4. cím
Karácsony

(William Shakespeare: A velencei kalmár,
II. felvonás, 2. szín, Vas István fordítása)

116. § Míg a külvilágot fehér hó, a karácsonyi ajándékok rejtekhelyét pedig titok fedte, az alagút ezen a szakaszán tavasz volt. A rövid föld alatti rész hamarosan kivezetett a szabad ég alá. Ez a felszín azonban egészen máshol volt, mint a "valós világ felszíne". A kellemesen meleg levegő tele volt ígérettel. Zoltán nagyot szippantott belőle.

A nyújtózkodó fák és bokrok közül előcsörtetett egy sereg rigó. (Egyet Pú fel is ismert, a Klasszikusok című dráma első felvonásában ez a madár ébresztgette Marxékat. Lásd a 23. §-ban.) Hősünk tudta, hogy a rigók, egyszerű ruháikkal, kecses alakjukkal és hétköznapi lényükkel kinek voltak a kedvencei. Éppen kezdett gondolataiba merülni, mikor lágyan rátette valaki vállára a kezét.

- Nézd, mennyi Edward! - szólt az a lány, akire éppen akkor gondolt.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy! Már nagyon régen kerestelek, valahogy eltűntél a szemem elől.

- Bizony, régen találkoztunk, de én nem feledtelek. Most, hogy rám gondoltál, gondoltam illő megjelennem.

Zoltán szívén melegség futott át. Aznap sokat sétáltak az alagútból nyílt különleges, tavasztól, újrakezdéstől duzzadó világ felszínén. Pú elmesélte neki az elmúlt 115. §-t. A lány figyelmesen hallgatott és megértett mindent. Óriási élmény volt Zoltánnak, hogy akadt valaki, akit ilyen mélységig érdekelt az ő élete.

Lassan beesteledett. Hangulatos utcácskákon barangoltak, néha benéztek egy-egy szórakozóhelyre, klubhelyiségbe, Zoltán számára még ismeretlen ismerősökhöz. Mindenhol akadtak kedves emberek, kik mosolyogva mondogattak neki lényegtelen dolgokat, közben világosan érezhetően arra gondolva, hogy jó élni, mikor a zöld tüdejű növények először szippantanak óriásit a friss levegőből.

Az este egy padlásszobában találta őket; összebújva, mint két veréb-Edward.

- Mi most boldogok vagyunk, ugye? - kérdezte a lány.

- Igen.

- Milyen kevés elég hozzá.

117. § Ezek után egészen kiábrándító volt Zoltánnak, mikor eszébe jutott az Ildikó-had, amint a pórázaiktól megszabadult Band tagokat megpróbálták kollektíve kontroll alá helyezni pár órával korábban a meetingen. Hiába, a női ösztönök már csak ilyenek!

Miután a szórakozási bojkott nem vezetett eredményre, kénytelenek voltak a lányok más eszközökhöz folyamodni. Első lépcső az erotika nehéztüzérségének bevetése volt. Ez módfelett hatékony módszer, elsősorban azért, mert az élvezetek tengerében könnyű bárkit az orránál (esetleg más egyebénél) fogva vezetni. Míg hátulütője ennek a harcmodornak talán az, hogy kitartóan nehéz lekötni a másik figyelmét, ha a hév nem őszinte. Márpedig tudatos alkalmazás esetén nem beszélhetünk semmiféle őszinteségről.

A szitán átlátó testőrök elfordították tekintetüket a rosszkedv zsákutcájába besétáló Ildikókról és elmerültek a vad bulizásban. Mikor Athos az utolsó fergeteges táncszólóba kezdett (a Band 32-szer megismételtette vele a mutatványt, amit Alex Acuna és Manolo Badrena fergeteges dobszólójára mutatott be), szóval az utolsó tánc kezdetén a lányok kikapcsolták a biztosítékot. A válasz nem váratott sokáig magára: Athos a TV-bemondó prózai szövegére kezdett ugyanúgy táncolni, mint korábban a dobszólóra. A biztosítékot hamar visszakapcsolták, s a későbbi gondokat megelőzendő, áttértek a gyertyavilágításra.

A gyertyák meggyulladásával párhuzamosan világosság gyúlt a fiúk fejében is: "helyesen cselekedtünk".

118. § - Mi még találkozunk! - szólt a lány és búcsút vett Zoltántól.

Egy kicsit azért várni kellett erre a találkozóra....

Zoltán boldog nyugalommal hagyta ott a padlásszobát és indult vissza oda, ahonnan indult. Megragadta az alkalmat és alaposabban szemügyre vette az ismeretlen környéket. Ez egy nagyon szép város volt, már ekkor megtetszett Púnak (szerelem első látásra), pedig később még sokat láthatta, így azután is bőven lett volna módja megszeretni.

Később, a Sztár Egyetemre történő beiratkozás napján konstatálta hősünk - nagyon meglepődve -, hogy ennek a rejtelmes kirándulásnak a helyszíne valójában nem volt más, mint Szeged. (A XX. század végének Magyarországból kevésbé felkészült, külföldiek, idegen lények kedvéért: Szeged egy hangulatos dél-magyar város, folyóval, hidakkal, szép házakkal, "boszorkányokkal". - A szerk.) Sorra ugrottak be az emlékképek a különböző helyekről. Csak eleinte a padlásszobát nem találta sehol...

Annak, hogy Zoltán maga sem tudott teljes biztonsággal eligazodni alagútjának ezen szakaszán (pusztán intuícióra és a szerző levelére tudott támaszkodni), az oka elsősorban abban keresendő, hogy a Szegedre vezető feljárót nem ő építette, hanem az egyelőre még névtelen leány.

119. § A tejszagú alvásba, szuszogásba fulladt buli szereplői még mindig ugyanolyan békésen szenderegtek, mint a 115. §-ban; ki a konyhaasztal lapjára borulva, mások a radiátornak dűlve, egyesek a másik vállára hajtott fejjel, megint mások (a szerencsésebbek, mint például az összekucorodott szőke lány) a pamlagon.

Zoltán körülnézett, majd egy pillanatra elgondolkodott: "De hát tulajdonképpen meddig voltam én távol?" nem jutott gondolatai végére, ugyanis a pirkadat megcsiklandozta az egyik cimbora orra hegyét, ki erre felébredt, s Zoltánra nézett.

Erre nem lehetett mást reagálni, mint amit Pú:

- Pálinkás jóreggelt!

- Neked is!

Ezután hősünk kinézett az alagút egyik felszínre nyíló ablakán. Mindent vastagon beborított, a csodálatos, éjszaka alatt lehullott, s még mindig óriási pelyhekben hulló hó. Rögtön eszébe jutott Kányádi Sándor versének (Betemetett a nagy hó) részlete:

120. § A meeting utáni, bulit helyettesítő közös alvásban résztvevők összeszedelőzködtek, s tartván magukat az ősi igazsághoz: "egyszer minden véget ér", hazamentek. Sorra kiléptek a friss, ropogó hóba, utolsónak Zoltán hagyta el a "fedélzetet".

Amíg integetve búcsút vett a többiektől, a hó lassan befedte a lejárat fedelét. Az első hópelyhek még elolvadtak az alagútból áradó melegtől, pár perc múlva azonban már hófehér volt a lejárat helye is. Mire Pú visszanézett, már csak kis mélyedés jelezte azt a helyet, ahol nemrég az alagút lejárata volt.

Zoltán is elindult haza. Fél óra múlva töretlen, egyenletes fehérség borított mindent; nem látszott már semmi az alagútból. Egyszerre nagyon hideg lett.

121. § Az átmenet a hétköznapi élet szintjére szinte észrevétlen volt. Pár napra úgy tűnt, mintha a felszín alagúttá alakult volna (ez persze csak a látszat volt.)

Ez alatt a pár nap alatt ünnepelte a világ 1984 karácsonyát.

122. § Kedves olvasóm, elárulok önnek egy aprócska műhelytitkot. Ezen szakasz megírása közben éppen karácsony van. Hogy a gyönyörű ünnep hangulata még jobban átitassa soraimat, lefektetem a kéziratot a karácsonyfa alá. Így ni!

123. § Pú egészen kicsi kora óta tevékenyen részt vett a díszítésben. Első alkalommal, amikor saját erőből elérte a karácsonyfa legalsó ágát. Később egyre nagyobb szerephez jutott, majd mikor saját erőből elérte a legfelső ágat, teljesen kisajátította magának a fadíszítés szerepkörét. A feldíszített fa ekkor vált az ő - családjának szánt - külön ajándékává.

Néha órákig elmerengett bámulván a hatalmas, festett üveggömböket, az évek múltával egyre kedvesebb régi dísz-ismerősöket, azokat, akik mindig a legjobbkor látogatták meg a Pú családot.

A gömbökre - fluoreszkáló anyaggal - festett halak, hópelyhek, csillagok között mindig ugyanaz a mulatságosan torz Zoltán nézett vissza Púra, lehetett hősünk öt, vagy akár huszonöt éves.

124. § Történetünk karácsonyát megelőzően Zoltán már hosszú évek óta önállóan díszítette a karácsonyfát. Szertartásos rendben, ünnepélyesen kerültek elő sorra a díszek.

A legszebb dísz (a csúcson lévő) díszítéskor utoljára, leszedéskor legelsőként foglalta el helyét előbb a fán, majd a dobozban. Valahogy úgy, ahogy az udvari protokollnak megfelelően az uralkodói család szokott megjelenni ünnepi rendezvényeken.

Történetünk napján majdnem baj történt. Pú, még Mikuláskor megfázott - sokáig mezítláb szöszmötölvén az előszoba hideg kövén Röggöny, Wamp Wan, Mákvirágék és Gyöngy Mikulásként -, a csúcsdísz felrakásakor így kerülhetett sor arra, hogy eltüsszentse magát. A dísz szerencsére épen megúszta a dolgot, hajszál híján ugyan, de mégsem esett ki Zoltán kezéből. Pú lenyelte az ijedtséget, majd lehuppant ágyára és eszébe jutott egy régi emlék Röggönyről.

Pár évvel korábban, befejezvén a díszítést, ugyanígy huppant le Röggöny mellé.

- Na, hogy tetszik, nagymama?

- Nagyon szép - felelte Röggöny és Zoltán csak akkor vette észre, hogy nagymamája szemében milyen fényesen, csillogva tükröződnek a gyertyákról, díszekről jövő fények.

Röggöny csendesen, szipogva sírdogált.

125. § Idén karácsonykor találkoztam a két Mákvirággal. Elmondták, hogy tudnak regényemről, Pú elújságolta nekik. Egy-két részletet meg is mutattam nekik. Mosolyogva ismertek magukra a §-ok tengerében.

- Te, Lackó, azért egy s mást kihagytál, tudod-e? - kezdte anya-Mákvirág.

- Na és mit? - kérdeztem vissza.

- A 27. §-ban például megemlítetted a Winnetou négy kötetét, az oroszlán kabalát, a játékmackót, de egy szót sem írtál a keljfeljancsiról!

- Nem is beszélve a nyerítő lovacskáról! - kontrázott apa-Mákvirág, majd a két szülő egymást erősítve elhalmoztak kérdésekkel.

- És a tepsis autó?

- És a rakéta kilövő autó?

- És a Nagy indiánkönyv?

- És a barkácskészlet?

Igen, kedves olvasó, igazat kell adnom a Két Mákvirágnak; sok mással együtt elfeledtem megemlíteni egy sor nagyon fontos dolgot. Szinte szégyellem leírni, de ezidáig még csak meg sem említettem a villanyvasutat, mely szinte az összes régi játékkal együtt már régen megszűnt anyagi valóság lenni. Ilyenkor Karácsony táján azonban gyakran zakatol végig Pú agyában az emlékek erdejében az apró kis mozdony, maga után húzva a többi régi ajándékot.

126. § A Pú család csendben ülte körül a fát. Gondoltak egymásra, gondoltak azokra, akik rájuk gondoltak, sőt néha olyanokra is, akik nem gondoltak rájuk.

Úgy gondolom, hogy a Szentestén ajándékok körül ülő Pú család képe lehet a legalkalmasabb arra, hogy lezárjuk vele Zoltán életének gimnáziumi korszakát:

Míg Önök gondolatban ott ülnek a fa körül, én fizikai valómban is itt ülök saját karácsonyfám mellett. Hangolódjanak rá bátran erre a gondolati hullámhosszra, hiszen a 4. cím végi sötétben, a gondolatok szárnyán fogunk átrepülni a Holdra.

Úgyhogy nem is nagyon zavarom Önöket a "hangolódásban", csak úgy magamban füstölgök még egy kicsit:

Szánom-bánom, hölgyeim és uraim, de a terjedelem és idő szabta korlátok nem engedték, hogy bővebben tegyek említést a William Shakespeare Gimnázium hivatásos izomtücskéről, a Janus-arcú tornatanárról, ki a neve napján kapott italtól elérzékenyült, s eképpen fakadt ki: "Bassza meg, nem kellett volna!", máskor pedig filozófusi tálentumáról adott tanúbizonyságot, mikor a szalagavatón felvonuló bombázó láttán csöpögő kollégáit eképpen hűtötte le: "Őt is unja valaki!". Vagy itt van mindjárt Zoli bácsi, a technika tanára, ki az "Űrhajóval történő levélszállítás", valamint a "WC mint rendszer" témakörében alkotott halhatatlant.

126/A § No, de elég a nosztalgiából, térjünk vissza a "hangolódáshoz!" A Pú család megajándékozta saját magát. Mindenki összecsomagolta, amit kapott, lassan eljött az alvás ideje. Elaludtak a lámpák. Utoljára a fa fényei hunytak ki, a foszforeszkáló díszek még világítottak egy ideig.

Így, hogy érezhetően közeleg a gondolat-utazás, Önök joggal kérdhetik: "Miért utazunk?" Azért, mert miután Zoltánt felvették a Sztár Egyetemre, az erről szóló értesítő utolsó mondatában ez állt: "Tanulmányait megkezdheti a Holdon töltött egy év után." Azt, hogy ez miért van így, ne tőlem kérdezzék!

Szóval felkészültek? Ha igen, akkor én is eloltom a gyertyákat.

Teljesen sötét van. Már repülünk is, hűvös zuhanás veszi kezdetét.

(William Shakespeare: Othello, a velencei mór,
V. felvonás, 2. szín, Kardos László fordítása)

127. § Hopp! Testsúlyunk egyhatodával ráhuppanunk a Hold szürke talajára. Balra Armstrong lábnyoma; fent, a koromfekete égbolton vakító fényű csillagok; jobbra egy Coca-Colás üveg; az Ön háta mögött pedig - forduljon csak meg - ott vagyok én. Szkafanderem foncsorozott üvegén keresztül nem látható az arcom (egyébként én sem látom az Ön arcát), de hogy megbizonyosodjék állításom felől, jelet adok, integetek a bal kezemmel. (Vigyázat, a szemben álló bal keze első pillantásra jobb kéznek tűnik! - A szerző.)

Hahó, itt vagyok!

Én látom Önöket, kedves olvasóim, amennyiben Önök is látnak engem, úgy rendben megérkeztünk. Ezek után sokkal könnyebb lesz elképzelni Zoltán nehéz egy évét a Holdon.

Ugye, így már nem is olyan romantikus ez az egész, hogy a saját bőrünkön érezzük a dolgot. Ilyenkor döbben rá az emberfia, hogy az űrhajósok idejük java részét kemény, kellemetlen, idegőrlő munkával töltik. Furfangos szerkezetekkel teszik őket próbára, minek során ha tetszik, ha nem, fittyet kell hányniuk a szédülésnek, a hányingernek és a lehető legjobb pofát kell vágni a dolgokhoz. (Sőt, rendszeresen nehéz matematika és fizikapéldákat oldatnak meg velük, az űrhajó használati utasításait pedig - nincs mese - kívülről meg kell tanulni.) Ehhez képest idejük elenyésző hányadát tölthetik kamerák előtt mosolyogva, integetve; illetve sajtókonferenciákon (hacsak nincs nekik otthon saját, házi kamerájuk, illetve sajtókonferenciájuk, ez esetben ugyanis ők is szórakozhatnak egy kicsit többet.)

128. § Zoltán első gondolata a Holdon a következő volt: "Nagyon rossz itt!"

129. § Púnak a felnőttkor hajnalán fel kellett ismernie: az élet olyan, mint a pöcs, néha nagyon kemény, néha nagyon rövid.

130. § Anélkül, hogy a szokásos holdbéli történetekkel traktálnám Önöket - melyet nélkülem is megtesznek az önök férfirokonai, vagy esetleg Önök maguk - megpróbálkozom azzal, hogy a Holdon uralkodó hangulatba kergessem a kedves olvasókat, egy merőben magántermészetű ügy kiteregetésével.

Nem is olyan rég Worcesterben vásároltam magamnak egy zsebórát. Csodálatos nyár, csodálatos utazás, csodálatos óra. A ködös Albion - hol az eredeti gentleman terem - a legalkalmasabb hely arra, hogy az úriember beszerezze a gentleman fegyvertárának talán legoszloposabb tagját: a zsebórát. E csinos kis szerkezet nélkül az úriember ugyanis nem több félkarú óriásnál. (Egyébként erről még lesz szó a következő címben, hol a Sztár Egyetem kerül majd terítékre. - A szerző.)

Igaz, a szatyrot az órával, az irataimmal, a pénztárcámmal és egy könyvvel én hagytam őrizetlen, úszni vágyván; ez a körülmény azonban nem mentesíti sem a tolvajt (sem az Alkalmat, ki szülte őt). Úgyhogy ezennel minden felelőséget tettéért arra a minden valószínűség szerint fickóra hárítok, aki aljas módon emelte el az órámat és társait a szegedi uszoda öltözőjének fogasáról (kb. két méterre a ruhatártól). Ehhez a lényhez szólok most:

PAMFLET AZ ISMERETLEN ZSEBÓRA-TOLVAJHOZ

Egyébként, kedves olvasóm, nem vagyok én indulatos ember, de ami sok, az sok!

Alant megadom szegény ex órám rajzát és adatait.

Ha valaki meglátja másnál az órámat, arra kérem, kérje meg az illetőt, hogy juttassa vissza hozzám jogos tulajdonomat. Ha az illető azt mondja: "Eszembe sincs, hiszen ez az enyém, én loptam!", akkor kérem, rúgják őt tökön az 56. §-ban leírtaknak megfelelően. (Nem kell félni, a támadás váratlanul fogja érni, hiszen ő ezeket a sorokat már nem olvassa, a fentebbi vízszintes vonalnál rémülten eldobta a könyvet.)

Ennyit a holdbéli hangulat felidézéséről.

131. § Aramis, mint azt korábban említettem, köddé vált, így a Holdra sem vitték el - csak néha kaptak tőle a többiek egy-egy levelet -, a Púdár Band többi tagját viszont elhurcolták a hideg égitestre. Athos mint Filmkocka és D'Artagnan, az Üzleti Titok egy kráterbe kerültek; Pú, csakúgy, mint Porthos az Emlékmű, elszakadva minden ismerőstől, szólóban kezdték magukat nagyon rosszul érezni.

A Púdár Band kilépve Debrecen, s az almamáter burkából, másként kezdte látni magát, s a világmindenséget.

A fiúk egymásról alkotott képét legfőképpen az emlékek szabták meg eltekintve néhány újkeletű eseménytől, mint amilyen például az volt, amikor Athos egy - a merengő D'Artagnan orrából kiálló - szőrszálat kegyetlenül és váratlanul kitépett. "Ezt meg ne próbáld még egyszer!" mondta D'Artagnan és a hasító fájdalom árnyékából kezdte Athost úgy látni, mint egy horrorfilm kockáját. D'Artagnan látomása tehát közel volt a Pú féle látásmódhoz Athos vonatkozásában. Nem mindenki látta ugyanis úgy a másikat, ahogy Pú. Így eshetett meg az, hogy Porthos Aramist kezdte zöld, műanyag locsolókannának látni (fehér locsolórózsával). A fiúk egymásról alkotott látomásaiban nem volt hiány; akadt ezek között megbarnult banánhéj; tinta, slag, ultraibolya-sugárzás stb., stb., egy azonban biztos: Zoltánt mind a négy testőr annak látta, aminek őket látta Zoltán. Pú tehát, a testőrök kollektív szemszögéből nézve, olyan filmkocka volt, amely egy (üzleti) titokzatos ködbe vesző emlékművet ábrázolt.

132. § Isten úgy se', praktikus név az Ildikó, különösen ha Pú és barátai szemszögéből nézzük a dolgot. Nem kell mindig új névhez hozzászokni, ezen kívül egyfajta megnyugtató állandóság érzetét kelti az emberben, ha a barátnőket következetesen Ildikónak hívják. (Az Ildikó korszak vége felé, már kezdett kifejezetten kórossá válni a dolog. A fiúk, már csak a hecc kedvéért is csak Ildikókra "vadásztak".) Mindezt csak ezért írtam le, mert az ezután következő levéláradatban - melyben ha figyelmesen elmerülünk, pontos képet kaphatunk a holdbéli egy évről - szóval a most nyilvánosságra kerülő dokumentumokban szereplő ILDIKÓ nem egy Ildikó, hanem egy egész sereg Ildikó. Mondhatni az ildikóság attribútumaival felruházott Ildikó-idea (ki ugyanúgy Ildikója lehetett Zoltánnak, mint akármelyik testőrnek).

ILDIKÓ mellett a többi levelező: hús-vér figura, csupa régi jó ismerős.

133. § Mielőtt rátérnénk a következő §-ban a válogatott levélrészletekre, olvassuk el Pú levelét mindenkihez. (Egy értelmezést segítő momentum: Zoltán még a Földön deklarálta: "Ha a levelem felkiáltójellel kezdődik, akkor mindennek az ellenkezője értendő a cenzúra miatt.")

(1) Aramis:

(2) Gyöngy:

(3) Apa-Mákvirág:

(4) Anya-Mákvirág:

(5) ILDIKÓ:

(6) Porthos:

(7) ILDIKÓ:

(8) Anya-Mákvirág:

(9) Athos:

(10) ILDIKÓ:

(11) D'Artagnan:

(12) Apa-Mákvirág:

(13) D'Artagnan:

(14) ILDIKÓ:

(15) Anya-Mákvirág:

(16) Athos:

(17) ILDIKÓ:

(18) D'Artagnan:

(19) Gyöngy:

(20) Porthos:

(21) ILDIKÓ:

(22) D'Artagnan:

(23) A két Mákvirág:

(24) Albert Einstein:

(25) Wamp Wan törzsfőnök:

(26) D'Artagnan:

(27) Apa-Mákvirág:

(28) ILDIKÓ:

(29) D'Artagnan:

(30) Apa-Mákvirág:

(31) Athos:

(32) Porthos:

(33) Anya-Mákvirág:

(34) ILDIKÓ:

"......................................................................."

(35) Athos:

(36) D'Artagnan:

(37) Athos:

(38) ILDIKÓ:

"...................................................."

(39) Anya-Mákvirág:

135. § Zoltán egy álló éven keresztül azt a napot várta, amikor végre megszabadul a holdszolgálattól. Az egy év minden napján eszébe jutott az a majdani nagy-nagy öröm, amit a földreszállást követően Debrecenben fog érezni, és ami helyett - mikor Debrecenbe ért - nem érzett mást, csak mélységes mély fáradtságot és ürességet. Igazából csak akkor fogta fel a dolgok igazi jelentőségét, amikor apa-Mákvirág hazakísérte őt a debreceni állomásról és Pú érezte a szótlanság csendje mögötti őrült mély megindultságot.

136. § "De nagyon meghülyültem én ezalatt az egy év alatt, amíg semmi értelmeset nem csináltam!" - jutott eszébe Zoltánnak, miközben ismét földi lény módjára kellett volna elkezdenie a gondolkodást. Az első bizonytalan lépésekhez a Földön az a fiatalos lelkesedés adott erőt, melyet egy csodálatos érzésből merített: "Ildikó megvárt." Minden nehéz sorsú asztronautát elhagyott a kedvese ez alatt az idő alatt, a testőrök is megfacérosodtak, de Ildikó az más."

Hősünk már másnap csúnyán pofára esett. Előbb csak arra lett figyelmes, hogy Ildikó tévesztgeti a nevét. Hol Tihamérnak, hol pediglen egyszerűen csak Pálnak hívta őt. (Ezek az úriemberek valószínűleg illegalitásban tevékenykedő Sztanyiszlávok lehettek.) Másnapra már össze is omlott a nagy álom. Iszonyatos érzés volt Zoltánnak felismerni, hogy szánalomból maszlaggal etették hosszú hónapokon keresztül, ráadásul az a lány tette ezt, akiben feltétel nélkül megbízott.

Zoltán összeomlott. Ekkor szólalt meg a háta mögött Malacka barátom: "Nőnek soha ne higgy, nőben soha ne bízz!"

Az átverés megdöbbentő élményének hatása alatt ütközött Pú életében először a magyar nyelv korlátaiba, nevezetesen a múlt idejű felszólító mód hiányába. A maga módján pótolta is ezt a hiányt, egy kis kazinczista szüleménnyel:

"SCSA", toldalékszócska a múlt idejű felszólításhoz

Ragozás: - kalapálscsam
               - kalapálscsad
               - kalapálscsa
               - kalapálscsajuk
               - kalapálscsajátok
               - kalapálscsaják

Példa: "Kalapálscsad a szeget a falba tegnap!" - ezzel a következő gondolatot fejeztem ki tömören: "Ma felszólítalak téged arra, hogy tegnap kalapálj be egy szeget a falba!"

Miután Pú a nyelvi korlátokat ledöntötte, odament a Zöldszemű Ildikóhoz és ezt mondta:

- Ildikó, írscsad meg nekem hónapokkal ezelőtt, hogy már nem szeretsz! Ne engem, hanem saját magad szánscsad, elsősorban azért, mert nem tudtad annyira tiszteletben tartani a múltat, hogy az megóvott volna a hazugságtól!

- Mit beszélsz? Egy szót sem értek az egészből.

Ildikó lehet, hogy soha nem is értette meg, hogy szánalmában milyen kegyetlenséget követett el. (Olyasmit, mint a fogorvos, aki a fogat hetek alatt húzza ki.) (A "szadista fogorvos" pszichológiai példabeszédet nagyon szépen kifejti Popper Péter, hirtelen nem is tudom milyen című könyvében, lásd ott. - A szerző.) (Belső utak könyve. - A szerk.)

Ildikó (Sztanyiszláv Zöldszeműovics Púovval oldalán) eltűnt Zoltán életéből.

137. § A földreszállást követően a fiúk összegyűltek a Kék Vaddisznóhoz címzett korcsmában. (Lásd a 10. §-t. - A szerk.) Egy pár óráig mindenki olyan volt, mint régen, a testőrök sem látták Zoltánt "üzleti titokzatos ködbe vesző emlékművet ábrázoló filmkockának", hanem csak Púnak. (Majdnem kitört a Púdár Band koncert.)

138. § Az este a Kék Vaddisznóban tumultuózus jelenetbe torkollott. Ott gyűlt össze ugyanis (az asztalok mellett) a Púdár Bandhez hasonlóan sok-sok kortárs kiszolgált asztronauta, köztük például Tapirnyó Tibi és Púder; míg a lombok között, a lámpák közvetlen közelében veterán rovar-asztronauták igyekeztek minél hamarabb sötét fátylat borítani önnön múltjukra.

- Bizony, itthagytak bennünket - kezdte elsőként a kesergést Porthos.

- Minden nő kurva! - így Athos.

- Már megint kezded?! - förmedt rá D'Artagnan.

Az ég megdördült, egy szakállas, tekintélyes figura kidugta fejét a felhők szürkés paplanja mögül. Porthos rögtön megismerte:

- Gyerekek, ez Zeusz!

A hosszú, csigákba göndörödő szakállú istenség helyeslően elmosolyosodott és lecsukott szemmel igent bólintott. Egy pillanatra egészen úgy nézett ki, mint Marx. A fiúk érdeklődve várták, hogy milyen okot ad az öreg a váratlan megjelenésre. A mitológiából azonban már megszokhattuk, az ilyen magyarázatok soha nem egyértelműek, most is így történt:

- Bűnözz! - mondta a főisten, majd ezt megismételte még egy párszor.

- O. K. fiúk - kezdte elsőként a felocsúdó D'Artagnan - bosszú!

139. § A bosszú helyszíne: Agárd (lett volna). A bosszú fegyverneme: becsajozás (lett volna). A technika: csiszolatlan. A Tell Vilmos Vadásztársaság (T.V.V.T.), vagyis a Púdár Band, a tó melletti úgynevezett KARVI-DIÓ-DUÓ-DISCO környékén próbáltak vadászsikereket elérni, csak úgy uk-muk-fukk (angolul: uk-moock-fuck). Az eredmény: vert had (volt). Mivel a Sztanyiszlávok több száz kilométerre voltak, sőt némelyik pernahajder kiléte sem volt teljesen tisztázott, így a beating-meeting sem jöhetett szóba a lehetséges szórakozási formák között. Nem maradt más, csak a helyi sztriptíz.

Jó mulatság volt; Lola művésznő bemutatott két tigrisbukfencet, valamint cigánykereket (két sörösrekesz bála között), majd leült egy székre és - ahogy otthon szokta a fürdőszobában - levette ruháit. A bugyi letolása előtt kis hatásszünetet tartott, majd a WC-re ülést idéző módon feltette a pontot az i-re. Legalább nem mismásolta el a dolgot, viszont kövér volt.

Ezen kívül sikerült a nudista strandon jól szétnézni, sőt meg is ismerkedni ifjú hölgyekkel azt mímelve, hogy az addig Napot nem látott fenekek nem bírják már a terhelést és "...nem tudnátok-e adni valami kenceficét...".

Lényeg az hozzá, hogy Zoltán rengeteg plusz komplexussal "gazdagodott". Az agárdi kirándulás végén "Hivatalnokfejű-gyógyegér-szatűrosznak" érezte magát. Hasonlóan társaihoz, akikkel egyébként hamar elfeledte a kellemetlenségeket, bízva a fényes jövőben: az egyetemben és a kolleginákban.

140. § Az olyan korszakokat, melyek visszatérte nem kívánatos (KORSZAK NON GRATA) jobb hivatalosan, dokumenttel is lezárni! Íme: 

141. § A Holdról visszaérkező Púdár Band fizikailag felbomlott, a tagok saját útjukra léptek, de a Band-ben való gondolkodás nem veszett ki belőlük. (Pú és D'Artagnan pl. - még valamikor az alapítás környékén - megállapodtak abban, hogy hajlott korú aggastyánokként is ugyanolyan intenzitással törik majd fejüket hülyeségeken, mint fiatalon.)

Porthos bölcsész tudóskodására adta kopaszodó fejét. Athos és D'Artagnan elhatározták, hogy építészek lesznek. D'Artagnan aztán letért ez útról (lásd 69. §/III. - A szerk.), vállalkozások, majd égi utak csavargója lett. Aramis előbb a növényi, állati dolgok tudora kívánt lenni, aztán inkább medikus lett.

Az utolsó beszélgetés után Zoltán még egyszer mélyen belenézett a fiúk szemébe és sorra megszorította mind a négy testőr kezét. - Na csá!

142. § Szegény Mákvirágék azt sem tudták, hogy hirtelen nagyon megörüljenek-e vagy egy kicsit azért szomorkodhatnak is, mikor felpakolták Zoltán cókmókját a kocsira. Végül azért mégis az öröm mellett döntöttek, hiába ment már megint el messzire a csemete. (Szeged mégiscsak közelebb van, mint a Hold.) Az indulás előtt apa-Mákvirág és Pú még beültek egy fordulóra a Kék Vaddisznóba és beszélgettek "mint férfi a férfivel". Az életre, a lányokra vonatkozó tanácsok mellett a legbölcsebb tanács talán az volt, amikor az apa felszólította fiát, hogy nagyon jól nyissa ki a szemét és nagyon intenzíven élje meg a következő éveket, minden élményt nagyon mélyen szívjon magába. Nem szabad csak úgy sodródni, sodorni kell!

Az autó melegen búgva görgette maga alatt az aszfalt kilométereket. A két Mákvirág és Pú nyugodtan és elégedetten száguldott a jövőbe; a bukkanókon könnyedén áthuppanó autó helyeslően, bölcsen bólogatott.

- Nézd, Zoltán, nemsokára megérkezünk! - szólt anya-Mákvirág.

Az útszéli, integető fák hajtincseinek megszokott harmóniájából és az alföldi kisebb-nagyobb falvak, városok házain lévő, tágra nyitott ablakszemek fényeiből egyszercsak egy távoli fehér folt tűnt elő. Az út fölött, az egyre közeledő messzeségben egy hatalmas fehér tábla bontakozott ki. Pár pillanat múlva átsuhantak a tábla alatt.

- Na, megérkeztünk - konstatálta a családfő és ezzel párhuzamosan az estébe hajló szürkületben megcsillantak Szeged fényei.

