tavat Khazar-tengernek. Nagy, hatalmas harczosok hírében állottak és mint ilyenek valóban sok gondot is okoztak a Szászánidáknak is meg az araboknak is. A khazar, khuzar név a törököknél rabló-lovag, kalandos levente értelmében mind e mai napig megmaradt és nevezetes, hogy e szóban: huszár, eredetileg könnyű lovas, a magyar nyelvben is még mindig él.^[13] A khazarok szomszédságában még a bolgárok népét és országát említik; ezeket szintén törököknek mondják a Bartas néppel egyetemben. A bolgár fejedelmet mohammedánnak írják le, a miről Ibn Fozlan kimerítően megemlékezik, és magának a nemzetnek is a legtöbb közlemény állítása szerint nagynak, hatalmasnak és harcziasnak kellett lennie, a mely a legtöbb szomszéd népet meghódította és a legtávolabbi vidékek ellen is rabló-hadjáratokat intézett.

Az élet és hadakozás módjára meg egyes erkölcsökre és szokásokra nézve is a török népnek meglehetősen egybehangzó, azonos leírását találjuk a legrégibb szerzők műveiben. Az ujgurokban, a kikre Khina műveltségi viszonyai erősen hatottak, a törököknek állami és társadalmi tekintetben legelőbbre haladt töredékét találjuk. Voltak városaik, épült emlékeik, a mint az Orkhon-medenczének^[14] legújabban felkutatott romjaiból kiderül, és műveltségi meg politikai tekintetben az akkori törökség élén állottak. A kirgizek, karlukok, kozladsok, badsnakok, badsgardok, gúzok és jadsnik népét ellenben mindenütt tősgyökeres nomádokul írják le, a kik baromtenyésztéssel foglalkoznak, nyájaikkal végtelen síkságokon és pusztákon kóborolnak és, ha csak szerét ejthetik, letelepült szomszédjaik területébe törnek. Abban a képben, a melyet Zemarchus az ektagi khákán udvarának életéről vázolt,^[15] a tíz, sőt tizenkét évszázaddal későbbi török nomádok életének hű másolatát látjuk, és ez rögtön eszünkbe juttatja azt a leírást, a melyet Priscus Rhetor Attila udvaráról ránk hagyott. A sátrakban, melyeket nehéz, művészileg készült selyemfüggönyök díszítenek, víg tivornyák folynak. A bor patakként ömlik, kancsó és serleg mind aranyból való, és Dizabulus (helyesebben Dizavul, Dizaul, azaz rendező, fejedelem, uralkodó) arany kereveten vagy pedig négy arany pávától árnyékolt trónon ül. A palota előtt hosszú sorban állanak a szekerek, ezüst és arany edényekkel megrakva. Világos, hogy itt dúsgazdag, a fényűzésnek hódoló nomád fejedelem van előttünk. Ha a mult évszázadok és a jelenkor nomádjainak életét ezzel összehasonlítjuk, először is a szekerek előfordulása és a bor élvezése tünhetik fel, habár másrészt Zemarchus is említ bizonyos barbár italt, a melyen a kanczatejből erjesztett kimis-t kell értenünk. A törökök vallási életét is érinti Justinusnak byzanczi követe, a mennyiben bűbájosokról (samánokról) mesél, a kik a görögnek holmiját körülfogták, csengetéssel és dobszóval lármát csaptak, miközben mások tömjént égetve eszeveszettekként ide s tova futkostak, azzal a szándékkal, hogy a gonosz szellemeket elűzik. Ez olyan szertartás, a mely a mongoloknál és altájiaknál dívó és Pallastól meg Potanintól leírt samán-ritusra emlékeztet. Megegyezőleg a földrajzi és égalji feltételekkel, de eltérőleg a nyugati és déli művelt világ felől származó és egészen különböző hatástól, a khazarokról és bolgárokról vázolt kép már lényegesen eltér keleti és éjszakkeleti törzsrokonaikétól. Igaz, hogy ezt a kettőt is mint par excellence harczost, ügyes lovast és íjászt írják le, de ezek a műveltség sokkal magasabb fokán állanak. Diplomatiai összeköttetésben vannak a perzsákkal, arabokkal és görögökkel, sőt egy khazar fejedelem még a spanyolországi mórokkal is; ügyes és bátor tengerészek; városaik vannak, kereskedéssel és iparral foglalkoznak, és, mint Maszúdi, Ibn Fozlan és mások mondják, a bolgárok értékes, éjszaki szélességi fokok alól származó szűcsárukkal való kereskedésökről híresek. Ez a körülmény határozottan arra vall, hogy a bolgárok és khazarok nevén inkább politikai mintsem tisztán ethnikai nemzetet kell értenünk, a melyben török volt az uralkodó, vezető és harczias elem, a nép nagyobb része pedig a jelenleg ugorokul ismert mordvinok, votjákok és cseremiszek szomszédos ural-altáji törzsrokonaiból állott. Az utóbbiak meg a bolgárok és khazarok viszonyának olyannak kellett lennie, a milyen az osztjákok és vogulok meg az ujgurok közt volt az Altáj-hegység éjszakkeleti vidékén.

Tehát nem pusztán képzeletünk vagy merész okoskodásunk eredménye, ha azt az állítást koczkáztatjuk, hogy azon ethnikai viszonyok összefoglaló képe, a melyek az ó-korban Belső-Ázsiában. Mongolországtól a Fekete-tenger éjszaki partjáig uralkodtak, könnyen újra megalkotható azon ural-altáji néptöredékek példájának nyomán, a melyek még ma is találhatók szerteszét e nagy és tágas területen. Ha a nagyszerű, épen a népvándorlás idejében e vidékeken bekövetkezett eltolódásokat és átalakulásokat teljes értékök szerint méltatjuk meg a folytonos háborúktól előidézett népvegyülékeket tekintjük, nem lehet és nem szabad azon meggyőződés elől elzárkóznunk, hogy ebben főtényezőül és éltető szellemül csakis a törökség működhetett és uralkodhatott, a mely ott mindenkor nagyban túlnyomó többséget képezett. Ezt nemcsak a történelem tanusága bizonyítja, a mely szerint az officina gentium-ból kitörő harczosok csapatjai nagyobbára török-tatárok voltak, hanem még inkább a talajviszonyok és a földrajzi helyzet, a mely azon meggyőződésre bír bennünket, hogy ott csakis nomád társadalom tarthatta magát honosnak. Ha az Altáj-hegységtől kezdve nyugati vagy délnyugati irányban tovahaladunk, először is a turkesztán-szibiriai alföldre akadunk, a mely a Kaspi-tó keleti partjáig és a Volgáig 150-200 méternyire sülyed a tenger színe felett. A Volgától tovább haladva az orosz pusztaságra érünk és a Dnjepertől egész a Kárpátok keleti kiágazásáig a roppant síkságon egyetlen valamirevaló hegyet sem találunk, a mely az akkori nomádok féktelen vándorló-kedvének gátat vethetett volna. E körülbelül 500 német mérföldre terjedő síkság ember emlékezetét meghaladó idők óta azon ural-altáji elemek kóborlásának és küzködésének színhelye volt, a melyek a melegebb déli vidékek műveltségi köre felé való előnyomulásukban gátolva a tenger felzaklatott hullámaiként ott hol erre hol arra zúdultak és a természetnek több kegyében részesülő vidékekre be-betörtek. Az időpontot meghatározni, mikor ez az áramlat kezdődött, megállapítani, hogy mely esemény okozta és mely népkeveredés volt következménye a történelem előtti időben, minderre még a legmerészebb képzelet is hiába igyekeznék. A nagy makedoni király harczai az Oxuson túl, a Szászánidáknak, sőt a Pisdádiaknak örökös háborúi az Iránnal határos népek ellen és a Dél-Szibiriában állítólag egykor letelepült finn-ugoroknak szétkergetése egyesegyedül azon török-tatár nomádok nyugtalankodásának tulajdoníthatók, a kik az említett terjedelmes síkságokon tanyáztak. Az, hogy e nomádok a ködös hajdankorban többször Indiába rontottak, a minek nyoma a dravida népekben megmaradt, továbbá a régi Assyriában, Kis-Ázsiában észrevehető ural-altáji hatás momentumai e népelem időszaki kisugárzásának gyaníthatók, de biztosan meg nem állapíthatók. Azonban a történelmi kor kezdetével nagyot fordul a felső-ázsiai hazájukban maradt ural-altájiak sorsa.

E terület földrajzi névsoráról szóló első hagyományunk határozottan török. A következő hegyek és folyók nevétől: Ak-tag, Oxus (Oguzból), Altáj, Etil, Jajk, Ouzi, valamint e nemzetségi nevektől: Ujgur, Bulgar, Khazar stb. senki el nem vitathatja a tiszta török nyelvjellemet, és minthogy ez így van, régi hazájok föld- és néprajzi névgyűjteményét egyúttal az említettük terület régi lakosainak nemzeti jellemére vonatkozó legnyomósabb bizonyítékul fogadhatjuk és hitelesíthetjük.

Ilyen körülmények közt mindenesetre feltünő, hogy miért nem említi a történelem tanusága a törökökkel vagy a törökök mellett egyúttal azon népelemeket is, a melyeket a jelenkorban néhány modern tudós a finn-ugorok nevén a világtörténeti események színpadára vitt, sőt történelmi átalakulások és harczias tettek tényezőiül ábrázolt. Kivéve a Jordanis említette meriek népét, a Porphyrogenitus művében előforduló Mordia országát és az orosz krónikástól megnevezett merjanok és mordvanok népét, a melyen a mai mordvinokat kell érteni, a byzanczi, arab és perzsa ó-kori földrajzírók összes forrás-anyagában semmi megjegyzés, sőt egyetlen árva szó sem akad, a mely a finn-ugoroknak jelenleg különböző ágaiban ismeretes népéről megemlékeznék. Nem alaptalanul kérdezzük tehát: ha Klaproth, Jireček és mások a khazarokat és bolgárokat ugoroknak tartják, ha Hunfalvy még a hunnokban is ugorokat gyanít, hogyan van az, hogy az egykorú krónikások és földrajzírók előtt e népek tüzetes ethnikai megnevezése ismeretlen maradt, és miért nem emlékeztek meg róluk, holott világtörténelmi jelentőséget tulajdonítanak nekik? Nos tehát, nyíltan szólva, mindazon következtetések, a melyek az ugor néptöredékeknek Ázsia éjszaki részében bármilyen jelentékeny történelmi szerepet tulajdonítanak és ezeket a harczban kiválóknak, országok hódítóinak és népek legyőzőinek ábrázolják, a képzelet birodalmába tartoznak és mint orthodox philologiai okoskodások szörnyszülöttei a legcsekélyebb figyelmet sem érdemlik. Hadi tettek, államok alapítása és hódítások nem olyan események, a melyeket az ó- vagy a közép-korban Clio elhallgatott volna és a melyeknek hőseit meg nem nevezte volna. A finn-ugor nép egyes töredékei a multban művelődésre való törekvésökben és békés életök módjában talán felülmulták török szomszédjaikat, de harczosok, világverő és országhódító hősök semmiképen sem voltak. Ilyen tulajdonságokat sem a ködös hajdankorban, sem a történelmi időszak kezdetén nem lehet róluk feltenni; sőt még hazájok földrajzi helyzetéről és az egész nép genetikai viszonyairól is évezredünk elején olyan keveset tudunk, hogy éjszaknyugati Ázsia és délkeleti Európa akkori népeinek alakulásába való avatkozásukat bizony nehéz meghatározni. Ki mondhatná meg, vajjon az ugorok törzse már akkor elágazott-e vogulokra, osztjákokra, mordvinokra, cseremiszekre és zürjénekre, vagy még egy összefüggő nemzettestben éltek-e együtt, és végül melyik földrajzi szélességi fok alatt volt akkori hazájuk? Az a feltevés, hogy az ugor fajnak mai eldarabolódása már az ó-korban is megvolt, semmiképen sem engedhető meg. Kisebb néptöredékek keletkeznek, eltünnek és megváltoznak, mint a kaleidoskop képei, és e sors az ugorokat annyival inkább érhette, mivel déli szomszédjaik, a török nép, mint javíthatatlan, zsákmányra és kalandra vágyó nomádok, mint tősgyökeres izgága faj, békés állapotok létrejöttének és egységes ethnikai kép megszilárdulásának mindig útjában állottak. A népben élő szellem, mint már előbb nyomatékkal említettük, csak nehezen változhatik meg, legnehezebben pedig előbbi világnézetével, életirányával és szokásaival homlokegyenest ellenkező jellemmé változhatik. Hogy a finn-ugoroknak tartott magyarok a khazarokkal való együttélés által harczias néptörzzsé válhattak, mint Hunfalvy gondolja, az tiszta physiologiai lehetetlenség, a melyről későbben még szó lesz. Minthogy tehát ilyen feltevést, a mely a valóságnak meg nem felel, egészen figyelmünkön kívül hagyunk, egyesegyedül a törököket lehet és kell azon spiritus movens-nek tartanunk, a mely amaz időknek ha nem is minden, de bizonyára legfőbb harczias mozgalmát előidézte. Az ő túlnyomó hatalmok szorította bizonnyal a gyengébb ugorokat fel a messzeeső, kietlen éjszakra, mert saját jószántából még nem cserélte fel egy nép sem déli égalj alatt levő lakóhelyét éjszak hideg vidékeivel. Egyedül ők voltak a döntő hatalom azon ethnikai forradalmakban és átalakulásokban, melyek Ázsia éjszaknyugati és Európa délkeleti vidékein végbementek, és ethnologiai feladatunk fejtegetésében főképen velök kell foglalkoznunk.

Azon nagy kérdésre: mikor és mely irányban indult meg a törökség költözködése, a mennyiben a történelemelőtti kort illeti, igaz, csupán ingatag hypothesisekkel felelhetünk. Nyelvi nyilvánvaló bizonyítékok alapján jogosult az a feltevés, hogy ural-altáji néprajok jóval a keresztyén időszámítás előtt egyrészről India felé keltek útra, másrészről pedig nyugati Ázsiába is rontottak, a mi az okiratok egyik fajtájának nyelvi jelleméből kitetszik. Hogy mennyiben jogosult Caldwellnek,^[16] a dravida nyelvek tudós kutatójának azon állítása, hogy e nyelvjárások meg az ugoroknak és a behistuni nem-árja feliratnak nyelve egymással rokonságban vannak, az kutatásaink keretén kívül esik. Érdeklődésünket inkább a törököknek újabb, történelmileg bebizonyítható mozdulatai foglalják el és e szempontból tekintve a dolgot tulajdonképen csak azon költözködést lehet és szabad megfigyelnünk, a mely a történelmi időbe esik és kétségbe vonhatatlan bizonyítékokkal támogatható. Két fővonalon indultak el a törökök az Altájban levő ősi lakóhelyükről vagy jobban mondva Dél-Szibiriából, midőn új hazát kerestek; ezen vonalakon jutottak az árja faj egyes tagjaival érintkezésbe és összeütközésbe. Az egyik az iráni világot övező pusztaságról a Jaxartesen és az Oxuson át Kelet-Iránba, részben a hyrkaniai pusztán és a Kaukázuson át a nevezett ország éjszaki részébe vezet. Időnkint mint zsákmányra vágyó kalandorok be-berontanak a századokkal előbb már letelepült és békés életmódnak hódoló irániak műveltségének területére, majd meg azt látjuk, hogy a Szászánidák szövetségeseiül és zsoldosaiul lépnek fel. Majd a nagy makedóni király és utódjai ellen, majd velök együtt harczoltak. Az iráni országokba való betöréseik azon mértékben csökkennek, a mint állandó erősség Transoxaniában vagy Perzsiában útjokat állta, és csak akkor szünnek meg, midőn az arabok a hadi szerencse kegyelméből Syriától fogva egész a khinai határig nagy és erős birodalmat alapíthattak.

A törökök másik költözési vonala a középázsiai pusztaságról nyugati irányban a Jajk-on (Ural) és a Volgán át a Kaspi-tótól és a Fekete-tengertől éjszakra eső síkság felé húzódik. E vidéken, a melyen a keresztyén időszámítás első évezredében senki sem lakott és a melyen a Krimben és az Azovi-tenger partján levő görög gyarmatokon kívül semmiféle műveltség sem mutatkozott, a törökség egyes ágai, nemzetségei és családjai már régóta kalandoztak; hiszen a rómaiak és görögök adatai a skythákról e gyűjtőnévbe foglalt nép nomád jellemét minden kétségen kívül bizonyossá teszik. Bármily gyérek és kevéssé megbízhatók is az első tudósítások a Kaspi-tótól és a Fekete-tengertől éjszakra eső vidékekről, mégis mindaz, a ki a nomád társadalom szellemével és alapfeltételeivel megismerkedett, kénytelen megérteni, hogy az ott kóborló elemek közt folytonos mozgás és kölcsönös súrlódás elkerülhetetlen volt és hogy egyes csapatok bizonyára már a ködös hajdankorban is a Duna és a Tisza közt elterülő síkságra vonultak. Mikor és mely népelemek vállalkoztak erre, azt nehéz volna kipuhatolni. A jászok, a kiket Ptolemaeus Metanastæ-nak vagyis vándornépnek nevez, állítólag még a mi időszámításunk előtt kószáltak a régi Pannoniában. Nevök: Jazyg, Jazik török nemzetiséget sejttet és jelentésére nézve az előbb említett Metanastæ-val megegyeznék, mert gyökérszava, jaz, az a. m. bolyongani, kóborolni, a miből az -ik képzővel igenév származott: a bolyongó, mint a kazak szó, a mely hasonló jelentésű és összetételű és szó szerint nomádot jelent. Az Ammianus Marcellinus rajzolta kép is meglehetősen igazolja feltevésünket a jászok török nemzetiségére vonatkozólag. Lovasoknak mondja őket, a kik sebes paripáikon nagy területeken száguldanak át, mindig vezeték-lovat is visznek magukkal, az ellenséget hirtelen megtámadják vagy ép oly gyorsan megfutamodnak.^[17] Szakasztott úgy, mint a turkománok, a kik bejdoikon hihetetlenül nagy területeken száguldanak keresztül, e szabály szerint harczolnak: iki deng ücsde döng (kétszer próbáld meg, harmadszor fordulj meg), és hosszabb útra tartalék-lovat visznek magukkal. A jászokkal szokás és harczmód dolgában rokon quadok nemzetiségének fejtegetésére egyáltalán semmi alapunk nincs. Mind e két nép a hunnok megérkeztéig Pannoniában maradt és, mint Hunfalvy^[18] joggal gyanítja, úgy látszik, hogy ezekbe bele is olvadt.

Midőn a hunnok lépnek fel Attila lobogója alatt, azzal már több világosság derül az Ázsiából Európába özönlő népáradat nemzetiségére. Attilának és a hunn nép vezető töredékének nemzetiségéről való nézetemet már bőven kifejtettem a magyarokról irt ethnologiai tanulmányomban; a kit számos bizonyítékom meg nem győzött és különösen a ki nem tartja jelentősnek, hogy Attila atyjának és nagybátyjának ezen igazi török neve volt: Mundsuk (gomb, korall) és Ojbarsz (tigris), hogy legidősebb fiát Illak-nak (elsőszülött), a legifjabbat pedig Irnak-nak (ebből ir, férfi, és inak, kicsi, fiatal), tehát legifjabbnak hítták,^[19] annak fölösleges volna több bizonyságot felsorolnom. Itt különösen azt akarjuk hangsúlyozni, hogy a hunnok nevét a görög és latin szerzőktől használt politikai, de nem ethnikai névként kell felfognunk; nagyon valószínűtlennek látszik, hogy maguk a hunnok e névvel éltek. Ugyanez áll e személynévről is: Attila vagy Atilla, a mely az eredeti szónak inkább latin vagy gót alakja; ha a hunnok vezérét valóban így hítták, nevének valószínűleg így kellett hangoznia: Etilli vagy Etillik, vagyis: a Volga felől jövő. Nem kevésbbé fontos az az eddigelé nem méltatott kérdés, hogy melyek lehettek azon ethnikai alkotórészek, a melyekből a világverő hunn király serege állott, hogy Ázsiának mely részeiből jöttek, hogyan és hol csatlakoztak hozzá és hogy mily helyzetet foglaltak el a sereg testében. Miután a hunnok 374-ben a Volgán átkeltek, e folyam és a Don közt lakó alánok és gepidák hozzájok csatlakoztak, mint az egykorú írók mondják; ennek azonban a mi kutatásunkra nézve csak másodrendű jelentősége van. Ránk nézve sokkal nagyobb érdekű kikutatnunk, hogy melyek leheltek azon ethnikai elemek, a melyek a hunnokhoz még a Volgához való érkezésök előtt vagyis Ázsia belsejében verődtek. Minthogy e kérdésben a történelmi vagy népies hagyománynak legcsekélyebb világa sem dereng, csakis oly tényekből meríthetjük a szükséges felvilágosítást és oktatást, a melyeket később fellépett, hasonló kedvező viszonyok és feltételek közt fejlődött ázsiai világhódítók története szolgáltat. A mit Attila a IV. században tett, az Dsengiz Khánnak a XIII. és Timurnak a XIV. században sikerült. Mind a kettő ritka hadi szerencséjének, személyes kiválóságának és idejében bekövetkező politikai alakulatoknak ótalma alatt aránylag csekély számú harczossal igen szerény viszonyok közt kelt hódító útjára és sikereik arányában szegődtek zászlóikhoz és gyarapították soraikat a körülöttük levő idegen és rokon népek. Dsengiz Khánról különösen tudjuk, sőt történelmileg bebizonyult,^[20] hogy aránylag csekély számú mongollal lépett hódító útjára, hogy mindjárt kezdetben megnyerte magának az ujgurokat és hogy később kirgizt, kazakot és mindenféle ez utóbbiakkal éjszakon határos ugor néptöredéket seregébe fogadott és bekebelezett. Hogy az ugorok melyik része volt ez, azt már azért is nehéz volna meghatározni, mert nem tudjuk, hogy volt-e már akkor is vogul, osztják, cseremisz, votják stb., a hogy ma van előttünk genetikus felosztásuk. Részük mindenesetre volt e népségeknek benne, mert habár nincs is positiv adat előttünk, mégis Dsuvejni és Rasid-eddin állítása, hogy voltak a seregben olyan szövetségesek, a kiknek nyelve egészen vad és érthetetlen volt, bizonyára csak ugorokra, vagyis vogulokra vagy osztjákokra vonatkozhatik.^[21] Nincs csábítóbb hadi sikernél és zsákmányra való reménynél, és nincs kétség abban, hogy Dsengiz Khán seregében legalább az ural-altáji fajnak összes ágából és nemzetségéből való harczosok voltak.

A mit Dsengiz Khán a XIII. században meg bírt tenni, azt a hunn király nyolcz évszázaddal előbb még könnyebben megtehette. Ázsia belsejének és felső részeinek akkori ethnikai összefoglaló képe, úgy látszik, csak annyiban különbözött a későbbi csoportosulatoktól, hogy az ugor néptöredékek, a melyek bizonnyal csak akaratuk ellenére vonultak fel a kietlen éjszakra, akkor még délibb szélességi fokok közt, vagyis a mai Szibiriában tanyáztak, a honnan később, körülbelül az V. század közepén kiszorította őket a törökség sokasága, a melyet viszont a khinaiak toltak éjszakra, a kiknek hatalma az Aral-tóig terjedt. Ugorok tehát bőségesen voltak Attila seregében, akármilyen volt is genetikai megnevezésök; lehet, hogy egyes töredékeik hadi műveleteiben is élénken részt vettek, azonban általában véve mégis úgy látszik, hogy az ural-altáji fajnak e töredéke a többi kiegészítő részek, nevezetesen a törökök és mongolok alá volt rendelve. Ez a mi feltevésünk azon, igaz hogy gyér, műveltségi momentumokon nyugszik, a melyeket e nép előbbi létezésével összekötnek. Kimutatták ugyanis,^[22] hogy a finn-ugorok, a kiket az oroszok egyszerűen csúdoknak neveztek, régi hazájokban, az Altájban békés kézművességben, fém-szerszám vagy fegyver készítésében és kivált a bányászatban már korán kitüntek és ősidőtől fogva vadászatból és halászatból éltek; sőt mindenütt mint olyanokat írják le, a kik a szomszédos népeket szűcsárúval látják el. Ilyen nép nagy hadi kalandokban soha sem tünhetett ki, hősiségét csak a medvével meg az éjszaksarki természettel való küzdelemben tehette próbára, nem pedig a világhódító és népverő harczok mezején; nem is követünk merész hypothesist, ha feltesszük, hogy ezen ugorok Attila seregében a málhához tartoztak és nagyobbára békés részvevőkként működtek.

Egészen megfelel a dolog természetének, hogy a hunn sereg finn-ugor alkotó-részei mindig az utócsapatok közt voltak, vagyis azon helyeken időztek, a hol a hunnok a valóságos harczosok sikeres előnyomulása után lábukat megvetették, míg a sereg harczoló része új hódítás végett nyomult előre. Ez volt mindenkor a nomád harczosok hadi mesterségének egy főszabálya, a mire később még visszatérünk. A hunnok útja mentén, a melyet a Volgától egész Francziaország és Itália belsejéig megtettek, bizonyosan több ilyen megálló-hely volt és pedig a nomád társadalmak szellemének megfelelően kiváltképen fűvel és vízzel bővelkedő síkságokon vagy erdős vidékeken, a hol a málha kísérete a maga és a nyájak számára elég táplálékot találhatott. A Kaspi-tótól és a Fekete-tengertől éjszakra eső vidékek abban az időben nem voltak ilyen helyeknek szűkében és habár lehetetlen ezen időszaki tartózkodás helyeit a Volgától Európa délnyugati részébe húzódó menet vonalán tüzetesebben megjelelni, annyi való igaz, hogy az utócsapatoknak utolsó, nyugat felé előre tólt állomása Pannonia lapályaira esett, a honnan a keresztyénség nyugati országaiba való betörésekre indultak. A mit az egykorú krónikások a hunnokról közölnek, abban édeskevés van, vagy épen semmi sincs ezen ázsiai népcsoport belső életéről, a mely a nyugatiakat minden ízökben megremegtette. Homályos, bizonytalan, gyermekes mesékkel és semmit sem mondó episodokkal tarkított az a kép, a melyet Ammianus Marcellinus, Jordanis és mások e nép testi külsejéről, erkölcseiről és szokásairól, politikai és társadalmi intézményeiről ránk hagytak. Még az egyes adatokból, a melyeket Priscus Rhetor a saját szemével látott dolgokról közöl, sem okulhatunk egy cseppet sem, mert az udvari életnek, a tivornyáknak, a fa-várnak, a hunn király egyszerű erkölcseinek leirása, ellentétben gyermekeinek és főembereinek fényűzésével stb., arról világosít fel, hogy Attila és a hunn társadalom előkelősége már régen elhagyta a szegény pusztai lakosok tisztán patriarkhális, nomád élete-módját és hogy erkölcsi életöket idegen, nagyobbára Szászánida-kori műveltség át meg áthatotta. Különösen Attiláról mondható ez, a ki csakhamar rómaiakkal és görögökkel érintkezett és, mint mondják, latinul is értett. Attila a nyugati műveltségen felemelkedve harczosainak és törzsbeli társainak tiszteletét és becsülését a legnagyobb mértékben élvezte és a puszta fiainak harczias szellemét czéljai elérése végett annyira tudta értékesíteni, a mennyire Timur és Sejbáni, magasabb moszlim műveltségtől támogatva, képes volt középázsiai harczosok nyers erejét a folyton művelődő árja és sémi népek ellenében kizsákmányolni. Valamint e két vezér halálával a bűbáj szétfoszlott, óriási birodalmuk enyészetnek indult és a mindenfelé szétzüllő török harczosok lassankint visszavonultak pusztai honukba, úgy érte végét a hunnok hatalma és dicsősége is Attila holta után. Fiaiban, kiknek neve: Ellak, Dengizik, Emnedzar, Uzindur, Gheism és Hernak, egytől-egyig törökösen hangzik,^[23] nem voltak meg atyjok tehetségei; épen úgy, mint Dsengiz és Timur fiai, egymással viszálkodtak és mivel nem bírtak boszúvágyó ellenségeik viharos támadásának ellenállani, csakhamar megoldódtak a kötelékek, melyekkel a hatalmas Attila a hunn birodalmat egybefűzte. Az ural-altájiaktól való rettegésnek és felsőbbségöknek ideig-óráig vége szakadt, azonban e fajnak egyes töredékei minden bizonnyal itt maradtak világrészünk délkeleti vidékein, valamint Dsengiz és Timur visszavonulása után is csapatjaikból egyes mongol és középázsiai néptöredékek még sokáig tartózkodtak idegen földön. A hunn nép ilyen maradványai itt a nagy hunn király hatalmának emlékétől ótalmazva és a talajviszonyoktól csábítva, a melyek sok tekintetben régi hazájok tágas síkságáéihoz hasonlítottak, oly erősen meggyökereztek, hogy semmiféle későbbi események el nem pusztíthatták.

Azt csak hypothesisként lehet állítani, hogy ural-altáji elemek Pannonia lapályain első ízben a hunnok elvonulása után maradtak; de már azt határozottan be lehet bizonyítani, hogy ez a következő korszakban vagyis az úgynevezett avar-korban megtörtént. Ez időszakról már sokkal bőségesebb források vannak rendelkezésünkre, habár nem sokkal világosabbak; az egyes események byzanczi és nyugati krónikások elbeszélésében már szabatosabb vonalakban jelennek meg szemünk előtt és a ki a különböző néven Ázsiából délnyugati Európába özönlő népáradat mozdulatait gondosan megvizsgálja és fejtegeti, az a belső-ázsiai nomádokról szerzett mai ismereteink világával bizonyára könnyen megtalálhatja a dolog valódi állását. Legelsőben az tűnhetik fel, hogy bármi szerencsétlenség és viszontagság ellenére folyton változatlan hajlandósággal vonulnak nyugat felé és hogy szerfölött vágynak az akkori keresztyén világ műveltségi körébe betörni; ez jellemezte a hunnok nevén fellépő nomádokat a Pontustól és a Kaspi-tótól éjszakra eső vidékeken és ez lelkesítette őket új tettekre. A szerencsétlen netadi csata után^[24] a hunnok egy része a Duna mentén a Pontus területére vonult vissza és ott megerősített táborba szállt, más része pedig Kis-Scythiában vagyis a mai Dobrudsában letelepedett. Pannoniát állítólag megint megszállottak a gepidák és keleti gótok, Attila egykori szövetségesei, azonban 455-ben megkísértik a hunnok elvesztett földjüket ismét megszerezni és habár e kísérlet nem sikerült, azt látjuk, hogy Dengizik, Attilának egy fia, megint előre tör, a keleti gótokkal és byzancziakkal megütközik, vereséget szenved és 469-ben meghal. Azon kérdésre, hogyan bírtak a folyton megvert és üldözött hunnok újra meg újra hadat indítani, mi volt az a hadi erő, a melylyel erősen megritkult soraikat meg-megtölthették és a művelt szomszéd népeket ismét rettegésbe ejthették, a byzancziaktól, nevezetesen Priscustól és Sidonius Apollinaristól némi felvilágosítást kapunk. Az ő adataikból, a melyek igaz, hogy határozatlanok és bizonytalanok, kitetszik, hogy az első sorainkban említett terület a Volga és a Duna között folytonosan harczias nomádok hullámzó tengerének képét tüntette fel és Közép-Ázsiával együtt officina gentium és hadi készület kútforrása hírében volt. A mit a byzancziak az akatzirokról, szaragurokról, szatagarokról, utrigurokról, kutrigurokról stb. elmondanak, annak nem kell valami különös fontosságot tulajdonítanunk, mivel az illető íróknak mind az ural-altájiak ethnikai mibenlétéről általában, mind egyes töredékeik nemzeti árnyalatáról roppant hiányos és zavaros fogalmaik voltak, tágabb és szűkebb felosztásukról pedig, azaz egyes népek törzseiről, nemzetségeiről, ágairól és családjairól épen semmi tudomásuk sem volt. Munkánk folyamában a nomádok ez osztályozására, a melyet nemcsak a régi szerzők, hanem a jelenkoriak sem vesznek eléggé tekintetbe, még gyakran visszatérünk és egyelőre csak azt akarjuk megjegyezni, hogy ez a járatlanság vagy talán mulasztás az igazi botlás köve, a melyen az ural-altáji fajhoz tartozó népek szorosabb nemzetiségi viszonyainak felfejtésére vonatkozó törekvéseink elbuknak.

Ha a byzanczi forrásokból származó genetikai névgyűjtemény nyelvi jelleméből ítélünk, az uturgurokat, kuturgurokat, szaragurokat stb. határozottan török nemzetiségűeknek kell mondanunk, a mi a -gur képzőből eléggé látható.^[25] De ki a megmondhatója, vajjon az egész avar-korban a Don és a Duna közt ide s tova hullámzó emberáradat kizárólag a török-tatár törzshöz tartozott-e és vajjon nem volt-e köztök és velök együtt finn-ugor néptöredék? A tények kétségbe vonhatatlan bizonysága, tudniillik az, hogy a mai magyar nyelvben vannak finnugor nyelvelemek, határozottan ennek feltevését javasolja; sőt ez megdönthetetlen nyilvánvaló bizonyíték, hogy itt összekeveredésnek volt helye; de hogy mikor és mily körülmények között keveredtek össze ez elemek, azt csak úgy bírjuk kitalálni, ha a hunn birodalom pusztulása és a magyaroknak Árpád vezetése alatt való fellépése közé eső időszak eseményeinek nagyobb figyelmet szentelünk, mint a mekkorát eddigelé szoktak. Az semmi esetre sem puszta véletlen, hogy egykorú írók az avarokat, hunnokat és magyarokat valami különösen meg nem különböztetik, meg a hunnok és az avarok nyelvét azonosnak mondják,^[26] holott a szlávokat, a mint először feltűnnek mint a hunnok szövetségesei, egyszeriben külön népnek írják le. Mind a kettő pogány volt, mind a kettőt barbárnak és a keresztyén világ ellenségének írják le, és mégis különállónak tüntetik fel. Különállásuk ismertető jeleinek szembetűnőknek kellett lenniök, az ural-altájiak egyes töredékei pedig nem lehettek egymástól annyira elütők; ezek az egész avar-korban, mint látjuk, a vezető szerepet játszották és a szlávokkal eleinte mint szövetségeikkel, majd mint alattvalóikkal bántak. Külső megjelenés vagyis physikai jelek dolgában sem különböztetik meg a hunnokat és az avarokat. Az a kép, a melyet Ammianus Marcellinus 375 körül Attila hunnjairól vázol, meglehetősen egyenlő Sidonius Apollinaris költőnek 468-ban szerzett leírásával.^[27] Az előbbi zömök emberfajról beszél, a melynek nagy a feje és durva az arczvonása, emberekről, a kik állandó lakóhelyet megvetnek, az ekével nem tudnak bánni, folyton kóborolnak, egész életöket lóháton töltik,^[28] nyeregben ülve esznek, isznak, alusznak, kereskednek és tanácskoznak is. Tehát egészen úgy mint a mai özbégek és turkománok, a kik a sátort többre becsülik a háznál és, mint annak idején Surakhanban láttam, lóháton kínálják áruikat és lóháton vásárolnak.^[29] Sidonius Apollinaris a Hunnivarból a Dunán át Mœsiába betörő nomádok képét így rajzolja meg:

Ez olyan physiognomiai jellemző sajátság, a mely még ma is megvan az árja kereszteződéstől megmenekült kevés kirgiznél és kazáknál, még inkább természetesen a mongoloknál; és mivel a testi külsőségnek ez ábrázolásával a szokások képe is egybevág, például, hogy már zsenge korukban tanulnak nyargalni, hogy folyton nyeregben ülnek, hogy kezdetlegesen táplálkoznak és ruházkodnak stb., teljes joggal hihetjük, hogy mind a hunn, mind az avar török-tatár lovasnép volt.

Még inkább megerősödik e hitünk, ha a byzancziakkal és frankokkal azon időben érintkezésbe jutott avarok vallásának, világnézetének és lelki sajátságainak egyes tüneteit közelebbről megvizsgáljuk. Hogy vallásuk a mai délszibiriai altájiak samánizmusához feltűnően hasonlított és hogy papi méltóságaik neve tiszta török nyelven jutott tudomásunkra, azt a magyarok eredetéről írt etimológiai tanulmányomban már megemlítettem.^[31] Feltünőnek mondják, hogy Baján, mikor a Száván hidat vernek, először az ő pogány szertartása szerint és azután egyuttal a szentirásra is esküszik;^[32] de nem szabad felednünk, hogy ez nem vall szándékolt csalárdságra, hanem inkább vallási rajongásban való teljes hiányra, ez pedig olyan sajátság, a melyben a kezdetleges műveltségű ural-altáji eleitől fogva kitünt. Épen olyan kevéssé szabad a pusztaság fiainak erkölcstelenségéről, hitszegéséről és sokféle bűneiről szóló leirást betű szerint értenünk. A minden képzelhető gonosztett és ocsmányság fertőjébe sülyedt kelet-rómaiaknak és a bárgyú fanatismusba esett nyugati keresztyéneknek semmiképen sem volt igazuk, midőn a belső-ázsiai világ egyszerű természetes fiaiban annyi hibát és gonoszságot fedeztek fel, a mennyit irataikban olvashatunk. Az bizonyos, hogy az akkori ural-altájiak, a kik közül csak a társadalom legfőbbjeinek volt némi fogalmuk a khinai és óperzsa műveltségről, nagyon szerették az aranyat és a zsákmányt, mint minden a zord pusztáról letelepült és művelt népek körébe került nomád. Szószegéstől és szándékos csalástól azonban mindenha idegenkedtek, mint magam is annak idején azon csekélyszámú pusztai lakosnál észleltem, a kit idegen műveltség felületes hatása nem érintett; és ki tudja, nem fordult-e elő a hunn vagyis avar szavahihetőségnek és becsületességnek sokkal több olyan példája, a milyent Bertaridus longobard fejedelem elbeszél?^[33]

Nincsen annál természetesebb, hogy az akkori eseményekkel foglalkozó tudósok a byzanczi szerzők közleményeiben teljesen megbízva, forrásaik zavarát, tudatlanságát és balvéleményeit nem figyelhették meg és ama népek jelleméről és a középkor ama jelentős időszakának eseményeiről csak zűrzavaros és egyoldalú torzképet állíthattak össze. Jelenkori történetíróink Gibbontól kezdve egész Thierryig és Hunfalvyig, úgy látszik, alig vették észre, hogy Jordanis, Theophanes, Theophrastus, Zonaras, Cedrenus és egyéb szerzők szavahihetősége mégis csak a kelet-római birodalom politikai eseményeire terjeszkedhetik ki, nem pedig egyszersmind a byzancziakkal érintkező ural-altájiak belső állapotaira, társadalmi és genetikai viszonyaira is. Egészen téves az a gondolat, hogy ezen egykorú szerzőknek alaposan kellett e népeket ismerniök, mivel közvetetlen szomszédságukban laktak és velök évszázadokon át közlekedtek. Azt a jéghideg közömbösségöket és részvétlenségöket olyan ellenségnek nyelvével, vallásával és erkölcseivel szemben, a ki határaikat folyton ostromolta, mélyen benyomult országukba, sőt még fővárosukat is megtámadta, csak akkor fejthetjük meg, ha azt az utálatot és mélységes megvetést elképzeljük, a melylyel a kelet-római és a keresztyén általában ama barbár hordákat tekintette, és ha megfontoljuk, hogy még évszázadokkal később sem tartotta a görög nyugati önteltség magához méltónak, hogy az ázsiai világ e durva képviselőivel közelebbről megismerkedjék. A mit az említett görög források avarokról, hunnokról, bolgárokról közölnek, az részint tiszta koholmány, részint hallomás után való beszéden és határozatlan, néha igen gyermekes meséken és elbeszéléseken alapszik. A történetírás e fajtájának igen csattanós példája látható abban, a hogy Theophylactus Simocatta fellépésüket magyarázza. Ott ál-avarokról van szó, a kik állítólag tulajdonképen Var-Chunnok, Ouar-Chunnok voltak, törvényes uroktól, az Altáj alján uralkodó török khákántól megszöktek és, hogy gyalázatukat eltakarják, az egykor hatalmas avarok nevét bitorolták. Ez az elbeszélés ostoba hamisítás, tiszta mese, de a byzanczi mende-mondának minden bizonnyal jól eshetett, hiszen az avarok veszedelmes ellenségek voltak, és minthogy Kandik avar követ ajkára az ural-altájiak ethnikai fogalmával ellenkező nagyhangú hetvenkedést adtak,^[34] okvetetlenűl ilyenféle gyanusítgatással kellett boszujokat tölteniök.

Ezen ál-avarokat vagy szökevényeket illetőleg meg kell jegyeznünk, hogy az efféle meggyalázás és gyanusítás még jelenleg is nagyban járja Közép-Ázsiában, a török-tatár világ régi lakóhelyén. Ha valamely törzs a legcsekélyebb felsőbbségi viszonyban van a másikhoz, az már elég arra, hogy a gyámkodás ellen szegülő és közös pusztai területökről elvonuló szomszédjukat szökevénynek bélyegezzék meg. A Szarik-turkománok a Tekkéket, ezek meg a Szalarokat nevezték el kačkin kul-nak vagyis szökött rabszolgának, és semmi kétség sem fér ahhoz, hogy a byzanczi történelmi forrásokban az avarokról terjesztett vád hasonló indító-okokon alapszik és egészben véve üres mesének tekintendő. Hogy miért kerekedtek fel az »avarok« nevén ismeretesekké vált ural-altáji nomádok a Kaspi-tó éjszaki vidékéről és miért jelentek meg a Fekete-tengertől éjszakra eső síkságon átvonulván 562-ben a Duna partján, azt a byzancziak épen úgy nem tudják, mint az előbb vagy utóbb keletről délnyugatra vonuló rajok mozgásának okát. Valamint elődeiknek, úgy az avaroknak is sikerült az Arany-hegy tövében tanyázó hatalmas török fejedelem fenyegetésének és Justinianus császár fondorkodásának ellenére ugyanazon úton, a melyen a hunnok haladtak, a Duna alsó vidékéről Pannoniába nyomulniok és az anteseket meg a szlovénokat, vagyis a keleti és nyugati szlávokat leigázva mindjárt első rohamukkal hatalmokat egész a thüringi hegységig kiterjeszteniök. Ott megállította őket Siegbertnek, Chlotar fiának győzedelmes karja és valamint Attilával szemben, úgy ekkor is megint a frankoknak jutott az a dicsőség, hogy az új ural-altáji barbár áradat ellen gátul szolgálhattak. Hogy kinek vezetése alatt történt az avaroknak ezen első exodusa, arról semmit sem tudunk. Csak később emlegetik új fejedelmöket, Bajánt, a ki ifjukora teljes erejében jutott a fejedelmi méltóságra és mint hadvezér és uralkodó bátran fogható Attilához. Ép úgy mint ezt, Bajánt is áthatotta a kelet-európai keresztyén világ műveltsége. Egy személyben nomád harczos és kelet-római politikus volt és két műveltségi kör jelességeinek és erényeinek, de meg aztán gyengeségének és bűneinek is egyesülésével sikerült oly birodalmat alapítania, a mely a mai Magyar-, Lengyel- és Poroszországra, a Duna alsó vidékeitől az Oderáig és a Dontól az Ennsig terjedt.^[35] Az avar birodalomnak Baján alatt minden bizonynyal erősebb volt a szerkezete, mint a hunn birodalomé, és a Kárpátoktól a Duna alsó vidékéig terjedő országnak ethnikai átalakulásaira sokkal nagyobb hatása volt, mint a mekkorát neki eddigelé tulajdonítottak.