A város előszobájában felállított hatalmas táblán a következő felirat állt:

143. § Míg Szeged fényei kibomlanak hőseink szeme előtt; mielőtt befordulna az autó a dobogó szívű város "nagy körútjára"; amíg Önök, kedves olvasóim, a Pú családdal együtt csendben elmerülnek a város lassan melegedő impulzusaiban - elmesélek valamit. (Az irodalom csodája, hogy most talán több ezren vagyunk egy ötszemélyes automobilban, mégsem kell szoronganunk.)

Szóval, kedves olvasóim, ugye gyakran hallják TV-, rádió- interjúkban, olvassák életrajzokban, hogy sztárok, fenoménok így kezdik mondandójukat: "Mikor beiratkoztam az egyetemre...", ".. és akkor megkértek, hogy írjam alá a szerződést...", "a manager megkeresett, hogy nem lehet-e..." stb. Pedig ez nem ilyen egyszerű, pl. Zoltán sem "csak úgy beiratkozott", komoly erőpróbát állt ki előtte: átesett a felvételi Púdár Band koncerten, valahogy így:

A hangulat már O. K. volt, a közönség teljesen együtt élt velük.

- Minden rendben, srácok? - kérdezte üvöltve Athos.

- Yeah! - üvöltötték a rajongók.

Az elcsendesedő zajban a Band tagjai elégedetten néztek egymásra. Athos mint frontember ivott egy korty narancs juice-t, megtörölközött fehér frottírtörülközőjébe, majd felkonferálta a következő szám címét:

- Részeg ember!

- Yeah!

A fülsiketítő ovációt Aramis metronóm pontosságú dobütései szakították félbe, Porthos "cifrázta rá" egy kicsit a csengőkkel, cinekkel. A második ütem végi osztásnál Pú egy kimért, elegáns basszus szólammal simult bele Aramis pontosan hozott "négyeibe", ezzel egy időben D'Artagnan kezdte el nyomogatni az akkordokat a szintetizátoron. A következő ütemnél a pontfényeket színes színpadi fény váltotta fel, a színhatásokat segítő füst tódult a színpadra, s Athos rázendített a dalra:

A szöveget Somorjai Zsolt írta 1978-ban, a hozzá illő dodekafon zenét Athos szerezte. A Band szerette a régi slágerek feldolgozását, nem voltak saját új számaik rabjai. Sőt, más slágerét is előszeretettel adták elő; elvégre ami jó, az jó. Így kerülhetett sor a felvételi koncert rock'n'roll blokkjában arra, hogy - ugyan más szöveggel - de előadják a Hungária Csókkirályát:

majd a ráadásban:

De a rock'n'roll blokk sem múlhatott el saját kompozíció nélkül. A közönség már sejtette, az első taktusok után pedig már extázisban volt; "yeah, yeah", harsogták, Athos még a címet sem tudta bemondani. Ezrek énekeltek vele torkuk szakadtából:

A közönség őrült táncát lehűtendő, mely már kezdett veszélyessé válni, dobszóló kezdődött. Aramis ámulatba ejtette közönségét; a lábdob dübörgött, a cinek zengtek-bongtak, a tamok és a pergő lelkesen zakatoltak. A többiek ezalatt kimentek pihenni. A szóló vége felé egyszer csak megszólalt egyszerre a több ezer fős közönség:

- Aramis, rozsdás a cintányér, észrevetted?

A megdöbbent testőr abbahagyta a dobolást egy pillanatra és kilépett a dobszerkó mögül.

- Nem igaz!

- Dehogynem, nézd csak meg jobban - szólt szemrehányóan a sok ezer ember.

- Nem, az nem rozsdás, csak megette az idő vasfoga.

Egy ilyen tévedés elég is és az illető elbukik a felvételin. Szegény Aramis itt vérzett el; de a koncert azért folyt tovább, a Band visszajött.

- Egy lírai szám következik - kezdte ezúttal Pú - egy régi szerelemről.

Athos ezúttal mint vocal kísérte az énekessé avanzsált Zoltánt. D'Artagnan lágy akkordfelbontásokkal kísért, Porthos csengőkkel csilingelt, Aramis pedig kiment pihenni.

A közönség gyertyákkal, csillagszórókkal kezében ringatózott.

- Köszi Zoli, nagyon szép volt - vette át a szót ismét Athos - most pedig valami vérpezsdítő; egyetértetek srácok?

- Yeah.

- Majzik! - üvöltötte Athos.

Hosszú, szűnni nem akaró hangorkán köszönte meg a számot. A Band érezhetően valami egészen rendkívülire készült, hangolás, dobverő csere, törülközés, juice ivás vezette be az utolsó számot.

- Köszönjük, srácok, nagyon aranyosak vagytok. Fogadjátok szeretettel legnagyobb slágerünket, mellyel búcsút veszünk tőletek.

Mielőtt a közönség háborgásba kezdhetett volna a koncert rövidsége miatt, felcsendült a kezdő e-dúr. Athos nem is énekelt, csak a mikrofont tartotta az üvöltve éneklő közönség felé. A koncert ünneppé alakult.

Az utolsó taktusoknál már elkezdődött az ilyenkor szokásos "vissza, vissza, vissza", de a Band kegyetlen volt. Néhány perces fürdés a pontfényben és a tapsviharban, utána elhagyták a dobogót.

- Thank you, good night everybody!

Aramist kivéve mindenkit felvettek. A Pú család automobilja befordult a Móra múzeum melletti parkolóba, apa-Mákvirág rálépett a fékre, a motor leállt, megérkeztek.

144. § A néhány másodperces "na itt vagyunk" című csendet Martin Luther King szelleme törte meg. A színes bőrű lelkész szelíd tekintetét Zoltánra emelte. Pú a meleg, barna szemekből ezt olvasta ki: "I have a dream".

145. § Bizony, bizony, a "Kukori és Kotkoda nemzedéke" felnőtt, a nyolcvanas évek második felének egyetemistái már ebből a nemzedékből léptek elő. Akik nem lettek egyetemisták, már régen nyomták valahol a melót; jól, illetve rosszul éltek; ne adj' Isten nyomorogtak vagy bűnöztek.

146. § A 118. §-ban jelzett okból Zoltán hamar kiismerte magát Szegeden, ami csodának számított az ő szintjén, hiszen dyslexiája miatt képtelen volt a racionális tájékozódásra a térben (idegen környezetben rendesen csak intuitioira hagyatkozhatott).

Hősünk - sok embertársával együtt - különösen szerette a Kárász utcát, az árvíz után mesterien megszerkesztett város szívét, amit körutak öleltek át és amelyre nyílegyenes sugárutak mutattak. Napjában többször is megfordult erre "hevesen nézelődve"; energikusan hullámozva hol az erősen festett szegedi gimnazista lányok, hol a hatalmas, fehér hópelyhek között (az évszaktól függően). Kapcsolódjunk be most egy ilyen szokásos Zoltán féle sétába, még a kezdetek kezdetén.

Volt a Kárászon mindenféle szerzet, mi azonban most ne foglalkozzunk mással, csak az egyetemistákkal. A sarki könyvesbolt előtti kirakatot bámulva Pú arra lett figyelmes, hogy egy vele egyidős fazon, alföldi papucsban, gázálarctáskával az oldalán, valami furcsa egyéni szisztéma szerint nyírt hajjal, szőrös pofával, és ami a legfontosabb: kinyúlt, lógó pulóverben, úgynevezett "sorsaverte" kinézetet próbált magára ölteni. Mindennek nyomatékot kívánt adni, időnként meghúzta a bal kezében lévő borsodit. A határozottan mosdatlan ember benyomását keltő figura mellett hasonló elemek ólálkodtak, kisebb variációkkal, úgymint: szimatszatyor helyett térképtáska, vagy tarisznya, vagy valami egyéb, ami lóg, lehetőleg térden alul; papucs helyett szandál, vagy mamusz, uram bocsá' saru; sör helyett pipa, valamilyen íróeszköz, vagy esetleg zsíros haj, mely a homlokukból a szájukba lóg. Zoltán néha megfigyelt kisebb kiegészítőket: jelvényeket, magyaros motívumokat, jellegzetes jegyzeteket náluk. Egy valami azonban közös volt mindnyájukban: speciális, komoran intellektuális dosztojevszkiji depresszió lengedezett körülöttük. Ők voltak a bölcsészek.

Zoltán kicsit lentebb sétálva egy butik és egy illatszerbolt között megpillantott egy pár fiatalt. A lányokon több kilónyi festék, lenyúzott állatbőrök, minimum 15 cm magasságú cipősarok, teljesen hasznavehetetlen méretű, ámbátor "divatos" táskácskák és ékszerhegyek. A belőtt sérójú fickók elegáns öltönyhöz felvett, ízléstelen színű bőrnyakkendőkben, szőrös mellen aranylánccal (belevésve: "Csabcsi") kopogó sarkú lakkcipőkben tették a szépet a kollegináknak. Beszűkülő, elanyagiasodó, pohosodott gondolkodásra valló tekintettel húztak el Zoltán mellett, széles "kondenzcsíkot" húzva maguk után parfüm kipárolgásból. Ők voltak a jogászok.

A Kárász másik oldalán, az ezermester boltból kilépett egy majdnem bölcsész. A bölcsész jellemzők tompítottan voltak csak kimutathatók, ámde hogy nem egy sima, gyengén fejlett bölcsésszel állt szemben Pú azt az bizonyította, hogy kémcső lógott ki szájából, hóna alatt függvénytáblázat, farzsebében pediglen egy T alakú vonalzó lapult meg. A természettudományi kar hallgatóit így nehezebb volt felismerni, de idővel Zoltán is (miként a zoológus, a gyakran alig-alig különböző rokon állatfajok között) megtanul tájékozódni egyetemista társai között. Ilyen volt akkoriban egy TTK-s.

A fentebbi, nehezen azonosítható csoporthoz - hogy a probléma még összetettebb legyen - nagyon hasonlított egy másik társaság. Az átlagosnál valamivel alacsonyabb testmagasságú, kisebbrendűségi komplexust sugárzó arcú, kicsit táncházazósabb, de lényegét tekintve a bölcsészeknél sokkal urbánusabb pszeudo bölcsész réteg volt a tanárképző főiskolások serege. (A fent említett komplexus gyökere a gyűjtőnevükben keresendő. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola hallgatóit ugyanis belső körben gyakran csak "jugyusoknak" titulálták, mely elnevezés kísértetiesen hasonlít a "gyogyósok" - nem éppen leghízelgőbb - jelzőre.)

A jogászok jellemzőit torzító-módosító rétegként említhetjük meg azokat, akik sorába tartozó fiatalok, kisebb csoportba verődve, az ezermester bolt előtti TTK-st megelőzve kollektíven nézték levegőnek Zoltánt. Kicsi, de nagyon jellemző jegyek jelezték az éles különállást a jogászoktól. Mindnek ott lógott a nyakában egy fonendoszkóp, a merészebbek fül-orr-gégész tükröt hordtak homlokukon, míg mások injekciós tűvel vívtak ki kétes értékű megbecsülést embertársaikból; néha arabul beszéltek. A szerencsésebbek megleshették őket néhanapján egy-egy hulladarabbal hónuk alatt. Aki közelükbe tudott férkőzni, észlelhette az úgynevezett "minivizor szindrómát". Ez a jelenség akkor lép fel, mikor valaki olyan nagyképű, hogy a feje már nem fér bele egy minivizorba. Ők voltak az orvostanhallgatók.

A séta végén Pú befordult a Kárász utca sarkánál lévő cukrászdánál és megállt egy méltóságteljes épület előtt (melynek egyik szobájában rúgta ki Horger Antal József Attilát). Az ajtó melletti fekete táblán, arany betűkkel ez állt: "SZTÁR EGYETEM"

147. § Pár évvel később Wamp Wan törzsfőnök is megfordult "Szögedében". Sétálgatott a Tisza partján, majd megfáradt s leült pihenni egy padra egy fiatal lány mellé. Gondolkodott egy ideig, hogy elsüsse-e a "nagy fene köd van - nagy feneköd van" viccet, aztán visszakozott. "egyrészt most nincs köd - gondolta az öreg -, így hát valami szolidabbal kezdem a beszélgetést."

- Kiskegyed nem boszorkány véletlenül? - szólt a szolid kezdés.

- Nem - válaszolta mosolyogva a lány, pedig az volt.

Ettől a mosolytól egy pillanatra megváltozott a világ; a párbeszéd további részének háttérzajába belemosódott a szomszédos halászcsárdából egy ízes magyar beszélgetés: Krúdy Gyula és Latinovits Zoltán elmélkedett ott debreceni kasszírnőkről és halászlevekről.

148. § Bár a szegedi atmoszféra rögtön megcsapja az arra járót, s ráadásul Púnak már korábban is volt elképzelése a szegedi zsibongásról (Pú György ugyanis Zoltán előtt, mint jugyus, már átélte azt), mégsem állíthatjuk egyértelműen, hogy rögtön megtalálta volna helyét, s hogy nem kellett nap mint nap megküzdenie lelki egyensúlyának megtartásáért. Esténként elsétált az albérlet közelében lévő víztoronyhoz; míg lábai a tükörsima aszfaltot tapodták, ő úgy érezte; az élet rögös országútján ólomlábakon vonszolja magát tócsák és kátyúk között.

Lássuk az okokat!

I. Igen kellemetlen dolog meztelenül ruhákat mosni; nem valamiféle különös perverziótól hajtva, hanem azért, mert már nincs több tiszta ruha. Ez a jelenség pedig szükségszerű velejárója egy legényember idegen városbéli szárnybontogatásainak.

II. Az sem kellemes dolog, mikor az emberfia pirított szárazkenyeret rágcsál egyéb élelem híján, átgondolatlan, tervszerűtlen ABC-beli vásárlásai miatt.

A meztelenül éhező Pú már-már kezdte sötét színben látni magát a társadalmat, a furcsa emberi szokásokat. "Van-e még olyan állat - kérdezte magától hősünk -, mely saját lakóhelyén belül szabadul meg ürülékétől; az a pár, amiről tudok, mód felett ellenszenves, s mi tagadás, az ember is ilyen. Vagy ott a disznóölés borzalmas brutalitása, minek eredményeképpen a szegény széttrancsírozott állatot saját beleibe gyömöszölik."

III. Egy olyan eleven "komplexus-tenyészet" esetében, mint amilyen Zoltán, mindig veszélyes az ismeretlen, új környezet - a "komplexus-táptalaj". A régi páncélját levedlett folyami rákhoz hasonlóan meg kellett várnia egy biztonságos, magányos helyen, míg az új, érzékeny bőr ismét páncéllá keményedik.

IV. Zöldszemű Ildikó 136. §-béli eltűnése óta ismét beköszöntött a "kandúr élet sanyarú kenyere éra". Egy fiatalember számára ez ígéretes állapot, ámde bizonyos szempontból korántsem kellemes. Míg ama ígéretes bimbó kinyílik, gyakran sokat kell kujtorogni. A szegedi első hetekben ennek a kényszerhelyzetnek a tudata annál hasítóbb fájdalomként járta át Zoltánt és társait, minél nagyobbat kellett csalódniuk saját holdbéli ábrándjaikban. A Holdon, kínjukban ugyanis, mind rabjai voltak egy kényszerképzetnek, miszerint a messzeföldön híres szegedi boszorkány-állomány szultánjára váró háremként fogadja majd őket.

149. § De ne ácsorogjunk tovább a "SZTÁR EGYETEM" felirat előtt; lépjünk be, s kövessük hősünket, amint bemegy az egyik első előadásra.

Zoltán az előtérből balra nyíló folyosó felé vette az irányt, elhaladva az előtér négy, bőrrel kipárnázott ajtajú irodája előtt, melyek mögött az egyetem helyi hatalmasságai tanyáztak (jobbról haladva sorban: ákán, békán, cékán és dékán). A fentebb felsorolt négy kán az egyetem különböző karait irányította, felelősséggel csupán az egyetem mindenható, kenderszakállú rektorának tartozva. Pú, a Sztár Egyetem Gentleman Karára nyert felvételt, ami a dékán irányítása alatt állt. A többi kar (Rocksztár Kar, Király Kar, Okkult Kar) az épület alagsorában, emeletén, illetve más folyosóin kapott helyet. Az előtér irodái között kicsiny ajtók nyíltak, melyek mögött a különböző intézetek székeltek, ahol a legfontosabb, ún. alaptárgyakat tanulták a Sztár Egyetem hallgatói együtt, karokra való tekintet nélkül.

Zoltán belépett a Gentleman Kar folyosójának ajtaján (mely fölött ott ékeskedett egy felirat: "Minden gentleman sztár, de nem minden sztár gentleman."), majd elhaladva a Szőrzetkezelés Tanszék és a Nyelvi Lektorátus mellett, befordult az auditórium maximumba. Az évfolyam nagyrészt már bent ült, a katedrához közeli sorokban az "ancien regime", mögöttük a terem java részét betöltő "mocsár" és a leghátsó két-három sorban a "hegypárt". Pú a hegypárt soraiban elfoglalta helyét, amit albérlőtársai: Pempő és Maci Laci már előkészítettek számára. A következő pillanatban döbbent csend lett, a csillogó diákszemek a belépő dr. Akaródzik adjunktus úrra meredtek, aki bevezetés a sztártudományokba című stúdiumot volt hivatva előadni hallgatóinak. Dr. Akaródzik - vagy ahogy a diákok hívták: János - pontosan úgy nézett ki, mint Marx, csak még inkább. Szóval rémisztő volt. Sötét, csepp alakú szemüvege mögül egy pár pillanat erejéig farkasszemet nézett a csendben álló hallgatósággal, majd - váratlan fordulat - gyorsan lekapta szemüvegét, ezzel láthatóvá téve a bal szeme körül kékellő-zöldellő, hatalmas monoklit, aztán megszólalt:

- Gyerekek, a pletykák elkerülése végett mondom: tegnap leütöttek. Erről ennyit, most pedig üljetek le.

A döbbent morajt ismét az előadó törte meg:

- Ma egy rendkívül izgalmas téma kerül terítékre. Sokéves egyetemi pályafutásom alatt behatóan kutattam a hallgatók padrafirkálásait.

- Jó, hogy eszembe juttatta - súgta Pempő Zoltán fülébe -, a következő előadás elején zárthelyit ír az egész évfolyam, nem árt felírni egy-két hasznos dolgot a padra.

Egyre többen követték Pempő példáját, általános moraj által kísértetve. Egy cseles fogással még egyszer sikerült valamelyest visszahódítani a hallgatóságot:

- Jelentkezzen, aki valami jót olvasott a padján, meghallgatjuk!

- Én itt azt olvasom - kezdte Maci Laci -, hogy "Hülye a tanár, különösen Akaródzik".

- Nagyon jó, menjünk tovább.... na te mit találtál? - mutatott János Tömoárra.

- "Don Quijote de la Mancha, kinek nagyobb pöcse, mint a mancsa"... vagy itt van lentebb egy másik - folytatta a nekitüzesedett nebuló - "Bedeco, kakaó; ebből lesz a kaka oh!".

- Jól van, ebből elég ennyi.

Mindenki elkezdett röhögni, majd egyre többen tértek vissza eredeti foglalatosságukhoz, a morgolódva puska íráshoz. Dr. Akaródzik érezte, hogy kicsúszott kezéből a kezdeményezés, fásultan kibámult az ablakon, megpillantotta a Sörpatikát és ezt gondolta: "Másodosztályú hely, és már itt is ötven forint egy sör." A hófehér, keményhabú, aranysárga, zamatos sör képe egy pillanatra teljes öntudatát kikapcsolta. Majd az adjunktus gondolatai lassan visszakalandoztak az eredeti tárgyhoz; a sör habjából előbukkant egy padra firkált nagy-Magyarország rajz. Éppen azzal akarta folytatni, hogy "....a felsőbb éves hallgatók rajzaiban fokozottabb szerephez jut a politika", mikor egyszer csak - immáron teljesen kitisztult fejjel - arra lett figyelmes, hogy éktelen nagy zaj van a teremben. (A tanárélet mételye a zaj. - A szerk.)

- Takarodjatok! - üvöltötte János előbb csak úgy, majd a katedrán lévő mikrofonba, 10 cm távolságból.

Kellett egy pár perc és még néhány üvöltés, hogy néhány balgán öntudatos hallgató, a puskázás szempontjából előnyös pozícióját sem sajnálva, felháborodva elhagyja a helyszínt. A kétségbeesett oktató szemei a meghatottságtól csillogóvá váltak, majd színpadias pózban az elsőként dúlva-fúlva távozó után kiáltott:

- Barátom, pionír vagy! - (Egyesek szerint helyesebb az útkaparónak fordítani ezt a kifejezést, mint úttörőnek.)

150. jubileumi § Regényem utolsó szimpla jubileumi §-ához értünk; ezen szomorú, de mégis ünnepi alkalomból meg kívánom önöket ajándékozni - kedves olvasóim - egy, a világmindenség egyetemességét igazoló történettel:

Apa-Mákvirág, kisdiák korában, egy irodalomórán meglepte tanárát a szabadon választott témájú fogalmazás feladatra írt, gyermekien őszinte és költői fogalmazvánnyal. A kis elbeszélés egy éppen nyíló gyöngyvirággal való beszélgetésről szólt. (Lásd még a 19. §-t a tücsökségről, mely ezen a ponton a gyermek apa-Mákvirágban is megmutatkozott. - A szerző.)

Jóval később a két Mákvirág első gyermekét (Pú nővérét) talán éppen erről az elbeszélésbeli virágról nevezte el Pú Gyöngyvirágnak. (Ebből a névből alakult ki a szép és egyszerű Gyöngy becenév.)

Gyöngy és Zoltán dédnagymamája: Dédi, szeretetben megőrzött emlékén túl, hátrahagyott egy-két nagyon fontos tárgyat hagyatékában. Ezekből egyet Gyöngy magához vett, s azt a szegedi évek alatt végig íróasztalán tartotta. Ez egy megsárgult levelezőlap nagyságú kartonlap volt, melyen ez a bibliai idézet állt: "Békességet hagyok néktek." A lap bal alsó sarkában egy pici csokor gyöngyvirág díszelgett.

Zoltán Szegeden nagyon sokszor érezte lelkében ennek a különös virágnak az illatát.

151. § Karcsi bá' és felesége Juci mama, unokákkal rendelkező idős házaspárként adta ki albérletbe az egyik tulajdonukban lévő lakást, mint "főbérlő nélküli" albérletet Pempőnek, Maci Lacinak és Púnak. Ők korábban a Holdon barátkoztak össze, ahol mindhárman - gentleman karos előfelvételisként - egy kráterbe kerültek.

A beköltözést követően első dolguk volt megalapítani a Répa Utcai Filozófusok Körét. Első lépésként levedlették polgári neveiket, tekintélyes tudósokhoz méltó latin megszólításokat fabrikálva maguknak. Pempő, Catóra keresztelte magát, Pú - valamilyen homályos okból kifolyólag - a Mucius nevet választotta, míg Maci Laci - saját nemiségét hangsúlyozandó - a Farkusz nevet vette fel. "Így mindjárt más!" - gondolták új neveik feletti hirtelen örömükben.

Bár e nevek sorsa hasonló volt a 20. §-beli Foxy név sorsához, azért úgy érzem, mégis meg kellett, hogy említsem őket, egyrészt a lexikonírók kedvéért, másrészt azért, mert e nevek születésével párhuzamosan nyúlt bele először Karcsi bá' kéjtől eltorzult arccal Pempő fehérneműi közé, s kezdte mancsikolni nagy élvezettel az ártatlan ruhadarabokat!

152. § Az első egyetemi év kezdetén már kezdtek érezhetően hűvösödni az esték, mikor Zoltán még mindig úgy érezte, a víztorony kérlelhetetlen kegyetlenséggel vigyorog rá magányos esti sétáinak félútján.

153. § A Sztár Egyetemen az első évet szánták vízválasztónak. Úgy szólt a fáma, hogy aki túl van ezen, az megszerezte a neve elé a d. betűt, a többi már csak az r. betűhöz kell. (A gentleman karon végzők sztár-doktorátust kaptak tanulmányaik végén. - A szerk.)

A tananyag is elég nehéz volt. Római jog, anatómia, kristálytan, matematikai analízis voltak a legkeményebb tárgyak, de néha megfingattak egy-két embert szőrzetkezelésből, bútorból, vasbetonból is, pedig ezek nem is voltak szigorlati tárgyak, csupán speciális kollégiumok. Akinek pedig nem volt nyelvérzéke, az jobban tette, ha el sem kezdte a lektorátuson a nyelvtanulást. És akkor még meg sem említettem az általános egyetemi tárgyakat, melyeket, a különböző intézetekben oktattak minden sztáregyetemistának úgymint: filozófia, logika, társalgás sémi nyelven és az általános jogi tárgyak: moso jog, gomo jog, joghurt. Az igazi nehézséget azonban az a sok hülyeség jelentette, amit az olyan tölteléktárgyak hordoztak magukban, mint az Akaródzik-féle bevezetés, vagy például a madárjós történeti kiselőadások című szeminárium. A professzorszemek azonban csak akkor kezdtek el igazán csillogni, mikor - a felsőbb évfolyamokban - felkerült a tanrendre a gentleman elmélet, heti 4 óra elméleti előadással és csoportbontásban heti 3 óra gyakorlati szemináriummal.

Legalábbis botorság lenne részünkről ezek után azt hinnünk: nincs értelme sztárrá lenni.

154. § Pempő, Maci Laci és Pú, már egész klasszul elhelyezkedtek a Répa utcai albérletben. Minden a helyére került, Pempő Leonardo reprodukciói, valamint a reneszánsz polihisztor munkásságát taglaló monográfiái csakúgy, mint Pú Shakespeare összese, vagy Maci Laci József Attila kötete és szellemes diagramja (mely két tényezőnek: saját tömött, illetve húzott fogainak kölcsönös összefüggését, változását volt hivatva szemléltetni).

Kezdtek az esték vidáman telni. Pempő szórakozásból felsorolásokat készített, például: 300 férfi színész, 50 fontos ókori ütközet, szúnyogok száma a szobában stb.; Maci Laci befőttes gumikkal lövöldözött boldog-boldogtalanra, minden közös étkezésnél eljátszotta, hogy megmérgezték; csak Zoltán nem volt még az igazi.

- Sziasztok, levegőzök egyet - búcsúzott el társaitól hősünk.

"Tulajdonképpen hülye vagyok én? - kezdte az önpszichózist Zoltán az akkor még rutinszerűen induló esti sétáján -, mintha saját magam állnék magam útjába. Pedig nagyon jól tudom, hogy a békáknak van igazuk (no meg a lajhároknak), akik képesek a maximális boldogságra a boldogsághoz szükséges feltételek minimális együttléte esetén; csak azt nem értem, hogy ha ezt tudom, akkor miért van ez nálam pont fordítva. Talán azért, mert a hit az más, mint a tudás és én elhiszem azt a marhaságot, hogy maximálisan egybecsengő feltételek kellenek a minimális boldogsághoz. Igen, azt hiszem ez a baj! Nem baj!....Most már."

Ekkor ért a víztoronyhoz. A természet úgy döntött, hogy tiszteletben tartja az ezt követő néhány másodpercet: egy árva hang nem sok, annyi sem zavarta meg Zoltánt elmélyülten figyelő Csendet.

- Na mi az apja fasza!? - kezdte kihívóan (amolyan újvidéki magyar stílusban) a torony; hatalmas, szétvetett beton lábai egy sumo birkózóból lett párbaj előtti cowboyra emlékeztettek.

- Csikidám! - jött hirtelen (maga sem tudta honnan) Pú nyelvére, majd kemény, ütemes léptekkel megindult a torony felé.

"Ledöntöm" - visszhangzott fejében.

155. § A logikakönyv tematikájában első helyre - logikusan - az "elengedhetetlen feltétel" (szaknyelven: conditio sine qua non) került:

"Minden emberi cselekedet elengedhetetlen feltétele: maga a cselekvő anyukája. Hiszen ennek hiányában maga a cselekvő sem létezhet. A hangsúly az anyaságon van, hiszen egy potenciális anya bárkinél korábban való létezése, önmagában még nem predesztinálja őt egy másik ember összes cselekedetének conditio sine qua non-ságára, hiszen egy olyan nő, aki nem szült, szinte bárminek lehet elengedhetetlen feltétele, de saját fia cselekedeteinek nem."

Anya-Mákvirág e fenti mű-logikáról mit sem tudva, a természet igazi logikáját követve, otthon pulóvereket kötött Zoltánnak. Belső metronómjának s kötőtűinek csendes zenéjét Pú már születése előttről jól ismerte.

156. § - Hova ment ez a Pú?

- Nem tudom, nem én fingtam - válaszolta Pempő kérdésére Maci Laci.

- Ha, ha, nagyon vicces vagy! - és "Cato" arisztokratikus fensőséggel elfordította tekintetét az ízetlenül tréfálkozó "Farkuszról". Az alacsony, törékeny alkatú, az átlagnál valamivel szőrösebb fiú szemei (aranykeretes szemüvegén át) áhítattal meredtek Leonardo da Vinci hadigépeire.

Maci Laci (ki nevét a rá megtévesztésig hasonlító rajzfilm figuráról kapta) nagyon jól tudta, hogy Pempőt ilyenkor maximum valamilyen ókortörténeti lexikonnal, vagy más effélével lehetne kizökkenteni révületéből, úgyhogy visszament szobájába disznóihoz. (Maci Laci ugyanis disznókat tartott ott, nem mondtam még?) (Tengerimalacokat. - A szerk.)

157. § Pú minden erejét összeszedve nekifeszült a vasbeton óriásnak. Izmai görcsösen, keményen dolgoztak. Arca kipirult és átforrósodott. A víztornyot körülvevő házak ablakainak fényei sorra kialudtak; sötét, hűvös éjszaka lett.

Zoltánt cserbenhagyni látszott ereje, egész testén zsibbadtság lett úrrá. Kétségbeesetten nézett a tüdejéből messze szálló pára után. Éppen az utolsó erőtartalékait készült összeszedni a végső akcióhoz, mikor valahol nagyon mélyen megpattant valami. Nem is nagyon hallotta, inkább érezte toronyhoz simuló testével, a földhöz tapadó lábával, hogy a vasbeton óriás megmozdult.

158. § Az albérletben maradt két Répa utcai filozófus közben békésen elszenderedett. Maci Laci egy olyan flipperrel álmodott, melybe sohasem kell pénzt dobni; álmában szinte extázisba került, minden ötezres találat után nagyot kiáltott. Pempőnek is kellemes álma volt, Leonardoval boncoltak egy frissen kiásott hullát.

Debrecenben is rég elhalkult már a kötőtű csattogás, a Nagyerdő fái is egyre lassabban lélegeztek, elszáradt leveleikből mintás takarót borítottak magukra.

159. § Pú már nagyon elkészült erejével, nemcsak a vasbeton szörnyeteg szerkezet, de bizony hősünk csontjai is megroppantak néha. A legnagyobb erőfeszítések csúcsán szinte elvesztette eszméletét, a sötét és hideg világ elfehéredett előtte. Mire eljött a pirkadat, már időnként hallucinált.

Íme egy szép, kerek hallucináció a sok közül: "Szmog és szürkeség van mindenhol, a növények megfeketedett, száraz csonkká torzultak; rengeteg ember nyüzsög mindenhol, színtelen, jellegtelen ruháikban termeszekre emlékeztetnek. Egyre többen és többen bújnak elő zugaikból, alig férnek egymástól. Érezhetően agresszívebbé válnak, ideges és durva mozdulataikkal, artikulálatlan üvöltözésükkel visszataszító jelleget öltenek, semmi nemesen emberi nincs már bennük. A már-már egymás torkának eső csapzott hajú, karikás szemű emberek hirtelen megállnak, s a sötétségbe borult szürkeségben mind a horizont fölé emelkedő égitestre bámulnak. A furcsa égitest pont ott jelent meg, ahol máskor a Hold szokott, csakhogy ez a valami sokkal nagyobb és fényesebb. Mindenki áhítattal, megbabonázva figyel, várva, hogy a hirtelen támadt széltől eloszoljon a köd. A kékesen, ezüstösen csillogó égitesten lassan kirajzolódnak a kontinensek, előbb Afrika, Európa, majd Ázsia. A döbbenet általános, mindenki rájön, hogy már nem a Földön van."

Krassschssch, bummm....ssshhh, ahogy a képregényekben olvasnánk, s a torony ledőlt.

160. § Életünk boldogtalan napjait milyen megdöbbentően gyorsan váltják fel boldog napok! (És viszont. - A szerk.)

161. § Bármennyire is az eredmények inkább azt igazolnák, hogy az egyetemeken csupa hülyeséget tanítanak az emberekkel, a tények azt látszanak alátámasztani, hogy van normális dolog is a tananyagban. (Elvétve, s az is elsikkad. - A szerk.)

Íme az "Antropológia - Humánetológia" jegyzet filozofikus mélységű kérdésfelvetése:

"Az emberi faj fejlődése:

1. Hominidae
2. Pithecantropus
3. Homo erectus
4. Homo sapiens
5. ???
    5/a: Homo ludens-creativus
    5/b: Homo non humanum"

162. § A víztorony ledöntését követő időkben (a lerombolt építmény által felvert por eloszlásával párhuzamosan) kitisztult Pú előtt a kép, kibontotta színeit a Szegedi Díszes Kompánia. Elsőként Lakásbejelentős Cum Laude.

Történt egyszer ugyanis az első szegedi szeptember egyik napsütéses délutánján, azon ritka szép napok egyikén, mikor a Napocska még utoljára jól megrakta irtózatos kemencéjét, hogy a Répa utcai filozófusok felkerekedtek avégett, hogy albérlőként bejelentkezzenek Karcsi bá'-ék lakásába. Eme száraz, jogi aktust az tette nevezetessé, hogy hőseinkkel párhuzamosan, Szeged egyik legbájosabb ideiglenes ott-tartózkodója próbált megküzdeni a piciny bejegyzéseket eszközlő gonosz ügyintézővel. E helyi hatalmasság önkénye szülte válsághelyzetben Púék egyrészt filozófusokhoz illő nagyvonalúsággal nézték levegőnek a páratlan megpróbáltatásokat, másrészt kétségbeesetten keresték a kapcsolódási pontokat a fiatal orvostanhallgatóval. Zoltán az ál-rosszullét módszerén gondolkodott, Maci Laci ál-fitymaszűkülettel próbálkozott volna, míg Pempő Hippokrátész környékén keresgélt valamit, de tett egyik elképzelésből sem lett.

Mikor a lány kiment a helyiségből, kb. 15 Celsiusszal csökkent odabent a hőmérséklet, a higanyszál megkönnyebbülten húzódott visszább, míg hőseink kipirultan legyezgették magukat, nagyot fújtatva és hessegették el erotikus gondolataikat.

- Na ez jól kezdődik - szólalt meg Zoltán és szilárd elhatározássá érett benne valami.

163. § Minden férfi életében eljön minimum egyszer a pillanat, mikor megpróbál rendet teremteni az őt körülvevő bonyolult világban való tájékozódás megkönnyítése végett. Ennek egyik sarkalatos pontja a "nők osztályozása egységes szerkezetben". A Répa utcai filozófusok a 162. § után értek e gondolkodási szintet jelző fontos mérföldkőhöz.

Alapvetően a doktori oklevél fokozataiból indultak ki:

Rite, megfelelt; Cum Laude, jól megfelelt; Summa Cum Laude, kiválóan megfelelt, ám az első gyakorlati próba (mikor végigmentek a Kárászon és minden szembejövőt besoroltak és kétharmados aránynál hitelesítve az eredményt, határozatokat hoztak) bizonyos hiányosságokra vetett fényt. (Igen gyakran harsant fel a "Pássz" a besorolhatatlanság jeleként.) A korrigált skála végül ilyenformán alakult ki:

I. Summa Summárum: Ebbe a kategóriába hús-vér nők nem tartoznak, csak a szó szoros értelmében vett isteni nők, pl.: Pallas Athéné, Aphrodité, Héra.

II. Summa Cum Laude: Az eleven nők által elérhető legmagasabb szint. Tökéletes szépség párosul bájjal, keccsel, kellemmel úgy, hogy az intelligentia quotiense mindig kevesebb 1 ponttal, mint a miénk, de szigorúan csak eggyel. (Ez a típus rendkívül ritka jelenség, már csak azért is, mert mindig átmeneti, ezért példákat nem is sorolok. - A szerző.)

III. Cum Laude: A legszebb hölgyeknek adható besorolás, az IQ és az egyéb lelki kvalitások aprólékosabb boncolgatása nélkül. (Röviden: aki első pillantásra akár még Summa Cum Laude is lehet.) Erre volt tipikus példa a 162. §-beli Lakásbejelentős Cum Laude.

IV. Rite: A kisebb-egyenlő középszerű. Példa: majdnem minden vizsgált személy.

V. Iniuria: Ez a szó eredetileg római jogi kategória, jelentése: törvénysértő. Egy igazi úriember ilyenkor nem hoz példákat. (Néha szinonim kategóriaként használták a "persona non grata" kitételt is. - A szerk.)

VI. Pássz: Rejtély. (Valamilyen okból besorolhatatlan, pl. régi ismerős, rokon, túl sok ruha van rajta.)

Amint látják, kedves olvasóim, ez már egy sokkal differenciáltabb rendszer, de sajna ez sem tökéletes. Az árnyalatok nagyon nehezen fejezhetők ki; barátaink egy ideig próbálkoztak az "alulról súrolja", "felülről súrolja" segédkategóriák alkalmazásával, ez azonban nagyon durva interpolációnak bizonyult, nagyok voltak az eltérések. A másik fő hiányosság a Rite dominancia, melyet nem sikerült teoretikus úton kiküszöbölni. (Az viszont már nem teoretikus, hanem gyakorlati probléma, hogy Iniuriából több van, mint Cum Laudéből, a Summa Cum Laudékről nem is szólva.)

Szóval a lány bejött és kiment ... ennyi. Így működnek a múzsák.

164. § Az összeomlott víztorony porából előtűnő jelenségek között akadtak (a Lakásbejelentős Cum Laudéhoz hasonló személyiségeken túl) érzések; helyszínek, épületek; kisebb, nagyobb társaságok is.

Még a Boldog Békeidőkben tisztára mosta e települést az árvíz, s a zseniálisan újra szerkesztett város olyan titkos zugokat rejtett ravaszul magába, melyet az ott élők is csak néhány éves "ipi-apacs a Sorssal" árán képesek felfedezni.

Egy fontos közbevetés az író tollából: - A szerk. ezen a ponton, megjegyzéseit megtartva magának, Hollandiába távozott.

Zoltánunk ebben a §-ban jutott el e felfedezések szintjére, talán éppen akkor, mikor első ízben belépett a Lófarához címzett korcsmába. Ezen a helyen mindig történt valami. Hadd álljon itt mindjárt egy példa a legpregnánsabbak közül:

Pempő, Maci Laci, Pú és (a mindig, minden névsorban utolsó) Zswuzsu minden idők legolcsóbb (3 Ft.) tojáslevesét kanalazván - egy szépnapon - arra lettek figyelmesek, hogy egy fiatalember - talán Tomágó rokona - a táplálékot, amit csak az imént kebelezett be, a helyiség egyik sarkába okádja. (Azt mondják az ilyesmi szerencsét hoz. - A szerk. barátja). Ezért az éppen szolgálatban lévő takarítónő erősen megorrolt a boldogtalan elkövetőre, s kezében vödörrel és felmosóronggyal üldözőbe vette őt, ki menteni próbálván nyomorult irháját menekülőre fogta. Az üldözés első szökkenéseinél markolt bele Zoltán ételmaradékába a Lófara állandó "sztárvendége": a macskás néni, ki némi fondorlattal, s néhány szép szóval (kijátszva a konyhai személyzet éberségét) gyűjtötte macskáinak - Isten áldja meg szegényt - a moslékot.

A Lófara kapzsi, hivatásos moslékosainak figyelmét magára vonta az ujja között kipréselődő zaftos rizzsel, így azok nem tudtak segíteni az üldözésben társuknak. A rohamos gyorsasággal józanodó üldözött kihasználva az ellenség megosztottságát, helyzeti előnyre tett szert, sőt nem átallott etikátlan praktikákkal akadályokat gördíteni az egyre bőszebb takarítónő elé. A pultnál fröccsét szorongató dr. Akaródzik tanár úr sem állhatta rosszalló fejrázás nélkül - gondolván: azért mégiscsak jogállamban élünk -, mikor emberünk székeket, fogasokat, asztalokat telepített maga mögé. A közvélemény akkor fordult véglegesen szembe a rendbontóval, mikor Zswuzsu második fogását (káposztafőzelék fasírozottal) fröcskölte szét maga mögött. (Így utólag Szaddam égő olajkútjai jutnak eszembe. - A szerző.) Azonban hiába minden ördöngősség, ha a másik fél, jobb helyismeretből fakadóan, taktikai fölénybe kerül: esetünkben az ifjú zsákutcába futott. Reménytelen helyzetén egy utolsó, kétségbeesett (de mégiscsak huszárvágással próbált segíteni: bemenekült a férfi WC-be. Lám, milyen reflexszerűen bennünk élnek az ősi jogintézmények, itt például az asylum (menedékjog), ami épületekhez tapad; csakhogy amíg ókori barátaink templomokban leltek menedéket, addig értékvesztő századunkban ezt a WC-ben találhatja meg a halandó (ott is csak az ellenkező neműek elől). Némi tanakodás után a takarítónők beküldtek egy marcona férfialkalmazottat a fickó után, aki végül feltétel nélkül megadta magát.

Ezek az igazi, kemény szegedi események, ez az iskola, mely kitermeli magából a "nehéz fiúkat", s döntéskényszerbe hozza a filozófusokat.

165. § Maci Laci kedvenc könyvét lapozgatta (címe: Téboly, terápia, stigma), melynél szörnyűbb olvasmány kevés van (talán csak Aramis Igazságügyi orvostan, illetve Nőgyógyászat 2. kötet, rendhagyó esetek című könyvei vetekedhetnek vele). Éppen egy szerencsétlen kényszergyógykezelt dühtől eltorzult arcát nézte, mikor eszébe jutott: egy hónap múlva vizsgaidőszak.

166. § Szegeden elég nehéz volt kollégiumba kerülni azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt kollégium. Felhúztak ugyan egy-két kollégium-paródiát, melynek nagyobb hasznát vették volna például sertések valamelyik menő gazdaságban, de nem a diákok, így csaknem kivétel nélkül mindenki főbérlő nélküli albérletekben ütötte fel tanyáját. Ennek köszönhetően garmadával tartották a fiatalok a jóféle házibulikat. Minden ízlés és kívánalom kielégítésre lelt ahhoz igazodva, hogy az illető albérlet fölött kik gyakorolták a fennhatóságot.

Zswuzsu, Tömoár és Dzsedáj a Kárászon laktak, egyedülálló lehetőséget nyújtva a szilveszterkor náluk bulizóknak arra, hogy mindenféle kacatot szórjanak az alant gyanútlanul ünneplők fejére.

Egy másik albérletben Giovanni, Bébi, Csordi és még néhány orgazda és csempész hajlamokkal megáldott úriember rendezett szórakoztató pénz- és csempészáru számolgató bulikat.

Tarján városrész szívében Harry Klein, Marlon és Vén Kérgesszívű Országúti Medve rendeztek kiváló táncos összejöveteleket színházi kellékek, a Morrison szentély és egy nagy halom mondvacsináltan praktikus dolog között.

Steve Taylor és Oszmán eleinte együtt laktak Bugyival és Ahmeddel, de miután Bugyi egy ízben túllépett az elviselhetőség határán azzal, hogy leokádta Ahmed imaszőnyegét, kénytelenek voltak átszervezni a felállást. Ilyen is van. (Végül Bugyi és Ahmed helyére Jóby költözött.)

Harryék közelében lakott Bella - régi ismerősünk -, az Isteni Alakú Delnő, ki már a 113. §-ban egyszer feltűnt előttünk egy villanásra és Edit, szóval lányok.

Viszonylag hamar kialakultak koedukált albérletek is, melynek tagjai azon kényelmes szemléletű emberekből verbuválódtak, ki a biztost nem kívánván elhagyni a bizonytalanért, önként lemondtak a vadászó, halászó, gyűjtögető életmódról. Ilyen volt Kata és Elvisz, illetve Mathias Rex (aki a nevével sugalltakkal ellentétben nőnemű lény) és Papp.

Újszegeden, az erdő mélyén lakott egy petőfis zsiványtanyában Rahan, Lunya, Melyik Feri és Tekerős.

Ezzel nagyjából fel is vázoltam a város főbb csomópontjait, szellemi erővonalait azokat a spontán metafizikai értelemben vett intézményeket, melyek köré sorsok csavarodtak.

167. § - Mater certa, pater semper incertus. (= Az anya biztos, az apa mindig bizonytalan.) Kezdte Pólay professzor, a római jog nemzetközi hírű tudora.

- Milyen igaza van - fűzte hozzá Maci Laci suttogva, hegypárti kollégáira nézve.

- Erről jut eszembe - vágott közbe Pú - ma menza-buli lesz.

A professzor folytatta:

- A vélelem, melyet a rómaiak az apaságra vonatkozóan felállítottak egyszerű, más szóval megdönthető, úgynevezett praesumptio iuris volt, tehát az apának módjában állt az ellenbizonyítás. Ha azonban a törvényes férj nem bizonyította, hogy a házasság megkötésétől számított 182 napon túl, de a házasság esetleges megszűnése utáni 300 napon innen született gyermek létrehozásában ő maga nem vett részt, akkor a rómaiak vélelmezték, hogy a gyermek apja az anya férje. De csak vélelmezték!

- Én a menzára nem megyek! - tiltakozott hevesen Mathias Rex - tegnap előbújt egy meztelen csiga a salátámból.

- Ez egy ilyen szexis hely? - kérdezte incselkedve Pempő a lúdbőröző Mathiastól, majd odafordult Papphoz és szigorúan bizalmas cinkossággal megjegyezte: - Meg aztán minek a Tiszába vizet önteni!? Úgyhogy nem is baj, ha nem jön a csaj, nem igaz?

- Kedves kollégák és kolleginák, ráérnek azonnal elkezdeni a tanulást, két hét múlva megkezdődnek a vizsgák!

Lehellet megszegik........

Aznap csak egy jóllakott meztelen csiga bulizott a menzán, ő is elég csendesen: salátákról álmodva, békésen szendergett a terem sarkában.

168. § A vizsgaidőszak az egyetemisták szemével nézve a kitolások non plus ultrája, a Sors által szőtt kegyetlen ármány; eleven lidércnyomás, melyből nincs ébredés; toportyán féreg, ki dézsmálja az ártatlan fiatalok gyermeki lelkét.

Mindez a tanárok szemével nézve viszont móka, kacagás; gondtalan karácsony, szilveszter; boldog tavaszi készülődés a hosszú forró nyárra; siker, pénz, nők, csillogás.

Ezt úgy éreztem tisztáznom kell, mielőtt tovább hömpölygetném az eseményeket.

169. § Zoltán pár nappal élete első vizsgája előtt különös dolgot észlelt az Anna-kút melletti buszmegállóban, mikor lekéste a tízes buszt. Csak annyit látott, hogy egy szőke lány eltűnik az utasok szürke masszájában. Pú pupillái rögtön kitágultak, kérdően nézett az orra előtt ugráló rigóra, aki egyre mélyülő hangon a következőket csiripelte Zoltánnak:

- Igen, igen, igen, igen.

Az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt a jelenséget "jelenés 1"-nek.

170. § Maci Laciról patakban folyt a verejték.

- Mit csinál, maga szerencsétlen? - kérdezte tőle a joghurt professzor, s bár arcidegzsábában szenvedett, így mosolyogni nem tudott, de azért szemeinek élveteg csillogásából érezte Laci, hogy faggatója élvezi a helyzetet.

Mindketten a kidolgozott tételre bámultak, majd a vizsgáztató lassan visszasétált helyére, s felemelte Maci Laci leckekönyvét.

"Végem van!" - gondolta emez, s a méregzöld bársonnyal borított, sötét tónusú bútorok között úgy érezte magát, mintha saját kriptájában magával az Öreg Kaszással rendezné éppen számláját.

171. § Zoltán - bizonyos szempontból bölcs ember lévén - elment elővizsgázni dr. Akaródzikhoz bevezetésből.

Íme a hiteles forgatókönyv:

Dr. Akaródzik:   Mondj nekem anarchistákat!
Pú Zoltán:          Bakunyin és ......... és mondjuk ............ Frank Zappa.
Dr. Akaródzik:   Rendben van, jeles.

Ilyen előzmények után még a szőrzetkezelés tanszék szőrös fej-preparátumai is barátságosabb benyomást keltenek az emberfiában.

172. § Elég baja van ekkortájt a vizsgázónak; nem elég, hogy az utcákat elözönlik a pimasz nyilvánvalósággal strandra, uszodába igyekvő emberek; nem elég, hogy az anyaggal gyakorta a dolog természetéből adódóan hadilábon kell hogy álljon, még a vakszerencsétlenség is előbukkanhat a legváratlanabb zugokból, s egy jól begyakorolt csuklómozdulattal kegyetlen "Löver vágást" ejtve rajtuk a balszerencse éles pengéjével, padlóra küldheti őket.

- Kedves Pempő kollega - kezdte állát simogatva a szőrzetkezelés professzora - meg tudná nekem mondani, hogy paramétereit tekintve milyen állapotban van egy úriember álla?

Tulajdonképpen a kérdés jóindulatúan egyszerű volt. Pempő számára is az lett volna, ha nem mulasztja el megkérdezni sorstársaitól még a vizsga előtt: ki is tulajdonképpen az, aki most őt vizsgáztatja, ugyanis barátunk nem nagyon járt szőrzet spec. koll-ra. Úgyhogy nem maradt más hátra, csak egy nagy adag szerencsétlenkedés.

- Egy úriember állán a szőrzet pontosan olyan állapotban van, mint amilyen a kérdésfeltevő elvtárs álla.

173. § Zoltán soha nem szenvedhette azokat a figurákat, akik önmaguk jobb színben való feltüntetése végett nemhogy idegen, de egyenesen létezhetetlen tollakkal ékeskedtek. Bizton állíthatjuk, hogy néha több ezer oldalas anyagoknak pár nap alatti, vizsgaképes elsajátítása nem más, mint a kora gyermekkori vágyhazugságok torzult felnőtt változata, mely az intellektualitás könnyen fellebbenthető fátyla alatt kispolgári allűrré vetemedett. Ezt a magatartást szankcionálandó, s egyben parodizálandó Zoltán a sikeres római jog vizsgáját követően következetesen azt állította minden tárgyról, hogy három secundum alatt sajátította el azokat.

Akik ugyanis tanulás nélkül mennek át a vizsgákon, azok vagy

A - hazudnak,  vagy
B - nagyon jó  - nők heteroszexuális férfi, illetve
                       - fickók, heteroszexuális nő vizsgáztató
                       esetén, vagy
C - homoszexuálisok, azonos nemű, homoszexuális vizsgáztató
                       esetén, illetve
D - egyéb módszerhez folyamodnak.

A D pont kivételével az összes többi értelemszerű, úgyhogy azokkal most nem foglalkozom.

Nos, mi tartozik az "egyéb" kategóriába?

Íme:

I. Puskázás

I/a: valamilyen lőfegyverrel rákényszerítjük a vizsgáztatót, hogy a jól megérdemelt elégtelen helyett valamelyik másik érdemjeggyel (rendszerint jelessel) jutalmazza tüsténkedésünket.

I/b: meg nem engedett segédeszközt használunk tudásunk foltszerűségének orvoslására. Számtalan lehetőség kínálkozik. Népszerűek a furfangos (szorzótáblás) tollak, a harmonikaszerűen összecsukható piciny lapocskák, de viszonylag gyakori szokás a padra firkálni; egyesek odáig mennek, hogy hosszú tételeket dolgoznak ki padokon. Szellemes megoldás az öltöny ujjába gumin rögzített, veszély esetén automatikusan visszaugró vékony lap, vagy az úgynevezett kettős rolni, amikor egy hosszú zsírpapírcsíkot mindkét irányból felcsavarunk és egy rögzítő gumival átkötjük a két kis tekercset, ami ezután könnyedén csavargatható, csak úgy ontva a sok ismeretet.

II. Túljárás a vizsgáztató eszén, melynek eredményeképpen hamarabb tudjuk a kérdést, mint a vizsgáztató:

II/a: hipnotizálás; viszonylag kevesen tudják,

II/b: tételek előzetes megjelölése. Vagy az előző nap vizsgázó cimborát kérjük meg erre a kényes műveletre, vagy magunk tesszük ezt meg, ha tudjuk, hogy úgyis kirúgnak bennünket, tehát jobb a holnapra gondolni. (Megjelölésnél ajánlatosabb szúrni, vagy vágni, mint begyűrni, ráncolni, szamárfülezni, ugyanis ezek az utóbb felsorolt módszerek túlságosan kézenfekvőek és elcsépeltek, ezért egyrészt sokan alkalmazzák, így nehéz megtalálni a saját gyűrést, másrészt némely vizsgáztató, eléggé el nem ítélhető módon, néha megtévesztő szamárfüleket helyez el a leghálátlanabb tételek hátulján.)

III. Lopózkodás, osonás, settenkedés; mely módszerekben közös, hogy a vizsgázó "bekészíti" magának a tételt:

III/a: csellel bent maradunk az egyetemen és zárás után kedvünkre rendezzük el a tereptárgyakat, különösen a tételeket,

III/b: mások a kora hajnali kelés hívei, hátránya az előbbi módszerhez képest az, hogy kevesebb az időnk, kockázatos és bizonytalan az épületbe való bejutás, de kellemesebb az éjszakánk,

III/c: elegáns kiegészítője lehet az előbbieknek a lopott, ál-, illetve másolt kulcs használata. (Bizonyos karokon szép hagyomány a fontos kulcsok nemzedékről nemzedékre való örökítése.)

III/d: merész, mondhatni virtuóz cselekedet vizsgázás közben, míg a tanár kiugrik egy kávéért, bemenni és kikészíteni valamelyik szélre az áhított tételt,

III/e: csak néha vethető be a kihozott tételek módszere, mikor a tételhúzás után úgy teszünk, mintha a bal kezünkben lévő tételt húztuk volna, míg a jobb kezünkben lévő (frissen húzott tételt) átadjuk odakint - mielőtt az bemenne vizsgázni - a minket követő kollégának, kolleginának.

III/f: csak némileg rokon praktika a fentiekkel az úgynevezett "röntgenszem módszer", melynek lényege, hogy az átlátszó tétellapokon keresztül kis gyakorlattal megállapítható minimum a tétel címének hossza, maximum a tétel pontos száma. Baj csak a tükörírás azonosítására képtelen dyslexiásokkal, a szemüvegesekkel, illetve a keménypapírra írt tételekkel van.

IV. Az utóbbi években elegáns volta és hatékonysága miatt igen népszerűvé vált a kidolgozott és bevitt tételek módszere:

IV/.a: pontosan kidolgozott tételeket rejtünk el az úgynevezett egyetemista zsebben (egyetemista-zseb = a zakó mindkét oldalán belül A/4 méretű, utólag bevarrt, zakóbélés anyagú és színű, speciális zseb), ahonnan másodperc törtrésze alatt könnyedén előrántható bármelyik tökéletesen kidolgozott tétel

IV/b: közismert nevén a trójai faló módszer, mikor az egyik vállalkozó szellemű és bátor vizsgázó a kidolgozott összes tételt beviszi magával, majd dolga végeztével bent hagy mindent egy jól elérhető és előre megbeszélt helyen. (Ez nagyon gyakran annak az asztalkának az alsó polca szokott lenni, ahol a vizsgázók felkészülnek a feleletre.)

Ennyit vázlatosan a főbb módszerekről, melyek tetszés szerint alkalmazhatóak, akár még keverve is.

Mielőtt még bárki, aki nem tette le élete összes vizsgáját, szememre hányná, hogy kihúztam a lába alól a talajt, vagy ami még szörnyűbb igazságtalanság lenne, azzal vádolna, hogy áruló lettem, ünnepélyesen deklarálom:

I. - nem fedtem fel minden titkot.

II. - a vizsgáztatók az esetek többségében szerényebb szellemi képességekkel vannak megáldva, mint a vizsgázók és ráadásul az általuk, saját diákkorukban alkalmazott elavult módszerekből indulnak ki. Így - lévén képtelenek figyelni a modern idő szeleire - mindig lépéshátrányban lesznek.

174. § Egy ízben Csordi és Bébi (két seftelés között) beugrottak vizsgázni vasbetonból, s mit ad Isten, Zoltánnal egy körbe kerültek. Felsőbb évfolyamoktól örökölt másolt kulcs módszerét ötvözték a vágással megjelölt tétel technikával, ráadásul egyetemista zsebeikben a kiválasztott tételek, precízen kidolgozottan, ugrásra készen várták a bevetést. Szóval nem lacafacáztak, 100%-ra mentek.

Elsőként Csordi került sorra, ám - váratlan fordulat -, a vasbeton professzor (ravaszkásan mosolyogva), mint az élet edzett, öreg hamiskártyása, megkeverte a tételeket húzás előtt. Csordi kénytelen volt elővenni röntgen szemét; szétdúrva a tételeket, kétségbeesetten keresni kezdte a levágott bal sarkú, XI. számú, a vasbeton alanya, tárgya, tartalma című tételt. Éppen kezdett kicsordulni a pohár, mikor a tanár így szólt:

- Kolléga, válasszon, ne keresgéljen! -, s ekkor Csordi észrevette a hőn keresett tételt. Barátunk nyugodtan felnézett oktatójára és a legmesszebbmenőkig igazat adván neki így felelt:

- Végül is, mindegy, hogy mit választok -, s evvel mosolyogva kihúzta az egyetlen tételt, amire tudott lépni.

Később Bébi bekészítette magának a kávészünetben a VIII. tételt, Zoltán pedig ugyanekkor húzta ki előre a XXIV. tételt, hogy az igazi húzásnál már ne legyen gondja.

A vizsgáknál minden a legnagyobb rendben folyt, Csordiék már a következő lengyelországi pulóver akción törték a fejüket, mikor - ismét váratlan fordulat - a professzor eképpen szólalt meg:

- Milyen furcsa színű, tanszék által lepecsételetlen papíron dolgozták ki maguk a tételeket?

- Hát olyanokon, amilyeneket itt találtunk az asztalon - válaszolta rögtön Bébi, látszatra teljesen ártatlanul, s a lapok színén és pecsétek hiányán mélységesen meglepődve.

A bizalmatlan tanár mohón odarontott az asztalhoz és tényleg nagyon meglepődött, mikor a tanszéki papírok mellett talált egy nagy csomó hófehér, pecsét nélküli papírt. Erre a jelenségre ő nem talált magyarázatot, pedig az eléggé kézenfekvő volt: az alibit szolgáltató fehér lapok Bébi jobboldali egyetemista-zsebéből kerültek a kérdéses helyre. (Itt bátorkodom emlékeztetni a kedves olvasókat az előző §-végi megjegyzésemre, amely a tanárok technikai lépéshátrányára vonatkozott.)

A rosszindulat, s az Ördög azonban soha nem alszik, a professzor arra vetemedett, hogy kérdezzen egyet-kettőt a tételeken kívüli témákból, majd a "hallgatólagos válaszokra" így reagált:

- Ugyan nem tudom hogyan csinálják, de csak arra tudják a választ, amit húztak, úgyhogy ki vannak rúgva.

175. § Bár izgalmasak a szegedi események, egy § erejéig mégis el kell kalandoznunk Budapestre a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára.

D'Artagnannak abszolút semmi kedve nem volt a vizsgához. "Gyönyörűen süt a Nap" - gondolta és úgy érezte, hogy nincs az az erő, amely vissza tudná tartani, amely arra késztethetné, hogy bemenjen az egyetem zordon, nyirkos termeibe.

- Hová megy fiatalember? - kérdezte az a tanár, akinek előadására kellett volna mennie D'Artagnannak, s aki nem igazán kedvelte e szabad szellemű testőrt.

- El.

176. § Marlon a királykarra járt. Debütáló vizsgájára tisztességgel felkészült: áldozatokat mutatott be az otthoni házi Morrison-szentély előtt, szidollal kifényesítette jogarát, kardját, koronáját, lekefélte a fehér prémgalléros, bíbor bársony palástját, majd trolival bement a karig.

Ő volt az első királyságelméletből. Megnyerő magabiztossággal ült le a vizsgázó trónusra. A szemben rizsporos parókába, lordkancellárnak öltözött, fél térdre ereszkedett vizsgáztató bizottság szemlátomást meg volt elégedve a belépővel.

- Van szerencsém megdicsérni felségedet - kezdte a jobb szélső rizsporos -, s egyben bátorkodom átnyújtani felséges királyomnak az első kérdést.

Marlon kicsavarta a pergamen tekercset, melyen a következő tételcím állt:

"IV. Emberek csoportosítása királyság szerint."

- Méltóztatunk válaszolni excellenciás uramék kérdésére.

Marlon méltóságteljesen felállt, s egy lassú, ünnepélyes, elegáns és engedékeny gesztussal megengedte a vizsgabizottságnak, hogy felemelkedjék a térdelésből, majd így folytatta:

- Az embereknek három alapvető csoportja van. Vannak egyrészről a királyok, másrészről a nem királyok (ez a két fő csoport) és ezeken kívül létezik egy harmadik jellegzetes csoport, amely csoport valójában része a nem királyok csoportjának. Ők azok, akik csak hiszik, hogy királyok.

Mire Marlon barátunk leckekönyvébe bevésték a jelest, addigra D'Artagnan már túl volt árkon bokron. A szürkület lassan eltemette sziluettjét. Régen maga mögött hagyta már az őt kétségbeesetten üldöző tanárt, aki már berekedt a sok üvöltözéstől. A felborzolt hajú, kivörösödött tanár már nem látott semmit a sötétben; mögötte a város fényei, előtte a budai hegyek hatalmas fekete tömege, fent a csillagok, egy másik valóság városának fényeivel.

- Gyere vissza, nem tartok több unalmas előadást, ígérem, ezután jóban leszünk, na ne izélj már!

A tanár érezte, hogy nincs ereje tovább menni, feladta, csak arra maradt ereje, hogy dühösen elsziszegje:

- C'Artagnan - (ejtsd: szar tanyan. - A szerző.)

D'Artagnan abban a tudatban, hogy "kirúgta az egyetemet magából" megkezdte hosszú vándorlását a Tejúton. Galaxisunk végtelen csillagtengerében tán még most is hordja a tejet és a friss péksüteményt, hogy hová, azt nem tudni pontosan. Utoljára a Mír űrállomás kozmonautái látták, amint tollas kalapjában lebegve, súlytalanul úszott a Mars felé.

178. § - Üljön le, Maci Laci kolléga! - kezdte rutinszerű udvariassággal Pólay professzor a római jog vizsgán.

- Nos, mit tud nekem elmondani az apaság vélelméről.

Maci Laci feje fölött megjelent a képregények világából jól ismert buborék, benne egy kövér fekete felkiáltójellel. A prof. nem szerette nézni a szenvedést, segíteni próbált:

- Kolléga, gondoljon a 167. §-ra!

A felkiáltójel előbb kérdőjelre, majd három felkiáltójelre változott.

- Ugye belátja, kedves fiatal barátom, hogy így nem engedhetem át. Majd legközelebb.

179. § Steve Taylor (Lásd még a 63. §-ban. - A szerk. barátja.) Oszmán és Jóby okkult karra jártak. A Sztár Egyetem ezen karán a világmindenség rejtett, titokzatos összefüggéseit vizslatták. Szemináriumok helyett szeánszokra jártak, előadások helyett kollektív ráolvasásokat, szemmel verési gyakorlatokat mutattak be, sőt a buzgóbbak választható speciális kollégiumként felvehették a reinkarnációt, a harakirit és a cukaharát is.

Minden évre jutott egy-egy nehéz tárgy, elsőben a "Különböző színű mágiák", majd később az "Asztrológia", a "Spiritizmus", illetve a modern tárgyak: "Radar", "Alkímia" szórták meg az évfolyamot.

Három barátunk, Taylor (a kék szemű néger, s egyben a nők bálványa), Oszmán (a kissé molett, de nagyon jólelkű, a technika iránt erősen érdeklődő) és Jóby (az aggodalom királya) a másnapi fekete, fehér és piros mágia vizsga előtt igen-igen elkeseredett állapotában arra az elhatározásra jutott, hogy erőt gyűjtendő lemegy a "Gödörhöz címzett ivóba". Gondolták nem árt egy kis lazítás. (Azért Jóby magával vitte a nagy zöld gömböt, háborgó lelkiismeretének megnyugtatása végett, legyen mit felmutatni a kisördögnek: "most mit szövegelsz, nem látod, hogy itt is tanulok!")

Belépve a füstös csehóba, mit látnak szemeik? Hát a másnapi vizsga kulcsfiguráját: Arcsibaldot, a vizsgáztatót.

A tanár úr nem volt egyedül, sok üres pohár hallgatagságával osztotta meg magányát. Ez egy tipikus "csurran-cseppen szituáció"; oda kell menni.

- Jó estét, Arcsibald tanár úr!

- Jó estét, uraim! Micsoda meglepetés, üljenek le.

- Hát bizony, bizony.... - kezdte talpraesetten Oszmán.

Arcsibald tanár úr nem szólt egy szót sem, még csak meg sem kísérelte eloszlatni a kínos csendet; alkoholtól őszinte, lassan pislogó szemeit ráemelte tanítványaira, majd (végre-valahára) megszólalt:

- Leckekönyvek?

- Most nincs nálunk - válaszolta Jóby.

- De itt van nem mesze a koliban - helyesbített Steve Taylor.

Arcsibald tanár úr kimérten ránézett Doxa órájára és jelentőségteljesen szóra fakadt:

- Öt perc!

Boldog rohanás vette kezdetét. "Hátha megsummantjuk a vizsgát." - villant át mindhármójuk agyán óhatatlanul (de csak nagyon óvatosan). Normaidőn jóval belül érkeztek vissza.