Az utoljára említett körülmény követeli teljes érdeklődésünket, és hogy e korszak koromsötét éjszakájában némileg eligazodhassunk, minden előtt azon okokat akarjuk kutatni, a melyek az avarokat és nevezetesen Bajánt e rendkívüli sikerre segítették. Első sorban bizonyára ez a kérdés tolul elénk: szándék és czél nélkül nyomultak-e az avarok a Duna alsó vidékéről Pannoniába és nem találtak-e ezen földnek lapályain törzsbeli rokonaikra, a kik őket előnyomulásra bátorították és bizonyos tekintetben kalauzaikul is szolgáltak? Tekintetbe véve azon feltevésünket, hogy Attila halála és a hunnok elvonulása után az ural-altáji fajnak egyes töredékei Pannoniában elmaradtak vagy talán már Attila előtt ott tanyáztak, nyilván hihetjük, hogy az ural-altáji fajnak később oda érkezett újabb tagjai a Duna meg a Tisza partján és talán egyebütt is útjok mentén talált törzsbeli rokonaikban szövetségeseikre akadtak. Ezenfelül nem szabad felednünk, hogy valamint a gátat tört vízáradat a folyam természetes medrébe való visszatértekor mindig kisebb-nagyobb tócsákat hagy hátra, épen úgy szokta a világhóditóktól felzúdított emberáradat egyes mélyebben elterülő vagyis biztosabb helyeken hajdani nagyságának nyomait hátrahagyni. A hunnoknál ennek még annál inkább kellett történnie és a Duna bal partjának lapályain már csak azért sem voltak az avarok törzsbeli rokonaik hijával, mert a költözködés áramlata, mint byzanczi források rövid érintéseiből kitetszik, ez ismeretes vonalon folytonos volt és az egykorú krónikások műveiben csak ott és akkor részesül beható tárgyalásban, ha az új jövevények a műveltség köreinek lakosaival összeütköztek. A hol ez nem történt meg, ott a feledés sűrű fátyla borul Pannoniának belső eseményeire. Csak a vakesetnek köszönhetjük egyik-másik, a Duna középső medenczéjében tanyázó népnek megemlítését; ennélfogva a meg-nem-említést semmi szín alatt sem szabad nem-létezésnek tartanunk. A Baján vezette avarok sikerének okát továbbá szövetségeseiknek és az avar seregbe erőszakkal iktatott segítő-csapatjaiknak nagy számában fedezhetjük fel; ezek egész útjokban vagyis a Fekete-tenger éjszaki vidékeitől egész a Duna középső folyásáig az avarok tekintélyének és hatalmának öregbítésén munkálkodtak. Igaz, hogy a történelem csak szlávokról beszél, a kik különféle generikus neveken előbb a hunnokkal, majd az avarokkal egyesülve a Duna alsóvidéki partjait és a kelet-római birodalom egyéb végvidékeit ostromolgatták és pusztítgatták. Mi azonban azt tartjuk, hogy a byzancziak pontos ethnographiai ismeretek teljes hiányában e néven »szlávok« minden nem-török népelemet foglaltak össze és hogy különösen a bizonyára nagyszámú finn-ugor elemeket, a melyek az avarokat nyugat felé való útjokon kísérték, szlávoknak tartották. Ezt annyival inkább tartjuk valószínűnek, mivel a finn-ugorok testi külseje épen olyan lényegesen tér el a török-tatárokétól, a mennyire világosabb haj- és arczszín, koponya-alakulat és physiognomia következtében a szláv typushoz jobban közeledik. Ez a hasonlóság kevésbbé vonatkozik az osztjákokra és vogulokra, mint a mordvinokra, cseremiszekre és zürjénekre,^[36] és ha az előbbiek a hunnokkal jutottak Pannoniába, akkor teljesen jogosult az a feltevés, hogy az utóbbiaknak nem egy töredéke az avarok vezetése alatt kelt nyugat felé vezető útjára és akkor telepedett le Pannoniában. A finn-ugor nyelvjárásoknak a török-tatártól való különbözése is bizonyosan okot adhatott a byzancziaknak e téves ethnikai megkülönböztetésére. Az mindamellett kétségen kívül van, hogy az avarok segítő-csapatjainak túlnyomó száma szlávokból állott. A szlávok közül, a kik Jordanis^[37] és Procopius^[38] szerint Antes-ekre ( „Antai) és Slaveni-kre (Sklabhno×) szakadnak, az előbbiek a Fekete-tenger partján a Dnjepr és Dnjeszter között laktak, tehát az avaroknak nyugat felé vezető főútvonalán, és nincs annál természetesebb, hogy a harczra és zsákmányra vágyó ural-altájiak őket magokkal sodorták és hogy ezeknek hódító hadjárataiban részt kellett venniök.

Az avarok gyűjtőnevén ismeretes népconglomeratum finn-ugor alkotó részeit illetőleg, sajnos, hypothesisekkel kell beérnünk. Sem a hunnok krónikásai, sem későbbi tiszttársaik nem szóltak egy árva szót sem az ugor nép létezéséről. De, mint már említettük, tények ékesebben szólnak minden történeti hagyománynál. A finn-ugorok népe mélyreható, eltörölhetetlen nyomokat hagyott azon ethnikai vegyülékben, a melyet jelenleg a Kárpátok és a Duna alsó vidékei közt találhatunk, és mivel ez az összekeveredés, mint később bővebben kifejtjük, tulajdonképen csak az Árpád vezette magyarok megjelenése előtt történhetett meg, azért jogosult az a feltevés, hogy ha finn-ugor elemek törökökkel egyesülve és egybeolvadva a jelenleg magyarok nevén ismeretes népnek képződéséhez első alapul szolgáltak, a később, az avar korban ráható anyag az említett népkeveréket még inkább gyarapította és megerősítette.

Tovább haladva az avarok nagyságának és hatalmának szemlélésében meg akarjuk jegyezni, hogy ez a nép első fellépésének idejétől, azaz 465-től kezdve, midőn a Mæotis tavának (az Azovi-tengernek) partvidékeit elpusztította, a IX. század közepéig, tehát négy évszázadon át a világtörténelmi események színpadán mozgott és különösen a Duna középső és alsó vidékeinek politikai és ethnikai viszonyaira olyan hatással volt, sőt olyan szerepet játszott, a melyet érdeme vagy jobban mondva nagy jelentősége szerint még mindeddig nem méltattak. Csak akkor hallunk valamit felőlök, ha féktelen kalandkereső hajlamuk és a letelepülteknek kincseire való telhetetlen vágyuk érintkezésbe juttatta őket a kelet-római birodalommal, éjszaki Italiával vagy a frankokkal. Leginkább történt ez Baján uralkodása idején, vagyis az avar hatalom fénykorában, azonban e korszak előtt is meg utána is legfölebb rövid, töredékes értesítések olvashatók arról, hogy mit csinálnak; ez értesítésekről lerí az akkori keresztyén világ bárgyusága, babonája és tudatlansága és ezek Pannoniának és az avarok kezében levő többi országoknak belső viszonyai felől teljes bizonytalanságban hagynak bennünket. Minthogy ama kor krónikásai az avarok számáról, erejéről és ethnikai mibenlétéről semmi megbízható adatot nem nyujtanak, - Theophylactus adatait ugyanis 20,000 varkhunitáról és 10,000 tarniról meg kotzagarról talán csak nem vehetjük komolyan, - tehát politikai hatalmi állásukat csak azon hadi működésök alapján becsülhetjük meg, a melyet Baján 36-évi uralkodása alatt és az ő halála után kifejtettek. Ama nagy területen a Don és az Enns között, a mely folyókkal birodalmok határait meg szokták jelelni, majd itt majd ott folytonos tevékenységben találhatók, és jóllehet rendesen azt mondják rólok, hogy Baján halála után hatalmok teljesen megtört, a VII. század folyamán mégis hol a perzsák szövetségeseiként látjuk őket Konstantinápoly kapui előtt, hol Friaul meghódítóiként, hol meg a frank birodalom keleti végeinek megtámadóiként. Teljesen jogosult tehát e kérdés: hol volt az akkori avar hatalom középpontja; milyen volt vezető szellemük, holott Baján után a történelem egyetlen jelentős khákánt sem említ; és végre mi módon és mily eszközökkel bírták a Fekete-tenger és a Kaspi-tó éjszaki vidékein maradt ural-altáji törzsbeli rokonaikkal a kapcsolatot fenntartani?

Mindeme kérdésre adósunk marad a történelem a felelettel. Csupán azt tudjuk meg alkalmilag, hogy Baján és utódjai a Duna és Tisza közén, körülbelül ott laktak, a hol Priscus Rhetor Attilának fa-várára akadt, és hogy a szlávok, a kik abban az időben az Al-Duna bal partján, a mai Moldvában és Oláhországban, a Száva partján és a pannoniai síkság némely pontján tanyáztak, az avarok fő-szövetségeseiként szerepeltek és helylyel-közzel a bolgárokkal együtt a byzancziakkal szemben önmagokat avaroknak mondták. A dolog természetéből következik, hogy a szlávok és velök együtt a finn-ugorok is az avarok mellett, a valóságos natio militans mellett, bizony csak alárendelt helyzetben lehettek, a mennyiben a szlávoknak, mint a történelem mondja,^[39] először a legelső hadsorokban kellett küzdeniök és béke idején mint földműveseknek és rabszolgáknak megalázó szolgálatokat kellett végezniök. Ezért e csúfnévvel illették: bifurci vagy bifulci vagyis két karó közé szorultak. Hogy vajjon e bánásmód megfelel-e a valóságnak, az bízvást kétségbe vonható, mert habár a nomád harczosok nem is szoktak rabszolgáikkal valami nagyon gyengéden bánni, mint magamnak is volt annak idején alkalma a turkománok közt megfigyelni, még sem lehetne ezt ott feltételezni, a hol szövetségesekről és bajtársakról van szó, mint épen itt az avaroknál. A mennyit a byzancziaknak nagyon sovány és megbízhatatlan értesítéseiből az avarok belső viszonyairól gyaníthatunk, úgy látszik, hogy a szlávok, a kik avar uraikat számra nézve felülmulták, idő jártával mind jobban neki bátorodtak. Először is jól tudták, hogy mint a harczias elem élelmezőinek és szolgáinak jelentős feladatuk van, másodszor kívülről izgatták őket ellenszegülésre és a gall Samo, a ki a karinthiai vendeket lázadásra ingerelte, öntudatosan vagy öntudatlanul az avarok vesztére törekvő nyugati keresztyénségnek ilyen eszköze volt. A byzancziakkal való hosszas és élénk közlekedés kétségen kívül nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az avarok magok nem egy harczias erényöket elvesztették és lassankint elfogadva a keletrómai erkölcsöket, fényűzésbe és elpuhultságba sülyedtek. Suidas görög grammatikus és szótáríró^[40] azt írja, hogy a hunnok (e helyett: avarok) a VII. században levetették nemzeti viseletüket és hogy a byzancziak stolájában és hosszú, uszályos ruháiban telt kedvök. Arábia illatszerei, India fűszerei, selyem, elefántcsont és gyöngy lettek életszükségleteik, és hogy ezeket kielégítsék, azokat a kincseket, a melyeket a byzancziaktól egykor elragadtak, lassankint mind visszaadták. Az avarok ezen elkorcsosodása állítólag Kurumnak, a híres bolgár fejedelemnek is feltünt és midőn egyszer néhány fogoly avartól e tünemény okát tudakolta, azok, nagyobbára öreg emberek, azt felelték, hogy a khákán rossz tanácsosai, a bírák romlottsága, a bor és végre a kapzsiság, a mely az avarokat kufárokká változtatta, szerencsétlenségök valódi okai.

Ha nem is kell ezt szó szerint értenünk, még sincs abban kétség, sőt természetes következménynek kell tekintenünk, hogy az ázsiai pusztaságból az akkori nyugati műveltségnek, nevezetesen a keletrómai birodalomnak hatása körébe került nomádok erkölcseikben, szokásaikban és világnézetökben jelentékenyen megváltoztak. Hasonló példát láttunk a mongoloknál, a kiket a XIII. századbeli polgárosodott perzsákkal való közlekedés csakhamar mindazon erényökből és jelességökből kivetkőztetett, a melyekkel Dsengiz Khán vezérlete alatt a mongol földről eljöttek. Ugyanaz a sors érte Szeldsuk utódait és az utánok következő oszmánokat is. Hogy mennyire terjedt az erkölcsök megváltozása vagy elpuhulása az avar nép különböző rendei között, arra nézve semmi támasztékunk sincs, mivel az avar föld belső történetéről való értesítések teljesen hiányoznak. Gyenge czélzások alapján tudjuk, hogy időnkint a még el nem szlávosodott bolgárok töredékei az avarok közé telepedtek, soraikat megerősítették és lassankint egészen felolvadtak az avarságban,^[41] holott viszont az avarok horvátok közé telepedtek és ott tartották fenn magokat egy ideig.^[42] Hatalmok tehát, úgy látszik, meggyengült ugyan a VIII. században, de nem törött meg végképen; holott ugyanis abból veszedelmet sejdítettek, hogy a frank birodalom Nagy Károly alatt felvirágzott, és ezért 782-ben e fejedelemhez Jugur (helyesebben Jagur[43]) vezetése alatt követséget küldöttek, hat évvel utóbb ugyancsak e frank király ellen Thassilo bajor fejedelemmel szövetkeztek. Lehetséges, sőt nagyon is valószínű, hogy az avaroknak ezen eljárása két különböző pártjokból indult ki, mert meghasonlás mindig a nomád harczosok legsúlyosabb átka volt; hogy azonban e nép akkor, tudniillik a VIII. századnak vége felé és a IX.-nek elején, még mindig bizonyos tekintélyben állott és a szomszédos keresztyénséget rettegésbe ejthette, azt bizonyítja Nagy Károlynak erős készülődése, mielőtt az avarok birodalmát meg merte támadni. A keresztyén hadseregnek ezen fényesnek nevezett győzelméről csak egyoldalú vagyis frank tudósítás szól. Nem kételkedünk abban, hogy a háromnapi bőjtölés és imádkozás a hősiség csudáit hozta létre, azonban bizonyára sokkal jobban bírnánk ezen, a nyugati keresztyénségben nagyhírű hadjárat egyes mozzanatai közt tájékozódni, ha az avaroknak is lett volna Eginhardjok; de hát, sajnos, nem volt.

Ellenséges-érzületű írókban, kiváltképen a rajongó és tudatlan középkori keresztyénség íróiban hiába keressük a tények tárgyias előadását meg az ellenséges terület és lakosai belső viszonyának leirását. Eginhard, Regino, a sanct-galleni barát, az Annales Laurishamenses szerzője meg azon kornak egyéb krónikásai egy cseppet sem különböznek byzanczi társaiktól, a kik előttök írtak, azon ismeretekre nézve, a melyeket számunkra a betolakodó ural-altájiak nyelvéről, erkölcseiről, szóval belső életéről feljegyeztek. E híres frank háborúnak egyetlen ethnographiai momentuma az úgynevezett avargyűrűk leírásában áll, a melyet a sanct-galleni barát Adalbertnek, Nagy Károly seregéből való vitéznek elbeszélése nyomán közöl, a ki maga látott ilyeneket. De ezt a képet is tévesen fogták fel és bizonyára túlozva rajzolták meg. Azt a véleményt ugyanis, hogy az egész avar föld gyűrűkre oszlott, a melyek körülbelül 40-40 német mérföldnyire voltak egymástól, és hogy a khákán fő-gyűrűje összes kincseivel együtt a Tisza partján volt, egészen tévesnek kell mondanunk. Ezen óriási gyűrűk, a melyeket a sanct-galleni barát leírt, Közép-Ázsiának későbbi nomádjai előtt sem voltak ismeretlenek, csakhogy nem használták béke idején, hanem kizárólag háborúban. Ez az úgynevezett küren^[44] azaz gyűrű, gyűrűalakú tábor, tulajdonképen megerősített tábor, a milyent a mongolok és később Timur seregei erősségféle gyanánt használtak. Az avarok ezen gyűrű vagy hring-jei sem földvárak sem az egyes törzsek birtokainak határjelelői nem voltak, a hogy Hunfalvy gondolja,^[45] hanem ideiglenes, megerősített táborok az éjszaknyugat felől benyomuló ellenség ellen, és ha bebizonyúl, hogy Nagy Károly serege, a mely Pannoniában tulajdonképen mégis csak a Rába torkolatáig jutott, az avar birodalom éjszaknyugati határain kilencz ilyen gyűrűre akadt, a hogy Thierry^[46] Attila történetében felteszi, akkor az avarok hatalmának és számának a frank háború idején még mindig igen jelentékenynek kellett lennie. Tekintve e körülményt, hajlandók volnánk Nagy Károly nagyszerű győzelmén és az avarok tökéletes megsemmisítésén, a melyet ezen 52-napi frank hadjárat következményének mondanak, némileg kételkedni. Az avarok, kik, mint előbb említettük, a nyugati műveltséggel való érintkezésükben már elpuhultak és a nomád harczosok régi jelességét már elvesztették, bizonyára sokat szenvedtek a frankok támadásában. A régebben rabságba ejtett szlávok boszúja, a kik előbbi gazdáik harczolásának és életének módját jól ismerték, úgy látszik, a frankok győzelmét megkönnyítette és az avarok vereségét sulyosbította. Azonban tökéletes megsemmisülésről már csak azért sem lehet szó, mivel a frankok első hadjáratukban nem nyomultak be az avar birodalom szivébe vagyis a Tiszáig és mivel, mint látjuk, ilyen hadjáratra csak négy évvel utóbb, azaz 795-ben vállalkozott Károly fia, Pipin; e hadjárat aztán, mint halljuk, - természetesen megint kizárólag csakis keresztyén frank források által, - állítólag az avarok teljes megsemmisítésével és tökéletes leverésével végződött.

E támadás nyugat felől, a mely az avarok hatalmi állására nézve mindenesetre végzetes volt, e nép belső viszonyaiban lényeges átalakulást idézett elő. Az előbb említett és idő jártával folyton előre haladó elpuhulásnak az volt a következménye, hogy az avarok gyűjtő-nevén ismeretesekké vált ural-altájiak, vagyis az akkor már tökéletessé vált ugor-török népvegyülék, a békés életmód felé hajló szlávok példáján felbuzdulva előbb fél-nomádokká, majd egészen letelepült néppé váltak, ez pedig, mint könnyen érthető, a harczias elem védő-erejét csökkentette és kárára vált. A Fekete-tengertől és a Kaspi-tótól éjszakra eső ősi hazából időről-időre segítségül érkező csapatokról is hallgat azon kor története, még pedig nem ok nélkül, mert a VII. század közepe óta nyugati Ázsiában olyan események fordultak elő, a melyeknek hatását az említett vidéken lakó nomádok megérezték. I. Khoszrau (Anosarván, a mai perzsák nyelvén Nusirván), a Szászánida, a Kaukázustól éjszakra tanyázó törökök nagy khákánjával sikeresen harczolt; ebből feltehetjük, hogy a nomádoknak Irán fénykorában nem volt valami különösen kedvező alkalmuk déli vidékekbe törniök vagy arra költözködniök,^[47] és hogy akkor nyugati irányban, a Don, Dnjeper és a Dunának alsó vidéke felé kellett vonulniok. A Szászánida-birodalom pusztulásával vagyis az arabok fellépésével azonban hirtelen megváltoztak a viszonyok. A kadesziai csatára (641-ben) Perzsiában zűrzavaros állapotok következtek be és a fejetlenség mindinkább elterjedt; ez a pusztaság kalandra vágyó fiainak Irán éjszaki határain tág kaput nyitott és új vállalkozásra serkentette őket. Mint a Derbend-Námeh töredékes tudósításaiból és más keleti forrásokból megérthetjük, a khazarok gyüjtő-nevén ismeretes török-tatárok százezer-számra rontottak be a Kaukázus pusztai területéről a Báb-el-ebváb-nak (kapúk kapújának) nevezett Bender-en át Ázerbajdsán dús mezőire. Mind Tabarinak mind a Derbend-Námeh szerzőjének állítása szerint^[48] itt majd 100,000, majd meg 300,000 harczosról van szó, a kiket a khazarok fejedelme a Kaukázuson át Perzsiába vezetett. A khazarok ægise alatt álló török törzseknek ezen harczai csekély megszakítással a VII. század közepétől kezdve körülbelül a IX. század közepéig tartottak, és ha valaki csak némi figyelmére méltatja Tabari elbeszélését, hogy mennyire feszítették meg erejöket az első khalifák az éjszaki pusztaság vad fiai ellen, az bizonyosan megérti, hogy abban az időben a nyugat felé intézett rohamoknak meg kellett szünniök és hogy e szerint a pannoniai avarok sem kaphattak ősi hazájokból új segítséget.

Az imént említett két évszázad volt azon időszak, a melyben ugorok és törökök Pannoniában teljesen egybeolvadtak és a magyar nép tulajdonképen való alapja keletkezett. A keleti testvéreiktől és törzsbeli rokonaiktól elszakadt ural-altájiaknak, a kiket még azonfelül a keresztyén világ is szüntelenül megtámadott és szorongatott, más menekvésök nem volt, mint a megváltozott állapotba illeszkedniök és a körülöttök levő műveltségi feltételeknek apránkint való elfogadásával teljes elpusztulásuk ellen védekezniök. Pannonia talajviszonyai a Kárpátok déli elágazása és az alsó Duna-vidék között ugyan továbbra is kedveztek volna előbbi nomád életök folytatásának, úgymint a baromtenyésztésnek, a vadászatnak és a szomszédos művelt vidékekre való betöréseknek, azonban Németországnak mind jobban megszilárduló helyzete és a szomszédos szlávság az avarok szabad mozgásának terét mind összébb szorította.

Világrészünk keleti oldalán is lassankint diadalra jutott az ottan akkor mutatkozó nyugati szellem és az avaroknak tökéletesen lehetetlen volt Európában az ázsiai pusztákon megszokott előbbi életök módjában megmaradniok. A népvándorlásnak magasan hullámzó áradata vége felé szállott, az évszázadokon át dühöngő vihar lecsendesedő félben volt és a bekövetkező nyugalom közepett nem lehetett a pusztaság féktelen fiainak régi életök módját folytatniok. Kénytelen-kelletlen végre meghódolt e nép is a megváltozott viszonyokból eredő sorsának.

Ezen forduló-pont az avarok belső életében Nagy Károly hadjárata után minden bizonnyal szembeszökő; hogy azonban a változás egyes fokain nem mentek-e át már előbb is egészen csendben, vagyis hogy az úgynevezett avarság egyes töredékei nem telepedtek-e már le előbb dákokkal és szlávokkal egyesülve és nem éltek-e békés foglalkozásnak, az olyan kérdés, a melyre tulajdonképen soha sem fogunk megfelelhetni. A végett, hogy e homályban bármi csekély derengő fényt terjesszünk, okvetetlenül szükséges, hogy az avarok nemzetiségére már előbb tett megjegyzéseinket ismételjük és főleg azt emeljük ki, hogy e nomád nép fellépésének pillanatától fogva egészen a IX. század elejéig gyengítetlenül megtartotta vezérszerepét, hatalmát mint az alája rendelt és vele rokon avagy nem rokon népelemek vezetője. Valamint a mongolok Közép-Ázsiában századokon át az árja elemnek közepette vezér- és harczosszerepöket megtartva és a meghódított tádsikok és szártok dolgával keveset törődve sátraikat megtartották és csak fegyvereikkel meg lovaikkal foglalkoztak, épen úgy kellett ennek az avarokat illetőleg is lennie. Csupán az nehezíti meg az analogia kiderítését és az áll a deductio útjában, hogy nem ismerjük az avarok alattvalóivá lett egyes néptöredékek nemzetiségét. A történelem főleg szlávokat emleget, azonban hogy ezen alattvalóik nem lehettek egyedül szlávok és hogy nagy részök finn-ugor nemzetiségű volt, az olyan tény, a melyet minden józan megfigyelőnek világosan kell látnia, ha kiemeljük és később még be is bizonyítjuk azt, hogy a IX. évszázad végén beköltözött magyarok tiszta török törzshöz tartoztak és hogy a magyarok mai nyelvében bőségesen meglevő finn-ugor elemeknek bizony csak korábbi időszakból kell származniok.

E kérdésre, a mely tanulmányunknak tulajdonképen való magvát képezi, természetesen még gyakran visszatérünk; e megjegyzésünket előre kellett bocsátanunk, hogy már e helyen kifejezést adjunk azon feltevésünknek, hogy a frank időszakot megelőző korban kezdődött ural-altáji elemek szórványos letelepedése. Hogy a történelmi feljegyzések sehol sem emlékeznek meg finn-ugor eredetű emberekről, a kik Pannoniába a hunnokkal és avarokkal költözködtek, e népek sorsának részesei voltak és azután letelepedtek, az bizony nagyon sajnálatos. Azonban a nyelvi momentum tényét nem lehet és nem szabad figyelmünkön kívül hagynunk. Nincsen itt szó a hunnok, avarok és magyarok nemzeti összetartozásának nyilvánvalóságáról, hanem egész egyszerűen e kérdésről: hogyan és mikor jutott a finn-ugor nyelvelem Pannoniába, kik voltak képviselői és milyen helyzetet foglaltak el a hunnokkal és avarokkal szemben? Ha nem volna itt számtalan, egészen kezdetleges műveltségi fogalmakkal dolgunk és ha nem mutatna a mai magyar nyelv alak-kincsében túlnyomóan finn-ugor jellemet, könnyen időszaki érintkezésből hátramaradt idegen nyelvi hatásról beszélhetnénk. Csakhogy nagy-erejű, nyilvánvaló tényekkel állunk szemben; ezeket nem lehet eltagadni és semmiképen sem szabad mellőzni. A magyar nyelv úgy a mint van és a mint a XIII. századból származó legrégibb emléke, a Halotti-Beszéd bizonyítja, kiválóképen vegyülék-nyelv, a melynek alkotórészeiről ugyan sokat lehet vitatkozni, a mely azonban mégis csak ugorok és török-tatárok bensőbb összeolvadásából származhatik. Minthogy pedig egyes, a magvar ethnologia területén kutató tudósoknak eddig vallott nézete, hogy ugorok és törökök ezen összeolvadása a magyaroknak nyugat felé való útjában, nevezetesen Lebediában való tartózkodásuk alatt ment végbe, semmi szín alatt el nem fogadható, mint később be fogjuk bizonyítani, ennek következtében e folyamat számára korábbi időpontot és más helyet kell keresnünk. Ilyen időpontul az avar-korszakot és ilyen helyül egyesegyedül csakis Pannoniát lehet és szabad megjelelni; Pannoniát, a mely az V. század óta és talán már előbb is a Volga területe és a Pontus éjszaki vidékei felől betört ural-altájiak tomboló- és letelepedő-helyéül szolgált és a zsákmányra meg kalandra vágyó nomádok czéljává, úgyszólván Ultima Thule-jává vált.

Igaz, nézetünk mellett, hogy az avaroktól meghódított népelemek szórványosan már a frank-korszak előtti időben is letelepedtek és hogy az összevegyülés folyama már előbb kezdődött, semmi nyilvánvaló történelmi bizonyíték nem szól. A byzanczi források, jóllehet a kelet-római birodalom a Duna balpartján tanyázó úgynevezett barbárokkal hosszú harczokat is vívott, meg időről-időre békés közlekedésben is volt, mégis jobbára jelentéktelen, gyermekes apróságokra és a khákánnal meg országa nagyjaival való érintkezésök ostoba episodjaira szoritkoznak. Az akkori Pannonia belsejéről épenséggel semmit sem tudtak a byzancziak, habár vezérök, Priscus, egészen a Tiszáig nyomult előre. Azzal, hogy a németek és frankok seregei a Duna partján megjelennek, a helyzet már valamivel tisztábbá válik, a mennyiben időről-időre már Carnuntum és Sabaria közt levő avar telepekről értesülünk, továbbá letelepült avarok és szlávok közt támadt viszálkodásokról, a melyeknek elintézésére Nagy Károlyt szólítják fel, meg aztán egyéb mozzanatokról, a melyek a VIII. század vége felé mind inkább terjedő társadalmi átalakulásra vallanak. Azoknak, a kik eddigelé Pannonia régi történetének területén kutattak, úgy látszik, fel sem tünt, hogy miképen bírták magokat az avarok, a kiknek, mint tudva van, a földművelés meg egyéb békés foglalkozás ellen való utálatot szoktak tulajdonítani, három évszázadnál hosszabb ideig a Kárpátok és az Al-Duna közt elterülő országban fenntartani, ha nem lakott közöttük földművelő és békés mesterségekkel foglalkozó ember. Nomád társadalom létezése félig-nomádok vagy valamely műveltségi kör szomszédsága nélkül teljes lehetetlenség. Fűből, tejből, sajtból, húsból egyedül meg nem élhet az ember, és legkevésbbé nélkülözhették a fényűzéshez szokott avar harczosok a letelepülteknek ipari és földművelési termékeit. Hogy a már korán letelepültek élete módja felé hajló szlávok egyedül segítettek e szükségleteiken, mint általánosan felteszik, azon nagyon is kételkedünk. Másfelül is kellett szórványosan letelepült elemeknek lenniök, és pedig finn-ugor eredetűeknek, a kik a török avarokkal, esetleg hunnokkal is egybeolvadva már régi időben, melyről alig lehet sejtelmünk, azt az ethnikai magvat képezték, a melyből a mai magyarság keletkezett.

E mindenesetre merésznek látszó állításunkhoz a bizonyítékokat művünk legközelebbi szakaszában fogjuk előadni, de meg nem állhatjuk, hogy már itt is meg ne jegyezzük, hogy a modern tudomány vívmányaival Clio mulasztása bizonyára könnyen helyrehozható és hogy az elfogulatlan tárgyias kutatás még akárhány téves felfogást fog a népek ethnologiai viszonyaiban megszüntetni. Ha ugyanis szemlélődésünket folytatjuk, hogy milyen adataink vannak az avarokról a frank háború előtt és után, először is nem kevéssé fog az a nagyhangú leirás meglepni, hogy Károly és Pipin jámbor keresztyén harczosainak kardja az avarokat teljesen legyőzte és megsemmisítette. Azon kor hetvenkedő krónikásainak tanusága szerint napnyugatnak jámbor keresztyén fejedelme, a ki imádság és háromnapi böjt ellenére is épen olyan jól értett a rablás és fosztogatás mesterségéhez, mint a pogány Baján, a kit folyton kapzsinak szidalmaznak, az avarokat nemcsak megverte, legyőzte és összetörte, hanem oly kegyetlenül bánt el velök, hogy azontúl nyomuk sem maradt és nevöknek lassankint el kellett enyésznie. Mindenesetre nehéz megérteni, hogyan lehetett az avarokat tíz-tizenöt évnyi rövid idő alatt annyira megtörni és olyan tökéletesen megsemmisíteni, hogy csak néhány nyomorúságos nyomuk maradt azontúl, holott megerősített táboraik messze Bécs városán túl is voltak, a bajorok fejedelme, Thassilo, szövetségére méltatta és még vereségök után is hadi társaságra szólították fel a szászok. Nagy Károly élete rajzának írója a második avar hadjáratról azt jelenti,^[49] hogy »e háborút a legnagyobb erélylyel és ügyességgel folytatták és mégis nyolcz esztendeig tartott. A most elpusztult Pannonia tövig lerombolt királyi székhelyével világosan bizonyítja a csaták számát és az ott kiontott vér nagy mennyiségét. A hunn nemesség^[50] mind egy szálig elesett, dicsősége elenyészett és nagy időn át felhalmozott kincsei prédára jutottak. Ember emlékezete óta nem volt háború, melyben a frankok ennyire meggazdagodtak; eddigelé ugyanis szegények voltak... Sőt mondhatni, hogy mindent elvettek a hunnoktól, a mit ezek más népektől elragadtak.«

Ha aztán megfontoljuk, hogy az avarok mindamellett, hogy a frankok ekkor állítólag teljesen megsemmisítették, mégis továbbra is megállottak, saját khánjaik alatt éltek, kik közül, néhányan színből a keresztyén hitre tértek, akkor azon időbeli krónikások nagyhangú leírásainak annál kevésbbé adhatunk hitelt, mivel általánosan ismeretes dolog, hogy a frankok Pannoniának csak nyugati részét bírták, és hogy keleti része vagyis a Duna és a Tisza köze meg a régi Dacia érintetlenül maradt. Hunfalvynak^[51] teljesen igaza, midőn azt állítja, hogy a Duna és a Tisza köze meg a mai Erdély a frank-német uralom idején épen olyan ismeretlen volt akár csak Herodot idejében. Bármily rettenetesnek tartja is a jámbor keresztyén olvasó nézetünket, mégsem állhatjuk meg, hogy azt a gyanunkat ki ne fejezzük, hogy Nagy Károly győzelmi jelentései nem nagyon különböztek azoktól, a melyeket a jelenkori perzsák a turkománokkal vívott harczaikról szoktak közölni. Évszázadokon át jelentette a perzsa történelem a turkomán rablók teljes megsemmisítését, és rövid időközökben mind nagyobb számmal merültek fel újra a pusztaság e rémei, meg-megújítva Irán művelt vidékei ellen vívott harczukat. Igaz, hogy a frankok heves támadása és a szláv elemeknek nem sokára azután észrevehető megszilárdulása a törzsbeli rokonaiktól keleten elszakított avarokat meggátolta abban, hogy új erőre kapjanak, és lehetetlenné tette nekik azt, hogy előbbi hatalmi állásukat visszaszerezzék. De ezzel még nem lehet és nem is akarjuk azt mondani, hogy attól fogva megszűntek az avarok létezni és hogy a IX. században vagyis a magyarok megérkezése előtt egész nyomtalanul elenyésztek. A föld nyelte-e el, a Tisza hullámaiba vesztek-e, elköltöztek-e vagy pedig teljesen beolvadtak-e a szomszéd népekbe? Ez mind olyan kérdés, a melyre a történelem felelettel adósunk maradt. Németnek, szlávnak és franknak az efféle kérdés mind közönbös lehet, de nekünk magyaroknak nem az. Nekünk semmiesetre sem szabad és nem lehet a középkori jámbor keresztyénségnek sovány és azonfelül még nagyon is részrehajló értesítéseivel beérnünk. Nekünk több közünk van az avarok történetéhez és ha a dolgokat nemcsak történeti adatoknak, hanem nép- és földrajzi vonatkozásaiknak világánál vizsgáljuk meg, kiderül, hogy ez a nép épenséggel nem semmisült meg teljesen, sem el nem enyészett, hanem hogy politikai, társadalmi és ethnikai vonatkozásaiban lényegesen megváltozva a IX. század folyamán Pannoniában tovább fennállott és az átalakulás korszakából folyó csendes viszonyok között, bár ismeretlenül és észrevétlenül, mégis tovább élt. Ha Pannonia népességének számarányai amaz időben olyan elenyészően csekélyek nem leltek volna, e maradványok létezésének szembetűnőbbé kellett volna válnia és a szomszédságnak inkább kellett volna róla tudomást szereznie. Azonban ama szörnyű, ember nem lakta pusztaságban sok dolognak rejtvényszerűnek kellett maradnia, és ha azon korból még nyugati Európa ethnikai viszonyairól is olyan keveset tudunk, hogyan várhatnánk keletet illetőleg több világosságot?

Az Annales Mettenses alapján azt tartják, hogy a folytonos vereségektől elcsüggedt és megtört avarok a Duna jobb partjára vonultak és Nagy Károlytól a Carnuntum és Sabaria (Petronell és Szombathely) közt levő földet kapták, mivel ott állítólag kevésbbé érhette őket a szlávok támadása. Az avar hatalom súlypontját ez okból Pannonia nyugati részére helyezik, holott keleti részét illetőleg Thierry^[52] azon véleménynek ad helyt, hogy az avarok ott a régi Daciában erősségeket emelve a szlávok támadásai ellen biztos menedéket találtak. Tekintve azt a körülményt, hogy épen Pannonia nyugati részén volt az ó-szlovén elem legerősebb, és hogy ott keletkezett később, a IX. század közepe táján, Privina és Kozel herczegsége, semmiképen sem helyeselhetjük azt a véleményt, hogy az avar hatalom súlypontja Pannonia nyugati részére esett. Az avarok bizonyára inkább vonzódtak Pannoniának azon részeihez, a melyek ethnikai sajátságaiknak inkább megfeleltek, vagyis a Duna és a Tisza közt levő lapályokhoz, és ha már menedékre szorultak, bizonyosan inkább választották a tágas, végeláthatatlan síkot és pusztaságot, mint a dombos vidéket. A mi véleményünk szerint az avar hatalom súlypontja a frank-német korszakban Pannoniának csakis keleti felében volt, és a mit a szlávokkal együtt nyugaton letelepült avarokról feljegyeztek, az e népnek csak egyes, szétugrasztott töredékeire vonatkozhatik, a melyek német és szláv elemek közé szorulva minden bizonnyal nyomorúságosan, előbbi hatalmi állásukhoz képest megalázva és ethnikai sajátságaikkal ellenkező módon tengődtek. Abban sincsen kétség, hogy valamennyi feljegyzés az avarok megkeresztelkedéséről csakis a nyugatiakra, vagyis az előbb említett avar néptöredékekre vonatkozhatik, nem pedig a keletiekre, vagyis e nép java részére, mert kelet felé nem mertek a frank hadseregek előnyomulni, oda bizonyára nem jutottak a hitterjesztők. A történelem hallgatása, a dolog mibenlétének nem ismerése nem jogosít fel arra, hogy az avarokról a IX. század első felében mint haldokló vagy már kihalt néptörzsről beszéljünk, a hogy Thierry^[53] cselekszik; halálra vagy nemzeti elpusztulásra csakis a nyugati avarok váltak, a kiket a keresztyén térítők szüntelenül ostromoltak és mint letelepülteket ez új életükben régi harczias szellemök többé át nem hatott.^[54] Keleti testvéreik, igaz, hogy attól fogva, vagyis a IX. század legnagyobb részében, kivéve egyes betöréseket a frank-német területre, veszteg maradtak, azonban szép csendesen tovább éldegéltek azon régi félelemtől védelmezve, a melyet pusztai hazájok nyugati ellenségeikben keltett, míg ismét új rokonaik ősi hazájokból, a Fekete-tenger éjszaki vidékeiről, a Duna partjain meg nem jelentek, lelohadt bátorságukat fel nem élesztették és új tettekre nem hevítették.

Miután munkánk előbbi fejezeteiben felállítottuk azt a tételt, hogy először a magyar nép törzse törökök és ugorok közt végbement vegyülésből keletkezett és hogy másodszor ezen vegyülés, helyesebben egybeolvadás folyama a hunn és avar korszak idejére esik, most az a kötelességünk, hogy e folyam egyes szakaszait is megjelöljük, meg indító okainkat is kifejtsük, melyek feltevésünk alapját képezik. A magyar nép keletkezésének történetében két főmozzanattal találkozunk. Itt van először az ural-altáji faj körében való alakulás vagyis ugorok és török-tatárok összeolvadásának foka, és másodszor a szlávokkal való hosszas és élénk közlekedésből támadt idegen hatás. Ha egyebütt keresünk hasonló példákat, azt találjuk, hogy valamely népnek ugyanazon faj rokon tagjaiból való keletkezése bizony nem tartozik a ritkaságok közé; hiszen a mai francziák például a német frankoknak gallokkal, keltákkal és rómaiakkal való egyesüléséből származtak; az angolok kelták, szászok, dánok és normannok egybeolvadásából; az éjszaki olaszok rómaiak, németek, szlávok között létrejött vegyülékből; sőt Európa legtöbb népe a népvándorlás hatása alatt rokon és idegen elemekkel való vegyülésből származott. Holott azonban majdnem mindenütt hol túlnyomó szellemi erő, hol meg a lélekszám túlsúlya volt a döntő és az illető nyelvek grammatikai alakjai a legtöbb esetben az ősi elem bélyegét következetes módon megőrizték, azt látjuk, hogy a magyar nép őseredetében a grammatikai nyilvánvalóságnak ezen bizonyító eszköze, melyet a philologusok csalhatatlannak vélnek, nincsen rendelkezésünkre. Az összehasonlító nyelvtudománytól felállított alapszabály, hogy a szókincset idegen nyelvterületekről való nagymértékű kölcsönzés bármennyire eltorzíthatja, a nyelvtan azonban, vagyis az alakkincs, változatlanul megmarad, tehát az ethnikai őselem emlékének tartandó, a magyarban semmi esetre sem állítható fel következetességgel. Más nyelvek területén sem vallható dogmaként ez az alapszabály. Az albán nyelvnek számos görög alakja van és a spanyolországi czigány nyelvbe az igék ragozásában spanyol személyrag: o, amos, ois, a főnév többesszámának képzésében s és még egyéb nyelvtani alak is jutott.^[55] Rendesen azt tartják, sőt elvnek is felállították, hogy kölcsönvevő nyelvek számnevet, névmást, igét, igehatározót nem szoktak kölcsön venni, legkevésbbé pedig név- vagy igeragot. Az árják és sémiek nyelvében, a kik tudvalevőleg nem éltek olyan nyugtalan életet és nem vívták annyira a világot, ám érvényes lehet ez a szabály. Azonban hát: si duo faciunt idem, non est idem. Az árja és sémi nyelvek területén tett tapasztalatokat nem lehet és nem szabad mindig az ural-altáji összehasonlító nyelvtudományban értékesíteni, mint épen a magyarból kitetszik.

A kik azon elméletet védelmezik, hogy a magyar nyelvtan jelleme minden egyebet kizárólag tisztán ugor, eddigelé még nem tudták megmagyarázni, milyen viszonyban van a magyar birtokosrag -nak, -nek a török -nunk, -nink-kel, kivált ha ezt az ujgur nenk, birtok, szóval hasonlítjuk össze. Budenznek erre vonatkozó ugor leszármaztatása épen olyan phantastikus és erőltetett, mint etymologiája a szókincsben. Hogyan jutott a magyarba ez a tiszta török névmás maka (a magyar maga), ipse, solus, továbbá e mutató névmás, a mely egyúttal névelő is: oš, os (a magyar az), az, ez? Talán sokkal távolabb esik e török tőszámnév: alti és jeti a magyar hat és hét szótól, mint a vogul kat és sat; avagy talán az altáji-török jetben^[56] a magyar hetven-nek nem közelebbi rokona-e a vogul satlau vagy az osztják labit-jang alaknál? A határozók közt a török analogiák sokkal számosabbak és felötlőbbek az ugoroknál, hasonlóképen a névutóknál is, és ha a magyarok ugor eredetének fővédelmezője azt állítja, hogy a magyarok nyelve kölcsönzött jószágul csakis főneveket vett fel^[57] és hogy csak néhány török igét vett kölcsön, akkor bátorkodunk kérdezni: hogyan magyarázható és fejthető meg a következő negyven ige, a mely a török és magyar nyelvben megegyezik és a melynek száma még könnyen növelhető?

Számos egyéb jelentős mozzanat van rendelkezésünkre, a melylyel bebizonyíthatjuk, hogy a nyelvek grammatikai szerkezetének kizárólagosan homogén jelleméről való elmélet nem mindig fogadható el.^[58] Ezt a téves elméletet tehát a magyar nyelvnek tüzetesebb osztályozásában nem alkalmazhatjuk, mert nemcsak a szókincs, hanem a nyelvtani alakok is a nyelv szerkezetének minden részét átható, majd török, majd ugor jellemre vallanak, a melynek gyengébb vagy erősebb árnyalatáról még sokat lehet vitatkozni. A tényt magát semmi elfogulatlan kutató el nem tagadhatja.

A szókincs kölcsönös viszonyát illetőleg általánosan ismert dolog, hogy a magyar szók nagyban túlnyomó többsége megtámadhatatlan török analogiát mutat fel. De még itt sem volna a török elemnek egyoldalú megitélése igazolható, mert ha a szók összességét nemcsak hangzás, hanem fogalom tekintetében is megvizsgáljuk, vagyis ha a szókat a műveltségi mozzanatok egyes kategoriáiba osztjuk, akkor megint nemcsak mélyen beható vegyülék-jellemre akadunk, hanem a bizonyítékok minőségét illetőleg újból dilemmába jutunk. Hogy az olvasónak e viszonyt szemlélhetővé tegyük, szándékunk a természeti életre vonatkozó fogalmakon kezdeni és az első rovatban a testrészek ugor és török elnevezése közt levő vonatkozást megmutatni.

1) TESTRÉSZEK.