- Írjátok be! - ez azért még Oszmánt is meglepte.

- Na de hát mit?

- Hogyhogy mit? Hát sztárok vagytok, vagy nem?

A szégyenlősen beírt jeleseket Arcsibald határozottan, rezzenéstelen arccal ellenjegyezte. A gond és a kételkedés sötét felhői eloszoltak.

A tanár, s tanítványai előbb pertut ittak, majd hosszadalmas kártyapartiba keveredtek. Az "Arcsi"-vá avanzsált tanár - bár nem ezt érdemelte - sorra elbukta a fordulókat. Záróra után a kis társaság áthelyezte székhelyét a közeli kollégiumba, ahol Arcsi deficitje tragikus méretűvé növekedett.

- Könyörgök, eressz be! - nyivákolta térden csúszva az egyik lányszoba előtt; egyik tanítványa iránti gyengéd érzelmeiről ellebbentve a fátylat, s egyben a kollégium ámuló közönsége tudtára adva: bizony már egy árva fillérje sincs ahhoz, hogy hazamenjen a feleségéhez.

Végül egy Steve Taylor-féle "Marshall-segély" tette lehetővé, hogy folytatni tudja a küzdelmet, addig, amíg össze nem gyűlik a taxira való. Mire pirkadt, fel is bődült a taxi motorja.

180. § Nagyon elvarázsolt, s emiatt nevezetes figurája volt a rocksztár karnak Dzsedáj. Bármikor kapható volt parázs vitákra, például a buckalakókról. Tiszteletre méltóan reménytelen harcot vívott saját memóriájával, meg akarván tanulni szóról-szóra a Csillagok háborúja című regényt. Saját állítása szerint tudott űr-nyelven (Pempő néha hallotta is, amint artikulálatlan büfögésszerű hangokat hallat). Jegyzeteit galaktikus dátumokkal látta el, például ilyesmiket írt 1986. február 23. helyett (csak hozzávetőlegesen tudom felidézni): 10386/615, 08; x/102.

Szóval Dzsedáj olyasféle ember volt, akinek inkább az okkult karon lett volna a helye, a vizsgára való készülés során alkalmazott módszerei is ezt látszottak alátámasztani. A másnapi basszusgitár vizsgára készülvén is ahelyett, hogy mondjuk Jaco Pastoriust hallgatta volna, vagy a kottákat nézegette volna, esetleg elővette volna gitárját, ő vizenyős tekintetét a Vénuszra meresztve ezeket mondta:

- Vahumma, hrrrhrrrm, ach! Wuáágu? Prríhu.

181. § A másnaposság és a lelkiismeret-furdalás kegyetlen angyala ébresztgette a három okkult karos hamiskártyást az albérletben. A gyönyörű angyal-lány csak meglebbentette bársonyos kacsóját, s a három gráciusz máris kinyitotta csipás szemét. Szemgolyóik mögött gonoszul lüktetett a fejfájás. Jóby aggodalmaskodva feltette a következő kérdést:

- Szerintetek mi fog történni, ha Arcsibald kijózanodik? Szerintem nekem az a véleményem - így másnaposan néha becsúszik egy-egy ilyen baki -, hogy minimum kirúgnak bennünket az egyetemről, úgy hogy a lábunk se éri a földet.

Komor hallgatás volt a válasz.

Komótosan felvették öltönyeiket, lelkiismereti okokból üresen hagyták az egyetemista-zsebeket (csak Jóby rakott jobb farzsebébe egy pici, zöld puska-üveggolyót, a biztonság kedvéért).

Arcsibald már javában vizsgáztatott, illetve vérengzett. A fiúk mindenesetre úgy döntöttek, hogy együtt mennek be; megvárták, hogy az előttük lévő kör teljesen elfogyjon, majd együtt elfoglalták helyeiket a vizsga jósdaasztal mellett.

Egy pár pillanatig nem lehetett tudni, mi fog történni, majd Arcsibald elmosolyodott és megszólalt:

- Osszatok!

182. § Dzsedáj megállt a Mosolygó hóhér ajtaja előtt, minden erejét összeszedte és (űr-nyelven) arra gondolt, hogy az erő vele van. Átszellemülten lecsukta szemeit (előbb a balt, majd a jobbat), kis terpeszállásba helyezkedett, majd ökölbe szorított mancsait felemelte és a mellére helyezte úgy, hogy közben a két alkar keresztet formáljon. Pontosan három másodperccel később a karok hirtelen a test mellé csapódtak, a szempillák felpattantak és a következő hangos kiáltás hagyta el Dzsedáj torkát:

- Dzsá!

Pontosan öt másodperccel később ki is rúgták.

183. § Pólay prof. sokáig bólogatott; Pempő előbb nem értette, majd mikor értetlen tekintetét látva az öreg oktató még intenzívebben kezdett bólogatni, megsejtett valamit. "Azt hiszem ki vagyok rúgva."

- Kolléga, jöjjön vissza egy kicsit később! - és már Pempő kezébe is nyomta a leckekönyvét.

184. § Maci Laci gyakran dolgozott fárasztásos módszerrel; addig járt vizsgákra, míg át nem engedték. (Ebben a módszerben az a logika, hogy az elején mindig könnyebb átmenni mindenből, így akkor nagyobb az esély a "vak tyúk is talál szemet"-re, ha pedig mégsem talál, akkor lehet tanulni, sőt apellálni a tanárok kitartásunkat díjazó szimpátiájára, vagy szánalmára, melyet utóvizsgára kárhozásunk kelt bennük.) Szóval Maci Laci gyakran ment el úgy vizsgázni, hogy szinte semmit sem tudott a kérdéses anyagból. Hadd állítsam most barátunk példáját Önök elé, kedves olvasóim, igazolandó, hogy egy igazi férfi megalázó helyzetekben is képes megőrizni kellő eleganciával méltóságteljességét.

Cseke professzor feltett három kérdést Maci Lacinak a bútor vizsgán. Barátunk sem a hi-fi torony állvány légellenállásáról, sem a sárkaparó vas szélességi fokok szerinti megoszlásáról, sem pedig a Luca széke szociál-pszichológiájáról nem tudott semmit. (Talán ez utolsóról tudott volna mondani valamit, de egy úriember nem áll neki nyomorultul vinnyogni, mikor már úgyis legyőzték.)

- Professzor úr, én ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni!

- Ne mondja kolléga! Valami csak eszébe jut?!?

- Nem, nem tudok semmit! - mondta Maci Laci, szinte büszkén, homo sapiens-ségére némiképpen rácáfolva.

- Legalább próbálja meg!

- Nem tehetem!

- Oh, de már!

- Nem!

- Óóóó!

- Nem és kész! Egyébként is csak pazarolnám vele a professzor úr idejét.

- Ez már igen! Ez markáns, férfias dolog volt öntől.

- Remélem, legközelebb nagyobb sikerrel jár majd! Viszontlátásra!

- Viszontlátásra, kolléga!

185. § Miután Pólay kirúgta Pempőt, ez utóbbi gyorsan elment a Dómba segítséget kérni a templom védőszentjétől. Bedobott egy húszast az urnába és várt. Egyébként jó üzlet itt védőszentkedni, egy ilyen egyetemvárosban, mint Szeged; különösen vizsgaidőszakban (bizonyítja ezt a gyönyörű Dóm és környéke, amit többek között az ilyen húszasokból tartanak fenn).

Pempő csendesen várt, a hűs, nedves levegő a pupillatágító félhomály lassan lehűtötte felzaklatott lelkét. Sokáig nézett a színes üveg ablakok felé, egészen addig, míg szeme már nem "fogott fel" képeket, csak elmosódó, akvarellszerű foltokat. A templomszolga is befejezte a sarokban a motoszkálást, teljes csend lett a Dómban. Mintha a védőszent csak erre a csendre várt volna, hirtelen megszólalt:

- Menj vissza Pempő! Most rögtön!

Pempő azonnal magához tért; kinézve a boltíves kapun, a Somogyi Könyvtár előtt megpillantott három gyönyörű lányt, amint azok felszabadultan szökdécselve szemébe kacagtak a hétágról sütő Napocskának. "O. K. Védőszent" - gondolta, kacsintott egyet az urna felé, majd elindult.

186. § Zoltán szokás szerint nagyon hamar befejezte a vizsgaidőszakot. Önfeledten bandukolt a Napsugár Áruház irányából a Kárász utca felé. Az egyetem központi épülete előtti szökőkút, "a szem" elé érve, belső lényege öntudatlan táncra perdült. Bőre, mint valami bőszen fotoszintetizáló növény levele, szomjasan itta magába a Nap izzó sugarait, szervezetében csaknem tablettákká sűrűsödött a sok D vitamin. Mosolygó arcok, vidáman ficánkoló feszes mellek, színes ruhák forgatagában fürdőző hősünk az uszodába tartott.

Abban a pillanatban, ahogy átvette a négy gömbös csokifagyit a Virág cukrászda csinos felszolgálójától, ütötte be az egyetemi tanács pedellusa az utolsó szöget az "U. V. Király" feliratú táblácska sarkába. Az egyetemi kaloda, melyre a táblát felerősítették, fenyegetően meresztgette végtagokra váró üres szemeit a vidáman hullámzó tömegre.

187. § "Tulajdonképpen Pólay azt mondta, hogy egy kicsit később jöjjek vissza és azóta már eltelt vagy húsz perc" - ez járt Pempő fejében, mikor benyitott (aznap másodjára) az öreg professzorhoz, aki úriember módjára viselkedve, nagyvonalúan nem vett tudomást a vizsga megismétlésének rendhagyóan gyors bekövetkezéséről. Gentleman módjára elfogadta a Pempő sugallta gondolatot: "az imént éppen húsz perc hiányzott a tanulásból és csak azt az egy kérdést nem tudtam".

Pempő egy fertályóra múlva mint "költő, s hadvezér" jött ki a vizsgáról; az öreg prof. arcán tettetett közöny ült, míg odabent - valahol a tüdőlebenyek között - megértően, barátságosan dobbant egy nagyot a vén motor.

188. § Púnak kezdett éppen elege lenni az uszodából; fáradt fellazult izmai jóleső nyugalommal csavarodtak csontjai köré, bőre érezte, hogy jóból is megárt a sok. Gondolta, vet még egy utolsó pillantást a medence bal sarkánál napozó barna tizenhét évesre (Well, she was just seventeen, you know what I mean... - A szerk. és Lennon-McCartney), majd szedi a sátorfáját és nyomás a belváros.

Ember tervez, asszony végez; esetünkben Lakásbejelentős Cum Laude, aki a legváratlanabb pillanatban toppant be ismét Zoltán életébe.

"Innen addig haza nem megy ez a csaj, amíg engem meg nem ismer" - gondolta hősünk és Búvár Kund módjára megkezdte a víz alatti lopakodást.

- Te vagy az a lány, akit félévente szoktam látni? - szólt a nyitó mondat a Neptun módján felemelkedő Zoltán szájából. Ekkor Pú meglátta közvetlen közelről a sötétkék bikiniben feszülő gyönyörű testet; a víz felforrt mellette, füle bedugult, a felcsapó párától alig látott valamit.

189. § Dr. Akaródzik kéjesen vigyorgott. (Karcsi bá' is; róla picit lentebb.) Akaródzik a tanszék előtti tabló alatt megbújva leste, hogy Zoltánék évfolyama hogyan hűl el, látván az írásbeli "bevezetés" vizsgán az elhullás szörnyű arányát, a tanár úr ugyanis kifüggesztette az ezt ábrázoló kis diagramot. (Lásd még 171. §. - A szerk. barátja.)

Maci Lacit már nem menthette meg semmi, a bevezetés u. v. volt az utolsó csepp a pohárban. Ő lett a U. V. Király.

Zoltánék albérletében - miközben a vizsgaidőszak érezhetően az utolsókat kezdte rúgni - "két lábon járt a kéj". Karcsi bá', kihasználva, hogy senki nincs otthon, meztelenre vetkőzött a fiúk szobájában, majd indián szökdelésbe kezdett, közben nagyokat rikoltott stb. (v .ö.: 151. §; egyébként azért utalgatok ennyit előre, hátra, hogy azok dolgát megkönnyítsem, akik regényemet szóról szóra kívánják megtanulni. - A szerző.)

190. § Zoltán, míg Lakásbejelentőssel beszélgetett, nagyon lesült a strandon. Bármennyire érezte, hogy már árnyékban lenne a helye, nem tudta otthagyni a gyönyörű lányt. Egy idő után (hogy, hogy nem) Lakásbejelentős barátjára terelődött a szó. A Pú számára ismeretlen, de magas, vállas, jó vágású, okos (csinos, elegáns, ír, olvas, beszél) típusú fiatalember, mint fantom "semmi perc alatt" helyre tette a dolgokat.

"Sebaj" - gondolta Pú és tényleg nem bánkódott, örült, hogy talált egy tökéletes embert. (Zoltán értékrendjében tökéletes ember az, aki szép és okos.) Felszabadultan és boldogan sétált haza. Totális szabadságát; szellemének frissességét; az erőt és boldogságot, mely lepirult bőre, mosolygós szája fölötti pirosló orra és homloka alatt hullámzott, egy hatalmas, rózsaszín, gáztöltésű léggömbbel demonstrálta. A léggömb jelképségét citromsárga pólójával, színes bricseszével emelte ki. (Azt viszont Szegeden nem tudta senki, hogy amit lát, az közeli rokonságban van a Fixa programmal.)

Szemüvegén kacagva csillant meg a Nap, élesen, szinte megcsendült.

191. § A Répa utcai filozófusok, érezvén a szörnyű vizsgaidőszak közeli végét, megengedhették maguknak azt a luxust, hogy egy-egy estét csendes, közös bölcselkedéssel töltsenek el, valahogy így:

Cató Pempő:
Muciusom, szerinted ki a világtörténelem legzseniálisabb figurája?

Mucius Pú:
Zeuszra mondom: William Shakespeare.

Cato Pempő:
Nem úgy! Az első kétség kívül Leonardo da Vinci.

Farkusz Maci Laci:
Már megint kezditek?

Mucius Pú:
Leonardo kétségkívül zseniális polihisztor volt, de elaprózta géniuszát. Pár tucat halhatatlan remekművet alkotott, az igaz. Szavamra, elállt a lélegzetem, mikor a Mona Lisát láttam, de a gyermeteg hadigépeket (létradöngető gépet és társait) nem tudom hova tenni.

Cato Pempő:
Herkulesre, nincs igazad, a szerkezetek, amiket megálmodott, csak több száz év múlva tökéletesedhettek, az emberiség csak akkor érte utol nagy fiát. Elég, ha megemlítem a biciklit, vagy az ejtőernyőt. Viszont a te Shakespeare-ed egyáltalán nem biztos, hogy az, akire te gondolsz; nagyon emlegetik manapság az örökérvényű művek alkotójaként (többek között) Francis Bacont.

Mucius Pú:
Barátom, úgy látom, ismét kénytelen vagyok, pironkodva bár, de rávilágítani műveltséged foltszerűségére. Az az ökörség, amivel az imént nem átallottál előhozakodni, nem más, mint kisstílű babonaság. Felkészült tudósok, irodalomtörténészek már régen bebizonyították, hogy az életmű egy lángésztől származik, aki nem azonos Baconnal. George Bernard Shaw ironikusan meg is jegyezte a magadfajta tamáskodónak egyszer: Shakespeare műveit nem William Shakespeare írta, hanem egy másik ember, akit szintén William Shakespeare-nek hívtak. Ha, ha, ha... Viszont a te Leonardód sírokat fosztogatott, ha jól emlékszem.

Cato Pempő:
Te beszélsz avval a vadorzó, homoszexuális Shakespeare-eddel, aki szonettjeit Lord Southamptonnak írta! A szakramentumát.

Farkusz Maci Laci:
Tudtam, hogy ez lesz belőle, úgyhogy most hagyjátok abba!

Mucius Pú:
(fittyet sem hányva Farkuszra) Mit beszélsz, te! Egek, hát még azt sem tudja, hogy az Avoni Hattyú gyönyörű költeményeit egy varázslatos néger leánynak írta? Nem holmi Donna Lisa de Gherandini del Giacondo volt a bálványa, egy szemöldök nélküli, kövér, reneszánsz nőcske. Ráadásul azt is kilenc év alatt volt képes lefesteni. Egyébként nem véletlenül ilyen ronda a Mona Lisa, a legújabb számítógép-grafikai elemzések kimutatták, hogy a festmény tulajdonképpen magát Leonardót ábrázolja.

Cato Pempő:
Herkulesre, Shakespeare a Vihar kivételével összes drámáját "hozott anyagból" csinálta, vagyis plagizált, azt pedig továbbra is fenntartom, hogy homokos volt.

Mucius Pú:
Felesége Anne Hathaway három gyereket szült neki, viszont Leonardónak soha nem volt dolga nővel. A coitus című rajzában ezt ő maga bizonyítja. Egyébként, ha már a homokosságnál tartunk, Sigmund Freud híres Leonardo tanulmányában bebizonyítja a festő egy gyermekkori álmának elemzésén keresztül, hogy a polihisztor homoszexuális volt.

Cato Pempő:
Freud logikus érvelésén azonban könnyű megtalálni a bökkenőt: elemzésében egy hibásan fordított szövegből indul ki, az eredeti szövegben szó sincs keselyűről csak kányáról, - az olasz fordító, kinek művét alapulvéve dolgozott, félrefordította a "nibio" olasz kifejezést -, márpedig enélkül az egész okoskodás megdől.

Mucius Pú:
De legalább ahhoz értett volna, amitől a leghíresebb volt. Arra felelj barátom, hogy egy magára valamit is adó festő hogyan festhet freskót olajjal? Az Utolsó vacsora már szinte teljesen szétrohadt.

Cato Pempő:
Buzi Shakespeare!

Mucius Pú:
Hullarabló Leonardo!

Cato Pempő:
Vadorzó firkász!

Mucius Pú:
Perverz kontár!

És a bölcselkedés így folyt tovább a maga kesze-kusza medrében.

Megelégelvén a sok sületlenséget, végül Maci Laci próbálta meg elterelni filozófus társainak figyelmét a régi idők szellem-óriásainak pocskondiázásáról. Ismét előadta örök számát, azt, hogy orvul megmérgezték. Ál-öklendezései megbékélésre késztették a feleket, csendben mindketten levonták magukban a helyes konklúziót: "hülyék vagyunk mi mindnyájan".

Az önmagunkban őszintén megfogalmazott vélemény századunkban sajnos az irracionalitás szférájába szorult. A szégyenlős füllentések és diplomatikus hazugságok erdejében ember legyen a talpán, aki eligazodik. Az irracionalitás síkján viszont az irracionális kreatúrák teljes biztonsággal tudnak tájékozódni, ilyenek például a szellemek.

Zoltán Shakespeare összesének borítóján a mester szeme megtelt élettel, míg a szemben lévő polcon, Pempő reprodukciói között lassan elfordította fejét az aggkori Leonardo profil önarcképe. A két lángelme összenézett, alig észrevehetően egymásra mosolyogtak, majd egyszerre kacsintottak egyet.

Íme egy gyakorlati bizonyíték arra, hogy milyen igazat szólt Salvador Dali, közvetlenül halála előtt adott, a világhoz címzett utolsó interjújában: "A géniuszok nem halnak meg soha".

A bizonyító erejű kacsintást ugyan a Répa utcai filozófusok nem látták, de hallottak egy finoman megcsendülő titokzatos, magas c hangot.

192. § Dzsedáj bevett a szájába három db filteres Earl Grey teát, eltorzult képpel szopogatta vagy két percig, aztán nagyokat krákogva elalélt.

Ez az epizód is jelzi: a vizsgaidőszak azért még nem ért véget.

193. § A vizsgaidőszak azonban kegyetlenül furcsa valami. Teljesen relatív módon ér véget. Kinek később, kinek hamarabb.

Tömoár leadta leckekönyvét a tanulmányi osztályon, majd onnan kilépve társaihoz fordult:

- Ez volt a hét - majd kimért eleganciával meghajolt és elindult a kijárat felé.

Ahogy kinyitotta az ajtót, vakító napfény ömlött be az utcáról.

194. § Pú és Pempő végül kompromisszumra jutottak, kölcsönösen deklarálták, hogy a legmesszebbmenőkig osztják a nemes művészettörténész, Keneth Clark véleményét:

"Leonardo a művészettörténet Hamletje."

195. § Az albérlet legénysége egyre nehezedő szempillákkal vette tudomásul, hogy elfáradt. Maci Laci hozta ezt elsőként nyilvánosságra:

- Na, gyerekek, tegyük el magunkat holnapra.

- Jó éjszakát! - mondta Pempő és Pú egyszerre Maci Lacinak, aki közben elvonult saját szobájába.

Pempőék a sötétben az öntudatlanságba esésig még folytatták a beszélgetést.

- Figyelj csak Pempő, nem nevetséges ez az egész?

- Micsoda?

- Hát ez a nagy görcsölés, problémázás itt a vizsgák, az egyetem, meg úgy egyáltalán saját magunk körül? Arra gondolok, hogy a Tejútrendszer kb. 100 000 fényév átmérőjű lapos tányérjában Napunk 274 km/másodperces őrületes sebességgel kering a középpont körül. Egy ilyen kört 220 millió földi év alatt tesz meg a Naprendszer, ez az úgynevezett kozmikus év.

- A Föld hány kozmikus éves lehet vajon?

- 20 kozmikus éves a Föld.

- Tehát annyi, ahány éves te vagy; vagyis 220 milliószor öregebb nálad. Ez jól hangzik.

- Gondolj bele, legutóbb, mikor ugyanitt jártunk a galaxis pályán (tehát amikor Földünk 19 kozmikus éves volt), akkor fejlődtek ki az emlősök. Mi meg itt pattogunk azzal a nyomorult leckekönyvünkkel.

A beszélgetés így folyt tovább több millió éves periódusú üstökösökről, szupernóvákról, fekete lyukakról, őrületes távolságokról térben és időben. Csukott szemmel zuhantak a végtelen, monumentális sötétségbe. Mosolyogva aludtak el.

Közben Maci Laci a másik szobában előbb azt álmodta, hogy vizsgán meztelenül ül Akaródzik előtt, szemérmét jegyzetével takargatja, de bármelyik pillanatban várható, hogy észreveszik pucérságát és kitör a botrány. Akaródzik egyre közeledett, de ő nem tudott megmozdulni, ekkor fölriadt. Következő rémálmában az U. V. Király kalodájában ült és egy vörös bársonyba öltözött, szakállas fazon, minden ódzkodása ellenére meg akarta barátunkat onnan szabadítani, oly módon, hogy végtagjait fűrésszel levágja. (Ilyeneket álmodik, aki nem tanul. - A szerk. barátja.)

Pempő ezalatt II. Filiposszal beszélte meg, hogy jó lesz Alexandrosnak az az Arisztotelész tanítónak.

Zoltán álmában összefutott a Kárász utcán Kopernikusszal, Galileivel, Keplerrel, Newtonnal és Einsteinnel. Mind olyan szerelésben volt, mint ő: bricsesz, póló és léggömb.

- Albert! - szólította meg Zoltán a professzort.

- Tessék Zoltán.

- Köszönöm a levelet, amit a Holdra küldtél!

- Oh, igazán nem tesz semmit.

- Még találkozunk, de most mennem kell, úgyhogy sziasztok.

- Szevasz!

Ezzel Pú lassan elkezdett emelkedni a zsibongó Kárász utcai tömeg fölé. Fekete rigók mutatták neki az utat. Súlytalanná vált, tudta, hogy nincs már szüksége a léggömbre, így elengedte azt. A város maketté vált, ő pedig érezte, hogy teste hófehér felhővé alakul, vakítóan csillog rajta a napfény.

* * *

196. § Melyben új egység veszi kezdetét, melyet azonban a szerző nem látott indokoltnak egy önálló cím rangjára emelni:

Belső ajánlás: Kittenberger Kálmán szellemének.

(1) Elő bevezetés: Tekintve, hogy mikoron e sorokat papírra vetem, éppen április eleje van, úgy látom jónak, ha e jeles nap szelleméhez híven, megtréfálom tekönö sevdek miósavlo.

No, minek utána pompásan kikacagtuk magunkat, elő-bevezetek még valamit: figyelembe véve, hogy most nemcsak bolondok napja van, hanem húsvét is, kérem, vegyék úgy ezt a kibővített 196. §-t (különös tekintettel a "gondolat-kísérletre"), mint a szerző fantáziakölnijét, melyet a következő oldalakon az önök tudatába loccsant.

(2) Bevezetés: Karl May kollégám utalt regényeiben az Örök Vadászmezőkre, mint egy olyan túlvilágra, ahol az odajutott, boldog harcosok az idő végezetéig vadászhatnak. Ezen különös túlvilágon elmélkedvén felsejlett előttem ezen örök mezők virágainak szemet gyönyörködtető tarkasága. Irigykedéstől hajtva egy pillanatra átlényegültem beléjük. Levettem cipőmet, s a harmatos füvön megálltam egy napsütötte területen. Fokozatosan abbahagytam a légzést, elkezdtem helyette fotoszintetizálni. Talpam hozzánőtt a földhöz; ahogy megéheztem, vagy megszomjaztam, már jött is fel a sok finom ásványi só, tápanyag, meg a friss esővíz. Ennyit a bevezetésről.

(3) Vezetés: A tudomány világában nem ismeretlen a gondolat-kísérlet fogalma. Bonyolult jelenségek modellezésére használják, olyan esetekben, amikor a kísérlet tényleges lebonyolítása lehetetlen. Lássuk hát!

(4) Mióta ember az ember, sokféle nézet szárnyra kapott már arra vonatkozóan, hogy halálunk után vajon mi várhat ránk. A dolgok pozitív oldalát általában kevesen taglalták, a mennyországról például (azon túl, hogy ott minden O. K.) nem sokat tudni, nem úgy a poklok válogatott kínjairól, mellyel való fenyegetőzés közkedvelt szórakozás immáron évezredek óta. Központi kérdés tehát a bűn és bűnhődés, ahogy közös barátunk: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij szellemesen meglátta hajdanán.

A problémát a gyakran nehezen megközelíthető bűn fogalma okozza, elsősorban a jog által szabályozott szféra alatti területeken. Az erkölcs relatív és eléggé képlékeny kategóriái, különösen a szexuális magatartásformák változatos világában helyezhetők el nehezen, ahol bizony gyakran csapják kupán a vigyázatlan vándort vékony, tilalomfa-nyelű gereblyék, melybe az nagy hevesen belelépett. Aki megszédülvén e főbekólintástól letér a biztos ösvényről, könnyedén például a természet elleni erőszakos fajtalanság ingoványában találhatja magát, lásd példának okáért Donation Alphonse Franç ois Marquis de Sade-t. No, de messzire kalandoztunk, lássuk most már magát a gondolatkísérletet;

Melyben Kharón áthajókázik Zoltánnal a Styx folyón, majd a túlvilágon összeül a bíróság, ítélkezik fölötte.

(Jegyzőkönyv kivonat)

(5) A bíróság háromtagú tanácsban járt el. A Sors, mint hivatásos bíró és a két népi ülnök: Khárón (ha már amúgy is ott van), valamint Tarzan, az örök beugró (lásd még a 45. §-ban Zoltán párbajsegédjeként. - A szerk. barátja.) A Sors komótosan szájába vett mindenkit - kivéve persze önöket, kedves olvasóim, akik a közönség padsoraiból nézik az eseményeket -, majd megszólalt:

Sors:
A számbavétel után, megállapítom, hogy Pú Zoltán Dzsó, Debrecen, Nagyerdei krt. 20. szám alatti lakos nőügyeiben folyó tárgyaláson a megidézettek és az értesítettek megjelentek. Ezennel a tárgyalást megnyitom. Felkérem a tanúkat, hogy hagyják el a tárgyalótermet, majd hívásra legyenek szívesek befáradni..... Felkérem az ügyész urat: ismertesse a vádat.

Ügyész:
Tisztelt Bíróság! Látván a vádlott csaknem egész életén át tanúsított balfácánságát, melyet szinte az összes törvényünk által ismert bizonyítási eszközzel alá tudok támasztani, kérem állapítsák meg, hogy a vádlott az Életrevalósági törvény 135. §-ába ütköző "Önmagunk lelki tökönrúgását" követte el. Súlyosbító körülményként előadom, hogy a vádlott a fenti cselekmény törvényileg minősített változatát - 135 § (3) bek. c. pont: különösen nagy ívű lelki tökönrúgás - követte el, mégpedig többszörös visszaesőként. Kérem a tisztelt bíróságot, hogy különös tekintettel a kihagyott nők nagy számára, alkalmazza a törvény teljes szigorát!

Sors:
Köszönöm, ügyész Úr! (A Sors lehajol és felvesz valamit a földről.) Ezennel felveszem a bizonyítási eljárást. Vádlott, megértette a vádat?

Pú:
Igen.

Sors:
Tudja, hogy súlyos bűncselekménnyel vádolják? A törvény szerint: "minden olyan nő után, akit nem teszünk magunkévá földi pályafutásunk során, holott azt megtehettük volna, orrunk tömegének kétszeresével való gyarapodásra ítéltetünk a túlvilágon. Minősített esetben maga a kihagyott nő teljes testi valóságában hozzánő az orrhoz!

Pú:
Ezt eddig nem tudtam, de most már tudom.

Sors:
Ezek után felteszem a kérdést: Pú Zoltán vádlott, elismeri-e bűnösségét?

Pú:
Nem! Tisztelt bíróság, én mindig a bonus et diligens pater familias gondosságával jártam el. Legjobb tudásom szerint igyekeztem eleget tenni természet szabta kötelességemnek. Nem érzem magam bűnösnek.

Sors:
Köszönöm, Pú úr. (A Sors bekapcsolja a mikrofont és beszólítja az első tanút.) Kovács Péter tanú; perben, haragban, rokonságban áll-e Pú Zoltán vádlottal?

Kovács:
Nem!

Sors:
Figyelmeztetem önt Kovács úr, hogy a törvény a hamis tanúzást szabadságvesztés büntetéssel bünteti.... Nos, Kovács úr, elmondaná nekünk, hogy mit látott a menzabulik után rendszeresen?

Kovács:
Hogyne. Láttam Pú, Maci és Pempő urakat, amint vert hadként kullognak haza. Különösen télen, a lucsokban nyújtottak igen szánalmas látványt. Gyakorta keserves sóhaj fakadt fel keblükből, valahogy így: "Hát ilyen csúnyák vagyunk mi?"

Sors:
Egyszer sem fordult elő, hogy látta volna Pú urat valamilyen nővel távozni onnan?

Kovács:
Én, mint a menza melletti építkezés állandó éjjeliőre állítom, hogy ilyesmi egyszer sem fordult elő. Megesett ugyan, hogy néha nagyobb társaságban lányok is mentek velük, de azért én meg tudom különböztetni az igazi vadászsikertől.

Sors:
Köszönöm uram. Van a tanúhoz kérdése? ... öné a szó ügyvéd úr.

Az ügyvéd:
Látta ön, Kovács úr, védencemet máshol, mint a menzabuli bejárata?

Kovács:
Igen, egyszer a KGST piacon, amikor eladott egy bukósisakot ötven NDK márkáért abban a hiszemben, hogy az nyugatnémet márka. Emlékszem még a vízjelet is megnézte, az persze nem tűnt fel neki, hogy azon Marx volt látható. (Az ügyvéd kicsit mérgesen) Nem erre gondoltam uram; látta-e például bent a bulin, esetleg házibulin, vagy hasonló szituációban máshol?

Kovács:
Nem.

Az ügyvéd:
Köszönöm, nincs több kérdésem.

Sors:
Köszönjük Kovács úr, elmehet... (ismét a hangszóróba) Kérem, Maci Laci tanút, legyen szíves befáradni... (neki is elismétli a fenti figyelmeztetést). Nos, ön kedves Maci úr, egy vadásztársaságban ténykedett a vádlottal.

Maci Laci:
Igen, mégpedig a Robin Hood Vadásztársaságban, melynek én is alapító tagja szerénykedek lenni. Ez a társaság egyébként jogutódja a partikuláris berendezkedésű Tell Vilmos Vadásztársaságnak, mondhatni annak globális változata.

Sors:
Mesélne nekünk egy kicsit a társaság életéről?

Maci Laci:
Természetesen. Tudja, bíró úr, manapság igen nehéz mesterség a vadászat. Szépségét, nemességét épp e nehézség adja. Mert kérdem én, mi vár ma ránk, modern idők vadászára: névadónk sherwoodi erdejének gazdag vadállománya, s ősi vadászerkölcsök; avagy nehéz kézitusák rettenetes fenevadakkal?

Sors:
Térjen a tárgyra, legyen olyan kedves!