Az itt felsorolt harmincz testrész neve közül, mint látható, néhány a törökkel, néhány az ugorral hangzik egybe, más meg mindkét felé meglehetősen egyforma analogiát tüntet fel. Első tekintetre a mérleg nyelve talán a török felé hajlik, de itt e mondást kellene alkalmazni: Vota non numerantur, sed ponderantur, mert az ugor analogiában levő testrészek jelentősebbek és nagyobb fontosságúak, és a ki elfogulatlanul akar itélni, annak meg kell vallania, hogy, mint előbb említettük, a magyar nyelvnek alap-épülete egész határozottan túlnyomóan ugor jellemet mutat fel. Természetesen e ténnyel szemben talán fel kellene vetnünk ezt a kérdést: Talán bizony szem, orr, száj, fog, vér stb. nélkül születtek a török ősmagyarok, vagy hogyan volt lehetséges, hogy ezen alapfogalmak elcserélődtek vagy talán épenséggel elvesztek? Természetes, megfordítva is lehetne hasonló kérdést intézni, és a mennyire tudásunk terjed, nem egyhamar akad emberi nyelv, melyben a legkezdetlegesebb fogalmak, tudniillik a testrészek megnevezése olyan nyelvi tarkaságot tüntet fel, mint a magyarban. Hasonló természetű lesz megfigyelésünk, ha a testrészek nevéről a

2) TERMÉSZETI ÉLET

fogalmaira térünk. Itt például a következőt találjuk:

Valósággal vaknak vagy bizonyos balitéletben elfogultnak kellene annak lennie, a ki nem látná át, hogy a természeti életre vonatkozó kifejezésekben a mai magyar nyelv feltünően inkább az ugorhoz mint a törökhöz hajlik; e momentum a kérdés tárgyát képező rokonsági fokon mindenesetre nagyobb jelentőségű és a közelebbi rokonságot az ugor számára követeli. Hasonló természetű lesz megfigyelésünk, ha a török példákat azon szójegyzékkel állítjuk szembe, a melyet Hunfalvy

3) A KÜLSŐ TERMÉSZET TÁRGYAI ÉS JELENSÉGEI

közül szerkesztett. Itt például

Láthatjuk, hogy még olyan fogalmaknál is, a melyek az emberi élet legelső ébredésére vonatkoznak, a nyelv az inkább kezdetleges fogalmak megnevezésében ugor, a kevésbbé kezdetlegesekében török jellemet árul el, tehát legelső kezdetekor vegyülék-nyelvként jelenik meg előttünk.

4) A FAUNA

területén például a következőt látjuk:

Itt azt tapasztaljuk, hogy inkább a török analogiák uralkodnak a magyarban. Ez a viszony egészen természetes is, mert az ugor csak olyan állatok nevét tarthatta meg, a melyeket éjszaki hazájából ismert; délibb szélességi fokok alatt élő állatokkal és madarakkal pedig tulajdonképen törökökkel (vagyis hunnokkal és avarokkal) való közlekedéséből, részint a Fekete-tenger vidékén, részint Pannoniában ismerkedett meg.

Nem kevésbbé határozott török jelleműek

5) A FLÓRA

területéről való megnevezések is, minthogy a termékekben szűkölködő éjszaknak lakosa erre vonatkozó nyelvében is szegény. Hasonlítsuk például össze a következő fogalmakat:

stb. stb., és észrevehetjük a török nyelvanyag uralkodó jellemét, holott megint másfelől

6) A CSALÁDI ÉS TÁRSADALMI ÉLET

köréből való fogalmak között mindenesetre az ugor nyelvkincs a hatalmasabb. Igy például:

Ha mindez után azon fogalmakra térünk, a melyek a nyilvános, társadalmi, politikai, hadi és ipari életbe vágnak, a törökök uralkodó szerepére és szellemi túlsúlyára való tekintettel majdnem minden egyebet kizárólag török analogiákkal találkozunk. Mindezt bőven, de még korántsem kimerítően a magyarok eredetéről írt munkánkban kifejtettük; itt csak annyit említettünk, a mennyit kitüzött czélunk megkíván, mert messzeterjedő etymologiai okoskodás meg a philologiai veszekedésnek és perlekedésnek megújítása nem lehet e munka feladata. Szándékunk az volt és most is az, hogy a magyar nyelvnek mélyreható vegyülék-jellemét bebizonyítsuk; nem tudunk olyan nyelvet a világon, a melynek ilyen vegyülék-jelleme van, és mivel épen e kivételes állapot következtében a nyilvánvalóság mértéke és bizonyító ereje mindig vitatkozás tárgyát fogja képezni, azért azt tartom, a magyar nyelv etymologiájára vonatkozó philologiai veszekedés addig fog tartani, a meddig maga a nyelv él, habár másrészt megint a balitélettől mentt kutatónak ma már nem lehet kétsége, hogy a magyar nyelv alapépülete ugor.

A nyelvtani alakok túlnyomóan ugor jellemének és az 1. és 2. számú jegyzékben itt közölt fogalmak nevének alapján azt kell tartanunk, hogy az ugor alkotórésznek a nép őselemében mennyiségileg bizonyára akkora jelentőségűnek kellett lennie, a mily lényeges tényezőt képezett a török alkotó-rész az alakulás folyamának további fejlődésében, az ethnikai testnek megerősödésében és megszilárdulásában. A nyelvi nyilvánvalóság alapján itélve úgy látszik, hogy e nyelvtest csontváza ugor, husa és vére azonban török eredetű volt; hogy azonban a hunnok és avarok nevén ismeretes törökségre az alája rendelt ugorság csupán az idő folyamán hatott-e, vagy hogy az ugorok eredeti törzsbeli odatartozásának e mélyre vágódó nyoma mindjárt kezdetben maradt-e nagy számuk következtében: ezt, úgy hiszem, nehezen lehet valaha végleg eldönteni. Ha egyéb népvegyülékeknél észlelhető okok alapján itélünk, azt látjuk, hogy a többség nyelve győzedelmeskedett a legtöbb esetben. De a mai magyar nyelven, a melyben az alap-épület ugor jellemet mutat fel, a későbbi kifejlődés pedig kiválóan török bélyeget visel magán, még a legélesebb és teljesen elfogulatlan biráló elme sem tud egykönnyen eligazodni. Csak feltételesen volna szabad elfogadnunk, hogy az eredeti ugor többség a mind inkább szaporodó török elemek hatásától ethnikai tekintetben átalakult, de nyelvi tekintetben meg bírt maradni. A Pannonia síkjain a hunnok visszavonulása után megmaradt ugor-török néptöredékekből idő jártával a mai magyarság alapja alakult, az a mag, a melyhez az avar-korban rokon, nagyobbára török új jövevények nyelvi tekintetben csatlakoztak. És mivel az utóbbiak határozottan többségben voltak, azért a magyarságot mindjárt kezdetben olyan ethnosnak kell tartanunk, a melynek physikai jellemző vonása túlnyomóan török volt, holott nyelve kat‚ —xocÀn vegyülék-nyelv, a mely ugor eredetének szembeszökő és számos nyomát óvta meg.

A kétség és bizonytalanság, a melylyel az alakulás folyamának legeleje jár, határozottan csökken, ha azon okok kifejtéséhez fogunk, a melyek ama tétel felállítására késztettek, hogy a magyarok népe, a nélkül hogy e nevet viselte volna, még Árpád megjelenése előtt keletkezett. Ezt a tételt, a melynek körvonalai a hagyomány tarka, derengő fényében még ma is megmaradtak a magyar népben,^[63] de eddigelé tudományos jelentőséget nem találtak, mindenesetre bizarrnak lehet tartani, sőt talán épenséggel hiú ábrándképnek lehet tekinteni, még pedig annál inkább, mivel a hagyománytól fenntartott mondát a magyarok és hunnok rokonságáról hiú mesének tartották. Nos hát ez épenséggel nincsen úgy. Hogy Árpád és övéi vegyüléknéphez nem tartoztak, sőt physikai okokból nem is tartozhattak, arról később lesz szó; és mivel előző fejezetekben többször kiemeltük, hogy a magyarok vegyülék-népe csak az Árpád-előtti korszakban, vagyis az úgynevezett hunn-avar időben keletkezhetett, akarjuk is kell is erre vonatkozó indító-okainkat kifejteni. Mindenelőtt ama természeti törvényre akarunk mutatni, hogy vegyülék-népek nem keletkeztek olyanok közül, a melyek sátraikkal és nyájaikkal ide s tova vándorolnak, örökös harczban és háborúban élnek, folyton más-más éghajlat alatt és mindenféle vidékeken járnak, hanem letelepült társadalmak kebeléből, vagyis olyan népcsoportokból, a melyek hosszabb ideig szomszédságban egymás mellett vagy egymással éltek, és a hol vallás, erkölcs és szokás azt az utat és hidat elkészítette, a mely két népelem kölcsönös érintkezését és közeledését megkönnyítette és kieszközölte. Azon az útvonalon, a melyet hunnok és magyarok a Volgától a Dunáig megtettek, ilyen érintkezés meg ilyen közeledés idő és hely tekintetében egészen lehetetlen volt. Ez csak a Kárpátok és az Al-Duna közt elterülő országban több évszázadig tartó időzés alatt volt lehetséges. Itt volt a hunnok, kivált pedig az avarok török natio militans-ának bőséges alkalma az ugor törzsnek kevésbbé harczias és inkább békés foglalkozásra hajló tagjaival érintkeznie, a melyek a Volga vidékéről és Dél-Szibiriából Attila seregeihez csatlakoztak és velök, sőt talán még előttök Pannoniába bevonultak. Hogy mely törzshöz vagy ághoz tartoztak az itt kérdésben levő ugorok, vagyis hogy e nép éjszaki vagy déli részéhez valók-e, azt e tények nagy érdeke mellett is egyelőre alig lehet eldönteni. Az éjszaki-ugor összetartozás elmélete mellett minden bizonnyal nagy valószínűség szól, és pedig annál inkább, mivel a hunn sereghez, mint említettük, Szibiria akkori népessége csatlakozott; de azt, hogy vajjon e töredék már akkor is vogul, osztják, votják és zürjén ágra szakadt-e vagy hogy még egységes törzset képezett, azt nehéz eldönteni. Tekintve az ugorok alárendelt helyzetét, a mely az ujgurokéra emlékeztet Dsengiz Khán seregében, a vegyülés folyama annál könnyebben mehetett végbe, mivel tapasztalatunk szerint az alárendeltek az uralkodó elemre már számuk nagyságának következtében egyebütt is átalakítólag hatottak. Az idő hossza és alkalmassága e folyamatot elősegítette, és épen nem tévedünk, ha feltesszük, hogy az ugorok és törökök egyesülésének a hunn-korszak alatt útja nyílt, Baján idejében pedig majdnem tökéletesen végbe ment.

A történelem, akár a byzanczi, akár az arab vagy a frank, igaz hogy egy szóval sem említi az ugorok fellépését és későbbi működését, és csupán hozzávetéskép említettük előbb, hogy a byzancziak a Közép-Volga vidékéről az avarokkal megjelent ugorokat tévesen szlávoknak tartották. Mindamellett mégis hathatós, mondhatnám nagysúlyú okunk van az ugorok és törökök között már korán végbement vegyülésre vonatkozó feltevésünk igazolására. Ez a mai magyar nyelv két fő-alkotórészének nyelvi jelleme, tudniillik a töröké meg az ugoré, a melyeknek dialektikus árnyalatából kitetszik, hogy ez a nyelv-vegyülék sokkal előbb, mint a X. évszázadban, tehát csak Pannoniában az V. századtól a VIII.-ig, főképen pedig az avar-idő alatt alakult meg. Mindenelőtt azon körülménynek kell felötlenie, hogy mind a két nyelv annyira összefüződött és egybenőtt, hogy olyan vegyülék, a mely a legkezdetlegesebb fogalmakra kiterjed, nem lehet néhány évtized műve, hanem hogy ehhez sokkal hosszabb idő volt szükséges. A mi aztán az egyes nyelvrészek minőségét illeti, történelmi fejlődésükből némi felvilágosodást nyerhetünk. Ha ugyanis a török nyelvjárások történetében visszafelé megyünk, kiderül, hogy a keleti és nyugati törökségre való nagy oszlás már nagyon régen vehető észre és a IX. században már teljes volt. Erre vonatkozó nyelvemlékeink igaz hogy csak a XI. századig érnek hátrafelé, mert a Kudatku Bilik 1069-ből való és a szeldsuk költemény a XIII. század második feléből. E két nyelvemlék beható és gondos vizsgálatából azonban kiderül, hogy a nyelvjárási különállás régebbi kornak vagyis előbbi időszaknak jellemét viseli magán. A két fő-nyelvjárás szókincse és alakjai tisztán kifejezett árnyalatokban mutatkoznak és nevezetesen a hangtan már tanuskodik azon két, egymástól mereven eltérő törvényről, a mely a két nyelvcsoport jellemző vonásaként ismeretes. A torokhangok a nyugati török nyelvben ellágyulnak, ouz, uz[64] (a Dnjeper neve) lép a keleti török oguz, okuz helyébe; egy besenyő vezér neve Thonuz (oba), vagyis vadkan-apa, és nem tonguz, a hogy ez a szó a keleti török nyelvben hangzik. Árpád magyarjai között egy hadi tisztség neve jau-bagi (hadi felügyelő; a mai jobbágy szó), és nem jagi-bagi, a hogy a régebbi keleti török nyelv hangtörvényei szerint kellene lennie. Más példa is esik még kezünk ügyébe, a mely világosan bizonyítja, hogy a törökség azon töredéke, a mely a IX. században a Volgától a Dunáig terjedő síkságon lakott és a történelemben a khazarok, úzok, besenyők és madsarok nevén szerepel, nem a keleti, hanem a nyugati törökökhöz tartozott és hogy e szerint a nyelvek elválasztó határa is már akkor tisztán kifejezett alakban létezett.

E ténynyel szemben tehát teljesen jogosult ez a kérdés: honnan és mily úton került a magyarok nyelvébe azon jelentékeny számú sajátosan keleti török szó, a melyet ma benne találhatunk? Ha ugyanis azt tekintjük, hogy e török-magyar analogiák: magy. jár tör. jor, m. hív t. kij, m. gyöngy t. jênzê, m. izzó t. izü, m. köldök t. kêndêk, m. hál-ni t. kal, m. nagy t. naj, m. maga t. maka, m. tar t. taz, m. tobor-oz t. toblêr, m. ocsu t. ocu, m. öreg t. irik (ez értelemben is: nagy), m. tutma (dadogó) t. tutukba, m. tulboj t. tulup (börzsák), m. tepszi t. tepsi, m. szép t. seb, süb, m. borz t. porsuk, m. lök t. lak, m. bölény t. bulan, stb., stb. a nyugati török nyelvben nagyobbára ismeretlenek és határozottan csak a keleti török területén fordulnak elő, akkor nem jogosult-e az a feltevés, hogy az ugorokkal egyesült török töredéknek tulajdonképen csak a keleti törökökhöz kellett tartoznia, nem pedig a nyugati törökökhöz, a kik Attila idejében tulajdonképen még nem is léteztek? És továbbá, hogyan lehet azt a körülményt figyelmen kívül hagyni, hogy a magyarban tiszta mongol szó is előfordul? Például:

Ismételve mondom: a mongolok nyelvéből való szó, a kik pedig mindenkor a törökök területétől keletre laktak és Árpád magyarjaival már csak nem juthattak érintkezésbe. Hogy milyen természetűek és minőségűek a magyarban levő ugor elemek, vagyis hogy a magyar nyelv a jelenleg ismeretes finn-ugor nyelvek melyikéhez milyen rokonsági fokozaton áll, az mind e mai napig csak hypothesisszerűen feltett nézet, de még nincsen megállapítva. Mint már említettük, az éjszaki-ugor összetartozás elmélete mellett sok valószínűség szól, mivel azonban a magyar nyelv rokonsága az említett nyelvcsoporttal egyrészről a lapp, másrészről pedig az osztják és vogul felé hajlik, a származás mégis csak azon időponttól eredhet, mikor az éjszaki ugorok néptörzse még osztatlanul szibiriai őshazájából útjára kelt dél-kelet felé és mint egységes test találkozott török hunnokkal és avarokkal. Az egybeolvadás ezen folyama azonban semmi szín alatt sem mehetett vándorlás közben végbe, hanem valamely aránylag állandó lakóhely határain belül, és ilyen lakóhelynek csak Pannonia síkságát lehet elfogadni.

Ha nem így volna a dolog, minden habozás nélkül helyeselni lehetne a magyar nép keletkezéséről eddigelé vallott nézetet és alakulásának folyamát a IX. századba lehetne tenni, vagyis Árpád honfoglalása után. De hogy ezt tehessük, először be kellene bizonyítani, hogy a törökség javarésze azon időben még nem bomlott szét és hogy a nyelvjárások dialektikus különbsége akkor még nem volt meg; ez azonban, tekintve a X. században a keleti és nyugati törökök közt észrevehető különbségi pontokat, semmiképen sem lehetett volna. Másodszor szükség volna annak beható és bíráló kifejtésére, milyen úton-módon kerültek a mongol kölcsönszók a magyarba. A mongolok Batu Khán alatt aránylag rövid ideig tartózkodtak Magyarországban; akkor semmi szín alatt sem kerültek e szók a magyarba, hiszen hadserege nagyobbára törökökből állott, továbbá a mongolok és magyarok érintkezése, ha lett volna is, nyelvi hatást nem hagyhatott volna hátra. Harmadszor azt kellene megmutatni, mily ponton és mily időben ment végbe az ugor és török elem egybeolvadása, mert az eddigelé vallott nézet, hogy Lebediában olvadtak egybe, a mi főleg Porphyrogenitus adatán alapszik, semmiképen sem helyeselhető, mint utóbb kimerítően kimutatjuk. Negyedszer, ha a magyar nyelv valóban csak Árpád honfoglalása után, vagyis a X. században alakult volna meg, hogyan van az, hogy a német nyelv hatásától aránylag megmenekült, holott szláv kölcsönszó szokatlanul nagy számmal van benne? A történelem bizonyítja, hogy németek beköltözködése már a IX. század második felében kezdődött, és az erre következő évszázadról tudjuk, hogy az országnak majdnem valamennyi városában legnagyobbrészt németek laktak; hát nem feltünő-e, hogy a német nyelvből csak csekélyszámú kölcsönszó származik, holott a szláv nyelvi hatás a műveltség, egyház és politika valamennyi területén olyan mélyre vágó nyomát hagyta? A ki elfogulatlanul itél és ethnologiai feladatokban a nyelvi nyilvánvalóság mellett az ethnographiai feltételeket is tekinti, annak bizonyára át kell látnia, hogy azon nézettel szemben, hogy a magyar nép Árpád fellépése után jött létre, olyan helyi és idői aggodalmak keletkeznek, a melyeket nem lehet egykönnyen elhárítani. A magyar nép alakulásának folyama az ural-altáji fajnak körén belül, tehát jókora idővel Árpád előtt kezdődött, azaz a hunnok és avarok uralma alatt, a kiknek vezérei az egész éjszak- és közép-ázsiai világot magukkal ragadták, a kiknek kiséretében mongolok, törökök és ugorok egyaránt voltak, tehát a népek olyan különfélesége, a melyből az avar-korban a magyar nép törzse kifejlődött és kiemelkedett.

***

Ennyit a magyar nép keletkezése történetének első főmozzanatáról, vagyis az ural-altáji faj körében való alakulásáról. Ha aztán a második fokra, tudniillik az idegen vagyis szláv hatásra térünk, azt találjuk, hogy az ott észlelt tapasztalatok nézetünket nem kevésbbé hathatósan támogatják. Minden előtt kiemeljük, hogy a magyar népen és nyelven észlelhető szláv hatás kérdését mindkét oldalról politikai és nemzetiségi okokból eltorzították, tévesen fogták fel és itélték meg. Holott Schafarik, Palaczky, Dudik és más szláv történetírók a szlávokat Pannoniának sokkal régibb lakosaiul és birtokosaiul szerepeltetik, az ural-altájiákat vagyis hunnokat, avarokat és magyarokat ellenben későbbi betolakodókként, rettenetes barbárokként és rablókként ábrázolják, és holott Miklosich meg egyéb slavista közel ezer szláv szót szeretne a magyarban felfedezni: másrészt a magyarok mindig vonakodtak attól, hogy a szlávoknak mélyre vágó hatását népünk keletkezésének korszakára érdeme szerint méltassák, és még az e tekintetben mérsékelt Hunfalvy is azt tartja, hogy a magyarok egyetlen szláv igét sem vettek fel nyelvökbe. Valamint mindenütt, úgy itt is középütt van az igazság. Azt a kérdést: szláv-e vagy magyar Pannonia régibb lakossága, jelenleg egészen más álláspontról kell és lehet fejtegetni, nevezetesen azon álláspontról, a melyet mi foglaltunk el a magyar nép keletkezésének történetét illetőleg. Midőn Schafarik ezt mondja: »Azon feltevéssel szemben, hogy a szlávok a hunnokkal, avarokkal és egyéb bevándorlókkal együtt csak a IV. vagy V. században törtek be Felső-Ázsiából Európába, legyőzhetetlen nehézségek állanak, úgy hogy elfogulatlan, éles bírálattól önmagában feloszlik,«^[65] a földrajzi nevek jegyzékének etymologiájában, melyet nézetének megerősítésére nyujt, korántsem bírjuk az éles bírálat bélyegét felfedezni, mint már épen Hunfalvy^[66] kimutatta és mint épen azon körülményből kitetszik, hogy a békés szlávok városokat építettek és megneveztek, holott a harczias nomád sátoros táborából uralkodott az országon. Nem lehetetlen az sem, hogy egyes szláv törzsek már időszámításunk első századaiban Pannonia letelepült lakosai voltak, de az aztán egészen bizonyos, hogy gótok, gepidák és hunnok őket onnan megint kiszorították^[67] és hogy nagy tömegekben csak az avar-korban költöztek be és települtek meg véglegesen. Ha Schafarik azon tételét elfogadjuk, hogy a görög és római írók hallgatása a szláv hajdankorról nem ad nyomós okot azon feltevésre, hogy a szlávok csak az V. vagy VI. században léptek fel Európában, akkor bizonyára könnyű volna a történelem e hallgatását vagy mellőzését az ural-altájiaknak nyugat felé való költözésére nézve is az említett értelemben magyarázni, mert ki merné kereken tagadni, hogy már a hunnok előtt is laktak az ural-altáji fajból való emberek Pannoniában?

Egy jól megokolt történeti adatban köztudomás szerint több nyilvánvaló bizonyító-erő rejlik, mint az etymologiai levezetések egész sorában. Jordanis, Prokop, Menander, Theophylactus és mások feljegyzése szerint a szlávok először az avarokkal rontottak be a kelet-római birodalomba, nevezetesen az Al-Duna vidékén, és csak a győzelmesen előre nyomuló avarok kíséretében vonultak tovább a régi Dacián át Pannoniába; ugyanis hogy a mai Erdélyben régente szlávok laktak, az számos hely és folyó nevéből, mint Besztercze, Gredistye, Kraszna stb., eléggé bebizonyul. Különböző byzanczi történelmi forrásoknak ezen adata szerint a szláv nép igazi java része csak a hunnok után lépett fel Pannoniában; e miatt későbbi jövevényeknek kell őket tekinteni, de semmi szín alatt sem őslakosoknak a magyarokkal szemben, mint eddig tekintették. Az avarokkal Pannoniában megjelent szlávok köztudomás szerint alárendelt helyzetben voltak és habár egy részük hadi szolgálatra kényszerítve a harczokban részt vett, mégis a szláv nép többsége békére hajlandó nemzeti jellemének megfelelően békés foglalkozásnak élt; ezért már régen e nevet kapták: tót, a török tát, békés, csendes, szóból.^[68] Kézművesség és földművelés kiváltképen az ő kezökben volt, az első telepek, a melyekből később városok és erős várak keletkeztek, tőlök származnak; ezért aztán tagadhatatlanul szláv eredetűek is a legrégibb magyarországi helynevek, és az országnak tiszta magyar hangzású topographiája csak Árpád honfoglalása után keletkezhetett. Az avarok állandó lakóhelyeket épen úgy megvetettek, mint többi törzsbeli rokonaik Ázsiában, és bizonyára nem alapítottak városokat, tehát meg sem nevezhették. E tényt hiába akarja a rosszul alkalmazott magyar nemzeti büszkeség csűrni-csavarni, Nyitra (a szláv Nitra), Pécs (a szláv Pet, ebből: pjet öt, v. ö. Fünfkirchen), Esztergom (szl. Strigoli), Pest (szl. peštu, kemencze), Kalocsa (szl. kolostor), Szolnok (szl. só-hely), Csongrád (szl. fekete vár), Debreczen (szl. jó föld), Balaton (szl. blato, mocsár), Tihany (szl. tichina, magány), Kanizsa (szl. Knjaža, fejedelmi) és sok egyéb csupa szláv helynév, a mely Árpádnak és övéinek fellépte előtt keletkezett és épen úgy mint számtalan műveltségi fogalom a magyarok nyelvében amaz Árpád-előtti korszakból a magyarba került. Ezt be nem látni épen olyan gyermekes és nevetséges volna a magyarok részéről, mint a szlávok vitatása, hogy őseiknek elsőbbségi joguk van Pannoniához. Palaczky állítása tehát alapjában téves, hogy a magyar ék a szláv testben a szlávság szétválását és elforgácsolódását idézte elő, mert a történelmi nyilvánvalóság szerint ural-altájiak, akár hunn akár egyéb volt a nevök, a szlávoknál előbb voltak a Kárpát-övezte hazában és ennek következtében törvényesen régibb birtokosaiul tekintendők. A két elem harcza, úgy látszik, sokkal régibb keletű, mint a hogy általában felteszik. Eleinte a dús, marhatenyésztésre alkalmas alföld birtokáért folyt, a hol az avarok és szlávok még vegyest éltek egymást közt, míg idő jártával az előbbiek keletről jövő új gyarapodással megerősödve az utóbbiakat lassankint részint dél felé, részint az akkoriban még lakhatatlan, erdő-borította éjszaki vidékek felé szorították.

Ha a történelmi adatokhoz ragaszkodunk, a melyek szerint a szlávok Dengizikkel egyesülve először léptek fel és később Baján^[69] alatt az avarok lényeges részéhez tartoztak, és ha megfontoljuk, hogy három évszázadnál tovább az avarok sorsában osztoztak és a Pannoniában küzdő harczosokkal legbensőbben össze voltak kötve, nem csudálkozhatunk, hogy nemzeti jellemzőségök következtében a békés életmód első tanítóiul működtek. Nem csudálkozhatunk, hogy városokat építettek és saját nyelvökön elnevezték, mint Magyarország helyrajza legjobban bizonyítja, és hogy a szláv nyelv a műveltség kezdetére vonatkozó fogalmakban a magyarok nyelvén mélyreható nyomokat hagyott. E nyomok az ember lelki világának valamennyi területén meglátszanak, a nélkül azonban, hogy a természetes élet legkezdetlegesebb fogalmaira kiterjednének, mert a testrészek és természeti tünemények nevében a szláv nyelvnek csak felette csekély nyoma fedezhető fel. Ebből tehát az következik, hogy az előbb említett vegyülés folyama ugorok és törökök közt, a mely a magyar nép törzsökét képezi, már befejeződött, mikor a szláv elem bele keveredett; ez tehát az alakulás folyamának első szakaszára valami különös hatást nem gyakorolhatott. A szláv hatás a magyarokra kezdetben tehát inkább nyelvi természetű volt és csak az idő folyamán és kivált Árpád fellépte után járult a physikai átalakuláshoz. Ez a nyelvi hatás azonban, mint már említettük, nagyon nevezetes és beható erejét illetőleg csakis az albán és új-görög nyelv közt levő viszonyhoz fogható. Magától érthető, hogy a magyarban levő szláv kölcsönszóknak állítólag rendkívüli nagy számát (Miklosich szerint 956) jelentékenyen le kell szállítani. Először is olyan magyar szókat is vettek fel ezek közé, a melyek csak az újkorban keletkeztek a két ethnikai elem érintkező pontjain, tehát nagyon korlátolt, helyi értékűek, azaz nem veendők a magyar nép közös birtokaként. Másodszor a szláv nyelvtudósok nem jártak el kellő óvatossággal; hiszen sok szláv eredetűnek vitatott magyar szó vagy ugor vagy török származású, mint szakértő nyelvtudósok többször bebizonyították.

Könnyen megfejthető, hogy a magyarban levő szláv kölcsönszók a műveltségi élet olyan ágaira vonatkoznak, a melyekben az előbb letelepült, a keresztyén hitre előbb tért és a nyugati műveltségnek előbb meghódoló szlávok a magyarok tanítóiként működtek. A Fauna és Flora birodalmából való tárgyakra, a melyeket a középázsiai pusztaságról és a Kaspi-tó éjszaki vidékéről Pannoniába került ural-altáji ember soha sem látott és soha sem ismert, természetesen szláv megnevezéseket kölcsönzött, még pedig olyan rendkívüli módon érvényesült itt a szláv hatás, hogy jelentékeny számú ősi szót cseréltek el idegen, kölcsönzött szóért; az eredeti aztán részint elpusztult, részint megmaradt a kölcsönzött mellett. A házi állatok közül ló, ökör, kutya, tyúk, lúd stb. természetesen ural-altáji nevén maradt meg, de az mindenesetre nagyon feltünő, hogyan juthatott efféle fogalomra szláv szó a magyarba: például bárány (szláv baran), kancza (szl. kunica), marha (szl. mrha), holott a nomádoknak erre bizonyosan volt saját szavok. Épen olyan különös az is, hogy például bizonyos a pusztával és a pusztai élettel szorosan összefüggő fogalmak nevét, mint puszta, róna és tanya, a szl. pusti (puszta), rawna (sík) és stani (habitatio) szóból vették, és hogy annyi madár és hal, a melynek az ugorok és törökök nyelvében mind e mai napig megvan eredeti neve, a magyarban szláv kölcsönzött nevén található; pedig nehéz volna feltennünk, hogy a magyarok azelőtt a bibicz-et (szlávul bibic), a czinigé-t (szl. sinica), a vereb-et (szl. vrabij), a kácsá-t (szl. kače), a szalonká-t (szl. slaka) stb. nem ismerték. Még inkább csudálkozunk ezen, ha a halak nagyszámú szláv nevét tekintjük, pedig általánosan ismeretes, hogy a természetes állapotban levő ural-altáji nép, különösen az ugor, halászatból élt és a vízi állatokra bizonyosan saját elnevezéseit használta. Ismétlem: ennek joggal kell teljes csudálatunkat felkeltenie, minthogy a nyelvi kölcsönzés hasonló eseteiben leginkább mégis olyan szókkal találkozunk, a melyeknek fogalmát az illető népek vagy nem ismerték vagy megszokottként nem használták.

A növényországba tartozó tárgyakat illetőleg nagyon természetes, hogy a magyarban a buzán (törökül budaj), árpán (t. arpa), darán (t. tari), almán (t. alma), körtvén (t. kertme) és néhány más, még ősi hazájukból ismeretes fajon kívül mindaz a mezei és kerti növény, a mely Magyarországnak különös égalji viszonyaitól függ, idegen, legnagyobbrészt szláv nevén van előttünk. Ugyanolyan könnyen megfejthető, hogy az újonnan elfogadott vallási és társadalmi életre vonatkozó fogalmak, mondhatni egytől-egyig, szláv mezt öltöttek. Német hitterjesztők és tanítók csak közvetve működtek; az egyházi és társadalmi átalakítás igazi művét csakis az avarokkal már kezdetben nagyon összevegyült és legbensőbben egybefüződött szlávok hajtották végre. Innen van az, hogy a földművelésre, a különféle kézművességre és szerszámaira, a kereskedelemre, a lakásra és berendezésre, az újonnan megszokott ételekre és italokra, a társas életre, örömre és bánatra meg a test nyavalyáira vonatkozó fogalmaknak szláv név jutott. Kétségtelen, hogy itt eredeti szóknak is kellett lenniök, a népesség szláv, többségének műveltségi hatása azonban mellőzte és az új műveltségnek meg a dolgok új rendjének érdekében át kellett engedniök helyöket idegen kölcsönszóknak.^[70]

Miután a szlávok intensiv nyelvi hatását az avarokra kifejtettük, minden előtt e kölcsön vett anyag közelebbi kútforrását kell felkeresnünk, minthogy azzal tüzetesebben meghatározhatjuk az időpontot: mikor és hol képződött az idegen nyelvanyag, a mely csakis bensőbb közlekedés által keletkezhetett. Ha a különféle szláv törzsek mai eloszlását Magyarországban tüzetesebben szemügyre vesszük, azt találjuk, hogy az úgynevezett dél-szlávok, mint szerbek, horvátok és szlavonok, habár már ősidőktől fogva Szent István koronájához tartoznak, mégis tulajdonképen csak a magyarság ethnikai határául, a magyar korona partes adnexæ-iül tekintendők. Ezt az úgynevezett éjszaki szlávokról vagy tótokról nem lehetne állítani, mert lakóhelyeik nemcsak Pozsony-, Nyitra-, Trencsén-, Árva-, Liptó-, Szepes-, Zólyom-, Bars-, Nógrád-, Abauj-, Hont-, Gömörmegyében vannak, hanem elszóródva egész a magyar alföldre érnek, és könnyen lehetne azon véleményre hajolni, hogy a szláv elemek a magyarban a szláv nép e töredékétől származnak. E véleménynek azonban a történelem is meg a magyarban levő szláv kölcsönszók nyelvjárási jelleme is határozottan ellentmond. A történelem tanusága szerint vendek vagy szlovénok vagy pedig koruntani szlávok, a hogy Schafarik nevezi, laktak az avarok fellépése előtt Pannonia délnyugati részében; ezek részint engedve a nagyobb erőnek Styrián, Karinthián át mélyen be Tirolba vonultak vissza, részint az avarok főhatósága alatt megmaradtak és, mint már említettük, e nép-conglomeratum békés részét képezték. Azonban a mai szlovén nyelvet nem szabad az ó-szlovénnal összetéveszteni. Az ó-szlovén nyelven határozottan azt a szláv nyelvjárást kell érteni, a mely Árpád bejövetele előtt Pannonia déli felében a Balkán-félszigeten át egész Saloniki-ig elterjedt vala; e nyelvjárásra fordították először a szentírást az imént említett városban született szláv apostolok, Cyrillus és Methodius; e nyelvjárással következőleg a szláv népnek mégis csak azon töredéke élhetett, a mely az Árpád-vezette magyarok megérkezése előtt, valószínűleg az avarokkal költözött Pannoniába és e földön, mint már említettük, békés életet élt. Mint békés természetű nép e szlávok jelentékeny, műveltségi tekintetben átalakító hatással voltak harczias gazdáikra; e hatás természetesen leginkább a nyelven vált észrevehetővé, ennélfogva aztán a mai magyar nyelvben levő szláv kölcsönszók túlnyomó többsége ó-szlovén eredetű is.^[71] Ezt bizonyítja a többi közt a magyarba jutott ó-szlovén szók hangváltozásának törvénye. Így felel meg például az ó-szlovén ` hangnak a magyarban n vagy m mássalhangzóval zárt szótag.^[72]

stb. Az ó-szlovén ę hangnak a magyarban szintén m vagy n mássalhangzón végződő szótag felel meg; így

Az ó-szlovén ê a magyarban é-vé válik, például:

Az ó-szlovén št és žd megfelelője a magyarban st és zsd:

Ha már most a magyarban levő szláv kölcsönszóknak uralkodó ó-szlovén jellemét megállapítottuk, azon kérdésre, hogy mely időben keletkeztek, már azért is könnyü megfelelni, mert e történelmileg legrégibb szláv törzsnek tagjai a IX. század vége felé Pannoniában nem játszottak többé szám tekintetében jelentékeny szerepet, minthogy részben az avarságban elolvadtak, részben a Száva és az Al-Duna jobb partjára vissza vonultak. Miután Nagy Károly legyőzte a nyugati avarokat, a hogy helyesen kellene mondani, a tót elem Morvaországból és a Kárpátok aljáról Pannonia lakatlan vidékeire nyomult, nevezetesen a mai Magyarországnak előbb említett vármegyéibe.^[73] Ez a IX. század első felében történt, tehát oly időben, mikor az ó-szlovén nyelvi hatásnak a magyarra már végbe kellett mennie; e ténynyel feltevésünkre, hogy a magyarok nyelve és népe még Árpád bejövetele előtt jött létre, új és lényeges bizonyítékot nyerünk. Ha ez nem így volna, akkor a magyarban levő szláv kölcsönszóknak kiválóan tót vagy cseh jellemet kellene feltüntetniök, mert Árpád és övéi már csak tótokkal érintkeztek, pedig, mint ismeretes, a magyarban levő cseh-tót műveltségi szók száma aránylag csekély. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy e kérdést: mikor és hol létezett az ó-szlovén nyelvjárás, még most sem döntötték el a slavisták, mivel a szentírás fordításán kívül nem maradt fenn azon korszakból, vagyis a IX. századból származó nyelvemlék. Tekintve azt, hogy a szláv apostolok már otthon megkezdett szentírás-fordításukat mégis csak saját hazai nyelvökön valósíthatták meg, e nyelvjárás idői és helyi viszonyára nyilván könnyen adható meg a felelet. A később egyházi nyelvvé vált ó-szlovénnak a VII. és VIII. században is kellett Pannoniában léteznie, és nem túlságosan merész hypothesis feltennünk, hogy a mai dél-szláv nyelvjárások ebből keletkeztek. Különösen Pannoniát illetőleg az avarok és ó-szlovénok huzamos és benső közlekedése az utóbbiakra is volt nyelvi hatással, a hogy néhány török, még pedig ó-török eredetű ó-szlovén szóból kitetszik. Ilyen szók a következők:

és egész sor egyéb szó, melynek ó-török eredete kétségen kívül van, jóllehet az effélét a slavisták tévesen szlávnak szokták tartani és a magyarral való megegyezése miatt a mai magyar nyelvbe került szláv kölcsönszónak szokták tekinteni.^[76] A slavisták között az a vélemény uralkodik, hogy e török hatás a szlávra még az első évszázadokból való, mielőtt a szláv népeket az a vágy meglepte, hogy nyugat felé költözzenek,^[77] tehát oly időből, midőn az avarok közvetetten szomszédságában éltek. E nézet azonban kevéssé valószínű, minthogy különben megfejthetetlen, honnan jutott az eléggé jelentékeny számú keleti török szó az ó-szlovénba; e szók olyan fegyverekre, pánczél-darabokra, ruhákra, bizonyos növényekre, ételekre, eszközökre stb. vonatkoznak, a melyeknek neve csak hosszasabb és bensőbb érintkezés következtében mehetett át az ó-szlovénba.

A magyarban és szlávban levő idegen szók kölcsönös viszonyáról bizonyára még sokáig és sokat tehet vitatkozni, az az egy azonban bizonyos és tiszta dolog, hogy tudniillik a magyarok nevén utóbb ismeretesekké lett ural-altájiak Pannoniában a szlávokkal a legszorosabb összeköttetésben voltak és hogy e két, bár teljesen idegen elemnek háromszáz-évesnél tartósabb érintkezése nem maradhatott következés nélkül. Míg a hadi szerencse az avaroknak kedvezett és hatalmi állásukat a Dontól az Ennsig semmi hozzájok fogható ellenfelök meg nem ingathatta, addig a szlávoknak az alárendeltségbe, sőt talán néha a kemény rabságba is bele kellett nyugodniok, ámbár az avar kényurakról szóló mesének, a kik szláv nőket szekerükbe fogattak, mint a nomádok társadalmi fogalmaival ellenkező jellemvonásnak nem adhatunk hitelt. Hiszen azon koromsötét éjszakában, a mely az avarok korszakának belső eseményeit szemünk elől eltakarja, az avarok alatt és velök egyesülve élő gepidáknak, gótoknak és egyéb barbároknak, mint Priscus byzanczi vezér a Tisza partján aratott győzelme alkalmával mondja, igazi viszonya egészen ismeretlen maradt előttünk. Mi lett velök, hol és mikor olvadtak szomszédjaikba és tüntek el ethnikailag, annak semmi hire sem maradt, mert semmi nyelvemlék sem tanuskodik Pannoniában való létükről és működésökről. A szlávokkal egészen másképen áll a dolog. Jóllehet tökéletes csend uralkodik a történelemben az avarokat illetőleg Baján halálától (602) egész Nagy Károly hadjáratáig, tehát két évszázadon át, mégis bizton feltehetjük, hogy az avarok és szlávok ezen idő alatt szakadatlanul jó szomszédságban éltek egymással és az égalji feltételeknek, az idő követelményeinek és a szomszédos műveltségi világnak hatása alatt előbbi életök módjától lassankint eltértek. Ez különösen az avarokra vonatkozik, a kik az említett időszak folyamán régi hadi dicsőségök fényét mindinkább elvesztették, régtől fogva megszokott tevékenységökben kénytelenek voltak szűkebb körre szorítkozni és őseik nomád élete módjától apránkint a félig-nomádok, sőt talán az egészen letelepültek élete módjára tértek át. Hogy mikor kezdődött e változás, azt nehéz volna megjelölni; minden bizonnyal azon mértékben gyorsabbodott, a melyben hadi erényeik elernyedése előre haladt, és alig érte végét a frank-német hadjárat Pannoniában, midőn már olyan avar khákánokról értesülünk, a kik mint keresztyének Theodorus és Abraham nevét viselik és a frank fejedelem udvarában vagy új hazát kérnek vagy a szlávok ellen önkénykedés miatt panaszt tesznek és határvillongásokban, melyek köztük és a szlávok közt támadtak, a frank király itéletét várják.

Ezek bizonyára egészen megpuhult és megszelidült avarok lehettek; ezeken azonban csak a nyugati, de nem ám a Tisza és Duna közén maradt ural-altáji néptöredékeket szeretnők érteni, vagyis csak azon avarokat, a kik a szláv és germán hatásnak folyton kitéve kevesebb ellenállást voltak képesek kifejteni a pusztaságon maradt testvéreiknél, a kikhez a frank hősök kevésbbé férhettek. Ilyen állapot azonban tőről-metszett nomádoknál, a milyenek a hunnok és avarok voltak, csak századok elmultával következhetik be, és még akkor is tökéletlen marad a társadalmi átalakulás műve és a visszaesés veszedelme mindig fenyeget. Épen ezt az átmenetet a társadalom egyik stádiumából a másikba nem méltatták mindeddig eléggé a magyar ethnologia kutatói, talán nem is méltathatták eléggé, minthogy az erre vonatkozó tapasztalatok egészen új időből valók. A mi különösen az avarokat illeti, mondhatjuk, hogy társadalmi átalakulásuk kezdete hadi erejöknek, jobban mondva támadó erejöknek pusztulásával egybevág, épen úgy mint később más ural-altáji nomádoknál, a kik hadi kiválóságuk által jutottak a világtörténelem színpadára. Ghaznevidák és Szeldsukidák soha sem cserélték fel a kardot az ekével, mivel ethnikailag tökéletesen idegen társadalom kellő közepébe kerültek, holott a csagatájiakat és özbégeket már sokkal könnyebben lehetett a megtelepültek élete módjának megnyerni. Az ugorokból és törökökből egy nemzettestbe olvadt avarok állandósodása mindenesetre csak Baján halála után ölthetett concret alakot, és még akkor is csak felettébb lassan mehetett a megtelepedés igazi folyama végbe. Tősgyökeres nomádokat a körülmények először erőszakkal félnomádokká változtatnak és e stádiumban évszázadokon át megmaradnak, hacsak valami force majeure teljes letelepedésre nem kényszeríti. De még ilyen esetekben sem szokott a felsőbb hatalom parancsa vagy a kényszer mindig győzedelmeskedni; a történelem példákat mutat fel, hogy nomádok inkább végképen elpusztulnak, mintsem hogy a költői vonásokban gazdag kóbor életmóddal felhagynának. Ha az avarok a Fekete-tenger éjszaki vidékein lakó törzsbeli rokonaiktól el nem szakadtak volna, még a félnomád életre sem álltak volna rá. De mint a gyér történelmi feljegyzésekből látható, sokan még Nagy Károly hadjárata előtt kanyarodtak a félnomádság útjára, a mit részben vereségök okának is kell tekinteni, és midőn a frank fegyverek győzedelmeskedtek, akkor hadi felsőbbségök megtartására még csak gondolni sem lehetett többé.