Maci Laci:
Szóval, bíró úr, képzeljen el egy olyan tisztást, ahol csak úgy tuszkolódik a sok vad és vadász; egymás lábára tipornak, szinte fellökik egymást. Sötét, füst és zaj van, alig látni valamit. Olyan ez, mint valami gyár, ahol nehéz éjszakai műszakban folyik a termelés. Komoly a zajártalom, vágni lehet a füstöt; adnak védőitalt - igen drágán - de az is gyakran átmegy "sarokban lapuló ravaszdi rókává", hogy így fejezzem ki magam.

Sors:
Határozottan megkérem, hogy tartózkodjék a továbbiakban a bíróság tekintélyét, méltóságát sértő kifejezések használatától!

Maci Laci:
Értettem, bíró úr. Szóval ott tartottunk, hogy a termelés-irányító általában nehéz fizikai munkához való munkadalokat rak be. Csak úgy folyik a víz a munkásokról. A tapasztalt vadászok ilyenkor nem kezdenek el Sztahanov módján meggondolatlanul dolgozni, megvárják, a "polírozást, sepregetést", ami általában 4-5, rendes termelés-irányító esetén akár 8(!) lassúból is állhat. Amíg folyik a táncparketten a termelés, míg esetleg egy-egy szerencsésebb vadász leterít valakit odabent, szóval addig a többi harcos végigjárja a csapásokat, ösvényeket, elfoglalják helyüket a jól bevált magasleseken. Rezzenéstelen arccal felmérik a vadállományt. Amíg a kézitusára alkalmas zene fel nem csendül, addig a vadászok fesztelenül eltársalognak egymással, látványosan eljátszva azt, hogy ők most nem azért állnak le egymással dumálni, mert kínjukban jobbat nem tehetnek, hanem azért, mert: "nekünk most ez a legjobb, mi most ezt akarjuk csinálni". Ahogy vált a zene, a csatabárd szinte magától kiásódik, a nagyvadászat kezdetét veszi; kivont karddal és felemelt zászlóval, a zászlókon eme szent jelszóval: "a damaszkuszi acél is azért olyan kemény, mert sokáig és sok tűzben edzik", előbb szerelvényt igazíts, majd megindulunk és megpróbálunk elejteni valakit.

Sors:
No, és aztán mi szokott történni?

Maci Laci:
Rendre elküldenek minket a francba, úgyhogy újabb modernebb hadviselési eszközökhöz kell folyamodnunk. Néha viszünk magunkkal egy-egy beépített vadat, kirívó és rémisztő magányunkat palástolandó. Igazi nemes vadat szinte kizárólag ilyen úgynevezett "Nyílt Vadásztársasági Napon", beépített vad fedezékéből lehet lőni.

Sors:
Szerepel itt a nyomozati anyagban egy bizonyos Csabi, vagy Csabcsi úr. Róla tudna nekünk mondani valamit, Maci úr?

Maci Laci:
Mi sem egyszerűbb ennél. Helyesen Csabcsi és nem úr, hanem fogalom, pontosabban egy fantom, mit a vadászok alkottak maguknak, megkönnyíteni felelősségteljes, nehéz munkájukat. "Csabcsi" az a képzeletbeli cimbora, akire mindig hivatkozunk, akit mindig elindulunk megkeresni, akit széles, kanos mosollyal üdvözlünk a távoli tömegben. A vadászok Csabcsinak különösen akkor vehetik hasznát, ha nem nyílt napon próbálkoznak meg valamilyen trófeára szert tenni.

Sors:
(szemében együttérző szánalom) Szóval önök, Maci úr, a vádlottal a menzabulikon ilyen módszerekkel próbáltak becsajozni?

Maci Laci:
Hát, mi tagadás, igen.

Sors:
Köszönöm. Van valakinek kérdése a tanúhoz? ... igen, ügyész úr tessék.

Az ügyész:
Látta ön a vádlottat ezeken a vadászatokon valakivel táncolni?

Maci Laci:
Nem, tudja ügyész úr, Zoltánnak komplexusai vannak.

Az ügyész:
Van-e tudomása önnek arról, hogy a vádlott megkísérelt-e akár egy ízben is csókot lopni?

Maci Laci:
Erről nincs tudomásom.

Az ügyész:
Köszönöm, nincs több kérdésem.

Sors:
Köszönjük, Maci úr, eltávozhat... úgy látom, az ügyvéd úr szólni kíván, megadom a szót.

Az ügyvéd:
Tisztelt bíróság, a tanúvallomásokból felsejlő torz kép védencem nőkhöz való viszonyáról könnyedén eloszlatható ezekkel az okiratokkal.

Sors:
Ne haragudjon ügyvéd úr, hogy félbeszakítom, de az okiratokat csak a tanúvallomások után fogjuk megtekinteni és még egy nagyon fontos tanú kihallgatása hátra van...kérem Egy Lány tanút, legyen szíves bejönni... (és a tanú bejön, a bíró neki is elismétli a szokásos figyelmeztetést). Csak a félreértések tisztázása végett, kishölgyem, az ön keresztneve: Lány, családi neve: Egy; jól értem?

Egy Lány:
Igen.

Sors:
Nos, kisasszony, halljuk mit tud ön előadni a vádlott nőügyeiről?

Egy Lány:
Véleményem szerint a vádlott alapvetően balfácán, nem jók a reflexei, nem fogja fel a legelemibb jeleket sem.

Sors:
Már bocsásson meg, hölgyem, de hogy szabad értenünk ezeket az általános fogalmakat?

Egy Lány:
Például felmegy hozzá egy lány római jogot kérdezgetni, aztán kiderül, hogy a tudásvágyó hölgynek nem jut eszébe egyetlen egy valamire való kérdés sem. Vagy ott van az a nevezetes eset "TTK-sok Álmával", akivel négy éven keresztül csak köszöngettek egymásnak; nem is beszélve Lujzáról, aki közhasznú mezőgazdasági munkán ragaszkodása jeléül rávetette magát. Hogy mit értek én a rossz reflexek alatt? Hát, kérem szépen, előfordult már, hogy konkrétan szavakban megfogalmazott vágyig csak akkor jutott el a vádlott, mikor az amúgy már egyszer kétvállon lévő leány már éppen férjhez készült menni máshoz. Ilyenkor azzal szokott fenyegetőzni, hogy ő lesz az illető lány Hufnágel Pistije. Hányszor előfordult már, hogy szinte 100 %-os szituációkat hagyott ki villamoson, utcán, boltban stb., pusztán azért, mert túl gyorsan kellett volna reagálnia. Ráadásul nemcsak a kezdetek kezdetén tud hibázni, képes egy néha teljesen sínen lévő ügyet is egy távirattal, egy látványos hasraeséssel, vagy valami hasonló idétlenséggel elrontani. Sőt, az is megesett már, hogy a kritikus pillanatokban derült csak ki: a vádlottnak nem áll rendelkezésére csak egy darab gumióvszer. Tisztelt bíróság, ezen állításom alátámasztásaként becsatolom ezt a tárgyi bizonyítékot. (Letesz egy használt gumióvszert a bíróság asztalára).

Sors:
Köszönjük kisasszony! Van valakinek hozzáfűzni valója? .... Parancsoljon Pú úr!

Pú:
Jobbra átt! Léi-péis: (inö) - dujjj!! Önnek vezénylek: gázkészültség, GÁZ!!!

Sors:
Már megbocsásson vádlott úr, de mit tesz ön?!

Pú:
(egy kicsit összeszedi magát) Bocsánat! Ezer bocsánat! Igazából csak meg szerettem volna magyarázni egy-két dolgot azok közül, amit a koronatanú itt összehordott.

Sors:
Csak tessék!

Pú:
Igen, máris kezdem. Szóval: én megtettem mindent; megkérdeztem a római jogos lánytól, hogy: "na, mire ez a hirtelen tudásszomj?"; "TTK-sok Álmával" pedig nemcsak köszöngettünk egymásnak, azt is megkérdeztem egyszer tőle, hogy ő úszott-e reggel a hármas pályán; azt mondta nem. Lujzával elvi okokból nem foglalkoztam, ugyanis volt neki egy asztronauta barátja; az ilyen indíttatású önmegtartóztatást - engedtessék meg nekem, tisztelt bíróság - férfiasabb magatartásnak tartom mint ösztöneink lánckarikájával orrunkban, tenyészbika módján, válogatás nélkül keresni a kielégülést. Hogy baj volna a reflexeimmel? (Zoltán demonstratív karate ütést mér önnön bal térdére, ami látványosan előre lendül.) A táviratról csak annyit, hogy azt a kedves papa bontotta fel, nem a címzett. Ami az óvszert illeti, töredelmesen bevallom, a koronatanú igazat szólt, de mentségemre szolgáljon: azóta mindig van nálam nagyobb-egyenlő: három darab, tehát ilyen vonatkozásban a társadalomra való veszélyességem megszűnt.

Sors:
Köszönöm, Pú úr! Most pedig a bíróság felkéri az ügyvéd urat, hogy ismertesse azokat az okiratokat, amelyekkel védencének nőügyekben tanúsított helytálló magatartását kívánja igazolni.

Az ügyvéd:
Tisztelt bíróság! Két teljes bizonyító erejű magánokiratot kívánok ismertetni; tulajdonképpen két egyetemi előadáson végrehajtott levélváltásról van szó, melyet a levelezők saját kézzel írtak, majd aláírtak. Íme az első:

Sors:
Ez eddig rendben is van ügyvéd úr, de hogyan bizonyítja azt, hogy a kétségtelenül kellő alapossággal előkészített hadműveletet siker koronázta?

Az ügyvéd:
Erre szolgál a másik levélváltás, mely Zoltán és Tömoár nevezetű vadásztársa között zajlott le, közvetlenül a fenti akció sikerrel való megkoronáztatása után.

Íme:

Az okirat ismertetésén túl, tisztelt bíróság, indítványozni kívánom, hogy Egy Lány koronatanú által becsatolt tárgyi bizonyítékot vesse alá a bíróság spermium vizsgálatnak, annak ellenőrzéseképpen, hogy az nem koholt bizonyíték-e.

Sors:
Az ügyvéd úr által javasolt, szembesítéssel vegyes felismerésre bemutatást azonnal eszközöljük, ám előtte hadd kérdezzek valamit. A fent idézett okiratok csupán vadászsiker közvetett bizonyítékának tekinthetőek. Hogyan kívánja ezzel a védelem bizonyítani a vádlott adott életkorszakának egészére vonatkozóan a nőkhöz való megfelelő viszonyulást?

Az ügyvéd:
Bíró úr, bevallom, már vártam a kérdést. Nos, mi mindenre gondoltunk, így rendelkezésünkre áll még háromezer ugyanilyen okirat, ennyi példányban fénymásoltuk le az ismertetett okiratokat. Ezennel ezeket az új bizonyítékokat becsatolom. (diadalittas arccal letesz a bíró asztalára három nagy köteg papírt.)

Sors:
Köszönöm ügyvéd úr! Most pedig megkérdem Pú Zoltán vádlottól: felismeri-e ezeket a spermiumokat, s beismeri-e, hogy azok tőle származnak? (A koronatanú által becsatolt, csalódott, s egyben szemrehányó tekintetű, néhány millió spermiumot a vádlott elé tartja.)

Pú:
Igen.

Sors:
Önök, spermium urak, felismerik-e Pú Zoltánt, mint gazdaszervezetüket?

Spermiumok:
Igen, mi felismerjük őt, ő volt az, ki olyan csúnyán becsapott minket ezzel a gumival.

Sors:
Köszönöm. Most pedig hallgassuk meg a bizonyítási eljárás utolsó szakaszában Giovanni Giacomo Casanova kalandor szakértő urat.

Casanova:
Tisztelt bíróság! tekintettel a vizsgált probléma összetett voltára, igen sokrétű elemzést végeztem. A vádlottról megállapítottam, hogy szexuális beállítottságát tekintve erős popsicentrikusság mutatható ki; a női nem rajongóinak másik nagy iskolájára jellemző, úgynevezett mamma-gigantománia csak foltokban jelentkezik. A vádlott az ókori görögökhöz hasonló érzékenységet tanúsít e testrész irányában, barátnői mindig személyes "Aphrodité Kallipürgoszok" (= szép fenekű istennők) voltak, ez a magyarázat arra, hogy bizonyos esetekben miért torpan meg, látszólag a kapu előtt. Némileg enyhítő körülményként jöhet számításba, hogy túlzott érzékenysége miatt az érintett testrész bármilyen irányú fogyatékossága, pavlovi reflexként a menekülő védekezés programját indítják be nála, így ezeknek a néha férfiatlannak tűnő elbátortalanodásoknak van igazolható természettudományi magyarázata. Itt jegyzem meg, tisztelt bíróság, hogy a vádlott újabban nagyon helyesen óvintézkedéseket vezetett be: az ismerkedés bizonyos szakaszán soha nem mulasztja el a hölgyeket elvinni uszodába, szaunába, esetleg a gőzfürdőbe, ahol a "zsákbamacska" néven ismert csapdát ügyesen átlépi.

(6) Az író saját megjegyzése a témához:

Az újabban napvilágot látott szakirodalomban felütötte fejét egy téves nézet, mely szerint a fentebb, Casanova által leírt preventív óvintézkedések már nem korszerűek. Sajnálatos módon a sárkányológia nagyhírű professzora: dr. Bartha András is ezen az állásponton van. Perelnünk kell vele, igenis szükség van a strandra, ahol a zsákbamacska alattomos vermét biztonságosan járható pallók fedik, úgymint: bikini, monokini, zérókini.

Sors:
A szakértő úr túlságosan elnéző, a bírói gyakorlat szigorúbban kezeli az ilyen eseteket.

Casanova:
Természetesen van aki szigorúbban tekint erre a problémára; egyesek odáig mennek, hogy a férfiasság amúgy egyértelmű tényét is csak szigorú próbatételek után hajlandóak elismerni. Pregnáns példa lehet erre a Ku-ku-ku-ku törzs Pápua Új Guineából, ahol a férfiasság elnyeréséhez a brutális, kővel történő, gyakran halálos kimenetelű körülmetélés után, egy már férfi életét kellett elvennie a pályázónak. De nemcsak glóbuszunk másik oldalán vannak ilyen szigorú elveket valló szerzetek, példaként hadd hivatkozzak a magyar származású tudós: Szjúcsör Zsolt teremtette iskolára, akik szerint nem férfi az, ki néger hölgyet nem tett még magáévá. Nem állom meg, hogy itt meg ne jegyezzem: e radikális álláspontot el kell, hogy utasítsuk, sajátos és bizonyos szempontból érthető belső logikája ellenére, ugyanis Magyarország történelmi múltja, földrajzi adottságai miatt igen kevesen tudnának eleget tenni e követelményeknek. Szóval, tisztelt bíróság, önökön a sor; a független bíróság csak a törvényekre és saját lelkiismeretére támaszkodhat.

Sors:
Köszönöm, szakértő úr. Ezennel a bizonyítási eljárást befejezettnek nyilvánítom. (A bíró rövidlátókra jellemző hunyorgással szétnéz a tárgyalóteremben, majd értetlenkedve megszólal.) No, de hol a közönség? (A Sors tovább erőlködik, de nem veszi észre Önöket, kedves olvasóim, a közönség soraiban, pedig Önök mindvégig ott ültek.)

Ön kedves olvasóm:
Szemüveget a bírónak!

Az Ön szomszédja:
Hülye a bíró!

Sors:
(felveszi szemüvegét) Hé, maga ... igen maga, aki most hátranéz! Maga, aki valami könyvet olvas!

Ön, kedves olvasóm:
Igen, bíró úr.

Sors:
Rendreutasítom! Ha folytatja a rendzavarást, esetleg még egyszer lehülyézi a bíróságot, nemhogy megrendbírságolom, de egyenesen kivezettetem a tárgyalóból.

Ön, kedves olvasóm:
Megértettem (majd, csak úgy magában morfondírozva) Ilyen igazságtalan lenne a Sors?

Sors:
Halljuk a perbeszédeket! Ügyész úr, öné a szó.

Az ügyész:
Tisztelt bíróság! Kérem állapítsák meg, hogy a vádlott többszörös visszaesőként elkövetett, különösen nagyívű, önmagunk lelki tökönrúgását követte el. Tekintettel az enyhítő körülmények szinte teljes hiányára és a kihagyott nők nagy számára, javasolnám, hogy - egy nő orrhoz növesztésével vezekeljen a túlvilágon. Köszönöm.

Az ügyvéd:
Tisztelt bíróság! Tekintve, hogy védencem esetében az elkövetett cselekmények vonatkozásában még a gondatlanság sem állapítható meg, így kérem, mentse fel őt e súlyos vád alól. Hadd járjon normális orral, s emelt fővel a túlvilágon. Idézzék eszükbe uraim a nyomozati anyagot; milyen hősiesen küzdött védencem a debreceni műjégpályán ifjú hölgyek kegyeiért; méltán kiérdemelte a "jégmezők lovagja" címet. komoly küzdelmet folytatott, kitartóan vadászott mind a debreceni szavannákon, s az ettől alapvetően eltérő terepviszonyokat mutató szegedi dzsungelben is. Még a messze földön híres-hírhedt szegedi boszorkányokkal is bátran szembeszegült, testét- lelkét nem kímélve a fenevadak veszélyes karmolásától. Hosszú őrszolgálatokat teljesített az egyetem előtti "szem" szökőkútban; bulikat el nem mulasztott; szájától vonta el a falatot, ha vadászatról volt szó, mesze túllépve törvényi minimumot - egy nő esetén 100 Ft/hét, ami elegendő mozira, aztán egy tonicra, a törvény indoklása szerint ha többe kerül, az már "veszett fejsze nyele", kellő anyagi erőket mozdított meg, mindig korrekt módon járt el. Álláspontunk szerint nemcsak az igen tisztelt Casanova kalandor szakértő úr által feltárt, hanem egyéb enyhítő körülmények is azt látszanak alátámasztani, hogy a vádlott társadalomra való veszélyességének csekély foka miatt nem szükséges őt büntetéssel sújtani. Az uszodában történő vadászatok során például igen komoly vadászerényekről tett több ízben tanúbizonyságot. A fentiek alapján kérem a tisztelt bíróságot, hogy mentse fel védencemet a vád alól!

Sors:
Köszönöm, uraim! Megkérdezem a vádlottat, hogy kíván-e élni az utolsó szó jogával?

Pú:
Igen ... Tisztelt bíróság, lelkem prizmája mindig színeire bontotta a lányok lényét.

Az ügyész:
Hogy oda ne rohanjak!

Sors:
Csendet! Nem adtam meg a szót!

Az ügyész:
Szerintem csak teszi a fejét!

Az ügyvéd:
Tiltakozom!

Sors:
Ügyész úr, azonnal hagyja abba, mert különben kiüríttetem magát! Öné az utolsó szó, Pú úr.

Pú:
... lényét.

Sors:
Köszönöm. Kérjük, hagyják el a termet, a bíróság zártkörű tanácskozásra visszavonul.

(7) Míg a Sors, Kharón és Tarzan tanakodnak, addig én befejezem a gondolatkísérletet és egyben javaslom önöknek, kedves olvasóim, hogy pihentetőül hörpintsenek fel egy csésze forró kávét, vagy egy stampedli unicumot, vagy ha ez sem jó, akkor egy adag tejport (azt mindenki szereti).

(8) A Sors nem él jogállamban, így ítéletét sem hirdeti ki nyilvánosan, a jogorvoslatokat sem ismeri.

Én mondom önöknek, jobb, ha visszatérünk Szegedre.

* * *

197. § Bátor és kalandvágyó emberek vonattal mennek Szegedre. Otthoni kényelmes hintaszékben ülő olvasóm, csatlakozzunk most Zoltánhoz, feledjük el a kényelmet és a biztonságot! Kalandra fel!

Van abban valami már-már perverzül pimasz, hogy a MÁV "Napfény Expressz" névvel illeti egyik járatát. Mint tudjuk, a Nap fénye 150 000 000 km-t tesz meg 8 perc 40 másodperc alatt a világegyetem törvényei szerinti legnagyobb sebességgel, hajszál pontosan. "Namármost, kérdem én - tűnődött egy ízben Zoltán -, mi köze ennek ahhoz a miazmás, szőrcsimbókos, fonnyadt, kocsonyás céghez, aminek járgányai, szinte teljesen ad hoc alapon vánszorognak le s fel szép hazánk rövidke sínpályáin?"

Zoltán tett (ahogy a rulettben szokták), csakhogy ő nem milliókat jelképező, gyermeteg, színes lapocskákat helyezett el egy zöld rublikában élveteg, s egyben szigorú tekintettel, hanem saját csomagját a peron azon pontján, ahol szerinte a legnagyobb valószínűséggel lesz a beérkező vonat ajtaja. A tét komoly: vagy kényelmesen fellibbenni; vagy kivetkőzve emberi mivoltunkból, vérben forgó szemmel, hörögve tiporni, tulakodni. A nagymenők dupla vagy semmit játszva nem a peronon "tesznek", hanem a sínpár másik oldalán, a fekália-áztatta salakon (vagy vetélytársak nélkül, úri módon szállnak fel, vagy nem, rosszabb esetben nyomorultul széttrancsírozódnak az acélkerekek alatt).

Púnak szerencséje volt, felfért a vonatra. Leülni ugyan nem tudott, de hát ilyesmi úgyis csak a tündérmesékben létezik.

A mocskos, bűzös hüllő kisiklott a debreceni állomásról, hősünk üveges szemmel nézte az elsuhanó fákat a sárgásbarnává mocskolódott üvegen keresztül. Ragályos párák, gőzök simogatták védtelen testét.

198. § Míg mi a gondolatkísérlettel voltunk elfoglalva, addig a regény másik szála (mit nagy ravaszul elvarratlan hagytam) hűségesen várt önre: olvasó-Thészeuszom. Nosza. Ragadja most meg e fonalat! Az óvatos Ariadné kivezeti önt a labirintusból:

Csengettek. A Répa utcai albérletben már nem volt senki, csak Pempő. Pú és Maci Laci már korábban befejezték a vizsgaidőszakot, s nekivágtak nagy vígan a nyárnak.

A csengő is egy kicsit értetlenkedve csengett: ki a fene lehet az ilyenkor estefelé?!...

- Jöjjön be, Karcsi bá' - fűzte hozzá Pempő az elmotyogott köszönéshez.

- Szervusz, Laci - és élveteg fröccsenéssel megvillantak az öreg véreres, savószínű szemei.

Ezt követően - ahogy később Pempő lúdbőrözve elmesélte társainak - a tulaj leheveredett az ágyra "mint valami hetéra", majd bizalmas beszélgetést kezdeményezett, egy-egy atyáskodó térdre-veregetés-szerű simogatással központozva mondandóját.

- Mondd, Laci, mi van a te szexuális életeddel?

- Hát, ... hát van... az van.

Itt néhány másodperc hatásszünet következett; Pempőt kiverte a hideg verejték, Karcsi bá' pedig ravaszkásan mosolyogva kacsintott egyet, majd megszólalt:

- Tudod, a mai felvilágosult szakirodalom már egészen másként viszonyul a homoszexualitáshoz .. Gyere, ülj ide mellém - búgta el az öreg, majd ismét kacsintott egyet - no, gyere már!

Pempőnek ekkor esett le igazán a dolog.

- Dehogy megyek!

- No, de miért nem?

- Mert nem szeretem, ha vénemberek kacsintgatnak rám!

- Ugyan már Laci, nem kell ezt olyan nagyon mellre szívni - s ezzel "Bonvivánnak-képzeli-magát" megsimogatta Pempő szakállát, ki irtózva kapta el szerencsétlen fejét, szinte megloccsant fejében az a sok információ, amit a másnapi vizsgához gyömöszölt agytekervényeibe.

Karcsi bá' megragadta Pempő karját, s összeszorított fogakkal, kéjesen fennakadt szemekkel, lihegve ezt sziszegte:

- Szerelmem, légy enyém!

199. § Regényem cselekményeinek vonaton száguldó szála közben lassan utoléri emezt!

A vonaton beesteledett. Egy indokolatlanul naiv szülőpár pizsamára öltöztette kamasz gyermekét.

200. § A §-ok legjubileumabbika

Örömmel tudatom önnel, kedves olvasóm, hogy a mai napon - bár még nyirkos a levegő -, de kinyitotta kapuit a Kék Vaddisznóhoz címzett korcsma. A harapnivalóan zöld erdőben talán ez a legbiztosabb jele a nyár közeledtének. Ilyenkor, szürkület közeledtével, ha a vándor hegyezi egy kicsit a fülét, meghallhatja a forró évszak lépteinek moraját.

C'est la Paris!

201. § Harry Klein elhelyezett egy piciny, műanyag, csontvázas kulcstartóról leszedett koponyát az asztala sarkán lévő fokföldi ibolya kerek levelére, majd eképpen instruálva a virágot: "légy komorságból kizökkent, eltűnődő", elmondta neki a megtanulandó szöveget:

- Hadd lám. Haj, szegény Yorick! - azonban tovább nem jutott a rendezéssel, ugyanis csengettek.

Harry tehetséges fiú volt, gyakran eljátszadozott azzal a gondolattal, amit íróasztalának bal felső fiókjában tartott: "Mit nekem a sztárság! Inkább a villámot jelentő deszkák!" Ezért a nemes célért sok mindenre kapható volt, még formabontó kísérletezésre is. Épp egy ilyen kísérlet alanya csöngetett akkor be az albérletbe.

- Vau! - köszönt az eb illedelmesen.

- Jó napot! Kutya jól tetszik kinézni!

- Vau.

- Ebül járt?

- Vau.

- Értem, szóval kocsival jött; no de ne ácsorogjunk itt kinn, kerüljön beljebb!

- Vau.

Harry szobájában már elő voltak készítve az eszközök az új kísérlethez: a kutyafilm rendezéséhez. A művészvizslával az "Eb ura fakó" című, világviszonylatban is első kutyafilm létrehozásán fáradoztak. Ez egy merőben újszerű filmalkotási mód, ahol a kutyák számára érdekes képsorok (úgymint: kutyaól, Hold, velőscsont, kutya-orgazmusok stb.) és hang effektek (úgymint: csaholás, ugatás, nyüszítés, csontropogás, macskanyávogás stb.) követik egymást. Az éppen akkor forgatott film "művészi film" volt és mint ilyen, ment' minden brutalitástól és pornográfiától.

A forgatókönyv egy kutya és egy macska barátságáról szólt, mit megmételyezett a kutya dekadens önmarcangolása, s az, hogy a macskát kutyába se vette. Végül a macska ebek harmincadjára jutott, s az eb csontja is beforrt.

Éppen az első jelenet hosszú, fájdalmas vonításán dolgoztak, mikor ismét megszólalt a csengő. Harry bosszankodva ment ajtót nyitni, tudván-tudta, hogy Marlon akkor éppen transzban leledzett a házi Morrison szentély előtt. Az ajtóban Vén Kérgesszívű Országúti Medve állt; egyenesen Ugandából érkezett.

202. § A vonatozással járó megpróbáltatások monoton agresszivitással tépdesték az utazók idegeit. Igazából csak egy-két fazon bírja az ilyesmit hosszú távon. Ott van például ez a Vasco de Gama, vagy Marco Polo, vagy Colombus, nem is beszélve Armstrongról. Ám nemcsak ezek az urak képesek ilyen nagy utakra, Pú fantáziája is megteszi ugyanezt, ha arról van szó.

Még Zöldszemű Ildikó uralkodása idején kitalálta, hogy mire nagy lesz, addigra társasutazásokat fognak szervezni a Holdra. A technika azonban nem bírta a versenyt Zoltán fantáziájával, pusztán addig jutott el a fejlődésben, hogy az egyetem előtti "szivattyú", vagy más néven "Döbrentei tér" áttelepítését tette lehetővé a Holdra. (Ami egyébként nincs sajtból, bármennyiszer gajdolta is el ezt a téveszmét Demjén Rózsi. - A szerk. barátja.)

Szóval Zoltán elbukta Ildikóval szemben az egy darab habosmákost, ami a fogadás tárgyát képezte, ettől függetlenül megcsörrent a mellette lévő ülésen lapító telefon. (Én tettem oda. - A szerző.) Pú kicsit tétovázva felemelte a kagylót, kivett belőle egy igazgyöngyöt, majd megszólalt:

- Halló, Pú Zoltán vagyok, tessék!

- Szevasz, én vagyok az Pempő.

- Szia! Mi van veled, olyan izgatott a hangod?

- Azonnal el kell költöznünk, Karcsi bá' fel akart csípni!

- Micsoda? Nem értek az egészből semmit! .... De tudod mit, hívj vissza egy kicsit később ... én ugyanis még nem értem el arra az idősíkra, ahol a te cselekményed szála fut. Tudod milyen lassúak ezek a vonatok.

Ekkor lépett be a fülkébe Lakásbejelentős Cum Laude, akiről már a 188. §-ban kiderült, hogy Zoltán félévente szokta látni. Hősünk (szellemesen) megkérte a lányt, hogy menjen ki vagy kétszer, háromszor a fülkéből és legyen szíves vele újra találkozni, s így újabb féléveket nyerhetnek a rabló időtől, hiszen a MÁV-ra ilyen szempontból nem nagyon számíthatnak.

203. § Vén Kérgesszívű Országúti Medve saját széles vigyorát látta viszont Harry arcán.

- Szervusz öreg cimbora! Hát hazajöttél?.... Marlon gyere már!

- Ho, hó!! Kit látnak szemeim?! - üdvözölte az újonnan érkezőt a király karra járó barátunk.

Az egymást melegen átölelő barátok feledték szigorú elveiket, a társadalmi normák gátjainak zsilipjét felemelve szabad utat engedtek érzéseik árjának. Marlon egy pillanat alatt elszakította a hosszú évek tananyagának súlya alatt kialakult királyi-marionett-személyiség zsinórjait; Harry sem törődött a rendezőség attribútumával: nyaka köré tekeredő selyemsáljának porba hullásával.

- Ugandából jöttél? - kérdezte Harry csillogó szemmel.

- Aha.

- Vau - szólt közbe a művészek túlérzékenységét demonstráló sértődöttséggel a vizsla, s felhúzott orral kilépett a még nyitva lévő bejárati ajtón.

- Majd máskor! Ne haragudjon! - vigasztalta sátortetőt formáló szemöldökkel Harry.

- Vau.

- Viszontlátásra.

Vén Kérgesszívű Országúti Medve ezalatt elővette az ajándékokat, mit régenlátott barátainak hozott a messzi távolból. (Bár rosszmájú egyének azt terjesztgették, hogy nem is járt olyan messze, csak mondjuk Tatabányán, ahol magányában eltemetkezve kiötölt mindenféle kalandokat, izgalmas utazásokat, s ezenközben inkognitóban habarcsot kevert egy maszek kőműves műhelyének hátsó udvarában.)

- Kedves Marlon, ez a tiéd.

- Hát ez meg mi az ördög?

204. § A Szeged felé tartó vonaton a nagy vízválasztót a ceglédi átszállás jelentette. Aki ezután a selejtező után versenyben maradt, annak már nem sok izgulnivalója maradt. Kedves olvasóim engedelmével nem ecsetelem részletesen a ceglédi borzalmakat; semmi szükség ma, a szív és érrendszeri betegségek korában arra, hogy infarktust okozzak bárkinek is. Lényeg az, hogy Pú szerencsésen feljutott, igaz, csak a fürdőkocsiba. Egyébként a szociáldarwinisták szerint kifejezetten szükség van a XX. század végén is a ceglédihez hasonló evolúciós akadályokra. Fals érvelésük szerint a társadalmi fejlődés genetikailag degenerálta fajunkat, s e folyamat katasztrófához fog vezetni, ha pl. Cegléden nem adunk lehetőséget arra, hogy hulljon a férgese.

Zoltán valamivel jobban elviselte a fürdőkocsit, mint a másikfajtát. Egy kicsit ugyan terhesnek érezte, hogy ott mindig kötelező az úszósapka, holott már az uszodában sem követelték meg használatát. Természetesen probléma volt a fülke előtti lábmosó vizének állagával és a kocsi végében található dögönyöző vizének hőmérsékletével is, és annak ellenére, hogy itt külön személyzet kezelte a jegyeket, a vasút alkalmazottai itt sem hagytak fel a szokásos évődéssel vegyes csintalankodással.

- Kérem a kezeletlen menetjegyeket! - motyogta, alig érthető orrhangon a búvármaszkja mögül a jegykezelő, háta mögött az ügyeletes szolgálati ellenőrrel, aki hangsúlyozandó beosztását, nem elégedett meg a jegykezelő búvárpipájával, maszkjával, békalábaival stb., hanem nehézbúvár felszerelést öltött. (A szolgálati ellenőrök ellenőrei búvárharangban közlekedtek. - A szerk. barátja.)

- Tessék.