Tehát a IX. század első évtizedeiben történt az, hogy az avarok Pannonia nyugati felében régtől fogva megszokott életök módjával részben felhagytak és félnomád élethez kezdtek szokni. Ez időtájt terjeszkedett, mint már említettük, a szlávság az éjszaki Kárpátoktól dél felé, sőt Privina és Kozel herczegsége egész Pettauig ért. Avarok és szlávok között intensiv közlekedés támadt és a szomszédos német egyház hitterjesztő kisérletei semmit sem mulasztottak el, hogy a társadalmi átalakulás művét elősegítsék és siettessék. Egyes pontokon, valószínűleg ott, a hol a szlávság többségben volt, a két elem szomszédos viszonyai nem voltak valami nagyon kielégítők és a szlávok kemény nyomása alatt, midőn előbbi gazdáikon boszút állottak, frank legyőzőjüktől kellett az avaroknak védelmet kérniük. Más pontokon, úgy látszik, tovább maradt meg az előbbi urak, az avarok, és az alájok vetett szlávok közt a régi viszony; hiszen avarokat és szlávokat egyforma öltözékök miatt azonosoknak tartottak.^[78] Ez a barátságos viszony a szlávok meg az ujonnan fellépő magyarok kölcsönös érintkezésében is mutatkozott, mert a salzburgi érsek IX. János pápához intézett levelében épen szlávok ellen emel panaszt, hogy pogány magyarokkal pajtáskodnak és fejöket pogány módra megnyírják, sőt a magyaroknak a keresztyénség megsemmisítésére okot adtak. Betű szerint nyilván nem kell ezt a vádat értenünk, de azt tartjuk, hogy a szlávok és avarok viszonya sokkal kedvezőbb és melegebb volt, mint a szlávoké és németeké, mert az előbbiek már évszázadokon át együtt éltek, és szláv történetírók magok is megengedik, hogy népöknek a németektől többet kellett szenvednie mint az avaroktól.

Tekintve azt, hogy a német gyarmatokat Magyarország nyugati részében csak Nagy Károly hadjárata után alapították, meglehetős bizonyossággal feltehetjük, hogy még a IX. században szlávok és magyarok osztoztak az ország birtokában. Hogy milyen számarányban voltak ezek egymással, azt mindenesetre nehéz volna kideríteni. A szláv történetírók nézete szerint, a mely az ország helyrajzának szláv-nyelvi jellemére támaszkodik, a szlávok állítólag a népesség nagy többségét képezték; ezt a nézetet a részrehajlatlan kutatás álláspontjáról bizony nehéz volna megczáfolni, mivel a harczias uralkodó osztály a meghódított letelepült népességgel szemben majdnem mindenütt kisebbségben volt. A frankok példája Galliában és a normannoké Angolországban még inkább kidomborodik, ha Ázsiában az arabokra, a mongolokra és a Timuridákra hivatkozunk. Az avarok kisebb száma annyival inkább érthető, mivel évszázadokon át az igazi hadakozó elemet képezték, és az a feltevés nagyon jogosult, hogy az avarok a IX. században folyton szaporodó szláv és német népességgel szemben felettébb bizonytalan helyzetben voltak, vagyis hogy nemzeti létezésök nagy veszélyben forgott. E veszedelmet nagyban fokozták a Róma és Németország részéről buzgóan folytatott megtérítési kisérletek, melyekben az avarokkal jobban ismeretes szláv hitterjesztők működtek; ennek következtében aztán a keresztyén egyházi műkifejezések a magyarban nagyobbára ó-szlovén eredetre vezetendők vissza. Igaz, hogy az avarok e megtérítése nem haladt olyan simán, mint a pápa és a salzburgi püspökök képzelték, mert ezen ural-altáji nép ősi hite erkölcseivel, élete módjával, világnézetével, állami és társadalmi viszonyaival a legbensőbben egybeforrt és a keresztyénség előttük annyit jelentett, mint egész előbbi életök megváltozása. A jámbor térítők tehát roppant nagy tévedésben voltak, midőn azt hitték, hogy a keresztség néhány vízcseppje egyszeriben le fogja mosni az avarokról ural-altáji nomád jellemöket és a középkori nyugati keresztyén társadalom békés követőivé fogja őket avatni.

Még a szlávoknál is alig volt ez lehetséges, az avaroknál azonban semmiképen sem. A mit a történelem a keresztyénségre tért, de csakhamar megint a pogányságba visszaesett khákánokról, tudunokról és jugurokról elbeszél, annak ismételten kellett az avar nép minden részében előfordulnia. Nomádokat általában mint megcsontosodott conservativokat csak nehezen lehet új vallásnak megnyerni, mint a kirgizek és turkomanok példájából látható, a kik még most is Mohammed tanításának leglanyhább követői közé tartoznak, holott ezer esztendejénél több, hogy az iszlámra tértek. Az avaroknak a keresztyén hitre való térítése sem lehetett valami sokkal eredményesebb; csak névleg voltak keresztyének és a viszonyok kényszerének engedve alkalmazkodtak a rájok erőltetett tanításhoz, titokban pedig megmaradtak azoknak, a mik voltak: javíthatatlan ural-altáji harczosok és a samánság hívei. Csak hosszabb idő okozott volna ebben lényeges változást. Ha a Duna és Tisza között levő lapályokon és nyugati Pannoniában lakó avarok tovább is külön éltek volna keleti törzsrokonaiktól és a Fekete-tenger vidékén lakó törökökkel semmiképen sem érintkeztek volna, akkor végre a nyugati nemzetek szellemétől legyőzve a körülöttük levő szláv elemben végképen elolvadtak volna. Azonban a történeti események sorsuknak más fordulatot adtak, mert az igazi magyarokban, a kiket a népek legújabb tolongása a Kaspi-tó és a Fekete-tenger éjszaki vidékein előtérbe juttatott, inségökben jó barátjaikat és nemzeti létök megmentőit lelték. A magyarokkal az ural-altáji népek özönének új, igaz hogy nem első, de nem is utolsó hulláma csapott Kelet-Európába; e hullám a Pannonia síkjain évszázadokon át tomboló népek kavargásának véget vetett és először teremtett szilárd állami rendet.

Híven szándékunkhoz, hogy a magyarok első megjelenését nemcsak a nyugati kútfők világánál fogjuk fejtegetni, a hogy eddigelé szokták, hanem hogy több figyelmet fogunk Ázsia állapotjára azon időben és azon vidékeken fordítani, minden egyéb előtt egy tekintetet akarunk a Kaspi-tó és a Fekete-tenger éjszaki partvidékére a IX. században vetni. Mint már említettük, az arab földrajzírók, kivált Maszúdi és Ibn Haukal leírásai némi világot derítenek Ázsiának addig egészen homályba burkolt részeire. A keleti és nyugati törökökre való felosztás náluk már meglehetősen felismerhető körvonalakban látszik, a mennyiben az előbbiekhez a karluk, kimak, kirgiz és ujgur (tagazgaz) nevűeket számítják, az utóbbiakat pedig guz, besenyő, badsgard, jadsni^[79] (?), bolgár és khazar nevűekre osztják. Tanulmányunk álláspontjához képest leginkább a Kaspi-tó és a Fekete-tenger éjszaki vidékén tanyázó törökség érdekel bennünket és ha ott a legrégibb forrásokat kutatjuk, azt találjuk, hogy ott már a mythusok homályos időszakában is a khazarok harczias népéről van szó, a melyet legtöbbször töröknek is neveznek. Az Etil (Volga) alsó részének mentén volt fő székhelyük, valamennyi szomszédos török népen uralkodtak és az ekképen rendelkezésökre levő fegyveres hatalommal a Kaukázuson át Iránba berontottak és ott ember emlékezetét meghaladó idők óta nagy kárt okoztak. Tabarinak és a Derbend-Nameh szerzőjének állítása szerint már Kubád Sáhnak, az igazságos voltáról nevezetes Núsírván atyjának is ugyancsak meggyűlt a baja a Kaukázustól éjszakra lakó khazar khákánnal. Százezer vitéz harczos őrzi e nagy fejedelemnek a Volga partján felállított és drágakövekkel ékesített trónját, és Irán büszke királya, hogy a békét biztosítsa, a khazar király leányát nőül veszi. Ezzel azonban az irániak nem érik el czéljokat. E házasságkötés gyengének bizonyul arra, hogy a török kalandorok rabló kedvét éjszakon meggátolja; abban egyeztek meg, hogy a mythikus Nagy Sándor (Iszkender) építette falat fogják határvonalnak tekinteni, és e határvonal kellő őrizetéül Derbend (szó szerint: kapuzár), az arabok nyelvén Bab ul Ebvab (a kapuk kapuja) városát építik; Núsírván pedig ez utóbbinak védelmére még hatvan más várost és erősséget alapít, ezek között e helységeket: Ulu-Madsar, Nagy-Magyar és Kicsi-Madsar, Kis-Magyar. A költészet világából a történelmileg bebizonyított adatok körébe térve azt találjuk, hogy az araboknak, miután hatalmokat a Szászánidák birodalmának romjain egész Armeniáig és Transcaucasiáig kiterjesztették, úgyszólván a hidsra 99-ik évétől (717-8.) fogva egész 183-ig (799.) kevés megszakítássál a khazarok hatalma ellen kellett harczolniok. A hadi szerencse hol ide, hol oda hajolt. Hol az arabok győztek és a khazarok gyűjtőnevén egyesült törököket nemcsak Derbenden és a Nagy Sándor falán túl űzték, hanem messzire bekergették a pusztába, hol meg a khazar fegyvereknek kedvezett a szerencse, mert nemcsak az egész Kaukázust lepték el, hanem gyors lovaikon délen Ázerbajdsánon álnyomultak, ideig-óráig néhány várost megszállottak, mint Amolt és Barfurust, azonban mindig visszatértek pusztai hazájokba, zsákmánynyal és az iráni műveltségkor termékeivel dúsan megrakodva. Csak midőn a bagdadi khalifaság Harun-al-Rasid alatt fényének tetőpontját elérte és hatalma a távol eső határvidékeken is mindinkább megszilárdult, csak akkor nem bírt többé azon nagyobbára nomád elemekből alakult hatalom a jól felfegyverzett és jobban szervezett mohammedán csapatokkal szemben megállani, még pedig annál kevésbbé, mivel abban az időben az iszlám már a Kaukázustól éjszakra eső terület nagy részét a Volga középső részéig felfelé elfoglalta, hol azelőtt a parsismus uralkodott.

A khazarok hatalmának pusztulásával a körülöttük csoportosult vagyis a khazar hadi szolgálatban levő nomádok között lényeges változásnak kellett bekövetkeznie. Tehát ez időtájt vagyis a IX. század első felében jelentkezett az a mozgalom, a mely a magyarokat, kik addig a többi nyugati törökökhöz hasonlóan a khazarok fegyvertársai voltak, az ottani nomádságnak önállóan fellépő részeként a történelmi események előterébe juttatta. Az utat és módot vagy épen az időpontot tüzetesen meghatározni, a melyben e nomádok eltolódása végbement, a kiket a khazar hatalom addig féken tartott, mert foglalkoztatta őket, az természetesen teljes, lehetetlenség volna. Annyi azonban ismeretes, hogy a khazarok hatalmának pusztulásával első sorban a gúzok, vagyis a turkománok Kharezm és az Al-Volga között, emelkedtek fel és betöréseikkel az akkor a Görgen felől terjeszkedő arabokat sűrűen nyugtalanították. Még jelentékenyebbek voltak a zavarok és még nagyobb a népek eltolódása nyugat felé, mert a mit Ibn Dasta és a Biborban-született a besenyők és magyarok lakóhelyeiről ír, az száz évvel későbbi korra vonatkozik, és bármilyen becsesek is ezen adatok a magyarok akkori rendezkedésére és csoportosulására vonatkozólag, csupán keveset vagy épen semmit sem foglalnak magokban a száz évvel korábban végbement mozgalom igazi kiinduló pontjára és belső indító okaira vonatkozólag. Amaz idő és vidék eseményeiben nem látunk egyebet azon történetek képénél, a melyek a történelem előbbi és utóbbi folyamán a belső-ázsiai harczok és háborúk terén előfordultak. Míg az Al-Volgánál vezető hatalom létezett, a mely helyzeténél és hadi szerencséjénél fogya a nomádoknak zsákmányra és kalandra vágyó elemét foglalkoztathatta és egy középpont köré gyüjthette, addig nem lehetett egyik vagy másik néptörzs önálló cselekvésére, jobban mondva költözködésére gondolni. Ilyen hatalmat gyakoroltak huzamos ideig a khazarok és mikor ezt az arabok hódításai megdöntötték, akkor a nomádok özöne rögtön át is csapott minden gáton és új ethnikai alakulatok keletkeztek.

Mohammed követőinek rendkívüli győzelmei tehát annak főoka, hogy a magyarok ősi honukat a Volgán túl elhagyták és különféle bolyongás után Pannoniába érkeztek. Ha ezt a költözködést keleti kútfőkben levő adatok nyomán itéljük meg, minden előtt Maszúdi elbeszélését kell követnünk, a négy török népről, tudniillik a gúzokról, besenyőkről, bazgardokról és jaznikról (?), a mely neveken a korabeli nyugati törököket ismerteti. Ezt azon egyszerű okból tesszük, mert e névben: bažgar, mažgar, mely utóbbi alakot Ibn Dasta használ, az eredeti mažgar névnek a másolóktól eltorzított alakját fedezzük fel, a nélkül azonban, hogy D'Ohsson^[80] nézetében osztozhatnánk,^[81] a ki a baskirokban szeretné a régi magyarok édes testvéreit felfedezni. Nincsen kétség, hogy Maszúdi is meg a későbbi földrajzírók is, a kik az ő nyomán írtak, a négy török népben tulajdonképen csak ugyanazon egy népnek egyes törzseit látták, körülbelül úgy, a hogy jelenleg a Jomut, Göklen, Tekke és Szárik nevén a turkománok négy törzsét látjuk, a nélkül hogy e mellett különös turkomán vagy épen török nemzetiségöket kiválóan hangsúlyoznók. Ezen okból a mažar és turk elnevezést egykorú szerzők felváltva használták. A byzancziak többnyire a turk névvel élnek, midőn a magyarokról szólnak, és a Bíborban-születettnek művében, mint ismeretes, a Mazar név, Mažar-nak görög átírása, csak egyszer fordul elő. Maszúdi egyáltalán törököknek nevezi őket; megemlíti betörésöket a keletrómai birodalomba 932-ben, helyesebben 934-ben, és azon törökökön, a kik rabló hadjárataikat Francziaországon át egész Spanyolországig terjesztették ki,^[82] egész egyszerűen magyarokat kell értenünk, a kik, mint ismeretes, Zoltán uralkodása idején, 907-949. egész Konstantinápolyig nyomultak meg Szalárd vezetése alatt éjszaki Italián át déli Francziaországon végig egész a Pyrenæusokig és az Atlanti-oczeánig terjesztették ki portyázásaikat. Ha Maszúdi, a ki Bagdadban a hidsra. III. századának vége felé született és 956-ban halt meg, a Fekete-tenger és a Kaspi-tó éjszaki vidékein saját maga utazott volna, a besenyőkről és magyarokról szóló leírásában minden bizonnyal tüzetesebb és megbízhatóbb kútfőre találnánk. Azonban utazásai nem terjedtek olyan messze éjszak felé, a török népeket csak hallomásból írja le, ebből következik, hogy az egyes török törzsek dolgaiban nem eléggé jártas és hogy gyakran egyetemes nemzeti nevöket használja a törzsek megnevezése helyett.

A kölcsönös viszony mažar, magyar és majar^[83] között, mely utóbbi e tulajdonnévnek, jobban mondva e törzsmegnevezésnek legrégibb és eredeti alakja, ránk nézve mindenesetre különös érdekű, ezért a magyarok eredetéről írt tanulmányunkban^[84] bőven meg is emlékeztünk róla; most csak azt jegyezzük meg utólag, hogy majar, helyesebben majar-im (uram!) a turkománok között még jelenleg is megszólításul használatos. Míg a magyarok önálló nemzettestül a világtörténelem színpadján ki nem tüntek, mindig e gyűjtőnéven emlegetik őket: turk. Igy látjuk, hogy még Harimi Dede Efendi, az oszmán történetíró is, III. Murád szultán győzelmeiről írt könyvének III. szakaszában,^[85] ott, a hol a Kaukázusról ír, egyre e felfogást követi. Tudniillik azon négy török népről beszél, a mely a régi Khazarország és a nyugati országok () között lakott, a mely egy atyától származik, a mely hódításait egész Byzanczig terjesztette és a melynek maradványai még mind e mai napig (vagyis III. Murád szultán idejében) Buda[86] környékén találhatók. Tehát nevezetes, hogy a magyarok dicső tetteinek emléke még a XVI. század vége felé a keletiek között a Kaukázus éjszaki vidékein élt, minthogy különben nem volna érthető, hogyan köthette össze Dede Efendi az arab földrajzíróktól említett négy turk népet a XVI. századbeli magyarokkal. Ilyen hosszan tartó emlékezettel szemben bizonyára különös, hogy nem olvashatunk többet keleti művekben arról, hogy a magyarok nyugat felé vonultak és Pannoniát elfoglalták; csupán azon körülménynek kell e hallgatást tulajdonítanunk, hogy a magyarok nem vallották azt a hitet, a melyet, a legtöbb nyugat-ázsiai földrajz- és történetíró követett. Nem szabad továbbá figyelmünkön kívül hagynunk, hogy többnyire arabok és perzsák, tehát nem törökök, foglalkoztak Ázsiának történelmi eseményeivel és földrajzi meg néprajzi viszonyaival a IX. és X. században; ezek a török törzsek és nemzetségek viszonyaiban nem voltak kellően jártasak, tehát nem is figyelhették meg. Mindig a négy török nép stereotyp nevén emlegetik a nyugat felé intézett támadásokat és e négy nép között a magyarokat mindig mint vitéz és szerencsés hódítókat tüntetik ki.

Hogyan esett meg mindennek ellenére mégis, hogy az avarok eredetének kutatói a keleti kútfőket teljesen figyelmükön kívül hagyva egy nagyon kétséges philologiai bizonyság alapján a magyarokban kiválóan ugor néptörzset szerettek volna felfedezni, az mindenesetre a legnagyobb mértékben feltünő. Hogy ha már abba a hibába estek, hogy Porphyrogenitus eljárását, a ki a magyarokat folyton törököknek nevezi, azzal magyarázzák, hogy a byzancziak minden ismeretlen ázsiai népnek ezt a nevet adták, a mi azonban épen nem talál, mert a byzancziak perzsákat, arabokat is neveznek meg, hát arra mi a magyarázat, hogy Ibn Dasta mint ázsiai ember szintén törököknek nevezi a magyarokat? E két, egymástól teljesen idegen szerzőnek megegyezése minden bizonnyal többet nyom a latban valamennyi philologiai okoskodásnál és semmi szín alatt sem tekinthető puszta véletlennek. Hogy ezt a vitás kérdést végre eldöntsük, régebbi bizonyítékaink kiegészítéseképen a következő, eddigelé nem eléggé méltatott momentumot akarjuk felemlíteni.

A magyarok finn-ugor származásának védői azt állítják, hogy ezen állítólagos ugor nép nyugatra való költöztében, még pedig Lebediában való időzése alatt töröknyelvű néppel találkozott, azzal összevegyült és hogy ennek következtében bizonyos számú török szó a magyaroknak eredetileg ugor nyelvjárásába került. Hogy ezt a feltevést történelmi adatokkal támogassák, a Bíborban-születettnek azon helyét szokták idézni, a melyen arról van szó, hogy a kabarok, egy állítólag khazar néptörzs, a magyarokhoz csatlakozott; ezen egyesülésből szokták a gyakran említett nyelv-vegyülést is következtetni. Magyarország ethnographiájának szerzője épenséggel azt is felfedezte, hogy e kabarok tulajdonképen csuvasok voltak, és e feltevését philologiai bizonyítékokkal okolja meg, a mennyiben az r-végű török szókra utal, a melyek a magyarban úgy mint a mai csuvasban z-vel végződnek. Úgyde ezen feltevés minden tekintetben téves, mert először az r és z ezen váltakozását nemcsak a csuvasban, hanem a mongol és török nyelv kölcsönös viszonyában, sőt magoknak a nyugati török nyelvjárásoknak területén is ki lehet mutatni. Másodszor az a kérdés: mikor ment végbe a lovas népként és kiváló harczosokként ismeretes kabaroknak a magyarokkal való összevegyülése? Ez bizonyára csakis a Lebediában való tartózkodás alatt volt lehetséges, vagyis a Volga jobb partján, az igazi khazar földön, a hol a magyarok a kabarokkal találkoztak, midőn ezek a khazarok uralma ellen fellázadtak. Minthogy pedig a Bíborban-született a lebediai tartózkodást háromévi rövid időtartamra szabja - és sokkal tovább semmi szín alatt sem tarthatott, - hogyan volt lehetséges, hogy két teljesen idegen nemzettest, a mely nyelv, erkölcs és szokás tekintetében egymástól különbözött, mint az állítólagos ugor magyarok és a török kabarok, olyan gyorsan egyesülhetett, sőt az egyik a másiktól reá nézve teljesen idegen nyelvet elfogadhatott? Ilyen feltevés ellenkezik ethnologiai tapasztalataink alphajával és omegájával és kirívó ellentétben van a dolgok természetével. Minden előtt tiszta lehetetlenség, hogy nomád és harczias lovas nép hagyományára és aristokratikus büszkeségére nem ügyelve tőle ethnikailag és nyelvileg különböző ugor néptörzzsel, a mely addig mint halász és vadász tengődött és kiválóképen békés indulatú volt, egyesült vagy épen közös érdekükben hódító hadjáratra kelt. Ilyen eset ugyanis az ázsiai népeknek, sőt talán az összes emberiségnek történetében soha sem fordult elő. Valamely nem harczias népnek harczias és hódító néptörzshöz való csatlakozása mindenkor csakis az előbbinek teljes és feltétlen meghódolásában állott az utóbbinak fennhatósága alatt, vagyis annak kellett volna bekövetkeznie, hogy az ugor magyarok a török kabarokban nyelvileg és ethnikailag teljesen elolvadtak volna.

Továbbá ezt a kérdést szeretnők koczkáztatni: Hogyan lehetett a nyelvi és ethnikai egybeolvadásnak olyan rövid idő alatt megtörténnie, holott meg kell gondolni, hogy ilyes összevegyülés a legjobb esetben több nemzedéket követel, mint a végbement népvegyülékek példáiból látható? Last but not least annak bizonyítékául, mennyire meg nem engedhető a kabarok csuvas nemzetiségéről való elmélet, kiemeljük azt, hogy a csuvas nép eredetileg finn-ugor néptörzs volt és csak később fogadta el a török nyelvet, vagyis a vele szomszédos tatároktól tatárosodott meg. Mint a régi Bulgária romjai közt lelt sírfeliratok bizonyítják, e tatárosodás akkor, mikor a mongolok Bulgáriát elpusztították, még átmeneti stádiumban volt és a csuvas nyelv mai alakja csak később fejlődött ki.^[87] Ha tehát a csuvasok néptörzse csak a XII. vagy XIII. században keletkezett, hogyan lehet már négy évszázaddal előbb való létezését feltenni?

Bármely szempontból is ítéljük meg az állítólagos ugor magyarok és a török kabarok ezen egybeolvadását, a tárgyias kutatásnak e feltevést semmiképen sem védhető, minden pontját illetőleg alapjában elhibázott hypothesisnek kell nyilvánítania. Békés halásznépnek és erdei lakosnak kalandra vágyó nomád harczossá vagy épen országhódító lovas csapattá való változtatása művéhez nagyon hosszú idő kell, ha ugyan ilyen folyamatnak kivihetőségét általában lehetségesnek tartjuk. Erkölcsöknek és szokásoknak, a világnézetnek, az ethikai felfogásnak, az életmódnak és számos egyéb, az égalj meg a talaj minőségéből következő feltételnek különbözősége ilyen egyesülést teljesen lehetetlenné tesz. Egymás mellett talán vonulhat rövid ideig két ilyen heterogén elem, de egymással soha össze nem vegyülhet, mert ha e népek újabb történetét megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy Kücsüm Khán a Tobol partján az osztjákoknál, a kiket épen úgy mint őt erősen szorongattak az oroszok, sehogy sem találhatta azt az érdekközösséget, a mely a törzs szerint rokon törökökben megvolt. Nyelv, erkölcs és vallás a nomádnál, még inkább mint a megtelepedett embernél a legnagyobb elválasztó falat képezi; ezért a Porphyrogenitus említette vegyülés csak a nyelvjárásilag különböző török kabarok és török magyarok közt mehetett végbe, a kik egymással olyan viszonyban voltak, mint például az akhal-tekkék és a merv-tekkék a jelenkorban, a kik, bár ellenségeskedésben élnek egymással, rendkívüli időkben szövetkezve léptek fel. Közel rokonságban levő törzsek közt nyelvöknek csekély nyelvjárási különbsége következtében ilyen egybeolvadás lehetséges, de két egészen idegen nyelvű elem közt nem lehetséges, és legkevésbbé tehető fel nomád népről. A történelem ugyan mutat fel olyan esetet, hogy néptöredék, melyen a körülötte levő többség erőt vett, nyelvileg és ethnikailag más népbe megy át, azonban még eddigelé egyetlen példát sem tüntet fel arra, hogy ethnikailag és nyelvileg vegyült nomádnép létezését lehetne bebizonyítani. Ilyennek létezése tisztán physikai okokból a lehetetlenség körébe tartozik, mivel a nyelvi és ethnikai összevegyülés csak állandó életmód és letelepültség mellett lehetséges; két nyelvileg és ethnikailag különálló népnek hosszan tartó érintkezése következtében hozhat csak létre a kölcsönös vallási és társadalmi hatás ilyen változást. Ha két idegen népelem folyton változtatja helyét és égalját, szoros együttélése teljesen lehetetlen és e példabeszédnek megfelelően: »Gördülő kőre nem tapad moha« a költözködésben levő társadalom, conservativ szellemtől áthatva, sikeresen háríthatja el magától az idegen hatást.

Az említett okok alapján az ethnologusnak Árpád magyaraiban csakis egységes, török nemzetiségű népet lehet és szabad felismernie; e nép testvértörzsével, a kabarral egyesülve folytatta vándorlását nyugat felé és ezen alakban vonult Pannonia síkságára. Ez a tények logikájából következő szilárd meggyőződésünk; ebben két concret adat, tudniillik Porphyrogenitusé és Ibn Dastaé, két egymástól idő és hely tekintetében független forrásé,^[88] megerősít bennünket. Mivel azonban a mai magyar nyelv vegyüléknyelvnek intensiv jellemvonásait tünteti fel és mivel bizonyos, ugorok és törökök közt végbement összevegyülés folyama minden kétségen kívül van, e folyam idejének és helyének meghatározását az Ázsiából keleti Európába költözött ural-altájiaknak csak régebbi sorsával kell összekötni. Könnyebb lett volna az ugorok és törökök között kétségtelenül végbement összevegyülést ama távol eső homályos korba helyezni, a melyben talán épen az ugor és török elem határán két szomszéd törzs egyesült. E hypothesissel a mongol kölcsönszók rejtvényét is meg lehetne oldani. De a mi Lebediában lehetetlen, az az Altájban és Dél-Szibiriában is lehetetlen lett volna, mivel különben más részről is erre vonatkozó példák is volnának előttünk, és mint látjuk, az ural-altáji népek története egyetlen példát sem mutat fel, hogy valamely nomád társadalom nyelve vegyült volna, mint a mai magyarban látható. Hasonló okokból azon elmélethez is csak feltételesen csatlakozhatunk, hogy egy eredetileg ugor nép török vezérlet alatt bevándorolt és hogy idő jártával ez által támadt bizonyos vegyülék. A lehetőség, hogy valamely ugor néptömeg erőszakkal vagy önkényt török vezetés alatt útra kelt, el nem vitatható ugyan, mint a mongolok vezérlete alatt levő törököknél látjuk. Csakhogy ilyenkor a vezető elem a vezetett tömegben nyomtalanul el szokott tünni, mint számos példából kiviláglik; ezt azonban a magyaroknál szemben az intensiv török hatással nem lehet bebizonyítani. Az ugoroknak Pannoniába való költözése mindenesetre török hegemónia alatt ment végbe, de nem Árpád, hanem Attila alatt, és nem a IX., hanem az V. és VI. században Krisztus után. Ezért helyeztük a magyarok keletkezése történetének elejét a hunnok és avarok idejére Pannoniába, a hol az illető néptöredékek évszázadokon át egymás mellett és egymással szoros érintkezésben voltak és a hol egybeolvadásuk folyama lakóhelyöknek nagyobb állandósága és régi szülőföldjüktől való elzártságuk következtében könnyebben mehetett végbe, mint Ázsia pusztaságain.

A viszonyok^[89] kényszerítettek bennünket arra, hogy az előbbi lapokon a magyarok szorosabb hovatartozásának területére kitérjünk; most e népet költözésében a Volgától a Dunáig akarjuk kisérni és különösen a sorsnak azon változatos fordulatait közelebbről szemügyre venni, a melyek e vándorlása közben érték. E megfigyelésünkben nemcsak a bíborban született történetírónak erre vonatkozó kevésszavú adatai után fogunk indulni, hanem azon a belső-ázsiai nomádok életében mértékadó momentumok után is, a melyekkel a magyarok költözködési mozgalma együtt járt. Azon feltétlen hitelességgel szemben, a melylyel a történelmi kutatás a görög császár adatait eddigelé felruházta, bizonyára joggal megütközést kelthet a mi felfogásunk, a mely sok tekintetben kétkedésre biztat. Azonban az álláspont, a melyet e kérdésben elfoglalunk, teljesen eltér azon kutatókétól, a kik bennünket megelőztek. Elismerjük, hogy a Biborban-születettnek feljegyzéseiben jobb kútfő hiányában valamennyi között a legkimerítőbb és, tegyük hozzá, leginkább valószínű leírás található a magyarok elköltözéséről Ázsiából és állami létezésök legelejéről. A ki azonban kellőképen megfontolja, hogy milyen állapotban voltak a byzancziak akkori ismeretei a nem-keresztyén, barbár és az időszerű felfogás szerint rabló nomádokról, kik a byzanczi birodalom éjszaki részén tanyáztak, a ki elképzeli, mennyire utálták és megvetették a kelet-rómaiak a belső-ázsiai világból való idegeneket, és a ki meggondolja, mily keveset törődtek e barbár és pogány szomszédjaik néprajzi és nyelvi viszonyaival: az bizonyára óvakodik Porphyrogenitus adatait mindig betű szerint érteni és bennök feltétlenül megbízni. A mit a bíborban született császár a magyaroknak a Fekete-tenger éjszaki vidékein való tartózkodásáról ír, azt nem hallotta ideig-óráig Byzanczban tartózkodó magyarok szájából, hanem másoktól, hallomás útján^[90] értesült minderről; azonkívül mindezen adaton meglátszik a nomádok állapotjaiban való tökéletes járatlanság, a mi fel sem tünik, ha megfontoljuk, hogy a Bíborban született utódjainak évszázadokkal később törökről, arabról és egyéb ázsiai népről épen olyan silány és fogyatékos értesültségök volt.

E szomorú állapottal szemben egészen természetesnek találjuk, hogy Porphyrogenitus egyes adatai a legkülönbözőbb magyarázatokra és fejtegetésekre adtak okot, és pedig olyan történetírók részéről, a kik az ural-altáji nomádok életéről és szokásairól a görög szerzőnél is kevesebbet tudtak és hellyel-közzel egészen nevetséges okoskodásaikkal tökéletesen képtelen eredményekre jutottak. Ha a görög adatoknak e téves felfogását és a történetíróknak ezen épülő következtetéseit behatóan meg akarnók ítélni, a Bíborban-születettnek a magyarokra vonatkozó adatait előbb kimerítő bírálat alá kellene vetnünk. Ez azonban nem lehet itt feladatunk; ezen adatokat csakis alkalmilag fogjuk munkánk folyamán tekintetbe venni. Midőn a Bíborban-született a magyarok népét hét nemzetségre (geneaØ špt©) osztja, ezzel legfelebb közszokásban levő kifejezéssel élt, mert e szó: jeti ata, hét ős, vagyis hét nemzetség, a török-tatárok ősrégi fogalma őseik megjelelésére és még ma is így szól a kirgiz és turkomán, ha valakitől származását kérdi: Jeti atang kimdir? hét atyád kicsoda? vagyis: milyen eredetű vagy? E kifejezés hét nemzetség tehát épen olyan semmitmondó, mint azon állítás, hogy a magyaroknak soha sem volt sem bel-, sem külföldi fejedelmök. A ki a nomád népek alkotmányát ismeri, - az pedig ezer év óta ugyanaz maradt, - annak azonnal be kell látnia, hogy a császári szerző az ural-altáji pusztai lakosok életéről semmit sem tudott és így a magyarok előbbi alkotmányához sem értett. Soha sem volt török nomád társadalom és nem is lehetett, a melynek élén bej, aksakal (ősz szakáll) vagy khán (ebből: khákán vagy kaan) nem állott. Minden egyes család, ág, törzs vagy nemzetség ilyen főnek felügyelete és vezetése alá volt rendelve, és valamint béke idején az a fő élvezte a legnagyobb tekintélyt, a kinek törzséhez tartozók számukra, hatalmokra és gazdagságukra nézve a többit felülmulták, úgy háborúban vagy költözködés közben valamennyi ősz szakállú közül azt választották khánná, fővé, legfőbb kormányzóvá vagy vezérré, a ki személyes képességénél vagy törzsének tekintélyénél fogva erre alkalmasnak látszott. Ez volt mindenha a szokás és ez egyszersmind a dolgok természetes folyása; Konstantin pedig határozottan téved, ha azt hiszi, hogy a magyaroknak az állítólagos Lebedias (Lebed)^[91] előtt nem volt vezérök.

Lényeges tévedés rejlik a Bíborban-születettnek azon felfogásában is, a melylyel az akkoriban a Duna és az Ural között tanyázó törökök egyes családjainak, nemzetségeinek és törzseinek neveit tekinti. A besenyőket, úzokat, khazarokat önálló nemzeteknek tartja és elfelejti vagy nem veszi tudomásul azt, hogy ezek épen úgy tartoznak a törököknek közös ethnikai kötelékébe, mint a magyarok, a kiket egyedül nevez par excellence törököknek. E tekintetben az arab és perzsa szerzők sokkal jobban értesültek, mert nálok a nemzetségekre és törzsekre való felosztás még nem vesztette el teljes fontosságát. A görögöknél azonban és a nyugatiaknál általában már nem így állt a dolog és ebből származott a borzasztó zavar, a mely még a jelenkorban is uralkodik e tekintetben a történetíróknál, a mely tárgyra még gyakran visszatérünk. A császári szerző a nomád társadalmat illető elemi kérdésekben járatlan volt, tehát nem vehetjük rossz néven, ha leírása a ránk nézve felettébb fontos részletes kérdésekben rövidnek, homályosnak és töredékesnek tünik fel és ha a magyarok költözését nyugat felé, épen úgy, mint a jelenkori történetírók szokták, valamely görög hadsereg meneteként írja le. Szerinte a magyarok költözésök közben csak két fő állomást tartottak, tudniillik Lebediában, a mi akármicsoda, csak nem török szó, és felette homályosnak látszik,^[92] és továbbá Etelkuzu-ban.^[93] E szón már sokat vitatkoztak; eredetileg így volt: ‚Etel kaØ Oâzou és e két folyam nevét rejtette magában: Etel, a Volga és Uzi, a Dnjeper, ámbár más helyen, a besenyőktől elfoglalt Etelkuzu földrajzi részletezése közben, a magyarok hazájában megint ezt az öt folyamnevet említi Konstantin: Barukh, Kubu, Trullos, Brutos és Seretos. Már azon okból is hézagosnak és megbízhatatlannak látszik Konstantin elbeszélése a magyarok költözködéséről, mivel a nomádoknak általában vándorlásuk közben előre meghatározott czéljok nem szokott lenni, nem saját elhatározásuk szerint szoktak költözködni, hanem inkább részint elemi esemény, részint ellenséges szomszédjaik és törzsbeli rokonaik túlságos hatalma szokta őket erre vagy arra szorítani. Miután a khalifák hatalma, mint előbb említettük, Perzsiában és Transcaucasiában megizmosodott és ennek következtében a khazarok vezető szerepöket elvesztették és a négy török népnek nem bírtak többé a kabki hegyeken (ebből származik a jelenkori Kavkaz, Kaukaz) túl foglalkozást adni, akkor, úgy látszik, csak a magyarok tűntek ki régi szövetségeseikhez való hűségökkel és ragaszkodásukkal, holott a nagyobbszámú és hatalmasabb besenyők a pusztulásnak indult etilmelléki vezető hatalomtól elpártoltak, sőt ezzel szemben ellenséges állást foglaltak el. A khazarok iránt tanusított szövetséges hűségök következtében a magyarok először is természetesen a besenyőkkel hasonlottak meg; ezek aztán megrohanták a testvér-törzset, elűzték Etelkuzuból, az öt folyónak legelőben dús közéből és arra kényszerítették, hogy tovább költözzék nyugat felé.

Csak a besenyők rendkívüli nagy száma, melyet arab és byzanczi szerzők egyaránt kiemelnek, az oka, hogy a khazarok nem bírtak a védelmükben álló magyarokon segíteni és hogy sorsukra bízták őket. Azon, a mit aztán a Bíborban-született a magyaroknak ezen etelkuzui útjával kapcsolatban tovább beszél el, inkább ingatag, keleti színezettel ékes mesének jellemző sajátsága látszik meg, mint hitelre méltó, történelmi adaté. Minden előtt megjegyezzük, hogy a jó Konstantin az első magyar fejedelmek (vagy vajdák, mint ő írja) nevét illetőleg tévedésben volt és tulajdonképen csak méltóságok, de nem személyek nevét említi, mert Álmos meg Árpád a fejedelmi méltóságot jelentő török szó, nem pedig tulajdonnév. Álmos a bolgároknál is fejedelmi czím volt és az eredeti Olumuš vagy Ulumuš, a felmagasztalt, szónak elferdítése; az uralkodói méltóság megjelelésére alkalmazták, épen úgy, mint a mai közép-ázsiaiak fejedelmöket Badewlet-nek, azaz boldogságosnak nevezik. Árpád pedig, eredetileg Alpad, a közép-ázsiaiaknál még jelenleg is fejedelmet, uralkodót jelent, tehát szintén nem tulajdonnév. Azelőtt e fejedelem nevét tévesen arbaj-ból származtattam, azonban egy nem rég megjelent szótár, melyet egy kirgiz ember^[94] szerzett hazája nyelvéről, felvilágosított, hogy Alpad, kirgiz nyelven még ma is fejedelmet, uralkodót jelent és származását illetőleg ebből van összetéve: alp hős és ata atya. Ez egészen helyes megnevezés, ha meggondoljuk, hogy a hősiség harczias nomádok közt az első minősítést képezi az uralkodói méltósághoz. Teljes homályban vagyunk tehát az iránt, hogy kik voltak az Etelkuzuból Pannoniába költöző magyarok vezérei; az az elbeszélés is, a mely szerint a khazar khákán a magyarokat felszólította, hogy első vajdájokat hozzá küldjék, hogy fejedelmükké (archon-ná) tehesse, a nomád társadalom szellemével, jelesen a törökök szokásával teljesen ellenkezik. Soha török néptörzs nem engedte, hogy valamely testvértörzs rája fejedelmet erőszakoljon; még Dsengiz, Timur és Sejbáni sem mert volna így belemarkolni a nomádok szokásjogába. Még kevésbbé lehet ezt az akkor már hatalomban és tekintélyben hanyatlott khazarokról gondolni és Konstantinnak egész, a fejedelem választására vonatkozó elbeszélése, a mesék közé tartozik. Ha a magyarok költözését nyugat felé a közép-ázsiai nomádok költözködési mozdulatainak szempontjából tekintjük, egyáltalában nehezünkre fog esni a két ideiglenes hazájokról, tudniillik a Lebediában és Etelkuzuban ideig-óráig való tartózkodásukról szóló tudósítást szó szerint érteni vagy épen a haza változtatásának mai értelmében képzelni. A magyarok mozgása nyugati irányban tulajdonképen a besenyők túlnyomó halalmának való engedés volt és mindenesetre ezeknek előnyomulásától függött; mivel pedig mind a két nép nyájastul és minden vagyonostul mozgott, útközben bizonyára rövidebb ideig kellett egy-egy helyen megállaniok, de sűrűbben, mint a hogy a Bíborban-születettnek adataiból tudomásunkra jutott. Lebediában való ideiglenes hazáról már csak azért sem lehet szó, mivel szilárd határú haza csakis letelepült, de nem nomád társadalomnál képzelhető. Ez az utóbbi folyton úton van és hosszabb megpihenésről csakis a zord évszakban lehet és szokott szó lenni. Ha mindez után azon felette bizonytalan és ingatag adatot fontoljuk meg, a mely a magyarok Lebediában és Etelkuzuban való tartózkodásának tartamára vonatkozik, csakhamar azon meggyőződésre jutunk, hogy a magyarok költözésének egyes mozzanatait, a hogy a Bíborban-született irataiban olvashatók, a kritikai történetírás álláspontján nem lehet értékesíteni. Honi történetíróinknak, Salamon Ferencznek és Pauler Gyulának, tehát teljesen igazuk van, hogy az Akadémiához intézett véleményökben^[95] a honfoglalás idejének meghatározására vonatkozólag azon kérdés fejtegetésébe nem is bocsátkoztak, hogy meddig laktak a magyarok Lebediában és Etelkuzuban.

Csupán egy pontra nézve ad a császár leírása a magyarok költözéséről igen fontos felvilágosítást, a menynyiben azt közli velünk, hogy a Nagy-Morvaország felé vonult turkok (magyarok) egy része keleti irányban Perzsia felé húzódott, sőt hogy utóbb nyugatra költözött testvéreivel összeköttetést tartott fenn, hogy egymáshoz ügyvivőket küldöznek és egymást meglátogatják. Porphyrogenitusnak ezen adatát mind e mai napig nem méltatták kellőképen, de ha meggondoljuk, hogy az előbb említett Ulu- és Kicsi-Madsar már nagyon régi keletű, és ha tekintetbe vesszük, hogy a jelenleg az Elburz völgyeiben lakó karacsaj-törökök eredetöket egyenes vonalban a magyaroktól^[96] vezetik le, sőt büszkén emlegetik Madsar-t mint ősüket, ezen kaukázi elemek közé ékelt törököknek meg a régi magyaroknak ethnikai összetartozása nyilván könnyen megfejthető. Hogy ezer esztendőnél hosszabb idő óta megemlékeznek törzsbeli rokonaikról, azon legkevésbbé se csodálkozzunk. Midőn annak idején a Jomut- és Göklen-turkománoknak az oszmánokról beszéltem, a nemzeti hagyományban jártas vének felkiáltottak: Kardašêmêz dir ol, Testvérünk az! A karacsajok törzsében tehát, a mely valószínűleg eleinte a Kuma partjára telepedett, onnan szorult később a Kaukázus hegyei közé, a magyarok valóságos testvérei élnek. Végre nem maradhat említetlenül, hogy a Bíborban-született a magyarok nemzetiségéről a legjobb felvilágosítást adja. Nemcsak hogy általában törököknek nevezi, ezt a nevet pedig hiába magyarázzák másképen, hanem elbeszélésében vezető embereiket nevök szerint török nyelvi mezben emlegeti és ezzel nemzetiségök meghatározását még inkább megerősíti. Ha e névjegyzéket összefoglaljuk, jóllehet a görög hangok képtelenek a török szók hű kifejezésére és későbbi másolók el is torzították az írást, mégis a következő megegyezést találjuk.

SalmoutzÀV (Salmutzis), helyesebben salmačê azaz megrohanás vezetője, e török igéből: sal, dobni, vetni, megrohanni. A magyar Álmos ezzel semmiesetre sem azonos, hanem, mint már említettük, magasztosságot, fennséget jelentő czím.

‚ArpadÀV, Árpád, helyesebben Alpad; ezt előbb megmagyaráztuk. Hogy Konstantin nem Álpád-ot, hanem Árpád-ot ír, azt bizonyítja, hogy értesülése nem a magyarok régi hazájából származott, hanem új hazájokból, a hol az eredeti Alpad Árpád-dá változott.

Tarkatzoìn, Árpád fia, a nominativusban tarkadzu helyesebben tarkaži, a szétszóró, a szétdobáló, e török igéből: tarka, szétszórni, szétdobálni, és e képzőből: -či vagy -ži.[97]

‚Ioutotz©V, Árpád fia, helyesebben jutuži, a kiirtó, az elnyelő, e török igéből: jut, kiirtani, elnyelni, és e képzőből: -ži.

‚IŸlec, Árpád fia, helyesebben jülek (ü hiányzik a görögben) azaz: segítség; ujgur szó, melyet a Kudatku Bilik ezzel magyaráz:

Zalt©n, Árpád fia, az arabok és perzsák szultán szava; ez utóbbiaktól kölcsönözték a magyarok.

‚EzŸlec, Árpád unokája; helyesebben Eselek, Esellik, jelenleg Esenlik, egészség; vagy talán eslik, az eszes.