Ezt követően annak apropóján, hogy Zoltán úszószemüvegén nem volt dioptria, disputa vette kezdetét. Viszonylag hamar eltértek a tárgytól, s a dialektikus szóváltás fonala egymás szellemi képességeinek különböző szemszögéből való láttatása köré gombolyodott. Miután Zoltán elmondta utolsó érvét: "Hülye-marha, hülye-marha, hülye-marha, hülye-marha!", úgy döntött a két hatalmasság, hogy kiakolbólítják őt a kocsiból, szaknyelven szólva: "kizárják az utazásból". Ám egyvalamit nem vettek figyelembe: Pú a Winnetou négy kötetén nevelkedett, így a kényszerleszállást követő 15 secundumon belül ismét a vonaton volt; felszállt a másik oldalon. "Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszahívjam Pempőt!" - gondolta és alábukott az addigra félig feltöltött kocsi vizében. Dioptria nélkül is hamar megtalálta az általam bekészített vízálló telefont. Tárcsázott, majd bugyborékolva megszólalt:

- Na, most mondd, mi van!

- Végre, hogy felhívtál!" El kell költöznünk, mégpedig sürgősen! Képzeld, Karcsi bá' letámadott; jelenleg sakkban tartom a partvissal a szoba sarkában.

- Mit csinálsz?

- Én bizony ki nem engedem onnan, míg fel nem hagy azzal a szándékával, hogy magáévá tesz!!!

- Most mit csinál az a vén bolond?

- Meztelenül tekergeti magát a szoba sarkában; személyes csáberejével kívánja kicsavarni kezemből a partvist.

- De hát...

- Most leteszem, mert mindjárt ugrik. Ha tudni akarod az előzményeket, olvasd el Zeke dr. regényének 151., 189., 198. §-ait.

- Pempő! Halló!.... Halló! ...Pempő!!

- ...................................................................................

205. § - Ez nem ördög, hanem egészen más.

Marlon és Harry versenyt csodálkoztak.

- Ez pedig a tiéd, kedves Harry.

A két szuperpraktikus ajándék annyira letaglózta a két boldog tulajdonost, hogy elmerülve az öntudatlan ajándék-nézegetésben észre sem vették, amint újkeletű reflexeik, ravaszdi módon, ismét besurrantak idegeikbe. Harry felvette selyem sálját, Marlon pedig összekötötte a királyi-marionett-személyiség eltépett madzagjait.

Harry Klein hiába szedte össze Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij diktálta "összes átélést, a mű lényegének tudatos megformálását", bizony mégsem sikerült megfejtenie, hogy mit is kapott ajándékba a Vén Kérgesszívű Országúti Medvétől. Bizony nehéz is egyből felismerni egy olyan borszeszégőt, melybe iránytű és szextáns van beépítve és a kupakban fluoreszkáló festéktartó, fogpiszkáló készlet, 3 db ár és egy mini, recés csontvágó késecske van elhelyezve; az üvegcse alján mágnes található és egy görgős hónaljkenegető.

Marlon sem boldogult az ő ajándékával. Méltóságteljesen - miként az önmagát saját állával azonosító (L'État c'est moi. - A szerk.) XIV. Lajos (alvilági nevén: Napkirály) - is kissé bizalmatlankodva forgatta kezében azt a logarléccel, centiméterrel ellátott kicsiny, összecsukható szekercét, mely végén lévő, fagyálló folyadékkal feltöltött, úgynevezett magashegységi beöntő pumpa piroslott.

A Vén Kérgesszívű Országúti Medve boldogan nézte barátait, amint azok lassan-lassan felfedezik az ajándékok mérhetetlenül praktikus voltát. Amazok pedig egyre ügyesebb kézzel égetgették, méricskélték, fogpiszkálták, fűrészelték, ütögették, beöntötték egymást és magukat.

Mit törődnek ők hárman (a boldog ajándékozó és két kedvezményezettje) a rájuk telepedő éjszakával; nemúgy a Hold és a művész vizsla, kik "savanyú kettesben" kint rekedtek és szomorúságuknak egyik sápadt fényével, másik keserves vonításával adott nyomatékot.

Az élet ilyen módon Harry Klein helyett megrendezte a film első jelenetének vonítását.

206. § Ebben a §-ban egy hatalmas hangrobbanás hallatszott; a regény vonaton jövő szála utolérte a másikat.

Pú Zoltán ezt az elemi erejű dörrenést követően érkezett meg igazából Szegedre. A belváros házainak ablakai megremegtek, a Széchenyi tér galambjai felröppentek, a Dóm tornyai berezonáltak, az Eiffel tervezte régi híd belengett.

A "jelenés 3." ideje elérkezett.

207. § JELENÉS 3. Pú egyik kedvenc helyén, az egyetem előtti "szem" szökőkút "ideghártyáján" ücsörgött, mikor beúszott a képbe egy predragonikus korban lévő, csinos (Cum Laude), szőke lány. (A könnyebb megértést elősegítendő tervrajzot, s egyben eseményvázlatot adok. - A szerző.)

Zoltán éppen megérett erre a jelenésre, ha ez nem történik, lehet, hogy elhatalmasodtak volna rajta a kandúr elvonási tünetek (így is megesett, hogy sztaniolpapírt rágcsált kínjában).

Ahogy így hirtelen elé került a jelenések hölgye, a karácsonyból nyíló tavaszi alagút tündére, különös bizsergés futott át rajta. Csupán ennyi volt a közvetlenül érezhető hatása annak, hogy a látomások, álmok lánya megelevenedett előtte. Zoltán eleinte fel sem fogta a dolgok jelentőségét (pedig a régi híd még mindig hullámzott kicsit a hangrobbanás után), csak eldöntötte, hogy addig nem tágít, amíg a szőkesége sebezhető felületet nem mutat magán, s aztán....

Saját tapasztalataim is azt látszanak alátámasztani, hogy a fenti terveket talán semmi sem teheti annyira kétséges kimenetelűekké, mint egy bizonytalan státuszú fószer váratlan feltűnése a színen. Így történt ez Pú esetében is, a lány ugyanis a tízes buszon - ahová Zoltán settenkedő léptei követték - megosztotta kellemes társaságát egy ilyen úriemberrel. A lány sem ismerte meg Zoltánt, akkor még nem tudott semmit a Pú Zoltán nevű egyénről, a regény korábbi történeteiben ugyanis igazából csak megfoghatatlan és illanó lelki lényege szerepelt. Az Edwarddal történtek például, mindkettőjük legbelső énjének meghatározó összetevőjét jelentették, érdekes módon azonban a 70. §-ra, az abban szereplő konkrét fiúra és lányra már egyikőjük sem emlékezett. Az emlék azonban elevenen élt bennük. Nem egy fiúnak s egy lánynak, hanem a fiúnak és a lánynak az emléke.

Szóval ott álltak hárman a tízes busz csuklójában. Komlósi Péter (nevezzük nevén a gyermeket) elég hamar észrevette, hogy Púval valami nincs rendben, jelezte is a lánynak a dolgot, nehogy az aztán nagyon meglepődjön egy esetleges kabátszétrántásos szatírmozdulat láttán. A lány értetlenkedve mérte végig Zoltánt, még mindig nem ugrott be neki semmi.

Egy kommunikatív úton leszatírozott és lefitymált vadász teljesen természetesen viselkedik, amikor kivörösödve begörcsöl, haja az égnek áll és lábfejei ökölbe szorulnak. Ez a körülmény csak nehezítette hősünk dolgát, aki érezte: már nem sok ideje van a cselekvésre. Úgy is volt, Komlósi Péter megnyomta a leszállásjelző gombot. "Akármi lesz is, a tettek mezejére kell lépjek" - gondolta Zoltán és nem jutott eszébe semmi egyéb.

A busz lassított, s támadni kész csörgőkígyók agresszív sziszegésével nyílt az ajtó.

"Rabok legyünk, vagy szabadok?"

Zoltán keményen és egyértelműen odalépett az ezen meghökkent párhoz, majd megszólalt:

- Hát ti?

A válasz tulajdonképpen elmaradt, de azért Pú érezte: valamit megmozdított. Hiába röhögtek rajta mind a buszon, mind a megállóban kedves embertársai, hiába öltötte fel az idétlen ember rikító lelki köpönyegét; belül, Edward nevű kerékpárjának lényege vidáman száguldozott az izomrostok, idegek, inak, zsigerek szerpentinjein; szélsebesen pörgő kerekek küllői csillantak Zoltán zöldesbarna szemeiben.

- Micsoda faszi! - konstatálta a buszt elhagyva Komlósi Péter. - És milyen szerencsétlen ezzel az átlátszó balfék dumával.

A lány mosolygott, de nem szólt semmit.

MELLÉKLET A "JELENÉS 3"-HOZ

Erről ennyit. Yeah!

208. § - Szia, az én nevem Hörcsögő - mondta a lány másnap, ugyanazon a buszon, ugyanazon a szakaszon, ahol előző nap leszállt Péterrel.

- Szia, a nevem Pú Zoltán Dzsó. De jó, hogy megint találkoztunk!

E történelmi találkozót követően hősünk és Hörcsögő éveken át minden nap találkoztak. Megelevenedett saját életükben a karácsony meséje: a kicsi tetőtéri szoba, a ravaszul tekergőző szegedi utcák, a mindig önmaga tavaszába forduló életöröm.

Zoltán egészen világosan emlékezett erre a korszakhatárra, később sokat emlegette: "Abban a pillanatban nem tudtam elképzelni semmit, ami távolabb állt volna tőlem, mint az a bizonyos borostyános mandzsettagomb."

209. § A Nagyvilág tudomást sem vett arról, hogy Pú szerint ő, mármint a Nagyvilág, teljesen megváltozott. Minden ment a régi, megszokott kerékvágásban, legfeljebb egy-két rendhagyó esemény kavarta fel az egyetem életének nyugodt vizét. Igazán csak azért, kedves olvasóm, hogy tudja kalibrálni a mindennapiság csendes nyugalmát dörrenéseivel megtörő "sors-ágyúkat", hozok egy jellegzetes példát: Elvisz azt mondta, hogy álmában seggbe rúgta az angóra macskája. Másnap ezért komoly büntetést mért az állatra.

210. § - Na, milyen volt?

- Jó. - válaszolta Zoltán (most mindegy, hogy kinek) arra a kérdésre, amelyről nem is tudta, hogy mire vonatkozik.

Ez, kérem, a hurrá-optimizmus jele, a boldog derűé, melyből életfilozófia sarjadhat:

"Ha mindenki úgy élne, amilyen módon szeretné, ha mindenki más élne, mindenki elégedett lenne; akkor tényleg mindenki elégedett lehetne, még ha mindenki másképpen élne is."

211. § Impresszionista vénámat megcsillantandó fellökök egy-két pillanatkép-impressziót regényem vásznára, pusztán azért, hogy Hörcsögő és Zoltán szerelmének békés csendélete mögött megjelenjen az izgalmasan vibráló, színes háttér:

1. Piros: D'Artagnan, valahol Szaturnusz gyűrűjében találkozott a holdbéli korszak ILDIKÓ szériájából a saját ex-Ildikójával. A lány nem volt egyedül, szíve alatt sártekénkre készülődő gyermeke rúgkapált, balján pedig Sztanyiszláv délceglett. D'Artagnan akkor látta először így hármójukat. A bemutatást követően a testőr illedelmesen elmondta azt, ami a legtávolabb állt a valóságtól: "Örvendek!"

2. Lila: Jóby, az egyetemi kosárlabdacsapat oszlopos tagjaként, a legjobb négy közé jutásért vívott fogcsikorgatóan nehéz küzdelem során - mivel elmélázott - egy hatalmas, három pontos önkosarat dobott.

212. § Mindjárt a legelején teljesen egyértelmű volt, hogy Hörcsögő és Pú találkozásából nagyon ígéretes szerelem fog kibomlani. Hetekig úsztak egymás aurájában, egymás testének bizalmas, meghitt melegében; simogatták egymást szavakkal, gesztusokkal, anélkül, hogy bármi "18 éven felülieknek"-et tettek volna. Ez a boldog, nyugodt, s ugyanakkor mégis bizsergető feszültséggel teli időszak olyan volt a kitavaszodott Szeged városában, mint egy szívmelengetően gyönyörű akkordfűzés harmóniájában kalandozó, tisztán csengő énekhang.

Zoltán abban az időben színházi statisztálással próbálta meg kiegészíteni csekély ösztöndíját (Maci Lacival, Jóbyval, Oszmánnal, Elvisszel és még sokmindenki mással együtt), elsősorban Fortinbras seregének katonájaként, illetve az Igor hercegben hős, majd megalázott, szenvedő bojárként.

Egy ilyen színházi este jelentette Pú számára a biztos belépőt Hörcsögő életének legintimebb, legmelegebb szférájába, mondhatnók, ekkor csordult ki a pohár.

Mikor az Igor herceg Zak kánjaként Pú, aki csak a hecc kedvéért ugrott be aznap este erre a szerepre, össze-vissza téblábolt a színpadon, az egyszerű tatár pór nép helyett hercegeket, hercegnőket fenyegetett meg agresszív ostorcsapásokkal, majd csaknem felborította a főhős térdeplő lányát, Hörcsögő ráérzett Zoltán személyiségének egyszerre mind a négy fontos szférájára:

- az elsőre, ami egy balfácánt sejtet, ezt a felületes szemlélő látja,

- a másodikra, ami egy ironikus alkatú fickót mutat annak, aki cimbora szinten ismeri őt,

- harmadikra, ami az irónia kérge alatti emberszeretet melegségét őrzi, ezt azok látják, akik tényleg szeretik őt,

- végül a negyedikre, a magra, ami maga a balfácánság.

Zoltán személyiségének ez az őszinteség a titka és egyben sebezhetőségének forrása is, ami abból adódik, hogy az őt felületesen ismerő is tökéletesen megismerheti legbelső mozgatóinak lényegét, legfeljebb egyből nem hisz a szemének.

3. Méregzöld: Rahan Eörs, az év eleji beiratkozáshoz szükséges röntgen vizsgálat előtt - tréfából -, szigetelő szalaggal a hátára erősített egy kinyitott szabászollót.

213. § Ennek a §-nak a tartalmát a kedves 18 éven felüli olvasók képzeletére bízom... Támpontként azért annyit elárulok, hogy a helyszín már az új albérlet volt, ahová Karcsi bá' elől menekültek a filozófusok.

214. § Hörcsögő és Pú nagyokat lépett, szinte repült. A szikrázó napsütésben óriási cseppekben hulló, meleg eső, mint valami ősi titkokat rejtő elixír, bebalzsamozta testüket. A szemkápráztató, hatalmas égi országút színes sávjai puha, meleg gyapjúként simultak meztelen talpaik alá.

Egyre magasabbra és magasabbra érve feltárult előttük a megtisztuló város fáradt barna tömege. A szivárvány vakító, hófehér felhők lábánál érte el a csúcsmagasságot, itt abbahagyták a furcsa repülő-sétát és szétnéztek. Ahogy Zoltán megfogta a lány kezét, az ibolya-kék-zöld-sárga-narancs-vörös színskála kiszélesedett látóidegeik előtt. A horizont végtelennek tűnő távoláig különös, eddig nem érzékelt színek kápráztatták el szemeiket. Az ultraibolya és infravörös tartományok, a hő-, a hang-, a rádiósugárzás, mind érzékelhető fényjelenséggé változott.....

- Zoltán, induljunk vissza! Nemsokára vége az esőnek és ha azt megvárjuk, akkor nagyot esünk.

- Okszi! - válaszolta Pú, majd nekiiramodtak a szivárvány másik ágának, s egymásba kapaszkodva, szélsebesen csúszva elindultak a föld felé.

Az utolsó esőcseppel együtt huppantak a Sörkert közönsége közé. A Tisza hatalmas medre mosolyra görbült.

215. § 4. Halványkék: Az egyik szegedi tavasz kezdetén, pontosabban március idusán, különös kozmopolita-opportunista szekta kezdte meg működését. Ókori római tógában, s azon nemzeti színű kokárdával állítottak emléket egyszerre Gaius Julius Caesarnak, s az 1848-as magyar forradalomnak.

A Zoltánt ért radikális változások nem görbítették el az élet szekerének küllőit, így azok nyolcasok híján maradtak továbbra is a rendes kerékvágásban. Tudom, így első hallásra csodálatos, de a tanárok továbbra is megtartották óráikat, a vizsgaidőszakok jöttek-mentek, a vadásztársaság is működött, regényünk hőseinek karakterpáncélja pedig egyre erősebb lett.

- Marlon, attól az életelvtől átitatottan, hogy akit szeret, azt nem alázza meg, nem mondta már fűnek-fának, hogy: "Köztünk szakadék tátong: a szellemi nagyság ormai és a középszerűség posványa közötti szakadék."

- Akaródzik már csak így írta alá a nevét: "Dr."

- Vén Kérgesszívű Országúti Medve egyre permanensebben szövögette a nagy álmot: "Karabinerek, hevederek, kulacsok, jégcsákányok, mini sátrak és hálózsákok hatalmas terhe alatt nyögve, férfias próbatételként, meredek sziklafalon kúszni fölfelé, csinos, szőke lányok csodáló tekintete által kísértetve."

- Dzsedáj rászokott arra, hogy ha valamit nagyon hangsúlyozni akart, kiejtéskor megkettőz minden mássalhangzót a mondataiban, pl.: "Add idde lléggy sszívvess azztt a ppohhárr vvizzett!!"

- Oszmán, edisoni babérokra pályázván, a hagyományos szirénánál sokkal hatékonyabbat fejlesztett ki, melynek az volt a lényege, hogy halálhörgést, halálsikolyt bömbölt az útban lévők felé.

- Giovannit lecsukták seftelésért, Bébit, Csordit, Taylort és Oszmánt pedig majdnem.

- Jóby egy ízben legyet ütvén agyon meghasonlott önmagával úgy érezvén, hogy fajunk betolakodó itt a Földön, a százmillió évvel korábban ittlévő legyekhez képest.

- Harry Klein, Maci Laci, Pempő és Tömoár, mint a Robin Hood Vadásztársaság titkos, mamma-gigantomániákus szekciója, tanulmányi kirándulásokat szervezett legendás vadak megtekintése végett. (Egy ízben a Zoltán elbeszéléséből ismert Emőkét - lásd 66. § - tekintették meg, s a csalódottságtól megmihálylottak: Emőkének átlagos melle volt. Valami olyasmi ez, mint amikor az ember gyermekkori játszóterek kis dombocskáit emlékeiben Csomolungma méretűként őrzi, majd felnőttként rádöbben, hogy telik az idő s változnak a dimenziók.)

216. § Joviális mosolyú fazonok hörpölték gyöngyöző homlokú korsókból a folyékony kenyeret, s egy rezesbanda trotyogott valami öreges indulófélét, mikor Hörcsögő és Pú lehuppant a Sörkert fapadjai közé. Lebarnultak a fenti nagy sugárzástól, Hörcsögő haját egy kicsit kiszívta a Nap, amúgy semmi bajuk nem történt.

A nagyérdemű örült, hogy vége az esőnek; a különös módon érkezett új vendégek nem is keltettek túl nagy feltűnést, egyrészt "ezektől a mai fiataloktól minden kitelik", másrészt az indulók ütemére lustálkodók, sörrel vegyes vérben ázó agyvelejébe ágyazódó szemidegrostok néha sokkal különösebb ingerületeket is képesek voltak továbbítani, mint holmi égből hulló suhancok, úgyhogy nem igazán volt min meglepődni.

Um-ca-ca. Um-ca-ca...

Zoltánék már tudták, hogy melyik asztalhoz kell menni, ha ismerősre akarnak lelni. Így lebarnultan sem kellett csalatkozniuk, természetesen ott találták az újszegedi petőfis zsiványtanya - 166. §-ból ismert - teljes legénységét.

Ezek az emberkék mint a keserédes emberi létezés büszke ámokfutói, pontosan tudták, hogy az ereikben csörgedező "sírva-ríva vigadó magyar vér" hogyan bírható jobb belátásra, vagyis, hogy az ősi, nagy férfi bánat hogyan űzhető a messzi távolba.

Hát, lányokkal.

De nem ám akármilyen, illanó fényű, káprázatszerű nőstényekkel, kiknek csillogása csupán talmi, olyan, mi másnapra csúnyán átértékelődik, hanem igazi, vérbő tüneményekkel. Edit, Isteni Alakú Delnő, Jégszívű Darázs Bella, mint a fent jelzett áfium varázserejű medicinái, lényükkel ékítették Rahan Eörs, Lunya, Melyik Feri és Tekerős társaságát.

Um-ca-ca. Um-ca-ca.

217. § Az idő addig telt, míg egyszercsak felcsillantak a professzorszemek.

GENTLEMANELMÉLET!

Szinte mámorban úszott a természet! A nyitó előadásokat - a téma iránti tiszteletből, s az ünnep fényét emelendő - állva tartották a tanárok, s féllábon állva hallgatták a hallgatók. Az egyetem harangjai egész nap zúgtak, az egyetemi polgárok aznap kizárólag kúszva közlekedtek, a város lakói nyers húst ettek, a rendőrök homlokukkal kocogtatták a kirakatüvegeket, az ovisok bal szemöldökét leborotválták az anyukák, a fanatikusok belepisiltek a szökőkutakba...

Szóval ünnepelt a világ.

218. § Um-ca-ca. Um-ca-ca... szólt továbbra is ott, a téridő elől leárnyékolt dimenzióban, ahol az idő által szeletelt, osztott rezgő matematika: a zene akkor is szólt, ha maga az idő nem telt. A Sörkert valahogy kimaradt az egész gentlemanelméletet kísérő hacacáréból.

Zoltánék kis társasága saját melegségében fürdőzött.

Rahan Eörs, a valószerűtlenül piros, képregényszerű hajával azért volt nagyon szimpatikus Púnak, mert érezte az emögötti komplexus- rengeteget. Ő volt az, ki a sorozáson felcsendülő - egyébként nagyon szép és kedves - "farpofákat szét!" parancsszó hallatán elkezdett vicsorogni, majd (miután a doki ebből semminemű következtetést nem bírt levonni páciens végbelének állagát illetően) ráförmedt: "Nem azt, lentebb!" Erre barátunk - megpróbálva engedelmeskedni az egyre érthetetlenebb parancsnak - begörbedt, s mutató ujjával szétfeszítette száját.

- Add csak ide azt a fényképet! - szólt Lunyához, aki engedelmeskedett.

A fotó Tekerőst ábrázolta fapapucsban, iszonyatosan sok tulipán között, a háttérben három szélmalommal. A kép Hollandiában készült.

- Nem vagytok ti nagyon barnák? - kérdezte Edit Hörcsögőtől.

Az eredendően, csaknem minden XX. század végi fiatal magyar lányban meglévő "féltékenykedés a másik barnaságára" jelenséget szem előtt tartva is indokolatlan lenne e kérdés a kedves olvasó előtt, ha most el nem árulnék még valamit. Zoltánék, a szivárványon tett sétájukat követően fokozatosan négerré alakultak.

- Nem!

- De!

- De?

- Nem?

- De! - ismerte be végül Hörcsögő, eltűnődve turkálván egyre göndörebb (de ugyanolyan szőke) hajában.

- De jópofa! - szólt Isteni Alakú Delnő és az újabb Tekerős féle fotót vidáman Bella kezébe nyomta. Tekerős egy jegesmedvét és egy eszkimó lányt átkarolva egy lék előtt ácsorgott, amelyben egy magyaros bajszú fóka bazsalygott. A kép a Déli-sarkon készült. "Na mit szólsz Bella? - szólt Tekerős a lányhoz a fotóról. A lány egy kicsit meglepődött, de betudta a dolgot az alkoholnak.

Zoltán és Hörcsögő ajkai közben megduzzadtak, bőrük teljesen bebarnult, hajszálaik rugóként összeugrottak, egy kicsit izomzatuk, csontozatuk is átrendeződött, hangszínük is megváltozott; mozdulataik lazaságából, hófehér, széles mosolyuk mögötti játékosságból előkúszott Miles Davis improvizációnak tiszta szenvedélyessége, Johnny Hodges kedélyesen érzéki vibrátóinak nyugalma.

Lunya, mint mindenhez, így Zoltánék négerségéhez is hozzászokott, valahogy érezte, hogy nem tarthat sokáig a dolog. A furcsa, szőkén néger Hörcsögőtől átvette a körbeadott következő fényképet Tekerőstől, aki ezúttal egy megtermett, idomított kenguru erszényéből integetett mosolyogva, Ausztrália végtelen pusztáin száguldva.

- Tudjátok - kezdte Tekerős - én azért mégis az elefántokat élveztem a legjobban Kambodzsában.

Lunya ismerte jól barátját, s elhitte minden szavát, meg a fényképek is elég meggyőzőek voltak, mégis kicsit rossz érzése támadt. No, nem az állandóan vigyorgó, jólelkű cimbora meséitől, hanem egy olyan gimnáziumi ismerőse hirtelen előbukkant emlékétől, aki soha meg nem történt útikaland fantazmagóriáival, valamint unalmas filmek még unalmasabb elmesélésével támadta meg az óvatlanokat. Ráadásul az osztálykirándulásokon rendszeresen, a lámpaoltások előtti időt azzal töltötte, hogy anyaszült meztelenül, ágyán fekve szopta az ujját, s közben fanszőrzetét vakarászta. (Förtelem. - A szerk. barátja.) Lunya ilyen előzmények után nem is nagyon szerette az útibeszámolókat, de azért ő is jól szórakozott: szemét az Isteni Alakú Delnő domborulatain legeltette.

Tekerős hangulatos beszámolójának, mit egy direkt a legvégére tartogatott fotó zárt ("Tekerős mint szfinx az egyiptomi sivatagban"), úgy lett vége, hogy száját bezárta, hangszalagjait ellazította, s a levegőt a továbbiakban kizárólag az oxigén miatt szívta be.

Ezt követően nem egy téma körül forgott a beszélgetés, hanem bármi körül, amin lehetett röhögni. Szó volt itt kellemetlen, szexuális beállítottságú rokonokról, akik a nagyfiúról a legkellemetlenebb pillanatokban (rendszerint a széles családi körben megrendezett ünnepi ebédek fogásai között) tudják megkérdezni: "Osztán fogtál-e mán csöcsöt?"; a más egyébbel képtelen, így saját, állatszerű lerészegedésével íztelenül hencegő, karakter nélküli pöcsökről, kik gyakran hangoztatják: "Akkorát okádtam, mint egy ááálattt". De szó esett itt női bájakról és férfiúi erényekről egyaránt ("... mikor csavarta, fááá..." stb.), csakúgy, mint nagy kalandokról: "..öcsém, adtam neki a kakaót, 200-zal a kanyarban..."; "... a Nagyival megittunk egy láda sört ketten, de ő nem ivott, mert bezártam a WC-be..." stb.

Elég hamar beesteledett, Zoltán és Hörcsögő azon vette észre, hogy szinte teljesen beolvadnak barnaságukkal a háttér sötétjébe.

219. § Aznap Púnak különös álma volt.

KÜLÖNÖS ÁLOM I.:

Fülledt, párás melegben, csurom vizesen, bakancstól parafakalapig mocskosan, három bennszülött kísérővel éppen kiért az őserdő egyik napsütötte tisztására, mikor recsegve, ropogva elhajolt szemben egy pálmafa. Óriási elefánttehén állt a tisztás másik oldalán; érezte: cselekedni kell. Mialatt betöltötte kétlövetű vadászpuskáját, összeakadt tekintete az egyik bennszülöttével. Az eleven, kitágult pupillájú rémület nézett rá az egyik bokor fedezékéből. Közben a hatalmas fenevad bömbölve nekiiramodott. Zoltán lassan vállához emelte fegyverét, s várta az alkalmas pillanatot; tudta, ha kettőből nem talál, az elefánt kegyetlenül beletapossa a talajba; a következő pillanatban meghúzta a ravaszt, a puska nagyot rúgott a vállán, a durranástól bedugultak fülei.

Megkönnyebbülve ébredt fel, s összesöpörte az álmában levert váza darabjait.

220. § 5. Barna:

- Mamma mia, la kalcone ragazzi! Prego, prego, tutto donna Giuseppe padre Lorenzo di Italiano. O sole mio, ordenare dorkó, karramba por favor a mezzanotte!! - üvöltözte coitus közben Steve Taylor partnernője fülébe, miután egyszer elkövette azt a hibát, hogy a hatás fokozása végett kezdetleges olasz tudását is bevetette. A lánynak annyira tetszett a dolog, hogy aztán mindig ezt kérte.

221. § Zoltán, ahogy a tükörbe nézett, konstatálta, hogy négersége már a múlté. Most a kedves olvasó biztosan azt gondolja, hogy pennám, már megint hazugságokat vés papírra. No, most - feltéve, de meg nem engedve - ha én hazudtam volna a négerséget illetően, lenne-e annak bármilyen jelentősége így, hogy Zoltán ismét fehér emberré alakult? Ugye nem! (Viszont akkor azt tudnám megmagyarázni, hogy miért lett tiszta barna az éjszaka folyamán Zoltán fotelje, ha a legkézenfekvőbb módon - Púról átszállt rá a négerség - nem lehetett.)

- Hölgyeim és uraim! A tegnapi ünnepség után ideje, hogy elkezdjük a gentlemanelméleti ismeretek elsajátítását - kezdte az előadó, akiben az volt Pú számára a legmeglepőbb, hogy saját maga volt, öreg korában. "Valami itt nagyon összekeveredett" - gondolta, de aztán túltette magát a dolgon.

Az előadó némi hatásszünet után eképpen adta elő nagyfontosságú mondandóját:

"A gentlemanség alapelvei pontokban:

(1) Pantha gentleman; pontosabban praesumptio gentlemanus, vagyis a gentlemanség megdönthető vélelme.

Egy igazi gentleman vélelmezi másokról, beleértve ebbe a tárgyakat is, nem beleértve viszont a nőket, nőnemű lényeket, női istenségeket, hogy gentleman, bármennyire is ellenkezőképpen viselkedjék is az. (Akik a gentlemanségből fogalmilag kizártak, azok hölgyeknek vélelmezendők.)

(2) Egy igazi úriember nem fárasztja testét pénzkereséssel, erre okot kizárólag a sport és a művészetekben való jeleskedés adhat. Tehát a gentlemannek pénze VAN.

(3) A gentleman minduntalan meglepődik, nem jobban, nem kevésbé egy tíz méterre lévő vulkán kitörésén, mint azon, hogy órája egy percet késik. (Az igazán profi gentlemanek szenilisek.)

(4) Egy úriember rendelkezik zsebórával. Enélkül félkarú óriás, lásd e mű 130. §-át. (Vigyázat, fedél nélküli óra nem óra! Fedél nélkül csak egy-két klasszikus svájci zsebóramárkát tekinthetünk ÓRÁNAK.)

(5) Egy úriember képes egyik szemöldökét a másiktól teljesen függetlenül mozgatni, s ezzel minden, a külvilágra tartozó dologról véleményt nyilvánítani.

(6) Szükségképpen konzervatív, az eredeti és a minőségi dolgok rabja; az álságos, giccses dolgokon mosolyog, szintúgy a divathóbortok, s a modern dolgok rabjain.

(7) Egy gentleman minduntalan választékosan fejezi ki magát helytől, időtől függetlenül, pontos, körülhatárolt fogalomhasználat jellemzi.

(8) Ismeri az angol terminológiát, például: I am afraid.... really? ...oh, my God... It would only be proper to remark .... I don't think so, my darling .... I have the honour to ask you for a pleasure of dancing ... I beg to ... stb.

(9) Ismeri a jó társaság szabályait, otthonosan, s könnyen mozog az illemszabályok erdejében.

(10) Végezetül, az úriember nemes erkölcsi tulajdonságokkal rendelkezik, úgymint: becsületesség, nemesszívűség, vitézség, szeretetreméltóság. Bővebb információk erről a pontról Szabó István Andor: Az úriember című monográfiájának tárgymutatója alapján, a gentleman címszó alatt visszakeresett részében találhatók; ezúton is minden kedves hallgatómnak ajánlom szíves figyelmébe e nélkülözhetetlen könyvecskét.

Kedves Hallgatóim! Engedtessék meg nekem, hogy itt befejezzem az előadást, s egyben nyomatékkal felhívjam az önök figyelmét a fenti, mondhatni tízparancsolat örökérvényűségéből fakadó fontosságára!"

222. § - Parancsolj, Hörcsögő! Ez a tiéd! - Pú átadta a virágot, s várta a hatást, amint a gentlemanelmélet teoretikusan megalapozott, s Gyöngy jóindulatú, nővéri tanácsai is előre jeleztek. "Még ha ehető lenne - gondolta Zoltán, mikor megvette -, de így abszolúte nem értem a dolgot."

- Ez az enyém?

- Igen.

- Igazán? De kedves vagy! - Hörcsögő szemei boldogan csillogtak.

"Szóval a nővérem megint igazat szólt, mondván: a virágnak frenetikus hatása van - gondolta hősünk, újdonsült barátnőjének reakcióit vizsgálva -, a lényeg, hogy gyakran és főleg minden apropó nélkül adják."

A nő okozta meglepetések tárháza azonban kimeríthetetlen; oktondi, ki azt hiszi, a fentihez hasonló viszonylag kézenfekvő "antagonitások" bebiflázásával birtokába kerül minden, a nők kezeléséhez szükséges ismeretnek. Oh, te balga, ki talán még mindig eképpen vélekedsz, térj észre! A világ nem ilyen egyszerű! A természet, a csúcsragadozó - illetve szerintem csúcsdögevő (lásd 59. §) - evolúciós biztosítékát a nőben rejtette el, ki váratlan metamorfózisaival, cselekedeteivel a bibliai "oldalborda" rangról minden történések mozgatójává, okává magasztosult az idők folyamán.