Falitzin, Árpád unokája, egy mondattal utóbb: FalÂV. A név helyes alakja eldönthetetlen, azonban az egész szó hibásan jutott ránk, mert szókezdő f nincsen a törökben.

TasÂV és TaxiV könnyen felismerhető. Az előbbi a. m. taš, kő, az utóbbi takiš, helyesebben Tekiš, harcz; e tulajdonnevet később is viseli Khiva egy fejedelme.^[98]

Egyébiránt, mint már említettük, Konstantin leírásából semmi lényeges, a magyarok költözésének valódi tényállásával megegyeztethető vagy arra több világosságot derítő részletet nem vehetünk. Ibn Dasta leírásában sokkal nagyobb rövidsége ellenére is már több tárgyi adat van a magyaroknak a Fekete-tenger éjszaki vidékein való időzésére nézve. A magyarokat ő is törököknek nevezi. Akkori hazájok földrajzi helyzetének leírása közben két folyót említ, a mely a Fekete-tengerbe ömlik, és a nagyobbat Dseihun-nak nevezi. Ez a név már többször feltünt, minthogy Dseihun az Oxusnak arab neve, már pedig ezt a középázsiai folyamot nem lehet e helyre képzelni. Pedig a dolog egészen világos. Ibn Dasta vagy eredeti kútfeje e török szót: oguz, ouz, a mely az Oxust és a Dnjepert jelenti, arabra fordította, ebből származott a két név felcserélése; oguz,^[99] mint ismeretes, eredetileg folyót, vizet jelent. Ibn Dastatól kapunk positiv értesítést a magyarok szomszédsági viszonyairól egyrészről a szlávokkal, a kik az Euxinusba ömlő folyók felső mentén laktak, másrészről a krimi görög gyarmatokkal, a melyek akkor azon vidékek műveltségi elemét képezték, miután a párszi műveltség, a melyet az iszlám terjedése az anyaországtól elvágott, lassankint tönkre ment. Valamint a turkománok még rövid idővel ezelőtt éjszaki Perzsiába rontottak és a rabszíjra fűzött irániakat Bokhara és Khiva rabszolga-vásáraira hurczolták eladás végett, mivel ott volt a letelepültek legközelebb eső területe, épen úgy vitték a magyarok nagyobbára a békés szlávok közt ejtett rabjaikat a Fekete-tenger valamelyik kikötőjébe, valószínűleg Kerchbe, és ott eladták a görögöknek, jobban mondva elcserélték a görög ipar készítményeiért. A turkománok puskaport, rizst, gabonát, fegyvert és szövetet vesznek rabjaikért kapott pénzükön, a magyarok bársonyért és tarka szövetekért cserélték el rabjaikat, épen úgy mint a műveltségi területek határán lakó egyéb pusztai népek még mind e mai napig szokták. Végre még a jajlak (nyári lakás) és kislak (téli lakás) viszonyáról kellett volna szólni, de ebben rosszul másolta Ibn Dasta az ő eredeti kútfejét; az a mondása ugyanis, hogy a magyarok télen a pusztáról a folyók partjára húzódnak és halászattal foglalkoznak, már csak azért sem lehet helyes, minthogy az éjszak felől a Fekete-tengerbe ömlő folyók télen befagynak. Más vidéken helyes e feltevés, mert a nomádok a tél bekövetkeztével a magasabban fekvő vidékeket el szokták hagyni és a folyók mélyebben fekvő völgyeibe szoktak húzódni.

Az elfogulatlan kutatás világánál tehát kiderül, hogy az imént említett két történelmi kútfő mindent összefoglalva csak egyes, igaz, hogy néha nagyon értékes támasztékot nyújt, hogy hazai történetíróink és krónikásaink adatai nagyobbára a legotrombább képzelet szörnyszülöttei és teljesen értéktelenek és hogy ennek következtében a magyarok első költözködéséről csakis a jelen és a mult idők nomádjainak életében tett tapasztalataink alapján szerezhetünk a valóságot megközelítő fogalmat. Ha ezen álláspontra helyezkedünk, természetesen megtett útjoknak és egyes állomásainak sem időileg sem helyileg szabatos részletezésébe nem bocsátkozhatunk. A történelmi buvárlat ellenkező igyekvése, a mely egész sereg czéltalan és haszontalan okoskodást és hozzávetést hozott létre, eddigelé semmiféle eredményre sem vezetett, mert holott egyik tudós (Botka T.) szerint már 888-ban járták be a magyarok Friault és Helvetiát, más hazai kutatóink (Pauler Gy. és Salamon F.) a 889. évet jelelik meg olyanul, a melyben a magyarok Lebediából Etelkuzuba költöztek. A legjobb esetben is költözésök időpontjára nézve csak határozatlan, általános kifejezésekkel szabad élnünk. Kétségen kívül van, hogy nomádok, ha valamely műveltségi terület közelében vannak, oda untalan be igyekeznek törni, habár talán apró csapatokban. A magyarok bizonyára sokkal előbb, mintsem Arnulf segítségül hívta, Pannonia síkjait meg-meglátogatták, azonban történeti bizonyosságra csak a bolgár háborúval (895.) emelkedik menetök, és mivel a magyarok a IX. század végén már Pannonia urai voltak, csakis az említett évszázad második felét lehet azon időűl megjelelni, a melyben a magyarok útjokat a Volga partjairól a Kárpátok felé lassankint megtették. Tekintve azon körülményt, hogy a Dnjeper, Dnjesler, Pruth és Seret alsó folyásának vidékén abban az időben egyáltalán nem lakott ember és a nyájaikkal ide s tova vándorló török nomádok azon csak át szoktak vonulni, a magyarok menete, míg a besenyők nem bántották, lassan és a nomád népeknél szokásos időszakokban mozoghatott tova. Ilyen útjaikban a nomádok mindenkor azt a szabályt követték, hogy a nép fegyverfogható része egyes csapatokra osztva a legfőbb vezér parancsa alatt a meghatározott irányban előre haladt, a koš pedig, mely néven a gyermekek, aggok, nők, nyájak és a harczra képtelenek összességét értették, sok napi, sőt több heti távolságnyira biztonságban hátramaradt és a sereggel (a török cserik a magyar sereg) lehetőség szerint folyton érintkezett. Ha fegyvereiknek kedvezett a szerencse, a koš távolsága és különválása az activ seregtől aránylag rövidebb volt, ellenkező esetekben pedig a koš gyakran heteken át volt hozzátartozóitól elválasztva és a harczosok nemcsak családjuk tagjaiért sovárogtak, hanem az élet azon kényelmeért is, a mely egyedül a sátrak és nyájak közelében volt található. Ilyen hosszabb ideig tartó különválás néha elégedetlenségre adott okot, és Sejbáni-nak, az utolsó jelentékeny török világhódítónak hadjárataiban akadunk egy esetre, midőn vitéz özbégjei hónapokig harczoltak Khivában, mialatt koš-juk a Jaxartes középső folyásának táján időzött, a miből elégedetlenség származott.

Még Dsengiz és Timur is szorosan ragaszkodott hódító hadjárataiban az efféle katonai mozdulatokhoz, habár a koš gyakran éveken át száz meg száz mérföldnyire volt a seregtől. A Kárpátok felé vonuló magyarok e szokást bizonyára annál szigorúbban tartották meg, mivel huzamos ideig ellenséges területen kellett mozogniok és azonfelül még a besenyők is üldözték őket. Meddig időztek ez útjoknak egyes pontjain, melyek voltak pihenő-helyeik vagy állomásaik, azt bizony aligha lehet valamikor kideríteni, mert az egyetlen, rendelkezésünkre levő kútfő, tudniillik a Bíborban-születettnek elbeszélése, a legcsekélyebb fogalmat sem mutatja a nomádok életéről és szokásairól és erre nézve épen semmi felvilágosítást sem ad. Ép oly kevéssé fog az valaha kiderülni, hogy mikor kezdték meg a magyarok Etelkuzuból betöréseiket Pannoniába. Nomád harczosok, mint épen azelőtt említettük, régtől fogva szoktak kisebb csapatokban is saját szakállukra portyázgatni, sőt efféle kalandos vállalatokat jobban szerettek a legfőbb vezérlet alatt kivívott diadaloknál. Alig kérdéses tehát, sőt talán bizonyossággal feltehető, hogy vitéz, kivált ifjú magyar harczosok apróbb csapatjai jóval összes seregök betörése előtt a Duna partjait meg-meglátogatták és talán ezzel adtak alkalmat azon hiedelemre, hogy már a IX. század közepén kerítették hatalmukba magyarok Pannoniát. Arról semmi szín alatt sem lehet szó, hogy a Kárpátövezte hont olyan korán birtokukba vették volna, de annál bizonyosabban tehető fel az, hogy egyes kisebb csapatjaik Etelkuzuból az Al-Dunánál megjelentek, Theophanes szerint épenséggel már 839-ben, és hogy onnan tovább előre nyomultak, ott azonban meg nem állapodtak. Hogyan ment végbe a meghódítás műve, arról utóbb lesz szó; itt csak azt akarjuk megállapítani, hogy a Volgától a Közép-Dunáig terjedő útjok a IX. század vége előtt nem fejeződhetett be és hogy a végleges eredmény csak akkor volt lehetséges, miután besenyők, kúnok és más testvér törzsek a magyarokhoz csatlakoztak, jobban mondva alájok rendelték magokat.

Mielőtt azonban a honfoglalás részletezésébe bocsátkozunk, a magyarok beható leírásával akarunk foglalkozni, még pedig már azért is, mert az illető szakirodalom mind e mai napig egyetlen képet sem vázolt, a mely e nevezetes népet a valóságnak megfelelően ábrázolná. Holott a külföldi krónikások könnyen megérthető haragból és irtózatból az Ázsiából berontott idegen harczosoknak csupa utálatos torzképét vázolták és sötét színnel festették sötét alapra, a magyar történetirodalom helytelenül értelmezett nemzeti érzékenységből állítólagos őseinknek viszont olyan erényeket tulajdonított, a melyek voltaképen soha sem lehettek meg bennök és nem is voltak meg. Csak a legszomorúbb tudatlanság e kétféle szerzőnek közös jellemvonása. A magyar tiszta török néptörzs volt és, miként a besenyő és az úz, egy cseppet sem különbözött azon testvéreitől és törzsbeli rokonaitól, a kik a XII. és XIII. században Krimiától kezdve egészen a Thien-Sanig nomád életet éltek és mint ilyen nép váltak az akkori utazók előtt ismeretesekké. Négy évszázad sokkal rövidebb idő, hogysem a nomádok erkölcseiben és szokásaiban, a melyeknek pusztai hazájok égalja és talaja egyaránt kedvezett, lényeges változást okozna, hacsak rendkívüli politikai és vallási forradalmak nem esnek meg közben, az pedig a nevezett népek között az említett időszakban épen nem történt. A kirgizek és turkománok Dsengiz Khán seregében erkölcseikre és szokásaikra nézve szakasztott olyanok voltak, mint Timur és Sejbáni hadai között; ennélfogva egyáltalán nem tévedünk, ha feltesszük, hogy a magyarok, négyszáz évvel azelőtt a világtörténelmi események színterére lépett testvéreik, fő jellemző vonásaikra nézve csak kevéssé különböztek tőlük. Ha volt valaha conservativ, ősi erkölcseihez ragaszkodó társadalom, hát a török nomád volt az. Azon netalán tehető ellenvetést, hogy az időközben erősen terjedő iszlám a középázsiai és a Fekete-tenger éjszaki vidékein elterülő pusztaság lakosainak életébe átalakítólag behatott, már azért sem lehet tekintetbe venni, mert Mohammed vallása a Kaukázustól éjszakra és a pusztaság belsejében tulajdonképen csak a XV. században terjedt el nagyobb mértékben és még az új-korban sem bírt erős gyökeret verni. A nomád társadalom képe mind e mai napig még akárhány ősrégi vonást hamisítatlanul óvott meg és a pusztaság fia, ki a műveltségi terület határától távol maradt, meglehetős hűséggel tünteti fel ősét, a mint ezer esztendővel ezelőtt élt. Midőn annak idején az Etrek-turkománok sátraiban időztem és midőn az Oxus jobb partján a kirgizek és karakalpakok közepett tartózkodtam, a nélkül, hogy idegenek iránt könnyen megérthető tartózkodásukat és gyanújokat felkeltettem volna, midőn a pusztaság lakosának legbensőbb érzelmeit ellestem, a ki csak tüzes lóra és jó fegyverre vágyik, és midőn hallgattam, mily ragyogó színekkel ecsetelték az öregek a városiak kincseit, mire a felbuzdult ifjak kebléből bánatos sóhaj fakadt és majd ábrándos, majd vadul villogó tekintetük a távolba szállott, - akkor el tudtam képzelni azt a lelkesedést és elbájolást, a melylyel a magyarok a mai Moldva- és Oláhországon át Pannoniába rontottak, hogy a középkori nyugati műveltség e végvidékéről tovább nyomuljanak. Ez a lelkesedés és ez az elbájolás ugyanaz az érzelem volt, a mely évszázadokkal utóbb az ázsiai világhódítók hadait feltüzelte, mert csakis ez a lelkesedés, nem pedig

döntött a magyarok küzdelmeiben. A magyar krónikások, kiknek czélja és igyekvése őseink magasztalása, egészen szokatlan számokat emlegetnek, midőn a beköltöző magyarokról írnak. Igy a Chronicon Budense szerzője azt tartja, hogy a hét nemzetség egyenkint 30,000 harczosból állott, összesen tehát 210,000 fegyverfogható férfiút foglalt magában. Kézai osztozik e nézetben és Thuróczi, a ki minden nemzetségnek 30,857 embert juttat, összesen 216,000 harczost számít; hogyha minden fegyverfogható férfiúra három lelket számítunk, a magyar nép 870,000 emberből állott. Ha jó, hazafias érzelmű krónikásaink megfontolták volna, hogy ekkora, osztatlanul együtt élő nomád társadalom létezése a lehetetlenségek közé tartozik, - mert a kirgizek, kiknek összes száma csak az újkorban gyarapodott meg, mindenha három csapatra (dsüz) oszlottak, - akkor a honalapító magyarok számát bizonyára nem mondták volna akkorának. Továbbá azt sem vették figyelembe, hogy olyan roppant nagyságú sereg abban az időben aligha vonulhatott volna azon ember-nem-lakta, puszta és műveletlen területeken át a Volgától a Dunáig. Hiszen lovaik, barmaik és nyájaik sem találtak volna egykönnyen elég táplálékot, hát még a nép, a melynek a nomád társadalomnak bármennyire kezdetleges életmódja mellett is sajton, tejen és húson kívül kenyérre is volt szüksége! Kenyér nélkül a nomád soha sem élt, legkevésbbé a magyar, a ki, mint nyelvünknek műveltségi szavaiból kitetszik, e táplálékkal bizonyára már régebben ismerkedett meg. A meddig a történelmi nyilvánvalóság terjed, még soha sem volt ilyen óriási számú nomád sereg, de nem is lehetett; mert azt, hogy a mongolok Dsengiz vezetése alatt például valósággal csak annyi ezer emberből állottak, a hány százezret megrémült kortársaik felőlök emlegetnek, azt eléggé bebizonyították és mi már előbb hangsúlyoztuk.^[100] Nevezetes, hogy hazai történetíróink még ezt a számot is kicsinylik, hozzátoldják a kún, székely, bolgár és besenyő szövetségesek képzelt számát és ezzel kerekszám 1.300,000 embert érnek el.^[101]

Ha már a belső-ázsiai világról, nevezetesen a török-tatár népről való ethnographiai ismereteink mai állapotából kiindulva számadatokba akarunk bocsátkozni, legfeljebb Ibn Dastának erre vonatkozó tudósítására volna szabad és lehetne támaszkodnunk, az pedig 20,000 lovast emleget, hogy annyit bírnak a magyarok csatába küldeni. Csakhogy nem szabad figyelmünkön kívül hagynunk, hogy itt keleti kútfővel van dolgunk, keleten pedig majdnem mindig kétakkorára szokták egyes népek vagy törzsek számadatát tenni, mint a mekkora valóban. Mikor Khivában utaztam, három millió lakost hallottam emlegetni, a turkománok számáról pedig azt mondták, hogy közel jár a millióhoz; és ime az oroszoknak újabb statistikai adatai szerint Khivában 700,000, a turkomán pusztaságon pedig 301,470 ember van. Valamint egyes emberek, úgy egész társadalmak is szeretik, ha physikailag nagyoknak és hatalmasaknak látszanak; keleten kivált mindenha így volt a dolog és ha Ibn Dasta eredeti kútfőjének szerzője 20,000 fegyverfogható magyarról hallott beszélni, számukat legfelebb 10-15,000-re tehetnők. E számból azonban épen nem szabad a nép összességének számára, vagyis gyermekestül, asszonyostul, öregestül következtetni; holott ugyanis a magyar sereg java része 892-ben mint Arnulf szövetségese a morvák ellen síkra szállt, a koš-t vagyis a törökök hadi mestersége szerint mindig hátrahagyott családokat és jószágot Simon, a boszúálló bolgár fejedelem, kit a magyarok iránt ellenséges besenyők támogattak, megtámadta és csúfosan helybenhagyta; a Bíborban-születettnek szavaiban ugyanis, hogy az egyesült ellenség a magyarok családjait teljesen megsemmisítette (kaØ tªV aât÷n famil×aV pantel÷V —xhj©nisan), nincsen túlzás. A ki látta, hogyan üt rajta valamely ellenséges baranta (rabló csapat) a tehetetlen ellenfél szállásán, a ki tudja, hogy szokott az elbizakodott ellenség garázdálkodni, a mint mindent irgalmatlanul felkonczol vagy rabságba ejt, az fogalmat alkothat magának ama vérfürdőről, a melyet a bolgár-besenyő megrohanás a magyaroknak védetlen atyjafiai közt Etelkuzuban szerzett. A nomádoknak ilyetén polgárháborúiról és vérengzéseiről eddigelé szerzett tapasztalataink alapján itélve, a magyarok koš-ából csak kevesen menekülhettek meg; magam is hivatkozhatnám példákra, mikor a mai Közép-Ázsia nomádjainak egyes törzseit teljesen megsemmisítették és csupán néhány száz gazdátlanul kóborló kutya, a mely aztán egymást felfalta, jelölte meg a helyet, a hol ilyen pusztítást elkövettek. Ha tehát hazai történetírónkkal^[102] egyetértek, hogy az időközben visszatért magyarok a síkon egyebet sem láttak kedveseik, gyermekeik és rokonaik holttesténél és hogy az üdvözlés örvendező zaja helyett a megmenekültek jajgatását hallották, akkor meg nem állhatom, hogy ki ne emeljem, hogy a megmenekültek száma ugyancsak csekély lehetett és hogy a magyarok csak gyér kisérettel folytatták útjokat nyugat felé. Hogyan képesek hazai történetíróink, miután az egyesült bolgár-besenyő sereg mészárlását tudják, a magyarok számát még mindig olyan nagyra becsülni és folyton a magyarok nyájairól, családjairól és kiséretéről beszélni, az valóban teljesen érthetetlen. Ha a harczra képesek számát Ibn Dasta szerint 20,000-re tesszük, az összes nép számát mégis legfeljebb ugyanannyi sátorra kell becsülnünk, vagyis egy-egy sátorra öt lelket számítva 100,000 embert kell feltennünk. Azonban, mint már említettük, Ibn Dasta számadatát csak cum grano salis szabad elfogadnunk és habár feltehetjük, hogy apró csapatok a vérengzésből elmenekülhettek, a Pannoniába ütött magyarok számát mindent összefoglalva mégis legfeljebb 30,000-re vagy 40,000-re szabad tennünk. De még ezek sem kelhettek egyszerre útjokra, hanem kisebb-nagyobb csapatokban indulhattak meg.

Jelentéktelen számú, de annál hatalmasabb, vitéz és kitartó volt a csapat, a mely a Kárpát-övezte országba rontott. E népnek

ugyancsak sokat írtak és vitatkoztak. Ecset és véső nem örökítette meg emlékét és ha a rajongó középkori szerzetesek szenvedélyes tolla megtestesült szörnyetegnek írja le, ezen ábrázolásnak épen oly kevéssé szabad hitelt adnunk, mint Timur képének, melyet Arabsah vázolt, vagy Genserich ábrázolásának, mely valamely rómaitól ered. A magyarok törökök voltak, csak úgy mint testvéreik, a besenyők, úzok és kúnok, és a török faj mint olyan soha sem tartozott a testileg véve szörnyetegeknek látszó teremtményekhez, már azért sem, mivel a nyugati törökök korábbi rabló hadjáratai a Kaukázuson át és későbbi betöréseik a szlávok területére nőrablással jártak és ennek következtében erős fajkereszteződést vontak magok után. Valamint a jelenkori turkomán az által, hogy népe közé évszázadokon át nagyszámú iráni rabnő került, a rút mongol arczvonásokat már régen elvesztette, épen úgy kellett a magyaroknál hasonló okoknak hasonló eredményeket létrehozniok. Valamint a mai Jomut-, Tekke-, Szalor- és Szárik-turkománok között igen gyakran találkozunk hosszúszakállú és a legtisztább kaukázusi typus jeleivel ékeskedő férfiakkal, épen úgy olvassuk, hogy a besenyők szép szálas férfiak voltak különösen dús szakállal,^[103] és szintúgy, sőt még inkább lehet efféle fajkereszteződést a magyaroknál feltennünk, a kik régtől fogva szoktak a khazarok vezetése alatt a kaukázusi és az iráni népekkel hadat viselni és bizonyára számos, a kaukázusi fajból való rabnőt ejtettek zsákmányul. Minden bizonnyal lehetséges, sőt nagyon valószínű, hogy kiséretökben olyan emberek is akadtak, a kiken a mongol faj meglepő sajátságai meglátszottak; ezeknek physiognomiájából következtetett Freisingeni Otto,^[104] midőn a magyarokat zömök termetű, fertelmes arczvonású és mélyen fekvő szemű embereknek írja le. Az ilyenek vagy ugorok voltak vagy messzebb éjszakról származó törökök; ezeket nem lehet az igazi magyarok törzséhez számítani. Kicsiny népnek, mely hősiségével, erélyével és állhatatosságával olyan csudadolgokat művelt, mint a magyarok, okvetetlenül sokféle testi jelességével kellett kiválnia. Holott a mai nomádok tápláléka inkább tejből és növényi anyagokból áll, mint rizs, gabona, gyümölcs stb., a magyaroknál, úgy látszik, a hús képezte a főtáplálékot, mert hús szavunk a török êš, aš,^[105] étel, élelem, szónak rokona; e fogalmak: hús és étel vagy táplálék tehát azonosak voltak.^[106] Hússal táplálkozó nép minden időben a testileg erős emberek közé tartozott, és még inkább illik ez a nomádokra. Csak a mai közép-ázsiai nomád kalandorokat kell megfigyelni, a kik gyakrabban élnek hússal, mily óriási fáradalmakat és nélkülözéseket képesek ez emberek elviselni, hogyan bírnak a zordon időjárással megküzdeni, hogyan száguldanak tova gyors lovaikon napokon át a nélkül, hogy étellel, itallal és álommal felüdülhetnének, és hogyan pillantja meg már messze távolban különösen ragyogó, vadul forgó sasszemök a veszedelmet, - akkor aztán megértjük, miben állott őseik jelessége és ereje ezer esztendővel ezelőtt! Arra, hogy a magyarok és a mainapság az árja népek területének határán tanyázó törökök között hasonlóság van, a haj leborotválásának szokását akarjuk megemlíteni. A magyarok ugyanis üstökük kivételével le szokták hajukat borotválni,^[107] a mi még jelenleg is szorosan véve török szokásként figyelhető meg. Szakállukat ellenben a férfiú díszének és erejének jelekép mindenkor tiszteletben tartották. Sakalsiz vagyis szakálltalan annyi mint éretlen, viszont e szón: sakallik a meglett ember korát értik. Az oszmánoknál csak a független embernek szabad szakállt viselnie, a szakáll levágását pedig meggyalázásnak vagy büntetésnek szokták tekinteni. Igy a bajusz kipedrése is a legrégibb török szokások közé tartozott; a hajdankor kőképein észrevehető; valamint a magyar huszár, úgy a turkomán lovas is kipedri bajuszát, midőn rablóhadjáratra készen lovára száll.

A magyarok külső megjelenésével összefüggően e helyütt

is akarunk szemlélődésbe bocsátkozni és pedig azon okból is, mivel e tekintetben is mind a két részről nagy mértékben túloztak. Viseletökre vonatkozólag Schlözernek és más magyarfaló szerzőnek nézete, kik meztelen vad emberekként említik,^[108] épen olyan téves, mint a magyar krónikásoké, kik csudálatos módon Ammianus Marcellinus és Priscus adataira vonatkozva, a magyarokra bizonyos nemzeti szabású díszruhák viselését fogják rá. Hogy ebben is mint egyéb részletben tisztába jöhessünk, el kell képzelnünk a műveltség szellemét, a mely a VIII. és IX. században a Kaspi-tó és a Fekete-tenger éjszaki vidékein uralkodott és a mely, mint mindenütt szokott lenni, a ruházatban is irányadó volt. Mivel pedig ez a műveltségi szellem túlnyomóan perzsa-szászánida volt, mint azon vidékeken tanyázó nomádok ethikai és társadalmi életének sok más mozzanatából látható, azért határozottan fel lehet tenni, hogy a magyarok épen úgy mint többi törzsbeli rokonaik a szellemi tanítóikként előttök világító perzsáknak viseletében díszelegtek. E viselettel őseik előbb magában az országban ismerkedtek meg és perzsa kereskedők, kik az éjszaki nomádokkal való közlekedést folyton fenntartották, okvetetlenül hozzájárultak nemzeti műveltségök terjesztéséhez. A magyarok régi viselete tehát a maitól nagyban különbözött. Hosszú, sokredőjű ruhából állott olyan szabás szerint, a milyent a szászánida emlékek domború-művein láthatunk, és valamint a jelenkori perzsa és turkomán lovas, mikor táborba száll, hosszú khalat-ját vagy dsübbe-jét felgyűri azaz övébe szorítja vagy rövid, szűk dolmánynyal cseréli fel, ugyanúgy kellett ennek régidőben is lennie.^[109] Magától érthető, hogy a perzsa műveltség finomult szokásait csak a nép legelőkelőbbjeiről tehetjük fel, mint még jelenleg is látható a nomádok életében, kiknek khánjai vagy bégjei a bokharai vagy perzsa műveltség hatásának meghódolnak, holott a nép nagy tömege szigorúan conservativ szokásaival tűnik ki. Szabásában és kelméjében csak keveset különbözhetett a magyarok közönséges ruhája a mai nomádokétól. Nemez a baromtenyésztő pusztai lakosság legrégibb és legkezdetlegesebb szövete, ennek készítésében mindig kitüntek és ennek különféle fajait használták ruházatuk szövetéül és sátraik takarójául. A nemezen kívül a gyapjúszövetet és szőnyeget kell a nomádok ősrégi iparának termékeiül tekinteni; ezek azonban már a fényűzéshez tartoznak és gyapjúszövetből való ruha csupán a tehetősebbek birtokában lehetett, valamint vászonruha is, a melyet mint a letelepült ember készítményét még jelenleg is beviteli czikkűl szállítanak a pusztára. A selyemkender (torka) egy neme, a mely kitünően tenyészik a pusztán, régtől fogva nagy hírben állott a nomádoknál és bizonyára a magyarok előtt sem volt ismeretlen. A magyaroknak, valamint a többi török-tatár népeknek saját külön ruhaféléje volt a juhbőrből készült süveg, a kalpak vagy telpek, a hogy jelenleg Közép-Ázsiában nevezik. A kalpakot, a mely szó szerint koponyakötőt jelent (kalle a. m. koponya és bag kötő), a pannoniai szlávok már az avarok idejében elfogadták. (L. a 115. lapot.) E süvegnek kúpalakja volt, körülbelül olyan, mint a mai perzsák kulah-jának; ilyennek mutatják a régi krónikákban levő rajzok.

Haszontalan fáradság volna a középkori krónikások ellenséges nézeteit megczáfolni, a melyek a magyarok külsejére vonatkoznak; azonban a primi keresztyén katholikos apát plagiumával kivételt akarunk csinálni. E jámbor férfiú, a ki a skytháknak Trogus Pompeius vázolta képét lemásolja és a magyarokra alkalmazza, így mesél: »Lanæ his usus ac vestium ignotus, et quamquam continuis frigoribus afficiantur, pellibus tantum ferinis ac murinis induunlur«. Nos, a mi a bőröket illeti, ezeknek használata, igaz, az újkorig terjed, mert a kirgiz uracs még mindig fényesszőrű csikóbőrből készült kabátban tetszeleg, melynek gallérján fenn meghagyják a lófarkat, a mely díszül lefityeg. A ki azonban ebből következtetve azt állítaná, hogy a kirgizek lóbőrbe burkolózva járnak-kelnek, az épen olyan képtelenséget állítana, mint a nagyhírű primi apát. Cserzett bőrből készült továbbá a ködmön, e régi magyar ruha, a melylyel a keleti törököknek par excellence való ruháját, a ketmen-t hasonlíthatjuk össze. Végre bőrből készült a saru, törökül csaruk, és a vért, helyesebben a mellre valónak egy neme, törökül saut; ebből lett a török sautči, a bőrvért készítője, magyarul szőcs, szűcs. Minden bizonnyal eredeti neve van a magyarok kezdetleges műveltségi korából való legtöbb ruhának; ebből arra lehet következtetni, hogy e tárgyakat magokat nem kölcsönözték idegen műveltség világából és hogy maga a nép semmiképen sem volt azon nyers, elvadult állapotban, a melyben fanatikus nyugati ellenfelei leírják. Mennyire változott, illetőleg finomodott aztán a magyarok viselete időjártával, azaz Magyarországban való letelepedésük után, arról Ottaker, a Reimchronik szerzője (a XIII. század végén) némi felvilágosítást ad. »A kik hosszú szakállal jelentek meg, Ottakar és Kunigunda nászán, dús csapatban királyuk körül gyülekezve. Tatár szokás szerint olyan dolgokkal mutatták meg előkelőségöket és gazdagságukat, a melyek ránk németekre nézve félelmesek. Szakállukba fehér gyöngy és drágakő volt sűrűen fonva. Ruháik skarlát szövetből voltak tarka és szürke hölgymenyét bőrével bélelve; némelyiknek nyaka körül magas galléron nyestpréme volt mindenféle díszítéssel. Kalapjukon különféle pávatoll volt látható, a főbb urak pedig ezüst gombokat viseltek rajta; hajuk fonadékaiban és varkocsaikban csillogott a sok boglár. Bő ingök fehér volt és kilátszott szűk felső ruhájok alól«.^[110] E kép alapvonása minden esetre keleti és természetesen csak az előkelők viseletére vonatkozhatik.

Fegyvereiket illetőleg nyelvi nyilvánvalóság szerint itélve az íjat és nyilat lehet első helyen említenünk, a melynek kezelésében a magyar régtől fogva kitünt.^[111] Mind a kettőnek őseredeti ural-altáji a neve, és pedig a magyar íj a török jaj, jej, a magyar nyíl pedig az ugor ñol szónak rokona, a miből azt lehet következtetni, hogy mind a két szó már az avaroknál volt használatban és hogy a nyílnak török neve, tudniillik ok, voltaképen lövedék, a magyaroknál elveszett. Ij és nyíl különben a török nomádoknál mindig az első helyen állott, mivel e fegyver készítéséhez való anyag a pusztán legjobban tenyészik. A homokban tenyésző cserje még jelenleg is egy fajta hajlékony, de mégis kemény fát ad, a húr (törökül kur a. m. bél) meg a tegez (törökül tegis) készítéséhez pedig a baromtenyésztés nyújtja a legjobb módot. Nyíl és íj mellett lényeges jelentőség jutott a lándsának, mint általában mindenütt Közép-Ázsiában egészen a mult század végéig. Nevezetes azonban, hogy e fegyvernek őseredeti neve elveszett, mert jelenkori neve lándsa, a német Lanze, a közép-ázsiai najze pedig a perzsa nejze; csak a hajitó-dárda, a magyar gerely képez ebben kivételt, mert e szóra régebbi közép-ázsiai iratokban akadunk, a hol gerel rövid lándsát jelent. Az őseredeti fegyverek közé továbbá a buzogány tartozik, törökül bozdurgan, meg a balta és a csákány, törökül balta és čakan. Ez utóbbi fegyverek bizonyára nem származnak már a kezdetleges műveltségi korszakból, azaz a kőkorszakból, mert már bizonyos ügyességet tesznek fel a kovács-mesterségben; a karddal például, ó-perzsáúl kard,^[112] csak a kaukázusi népekkel való érintkezés után ismerkedtek meg; e népek abban az időben kitünő kovácsok hírében állottak és az éjszaki török nomádoknak a legjobb fegyvert és ékszert szállították. Ez a hírök részben egész az újkorig maradt meg. A Kaukázusból szerezték az előkelő magyarok aczél gyűrűs-pánczéljokat és sisakjokat; e fegyverzet azonban csak nagyon ritka lehetett, mivel ilyen nehéz vértezet a könnyű lovasság harczoló módjával kirívó ellentétben van, meg nagyon drága is volt. Falcuin, a laubi apát, tehát téved, ha ezt írja: »Velut ex abditis terræ finibus emergebant loricarum et galearum millia«.^[113] És Leó császár is rosszul értesült, midőn azt mondja a magyarokról, hogy nemcsak ők magok, hanem lovaik is vasba és bádogba voltak burkolva. A mell védelmére, oltalmára (v. ö. az előbb említett török saut, vért, és sautči, a magyar szőcs, szűcs, szót) minden bizonnyal volt a magyaroknak valami eszközük, mint e szóból vért, virt kiderül, a mely a török örtü, ürtü, oltalom, védelem, burok, szónak rokona. Ember és ló számára való vas vagy aczél pánczélingek talán a legfőbb szászánidáknál voltak szokásban, a magyaroknál azonban e szokás valószínűleg csak Pannoniában való hosszabb tartózkodásuk után honosulhatott meg. Ugyanez illik a zászlóra is, melyet a magyar nyelvben idegen, tudniillik szláv szó jelel (ebből: zaslou, függöny), mert a nomádok eredeti zászlaja a tug, gombos nyélen levő lófark, és ezt a hadi jelvényt azonnal a keresztyénség behozatalakor mellőzték.^[114] Valamint az oszmánok a Korán mondataival ellátott lobogót, úgy a magyarok utóbb a Mária-képpel ékes zászlót fogadták el. A magyaroknak megvolt hadi kürtjök, hasonlóan a nomádok buru-jához, a melylyel indulásra jelt szoktak adni. Valamint a magyar kürt, kürtő hangszert és csövet egyaránt jelent, épen úgy használják a törökök a boru szót cső és kürt jelelésére.

A mi harczi módjokat illeti, Leo császárnak sokszor és sokféleképen megbeszélt leírása mindama szabálynak és szokásnak hű képmása, a melyet jelenkori nomád harczos ellenségével szemben követ. A mit Bölcs Leo a magyarok hadi mesterségéről és fegyelméről elbeszél, az szóról-szóra ráillik azon alapelvekre és intelmekre, a melyeket valamely kirgiz batir vagy turkomán szerdár bajtársainak lelkére köt és a melyekkel minden kalandra áhítozó pusztai harczos teljesen tisztában is van. Sőt a ki hosszú ideig élt a pusztán vagy a ki a Tuzukat-i-Timur-t (Timur szabályait) szorgalmasan olvasgatta, azt fogja látni, hogy a magyarok hadi mestersége a byzancziak idejében keveset különbözött jelenkori törzsrokonaikétól. A pusztának végtelen síksága megmaradt a réginek, meg a rajta lakó ember is, míg idegen ég alatt keletkezett műveltség a honi földdel szorosan összekötött világnézetét meg nem változtatja és új hazával nem ad az embernek egyúttal új életirányt is. Mint jelenleg harczra és kalandra vágyó nomádok előbb magok között határoznak el támadást valamely ellenséges indulatú szomszédjok ellen és azután szerdárt vagy batirt választanak magok közül a vezérségre, úgy kellett ennek régi időben is lennie. A hol a támadók száma nagyobb, ott a sereg kisebb csapatokra oszlik egy-egy vezérrel, a ki aprólékos kérdésekben saját szakállára cselekszik, egészben véve azonban a fővezér parancsainak engedelmeskedik. A támadást rendszerint virradta előtt meglepő megrohanás alakjában intézik az ellenség ellen, még pedig ezen alapelv szerint: »Kétszer kisértsd meg, harmadszor fordulj meg«. Ezt a hadi tervet követik nagyobb csapattestek is, a mikor a derékhad és két szárnya (kul a. m. kar) nagy csapatokban nekirohannak az ellenségnek. Menetközben a sereg kisebb-nagyobb csapatok lánczolatából áll, előre küldve a szükséges kémeket (tilži) és fürkészőket (karaul). A tábort (urdu), a hol csak lehetséges, völgyben vagy védett helyen ütik fel és olyan őrséggel látják el, a mely folytonosan körűlkerüli. A magyar őr meg is felel e fogalomnak, mert azonos e török szóval: öür, övür, megkerülni. A harczban elesett vitézeket tisztességgel takarítják el; magam láttam, hogy egy harczost, a ki hónapokkal azelőtt esett el és a kit nem lehetett akkor eltemetni, a legközelebbi tavasszal hozzátartozói teljes tisztességgel temettek el. A zsákmány felosztásakor a szerdárnak vagy batirnak három, a khánnak pedig öt rész jut és a papságnak is van benne része. Az elesett vitézek családjának tagjairól a khán parancsára törzsbeli rokonaik gondoskodnak, ha pedig ezek nem bírnak, akkor maga a khán. Ugyanaz történik, ha valaki az ellenség kezébe kerül; kiváltása az összes nép dolga. Egy szóval: a nomádok hadviselése, úgy látszik, kevéssé változott. A mit mai napság kirgizeknél és turkománoknál látunk, azt a régi magyarokról is fel lehet tenni, és nevezetes, hogy a hadviselés e módja egészen Hollós Mátyás idejéig megmaradt. Egy 1315-ből való kútfő következőleg írja le a magyart mint harczost: »Ha harcz vagy háború keletkezik, a magyar mindenelőtt szűk ködmönt szerez, a mely tagjait erősen összeszorítja, mi által harczolásra alkalmasabbá válik. Azután gyors paripára igyekszik szert tenni, a mely jó futó. Akkor aztán gyorsan száguld át síkon mezőn és nyilaival ellenségén mély sebeket üt. Nyugodtan megállva soha sem akar harczolni, mert folyton vagy menekül vagy maga előtt űzi ellenségét.«^[115]

E leírás a turkománok és más elmult korbeli nomád seregek harczi módjának hű képmása. Semmi sem volna könnyebb, mint a hasonlóságnak még sok más momentumát felsorolni, azonban itt a magyarok vázlatát akarjuk folytatni, hogy milyenek voltak hazánkba való érkezésök idején, és mindenelőtt erkölcsi életökre fordítva figyelmünket, először is

szándékozunk foglalkozni. Hogy itt következetesen járjunk el, azt az észrevételt kell előre bocsátanunk, hogy az ural-altájiak a többi ázsiai között a természeti valláshoz a legnagyobb szívóssággal ragaszkodtak és a prófétaságon alapuló vallásra legkésőbb tértek. A természeti vallás hívei között vagyis olyan népnél, a mely a zúgó folyóban, az üvöltő szélben, a sötétlő erdőben, a pattogó tűzben és a ropogó mennydörgésben istent keres és talál, nem fogunk a vallási rajongás undorító torzképére akadni. Ott nincsen egyedül üdvözítő hit, nincsen gyűlölet más hiten levők iránt. Az ilyen hiten levő ember más vallást épen annyira tisztel és becsül, mint a magáét; és midőn Baján, az avarok fejedelme, a szerémi hídfőnél a maga samán hitére ép úgy, mint a keresztyén hitre esküdött, azzal azt bizonyította be, hogy okosabban és szabadabb elvek szerint gondolkozott, mint műveltségökkel és vallásuk világával dicsekvő keresztyén ellenfelei. Baján felfogása vallás dolgában ugyancsak az volt, a melyet az ural-altájiak általában magokénak vallanak; a magyarok nyelvemlékeiből is az derül ki, hogy nálok két különböző vallás honosult meg, tudniillik a) a természeti vallás vagyis Okan imádása, a ki legfőbb, legbölcsebb, mindentudó lény,^[116] a világegyetem teremtője volt; ennek imádása az egyes természeti tárgyak és tünemények védőszellemeinek tiszteletével kapcsolódott össze. E védőszellemek, úgy látszik, közbenjárókként működnek Okannál és, ha szabad e hasonlattal élnem, a katholikus keresztyénség szentjeivel egyjelentőségűek. b) A parsismus és pedig azon alakjában, a melyben Zoroaster tanítása már korán jutott a Kaukázustól és a Fekete-tengertől éjszakra lakó népekhez. Ehhez képest a magyarok nyelvében az istenség, isten fogalmát két névben találjuk kifejezve, tudniillik e perzsa szóban izdan, magyarul isten, és ez ó-török szóban eje, ege (tulajdonképen úr), magyarul egy (ebben: egyháza), a mely hasonló viszonyra emlékeztet a keleti török nyelvben, a melyben az istent a török tengri is jelenti, meg a perzsa khuda is. Ezt a feltevést további bizonyítékok is igazolják, a mi különféle, a vallás világára vonatkozó kifejezésből kitetszik. A samán-vallás létezését a többi között a keresztyén korszakban is soká megmaradt szokás bizonyítja, hogy ligetekben, források és patakok partján áldozni szoktak, különösen, mint a hagyomány tartja, fehér lovat; továbbá egyéb, a samán szertartásra vonatkozó őseredeti kifejezés is bizonyítja. Így például a harangnak, mely e vallás szertartásában nagyon jelentős, a magyarban és a mongolban, a mely népnél a samán vallás mind e mai napig fennmaradt, közös a neve: harang, mongolul kharanga; a dob, e nem kevésbbé nagyjelentőségű szertartási eszköz, törökül dömb-ek és domb-ak. Nem kevésbbé csattanós bizonyítékot, hogy a régi magyaroknál létezett a samán-vallás, a Szent Gellért életéről szóló legendának szerzője ad, midőn így ír: »Primus enim inter renatos nomine Bacha dedicavit dæmoniis, rasit caput suum ritu paganorum«. A Bacha szóban könnyen felismerhető bakša vagy bakhši, azaz samán pap a régi törököknél, jelenleg bűbájos, és könnyen megérthető, hogy ez csatlakozott először a keresztyénségtől elpártoltakhoz, hogy a többit példájával buzdítsa. Hasonlítsuk össze továbbá a magyar ördög, ördöng szót a török erteng, örtük szóval, a magyar úr és az óbolgár ur (úr),^[117] a magyar manó és a perzsa manu szót, meg a régi perzsák és magyarok közös szokását: a holttestek elégetését, mint e magyar kifejezésből: se hire se hamva (vagyis nyomtalanul eltünt) és e perzsa szidalomból: peder szukhte, az apja-égett (vagyis, a ki nem mohammedán) kitetszik. Úgy látszik, hogy különösen a tűz tisztelete a parsismus hatása következtében már korán messze behatott a pusztába. Menandertől tudjuk, hogy Baján a tűz-istenre (Jeán pìr) esküdött; Közép-Ázsia és Dél-Szibiria jelenkori nomádjairól pedig ismeretes dolog, hogy tűzbe köpni vagy tüzet beszennyezni nálok bűn. Nem kevésbbé érdekes megfigyelnünk, hogy a samán önkívületének vagy vallási lelkesültségének állapotát olyan szó jeleli, a melyet a magyarban a tébolyodottság fogalmára szoktunk alkalmazni. A török öür-ül, forogni, kerengni, egyúttal az önmaga körül forgó samán elragadtatásának neve is, a magyar őr-ül szóval azonos, valamint az újperzsa díváne őrült, dervis, a következőnek rokona: diván, kör, és ez az ige: dev, sietni, gyorsnak lenni.