Abban az esetben, ha egy férfiúnak nap nap után meg kell felelnie a kihívásnak, mi abból áll, hogy egy Hörcsögő kaliberű hölgyet el kell kápráztatnia, hol szép, hol érdekes, hol okos dolgokkal, gondolatokkal, vagy ha nem jut eszébe semmi és amúgy is fáradt, akkor ökörségekkel, szóval akkor kell valami önvédelmi fegyver a tarsolyba. E célt szolgálta az úgynevezett "hörcsögő igazolvány". Ebben a kis arcképes igazolványban a havonta cserélhető, Zoltán kézjegyével érvényesített szelvényen túl, különböző feljegyzések, utasítások, rovatok kaptak még helyet. Szerepeltek itt a felek jogai és kötelezettségei (pl.: m/hó hajsimogatási kötelezettség), különböző igazolások (pl.: Hörcsögő középfokú Púdár Band vizsgájáról, amit Athos vizsgabizottsága előtt tett le, a Band történetéből és munkásságából). Most joggal azt kérdezheti a kedves olvasó, hogy mi ebben az önvédelmi fegyver. Nos, az, hogy míg Pút az igazolványban foglaltak vonatkozásában csak úgynevezett "gentleman agreement" kötötte és saját belátására volt (elvileg) bízva, hogy mikor, s mennyi időre hosszabbítja meg a cserélhető szelvények érvényességét; addig Hörcsögő mint az igazolvány "kedvezményezettje", mindig magánál kellett, hogy hordja azt, hiszen, ha a direkt erre a célra rendszeresített karszalaggal Zoltán, az ellenőrzés során rajtakapta őt, hogy nincs nála az igazolvány, akkor az igazolványban foglaltaknak megfelelően szankció alá vethette barátnőjét. Ez a szankció sem volt ám akármilyen: minden alkalommal egy doboz gumióvszerben lerovandó bírság fenyegette Hörcsögőt mulasztásáért. Így, gyakran kúszott elő Zoltán zsebeiből a "Hörcsögő igazolvány ellenőrzés" feliratú karszalag, s a lány minden ébersége ellenére is bizony megesett, hogy a strandon, fa tetején, hűtőszekrényben, s más valószínűtlen helyszíneken Hörcsögő nem tudta igazolni magát. Zoltán ilyenkor kegyetlenül behajtotta a bírságot, másrészt a nemi élet teremtette anyagi terheket is szemfüles módon részben áthárította a másik félre.

223. § Egy valamirevaló professzor nemcsak elméleti szakember, tudását tettei is igazolják.

Zoltán Öregkorában prof., az egyetemet elhagyni kívánván megközelítette a bejárati, vagy ha úgy tetszik a kijárati ajtót, minek üvegén egy légy kívánt áthaladni, semmibe véve a vállalkozás sikerének lehetetlenségét. A professzor megállt az ajtó előtt, felhúzta jobb szemöldökét - 221. § (5) -, majd megszólalt:

- Oh! - 221. § (3) - Attól tartok, ez a légy gentleman - 221 § (1) - így soha sem érheti el célját, segítségére kell, hogy siessek nem lehetek olyan hányaveti - 221.§ (7) -, hogy hagyjam senyvedni piciny élőlény-társamat!

Ezzel kinyitotta az ajtót, előzékenyen maga elé engedte az elgyötört, s egyben hálás legyet - 221. § (9) -, majd derűs mosollyal ajkán az épület elé lépett.

"No, de mit keres itt e papírgalacsin gentleman - 221. § (1) - ? - kérdezte önnön magától, egy a járdán heverő szemétre meredve, ki nem bírta sokáig elviselni a professzor szúrós tekintetét, s eliszkolt az első kukába.

224. § Hörcsögő és Pú felütvén a havi moziműsort tartalmazó kiadványt, elkezdtek valami jó film után kutakodni:

"Akció Mackó (Action Bear), zenés, amerikai akció-mesefilm.

A Talpalatnyi Erdő lakóit borzalmas veszély fenyegeti, Ravaszdi Bélontó Tappancs és bandája medve-here lakomára készül, s a különös csemege elkészítéséhez - így szól A Nagy Karóbahúzó Tanács döntése - fel kell használni a kicsiny erdő összes lakójának szemgolyóját. A döntés közfelháborodást kelt, s a heréinél fogva amúgy is érintett Akció Mackó úgy dönt, közbelép..."

- Talán ezt mégse - reagált Hörcsögő, s szeme megakadt a következő címen:

"A klausztrofób század, svájci művészfilm.

Hannelora, a gyönyörű genfi mosónő szorongva nyög a hétköznapok robotjának súlya alatt. Éjszakánként őrjöngve zokog kicsiny tetőtéri szobájában, majd egy rendre visszatérő rémálomban Tell Vilmos számszeríjának vesszeje agyába fúródik. A szemközti ház öreg impotens grófja kólikáját hiába gyógyítaná téglatörmelékkel, sikert nem ér el. Egy agresszíven villogó neonreklám alatt könnyít magán, az éppen arra járó Hannelora könnyeit elmossa az eső. A két magányos ember egy pillanatra azt hiszi, egymásba szeret, majd váratlanul elővesznek egy-egy fejszét, és letaglózzák egymást."

- Egen... - mondta Zoltán és már lapoztak is tovább.

"Farkas Gyuri a bordélyban, feliratos francia erotikus film.

Long Dong Silver és Farkas Gyuri elhatározzák, hogy csapnak egy görbe estét Amsterdam hírhedt negyedében. Később csapódik hozzájuk két hermafrodita és egy kóbor eb. A szokványosnak ígérkező estét azonban egyhamar váratlan események teszik orgazmusokban még gazdagabbá, sőt mi több: vérfagyasztóan izgalmassá. Turmix, az új lány (vagy talán fiú?) a bordélyban ugyanis felettébb különösen kezd viselkedni, hol a KGB-re, hol a CIA-re hivatkozik... Meg különben is: mit keres a sok lombikbébi a szomszéd szobában?"

- Nézd csak! - bökött rá a lány a másik filmre - Woody Allen: Broadway Danny Rose. Na ezt fogjuk megnézni.

Igazából nem is a kedves, szentimentális film itt a lényeg - ha nővel vagy, készülj fel az ilyesmire -, hanem a filmvetítés, a varázslat kezdetéig lejátszódó eseménysor.

Zoltán és Hörcsögő elindultak....

225. § Ismét, szinte leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy egy § erejéig, eltereljem a kedves olvasó figyelmét, úgyhogy ezennel is így cselekszem.

Teszem mégpedig ezt azért, mert tollforgató ember lévén, az ebből eredő felelősségérzettől átitatottan, az a szent meggyőződésem alakult ki, hogy amint előbukkannak intelemszerű meglátásaim, a világba üvöltsem azokat - persze elhatárolva maga-magamat attól a cselekedettől, mit egyébiránt kollektíven egész fajunk megtesz azzal, hogy önkényesen önmagát "BÖLCSEK LEGBÖLCSEBBIKÉ"-nek titulálja; biosz atlaszokban nagyképűen odabiggyesztve: homo sapiens, önzően kihasználva, hogy más élőlények, nem készíthetnek hasonló kiadványokat.

- Njágátipú...njá-gá-ti-pú? - kérdezte kétségbeesetten egy boldogtalan külföldi Isteni Alakú Delnőtől.

- Egyszerűen nem értem! Sajnos nem értem!! - nyöszörögte szinte bűnbánóan a lány, s önmagát szánó, elnézést kérő fintorba facsarodott képpel állt még egy ideig a nyomorult idegen rendelkezésére, ki még utoljára csalódott, s lemondó hangon nem is kérdezte, inkább csak konstatálta:

- Njágátipú! - ezenközben a Nyugati Pályaudvar ott bazsalygott nagy ravaszul, vagy háromszáz méterre; az idegen, mit volt mit tenni, elkeseredett, majd kárpótlandó önmagát, néhány pillanat erejéig pihentette fáradt tekintetét az isteni alakon, mitől kissé felvidult.

- Lofászá ségédbé! - köszönt el végül mosolyogva, merthogy egy rosszindulatú magyar állampolgár azt adta be neki, hogy ez a korrekt magyar köszönés...

Kérem szépen, ez lenne a híres emberi faj?

Ez bizá' a!...

Még hogy Njágátipú, meg Lófászá ségédbé... röhögnöm kell!

226. § Hörcsögőt nem lehetett csak úgy egyszerűen átvezetni Szeged egyik pontjáról a másikra. Ha bepörgött, folyamatosan ingerekre volt szüksége, nehogy lelki egyensúlya felbillenjen. Bizony, nehéz dolog megőrizni egy úriembernek hidegvérét, mikor szemlátomást hozzá tartozó hölgy áthaladván a városon, minduntalan például ártatlan autók tetején ugrálva kívánja kedvét tölteni. Ilyen stádiumban Pú már nem igazán tudott mit tenni, csak élesen elhatárolódni az eseményektől. (Egy gentleman hölgyekkel szemben nem alkalmazhat erőszakot, mert különben a továbbiakban nem tarthatna igényt a komoly rangot jelentő "gáncsnélküli" jelzőre.)

Később Zoltán felismerte, hogy ilyen esetekben milyen módszerek alkalmazhatók. A legegyszerűbb: mondani valami zseniálisat a természettudományok, a filozófia, vagy éppen a művészetek területéről; ha ez nem hat, fizikai behatást kell gyakorolni (nem bántóan, vagy fájdalmasan, mint amilyen a pofon, vagy az orrfricskázás, és persze nem is túl nagy nyilvánosság előtt).

Ezek azonban már csak tüneti kezelés jellegűek, jobb a kórt hamvában holtani..., csírájában felkoncolni...., kicsi korában meggyilkolni..., szóval értik, mit akarok mondani: jobb a megelőzés, mint a nem megelőzés. Megelőzni pedig nemi élettel, röhögtetéssel, valamint apró csínyekkel lehet.

- Röhög! - adta ki Zoltán a parancsot és Hörcsögő máris nevetett.

"Egyszerűen működik" - jegyezte meg Angliában Vén Kérgesszívű Országúti Medve, mikor Ross-on-Wye egyik farmján egy ízben Zoltán erődemonstrációt tartott, s mintegy 60, azaz: hatvan méter távolságból is sikerült kacajra fakasztania kedvesét a fenti egyetlen szó elkiáltásával (Remote control. - A szerk. barátja.) Tudom, felfoghatatlan, de Hörcsögő egyszer sem tudta megállni, hogy ne nevessen ilyenkor, még ha minden erejét összeszedve arra törekedett is, hogy komor maradjon.

"Mintha ma egy kicsit nyugtalan lenne - gondolta Zoltán - lehet, hogy csak az én képzeletem csalafinta játéka, de mintha buján megcsillant volna szeme azt a lila Trabantot látván. No, majd teszünk valamit, nehogy baj legyen.!

- Hörcsögő, tudod te azt, hogy a sas szemének ideghártyáin két sárgafolt is van, így képes egyszerre három éles pontot felfogni látómezejében?

- Tényleg?

- M, hm. Az egyik kép sztereóban jön elöl, a másik kettő oldalt, egydimenziós formában.

- Ez fantasztikus! - reagált tágranyílt szemmel, megmámorosodottan a lány, Pú pedig megnyugodva tapasztalta, hogy (bár a kedvenc kergetőző helyhez értek) nem kell idióta módján ugrabugrálnia a hirdetőtábla körül. "Azért fő a biztonság" - gondolta és finoman fenékbe rúgta barátnőjét. Hörcsögő nagyon élvezte a dolgot, úgyhogy Zoltán jutalomból, mintegy repetaként gáncsot vetett neki a mozi előtt. A lánynak ez olyan nagy örömet okozott, hogy hősünk még azzal sem foglalkozott, hogy átellenben egy amolyan Mommon-rabja típusú fószer és a nője, akire egyesek azt mondják: "arányos", míg mások csak ezt: "jó nagy csöcse van", szóval ezek megvetéssel tekintettek rájuk, az éretlen suhancokra.

A moziban ülve nyugodt, derűs örökkévalóság melege ült rájuk, csak a szerelmesek képesek így végtelennek, időtlennek érezni egyszerű pillanatokat.

- Zoltán, ez a tiéd, tudom, hogy tetszeni fog. Egész Magyarország, s a környező magyarlakta területek térképén jelzi, hogy a patkányt ott hogyan nevezik.

Pú odáig volt az ilyesmiért, csillogó szemmel olvasgatta: patkány, patkán, pocok, patká, pócegér, pocegér, pocegír, cicarény, klócár, cakár, cakór, pácó, heric, herőc, guzgány, guzgán, nagyegér stb. Boldog meglepetésére valahogy reagálnia kellett, bal farzsebéből előhúzta a Hörcsögő igazolvány ellenőrző karszalagot. A lány felnevetett, csengően, úgy hogy egész fiatal és gyönyörű testét átadta a kacagás lélektisztító, meleg hullámainak.

Lassan elsötétült a nézőtér, s a filmvásznon elkezdődött Broadway Danny Rose megindító, romantikus története.

227. § Eddigelé Zoltán energiáit a vadászmegpróbáltatások, különböző nyomok bottal ütése, és egyéb vakvágányok terelték el a tudománytól, Pallasz Athéné szentélyétől. E magaslatok meghágása azonban ennél tovább már nem várathat magára, egy egyetemista nem maradhat hülye egész életében, nem igaz?

Pallasz Athéné is olyan, mint a többi nő: az észérv, a nyilvánvaló realitás, vagy akár a könyörgés mit sem ér: meg kell hódítani.

Zoltán elköszönt kedvesétől, s a délutáni éber nyugalom melegét lelkére húzva, gondtalanul terült el az albérlet pamlagán. Lehunyta szemeit...

A tudomány istennőjének hálószobájában lágyan omló, pasztell színű textíliák, ambróziaillat, ideghártyákat nyugtató szórt fény, mézédes gyümölcsök fogadták a szerencsés arra kalandozót. Pú jóleső fáradtsággal heverészett az istennő ágyában; az egésznapos athéni séta során a déli napfény kicsit lepirította bőrét, amire három nimfa kellemes, illatos olajat kenegetett, s mit ropogósan tiszta, fehér tóga fedett.

A létező jelenségek mindegyikének sajátja a mozgás, a fejlődés, már csak az időtényező és a különböző vonatkoztatási rendszerek miatt is. A létező jelenségekben közös, hogy a végtelen lehatárolt szeleteiként, egyrészt önmaguk végtelen számú sorozatának végtelened részei, másrészt belső szerkezetük - hiába tűnik az lehatárolt egységnek egy adott külső vonatkoztatási rendszerből - végtelenszerese a végtelenül kicsiny alkotóelemeknek. Így minden jelenség a végtelen két dimenzióját rejti egyszerre magában, miként a végtelen számsor, s a számsor két eleme közötti végtelen számsor.

Az istennő lassan leült Zoltán mellé az ágyra, egy pillanatra sem hagyva abba a mosolygást. Karját kinyújtotta és óvatosan, lágyan megsimogatta Pú vállát. Pallasz Athéné kuncogva csúsztatta Zoltán tarkója mögé pici, meleg tenyerét, s közben másik karját a fiú másik vállára helyezte, majd mindkét kézzel maga felé húzta regényünk szerencsés hősét. Egészen közel ültek egymáshoz, Zoltán elképedve konstatálta ismét mennyire tökéletes e nő: arcának apró aszimmetriái, az apró ráncok finom bőrén, szép rajzú fülei maximálisan emberiek voltak.

A jelenségek harmonikus sorrá fejlődése, mint a végtelen egységgé alakulása, a REND egyetemes törvényei szerint megy végbe. Az egyik legfontosabb ilyen törvény a jelenségek filogenézisének és ontogenézisének párhuzama. Az élőlények egyedfejlődésük során vázlatosan végigfutnak a törzsfejlődés családfáján, aztán amint saját fajukhoz érnek, kromoszómáik programja lejár, megáll a fejlődés, létrejön az adott faj egyik példánya.

A legfejlettebb élőlény, az ember, születése után lelki, pszichikai létezésbe kezd. A jelenségek sajátos megélése, biológiai és társadalmi korlátok miatt, sajátos korszakokra bomlik (= mindnyájan ismerjük önmagunk gyermeki énjét, kamaszkori lendületünket a tisztuló gondolatok felnőtt világát stb.)

Az ember különös, felpörgő ívű fejlődésének záloga a közösség, a társadalom, a lelki fejlődés táptalaja. Ennek a fejlődését a tudat programozza. Mondhatnánk: a társadalmi fejlődés kromoszómája a tudat.

Zoltán sem maradhatott tovább rest, beletúrt az istennő selymes hajába a tarkója fölött, majd átölelte. Érezte a karok gyöngéd szorítását, s a mellek tompa nyomását. A szorítás lassan fölengedett, kalandozó simogatás vette kezdetét. Pú kezei az istennő áttüzesedett, bársonyos bőrére tévedtek.

A társadalmak, államok fejlődésük kezdeti szakaszán, egymástól többé-kevésbé elszigetelten fejlődtek, ontogeneziseik során híven követve a filogenetikus mintát: az emberi egyedek tudati fejlődését. Pregnáns példa lehet erre a jogintézmények fejlődése; gondoljunk csak a Hammurabi-féle jó öreg tálió-elvre, vagy az ókori római stipulációs mondókákra, melyek pontosan olyan módon keletkeztettek joghatást, ahogy pl. a "csere-bere fogadom, többet vissza nem adom".

Az egymással kapcsolatba lépő államok, jogi, politikai történelmi jelenségeket produkálva kommunikálnak egymással. Az ilyen módon, személyként fellépő államok "tudata" lesz aztán az alapja (mint filogenetikus minta) az emberiség XX. században kialakuló közösségének ontogenéziséhez. Jelenleg ez a folyamat még nagyon a kezdetén tart; ha csak a jogi szemléletmód fejlettségét vesszük alapul, akkor meg kell állapítanunk: a nemzetközi szféra alanyai, az államok jelenleg körülbelül olyan módon viszonyulnak egymáshoz, mint a preklasszikus római jog hatálya alatt élő ókori római polgárok.

Mint valami nagyon kedves ajándékot a csomagolópapírból, úgy bontotta ki Zoltán Pallasz Athénét ruhájából. Szintúgy az istennő őt.

Összegezve az eddigieket, vessünk néhány pillantást az alábbi ábrára, melyen jól követhetően épülnek egymásra a filo- illetve ontogenetikus lépcsőfokok.

E gondolatsor logikáját követve ezennel kijelenthetjük: az anyagi világ lezárt, de végtelen egységen belüli fejlődésének egyik törvényszerűségét feltártuk (legalábbis tetszetős hipotézist alkottunk erre vonatkozóan). Most nézzük, mi a helyzet a végtelen másik dimenziójával!

Először is: mit értünk anyagi világ le nem zárt végtelenségén? Nos, olyan anyagi egységek végtelen sorozatát, melyek egymással a tér és idő szabta korlátok miatt nem kerülhetnek kapcsolatba. Tehát a világegyetem különböző pontjain olyan távolságban elhelyezkedő galaxis-halmazokról van szó, melyek létrejöttéhez, életéhez, pusztulásához, valamint a minderről tudósító fény útjához szükséges idő sokkal hosszabb, mintsem hogy a másik galaxis halmaz bármely tagját már, vagy még létezőként utolérje. Ezekben az egymástól független világokban számunkra - a későbbi fejtegetések szempontjából - csak annyi az igazán érdekes, hogy bár függetlenek tőlünk és soha el nem érhetők, mi mégis ismerjük őket, tudunk róluk, felülkerekedve fantáziánkkal a fizika legkeményebb törvényein is.

Namármost, ha elfogadjuk azt az axiómát, hogy az anyag végtelen, s ha a végtelennel, mint különleges számmal furfangos matematikai műveletek végzünk, igen különleges következtetések megállapítására nyílik lehetőségünk.

Miután Zoltán jó alaposan előkészítette Pallasz Athénét kezével és ajkaival végigsimogatván a káprázatos test erogén zónáit, erős szorítással hozzásimult a forrótestű istennőhöz, aki gyöngéden magába fogadta őt. Az egy testté forrt két lény hajóba szállt az Érosz óceánján. Pallasz Athéné ajkai és mellei megduzzadtak, a mellbimbói megkeményedtek; fokozatosan, több hullámban átfutott rajta a forróság, bepermetezve érzékien vonagló testét a szerelem harmatával; gyöngyöző verejtékkel, a múlandóság, s a boldogság millió, apró könnycseppjével. Ősi programok, a létezés misztériumának ütemére feszültek meg, s ernyedtek el az izmok, a legegyszerűbb, s egyben a legnagyobb csodát várva. Mind az istennő, mind Zoltán óriásikat szippantva az olimposzi ózondús levegőből, s minduntalan alámerülve a szerelem tajtékzó habú, háborgó tengerében, természetes boldogsággal haladtak az orgazmus felé. Pallasz Athéné előbb halkabban, majd egyre hangosabbakat sikítva gyorsította mozdulatait. Teste egyre görcsösebben rándult meg, a kiszőkült göndör fürtök átnedvesedve tapadtak össze kipirult arcán, így várta be - az önkívület kapujában - Zoltánt a tudomány istennője.

Most pedig lássuk azokat a műveleteket! A végtelenben az a csodálatos - többek között -, hogy akkor is egyenlő önmagával, ha kevesebb, illetve ha több. Egy egyszerű példával élve: a nem nullára végződő számokból sokkal több van, mint a nullára végződőekből, mégis mindkét fajtából végtelen számú létezik. Ebből az egyszerű megállapításból egyben az is következik, hogy a végtelennel végzett bármely matematikai műveletben az eredmény végtelen lesz.

Némi gondolkodás után könnyen beláthatjuk, hogy mindez a hétköznapi jelenségek szintjén azt jelenti: a véletlen, mint fogalom értelmetlenné válik. Ha tehát végtelenszer van lehetőségünk "véletlenszerűen" válogatnunk végtelen variációs lehetőségek között, akkor az eredmény pontosan végtelen variációs lehetőség lesz, ami ha még egy lépcsővel továbbgondoljuk, azt jelenti, hogy a végtelen variációs lehetőség minden egyes eleme is végtelenszer ismétlődik meg törvényszerűen.

Mindebből pedig az következik (mivel az előbb axiómaként elfogadtuk; az anyag végtelen, az élet földi formában való elrendeződéséhez pedig számtalan tényező "véletlenszerű" összejátszására volt szükség), hogy most én, Pú Zoltán Dzsó, a világegyetem végtelen pontján egyszerre létezem, léteztem, és fogok létezni, és pontosan ilyen dolgokon elmélkedek, elmélkedtem és fogok elmélkedni mégpedig pontosan végtelenszer.

Mindkét agyvelőt elöntötték a természet titkos vegyikonyhájában készült vegyi anyagok, az örömérzet központjai szinte felizzottak, az agyi idegsejtek csattogva produkáltak elektromos kisüléseket, az önkívület pillanataiban csodálatos fényjelenségek vakították el őket, olyan volt ez, mint Hörcsögővel a szivárvány legtetején.

Már csak az a kérdés, hogy fejtegetésünk alapkövei, az axiómák vajon tényleg megállják-e helyüket. Az anyag és a világ végtelen-e és ha igen, akkor ilyen módon-e? Az az igazság, hogy Einstein a téridő elmélettel, a táguló világegyetemével illetve Stephen Hawking a fekete lyukaival egy kicsit megkavarta a dolgot. No, mindegy!

228. § Miután Pú Pallasz Athéné karjai között elmerült a tudomány világában, nekem, mint e regény írójának is támadt egy részben az előző §-hoz kapcsolódó ötletem. Gondoltam, segítségül hívom Albert Einstein zsenialitását, s megkérem, törje át a tér és idő szabta korlátokat. Az öreg meghallgatta kívánságomat, s ha hiszik, ha nem, teljesítette.

Megkértem, hogy ha már úgyis annyira ért ezekhez a tömeg-energia ekvivalencia, meg téridős dolgokhoz, ugyan tegye már meg az én kedvemért, hogy a világegyetemet, csak néhány pillanatra egy pontba tömöríti össze. "Nehéz lesz!" - jött a válasz, majd a kérdés: "No de minek az neked?" "Egyrészt érdekes lenne - válaszoltam -, másrészt abban az egy pontban belekapaszkodva saját regényem szálába, talán személyesen is belekerülhetnék a cselekménybe. Ugyan jártam már bent, de csak kerülő úton (például a Holdon én fogadtam az olvasókat, levelet írtam a főhősnek), azonban most egész lényemmel szeretnék sodródni, hőseimmel együtt, aktív résztvevőként, a saját fantáziám teremtette história rejtekútjain."

Ha nem én kértem volna, talán ugyanúgy nem emlékeznék semmire az egészből, mint önök kedves olvasóim. Pedig megtörtént! Egyesült minden és mindenki egy - Eukleidész óta tudjuk - kiterjedés nélküli pontban. Csodálatos volt, ott voltunk mindnyájan abban az egy pontban: lágyan omló hajú, kedves régi lányok, s (ha lehet ilyen egyáltalán) a még szebb jövőbeni barátnők; elfeledett, s majdani hű cimborák; olvasóim, s azok páran, kik még nem olvastak stb. stb., szóval boldog-boldogtalan. A teljesség lüktetett abban a pontban; milyen kár, hogy önök nem vették észre! Nem úgy én, ki pontosan felfogtam mindent, még arra is volt időm, hogy résen legyek, s a megbeszélt jelre (mikor Albert Einstein felöltötte speciális zekéjét) megragadjam a 229. § jel kunkori végét. Egy pillanatig himbálóztam így, majd arra lettem figyelmes, hogy pár méterre alattam a regényem teremtette gondolati felszínen sorakoznak a mű figurái, békésen ácsorogva egymás mellett. Albert Einstein adta ki a vezényszót:

- Kapitány a parancsnoki hídon!

Minden regényhős éljenzésben tört ki, elengedtem a § végét és közéjük huppantam. Igazán nagyon kedves volt mindenki, még a negatív hősök is. Mindenkihez volt egy-két kedves szavam: "Hol jársz erre, ahol még a madár se jár?", "Ho-hó!", "Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál!" és még számtalan hasonló badarsággal örvendeztettem meg őket.

- Zoltán - fordultam főhősömhöz -, emlékszel Einstein levelére a 134 §-ból?

- Igen, kedves barátom, az idősíkok összekeveréséről írt valamit, meglehetősen talányosan.

- Nos, azt hiszem, ő igaziból történetünknek erre a szakaszára célzott. Most már csak azt nem tudom, ki keverte így össze az idősíkokat. Te, vagy én?

229. § Attól függően, hogy ki milyen szerencsés csillagzat alatt született, életében többször, vagy esetleg egyszer sem él át hasonló pillanatokat, mint én az előző §-ban, azzal a különbséggel, hogy ezeket az egy pontba sűrűsödő fontos eseményeket általában nem szokás megrendelni senkitől, azok "maguktól" szoktak bekövetkezni.

Zoltán életében egy ilyen fontos pillanat volt, amikor a szegedi kalandok koronájaként, a szegedi díszes kompánia tagjai, egy színielőadás keretében még egyszer, utoljára, együtt az ámuló világ elé léptek.

Hát ide csöppentem én, egyenesen a deszkákra, a rivalda vakító fényözönébe.

230. § Rövid felvezetésként csak annyit: Zoltán agyában az ötlet egy kórház kietlen fertőző osztályán töltött három heti magány súlyos terhe alatt született. Az a kórterem, mely infrastruktúráját tekintve inkább volt majomház, mintsem kórterem, vált aztán hallgatag tanújává annak a változásnak Pú gondolkodásmódjában, ami a későbbiek folyamán döntő jelentőségűnek bizonyult.

Kicsit korábban már rájött, hogy a jelenségek riasztó, vagy tekintélyt parancsoló elnevezéseinek ellenére sem mindig olyan komolyak, mint azt esetleg eleinte gondolnánk. Nem eszik olyan forrón a kását például a "magömlés" esetében, ahol a spermiumok nem "ömlenek" literszámra; ugyanígy a "havivérzés" sem jár több liter "vérveszteséggel" de még az esti egyetem sem este 10, 11 felé kezdődik. Ott a kórházi ágyon fekve viszont rájött: bizonyos körülmények között még maga a csoda is előállítható.

231. § AZ ÉVSZÁZAD SZÍNIELŐADÁSA (VÍZIÓ)

Az az igazság, hogy nem sok mindent tudok a darabról, Pú hozta össze, sok benne az ökörködés, az improvizáció, szóval valami commedia dell' arte lesz a dologból.

Kíváncsian kikukucskálok a nézőtér felé. Vagy ötszáz ember lesi (a rendezői koncepció miatt ágyban fekve), hogy vajon mekkorát fog égni a Kínpad Színpad (merthogy ezek vagyunk mi) legénysége. Sebaj, tulajdonképpen le vannak szarva.

Kicsit nagy itt a kapkodás, még nem igazán álltak össze a dolgok; Zoltán épp most tolja le Elviszt és Oszmánt, amiért azok kihasználva, hogy szabad kezet kaptak saját jelmezük vonatkozásában, a következőket öltötték magukra: Elvisz: 1 db fürdőköpeny, törülközőből készített turbán, valamint rúzzsal festett "arci pirospozsga" és kackiás piros bajusz; Oszmán: egy teljes múmiányi fásli, páncélt imitáló tojástartók és egy hálósapka.

Az Edit készítette díszletek is eléggé eklektikusak. Az aranycsapat elsárgult fotójáról nagyított poszter jól illeszkedik hangulatában az álomszerűséget sugalló világításhoz (asztali lámpák alulról világítják a színpadi elemeket).

- Kezdünk! - szól Pú. Beindul a hangszalag, s a robbanásszerű effektre ott terem a színpad közepén Maci Laci, átszellemült, eszelős tekintete jelzi: nem nagyon érti mit is kellene most neki csinálnia; nem baj, a nézők szeretik az érthetetlen átszellemültséget, azt hiszik, ha ilyet látnak, akkor ők okosak és értik a művészetet.

A Kínpad Színpad gyorsan pörgeti az eseményeket. Bébi, mázsás tömegével már meg is jelent balról, mint Juliska, a rendezői instrukcióknak megfelelően negédesen nézegeti a röpdöső pillangókat és mezei bokrétának valót gyűjtöget egy láthatatlan rét, láthatatlan virágaiból.

Én is beletartozom abba az amorf masszába, ami Pú szeszélyes rendezői utasításai szerint ezer arcot kell, hogy öltsön; most éppen tatárnak maszkírozom magam társaimmal (pl. Pempő, Marlon, Oszmán, Jóby) együtt, pattanásig feszült idegekkel várjuk, hogy a színen Maci Laci, mint Jancsi befejezze az évődést a rút vasorrú bábát élethűen alakító Giovannival:

- Mondd, öreganyám, mit kívánsz tőlem; s felelj, miért szíjaztad le Juliskát ahhoz a rezsóhoz?!

- Ne törődj te Juliskával! Azt tanácsolom, hogy foglalkozz inkább velem!! Egyébként szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál.

- De hát hova gondolsz? Te oly randa vagy, hogy nincs még egy olyan, kit Föld hord a hátán, azok közt.

- Nem úgy! Tudd meg fiam, hogy gonosz varázslat áldozata vagyok, mi alól három nemi aktus mentesíthet. A harmadik után szépséges, okos és gazdag királylánnyá leszek ismét.

Az első aktust üvöltés, majd "tatárdúlás" szakítja félbe. Dűtve-borítva végigrontunk a színen. Székek törnek, Edit díszletei meggyulladnak. A "megdúlt" boszorkány kimerülten piheg a színen.

Éppen a jelmezeimet rakom rendbe, s készülnék bebújni a "törökdúláshoz", mikor Vén Kérgesszívű Országúti Medve mint vírus belép a színre, majd görcsbe rándulva megmerevedik. A vírus álarc alól előomlik az antik paróka dús fürtözete, s máris ott áll előttünk a Laokoón csoport főalakja.

A kulcsot szorongatva behátrál Lunya, kék álszakállal, majd Tekerős. Kialakul a csoportozat, a kígyót Pú tekergeti körül rajtuk, ami egyébként nem más, mint a narrátor mikrofonjának zsinórja.

- Jó estét, hölgyeim és uraim! - kezdi Zoltán a narrátor, majd kisebb fajta mentegetőzésbe kezd az előadás természetét illetően. - Az a helyzet, hogy nem kell nagyon komolyan venni a dolgot. Nézzétek úgy az előadást, mint egy cirkuszi állatszámot.

Néhány pillanatra elsötétül a szín, időt hagyva a lassúbb gondolkodású nézőknek, hogy a Pú által mondottak nyugodtan emésztődhessenek, az innen-onnan összebögyölt, zavaros gondolatok löttyében.