A vallási türelmesség uralkodó elvénél fogva az sem lehetetlen, hogy egyes magyarok, a nélkül, hogy azzal megbotránkozást okoztak volna, részint a zsidó, részint a keresztyén hitet vallották; ugyanis, mint egykorú arab utazók beszélik, a Volga partján levő khazar főváros épen arról volt nevezetes, hogy ott a legkülönbözőbb vallások hívei egymással békés egyetértésben éltek, saját templomaikban imádkozhattak és a kormány védelmét egyaránt élvezhették. (A felvilágosodott XIX. század bizonyos keresztyénei talán még ma is például vehetnék ezeket a vad tatárokat!) Azonban hát a magyarnak nyelvi nyilvánvaló bizonyítékaiból csak az előbb említett két vallásra lehet következtetni, még pedig oly formán, hogy a természeti vallás vagy samanismus az alsóbbrendű ural-altájiak ősi hite volt, a parsismus tanítása pedig, a mely már magasabb műveltségi fokot kíván meg, felette valószínűen csupán a főbbrendű társadalom körében talált híveire, a hogy az iszlám terjedésének idejében is megtörtént. Ezt bizonyítja a többi között az a körülmény, hogy a samán hitre való emlékezés a magyar népben magában határozottabban jutott kifejezésre és elevenebben maradt meg, mint a régi Perzsia vallásának emléke, jóllehet a keresztyén vakbuzgóság évszázadokon át vérrel és tűzzel dühöngött ezen emlékek ellen. Valamint a teleutoknak, szagajoknak, altájiaknak és egyéb dél-szibiriai törököknek - a nagy török népláncz ezen idegen műveltségi hatástól legkevésbbé elváltoztatott szemeinek - még jelenleg is megvannak hegyi, erdei, folyói, tavi szellemeik,^[118] épen úgy volt a dolog a régi magyaroknál is, és még Szent László királynak is kellett decretumaiban a juxta puteos, ad arbores, ad fontes et lapides való áldozást megtiltania.^[119] A középázsiai molla még mai nap is nem szívesen látja, hogy a fogadalmi kövekre vagy bokrokra mindenféle rongyot aggatnak, és a pogány korszakból fennmaradt babona ellen buzgóan kikel. Így a magyar nép közt még megmaradt a ló-áldozat emléke, és pedig e szóban: tátos, táltos, a mely ma bölcset, okosat jelent, régen azonban áldozópapot, jóslót jelentett (ebből: tát, megnyit; lehet, hogy az áldozati állatok megnyitására, felbontására vagy levágására való vonatkozással). Méltán megütközhetünk azon körülményen, hogy, holott a régi magyarok vallási életének mozzanatai nagyobbára török nyelvi alakban maradtak meg, alig van a vallásra vonatkozó műveltségi szavunk, mert az ellenkező irányt követők csakis erőltetett és minden bizonyító erő nélkül való példákat bírnak felsorolni.^[120] Ez a körülmény csak olyan módon leli magyarázatát, ha megfontoljuk, hogy az ugor népelem mindig alárendelt szerepet játszott és hogy ennélfogva vallási szokásai nem érvényesülhettek. Másodszor már évszázadok multak el, mióta a törökséggel való egybeolvadása végbement és a régi visszaemlékezés idővel elveszett.

Érdekesnek tartjuk a magyar történetírók, mint Cornides, Bartal, Szalay, Kállay, Horvát István és mások igyekezetét, a melylyel őseinket minden áron meg akarják tisztítani a bálványimádás rettenetes bűnétől és azt akarják bebizonyítani, hogy a régi magyarok a monotheismus magasztos tanításának hódoltak. Nagyon csudálatos; mintha bizony a monotheismus az ő jelenleg meglevő szüleményeivel az erkölcsnek tisztább forrása volna, mint a régi népek pantheismusa! Nos, a jámbor keresztyén honfiak teljesen megnyugodhatnak: őseik az ő Tengri és Okan istenökben ugyanazt a legfőbb istenséget tisztelték, a melyet a moszlimek Allahban, a zsidók Jehovában és a keresztyének az ő istenökben tisztelnek. És a mi a bálványtisztelet vádja okozta szent borzalmat illeti, hát az ismeretes kőképek, kezökben áldozati serleget tartva, a melyek Moldvaországtól kezdve a mai déli Oroszországon végig egészen messze be Mongolországba fellelhetők, sokkal kevésbbé tüntették fel a bálvány jellemét, mint Jézus Krisztusnak sokféle kő, fa és ércz szobrai, melyekkel a monotheismusával kérkedő keresztyén katholikus világ tele van. A régi magyarok és a törökök általában a kurgánokban (síremlékekben) vagy kívül rajtok felállított kőképekkel az ott nyugvó jámbor és áldozatra kész férfiú iránt való tiszteletöket akarták kifejezni, hogy holta után tisztelet tárgyává tegyék. Ilyen férfiú e czímet kapta: palvan,^[121] azaz hős, szent; a nyers erő idejében ugyanis az athletaság és a szentség azonos fogalom volt, és Khivában még ma is egy tudományával és jámborságával híressé lett özbég seikh e megtisztelő czímet viseli: Palvan, vagy helyesebben Hazreti Palvan, Ő Fensége a hős. Hogyan lehetett az, hogy e kitüntető czímet idegen, a perzsa nyelvből kölcsönzött szóval fejezték ki, az nem egészen világos; azonban ez a szó csak a nyugati törököknél, vagyis a párszi műveltség hatásának éjszaki területén terjedt el, a honnan az ugorokhoz és szlávokhoz nyomult előre. Az orosz balvan és a magyar bálvány^[122] szón tehát eredetileg nem kell hamis istent érteni, hanem inkább a kegyelet jelét az elhunyt iránt, és épen nem szabad azon csudálkozni, hogy a magyarok még hosszú idővel a keresztyénségre való térésök után tiszteletben tartották e jelt. Szóval: a régi magyarok nem voltak bálványimádók és vallásukban semmi sem volt, a minek következtében durvábbakká, vadabbakká és erkölcstelenebbekké váltak volna amaz idő keresztyéneinél. Tévedés ural-altáji népek vallási állapotát a nyugati keresztyénség mértékével mérni, valamint téves dolog, ha valaki európai álláspontról akar a magyarok

következtetni, holott e nép kezdetleges nomád világnézettel érkezett Európába.

Valósággal egészen érthetetlen, hogyan gondolhattak a magyar történetírók olyan képtelenségre, hogy a telivér ázsiai emberre, sőt a tisztán patriarkhális társadalmi szellemtől áthatott nomádra olyan alkotmányt és olyan intézményeket fogjanak rá, a melyeknek az akkori ázsiai felfogástól és nézettől tökéletesen idegeneknek kellett lenniök! Ide tartozik első sorban az Anonymus készítette otromba koholmány a vérszerződésről, a melynek öt pontjában egyetlen egy eszme sincs, a mely ázsiai nomád társadalom bélyegét hordaná magán; ellenben érintenek benne olyan kérdéseket, a melyeknek megbeszélése törökök közt teljesen fölösleges volt és csupán a keresztyén nyugati gondolkodásmód előtt látszhatott szükségesnek. Nevezetes, hogy a tréfás Névtelen szerint ezen minden ízében európai jellemű szerződés még Etelkuzuban keletkezett, és az epigonok eléggé naivak arra, hogy e jó embernek lépre menjenek és egész komolyan e vérszerződés taglalásába bocsátkozzanak. Sőt mi több, a jelenkori magyar történetírók és politikusok e férczműben látják a jelenlegi magyar alkotmány alapját és a magyarok nyilvános nemzeti életének leginkább maradandó művét.^[123] Hogyan juthatott komoly férfiaknak eszökbe, hogy ilyen otromba koholmány alapján vagy tapasztalatlan byzancziak határozatlan értesítéseire támaszkodva még hosszadalmas következtetésekbe bocsátkozzanak a régi magyarok államának és kormányának formájáról meg jogi viszonyaikról, azt valóban nehéz elgondolni. A ki a jelenkori és a mult időbeli nomádok életét és szokásait némileg ismeri, a ki jártas azon elvekben és szabályokban, a melyek a Jaszao Dsengiz-ben, a Tüzükat-i-Timur-ban és a Rasid-ad-din vázolta képekben a mult idők ural-altáji népeinek kormányzati viszonyairól találhatók, az csakhamar megérti, hogy az oltalom és védelem kölcsönös kötelességéről való szerződés a nomád társadalom alapvető törvényében rejlik. Efféle szerződést, de nem ám olyaténképen, a hogy a Névtelen koholta, mégsem kell kötni; a magyarok pedig, e hamisítatlan nomád harczosok, épenséggel nem szorultak ilyen gyártmányra. A legnagyobb mértékben merész vállalkozás tehát, ha valaki a nomádok politikai és társadalmi alkotmányát a magunk e nemű intézményeivel összehasonlítja; arról meg épen szó sem lehet, hogy ilyen rövid, ingatag és megbízhatatlan tudósítások alapján magunknak a régi magyarok alkotmányáról képet alkossunk. Mindenelőtt bármely szerződés a régi nomádoknál vérszerződés volt, mert mindegyiket véritallal (ički, magyarul eskü) pecsételték meg. Továbbá ily szerződést, a mely természetesen csak élőszóból állhatott, két különböző rész között, nem pedig ugyanazon egy népnél lehetett kötni, és ilyenféle szerződést, azaz szóbeli megállapodást csupán magyarok és kabarok vagy magyarok és a pannoniai avarok maradványai közt lehetne feltenni.

A nomádok alkotmánya minden időben az egyes törzsek szövetkezete volt közös választás útján megválasztott fejedelem főurasága alatt; a fejedelem hatalma azonban épen nem volt korlátlan, mert minden egyes törzs saját fejének igazgatása alatt állott; sőt még nagyobb, az egyetemességet illető ügyekben is, milyen például tanácskozás idegen területre való betörés felett, vagy belvillongások eligazítása, küren-t, azaz birodalmi tanácsot, rendek gyülekezetét, szoktak összehívni, a mely a fejedelem vezetése alatt tanácskozott, azonban mindig szótöbbséggel döntött. E fejedelmek utódjai a születési nemességhez tartoztak, melyet a kara-kirgizek manap-nak^[124] neveznek, és a legtöbb esetben a legidősebb fiút tekintik a fejedelmi méltóság törvényes örökösének és csak akkor, ha ez vonakodik a kormányt átvenni, következik legidősebb öccse. A míg a fejedelem patriarkhális módon rendezett társadalom fejének kötelességét kellőképen teljesíti, nagy tekintélyben áll és népének szeretetét élvezi, még akkor is, ha saját törzse már nem válik ki erejével és gazdagságával; ellenkező esetben azonban hatalma csupán árnyék és habár rendszerint nem is fosztják meg a fejedelemségtől, mégis önkénytelen eszközzé válik az egyes hírnévhez jutott vezérek kezében, kiket jelenleg szerdár-oknak vagy batir-oknak neveznek. Különben arra is akad eset, hogy a fejedelmet hatalmától megfosztják és mást emelnek a fejedelmi méltóságra;^[125] az újabb időben ez mind a kirgizeknél, mind a turkománoknál gyakrabban megesett. Különben a nomádok belső életébe és történeti multjába vetett tekintet azon meggyőződésre bír bennünket, hogy kormányuk mindenha csak laza szerkezetű volt.^[126] A mit a mai turkomán e mondással fejez ki: «Biz bibaš khalk bolamiz«, mi fejetlen nép vagyunk, az megrögzött nomádokra bizonyosan az ókorban is meg minden időben ráillett. Csakis fényes vitézi tulajdonság és nagy siker volt az a bűbáj, a mely a pusztaságnak féktelen önállósági érzelmektől áthatott fiait egy hatalom alá hajthatta és engedelmességre szoríthatta. Ilyen körülmények között valószínűleg bármi okoskodásnak a régi magyarok kormányformájáról és alkotmányáról, valamint többi törzsbeli rokonaik e nemű intézményeiről is, csak akadémiai értéke van. Csakis hosszabb idő óta való letelepültség teremthetett állandó kormányformát és adhatott létet szilárd törvényeknek a szokásjog helyett, mint az ujguroknál látható, a kiknek a szomszédos khinai műveltség hatásának nyomán toka és töre (azaz szokásjog és törvény) nevű intézményük volt, holott a turkománoknál csak a deb-nek^[127] volt némileg törvényes ereje, a nélkül, hogy a mindenkitől elismert törvény alakját felvette volna.

Azt a körülményt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a legfőbb fejedelmek hatalma mellett az ideig való papságnak is volt mindenkor jelentékeny fokú hatalma. Valamint a mai turkománok Perzsiával vagy Bokharával való alkudozásaikban akhond-jaikat és isan-jaikat (azaz világi papjaikat és szerzeteseiket) használják követekül fontos ügyekben, úgy az avarok is tudun-jaikat és jugur-aikat, kiknek nevén a samán vallás méltóságait kell értenünk, küldötték békeszerzőkűl a frank király udvarába. Ezt lehet a magyaroknál is feltennünk; Bulcsu ugyanis, a ki 948-ban vagy 949-ben követül Konstantinápolyba ment, jóllehet dux-ként szerepel, azt tartom, ha nevének jelentése nyomán ítélünk (biliči a. m. a bölcs, a tudós), egyházi méltóságot viselhetett vagy samán pap lehetett. Hogy micsoda a byzanczi hagyomány és görög átírás által eltorzított és eléktelenített alakban ránk maradt méltóságnév: karkhas és gylas, arról már előbb közöltük véleményünket.^[128] Úgy látszik, az egyházi és világi méltóságok e különbségén alapszik a khazarok, magyarok és bolgárok kettős uralma, a melyet arab és byzanczi szerzők emlegetnek; e kettős uralom nyomait még ma is fel lehet ismerni azon hatásban, a melyet a khán mint a világi, és a legfőbb seikh mint az egyházi hatalom képviselője gyakorol. Sajnos, a XI. és XII. század keresztyén vakbuzgósága túlságosan dühöngött és a magyarok keresztyénségelőtti műveltségének minden emlékét annyira kiirtotta, hogy manapság a legcsekélyebb támaszték is hiányzik arra nézve, hogy a magyarok kormányformájába bepillanthatnánk, a milyen a honfoglalás előtt és kevéssel az után volt. E tekintetben arra kell szorítkoznunk, hogy találgassunk és egyéb, ugyanazon törzsből és későbbi időből való nomádok ismert viszonyait összehasonlítgassuk; ezt az eljárást kell

megítélésében is követnünk, minthogy, miként már említettük, a nomád társadalom szelleme az idők folytán csak kevéssé változott. Ha még a jelenkori felületes kutatók és utazók is azon felfedezésre jutnak, hogy a pusztaság zordon külsejű lakosa minden elképzelhető bűnnek megtestesülése, sőt a legelvetemültebb ember a föld kerekségén, akkor nem lehet feltünő, hogy a X. századbeli európaiak a magyarokban, kik gyujtogatva és öldökölve jártak mindenfelé, csupa szörnyeteget láttak. A dolog azonban egészen máskép van. Engem is abban az időben, midőn az akkor még szabad és féktelen turkománok közepett éltem, borzalom szállott meg, valahányszor iráni rabszolgáikkal való kegyetlenkedésöket láttam, a mikor régi műveltségi fokuknak kezdetleges, durva állapotával szemben csakis utálatot érezhettem. Ma azonban, midőn a XIX. század keresztyén műveltségének árnyoldalaival szintén megismerkedtem, sok tekintetben más nézetre tértem. Úgy vélekedem, hogy műveltségünk dicsőséges és hasonlíthatatlanul fenséges a régi műveltségi világgal szemben, azonban meg nem állhatom, hogy tényként ki ne mondjam, hogy ez utóbbi sem jelesség nélkül való és hogy a pusztaság egyszerű fiában is vannak bizonyos erények, a melyeknek a művelt ember tökéletes híjával van. A nomádok jellemének e fényes oldalait, a melyek a magyarokban is megvoltak, mikor Európában megjelentek, a X. századbeli krónikások tökéletes tudatlanságuk miatt eléggé nem méltathatták. Egy évszázadnál hosszabb ideig volt Byzancznak és a nyugati keresztyénségnek a régi magyarokkal dolga és mégsem akadt senki, a ki e jövevényeket közelebbről igyekezett volna megismerni. Egy árva szót sem hagytak ránk a magyarok nyelvéből, egyetlen képet sem avagy vázlatot, a mely megbízhatóságra számot tarthatna, és valósággal bámulatra méltó, mekkora fontosságot tulajdonítanak a jelenkori történetírók a Heribald nevű hülye és bárgyú sanct-galleni barát ostoba és zagyva leírásának, a ki, mint ismeretes, Ekkehard bizonyságaként szerepel a magyarokról azon alkalommal vázolt képében, midőn a sanct-galleni monostort megrohanták. E leírásban, melyet szorgalmas hazai történetírónk, Szabó Károly, élethűnek, tanulságosnak és a magyarok erkölcsi életére nézve jellemzőnek mond, a holttest elégetésének cselekvényén kívül egy szót, sőt még csak legcsekélyebb utalást sem találok erkölcsi képre nézve, a mely ázsiai nomádok cselekedeteire és életnézetére emlékeztetne. Hogy egy szilaj harczos a kolostor templomának tornyára mászott és onnan végezte el szükségét, azt már azért sem tartjuk hihetőnek, mivel, mint Bajánnál láttuk, a samán vallás híve bármely más idegen vallás iránt is tiszteletet szokott tanusítani. Hogy jócskán fogyasztottak el bort, hogy kincseket kerestek, az bizony bármi országból és világrészből való, zsákmányra áhítozó harczosokra illik, és mint utóbb majd meglátjuk, a tiszta magyar elem e csapatokban bizony a legkevesebb volt; hiszen csupán a vezető szellem volt magyar, magában a seregben pedig az avarok maradványainak és szlávoknak kellett lenniök.

A ki azon korbeli magyarok szellemi és erkölcsi tulajdonságainak képét vázolni készül, annak minden egyéb előtt nem volna szabad arról megfeledkezni, hogy a nép vezetői, ama kornak perzsa műveltségi szellemétől erősen áthatva, az általános műveltségben sokkal magasabban állottak mint az akkori keresztyén társadalom vezetői, jóllehet nem szoktak latin klasszikusokat olvasni és vaskos breviáriumokat hurczolni. Ezt természetesen nem lehetne a harczoló nép nagy tömegéről állítani; ez ugyanis durva, a harcz véres mesterségében nevelkedett, vad czimborákból állott, kik minden lépten nyomon ezer veszélylyel álltak szemben, a melyek ellen védekezniök kellett. Azonban egy cseppet sem voltak rosszabbak az akkori nyugati keresztyén lovagoknál, mert hitszegést, árulást nem lehet rájok fogni, legkevésbbé pedig foghatják rájok a byzancziak, a kik mindenha legjobban értettek a hazudozáshoz és még mikor a bibliát fogták kezökben, akkor is rászedték török szövetségeseiket.

Jellemének alapvonásaiban a nomád általában jótékony, vendégszerető, csupa kegyesség a gyengébb iránt; igaz, hogy mint harczos nyers és irgalmatlan, hiszen közmondása is azt tartja, hogy: »Lován ülő férfiú se apját se anyját nem ismeri«, azonban haszontalan vérontás nem szenvedélye és legkevésbbé az a vad pusztítási düh, a melyet a magyarokra és később a mongolokra ráfogtak. Soha sem szabad e mondást: »Audi et alteram partem« figyelmen kívül hagyni. Előttünk csak a lelkök mélyéig megijedt legyőzötteknek leírása van, az utókor ítélete azonban bizonyára enyhébb lett volna, ha a győztesek is hagytak volna ránk saját tetteikről való leírást. Azonban nehéz volna a nomádoknál azt szépítgetni, hogy mértéktelenül áhítoznak zsákmányra és kincsekre meg a művészetben és iparban előrehaladt letelepültek készítményeire; e bűnben, mint láttuk, a jámbor frank király is leledzett, a mennyiben az avaroktól minden kincsöket elszedte, csakhogy ez a bűn a pusztaság szegény fiában némileg megmagyarázható. Ezt a bűnt a pusztai lakosoknak mindenkor szemökre lobbantották a szomszédos letelepültek; ez ellen az Európába nyomult magyarokat nem is akarjuk védelmezni, azonban másrészt az iszákosság és fajtalanság vádját, a melyet ellenök emelnek, határozottan igazságtalannak kell mondanunk. A ki a kimisztől és a bozától, a nomádok egyetlen szeszes italától, lerészegedik, olyan ritkán akad, borral pedig meg sörrel a magyarok csak Pannoniába való berontásuk után ismerkedtek meg. Ha netalán akadt iszákos, valószínűleg vagy az avarokhoz vagy a szlávokhoz tartozott, mert a bort és sört jelentő szók keleti török eredetűek (v. ö. a török sira és bor szót e magyar szóval: sör és bor), ezen italokat pedig már az avarok is ismerték. A mi a fajtalanságot illeti, a nomád ember, mielőtt az úgynevezett műveltségi világgal érintkezik, minden e nemű bűntől mentes. Kiválóan jellemzi a nomádot a női nem iránt való kímélete. A nőt általában ak-bašlik-nak, azaz fehérfejűnek nevezik; ez a jelző asszonyt, aggastyánt egyaránt megillet; ak ugyanis fehér és ősz. Ezzel összevethető a magyar agg szó. A ki asszonyt megüt vagy vemhes kanczát kínoz, azt férfiatlannak és neveletlennek tartják.^[129] A nők czíme khanim, szó szerint fejedelmem, és viselkedésük e szerint tekintélyöknek tudatában majdnem mindig és mindenütt példaszerű. Annak idején a Görgen partján láttam, a mint asszonyok és lányok paradicsomi mezben fürödtek, a nélkül hogy szükségesnek találták volna álszeméremmel védekezni; a nomádok feje feleségével és vendégével ugyanazon egy takaró alatt hál, a nélkül hogy esze ágába jutna a fajtalanság lehetősége. A puszta belsejében leánynak elbukása hallatlan dolog, és az iszlámtól eltűrt többnejüséget csak az előkelőknél és törzsek fejedelmeinél lehet találni. Az iszlám előtt való korban ennek nyoma sem volt, és a régi magyarok valamint a többi törökök is a Kaspi-tótól és a Fekete-tengertől éjszakra a polygamiának hírét sem hallották és erkölcsi tisztaság tekintetében bizonyára különbek voltak ama korbeli keresztyéneknél, valamint saját fajuk későbbi ivadékánál is. Hogy a régi magyarok kiválóan gyengéd érzületet tanúsítottak a nők iránt, azt a férfi és nő fogalmának kifejezése bizonyítja. A férfiú magyar neve, ember,^[130] ezen eredeti alakból származik: emger, és annyit tesz mint dolgozó, vesződő, ellentétben ezzel: asszony (régiesen akhsin), e török szóból: ak-sun, a fehérszínű, vagyis olyan lény, a melynek nem kell a szabad ég alatt járnia-kelnie, a melyet a nap heve meg nem barnít és a mely kevesebbet vesződik. E felfogáshoz sorakozik a keleti török er, férfi, és zaife, asszony, az arab zaif, gyenge, szóból, tehát: a gyenge. Leginkább kidomborodó vonásul a magyarok jellemének képében természetesen határtalan és mértéktelen vonzalmukat kell tekintenünk a szabadsághoz és függetlenséghez. Ezen érzelemnek minden korban és minden vidéken híve maradt az ázsiai nomád, és ezen tulajdonsága volt világtörténelmi cselekedeteinek is indítója meg pusztulásának is okozója. Az a képtelensége ugyanis, hogy engedelmeskedjék, elpusztította a minden nagy cselekvényhez szükséges egységet, és a hol ural-altáji nomádok felléptek, a nélkül, hogy uralmokat idegen népelemekre kiterjesztették volna, vagyis a hol magukra maradtak és állami lételöket csupán saját törzsbeli társaikra alapították, ott hatalmok és nagyságuk csak ideig-óráig való volt.

Miután a megelőző fejezetben megkisérlettük bebizonyítani, hogy a magyarok a nomád népek általános jellemzékének alapján nem lehettek olyan durva, elvadult barbárok, a milyeneknek a középkori európai krónikások tartották, immár nyugat felé vezető útjokon tovább akarjuk őket kisérni és minden előtt azt az indító okot kutatjuk, a melynek következtében a mai Magyarországba benyomultak. A magyar történetírók és krónikások felfogásában, hogy Árpád és övéi Etelkuzuból vagy épenséggel már a Volga mellől azon határozott szándékkal indultak el, hogy új otthont keressenek vagy új hazát alapítsanak, egyáltalában nem osztozhatunk, mivel a nomád társadalom a »haza« fogalmát nem ismeri és az örökös vándorlásnak vele-született hajlamánál fogva nem is akarja ismerni. Még kevésbbé fogadható el az a gondolat, a mely szerint a magyaroknak azon régóta táplált és át meg átgondolt tervet tulajdonítják, hogy a hunnok birodalmát újra meg akarták hódítani. Hogy a monda Attila sikereiről és dicsőségéről a közben elmult négy évszázadnyi időköz ellenére a törököknek magyar törzsénél a IX. század vége felé már teljesen elhangzott volna, azt már azért is nehéz volna feltennünk, mert Dsengiz Khán emléke még nagyobb közben eső időköz után a mai mongoloknál még mindig él és mert a turkománok a Görgen és Etrek mellékén még ma is emlékeznek arra, hogy az oszmánok testvérei. Azonban a nomádoknál semmiféle előre feltett terv, semmi kitűzött czél nem szab mértéket, hanem csupán a szükségességnek épen előforduló esete, és nem Attila öröksége, hanem a besenyőktől való szorongatásuk és a boszuálló bolgároknak Byzanczczal kötött békéje volt az oka, hogy a magyarok Etelkuzuban már nem érezték magokat biztonságban, új legelőket keresve a déli Kárpátokhoz közelebb vonultak és az Al-Duna felől ugyanazon úton nyomultak Pannoniába, a melyen az avarok, a hunnok és valószínűleg ezek előtt sok más ural-altáji nép is a Duna és a Tisza partján elterülő, legelőben dús alföldre vonultak. Ez a feltevés annál jogosultabb, ha megfontoljuk, hogy ez a vidék a magyarokra nézve Arnulffal való szövetségök következtében nem volt ismeretlen és hogy egyes csapatjaik zsákmányra és kalandra való vágyuktól vezetve bizonyára már előbb is Etelkuzuból ugyanoda portyázásra vállalkoztak.

A legnagyobb vonzóerő és a leghatalmasabb indítóok azonban ama körülményben rejlett, hogy a magyarok a Dunánál ép úgy mint a Tiszánál mindjárt első betöréseik alkalmával azon törzsbeli és vér szerint való rokonaikra akadtak, a kiket rendesen az avarok maradványainak mondanak; e maradványok, mint már előbb bőven kifejtettük, épen nem voltak olyan csekélyek és jelentéktelenek, a milyeneknek a középkori krónikások állítják, a kik Pannonia keleti felének a IX. században való viszonyait illetőleg sűrű setétségben tapogatóznak. A kortársak hallgatásában és teljes tudatlanságában nem rejlik elégséges ok a mi feltevésünkben való kételkedésre. Az avarok maradványai a Dunán túl eső területen beható szláv vegyülés és az ostromló keresztyén egyháznak szakadatlan térítő kisérletei következtében ethnikai és társadalmi tekintetben már nagyon is meggyengülhettek és inkább kivetkőzhettek eredetiségökből, mint testvéreik és törzsbeli rokonaik a Duna és Tisza közén. E területen, a melynek a IX. században, miután a frank hatalom tekintélye lehanyatlott, ugyanolyan terra incognita-féle jelleme volt, akár csak Herodot idejében, a magyarság tömöttebben maradt meg és inkább megtartotta egységes alakját. A nép-alakulathoz, a mely ott képződött, a szlávok is nyilván nagy adalékot szolgáltattak, azonban az egységes magyarság diadalmasan felülkerekedett. Megbizható adatokban itt is ott is szükölködünk. E vidék kevésbbé volt ismeretes Magyarország nyugati részénél. Még a vértanúságért epedő hitterjesztők előtt is elzárva maradt; hiszen azon vidékekre való utazás a megrémült nyugati ember előtt a IX. század második felében legalább is olyan veszedelmesnek látszhatott, mint a milyen a turkomán pusztaságon való utazás Közép-Ázsiába a XIX. század első évtizedeiben volt.

Minthogy a magyar krónikások feljegyzéseinek a magyarok honfoglalását illetőleg semmi szín alatt sem adhatunk hitelt, mivel az első leirások csak a XIII. századból valók, midőn a hagyomány a keresztyén vakbuzgóság nyomása alatt erőszakosan elnyomva már régesrégen kiveszett, ennélfogva a betörés első jelenségeinek semmi néven nevezhető híre nincsen rendelkezésünkre. Csupán az Etelkuzu, vagyis a mai Moldva és Oláhország, és a Magyarország közt levő terület földrajzi viszonyainak alapján jogosult az a feltevés, hogy Árpád az Al-Duna felől, tudniillik ama természet-adta úton vonult be, a melyen a hunnok és avarok is benyomultak, nem pedig, mint a magyar krónikások állítják, Galiczián és az éjszakkeleti Kárpátokon át.^[131] Ez úton juthattak a vitéz lovasok a legrövidebb idő alatt a hadi mesterségöknek és egész mivoltjoknak leginkább megfelelő síkságra, ama tágas, végeláthatatlan síkságra, a mely éjszakfelé a Mátra hegységéig terjed és a melyen a pusztára termett és ott nevelkedett apró, erős lovaikon egészen otthonosaknak érezték magokat. Ha a végtelen látóhatár a délibáb tünde képeivel a pusztaság fiainak sas tekintetét gyönyörködtette és emlékezetökbe a Volga alsó vidékén látható hasonló tájképeket idézett, másrészt az avarokkal való találkozásuk, a kik ott nomádokul és hasonló életfeltételek közt éltek, bizonyára rendkivüli, örvendetes hatást gyakorolhatott rájok. Nyelvök útján aligha megértethették magokat Árpád vitézei Baján ivadékaival; hiszen három évszázadnál több idő mult el azóta, hogy az utóbbiak a Kaspi-tó és a Pontus éjszaki vidékein levő hazájokat a Duna és a Tisza között elterülő síksággal felcserélték és az ott talált ugor-török vegyülékbe olvadtak. A nyelv minden bizonnyal a leghatalmasabb kötelék egyes embercsoportok között, azonban az erkölcsök és szokások, a vallás és világnézet közösségében is rejlik az egyesítés hatalmas eszköze, és egészen természetesnek lehet tartani, ha a magyarok törzsbeli rokonaikkal találkozva a legnagyobb örömre gyúltak és ezeket a legforróbb testvéri üdvözlettel köszöntötték. E viszony mellékletéül szolgál első sorban a török-ajkú besenyők és kúnok utóbbi odaözönlése, a kik nyelvi különbségök ellenére is a már győztes magyarsághoz csatlakoztak, mint fegyveres társaik kitüntek és ezeknek becsülésében részesültek. Hasonlót látunk az oszmánok történetében, a kik a hyrcaniai pusztáról éjszaki Perzsián át Kis-Ázsiába jutottak, ott testvéreikkel, a szeldsukokkal találkoztak és, miután ezeknek hanyatló hatalmát megerősítették, csakhamar az örmények és kurdok fölé kerekedtek. A nomád harczosok ősi erejében, a török-tatár lovasság hamisítatlan tulajdonságaival Pannoniában megjelenő magyarok hasonlóképen a keleti törzsbeli rokonaiktól hosszú időn át elválasztott avaroknak megmentőiül és barátjaiúl tüntek fel. Valamint az Anatolia völgyeibe újonnan érkezett török elem csakhamar a többiek élére állott és az ekként megerősödött szeldsuk maradványnyal együtt Byzancz ellen harczra kelhetett és diadalmaskodhatott, ugyanúgy alkotta meg a magyarok és avarok egyesülése, miután az utóbbiak önkényt hódoltak meg az előbbieknek, azt a hadi hatalmat, a melynek a népek vándorlásának nagy drámájában a végső jelenet jutott részeül e czímen: A magyarok betörése és hódítása nyugaton.

E nagyjelentőségü cselekvény részleteire, az idő és a hely kérdésére, hogy mikor és hol ment végbe, minderre sűrű fátyol borul, a melyet aligha fellebbenthetünk, mert semmiféle ércz emlék, semmi irott betű sem örökítette meg e történeti eseményt. Hogy mennyiben lehet vagy szabad a magyaroknak és törzsbeli rokonaiknak ezen egyesülését a krónikások határozatlan leirásával a képzelt pusztaszeri országgyűlésről összeegyeztetni, ezt illetőleg nem akarjuk a hypothesiseknek amúgy is már óriási halmazát ujakkal gyarapítani. Hogy bizonyos szövetség more nomadico létre jött, az kétségen kivül való: azonban ki merészkednék e szövetség részletezésébe bocsátkozni? Minek ámitanók magunkat még tovább is hiú csalóka képekkel és minek tévesszen meg ábrándos költeménynek csillogó szövevénye? Határozatlan a magyarok első megjelenésének időpontja Árpád vezetése alatt, ismeretlen e fővezér neve, - hiszen Árpád méltóság neve és fejedelmet jelent, - és épen olyan ismeretlenek az események a honfoglalás első évtizedében, mert voltaképen senki sem tudja, kivel, hol és mikor kezdődött a harcz és hogyan végződött. Annyi bizonyos és kétségtelen, hogy az avarok maradványaiba a magyarok megérkezése következtében új bátorság szállott és hogy régi harczias szellemök újra feléledt. Ők szolgáltak újonnan érkezett törzsbeli rokonaiknak kalauzokúl, ők ismertették meg e jövevényekkel, a kik a nyugati világ talaján idegenekül érezték magokat, az ellenség gyengeségét és jelességét, és az ő segítségök nélkül nem igazodhattak volna el olyan könnyen az idegen magyarok Pannoniában és nehezen vívhatták volna ki olyan rövid idő alatt a honfoglalás első diadalait. Igaz, hogy az a kérdés jogosult, hogyan van az, hogy az egykorú irók az egyesülésnek ezen tényéről semmit sem jegyeztek fel és hogy csak a magyar krónikások fejezték ki erre vonatkozó határozatlan gyanításukat. Hát bizony minden egyéb előtt a pannoniai viszonyokban való teljes járatlanság volt ennek az oka, mert nem tekintve a délnyugaton levő tartományt, Frankochoriont, a hol a német-frank uralom bizonyosan nagyon is kérdéses volt, Magyarországnak legnagyobb része akkor teljesen ismeretlen volt. Gyenge támasztékul csak az a körülmény szolgál, hogy a IX. század vége felé a lakosokat váltakozva hunnoknak, avaroknak és ungereknek nevezték és nem valami különösen különböztették meg.

Ha akkora hiszékenység volna bennünk, a mekkorával a magyar történetirók a Névtelen Jegyzőnek a honfoglalásra vonatkozó adatait szó szerint fogadták, akkor könnyü szerrel surrannánk át minden nehézségen és Árpád meg az ő vitézei első hőstettének története minden egyes részében világos volna. Azonban sajnos, a Névtelen Jegyzőnek adatai a kritikával, sőt a józan emberi ésszel ellenkeznek. Koholmány az ő adata a magyarok számának nagyságáról; koholmány a tőle megjelelt útvonaluk^[132] és merő koholmány az az örömmel teli alázat, a melyet a szlávok Ladomér- és Gácsországban a mindenütt diadalmasan előnyomuló hódítókkal szemben mutattak. Először megmagyarázhatatlan, hogyan választhatta lovas nomádok serege - már pedig a gyalogos nem harczos a török szemében - Etelkuzuból a Duna mellékére való vonultában épen a Kárpátok hegyes-völgyes vidékén át vezető utat, holott az al-dunai uton sokkal kevesebb nehézségre akadtak volna. Másodszor gyermekes felfogásra vall feltenni, hogy a külföldi szlávok olyan könnyű szerrel meghódoltak és az idegen ural-altájiak megérkeztén annyira örvendeztek. Nem éjszakról dél felé, hanem keletről nyugat felé nyomultak előre a magyarok, és feltéve, hogy az első ellenség, a melyre bukkantak, szláv-eredetü volt, ezen legfelebb azon szórványos szláv telepeket lehet értenünk, a melyek amaz időben a magyar alföldnek éjszaki és déli vidékén egyaránt léteztek, mint az avarok régi szomszédjai az újonnan érkezett nomád harczosok iránt nem viselkedtek ellenségesen és e hatalmas ellenféllel szemben ellenállásra nem is voltak képesek. Az én szerény véleményem szerint a magyarok a Duna innenső partjának területén semmiféle nevezetes nyilt ellenségeskedésre nem akadtak. E mellett bizonyít először Magyarországnak elenyészően csekély népessége amaz időben és különösen ama vidéken, a melyen a lakosság számának és a területnek viszonya még jelenleg is nagyon kedvezőtlen. Másodszor, ha a magyarok fegyvereit a Duna és Tisza köze rendkivüli módon elfoglalta volna, hogyan vehettek volna nemsokára ezután részt az ország belsejében vívott harczban is, meg az Italiába intézett első betörésben is?^[133] Igazán jelentős ellenségök az akkor messzire Magyarországba nyúló morva birodalom volt, Szvatopluk uralma alatt, a kinek hatalma egyfelől a Tiszáig, másfelől meg a Dunáig terjedt; miután e hatalom a három felől ellene intézett támadás következtében megtörött, nemcsak az innenső dunai terület jutott teljesen a magyarok birtokába, hanem a Dunán túl lakó avarokkal is érintkezhettek, a kik sokkal inkább szorongatva, mint a keleti avarok, a magyarok megjelenése által most szerencsésen megmenekültek és annál szivesebben csatlakoztak a hódítókhoz. Valamint a szeldsuk bégek Kis-Ázsiában még rövid idővel az oszmánok megérkezése előtt a műveltségnek hódoló lakosság felett a felsőbbséget kezökben tartották, jóllehet hadi erejök már a hanyatlás állapotában volt, épen úgy birtak az avar vitézek a IX. század második felében már meglevő megerősített helyek és a békés szláv népesség felett hatalmuknak még mindig érvényt szerezni. Ugyanazt a szolgálatot, a melyet az oszmánok a szeldsukoknak tettek, Árpád magyarjai is tették az avarok maradványainak, a melyek helyett aztán a szláv népesség felett való uralmat átvették vagy egyesülve az avar törzsek fejeivel uralomra jutottak. Arról szó sem lehetett, hogy a szlávok a Duna innenső területén ellenálljanak, azonban hivatalos meghódolásnak hivatalos ténye szintén képzelhetetlen, mert önálló szlávok ott már évszázadok óta nem léteztek.

És bármi úton-módon akarnék is a honfoglalást megmagyarázni, nomád lovas népek hasonló hadi tetteinek alapján mégis csak azon gyanításnak kell helyt adnunk, hogy a magyarok tüstént Pannoniában való első fellépésök alkalmával ott talált törzsbeli rokonaikban hatalmas segítőket leltek, és hogy folyton növekvő hadi szerencséjük következtében egyéb, sőt előbb ellenséges indulatú török törzsek is hozzájok csatlakoztak és segítségökre voltak, mert, miként a történelem bizonyítja, valamely hadi vállalatnak sikere a legközelebb tanyázó nomádokat a győztesekhez való csatlakozásra szokta bírni és a szerencsés kalandorok sorait öregbíti. Efféle törzsbeli rokonaik közé tartoztak első sorban a magyarok iránt barátságos indulatú khazarok; ez tulajdonképen politikai, nem pedig ethnikai gyűjtőnév, a melyen itt első sorban egyes kún csapatokat kell érteni. A magyar krónikások és történetírók nézetét, hogy a khazarok és kúnok azonosak, már azért sem szabad merész feltevésnek tartanunk, mivel ezek Anna Komnena szerint ugyanazon nyelvet beszélték, és mivel a Biborbanszületettnek leírása szerint a kabarok khazar nemzetségének nyelve a magyarok nyelvétől csak nyelvjárásilag különbözhetett; ebből az következik, hogy khazarok, kúnok, kabarok és magyarok közös nyelvcsaládhoz, tudniillik a törökhöz tartoznak, tehát ugyanazon népnek közel rokon tagjai voltak. Ezek mellett már igen korán tünnek fel a besenyők mint a magyarok szövetségesei Magyarországban. Azon semmiképen sem szabad megütközni, hogy a magyaroknak ezen egykori halálos és rettegett ellenségei Árpádnak szövetségeseiként lépnek fel, sőt az ország meghódításában leghathatósabb támaszaiúl szolgáltak. Hasonló esetek már sűrűen fordultak elő a török-tatár hódítók történetében. Azt látjuk, hogy egyes törzsek, melyek Dsengiz, Timur és Nadir vállalkozásával szemben eleinte ellenségesen viselkedtek, utóbb e világhódítókhoz csatlakoztak és nekik egészen rendkivüli szolgálatokat tettek. Árpád sikere csakhamar ki is békítette a besenyőket, egész készséggel meghódoltak legfőbb uralmának és a Taksony uralkodása alatt említett besenyő vezéren, Thonuz-Abán kivül valószinüleg más vezérek is keltek Etelkuzuból útra a Duna felé, kiket magyar testvéreik szerencséje csábított.

Nem mellőzhetjük hallgatással azon vitatkozást, a mely e szövetségeseknek és a magyaroknak rokonsági viszonyát illetőleg támadt és még jelenleg is eldöntetlen. Külföldi történetirók és az ő nyomukon Hunfalvy Pál a khazarokban, besenyőkben és magyarokban ugor néptörzset ismernek fel, holott másrészt a magyarok az említett népekben legközelebbi testvéreiket látják és legfelebb csak a nyelvet illetőleg sejtenek csekély nyelvjárási különbséget.^[134] Azonban mint a folyton haladó kutatásból kitetszik, e rokonsági viszonyt illetőleg a magyar felfogás tulajdonképen a helyes; minthogy ugyanis a kún nyelvnek tiszta török jelleme a Petrarca-Codexből bebizonyult és minthogy a kúnok azonossága az uzokkal, ouzokkal vagy oguzokkal, a hogy az arabok és perzsák nevezik, vagyis a mai turkománokkal minden kétségen kivül való, ennélfogva nehéz megérteni, hogy miért képezhetné a nagy turk család egyes tagjai között levő szoros rokonsági viszony még továbbra is vitatkozás tárgyát. Természetes, hogy e tény, tudniillik a kúnok és besenyők bebizonyított török volta, a legújabb magyar történetiróknak nagyon kellemetlen és egészen megzavarja őket. Nincsen kifogásuk a besenyők és kúnok atyafisága ellen; ezen utóbbiaknak egy töredéke a polovczok, palóczok nevén nagyjelentőségre jutott; azonban ezeket valóságos magyaroknak tekintették, nem pedig törököknek, az ő nézetök szerint a magyarokon csak olyan önálló ethnost lehet és szabad érteni, a mely a magyaroknak kész mai nyelvével vándorolt be Pannoniába régi hazájából a Volga partján, következőleg nem olyan ethnost, a mely különböző töredékekből összehányva már előbb vagy utóbb mint olyan megalakult. E gyermekes balvéleményre később még visszatérünk; itt csak azt akarjuk kiemelni, hogy Árpád sikeres fellépéséhez saját ritka államférfiui bölcseségén és népének példátlan vitézségén kivül keletről érkező törzsbeli rokonaiknak és testvéreiknek közreműködése elkerülhetetlenül szükséges volt.