Egyébként technikailag is szükség van a szünetre, hiszen a szín legalsó, süllyesztett részét el kell árasztani vízzel a következő jelenethez, és ez időigényes dolog (gondoljunk csak a Medárd napját követő esőzésekre).

A sötétben csobogó víz érezhetően nyugtatólag hat a nézőseregre, nem úgy az ezt követő fényár, a patetikus, bömbölő zene és a monumentális színpadkép. Előbb Rahan Eörs mint piros hajú Jézus csalingázik át méltóságteljesen a szín víztükrén (középen szteppel kicsinység), Csordi - az univerzális színpadi figura - közben vidám delfinként előbukkan a tajtékozó habokból; majd előtűnik az igazi látványelem: Kolombusz Kristóf hajója. A szín bal szélén lévő Amerikát hagyjuk el, visszafelé hajózva. A jelenet megértését könnyítendő a magnószalag visszafelé pörgeti a zenei kíséretet, de ha még eztán is lenne, aki nem értené a dolgot, akkor azokon segít Tekerős, ki búvárfelszerelésbe bújva, mielőtt Jacques Cousteau-ként háttal belehuppanna az "óceánba", ekként kiált fel:

- Kolombusz elfelejti Amerikát! - és már el is merül a habokban, ahol Csordival bemutatnak egy-két látványos trükköt (hatalmas strandlabdák, égő buzogányok repülnek stb.)

A szemkápráztató jelenetet önfeledt varieté zárja, tengerészek és tengeri szörnyek kánkánja.

A első komolyabb taps itt szakítja félbe az előadást; a hangszalag leáll, a varieté résztvevői rögtönzött tapsrend szerint meghajolnak, majd a szín félhomályba szürkül. A közönség észre sem vette, de a színpadkép közben radikálisan megváltozott: fülledt hangulat egy éjszakai bárban, piciny boxokban meghitten összebújó párok. Pupillatágító hangulatvilágítás, szivarfüst és angolkeringő.

"Should old acquaintance be forgot...."

Középen Maci Laci (Jancsi) és Giovanni (Boszorka) táncolnak. A vasorrú bába rémséges rondaságát a fején lévő, bányákban használatos, világító védősisak jelképezi; míg kettőjük összetett, ambivalens kapcsolatára és a gyertyafény keringőre a két testet összebogozó karácsonyfa-izzó sor utal. (Jancsi menekülne az izzók kötelékéből, de nem tud, vergődik, miként a pókok nászánál rabul ejtett hím.) Ilyen körülmények között nem csoda, ha nem sikerül kicsikarni a második nemi aktust.

Most jövünk mi - éppen mikor az idő múlását a színpad körül folyamatosan kocogva jelképező Melyik Feri a 12-höz ér -, szóval mi, ezúttal mint törökök elkezdjük a törökdúlást. (Ugyanaz, mint az előbbi tatárdúlás, csak a színpad másik oldaláról.) Az éles szemű néző, már az előbbi dúlás során észrevehette, hogy a nagy üvöltözés, tuszkolódás, megerőszakolás közben a tömegben fel-feltűnik egy gyönyörű leány. (A rendező azonban csak később adja a nézőnek kezébe a rejtély megoldásának kulcsát.)

Az általános zűrzavart pattogó vezényszavak szüntetik meg. Virágkoszorúban ereszkedik alá Harry Klein, mint Ferenc József - a sminktől alig lehet felismerni - és artikulálatlan vezényszó üvöltésekkel átrendezi a színt, néha csak a hangsúlyok kedvéért megkardlapoz egy-egy okvetetlenkedőt:

- Magának vezényelek, Jancsi! Tógába, ütemezve átöltözni: egy, kettőőő, egy kettőőő!

Gyorsan az összes szereplő - beleértve Zoltánt, a narrátort is - átvedlik gyönyörökben tobzódó rómaivá (egy hatalmas birodalom kívülről pirospozsgás, csillogó gyümölcsének rothadó belsejévé). Pú, mint Julius Caesar - jelzi ezt fején a babérkoszorú - népével incselkedve uzsorázza a köztársaságpárti patríciusokat. Ennek színpadi megjelenítése: Caesar kemény dobszólót mutat be egy olyan dobszerkón, ami Cascából (Marlon), Cassiusból (Vén Kérgesszívű Országúti Medve), Treboniusból (Oszmán), Artemidorusból (Lunya) és Metallus Cimberből (ez kérem nem tévedés: Athos) áll. A patrícius dobszerkó lassan elalél az ütésektől, a császár pedig meghasonlik önmagával és előbb vért izzad, majd minden színen lévő fülébe üvölti:

- Takarodjatok! Takarodjatok! - végül a meghatóan elmagányosodott hős égre emelt kézzel felkiált:

- Takarodjak! - csend, majd taps... Óvatosan odalép hozzá Ferenc József és hízelegve felgyűri az inget bal karján.

- Főnök, idenézzen! - rámutat politikus vénájára, majd az égre meredve patetikusan felkiált: - Életemet és véremet a császárért!

Amíg Artemidorus csapolja Ferenc József vérét Julius Caesarba, az orgia újra éled. Ropogósra sült combok és hosszú női combok, borgőz és tobzódás; ez megy a színen. Athos közben megkezdi az ismerkedést színésztársaival, legelőbb Marlonra veti rá magát, aki a homoszexuális Cascát alakítja, majd Oszmán orrát facsargatja egy csöppet. Figyelme azonban hamarost az Isteni Alakú Delnőre (polgári nevén: Móni. V. ö.: 196. § a védelem bizonyítékai ZL) összpontosítódik (ami egyébként nem véletlen, a nézősereg java része is ezt teszi). A dolog már-már pornográf jelleget ölt, mikor Maci Laci, mint Brutus, segítségére siet "anyjának".

- Et tu mi fili Brute!? - szól abszolúte nem oda illő módon a nő, majd elalél. Csordi a megdermedt mulatozókon végignéz sötét tekintetével - szeme egy pillanatra megakad Ferenc Józsefen, majd megszólal:

- Oh, a mérgezett pohár!

Csordiban már nyoma sincs az iménti delfinségnek, víziszörnységnek. A bájt felváltotta a vészjóslóság:

- Óvakodj március idusától! - mondja a nézőknek és gyertyát gyújt. Hosszabb elgondolkodtató monológba kezd, ezalatt mi átvedlünk indián hordává, s a félhomályt kihasználva beosonunk a nézők sorai közé. A végszó ez:

- ... ne légy oly setét tekintetű!

A törökök, s a tatárok után újabb nemzetiségként az indiánok is "dúlnak" egyet, de ők finoman, úriember módján (semmi megerőszakolás, csak egy-két skalp). Heves akciónk közepette Jégszívű Darázs Bella és Mathiás Rex mint szellők lengedeznek; a véres, agresszív skalpolás-jelenetek ellenpontozásaként lágy balett-mozdulataik kecsével vonzzák a férfi tekinteteket. A többi leány is táncba kezd, a könnyed mozdulatokat akkor kezdik, mikor valamely már táncoló társuk megérinti őket. Fokozatosan kialakul a lányok mozgásának szimmetrikus rendje. Kört formálnak, középen Zoltán mint narrátor. A zene leáll.

- Hölgyeim és uraim! - kezdi Zoltán. - Néhány másodperc erejéig most megszakítjuk az előadást, pusztán az önök kedvéért. Athos barátunk bemutatja ACCIPITER című tánckomikumát. (A dolog lényege az, hogy Athos nem tud táncolni - ha néha megteszi, nagyot köszön az ütem, ha találkoznak -, mégis táncol, mégpedig igen nagy elánnal.)

Ezalatt nekem is van időm elgondolkodni, vajon nem veszélyes-e a színház a társadalomra. Azért, mert egy épületre az van írva, hogy színház, van-e joga bárkinek is nyilvánvaló valótlanságokat állítani? Ilyeneket hazudni például, hogy ő Polonius, aztán meg a függöny mögötti leszúratás után jóízűen majszolni a ropit a Derrick legújabb epizódját nézve a tv-ben? No mindegy...

Athoson még mindig röhögnek, különösen akkor amikor egy hatalmas ketchupos üveget ragad meg lábujjaival és a magasba emeli azt. A kacagás azonban csak addig tart, amíg a testőr fel nem bontja az üveget és a közönség közé nem fröcsköli annak tartalmát.

- Megvárunk! Megvárunk! - üvölti a felbőszült tömeg, miután a többi testőr közbeavatkozása folytán nem sikerült rögtön miszlikbe aprítani a szerepét túljátszó Athost.

Hörcsögő kicsit gonoszul kacag a történteken, könnyű neki, ő nem ázott el a piros, hagymás, paradicsomos mártásban, majd elkomorodik kissé. (Közben azért én figyelek szereplőim belső világára is, míg itt kucorgok tatár szerkóban a szín jobb szélén. - A szerző.) Magában ezeket gondolja: "Mi lesz velünk, ha vége az előadásnak? Mi lesz Zoltánnal és mi lesz velem?" Alig, hogy itt járt gondolataiban, előbukkan egy régi versike, amit ő fabrikált:

Mire Hörcsögő visszanéz a színpadra, ott már megint folyik a nemi élet. Maci Laci a bűvös harmadiknál tart, s lássanak csodát: a rút boszorka meseszép tündérlánnyá változik. (Tündérlány: Isteni Alakú Delnő.) Musical részletek csendülnek fel, a pajorból kibújt pillangót Steve Taylor, a kékszemű szerecsen emelgeti, kecsteljesebbé varázslandó a jelentet.

Újból varieté indul, már az első taktusoknál vastaps által kísérve. A már eddig színen lévőkhöz Elvisz csatlakozik: "- Love me tender love me do...."

Kata mint Elvisz "tartozéka" behoz a színre egy kandallót és egy hintaszéket. Az énekes új dalba kezd: "Are you lonesome tonight?...."

A dal közben lassan elbóbiskol, halk, diszkrét horkolásba kezd, a többiek egyre erősebb kórusként folytatják az éneklést. Újabb szereplők szivárognak be. A Két Mákvirág, az Agg Band, Aphrodité, az utópisták, Marx és Engels, Darwin, Don Quijote, Tomágó, Sam Hawkins, Dzsedáj, Einstein, Fixa, Gyöngy és még ki tudja, ki mindenki. A színpad zsúfolásig telik regényem szereplőivel. Szemlátomást Zoltán is meglepődik egy kicsit a dolgon, de nem veszi zokon; különösen nem, mikor fellép a színre Lakásbejelentős Cum Laude.

- Ismét eltelt egy félév - konstatálta Zoltán, majd rákérdezett: - lehet, hogy eztán sokkal ritkábban találkozunk?

- Nem eszik olyan forrón a kását, majd meglátod! - nyugtatta hősünket meggyőződés nélkül a lány.

Íme, így türemkedik a magánélet, s a személyes érzelmek világa a világot jelentő deszkák repedéseibe. (Ennek nem biztos, hogy van értelme. - A szerk.)

- Teringettét! - kiált fel Jancsi megszakítva ezzel a lassan mézes-mázossá torzuló nyekergést. - Hol van az én gyönyörű, okos és gazdag mátkám?

- Itt e! - segít neki Vén Kérgesszívű Országúti Medve.

Jancsi, orosz-film-szerűn lobogó hajjal rohan újdonsült nője felé. Lágyan omló, halványkék selyemlepel temeti maga alá a szerelmes ifjakat.

Az újabb szeretkezés alatt a színpadon lévő szereplő-tömeg csendesen domboruló sírhantokat formál önnön magából; a karcsúbbak, s vállalkozóbb kedvűek pedig burjánzó növények indáiként csavarodnak egymásra. A nézők már épp a múlandóság érzetének gyötrő, önemésztő tőrében vergődnek, mikor elementáris erejű robbanás kíséretében rádöbben Jancsi, hogy kelepcébe csalták: a negyedik aktus hatására a gyönyörű hajadon ismét vasorrú bábává vált.

A színen tetőfokára hágnak az indulatok, a népharag általános. Bejön Salvador Dalí, "előérezni" a polgárháborút, majd egyre eklektikusabb képek sorjáznak. A forgószínpadon hol a Laokoón csoport, hol például Komlósi Péter, vagy esetleg Leonardo tűnik fel. Az egyik sarokban Karl May és Marx kakaskodik, a másikban Paul Newman birkózik II. Filiposszal. Nem ragozom tovább, lényeg az, hogy nagy a hajcihő; előbb csak korcsmai, majd polgárháborús szinten.

Az indulatok végül Juliska felé törnek utat maguknak. Ő még mindig az első képnek megfelelően ül rezsóján, s ártatlanul pillangókat kémlel. El is nyeri méltó büntetését: mi, a törökökből, tatárokból álló válogatott banda halálra dúljuk, majd egy rúdra erősítve diadalittas arccal a "meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály" zenéjére levonulunk a színről. Romok, füst, hullahegyek, a közönség pedig tiszta szívből kacag.

Ahogy elszáll a szárazjég gőze, felzúg a taps. Marlon csendesen a fülembe súgja:

- Barátom, ez volt az évszázad színielőadása!

232. § Regényem összes szereplője, velem együtt, még órák múlva is ott hajlongott a megmámorosodott nézők előtt, a legbuzgóbbak (például Oszmán) még a ruhatárba is lementek a távozni akaró nézőket egy kicsit még tapsra kényszeríteni.

A romos színpad, s a megtépázott jelmezek legénysége, leánysága nagyokat kortyolgatott a premier pezsgőből. Mindenki tréfálkozott, s egy pár pillanatra elégedetté vált önmagával. A többire már nem igazán emlékszem. Valahogy belekerültem pezsgőm egyik buborékjába, s elkezdtem egyre gyorsabban emelkedni.

A többiek nem vették észre a dolgot, bár nem is nagyon volt rá idejük. Csak azt éreztem, hogy egyre erősebben bedugul a fülem, majd egy pukkanás és már ott is ültem az üres fehér lapok fölé hajolva.

Csak az nem megy a fejembe, hogy hogy lehet egy folyadék száraz! Azt mondták a pezsgő száraz volt, pedig én teljesen nedvesnek éreztem.

233. § - De Athos, meg tudnád mondani, miért csináltad? - kérdezte Pú.

- Nem! Nem tudom. Azt hiszem extázisban voltam. Meg tudod olyan ez a ketchuppal öntözés, mint a pofon. Olyan még nem volt, hogy aki kapja, annak valamilyen kedve ne kerekedett volna.

Másnap az újságok elnéző, sőt kifejezetten lelkes hangot ütöttek meg: "paroxizmusig fokozódó extatikus táncban celebrált Dionüszosz-szertartást" emlegettek, ahol "Athos, a kollektív orgazmus csúcspontján a közönségre lövellte ketchupját, a bemocskolási avató rítussal drasztikusan bevonva mindenkit az örömünnepbe."

Harmadnap eltűntek a nyomok.

Negyednap letelt a kritikus három nap, s nemhogy a nyomok, de maga a csoda is eltűnt.

234. § Hörcsögő el volt ragadtatva az előadás után Zoltántól. Úgy érezte, Zoltán egy igazi sztár. Nem tudni miért, de valami hálához hasonló érzés fogta el. Készített Púnak egy egészen fantasztikus ajándékot. Ez az ajándék nem volt más, mint egy kémcsőnyi muslica-tenyészet Zoltán húsevő növénye számára. A piciny növény gyönyörű szőrös levelei (a szőrök végén apró emésztő-folyadék cseppekkel) már igen-igen kókadoztak friss táplálék híján, s hősünk aggodalma is nőttön-nőtt. Hörcsögő azonban megoldotta Zoltán, s a virág problémáját.

Zoltán végzős gentleman, természetesen nem szabódott viszonozni a kedvességet. Átadott Hörcsögőnek sok-sok hóvirágot, a dédnagymamától örökölt kis csuporban (vö. 150. §. - A szerző.), s pusztán "hab-a-tortán-ként" beletaszajtotta kedvesét egy közeli pocsolyába.

235. § - Tanuljuk meg uraim, hogy egy gentleman minden körülmények között gentleman. Azt is mondhatnók: az úriemberi mivolt minden körülmények között kötelez... Így kezdődött Zoltánék utolsó gentlemanelmélet szemináriuma. Pú Öregkorában professzor példabeszédekkel folytatta az órát, melyeknek egyike-másika szinte próféciának bizonyult, Zoltán hamarabb kamatoztatta frissen szerzett tudását, mintsem gondolta volna....

- Egyszer régen, még ifjú titán koromban - kezdte alig észrevehetően megcsillanó szemmel a professzor -, olthatatlan vágy ébredt bennem egy szépséges, fiatal lány iránt. Tiszta és gyermeki érzelem volt, nem tudott róla senki - legalábbis én azt hittem. A fiatal hölgyekért folyó ádáz küzdelem azonban csakhamar pallérozottá teszi a vetélytársakat egymás titkolt vágyainak csalárd kifürkészése dolgában. Elég egy mennyekbe küldött, mélyről jövő sóhaj, vagy egy elgyötört mélabús tekintet, s máris minden megvilágosodik. Legbelsőbb, szent titkom így lepleződhetett le egy agilis vadásztársam előtt, ki nem tétovázott: egy óvatlan pillanatban, váratlan gyomorszájon ütéssel megpróbálta kedvemet szegni. Nos, kedves hallgatóim, azt hiszem könnyedén beláthatjuk: nem ez az, mit úriemberhez méltó cselekedetnek hívunk. Mégis, ha valaki gentleman, akkor nem aljasodhat le odáig önmaga előtt, hogy a kultúrált viselkedés szabályait felrúgja. Ezért én úgy gondoltam, hogy illik köszöntenem a gazfickót, ha később találkozom vele, mert bár meglehetősen kellemetlen módon, de mégiscsak megismerkedtünk. Csekélyke bizodalmam van abban, hogy valaha is jobb útra tér - legutóbb fűrész élű bajonettel láttam -, mégis úgy teszek, mintha tudván-tudnám: megbánta galád tettét....

A professzor itt megállt néhány pillanatra, elegánsan felpattintotta zsebórája fedelét, felhúzott jobb szemöldökkel vetett egy pillantást a számlapra, majd ekként folytatta:

- Természetesen, ugyanez az eljárás minden más, nyilvánvalóan rosszban sántikáló embertárs esetében is. Köszöntsük tehát így a széfünkben kutakodó rablót, ha késő éji órán tetten érjük: - Jó estét kívánok!

S most azt kérdik, kedves hallgatóim, mi mindennek az oka? Ez az ok, kérem szépen, az emberi kapcsolatokban tettenérhető úgynevezett "pofáraesés megmaradás törvénye". A változó (tehát kialakuló, vagy megszűnő) emberi kapcsolatok során valamelyik fél mindig pofára esik, majd az így magával vitt egységet az új kapcsolatokban vagy leadja, vagy ismét pofáraesik. A stabil (tehát nem létező, vagy nem változó) emberi kapcsolatokban a pofáraesés "betokozódik a tudatba", látszólag eltűnik (látens időszak). Ha tehát el akarunk jutni pofáraesés nélküli "nirvánába", vagy a látens időszakokat kell meghosszabbítanunk, vagy meg kell tanulnunk pofáraejteni másokat. Egyébként ez az utóbbi a háttérmozgatója annak is, hogy oly sok ember tölti azzal idejét, hogy különféle küzdősportok cselfogásait elsajátítsa, s így képes legyen bármikor, bárkinek egy marha nagy pofont lekeverni.

Kedves barátaim, szívleljék meg jól, amit előadtam önöknek az év folyamán; nem árt, ha már most, az államvizsgák közvetlen közelében megpróbálják a gyakorlatban is kamatoztatni gentlemanelméleti ismereteiket!

A professzor utolsó órájának végén állva tapsoltak a hallgatók, tisztelegve ezzel Zoltán Öregkorában nagyságának és saját, államvizsgák során átélendő szenvedéseiknek.

236. § A Sztár Egyetemen az volt különösen kellemetlen az államvizsgában, hogy ellentétben az általános elvárásokkal, nem tisztelték a hallgatókban a felsőbbévest.

Egyeseknek az a sanda gyanúja támadt, hogy bizonyos oktatók nem átallanak korrekt vizsgáztatás helyett inkább élcelődni: "Izgul kolléga? Esetleg valami ricinust hozok itten, csak aztán le ne okádjon!"

A legtöbb oktató azonban most sem okozott csalódást. (Ilyen volt például az "Angyalarcú Gyilkos", vagy a "Mosolygó Hóhér".) Viszont természet ősanyánk ravaszabb, mint gondolnánk, képes olyan emberpéldányok létrehozására is, kik az eleven hülyeség olyan tárházát jelentik lényükben, mit egy több száz emberből álló egyetem hallgatósága sem képes egészében feltérképezni, évek hosszú sora alatt sem. Minden egyes új konfrontáció: újabb csoda. Csak nagyon röviden, lássuk most egy ilyen jómadár egyik utolsó tettét: Pú a hatos tételt húzta (VI. Lovagias természetű ügyek), majd felkészülvén a hálás témából, odaadta a fickónak a tétellapot.

- Na, akkor halljuk a négyes tételt! - kezdte ez.

- De uram, én nem a négyes, hanem a hatos tételt húztam!

- Az nem lehet, hát nézze, ide van írva, római számmal!

- De az nem négyes, hanem, hatos!

- Várjunk csak ... azt mondja, hogy ... vé...i...; igen, ez tényleg a hatos.

Nemcsak a tanárok okoztak ilyen meglepetéseket. Itt van mindjárt Dzsedáj, ki az államvizsgák idejére eljutott arra a szintre, hogy mindent ki tudjon fejezni a német múlt idejű enni igével: "hat gegessen".

237. § Mint mindig, mindenhol és minden vonatkozásban, úgy itt is volt, aki elszámolta magát. Tudjuk, hogy az agy idő és energiaigényesen dolgozik és sem ezt, sem azt nem könnyű visszanyerni, ha már elvesztegették. Akik Einstein zsenialitását nem tudták úgy a maguk céljaira igába fogni, mint én regényem írása során, azok bizony elkeseredett megoldásokhoz voltak kénytelenek folyamodni. Egyik ilyen "megoldás" volt a mosásra szánt idő megspórolása végett alkalmazott "recirkulatív, relatív zokni tisztasági módszer". Ennek az a lényege, hogy minden szennyes zoknit el kell helyezni egy erre a célra rendszeresített tasakban (= biológiai tasak), majd a tiszta zoknik elfogytával onnan kell meríteni újabb zoknit, értelemszerűn mindig a legtisztábbat. Elméletileg ez a folyamat az idők végezetéig eltarthatna, s még akkor is lenne egy olyan zokni, ami relatíve tisztább, mint a többi.

Hála Istennek az államvizsgák "csak" két hónapig tartottak, így a Szeged egy-két pontjára telepített biológiai tasakok sem tudtak olyan mennyiségű "kritikus tömeget" felhalmozni, ami károsíthatta volna az ózonpajzsot, vagy növelni tudta volna a háttérsugárzást (bár azt mondják, Makkosházán kicsit több volt a savas eső).

238. § Pempőt nagyon megviselte, hogy az első nekirugaszkodásra nem engedték át a Táncmulatság államvizsgán. "Csak úgy dőlt magából az a sok hülyeség" - jegyezte meg mindjárt a vizsga elején, minden alap nélkül, Butch Cassidy (aki amúgy is igen gonosz ember hírében állt), majd kisvártatva úgy véste be az elégtelent, hogy átszakadt a leckekönyv lapja.

"Nekem már úgyis mindegy" - gondolta Pempő és elment kihúzatni egy fogát, amelyből a vizsga közben fogcsikorgatás során letört egy darab, s a "Ha nem fáj, akkor miért?" - kézenfekvő kérdésre azt felelte: "Nem szeretem a függő helyzeteket"; elindult a fogorvoshoz.

Egy fertályórán belül, mikor ismét az albérletben lassan kezdett elmúlni az érzéstelenítő hatása, s a szétdíbolt íny okozta fájdalom teljes valójában Pempő érzékei elé tárult, azzal a rettenetes tudattal, hogy a gyökér még odabent van, nos, akkor Pempő sem tehetett mást, mint hogy a szivárgó vérrel átitatott zsebkendőket - mintha Butch Cassidyk lennének - falhoz csapdosta.

Később az utcán majdnem elütötték, majd mikor ettől megijedve taxiba ült, a taxi ütött el majdnem valakit. Már sötét volt, mikor hazaért a vacsorával, s a konyhában az égő villanyt még inkább fel akarván gyújtani, eloltotta azt, majd a sötétben vaklálva addig ténykedett, míg majdnem sikerült szemüvegének szárával saját szemét kiszúrnia.

Maci Laci és Pú aztán segítségére siettek, nehogy komolyabb kárt tegyen magában az "önmagának farkasává" lett szerencsétlen nebuló. Csendben, szánakozva nézték, hogyan rázza nagy bőszen Pempő a májkrém konzervet a másik kezében lévő zacskós kakaó helyett.

239. § - Dzsedáj úr, legyen olyan kedves és tájékoztasson minket a páholylátogatás során szem előtt tartandó ismeretekről, s az akkor tanúsítandó, helyénvaló magatartásról

- Hat gegessen.

240. § Azért nem a még évek múlva is bőszen vizsgázó Pempő volt az általános a gentleman-sztárságból államvizsgázók között. A fiatalok abszolválván tanulmányaikat, boldog ünneplésbe kezdtek; szerfeletti mulatozással hantolván el életük kétségkívül legboldogabb korszakát.

Minden korábban megszokott bulizóhelyen a házigazdák beüzemelték magnetofonjaikat, az agyonkoptatott magnószalagok még egyszer, utoljára végigsiklottak a jeleket vevő fejek előtt; lejárva különös csendet hagytak maguk után...

A "delejező készülék" hagyta különös csendek csak látszólag nem zavartak senkit, csak a kívülállók érezhették volna igazi, felhőtlen bulinak a VÉRZŐ SZÍVEK BULIJÁT. Mert egyébként a kívülállók, mint amilyenek önök is kedves olvasóim, semmi rendkívülit nem láthattak, csak például ilyesmiket:

- Zoltán és Tömoár seprűkön gitározik,

- Hörcsögő folyamatosan röhög, a többiek is eltanulták Zoltántól a vezényszóra röhögtetés trükkjét (lásd a 226. §-t, ZL),

- Oszmán diszkréten illuminált állapotban a magnót babrálja,

- Maci Laci mint frissen sült, avatás előtti gentleman doktor, mások - különösen a még le nem doktoráltak - betegségeit kívánja rövid úton orvosolni,

- Harry Klein csak ezt hajtja: "Doktorok vagyunk mi, nem kuruzslók, hentesei az emberi testnek! Az igazság boncmesterei!",

- Marlon, királyi szüleitől kapott vadi új pelerines palástjában vadul rock'n'rollozik, - valami szerencsés fickó Isteni Alakú Delnőt ölelgeti,

- Stb. stb. stb.

Mikor a konyhában serénykedő lányok távollétét kihasználva a férfinép tréfából mezítelenre vetkőzött (később ezzel módfelett nagy riadalmat okozva), egészen úgy festett a kis társaság, mint egy egész kis sereg Éva és a Ádám, kiket éppen most űzött ki a vén szakállas a Paradicsomból.

241. § A Sztár Egyetem hallgatóinak története lassan felgombolyodott a nyolcvanas évek végének spulnijára. A kapcsolatok végére pont került, amit vagy egy új mondat - egy egészen új bekezdésben - folytatott, vagy a csönd. Egy biztos: szál elvarratlan nem maradt; mint a hadgyakorlat lőterén az utolsó célhoz érő katonák, úgy itt is kilőtte mindenki a tárat. A kapcsolatok bonyolult rendszere már nem is egy önmaga farkába harapó kígyóra, hanem, egy önmaga hét farkába harapó hétfejű sárkányra emlékeztetett. Ember legyen a talpán, ki megpróbálkozik ezen bonyolult sógorsági-komasági viszonyok (hole-brother-in-law-ship) útvesztőjében eligazodni. Mi, azt javaslom, most ne tegyük ezt; hagyjuk a szent titkokat az ismeretlenség zöld óceánján messze vitorlázni!

242. § (Az egyetemváros lordmayorja, díszes jogarral kezében s két szolga kíséretében belép)

LORDMAYOR: Az Egyetemi Tanács jő, kérem álljanak fel!

REKTOR: Kedves megjelentek, kedves avatandók! A Sztár Egyetem Tanácsának nyilvános, sztár egyetemi gentleman-doktor avató tanácsülését ezennel megnyitom! Felhívom az itt megjelent, mélyen tisztelt jelölteket, terjesszék elő kérelmüket!

TÖMOÁR: Magnifice, kenderszakállú rektor! Tisztelt, fényes tekintetű Egyetemi Tanács! Miután a bakkalaureátusi rendtartásban foglaltaknak eleget tettünk - különös tekintettel arra a félszáz egzámenre, min keresztül volt szerencsénk tudásunkat elmélyíteni -, a doktorságra érdemesnek találtattunk. Tisztelettel kérjük önöket, a fentiek okán, hogy bennünket doktorrá fogadni szíveskedjenek!

REKTOR: Kedves doktorjelöltek! Mielőtt az önök kívánságát az Egyetemi Tanács teljesíti, hitet kell tenniük arra, hogy a felolvasandó esküt híven megtartják. Felhívom a gentleman-doktorság várományosait, hogy a doktori esküt tegyék le!

LORDMAYOR: (Szakaszonként előolvassa az eskü szövegét, a jelöltek egyszerre visszhangozzák ugyanazt.) "Én ................................... esküszöm, hogy a Magyar Köztársaság alkotmányához, a magyar néphez és a gentlemanség alapelveihez mindenkor hű leszek. A Sztár Egyetem és annak Gentleman Kara iránt, mindig illő tiszteletet tanúsítok. Az úriemberi mivolt, s az ebben megtestesülő egyetemes igazságosság szolgálatára szentelem magam. Hazám, honfitársaim, különösképpen pedig a hölgyek védelmezője leszek és arra törekszem, hogy tudományomat a Sztár Egyetem és annak Gentleman Kara tisztességére, embertársaim javára, hazám dicsőségére előbbre vigyem."

REKTOR: Fölkérem a Gentleman Kar dékánját, hogy vezesse le az ünnepi szertartást.

DÉKÁN: Én, mint a Sztár Egyetem Gentleman Karának dékánja tisztemnél fogva kinyilvánítom, hogy miután az előttünk felsorakozott jelöltek, az alant ismertetendő eredménnyel, kötelezettségeiknek eleget tettek, a Sztár Egyetem ezennel doktori címet adományoz nekik. Nevezetesen:

REKTOR: Kérem a jelölteket, lépjenek elő, hogy kézfogásunkkal is doktorrá fogadhassuk őket.

REKTOR: Az Egyetemi Tanács ünnepi tanácsülését ezennel berekesztem.

LORDMAYOR: Kérem, álljanak fel, az Egyetemi Tanács távozik!

243. § "Na, de most mi van?" - jutott eszébe Zoltánnak az avatást követően rögtön. A család szemlátomást nagyon boldognak érezte magát, úgyhogy neki is illett volna valami örömfélét kicsikarnia magából, ez egyszer adott volt, ennél tovább azonban nem tudott lépni gondolataiban, itt megállt az a híres, nagy sztár-gentleman-doktor tudomány.

A Két Mákvirág, Wamp Wan törzsfőnök és Gyöngy estére már Debrecenben voltak; pár órán belül mindenki elégedetten húzta a lóbőrt. Zoltán még kapott egy fél hónapot a Sorstól a hazaköltözésre...

Pú és Hörcsögő talán soha nem érezték olyan jól magukat, mint a rettenetes idő-szakadék torkában - azt hiszem ezt nem lehet másnak betudni, csak a Sors kegyetlen szadizmusának.

- Nézd, Hörcsögő, esik az eső... nézzük meg, hátha!

- Siessünk! - a lány szemei úgy csillogtak, mint az Igor herceg előadás alatt (212. §. - A szerk. barátja.), a szerelem első perceiben.

Ahogy beértek a város központjába, tisztán, gyönyörű ívben megjelent előttük a szivárvány, csodálatos égi hídként kötve össze a Tisza két partját.

244. § Odafent eltűntek a város, eső elől vacogva menekülő emberei és az egyre hangosabban ketyegő órák. A szivárvány a szomorúság szürke fellegei fölé emelkedett. Meleg, időtlennek tűnő, súlytalan puhaságban ugrándoztak, hol felrepülve a szikrázó napsütésbe, hol belehuppanva a lágyan hullámzó színözön dunnájába.

- Zoltán, indulnunk kell!

- Ne menjünk még!

- Te is tudod, hogy menni kell, mindjárt eláll az eső.

- De ha egyszer olyan jó.

- Mindig mondtam, hogy egyszer még leesünk! Nekem is nagyon jó, de.... nézz csak oda, ott már el is tűnt a szivárvány, azon a parton már le sem ér a szára a földig.

- Hörcsögő, ez az én utolsó szivárványom. - Zoltán abbahagyta az ugrándozást, valamit még mondott volna, a gondolat azonban már soha nem válhatott kerekké; Pú és Hörcsögő a csatakos város felé, a második félgondolat pedig a csendes semmibe zuhant.