Mint a csekély történelmi vonatkozásokból kitetszik, e szövetségesek csak lassankint és kisebb csoportokra oszolva érkeztek, és katonai értékök szerint más-más, hadi tekintetben fontos pontra kerültek. A Duna túlsó partjára és az ország nyugati végeire, sőt mindenüvé, a hol az ellenállás veszedelme nagyobb volt, a besenyőket küldötték; ott ugyanis arról volt szó, hogy a német birodalommal szemben állják meg a küzdelmet, a német harczosokkal szemben, kiknek erejéről a magyarok az avaroktól eléggé értesültek; a magyar alföld éjszaki végén pedig, nevezetesen a mai Nógrád-, Borsod- és Heves-vármegyében erős kún csapatot helyeztek el, a kikhez később a palóczok testvértörzse csatlakozott; e két törzs az ott talált szláv néptömegekre ügyelt. A magyar krónikások, mint már említettük, a nyugati középkori seregek hadvezetését vették mintaképül; e szerzőknek kedve telik annak leirásában, hogy Árpád főhadiszállásáról intézett és szigorú következetességgel végbevitt szabályszerü hadjáratnak szorosan katonai, rendszeres müveletei által került Magyarország bizonyos idő mulva a hódítók kezébe. Még az egyes tábornokokat is megnevezik és tüzetesen megjelelik a müködő hadtestek útjait és állomásait. Mindezt nagyon szépen lehet elolvasni, ha épen valaki mesebeszédben akar gyönyörködni; mi azonban, kiknek szeme előtt az ázsiai hódítónak és a nomád lovas csapatoknak képe lebeg, mi egészen másnak képzeljük a honfoglalást. A mi igénytelen véleményünk szerint egyes repülő hadoszlopoknak kellett lenniök, a melyek, miután a derékhad valahol meg-megvetette a lábát, valamely testnek előre nyúló karjaiként előnyomultak és a főseregnek lassankint való vonulását nyomukban lehetővé tették. E müveletet, Dsengiz és Timur későbbi hadjáratainak hasonmását, a magyar alföldről már azért is lehetett könnyebben végbevinni, mivel először az akkori Magyarország lakossága, mint már említettük, szerfölött csekély volt és mivel másodszor az elszórtan megoszló szláv telepeknek, az egyetlen, említésre méltó ellenségnek, sem erejök sem kedvök nem volt ellenállásra. Erejök bizonyára nem lehetett; ugyan hogy mérkőzhetett volna meg a már régóta letelepült és békés foglalkozás közt élő szláv népesség az éhség, szomjúság meg az égalj minden viszontagsága ellen edzett és a harczban gyakorolt magyarsággal? Kedvök pedig már azért sem lehetett, mivel tudvalevőleg Németországnak a szlávság ellen intézett hódító és hitterjesztő kisérletei az ellenkezést és gyűlöletet e két népelem között növelték. A kölcsönös vádból, a melyet szlávok és németek IX. János pápánál Rómában emeltek, legjobban látható e viszony; mégis nehéz volna tagadni, hogy a szlávok részint az avarokkal való régibb szomszédságuk miatt, részint az utóbbiakkal közös ellenállásuk miatt is, melyet a németek megtérítő kisérleteivel szemben kifejtettek, a magyarok iránt kevésbbé ellenségesek voltak és bennök nem látták a barbárságnak és durvaságnak azon ijesztő képét, a melyet a németek és olaszok láttak. Az avarok és szlávok erkölcsi életének számos közös vonása az utóbbiaknak a magyarokhoz való közeledését tetemesen megkönnyítette és a pannoniai szlávok, Árpád bölcs politikájától felbátorítva, úgy látszik, csakhamar a magyarok megjelenése után hű és szilárd szövetségeseik közé tartoztak.

E viszonynak hihetőbbé kell válnia, ha meggondoljuk, hogy a magyarok hatvan évnél tovább küldték ki Európában a szélrózsa minden irányába kalandra vágyó és zsákmányra áhítozó csapatjaikat, ez pedig csakis a Magyarországban magában talált rokon és nem-rokon elemek segítségével és támogatásával történhetett, mint a következő szakaszban ki fogjuk fejteni.

A magyarok betörései, a melyek 899-ben, azonnal Magyarországba való jövetelök első évében kezdődtek, egymástól merően különböző jellemet mutatnak; egyáltalában nem szabad ezeket rendes hadjáratok értelmében vennünk, a hogy a magyar történetírók eddigelé szokták. Valamint a pusztaság lakosának általában zsenge ifjúságától fogva a letelepült népesség kincseit, kényelmét és jólétét a legbájosabb színekkel szokták lefesteni, úgy hogy ekként felhevült képzelete nem ismerhet nagyobb szerencsét és gyönyörűséget annál, hogy ez Istentől megáldott vidékekre törjön és kedvére meggazdagodjék: épen úgy kellett a Magyarországgal határos műveltségi területek gazdagságáról való hírnek a Duna partjára érkezett magyar lovasok kedélyére hatalmas varázst gyakorolnia. Kalandokra való, velök született vágyuk, fegyvereik első sikere, a félelem és rettegés, melyet első megjelenésük mindenütt terjesztett, e bátor harczosokat bizonyára a legmerészebb vállalatokra és a legvakmerőbb lépésekre sarkalta. Első itáliai betörésökre 900-ban csakhamar a második következett és gyors egymásutánban látjuk, hogy egyes kisebb-nagyobb lovas csapatok egész Európán viharként átszáguldoznak, majd az Éjszaki-tengerig, majd az Atlanti-oceán partjaiig, majd meg Apuliáig és Konstantinápolyig, és hogy ritkán térnek vissza agyba-főbe verve, hanem annál gyakrabban vonulnak haza Magyarországba övéikhez kincsekkel dúsan megrakodva és hadi foglyokban bővelkedve. E betörések története, a mint Szabó Károly gondos művében előttünk van, joggal keltette föl az utókor bámulatát és csudálkozását, az ázsiai vitézek bátorságának, physikai erejének és kitartásának, katonai képességének és Európa akkori védelmi ereje fölött való felsőbbségöknek ritka példáját tünteti fel és a nyugati krónikások szánalmas jajveszékelésében, kik e nomádokat valóságos szörnyetegeknek írják le, az akkori nyugati világnak megszégyenítő tanúsága rejlik. Manapság nem lehet megérteni, hogyan lehetett az, hogy a magyarok akkora területeken átjuthattak és folyókon, hegyeken, sőt még a magas Alpeseken is átkelve száz meg száz mérföldnyire övéiktől hadi szerencséjüket megkísérthették. Csudának látszik, ha azt olvassuk, hogy egyes lovascsapatok egész Európán át, Brémától Apuliáig, Bordeauxtól egész Konstantinápolyig mertek kalandozni, az egyenlőtlen harczból diadalmasan kibontakoztak és kincsekkel dúsan megrakodva meg számos hadi fogolytól kísérve hazatérhettek. Pedig a rejtvényszerűség el fog enyészni, ha a jelenkori nomádok harczolási módját közelebbről szemügyre vesszük. Az Etrek mellékén és Perzsia éjszaki szélén a pusztaságon tanyázó turkománok rendes időben Perzsiába egész Tebbeszig, háborús időben pedig egészen Iszfahánig és Sírázig szoktak előnyomulni, sőt mi több, rabjaikat olyan messziről vezetik biztonságban a pusztába. Egyetlen turkomán tíz-húsz, rémületében tehetetlenné vált perzsát ejthetett foglyul, kik aztán a győztesnek parancsára egymás kezét kötözték meg, bilincset raktak rá és lova farkához vagy nyergének kápájához kötözve szüntelen halálos félelemben baktattak mögötte. Úgy látszik, ilyenformán jártak el a magyarok is, de azon körülményben, hogy megjelenésök Európában még idegenszerűbb volt a turkománokénál Perzsiában és hogy ennélfogya nagyobb és behatóbb félelmet is terjesztettek, ebben rejlik nagyobb vakmerőségöknek és nagyobb sikeröknek is az oka.

Ezen messze távolba kiterjesztett kalandozásaikon kívül, a melyekben nagyobbára aránylag csekély számú harczos szokott maguk választotta bajtársuknak vezetése alatt részt venni, - a megrettent krónikásoktól feljegyzett számukat ugyanis mindig erősen túlzottnak kell tekintenünk, - a magyarok magától érthetőleg egyes nagyobb háborút is viseltek, a mely, mint a dolog természetéből következik, legnagyobbrészt Németország ellen irányult. Hogy vajjon támadó politikát követtek-e a magyarok ezen vállalatokban vagy pedig egyszerűen védelmi intézkedésekkel éltek-e, azt nem lehet egykönnyen eldönteni. Én inkább az utóbbi nézetet vallom, mivel nomád hadsereg szempontjából nem egészen érthető, hogy milyen czélok jöhettek tulajdonképen tekintetbe, a melyek a legelőben dús országnak birtokába jutott társadalmat arra ösztönözték, hogy határait a nyugati vagy éjszaki hegyvidéken túl terjeszsze. Efféle hódító hadjárat leginkább mégis csak Árpádtól, a honfoglalás vezető szellemétől telhetett volna ki, pedig a történelem egyetlen olyan esetet sem említ, hogy a magyarok fejedelmöknek személyes vezetése alatt léptek fel a szomszéd országokban. Lehetséges, sőt felette valószínű, hogy ott, hol a történelem a magyarok nagyobb vereségéről emlékezik meg, mint például Merseburgnál (933-ban) és a Lech mezején (955-ben), valamely tekintélyes sereg, egyes szakaszok nagyobb egyesülése jelent meg; arról azonban alig lehet szó, hogy e háborúkat a hatalomnak középpontjából vagyis Árpád vagy Zoltán táborából tervszerűen intézték, a hogy a magyar történetírók képzelik. Egyáltalán nagyon különös, mi módon szerezhettek a magyarok azonnal Magyarországban való megérkezésük után olyan tüzetes értesülést a szomszéd országok földrajzi, ethnikai és politikai viszonyairól, hogy ott, habár ellenségként, felléphettek. Minden bizonnyal jelentékeny szolgálatokat tehettek e tekintetben a velök szövetkezett szlávok és itt talált avar törzsbeli rokonaik. Ezek előtt évszázadok óta ismeretesek voltak a határos országok útjai, ethnikai és politikai állapotjai, ezek nem egy okból bosszút is forraltak lelkökben, és mivel csak olyannyira vágytak zsákmányra, mint a pusztaságnak imént érkezett fiai, bizonyára nem mulasztottak el semmi alkalmat, hogy Árpád és Zoltán merész, tettre vágyó és ősi erejű lovas csapatjait szolgálataikkal mint kalauzok és buzdítók gyámolítsák. Hasonló viszonyra akadunk nomád harczosok későbbi hódító hadjárataiban is. Az előre nyomuló mongol hadseregnek eleinte kirgizek és ujgurok, utóbb nyugati törökök és perzsák szolgáltak kalauzukul; Timurt is mindenütt törzsbeli rokonai vezették előre diadalmi pályáján.

És valamint a most említett seregeknek diadallal koszorúzott magva, vagyis a hódítás igazi hősei a később hozzájok csatlakozott szövetségesekkel szemben kisebbségben maradtak és csupán az egész had éltető szellemeként, uralkodójaként és parancsolójaként szerepeltek, ugyanúgy volt a dolog a magyarokkal is. A ki e véleményünkkel szemben azon óriási számadatoknak akarna hitelt adni, a melyeket a középkori krónikások az Európa legkülönbözőbb pontjain megjelent magyarokról számunkra feljegyeztek, az mód nélkül csalódnék. Minden előtt ez óriási számadatok, a melyek gyakran százezrekről szólnak, szerfelett túlzottak, mivel olyan nagy számban összegyülekező ember és állat az akkori gyér népességű nyugaton alig létezhetett, annyival kevésbbé mozoghatott ide s tova. Másodszor a betörők seregében az igazi magyar elem csupán igen csekély mértékben volt meg, minthogy csak a vezérek, a vezető személyek tartoztak e népelemhez. Valamint a XIX. századbeli német a nála házaló drótos tótot magyarnak nevezi, úgy ősei is a X. században minden, magyar lobogó alatt megjelenő harczost igazi magyarnak tartottak, jóllehet a magyarok seregében idegen, nagyobbára szláv nemzetiségű kalandkereső harczosok is voltak. Tudjuk a történelemből, mint már egyebütt kiemeltük, hogy a mongol világverőnek nagy seregében az igazi mongol népelem legfölebb egy tizedrészt képezett és hogy például Batu khán seregében, a mely az Al-Volga felől Galiczián át Magyarországba ütött, a mongol seregbe kebelezett törökök százára talán egyetlen mongol ember jutott. Szelleme, legfőbb vezetése mongol volt. épen úgy, mint a magyarok lovas csapatjaiban, minthogy különben nem képzelhető, hogyan létezhettek az Árpáddal hazánkba jött vitézek, még ha összes számukat besenyő és kún szövetségeseikkel egyetemben negyven- vagy ötvenezerre tesszük is, félszázadnál tovább szakadatlan háborúságban, folytonos harczban éjszaki és déli Európa elemeivel és mindnyájának elkeseredett gyűlölete ellenére ez egy nép iránt.

E mellett még más körülményt is kell tekintetbe vennünk, tudniillik a szokatlan égalj okozta betegségekből, a mindenféle nélkülözésből és kivált a háborúkból eredt veszteséget, a mely bizonyára nagyon jelentékeny volt. Így például 904-ben a bajorok hitszegő támadása, a melyben Kursan^[135] vezér életét vesztette; a merseburgi csata, a melyben 36,000 magyar pusztult el; a wolfenbütteli (938-ban), a welsi (944-ben) vereség és kivált a véres augsburgi csata (955-ben), a nélkül, hogy a délen, azaz Olasz- és Görögországban szenvedett és bizonyára nagy veszteségeket számítanók. Minden túlzás nélkül feltehető, hogy a magyarok, beleértve szláv szövetségeseiket és a besenyőket meg a kúnokat, legalább is 200,000 fegyverfogható férfit, következőleg az összes népnek színét-virágát vesztették el a különböző csatatereken. A kérdés tehát teljesen jogosult: hogy lehet a veszteségeknek és a hadsereg állományának száma között levő viszonyt kiegyenlíteni, és hogy nevezetesen mi maradhatott meg hatvanévi harcz után a csekélyszámú magyar elemből, még ha két nemzedék felnevekvését is számítjuk hozzá?

A ki jelenleg ezer esztendő múlva részrehajlatlan szemmel olvassa az egykorú krónikások leírását az akkori Európa minden zugában megfordult magyarok harczairól, a ki meggondolja, milyen merészség, elszántság és lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy száz meg száz mérföldnyi távolban ismeretlen vidékekre törjenek és éjjel-nappal szembe szálljanak a mindenfelől fenyegető veszedelemmel, az semmi esetre sem állhatja meg, hogy e ritka hősiesség iránt bámulatot ne érezzen. Hogy e leírásokban szörnyű pusztításnak, templomok és kolostorok feldúlásának, szerzetesek és apáczák lemészárlásának és megannyi istentelen tettnek rémjeleneteit olvassuk, az kevéssé indíthat meg, ha meggondoljuk, hogy ama kor keresztyén hősei gyakran testvérharczban egymás iránt sem mutattak több emberiességet és hogy a háború még ma, a műveltség korszakában sem ismer semmi irgalmat. A mit a magyarok a X. század első felében Európában végbevittek, az minden népnek és minden időnek hadi történelmében páratlan. Sem a hunnok hadjáratával nem szabad összehasonlítani, mert ezeknek hadi ereje az akkori Európáét szám szerint nagyban felülmulta, - sem Dsengiz és Timur későbbi hódító hadjárataival Ázsiában, mivel ezekkel szemben az akkor át meg át elpuhult Ázsia és a katonailag még kevésbbé rendezett Oroszország meg India állott. Holott a mongolok, a Timuridák és később az oszmánok mindenütt nagy hadi tömegekkel léptek fel, azt találjuk, hogy a magyarok apró csapatokban járják be a legnagyobb területeket. Egyszerre bocsátkoztak harczba az összes nyugati keresztyénséggel és az időről-időre előforduló bajok ellenére félszázadnál tovább állották meg helyöket. Nem ismertek különbséget éjszaka és nap, tél és nyár, síkság és hegység között. Szembeszállottak vértes ellenséggel és kőfalakkal, és e mellett csudálatra méltóan a legtöbb esetben rettegést terjesztve és zsákmánnyal dúsan megrakodva tértek haza. E ritka sikerök okául rendszerint az akkori német birodalom viszálkodását, azt a félelmet és rettegést, a melyet ázsiai nomádok megjelenése az akkori Európában keltett, és kivált már a görögöktől csudált magasabbfokú hadi mesterségöket emlegetik. Ez okokat részben elismerjük, azonban meg nem állhatjuk, hogy ki ne emeljük, hogy a történelmi kritika bizonyos mozzanatokat, sőt nyomatékos mozzanatokat részint egyáltalán mellőzött, részint nem eléggé méltatott.

A magyarok Európában minden előtt azon határtalan szabadsági érzelmekkel léptek fel, a melyek a pusztaság lakosainak általában ősi sajátságuk, igazán nagy tettek végbevitelére nélkülözhetetlenek, azonban a római keresztyén rabság bilincseiben epedő nyugatiak kebelében azon időben teljesen hiányoztak. Mily szánalmas alak lehetett a hűbérurának vagy önkénykedő egyházfejedelmének felhívásától ütközetbe vezetett német, franczia és olasz vitéz a saját jószántából kivonuló, harczra való vágytól égő és kalandot szomjazó magyar mellett! Azt tartom, rikítóbb ellentétet soha sem látott a harczoló Európa; és nemcsak az odáig ismeretlen és szokatlan nyílzápor, sem a nagyobb hadi tudomány, hanem a születésétől fogva harczban edzett nomádnak lelke és éltető szelleme volt ott a döntő. A második körülmény, a melyre már futólag rámutattunk, a magyarok vezető köreinek műveltségi felsőbbsége volt az akkori szláv, német és egyéb keresztyén előkelőséggel szemben. A keresztyén önteltségnek ez állítás minden bizonnyal nagyon is merésznek, vagy épen paradoxonnak tetszhetik, azonban ki tagadhatná, hogy a Szászánidák párszi műveltsége, kiknek díszépületeit és öntözőműveit, kiknek államkormányzó művészetét és törvényeit, kiknek iparát és kereskedelmét az utókor joggal bámulja, a IX. és X. évszázadi nyugati műveltségi világot nagyban felülmulta? Vagy általában hogyan is lehetne az akkori ázsiai árják műveltségét meg a babonába, tudatlanságba és barbárságba merült európai árjákét összehasonlítani! Az pedig minden kétségen kívül van, mert a magyar nyelvben elég nagy számmal meglevő perzsa műveltségi szók világos bizonyítékát adják, hogy Árpád és a magyar társadalom előkelősége e perzsa szászánida műveltség szellemétől áthatva, e műveltség nézeteitől és életelveitől vezetve, tehát nem meztelen barbárul jelent meg Európában. Ha nem így lett volna a dolog, a hadi tudományban és a kezdetleges ember physikai erejében rejlő összes elsőbbségök sem lett volna elég, hogy a maroknyi ural-altáji harczos keresztyén ellenségeinek mindent elnyomó többsége felett diadalra jusson, és szellemi felsőbbségök nimbusa nélkül a Pannoniában talált elemeket sem bírták volna zászlaik alatt egyesíteni. Más idők és más helyek nomád társadalma mindenha fejetlensége és állhatatlansága által volt ismeretes, és csak a szomszédos párszi és később moszlim műveltség segítségével léphetett fel sikeresen a világtörténelmi események színterén. A mongolokat az ujgur műveltség, Timurt és az oszmánokat az iszlám juttatta diadalra. Árpád határozottan a párszi műveltségben, melynek sugarai már sokkal előbb hatottak messze az Uralig és a Volga középső vidékéig, lelte az államtudomány azon segítő szereit, a melyekkel dunai birodalmát megalapította. Nem Árpád volt tehát barbár a szó igaz értelmében, hanem keresztyén ellenfelei, különben meg bírták volna gátolni idegen, ázsiai néptörzsnek Európában való megállapodását.

A míg tehát a magyarok e szellemi felsőbbségökkel jeleskedve és harczra való nagyobb képességöktől védelmezve léphettek fel a szomszédos népek ellen, addig diadalmaskodtak is ellenségeik felett és legkülönbek is voltak mindenütt. Azonban az égalj meg a talajviszonyok különbözősége és kivált nem egy idegen szokásnak és erkölcsnek az avarokhoz és szlávokhoz való csatlakozásuk következtében történt elfogadása feltétlenül átalakítólag hatott a magyarok régi erkölcseire és eredeti erényeiknek és jelességöknek akárhány vonását eltorzította vagy egészen eltörölte. Európában való több évtizedi tartózkodása után a belső-ázsiai nomád is meg hű társa is, tudniillik lova, már veszített amaz ősi erejéből, rugalmasságából és mozgékonyságából, a mely azelőtt felsőbbségét biztosította. Kincseknek szüntelen felhalmozása, a letelepült életmód bizonyos kényelmével való megismerkedés és főleg a rabszolgák számának óriási gyarapodása, kiket a magyar Európának minden vidékéről Pannoniába összeterelt, a lassú elpuhulásnak folyamát elősegítette, és ha nem érkezett volna időről-időre besenyő, bolgár és kún törzsbeli rokonainak egy-egy pótléka, ki tudja, nem érte volna-e már előbb is egyes, a X. század közepén bekövetkezett csapás. A magyar kiváló, páratlan jelessége mellett is csupán véges halandó volt, a kitől nem lehetett semmi természet felett való dolgot várni. Nem kerülhette el Baján, Dsengiz és Timur utódjainak sorsát; sőt a második és harmadik nemzedéknek már akárhány tekintetben kellett Árpád vitézeitől különböznie. Másrészt számuk is aránylag megfogyott és midőn ellenségeik a harczok és vereségek hosszú során végre nem egy fogást eltanultak az idegen vitézektől és rettentő megjelenésöket lassankint megszokták, akkor a régebbi varázsnak el kellett tünnie, betöréseik nyugat felé mindinkább gyérültek, még a Byzancz felé vonult kalandorok is véres fővel tértek haza és az annak előtte féktelen pusztai leventéknek az Árpád alapította birodalom határaival kellett mint szenvedélyeik tombolásának színterével beérniök. A magyarok is úgy jártak mint egyéb megelőzőik és utódjaik a világhódítás színhelyén, azon lényeges különbséggel mindazonáltal, hogy, holott a hunnok, avarok, szeldsukok, mongolok és más világverő ural-altájiak neve nemsokára a hódítás mezejéről való elvonulásuk után eltünt, a magyarok neve nemcsak fenmaradt, hanem a dicsőség és fény jelzőjeként idegenektől és törzsbeli rokonaiktól egyaránt elfogadva mind e mai napig él. A hősök csapatjából, a melyet Árpád Etelkuzuból Pannoniába vezetett, csupán kicsiny rész, legfölebb a társadalom előkelősége, a vezérek és a törzsek fejei maradtak életben, mert a harczosok legnagyobb része majdnem évszázados harczokban a külföldön elvérzett, és a társadalomnak ezen előkelőségéből alakult később az a nemzeti keret, a melybe Pannoniának tarka-barka elemei önkényt illeszkedtek és a hol magyar néppé erősödtek. Azt a szerepet, a mely a frankoknak Galliában, a bolgároknak Moesiában, a normannoknak Siciliában és a varägoknak Oroszországban jutott, ugyanazt a szerepet játszotta a magyaroknak török törzse a Kárpátok övezte hazában. Valamint a frankok a régi Galliának tarka népeleméből az egységes franczia nemzetet teremtették és valamint az éjszaki Skandináviából való ruotszok Dél-Oroszország népeinek zűrzavarából az orosz népet alakították, ugyanúgy képezték a magyarok az avarokkal egyesülve Pannoniában a magyar nemzetiség magvát. Vérökkel az ural-altáji törzsnek Pannonia síkjain hervadófélben talált, velök rokon ágába új erőt és gyarapodást öntöttek és új életre keltették. Török ethnikai létezésöket elvesztették a magyarok, török nyelvöket a hazánkban talált ugor-török vegyülék-nyelvvel fölcserélték, de szokásaikat és erkölcseiket meg politikai, hadi és társadalmi szellemöket az itt levő népvegyülékbe úgyszólván beleoltották és ekként megteremtették azon nemzeti egységet, a mely még jelenleg is ezer év múlva az idők minden viharát és veszedelmét megállva előttünk van. Valamint a győzelmes oszmánok anatoliai szeldsuk testvéreiket az uralkodásban felváltották és az ekként megalapított uralomnak az oszmán czímét adták, úgy lépett Pannoniában a magyarság az avar hatalom helyébe. Magyarország^[136] volt azontúl e hon neve és magyar e nemzeté; e név mellett semmi másnak nem volt szabad és nem lehetett érvényesülnie.

Ezt kell Árpád és vitézei hősi küzdelmének eredményeül tekintenünk és mivel e mozzanat művünk fő magvát képezi, azért a magyarság nemzeti megalakulásának folyamát egyes részleteiben tovább akarjuk kisérni és a X. évszázadban végbement utolsó szakaszára kívánjuk figyelmünket fordítani.

Most aztán, kedves olvasóm, csakugyan a nagy kérdőjelhez értünk! Szándékunk, a X. évszázadi Magyarország ethnikai, politikai és társadalmi viszonyainak koromfekete éjszakájába behatni, minden bizonynyal a legmerészebb vállalatok közé tartozik, a melyeket képzelhetni, és ha mind e mellett e merészletbe bocsátkozunk, azon reményben tesszük, hogy az emberiség ethnikai és társadalmi fejlődésének történetében másutt feltünő analog állapotoknak nagyobbkörű áttekintése és tüzetes méltatása segítségünkre lesz. Minden előtt hangsúlyozni kell, hogy a nagy elválasztó fal a keleti és nyugati emberiség, vagyis európaiak és ázsiaiak műveltségi törekvései között már azon időben is fennállott; sőt az már sokkal előbb épült és az időnkint változó határvonal a két műveltség területe között a felsőbbségért küzködő pártok sikerei szerint hol keleti hol nyugati irányba tolódott. Azon időben, midőn Róma még a világon való uralmát kezében tartotta, a vitéz legióknak sikerült a nyugati műveltség határjelelő oszlopait messze Ázsiában erőszakkal felállítani. De nem volt maradásuk, mert a Tiberis partján uralkodó hatalom hanyatlásával kidőltek a határ oszlopai is és Ázsia műveltségi világa szüntelen kísérleteket tett műveltségének fogalmaival Európába behatni. Világrészünknek déli szélességi fokai között e harcz csak ritkán és kevéssé dühöngött, azonban annál hevesebben mutatkozott éjszakkeleti területein és különösen ott vált érezhetővé, a hol a tágas pusztaság és a fűben bővelkedő síkság természete európai földön hasonló talajviszonyokat tüntet fel és a hol a nomád harczosokat csalogató síkság, a keleti Kárpátok csekély félbeszakításával a Duna táján, Ázsia belsejéből Pannonia belsejéig húzódik. A népek nagy viszálya, hogy Magyarország Ázsiához tartozzék-e vagy Európához, évszázadokon át eldöntetlen maradt és miután Attila és Baján hasztalanul kisérlette meg az ázsiai világrend követeléseinek nyugati földön tiszteletet szerezni, ím most Árpád csekélyebb hatalommal ugyan, de annál nagyobb állambölcseséggel és politikai körültekintéssel lépett a sorompók közé. Európában való fellépte tehát Ázsiának, még pedig a nomád Ázsiának a nyugati világ keleti szélén való új feltűntét mutatja; a frank-német uralomnak fakó fénye ugyanis a IX. század vége felé már egészen kihunyt és a szlávoknak, kiknek ez uralmat pótolniok kellett volna, sem akaratuk sem képességök nem volt a magyarokkal szemben a keresztyén nyugati eszmék védő bástyájáúl szolgálniok. Midőn a magyarok a régi Pannonia délkeleti részén bevonultak és Arnulf segítséget esdő hívását követve Szvatoplukkal való küzdelmökben az egész országot bebarangolták, a népességnek olyan csekély számára akadtak, a melyről jelenleg alig lehet fogalmunk. Hogy erre nézve számadatokba bocsátkozzunk, arra a legcsekélyebb támaszkodó-pontunk sincs. Amaz időnek koromfekete sötétségében hiába keresünk statisztikai adatokat és csak akkor, ha azon gyér és nem mindig megbízható tudósításokat tekintjük, a melyek más országok lakosságának száma és területe között hajdanta fennállott viszonyra vonatkoznak, lehet Magyarországot illetőleg megközelítő fogalmat alkotnunk. Ha Francziaország és nyugati Németország lakosságának számat Nagy Károly idején 8-9 millióra (?), 1700-ban pedig 21.136,000-re becsülik és ha Angolországét meg Walesét a Doomesday Book (1080-ban) adataiból következtetve 300,000-re, 1570-ben 4.160,321-re,^[137] száz évvel utóbb pedig 5.773,646-ra teszik, akkor tekintettel arra, hogy Magyarországban a lélekszám és földterület közt levő viszony soha sem volt olyan kedvező mint az említett országokban, Magyarországnak emberben való szegénységéről a X. században könnyen fogalmat alkothatunk magunknak, és pedig annál inkább, mivel Magyarországnak a XVII. században is alig volt 2.000,000 lakosa. A mai Dél-Oroszország, a Fekete-tenger éjszaki vidéke és Magyarország a X. században épen olyan szegény volt emberben mint Közép-Ázsia a jelenkorban, gazdasági és politikai állapotjai is ugyanazok voltak, és ha Magyarországban II. József idején 7.000,000 lakost lehetett találni, mialatt Francziaország 8 millióról 26-ra, Angolország pedig 4 millióról 8¹/₂ millióra emelkedett: akkor az elmúlt nyolcz évszázadra vonatkozólag fokozatos csökkentéssel Magyarországra nézve a lakosság számát a honfoglalás idején legfelebb 3-400,000-re lehet tenni.

Ezen, avarok maradványából és szlávokból álló népesség részint a már akkor is meglevő megerősített helyek vagy várak körül tartózkodott, a melyeknek nagyobb része az országnak dunántúli, helyesebben nyugati részére esett, mert keleti része, nevezetesen a mai Ung-, Marmaros- és Bereg-vármegye, valamint a Duna balpartjának vidéke egész Daciáig, mint már említettük, látogatatlan és ismeretlen maradt. Eginhard, Nagy Károly történetírója, Pannoniának csak nyugati részével ismerkedett meg, és ha már erről is azt írja, hogy napokig kellett utazniok, míg egy emberi lélekre akadtak, könnyen elképzelhető, milyen lehetett keleti része. Előnyomulásuk közben a magyarok Daciában először az ottani szláv népességen uralkodó avarokra akadtak; ezek valószínűleg hadi aristocratiát képeztek, a mely az országot tagjai között felosztotta és kifelé megvédelmezte. Az országnak hegyes-völgyes keleti végein, a hol a német-frank hatás tökéletesen idegen maradt, az avarok a letelepült szlávok felett való felsőbbségöket zavartalanul megtarthatták, és hogy szlávok voltak ama föld régibb lakosai a románoknál, az az országnak régi túlnyomóan szláv helyrajzából sokkal világosabban bizonyult be mint Kogolnicsánnak és másoknak képzelgős történetírásából. Hegyi lakosoknál általában a conservativ hajlamnak erősen kifejezett vonása félre nem ismerhető, és az által, hogy a közlekedésnek síkságon levő fő vonalaitól távol esnek, idegen hatásoknak kevésbbé hozzáférhetők, mint a síkságon lakó ember. Ez okból én is azon nézet felé hajlom, hogy a székelyeket, habár Attila hunnjainak nem is egyenesen leszármazó ivadékai, mégis mindenesetre amaz ural-altáji, helyesebben ugor-török népvegyülék maradványainak kell tekinteni, a melyet az avarok nevén ismerünk, és hogy e nép sorsában osztozkodtak. Az ellenkező nézetet, hogy a székelyek állásuknál fogva határőrök voltak,^[138] mivel a történelem a Vág mentén levő Siculus-okat vagyis nyugati székelyeket is említ, és hogy tulajdonképen Árpáddal jöttek hazánkba és csak később kerültek Erdélybe, egyáltalán nem helyeselhetjük, minthogy az Árpád előtti időben a magyarság legvégső előőrsét képezték kelet felé, tehát nem kellett őket határőrökül oda rendelni. A mi azon bizonyítékot illeti, hogy nyelvökben épen úgy mint a magyarban szláv kölcsönszók vannak, tehát csak későbbi alakulat lehet, az már azért sem állja meg a sarat, mivel, mint már előbb bebizonyítottuk, a magyar nyelv alakulása az Árpád előtt való korból származik, olyan korszakból, a melyben a Dontól az Ennsig terjedő avar nép majdnem elejétől végéig szláv elemekkel keveredett össze és egységes szláv nyelvhatásnak volt kitéve. A mi már most Hunfalvy megjegyzését^[139] illeti, hogy a történelem a régiek »Gepidia«-jában hunn és avar maradványokról semmit sem szól, arra azt bátorkodunk kérdezni, hogy ez-e az egyetlen homályos pont Pannonia és Dacia akkori történetében, a melyet föl nem derítettek, és nem emelte-e ki maga a tudós szerző egész helyesen, hogy »a Duna és Tisza köze meg a mai Erdély a frank-német uralom idején épen olyan ismeretlen volt mint Herodot korában«?^[140]

Nyugatra a régi Daciától, vagyis a magyar alföldön lakott a baromtenyésztő avarok fő magva, jelesen a népnek azon része, a mely a fegyvertényekben kevésbbé vett részt és a málhával járó csapatot vagyis kos-t képezte, mint előbb említettük; a Dunán túl levő területen pedig a szlávoktól és németektől letelepedésre inkább szorított avarok laktak. A határvidék, úgy látszik, ott évszázadokon át egyforma maradt, vagyis az avarok uralma a stájerországi és austriai hegyekig terjedt, és a mi síkság vagy alacsony dombok vidéke volt, azt az ural-altáji uralkodó elem soha sem engedte ki szívesen hatalmából. Hogy mekkora lehetett e nép számbeli ereje, azt természetesen lehetetlen meghatároznunk; azonban úgy látszik, hogy az avarok, mint már előbb hangsúlyoztam, a szlávok mellett az akkori Magyarországban az uralkodó többséget alkották, és hogy átmenőfélben voltak az ázsiai nomád műveltségből a keresztyén nyugatiba, a mely őket ethnikai jellemzékestül teljesen át is alakította volna, ha a magyarok ideje korán be nem jöttek volna, emlékeiket újra fel nem élesztették volna és őket előbbi életmódjukhoz vissza nem térítették volna. A mi aztán a szlávokat illeti, a kik, mint mondottuk, az avarokat szám tekintetében tetemesen felülmulták, azoknál a keresztyénség még sokkal kevésbbé vert gyökeret, hogysem teljesen átalakította volna és a nyugati műveltségbe terelte volna. Mint megtelepedett emberek, kik békés foglalkozásnak élnek, a szlávok ugyan nem nagyon kedvelték a hadi mesterséget, azonban az avaroktól elragadva, kiknek szunnyadó szellemét a magyarok ébresztették fel, ők is csakhamar Árpádnak mindenfelé száguldozó hadcsapatjaihoz csatlakoztak, és bizonyára nem tévedünk sejtelmünkben, ha feltesszük, hogy az Árpád vezetése alatt ide érkezett, körülbelül 30,000-nyi magyar a harczra képes avar maradványokkal és a hozzájok csatlakozott szlávokkal együtt mégis akkora hadi erőt képezett, a mekkora elégséges volt egyrészt uralmukat az országban megalapítani, másrészt meg a szomszédos országokkal való küzdelemre vállalkozni.

Ez volt a zsákmányra áhítozó és kalandra vágyó ázsiai nomád vitézek dicsőséges aratásának ideje; olyan idő, a mely később Magyarországra aligha visszatért, mert Batunak és az oszmán császároknak gyülevész népe csak Európa keleti részét látogatta meg rabló kalandozásával, a magyarok ellenben keresztül-kasul, szerte-széjjel barangoltak és egészen kényök-kedvök szerint tölthették bosszújokat az előttök idegenszerű nyugati világon.

Magyarországnak a X. században tehát körülbelül ugyanaz volt a képe, mint Közép-Ázsiának Timur hadjáratainak idejében, vagy Anatoliának a szeldsukok első betörései után. A Kárpátok között elterülő országban a legcsekélyebb veszedelem sem fenyegette a hódítókat, mert hátrahagyott őrségeik, bármilyen kicsinyek voltak is, mégis kielégítők voltak arra, hogy az ijedtökben tehetetlenekké vált szláv lakosokat féken tartsák, és az életnek ott, mint a hadcsapatok kiindulási pontjain és a haza hozott kincsek és foglyok lerakodási helyein, a legnagyobb mértékben mozgalmasnak és élénknek kellett lennie. A magyar történetírók^[141] megpróbálták a Névtelen Jegyző ábrándszerű adatainak alapján névszerint megállapítani ama városokat, a melyeket a hódítók a honfoglalás után itt találtak; azonban tekintve az előző század zűrzavaros állapotait ezen adatokban meg nem bízhatni. Az egykori római gyarmatok ez idő szerint már teljesen lehanyatlottak vagy pedig csak névleg léteztek, és említésre méltó megerősített helyeknek csak azon egyes várak tarthatók, a melyek részint már a német-frank uralom alatt fennállottak, részint a szlávok idején épültek. Az előbbiek közé sorozható Misenburg, Sabaria, Mosapurch, Quinque Ecclesiæ, Kőszeg és Besprem (Veszprém, Weissbrunn), az utóbbiakhoz Nyitra, Bihar, Esztergom (Strigon), Visegrád, Vácz, Pest és mások, a hol egyébiránt mindig nehéz dolog azon városok között különbséget tenni, a melyeket a szlávok később magyar fenhatóság alatt alapítottak. E megerősített helyekből vagy várakból támadtak a későbbi városok, mint a magyar vár és város szó között levő nyelvi viszony legjobban bizonyítja. Abban nincsen kétség, hogy a magyarok, a mint honunkba érkeztek, e megerősített helyekkel és a kő-épületekkel szemben egyáltalán ugyanazt az ellenszenvet és utálatot tanusították, a melylyel még ma is az özbégek és a turkománok között találkozunk,^[142] a kik tanyájukon a kő-épületeket csak istállóknak és készlettáraknak használják, magok pedig télen-nyáron szívesebben laknak az udvaron felütött nemez-sátorban. Efféle nemez-sátrak az 1279-ben Magyarországon letelepedett kúnoknál még szokásban voltak, mert a pápai követ edictumában e nomádok letelepedésére vonatkozólag azt olvassuk, hogy minden előtt mondjanak le e nemez-sátraikról^[143] és lakjanak keresztyén szokás szerint épített házakban. A megerősített helyek közelében ütött táborukból a magyarok országukon épen úgy uralkodhattak, a hogy a szeldsukoknak, oszmánoknak, Dsengizidáknak és Timuridáknak Perzsiában, Armeniában és Anatoliában lehetséges volt. Még a hódítók második és harmadik nemzedékének is utálatos volt a komor falak közt való tartózkodás. A nomád ember nem bírja a bezártság tudatát elviselni. Nem lehet el a bátor tekintetének nélkülözhetetlen, végtelen szemhatár, a lova ficzánkoltatására való szabad tér nélkül, és nincsen épen semmi kétség, hagy a magyarok a X. században teljesen távol tartózkodtak a megerősített helyektől és azzal érték be, ha az alájok rendelt városi lakosok, kiket a nomádok a vakondok csúfnevével illetnek, adójokat megfizették, mint kézművesek nekik szolgáltak vagy a harczosoknak és lovaiknak élelmezésére szükséges földet művelték.

Ezzel azonban nem akarjuk azt mondani, hogy a nomádok általában, tehát a magyarok is, az emberi foglalkozásnak ezen ágait nem művelték magok is. A fegyverműves, szíjgyártó, nyerges, takács, bognár stb. mesterségét mindenkor meg lehetett találni a pusztán, főleg a műveltségi körök szomszédságában. Valamint ismertem turkománokat, kik ócska vasból, kivált patkószegből, kezdetleges olvasztó készülék segítségével kitünő kardokat és dárdákat kovácsoltak, és valamint a pusztán készült szőnyegek és finom agari-szövetek a szomszédos művelt népek között nagy hírben állottak, épen úgy volt a magyaroknak is meg az előttök és velök együtt érkezett ural-altáji népeknek is akárhány kézművessége, a melyben a nyugati letelepedett népeket felülmúlták. A földművelést is minden időben gyakorolták a nomádok, igaz, hogy korlátolt mértékben, és hogy a magyarok és avarok e kenyérkereseti módtól nem idegenkedtek teljesen, azt az erre vonatkozó eredeti kifejezések sora bizonyítja, mint: tarló, arat, csépel, szérű stb. A nomád ember maga természetesen nem foglalkozhatott e munkával, mivel e czélra rabszolgákat és cselédeket tartott, épen úgy, mint a középázsiai özbég, a ki szenvedélyes lovas létére szántóföldjét perzsa rabszolgákkal műveltette. Mind e mellett azonban az akkori Európában tett tapasztalataiknak a magyarokra és szövetségeseikre rendkívüli hatásuaknak kellett lenniök. Ha elmémben fölidézem azon jeleneteket, a melyekben a Görgen és Etrek partjain részem volt, midőn valamely turkomán alaman (rabló-hadjárat) a perzsa földre intézett veszedelmes útjáról minden néven nevezhető zsákmánynyal dúsan megrakodva és egy csapat halálos félelemtől sáppadozó rabtól követve hazatért, és hogyan estek neki mohón a hozott kincseknek az otthonmaradt családok tagjai, kik a hősöket ujjongó örömmel, czirógatva és dédelgetve fogadták, - akkor szemem előtt van a németek honából, Francziaországból, Italiából és Görögországból hazatérő X. századbeli magyaroknak valóságos képe! Legérdekesebb lehetett a hadi foglyok képe, a kik az akkori nyugatnak kellő közepéből a duna- és tiszaparti magyar sátoros táborokba kerültek; mert hogy e szerencsétlenek száma, különösen a szomszédos Bajor- és Szászországból, rendkívüli nagy volt, az épen nem kétséges. Győzelmes nomád seregek e tekintetben mindenkor hihetetlen dolgokat műveltek. Timurról tudjuk, hogy egész néptörzseket vitt Ázsia nyugati vidékeiről az Oxuson át; Allahkuli, a khivai khán, a dsemsidik egy részét a Murgháb mellől a pusztaság szélére hurczolta az Oxus alsó vidékére; és midőn a tekke-turkománok 1860-ban Kavvám-ed-dovle perzsa seregét legyőzték, tízezernél több perzsát fűztek rabszíjra. Magyar lovascsapatok az említett középázsiai harczosokat erőben, tekintélyben és kitartásban messzire felülmúlták és Pannoniába hurczolt rabjaiknak számáról megközelítőleg fogalmat alkothatunk, ha az egykorú leírásokat olvassuk, például az Ottó császártól 968-ban Byzanczba küldött Luitprand püspök értesítését, a mely szerint 300 magyar Thessaliába berontott és onnan 500 görög foglyot vitt magával Magyarországba.^[144] Hasonlóképen jelenti Piligrin 974-ben Benedek pápának: »Christiani autem, quorum maior pars populi est, qui ex omni parte mundi illuc tracti sünt captivi«. Ez az adat határozottan a mi feltevésünk mellett szól, hogy a honfoglalásban igen kevés számú magyar vett részt, és ha a magyar történetírók ezen aránytalanságot a győztes és a legyőzött szlávok közt rejtvényesnek tartják, akkor minden előtt a mandsuk csekély számára hivatkoznánk, kik Nurhacsu vezetése alatt Khinát meghódították, meg a normannokra, az oszmánokra és a mongolokra, a kik százszoros ellenséget győztek le, és a mi a nomádok személyes vitézségét illeti, magamnak is volt alkalma tapasztalnia, hogy egyetlen turkomán asszony gyakran elégséges tíz-tizenöt perzsa rabszolgának féken tartására. Hogy e rabszolgák száma félmillióra rúgott-e, mint Kerékgyártó^[145] gondolja, azt nehéz volna bebizonyítani; azonban annál bizonyosabb, hogy elosztva őket részint pásztoroknak és cselédeknek használták, részint bizonyos kézművességre is alkalmazták és csak ritkán sorozták a harczosok csapatjaiba. A mi e rabokkal való bánásmódot illeti, úgy látszik, sokkal enyhébb volt, mint a turkománoké a perzsákkal szemben, a hol évszázados ellenségeskedésnek meg vallási rajongásnak is van része. Jellemző, hogy a magyar nyelvnek a rab és szolga fogalmára csupán kölcsönszava van; e két szó ugyanis tiszta szláv eredetű.

E heterogen elemekkel való gyarapodás következtében az akkori Magyarország ethnikai kaleidoskopja mindenesetre még sokkal tarkábbá vált, mint a milyen azelőtt volt. Csak úgy forrott és izzott minden Pannoniában, a legkülönbözőbb ethnikai alkotórészek akkori kohójában, annyira, a hogy csak Anatoliában az oszmánok diadalmas fellépte után és Khivában a Khárezmiak hanyatlása után, és mivel a vegyülés e folyamáról még utóbb meg fogunk emlékezni, itt csak azt hangsúlyozzuk különösen, hogy e zűrzavarral és tarka-barkasággal szemben a történetírók valamennyi gyanítása az ország új meghódítóinak politikájáról, kormányzásáról, igazságszolgáltatásáról és közigazgatásáról alaptalan és hiú agyrémnek tekintendő. Előre meghatározott politikát Árpádtól épen olyan kevéssé lehet várni, mint a hódítás pályáján való későbbi ural-altáji követőitől. A magyarok legfőbb hadvezére nyilván intézte a honfoglalás tényét és egyéniségének hatása által egész haláláig (907-ben) kezében tartotta az egész mozgalom szálait, arról azonban semmi szín alatt sem lehet szó, hogy a meghódított területet az akkori nyugati felfogást csak félig-meddig megközelítően igazgatták és a győztesek meg a legyőzöttek közt levő viszonyt törvénnyel megállapították. Árpád is meg a különböző törzsek fejei is övéikkel az ország különböző részeiben megerősített táborokat ütöttek, hogy azokból az őrizetökre bízott területen uralkodjanak, a mi már azért sem lehetett valami nagyon nehéz, minthogy a népesség fegyverfogható része, akár szláv, akár avar, részint meghódolva előbbi békés foglalkozását folytatta, részint a külföld ellen intézett hadjáratokban részt vett. Ezen egyes táborok voltak az ország igazgatásának középpontjai Zoltán (907-947), meg Taksony (947-972) uralma alatt is; alig lehet ugyanis feltenni, hogy ez az időszak elégséges lett volna a régi erkölcsi életet már annyira átalakítani, hogy a tősgyökeres nomádokat a nyugati megtelepültségnek megnyerje és arra bírja, hogy sátraikat szilárdan épült házakkal cseréljék fel. A mit a névtelen mesemondó a csepelszigeti díszes épületről beszél, az csak azokat ámíthatja el, a kiknek török-tatár nomádok életéről fogalmok sincs. A magyarok, besenyők és kúnok életének módja a X. évszázad első felében csak kevéssé változott meg. Az egyes törzsek őszszakállú fejei sátoros táborukból tisztán patriarkhális módon kormányozták az alájok rendelt területet, olyan módon szolgáltattak igazságot, mint a nomádok között minden időben szokásos volt, és uralmok a szlávokra és avarokra nézve semmi esetre sem volt nyomasztóbb, sőt sokkal enyhébb volt a frank-német keresztyén hatalom felsőbbségénél. Csak ezen körülménynek tulajdonítható, hogy a szomszéd országokba intézett hadi támadások alatt erőszakkal ide hozott idegen elemek Magyarországban csakhamar meghonosodtak, a magyarsághoz csatlakoztak és a később kifejlődött magyar parasztságnak alapját képezték.

Míg a magyarok Etelkuzuban, közel a krimi görög gyarmatokhoz laktak, addig Ibn Dasta állítása szerint bőven volt alkalmok portyázásaikról haza vitt szláv foglyaikkal élénk rabszolgakereskedést folytatni, mert a középkori keresztyénség, nevezetesen velenczések és genuaiak voltak az üzletileg szabályozott embervásár igazi szerzői. Magyarországon azonban nem foglalkoztak a magyarok rabszolgakereskedéssel. A rabszolgák itt, mint már említettük, a népesség tetemes számát képezték, és midőn a foglyok állapotából a jobbágyokéba[146] mentek át és a győztesek túlnyomó hatalmától megfélemlítve mindenben készségeseknek mutatkoztak, akkor csakhamar tapasztalhatták, hogy keresztyén gazdáik sokkal durvább és kényuriasabb bánásban részesítették, mint ezen úgynevezett barbárok. A magyar, a nomádok erkölcstanának elveivel összehangzásban, a gyengébb és védtelen iránt kegyelmesnek és könyörületesnek mutatkozott, kímélettel volt szokásaik és hitök iránt; az akkori vakbuzgó krónikások hazug leírásai ugyanis már azért sem érdemelnek figyelmet, mert, mint előbb említettük, az ural-altájinak a vallás különbsége fel sem tünt, minthogy a magyarok magok is részint a samán, részint a párszi hitet, esetleg az iszlámot és a zsidók hitét is vallották. A történelem semmit sem jegyzett fel a templomok szándékos elpusztításáról és a keresztyének készakarva való megöléséről Pannonia nyugati és éjszaki vidékein, és a mi a német- és francziaországi rémjeleneteknek erre vonatkozó adatait illeti, nem szabad figyelmünkön kívül hagynunk, hogy akkor a kolostorok és a templomok voltak a kincseknek és gazdagságnak egyetlen letéteményes helyei és mint ilyenek vonták magokra a zsákmányra vágyó nomádok figyelmét. Várakat és városokat elfoglalni nem volt lovasok dolga; a nomádok közmondása még mai nap is elátkozza a kőfalak minden építőjét; azonban annál inkább vonzotta őket a magaslatokon külön-külön álló egyházak és kolostorok tornya, és ha ott papoknak és szerzeteseknek a vértanúi halál kelyhét nyujtották oda, az Istennek ezen állig felfegyverzett szolgái bizonyára megérdemelték sorsukat. A vallás embereinek békés közeledése a nomád harczost minden időben szelidségre hangolta, mint nomád harczosoknak ázsiai fellépése és Attila megjelenése Róma falai előtt legjobban bizonyítja.

Meglehetős bizonyossággal lehet tehát feltenni, hogy a magyarok közvetetlen védelme és fennhatósága alá került idegen nemzetiségeknek és foglyoknak csak ritkán kellett ama durva és barbár bánás nyomait érezniök, a melyet a megrettent nyugatiak e harczosoknak saját honuk határain kívül tulajdonítanak. Magában Magyarországban béke uralkodott, igaz, hogy nem e szónak modern értelmében való béke, de hogy itt mindennemű kereskedés egészen elakadt és minden vérbe fagyott, mint Büdinger és mások velünk el akarják hitetni, azt tekintettel a nomádok erkölcseire alig lehet elhinni. Heyd a középkori kereskedés történetéről írt művében^[147] azt vitatja, hogy a X. századi keleti kereskedés a magyarok vadsága miatt nem mozoghatott a Duna mentén Németország felé; úgy látszik, nem vette észre, hogy a félnomád bolgárok és khazarok kereskedelmi vállalataikról híresek voltak, hogy az ugyanakkor keletkezett török erkölcstanító könyvben (a Kudatku Bilikben) a kereskedés pártolását első kötelességeül ajánlják a fejedelemnek, hogy az avarok Suidas állítása szerint hadi pályájok kárára túlságosan sokat foglalkoztak kereskedéssel,^[148] és hogy magok a magyarok, mint említettük, a taurikai görögökkel cserekereskedést folytattak. Nem szabad felednünk, hogy az olasz köztársaságok kereskedése a Fekete-tenger területén és Perzsiában tatárok és mongolok között jobban felvirágzott, mint a megtelepültek fanatikus uralma alatt, és Árpád felől legkevésbbé lehet feltenni, hogy a nomád világnézet elveihez hűtlenné lett volna és a békésen járó-kelő kereskedők bántalmazását eltűrte volna.

Heyd állítása, hogy a X. évszázadi magyarok »minden műveltség és erkölcs nélkül, még a földműveléstől is idegenkedve, messze földön kegyetlen rémekül rettegést keltve, bizonyára semmiféle kedvet és hivatást nem tanusítottak arra, hogy kereskedést folytassanak«, a nomádok életéről való mai ismeretünkkel alig egyeztethető meg, legkevésbbé pedig a műveltségnek azon fokával, a melyen Árpád és országnagyjai állottak. Nem mind csupa iszonyat és borzalom, a mit azon idő krónikásai a magyarokon felfedeztek és leírtak. Ha a magyarok nem ismerték volna a földművelést, honnan származnának a gabona fajoknak Ázsiából magokkal hozott eredeti nevei, mint buza, árpa, dara, és akárhány a mezőgazdaságra vonatkozó fogalom? Ha nem ismerték a kereskedést, honnan van e magyar szó kereskedés, csere, alku, áru^[149] stb., és ha valóban olyan szörnyű fenevadak voltak, mért nem irtottak ki valamennyi az országban talált békés lakost, holott ez hatalmukban volt? Helyesen tekintve a dolgot a nyugati ember félelme, melylyel a X. században Magyarországba való utazás eltöltötte, nagyobb volt a veszedelemnél, a mely itt az idegent fenyegette, mert a vendégszeretet szent törvényeit ritkán sértette meg a nomád, legkevésbbé pedig a magyar.

Azonban más szempontról tekintve is kevésbbé durvának és elvadultnak szeretnők a X. évszázadi Magyarországot tartani, mint a milyennek általában leírják. Tudjuk ugyanis, hogy már Gejza idején kezdték a nyugati műveltség útját egyengetni és hogy fia ezt a munkát az egész keresztyénséget bámulatba ejtő sikerrel folytatta. A kérdés tehát helyén van, hogyan lett volna ez lehetséges, ha Magyarország a X. században igazán hallatlan barbárság színtere lett volna, a melyet vad lovascsapatok kietlen sivataggá változtattak? A hazafias túlbuzgóság hevítette képzeletnek semmiképen sem szabad eszményi állapotok képét elénk varázsolnia, de mégsem volt a dolog olyan rettenetes, a milyennek tudatlanság és keresztyén vakbuzgóság vázolta. Valamint az oszmánok Anatolia elfoglalásának idején görög-örmény alattvalóikat javaik birtokában, vallásuk gyakorlatában és békés foglalkozásukban sohasem háborgatták, sőt ellenkezőleg még védelmökben is részesítették őket, épen úgy jártak el a magyarok a vidéken, vagy a várakban és megerősített helyeken megtelepült szláv és német alattvalóikkal szemben. A ki a harczias nomádnak meghódol, azt családjához és háza népéhez tartozónak tekinti, és a magyarnak ily kímélettel annál inkább kellett élnie, mert a megtelepültek békés létezésére szorult és az első évtizedekben csakis alattvalóinak hűségére és segítségére támaszkodva kelhetett a messze távolba kalandozó hadjárataira. Ha Magyarország a X. században rablók tanyája lett volna, bizonyára nem merészkedtek volna bolgár kalmárok az országgal már korán üzleti összeköttetésbe lépni, mint a történelemből tudjuk, és a kívülről tervezett hitterjesztő munkásság sem verhetett volna olyan könnyen gyökeret. A részrehajlatlan birálónak tehát meg kell engednie, hogy olyan ország, a melyben a X. század vége felé oly törvényekre volt szükség és oly intézmények behozatalát megkísérlették, a milyenek Szent Istvánéi, épen nem lehetett vad és sivatag. Az aránylag rövid ideig tartó nyugalom Gejza uralkodásának kezdetétől egész haláláig, vagyis 972-től 997-ig, semmi esetre sem lett volna elég az ország vallási, társadalmi és állami átalakítása nagy művének előkészítésére. Ez csak bizonyos, már előbb fennállott rendezett állapotok következtében volt lehetséges.

A legeslegfőbb érdeket azzal nyújtja Magyarország a X. században, hogy ez időszakra esik az ázsiai nomád állapotok félnomád és féleurópai társadalommá való változásának főmozzanata. Az első évtizedekben Árpádnak és utódjának udvara volt e lassankint végbemenő nevezetes folyamat középpontja. Ott ült tanácsot a fejedelem a törzsek fejeivel, őszszakállú előkelőivel és a baksajokkal (papokkal), úgy mint Dsengiz, Timur és Sejbáni udvarában is szokás volt. Oda siettek a távolban hadakozó lovas osztályok követei, ott tették le az ajándékokat, a hadi zsákmány ötödét, és onnan kormányozták patriarkhális módon az egész országot. Nagyon téved, a ki azt hiszi, hogy európai intézmények hiányában akkor az országban fejetlenség és zabolátlanság uralkodott és hogy minden a hódítók kényétől és rablási kedvétől függött. Azt az állami és társadalmi rendet, a melylyel Árpád és vezérei részint a khazaroknál, részint a Kaukázustól éjszakra, a hol a Szászánidák műveltsége volt az irányadó, megismerkedtek, meghódított országukba is behozták, és a törvények ázsiai szabása csak a külfölddel való sűrű érintkezéshez képest és az országban már fennálló szláv és avar alkotmány gyarapodó hatása szerint változott. Ha Timur a kisázsiai Angora falai alatt dühöngő csatazajnak közepette igazíthatta közép-ázsiai anyaországának ügyeit, mint Seref-eddin Jezdi közli, miért nem igazíthatta volna Árpád és Zoltán Magyarország kormányzatát?

Az erkölcsök megváltozásával karöltve járt az ethnikai átalakulás is. Mekkora és milyen természetű volt az avarok és szlávok között egyrészről és az újonnan érkezett magyarok, besenyők és kúnok között másrészről levő számarány, azt a legmerészebb képzelő erő sem merné kideríteni. Piligrin szavát, hogy a lakosság nagyobb része külföldi keresztyén rabokból állott, semmi esetre sem lehet betű szerint venni. A többséget határozottan félig keresztyén szlávok, avarok és foglyok képezték, azonban az út és mód, hogy miképen olvadtak ezek egymással össze és hogyan enyészett el egyik a másikban, az a történelemnek örök titka marad, mint egyebütt is az maradt. Épen olyan ismeretlenek előttünk Árpád magyarjai és az országban talált avar maradványok egybeolvadásának egyes fokozatai, habár a tény maga könnyen érthetővé válik, ha megfontoljuk, hogy a magyarok csekély számmal jelentek meg és azonfelül még hosszú harczban leginkább voltak Magyarországon kívül elfoglalva. Midőn a X. század első felének viharos korszaka elmult, Magyarországban az a viszony kezdődött, a melyet a történelem egyebütt is felmutat, midőn bátor harczos csapatok államot alapítanak, és a melyben a régebbi lakosok túlnyomó többsége a győzelmes idegenek nevét felvette. A gallokból frankok lettek, a moesiai szlávokból bolgárok; az Oxuson túliak évszázadokon át csagatajiaknak nevezték magokat Csagatajnak, Dsengiz Khán unokájának nevéről, és a legkülönbözőbb származású törökök még ma is özbégeknek nevezik magokat, Özbeg Khánnak, az Arany Horda fejedelmének nyomán, valamint a nogajiak Nogaj mongol fejedelem és az oszmánok Oszmán, az uralkodó család megalapítója nevéről nevezik magokat. Pannoniában hasonló dolog történt. A magyarok hősies törzsének, mely harczra termettségével és politikai bölcseségével tiszteletet szerzett, a dicsőségnek hasonló sorsa jutott. Nevökre csakhamar lobogóik alatt küzdő törzsbeli rokonaik és a szlávok is áhítoztak és ezt a dicsőség czímeként felvették. Azoknak, kik a X. század második felében magyaroknak nevezték magokat, csak legkisebb része jött Árpáddal honunkba.

Meg nem állhatjuk, hogy itt újra ki ne emeljük, hogy csak az akkori Magyarország népességének számarányáról alkotott téves fogalom az oka, hogy megközelítőleg helyes fogalmak nem képződhetnek. A mi szemünk előtt folyton a mai Magyarország lebeg milliónyi lakosaival. Azonban a X. évszázadi Magyarországnak, mint mondottuk, legfelebb 3-400,000 lakosa volt, kiknek legalább is két harmada földműveléssel foglalkozó szláv és egykori fogoly volt, egy harmada pedig, az avarok maradványa, az egész országban szétoszolva az évekig tartó háborúkból megmaradt magyarokkal szemben mégis akkora többséget képezett, a melybe a győztesek és a mai Magyarország megalapítói könnyen beolvadhattak. Nemzetünk teste sok mindenféléből alakult, de a szellem, mely összeillesztette és éltette, minden időben maiglan megmaradt magyarnak!

1. Bűn idegen szó a magyarban és az újperzsa guna, az oszét vüna, az orosz vina, bűn, szóból származik. E szó kimaradt Miklosichnak »A szláv elemek a magyarban« czímű művéből. ^[VISSZA]

3. V. ö. ezeket: perzsa mah (hold) és mahtab (holdvilág), meg apitab (napvilág), a mely mégis csak ebből keletkezhetett: ap (nap) és tab (világos). V. ö. nab, tiszta, fényes. ^[VISSZA]

4. Hogy kedvezőtlen itéletemmel nem állok egymagamban, azt egyéb ide vonatkozó nyilatkozat bizonyítja. Ahlquist azt mondja, hogy Budenz fejszéjével akárhányszor kemény kőre sújtott. A magyar nyelvtudományban jártas angol műbiráló az Athenæumban a következőt írja (1893 szeptember 23.): »Many of those (etymologies) given by Budenz in his comparative Ugrian Dictionary appear to us very fanciful.« Még a tudós búvárnak párthívei is ezen etymologiák legnagyobb részét kérdésesnek tartják és csupán a módszert dicsőítik fennen. Erre azt a kérdést koczkáztatom: hogyan becsülhetek nagyra olyan módszert, a mely tíz példa taglalása közben legalább hatszor vagy nyolczszor is cserben hagy? ^[VISSZA]

6. Daich, úgy látszik, hibásmásolás következtében lett ebből: Jajk. Bíborban született Konstantin így írja: TeÀc. ^[VISSZA]

7. Hogy az oroszok ugri alatt nem magyarokat értettek, az abból is kitünik, hogy ők nemzetünket Vengernek hijják, mely szót ők a lengyelektől kölcsön vettek. ^[VISSZA]

11. V. ö. hangtani tekintetben a következőt: török seprek és magyar seprő (valaminek alja), török ünek és magyar ünő, török určak és magyar orsó, török koburžak (láda) és magyar koporsó. [VISSZA]

12. Maszúdi IV, 38. ^[VISSZA]

13. V. ö. e szót: Achmed Vefik pasának Lchčei Osmani czímű művében. ^[VISSZA]

14. Az ujgur műveltségi élet e jelentékeny maradványainak kifejtésében az orosz tudományos akadémia és a finn-ugor társaság szerzett kiváló érdemet. Lásd az Orkhon-expeditió munkálataiban a mongolok régiségeinek atlaszát Radloff V. dr.-tól, az előleges jelentéssel együtt, továbbá: Inscriptions de l'Orkhon, recueillies par l'Expédition Finnoise, 1890, et publiées par la Société Finno-Ougrienne. Helsingfors, 1892; végre Wörterverzeichniss zu den Inscriptions de l'Jenissei, Donner O.-tól, Helsingfors, 1892. ^[VISSZA]

15. V. ö. Menander Protector művének töredékeit. ^[VISSZA]

19. Illak és Irnak nem valóságos tulajdonnév, hanem czímként vagy kor megjelöléseként értendő. V. ö. erre nézve a következőt: Inak a legifjabb herczeg czíme Khivában, továbbá Kette Töre, a trónörökös, szó szerint: a legidősebb herczeg, stb. ^[VISSZA]

21. Gyenge támasztékot nyujt a nilau (négy) számnév, a mely akkor jutott a török nyelvbe és a Chulassei Abbasi-ban, a legrégibb török szótáron alapuló szerzeményben megvan; e szó a vogul nile, a votják nel, nil alakkal azonos, a török tört szótól pedig egészen idegen. ^[VISSZA]

22. L. a törökségről írt tanulmányomat a 62. lapon, a további részleteket pedig Eichwald művében: O csudszkich kopjach, az orosz archeologiai társaság Zapiszki-jében, 1857. ^[VISSZA]

24. Jordanis közleménye, hogy ott 40,000 hunn esett el, minden bizonynyal nagyfokú túlzás és méltán sorakozik a byzanczi és frank történetírók későbbi hetvenkedéseihez. A hol 40,000 ember holtteste borítja a csatasíkot, ott százezreknek kellett megütközniök, akkora szám pedig azon kor népességi viszonyainál fogva a teljes lehetetlenségek közé tartozik. ^[VISSZA]

25. L. a hunn és avar szó- és névjegyzéket »A magyarok eredete« cz. művem 47. és 52. lapján. ^[VISSZA]

28. Még a hunnok tenyésztette lófaj is, tudniillik az apró, rút, de fáradhatatlan és gyorsaságban a széllel vetekedő lovak, a melyekről Ammianus Marcellinus ír, szakasztott olyan, mint az apró, lomposszőrű, de rendkívülien gyors lovak, a melyek még jelenleg is találhatók a középázsiai pusztaságon. E lófaj nyomai még ma is megtalálhatók a magyar parasztlovakban. ^[VISSZA]

33. Bertaridus ifjúkorában hunn (avar) királynál (?) talált védelmet, a ki isteneire megesküdött, hogy a vendégszeretetet szentnek fogja tartani, és midőn később aranynyal akarták arra bírni, hogy a longobardot kiszolgáltassa, következőleg felelt: »Oltsák ki az istenek életemet, ha elkövetném azt a bűnt, hogy eskümet megszegjem«. Hunfalvy, Magyarország ethnographiája, 152. l. ^[VISSZA]

34. Kandik Menander szerint a következő beszédet mondotta: »Adesse gentem omnium maximum et fortissimam, Avaros, genus hominum invictum, qui eius omnes hostes repellere et funditus extinguere possent. Illius rationibus valde conducere cum eis armorum societatem facere et auxiliarios optimos sibi adsciscere, qui tamen non alia conditione servirent, quam si donis pretiosis, annuis etiam stipendiis et fertili regione, quam habitarent, donarentur.« Exc. Leg. 101, 102. I. Olyan beszéd, mint az előbbi, a török világnézettel és erkölcsi fogalmakkal homlokegyenest ellenkezik, és annál kevésbbé adható nomád ember ajkára. ^[VISSZA]

43. Jagur, ha a jakur igető (jövendölni) alapján ítélünk, avar papnak vagy jóslónak méltóságneve volt, afféle haruspex. Ugyanazon jelentőségű e szó is: bokolabr (helyesebben: böküler); és valamint a régi germánok druidjaikat, a későbbi keresztyének apátjaikat és püspökeiket úgy az avarok is samán papjaikat használták béke szerzésére. ^[VISSZA]

44. L. Abulgazi kazani kiadását a 43. lapon, a hol ez olvasható: »On üč küren itti ve bir birine tekre tekre tükerek«, azaz: tizenhárom kürent csináltatott és mindegyikében elhelyezte (seregét). A tatároknál ez nagyobbára szekérvár volt, ugyanúgy a magyaroknál is; azonban szó szerint való értelmében küren a. m. kör, gyűrű. V. ö. a mongol küria (gyűrű), a magyar kör és a čagataj körün (kör, társaság) szót. ^[VISSZA]

45. Magyarország ethnographiája, 153. l. ^[VISSZA]

46. Thierry, II. rész, 341. lap. ^[VISSZA]

47. L. Nöldeke T., Geschichte der Perser und Araber zur Zeit der Sassaniden. Aus der arabischen Chronik des Tabari; Leyden, E. J. Brill, 1879, a 157-160. lapon. ^[VISSZA]

48. L. a Derbend-Námeh kiadását Mirza Kazem-Begtől, Szt.-Pétervár 1851, a 46. lapon. ^[VISSZA]

50. Hogy Eginhard avar nemességet említ, az tévedésen alapszik. Az avaroknál, valamint a többi török népeknél volt ugyan nemesség, a melyet e szókkal jelöltek meg: fehércsontú (ak szőngek) és feketecsontú (kara szőngek), ez azonban nem annyira rangbeli különbségen alapszik, mint inkább az uralkodó fejedelem vagy khákán egyenes leszármazóira vonatkozik. ^[VISSZA]

54. Schafarik (Slaw. Alterth. II, 457.) ezt írja: »Mikor és hogyan tüntek el az avarok maradványai Pannoniában, azt nem tudjuk. Talán összeolvadtak 907 után a magyarokkal egy néppé«; ez azonban nem gátolja a tudós búvárt abban, hogy néhány levéllel előbb e nép teljes megsemmisülését tényként megállapítsa. ^[VISSZA]

58. Felesleges volna a magyarok eredetéről írt tanulmányomban kifejtett nézeteimet e helyen ismételnem. A magyar összehasonlító nyelvtudomány a magyar alaktannak kizárólagos ugor jelleméről a priori megalkotott elméletben sokkal mélyebben feneklett meg, hogysem egykönnyen megfordulhatna. Csak idő multával, ha majd a török nyelvjárások tanulmányozására akkora figyelmet fordítanak, a mekkorát az utolsó évtizedek alatt az ugor nyelvekre fordítottak, csak akkor lehet kijózanodásra és tárgyias itéletre gondolni. ^[VISSZA]

59. Kat nem fordul elő önálló szóként, hanem csak e határozó alakokban: kat-ên, hátul és kat-ra hátra. Hasonló a viszony a vogul lajl, alul és a magyar láb, a legalsó rész, között, mint Budenz feltette. ^[VISSZA]

60. Kaš jelentősége tulajdonképen dudorodás (v. ö. a német Bauch és Bausch szót), emelkedés. ^[VISSZA]

61. Orun, urun, magaslat, kidomborodó rész is. V. ö. a török borun orr és hegyfok, meg a germán Nase és Näs (hegyfok) szót. ^[VISSZA]

62. Menny a szellemi ég, épen úgy, mint a török meng, möng a föld felett valót, az örökkévalóságot jelenti. ^[VISSZA]

63. A modern tudomány a magyaroknak azon ma is élő hagyományát, hogy a hunnok és magyarok között kapcsolat van, kétségbe vonta, helylyel-közzel ki is gúnyolta és lehetetlennek jelentette ki. Mint akárhányszor, úgy itt is a hagyománynak van igaza, mert a magyarok őseredete nem Árpádtól, hanem a hunnok vándorlásától való. ^[VISSZA]

64. A Bíborban-született szerző művében már ouzi-t találunk a Dnjeper nevéül és, mint ismeretes, e szó azonos oguz-zal, az Oxusuak régi középázsiai nevével; ebből származik a Dnjeper és az Oxus gyakori felcserélése. ^[VISSZA]

67. Az általánosan elterjedt nézet szerint a gótoktól és hunnoktól helyökből kiszorított szlávok éjszak felé vonultak vissza és állítólag csak a hunn birodalom elpusztulása után foglalták el ismét előbbi lakóhelyeiket a Fekete-tenger és az Al-Duna mellékén. V. ö. Gibbon, V. köt. 167. lap. ^[VISSZA]

68. Tat-nak nevezték a gótokat a krimi tatárok és tat-čik (a tat szónak kicsinyítője) vagy tačik a Közép-Ázsiában található iráni őslakosnak neve a törököknél. ^[VISSZA]

69. Hogy Baján mennyire tartotta a szlávokat hatalmában, azt semmi sem bizonyítja olyan ékesszólóan, mint az, hogy az ő neve a szlávoknál a fejedelem, király fogalmának megjelölésére megmaradt; a szláv pan, úr, ugyanis a Baján szó rövidítése. Ugyanúgy támadt Nagy Károly nevéből (Karl) a szlávoknál a későbbi kral szó, a mely a magyar király és innen a tatár giraj (krimi fejedelmek czíme) alakba ment át. ^[VISSZA]

70. Tekintve a szláv nyelvnek e rendkivül intensiv hatását a magyarok nyelvére, valóban nagyon csudálatos, hogy a magyar történetírás Julián szerzetes apokryph tudósításának még mindig hitelt ad, a ki 1237-ben Nagy-Magyarországban a Volga partján állítólag megtalálta a magyarok pogány testvéreit és magyarul beszélt velök. Hiszen még azt a szót, hogy beszélni, sem érthették volna meg e régi magyarok, mert beszél tiszta szláv kölcsönszó, a mint hogy kezdetleges beszélgetésekben még sok más szláv kölcsönszó is előfordul. Olyan magyar nyelv, a milyent ma ismerünk és a milyen a XIII. évszázadban is volt, Ázsiában soha sem létezett, és ha Julián atya valóban meglátogatta a Volga vidéket és az ottani nomádokkal megérttette magát, az csak a török nyelvjárás segítségével volt lehetséges. Ámde az nagyon kétséges, hogy volt-e még akkor Magyarországon olyan ember, a ki egyenesen Árpáddal hazánkba jött és török nyelvét megőrzött embertől származott. ^[VISSZA]

71. Schafarik (II, 235.) azon nézetben van, hogy a magyar nyelvben levő szláv szók Lebediában és az Al-Dunánál való tartózkodásuk idejéből valók, a hol szlávokkal érintkeztek. A lebediai szlávokról semmit sem tudunk és a dunai szlávokkal, azaz a bolgárokkal való érintkezésök sem barátságos, sem eléggé hosszú nem volt, hogy olyan mélyre ható eredményt hozhatott volna létre. ^[VISSZA]

72. V. ö. Die slawischen Elemente im Magyarischen von Dr. Franz Miklosich. Zweite Auflage mit Zustimmung des Verfassers und der kaiserlichen Akademie der Wissenschaften in Wien besorgt und herausgegeben von Dr. L. Wagner, 1884. Itt a tudós slavistát követem, de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy akárhány összefűzése ellen határozottan tiltakoznom kell. ^[VISSZA]

74. A török čartak, a magyar csárda szóban olyan perzsa eredetű műveltségi szót láthatunk, a mely az egész avar birodalmon végig a Dontól egész Magyarország nyugati határáig minden, e földön lakó népnek nyelvébe jutott. ^[VISSZA]

75. Tavar szó szerint a. m. vagyon, jószág, tulajdon. V. ö. a tót lichwo, marha és nyereség, a latin pecus és pecunia, a török mal vagyon és barom, a török barêm, vagyon és a magyar barom és jószág szót. ^[VISSZA]

76. L. az V. mellékletet a magyarok eredetéről írt tanulmányomban. ^[VISSZA]

79. Ha tekintetbe vesszük az arab betűknek a diakritikus pontok miatt könnyen ingataggá váló értékét, akkor bizonyára értjük, milyen kevés bizalmunk lehet az arab írásban ránk jutott török tulajdonnevekben. A hány kézirat, annyi eltérés e szók átírásában, úgy hogy nagyon kevés kivétellel találgatásra kell szorítkoznunk. Erős a meggyőződésem, hogy Maszúdi bažgard, bažgar és Ibn Haukal mašžart szavával a később világosan mutatkozó mažar vagyis magyar szó azonos. ^[VISSZA]

80. Des peuples du Caucase et des pays au nord de la Mer Noire et de la Mer Caspienne dans le dixième siècle, ou Voyage d'Aboul Cassim, par M. C. D'Ohsson, Paris, 1828; 257-259. l. ^[VISSZA]

81. V. ö. A török faj, 612. l. ^[VISSZA]

82. »Portyázásaikat a nyugati országokon át egész Spanyolország szomszédos tartományaiig terjesztik ki«, ezt mondja szó szerint Maszúdi (l. Prairies d'or, II, 58). Továbbá (a 64. lapon) így ir Maszúdi: »A mi napáinkban rablóhadjárataik Francziaország és Andalusia határaiig terjednek«; ezen, mint magától értődik, a magyarok betöréseit a vezérek korában érti. Minden bizonnyal nagyon jellemző, hogy e hősi tett híre messze eljutott az arab műveltség világába és hogy ott ázsiai testvéreik vitézségét büszkén emlegették. ^[VISSZA]

83. Az eredeti majar alaknak mažar-rá való változása a kirgizek nyelvében és a volgai törökök közt ment végbe, a kiknél a j hangja nagyobbára ž-vé változik. Így például: jut-žut (döghalál), jigit-žigit (hős), jir-žir (dal) stb. ^[VISSZA]

84. A 204-6. lapon. ^[VISSZA]

85. Művének czíme: vagyis: A kiválóság példaképének győzelmeiről való fejtegetés; a kaukázusi népek föld- és néprajzi adatait illetőleg régibb arab kútfőkből merít. ^[VISSZA]

87. V. ö. Ilminski nézetét a csuvasok nyelvéről, az orosz régiség-tudományi társulat közleményeinek V. kötetében. ^[VISSZA]

88. Byzanczban a magyarokat még Szent István idejében is törököknek tartották; az első királyunknak küldött koronán ez a felírás olvasható: BasilŸoV t÷n Toêrxwn. [VISSZA]

89. E viszonyokon azt értem, hogy nem-magyar tudós körökben még mindig fennáll a magyarok ugor nemzetiségéről való nézet; magában hazánkban helyes felfogás terjed el. Mai napság inkább a magyar nyelvnek az ugor nyelvjárásokkal való rokonságáról beszélnek, mintsem valami ethnikai rokonságról, és ez a helyes felfogás. ^[VISSZA]

90. Valamint Jordanis szláv kútfőkből értesült Attiláról és a hunn király halotti torának megjelölésére e szláv szót használta: strawa, épen úgy alkalmazza a Bíborban-született e szláv szót: wojwoda (boŸbodoV), azaz hadvezér, mint fejedelmi czímet az ázsiai magyarokról, holott azok e tiszta szláv szóval mégis csak Pannoniában ismerkedhettek meg. ^[VISSZA]

91. Azt mondom: állítólagos, mert Lebedias a török nyelv tekintetéből teljesen lehetetlen név, mivel a törökben nincs l hangon kezdődő szó. ^[VISSZA]

92. Jerney (Keleti utazás II, 80) és Szabó Károly (A magyar vezérek kora, 30) a Nagy- és Kis-Lepedika-nak nevezett síkságban, a mely a Dnjeper jobb partján terül el, Konstantin Lebedia-jára ismernek, csakhogy az a kérdés: hogyan lehet ezt az elnevezést a későbbi Etelkuzu, vagyis a Volga és a Dnjester közt levő terület mellett érteni, holott Lebedia már bele van foglalva Etelkuzuba? Látható tehát, hogy a görög császár földrajzában nem lehet valami erősen megbízni. ^[VISSZA]

94. L. Ruszko-kirgizki i kirgizko-ruszki szlovar (orosz-kirgiz és kirgiz-orosz szótár), írta Is Mehemmed Bukin, Taskend, 1883; a 194. lapon. Nem szabad figyelmünkön kívül hagynunk azt a körülményt, hogy Alpagut ugyanolyan jelentőségű, mint Alpad és ezzel minden bizonnyal összefügg. Alpad és Árpád viszonyát illetőleg hajlandó vagyok azt hinni, hogy az l és r hangcseréje csak később állott be és hogy a magyarok magok e szót csakis Alpad-nak ejtették. Ez újabb bizonyíték arra nézve, hogy a Bíborban-született az ő adatait Pannoniából és nem Ázsiából szerezte. ^[VISSZA]

95. Jelentés a honfoglalás időpontjának meghatározása tárgyában. Budapest, 1893. ^[VISSZA]

96. Ezt utazásaim közben a karacsaj-törökökhöz tartozóktól gyakran hallottam és évtizedekkel előttem honfitársunk, Besze János, ugyanazt tapasztalta. Besze, a ki 1830-ban a Kaukázust meglátogatta és az elsők közül való, a kik az Elburz csúcsát megmásztak, megemlíti, hogy a karacsaj-törökök a régi magyarok ivadékainak tartják magokat és még ma is büszkén emlegetik, hogy őseik hajdanában a Kaspi-tótól kezdve egész a Fekete-tenger éjszaki vidékéig uralkodtak. (L. Voyage en Crimée, au Caucase, en Georgie etc. par Jean Charles de Besse, Paris, 1838, a 67-69. lapon.) ^[VISSZA]

97. A tarka-ži, jutu-ži és fali-ži alakokban látható ži képző e szók török eredetét minden kétségen kívül helyezi. ^[VISSZA]

99. Og-uz, folyó, tőszótagja (og-) ugyanaz, mint az ujg. ük-i, üg-i (víz) szóé. V. ö. a magyar ügy szót (víz, folyó). ^[VISSZA]

100. Helyesen mondja Gregoriev, orosz orientalista: »Nincs okunk feltenni, hogy valamikor régebbi időben ez a (pusztai) lakosság jelentékenyen számosabb lett volna (mint a mekkora jelenleg) és mégis nomád harczosok seregeiről beszélnek, a melyeknek száma majdnem milliókra rúgott.... Csupán a megtelepültek gyávasága és kislelkűsége nagyította e közmondás szerint: ,A félelem sokat lát' nomád ellenségeik számát hihetetlenül, úgy hogy ott százezreket láttak, a hol még tízezrek sem voltak.« (Russ. Revue. VI. 336.) Ilyen roppantul túlozták a hunnok, avarok és magyarok számát egyaránt. ^[VISSZA]

101. Schwartner, Szalay, Häufler és Török egy millióról beszélnek, Fessler, Horvát István és Szabó Károly e számon is túlmennek. L. Kerékgyártó, Magyarország mívelődésének története, I, 30. ^[VISSZA]

103. L. A magyarok eredete, 99. l. A kúnok is ékeskedtek a férfiú e díszével, a miből tekintve az igazi ural-altájiak szakálltalanságát vegyülék-fajra lehet következtetni. Midőn a kúnok Szent László idejében hazánkba költöztek, szakálluk leborotválásának és hosszú hajuk megnyírásának kötelességét csak a király közbenjárására engedték el. (L. Endlicher 560. l.) ^[VISSZA]

105. V. ö. a csuv. aš, hús, a tat. iš, hús és az alt. iš, hús, szókat. Lásd Zolotniczki, csuv.-orosz gyökszótára 5. 7. ^[VISSZA]

106. Hús volt a magyarok főtápláléka, de nem nyers állapotban, mint a bárgyú barátnak, Heribaldnak elbeszélése nyomán a sanct-galleni apát az utókorral el szeretné hitetni. ^[VISSZA]

109. Ezen okból a Marci Chronica-ban található illustratiók az Árpád véréből való fejedelmek viseletéről leginkább megközelítik a valóságot. Az új magyar viselet a lengyelektől származik, ezek meg a szarai-i Arany Horda fejedelmeitől vették át. A Volga mellékére való Sejbáni ezt a viseletet még Közép-Ázsiában hordta, mint a Sejbáni-eposnak tőlem való kiadásában a XV. évszázadból való kép mutatja. ^[VISSZA]

111. Pauler Gyula kitünő művéből azt látom, hogy a magyarok még a XIV. században is tüntek ki e fegyverrel való bánásban. L. A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. Budapest, 1893. II. 616. ^[VISSZA]

114. Kerékgyártó (Míveltség fejlődése, I, 399.) szerint e zászlókat már Gejza idejében mellőzték. ^[VISSZA]

116. Ennek következtében származik neve: Okan Ukan e tőszótagból: ok, uk, érteni, tudni, hallani. ^[VISSZA]

117. Tulajdonképen védelmező. V. ö. ezen oszmán kifejezést: Allah uur ola, Isten veled (szó szerint: Allah legyen védelmeződ). ^[VISSZA]

118. V. ö. az alt. jiš eesi, erdei szellem, tuu eesi, hegyi szellem, nevét. ^[VISSZA]

119. Decret. I. c. 22. ^[VISSZA]

120. Ilyen értekezés Barna Ferdinánd müve: A mordvaiak pogány istene (l. Értekezések VIII. köt. II. sz. 1879), a melynek ábrándszerű levezetéseiből egyetlen egy tárgyias tény sem derül ki. Az ugor mythologia még nagyobb fogyatkozásokban szenved, mint az ugor összehasonlító nyelvtudomány. ^[VISSZA]

121. Ezen perzsa szóból: pahlivan, hős, tulajdonképen: pahlu-ban, az oldal védője. ^[VISSZA]

124. Szó szerint: nemzetség apja (ebből: man, a magyar nem, és apa, a magyar atya, apa); valamint man-apa-ból manap lett, úgy alakult alp-ata-ból alpat, arpad vagyis fejedelem. A kazakoknál a nemesség neve ak-söjek, fehércsontú, a népe pedig kara-söjek, feketecsontú. Perzsiában a nemes ember neve khanzad, a khan szülöttje, Törökországban pedig, a hol születési nemesség nincs, az előkelőnek neve kiši-zade vagyis a valaki szülöttje, a valaki fia. ^[VISSZA]

125. Khan kötürmek, fejedelmet emelni, vagyis a megválasztás jeléül nemezdarabon vagy pajzson felemelni; ennek olyan jelentősége van, mint nálunk a koronázásnak. Porphyrogenitus szerint Árpádot is e szokás szerint emelték fejedelmi méltóságra. ^[VISSZA]

126. Egészen helyesen írja Lewchine a kirgizekről való könyvében (a 390. lapon): »L'Européen, qui est accoutumé à des lois, au bon ordre, à l'obéissance, et qui sait que presque tous les états asiatiques gémissent sous le joug du despotisme, en voyant la division des Kirghiz-Kaissaks en hordes, races, tribus, sections, et l'existence des Khans, de Sultan et de Begs, suppose que chaque horde a sans doute un chef autocrate, auquel obéissent sans murmure les chefs des races, qui la composent; qu'à chaque chef de race sont soumis les chefs des tribus de cette même race; en un mot, il croit, que les Kirghizes vivent sous le pouvoir illimité d'un seul; mais un examen plus approfondi fait voir, qu'ils vivent dans l'anarchie.« Az anarchie szó helyébe tulajdonképen azt szeretném tenni, hogy indépendance, mert az anarchiának a szokástörvények mindig útját vágták. ^[VISSZA]

129. Hogy egyedül levő nők még jelenleg is nomádok között könnyebben és minden veszedelem nélkül mozoghatnak, azt újabb időben bizonyítja Mrs Bishop utazása kurdok és beduinok között, meg Taylor kisasszony különös úti kalandjai a tibeti nomádok között. Ez utóbbi hölgy karavánja ellen intézett rablótámadást a nomádok mint férfiatlan és utálatos tettet megbüntették. ^[VISSZA]

131. A Névtelen Jegyző ama vidék néhány pontjának etymologiáját össze akarja kapcsolni a honfoglalással és egyéb között azt tartja, hogy Munkács-ot azért nevezték el így a magyarok, mert benyomulásuk munkával vagy fáradsággal járt, és e szerint adták az első szerencsés ütközet helyének is e nevet: Szerencs. Csakhogy az a baj, hogy munka is, szerencse is tiszta szláv eredetű szó; az előbbi ugyanis ebből származik: muka, kín, fáradság, az utóbbi pedig ebből: sreča, szerencse. Mivel pedig Árpád nem volt szláv, az Anonymust rossz szófejtőnek és még rosszabb történetirónak kell mondanunk.

Azt, hogy a magyarok éjszakkelet felől jöttek be, leginkább Nestor adatával szokták bizonyítani, a ki azt írja, hogy az ogorok 848-ban, Oleg vagy Olaf uralkodása alatt vonultak el Kiev mellett és hogy azért azt az egész hegylánczot agri hegyeknek nevezték. Minden előtt az a kérdés, vajjon Nestor az ogriakon csakugyan magyarokat értett-e, mivel, mint ismeretes, az oroszok e néven minden, keleten tanyázó nomádot szoktak érteni, mint már előbb kifejtettük. Továbbá, ha a magyart délen mažar-nak, mažgar-nak nevezték, hogyan híhatták éjszakon ogriaknak? A Nestor említette ogriak bármi egyéb lehettek, csak magyarok nem, és minden ehhez fűződő okoskodás a mese birodalmába tartozik. ^[VISSZA]

132. Marczali (Magyar tört. kútfők, német kiadás, 97. l.) helyesen utalt azon hasonlóságra, a mely Árpádnak a krónikásoktól megjelelt útvonala és Batu Kháné (1241.) között van, és ebből egész helyesen azt következteti, hogy a jó Névtelen szeme előtt a magyarországi tatárjárás eseményei lebegtek, midőn Res gestae-jét írta. ^[VISSZA]

133. A chronologiai adatokat illetőleg Salamonnak következő, akadémiai jelentésében levő időmeghatározását tartom a valószínűséghez legközelebb esőnek:

135. Ezen vezér nevét, a mely a byzancziaknál is Kours©nhV, hazai történetíróink és nyugati krónikások hol Csörs-re és Kusalyra, hol meg Chussal-ra, Chussol-ra változtatják. Kursan török szó, mai jelentése: kalóz; ebből származik a nyugati nyelvekben: Korsar, corsaire stb. ^[VISSZA]

137. Ezen adatokat kitünő statisztikusunknak, Kőrösi Józsefnek köszönhetem, azonban pótlólag megjegyzem, hogy a Francziaországra vonatkozó adatok közül csak az 1700-ról, és az Angliát illetők közül az 1570-ről való tarthat számot teljes hitelességre. ^[VISSZA]

138. Székej, székely a szó értelme szerint a. m. megtelepült; ellentéte: göcsej, azaz: vándor, nomád, törökül göče, vándorló. Mint a magyarság keleti határőrei bizonyára régtől fogva viselték e nevet. ^[VISSZA]

146. A rabszolgát jelentő török szó, tudniillik kul, úgy viszonylik ehhez: kul-ak (fül), mint a német Hörig ezen igéhez: hören. [VISSZA]

149. Mind a három, a kereskedésre vonatkozó szó még jelenleg is megtalálható a turkománok nyelvében. V. ö. a török čer-či, kiskereskedő, csereberélő, a čere elavult igetőből (cserélni, kereskedni); a török-čag. alku, bevásárlás, vétel; a török-čag. aaruk, áru, holmi, málha. ^[VISSZA]