XX. AZ IGAZI HALÁSZAT.

"Study to be quiet."*           

Régi emberem megállott halászeszközeim gyűjteménye előtt. Ő az angol társadalomnak és szellemnek alapos ismerője, a természet barátja s mindannak, a mi népies, igaz méltatója. Gyűjteményem annyira tetszett neki, hogy a szerzett élvezetért egy csókolni való kis angol könyvecskével ajándékozott meg. Ez a könyv a XVII-dik század szüleménye; két helyen két írójának aczélmetszetű arczképe ékeskedik: az egyik MR. IZAAK WALTON, a másik CHARLES COTTON; mind a kettő korának viseletében; az utóbbi roppant parókával.

S e két arczból - noha csak aczélmetszetű - világosan szól felénk a nemes értelem, okosság, a testnek és a léleknek teljes összhangja.

Maga a kis könyvecske is ilyen. Tele komolysággal és mégis helyen-közön játszi szellemmel; a szépet a hasznossal mesterileg egyesíti. Az igazi angol szól hozzánk, a mint a test és lélek összehangzására törekszik; a mint a leghűségesebb anya, a szabad természet keblére borúl s gyönyörködve használja adományait; a mint emberi értelmének megfeszítésével közelebb fér titkaihoz, tudja, hogy azok csak annak titkok, a kit a tunyaság ejtett hatalmába, a kinek nem élvezet az, a mi testedző fáradozással, a szellem foglalkozásával jár; kinek egyedüli élvezete a testi-lelki tunya önzés.

Milyen jólesik az ember lelkének, midőn CB. COTTON ajánló levelének élén így szólítja WALTON-t: "az én drága édes atyámnak és barátomnak"; mert valóban atyja az igazi emberhez méltó élvezetben, a mely első helyet kér magának s nem más, mint a horgászat.

Boldog angolok, a kiknek már ezelőtt két századdal is megvolt

* A szemlélődésben van a nyugalom. "The Compleat Angler" by IZAAK WALTON 1653.

az a szilárd alapjuk, a melyen a "Study to be quiet" felséges szózatot kiejthették s a szerint élhettek is!

A horgászat valóban az üdülés nemes módjai közé tartozik s távolról sem az, a mit a gúny szava körülbelől úgy fejezett ki, hogy "a kosztos horog olyan szerszám, melynek csapó végén egy féreg, a fogó végén egy rüpők fityeg."

Az élő természet folyó- és patakmenti életének mély szemlélete, alapos fölismerése, egyesítve a halnak és életmódjának pontos ismeretével, szükséges ahhoz, hogy valaki joggal horgásznak vallhassa magát.

És a ki megszerezte ezt az ismeretet, azt nem bántja többé az unalom, a mely a tudatlant öli, mihelyt a partra kiáll, beveti rossz horgát, hogy a "jó szerencsét" megkísértse.

A vízre vetett egyetlen pillantás elég, hogy az igazi horgász tudhassa, hol tartózkodik a hal.

A víz fölött röpkedő rovar és az, a mely a part növényzetén üldögél, sürög-forog, legott rátanítja, mi legyen a csali?

A víz sodrából, mozgásából következtet mélységére s tudja, hogy a fölszínesen bebocsátott horgon milyen halfaj veszít rajta s hogy a mélységből mit vethet ki?

Mit és mennyit kell tudnia, hogy bizton elmondhassa: itt nincsen semmi!

És a ki sohasem érezte azt a villámszerű megrántást, a melyet a horoghoz vágó pisztráng az ember karjára gyakorol; a ki sohasem látta a valóban ezüst ragyogású kardoshalat kivetés közben a napsugárban megvillanni; a ki sohasem látta, mint futamodik a sügér a befalt horoggal; nem érezte a harcsa húzását, a csuka lökését s különösen azt a gyönyört, mely megszállja az ember lelkét, a midőn a mód és körülmények valódi ismeretével azt a halat fogja ki, a melyet épen akart: az nem értheti, nem foghatja meg azt az ellenállhatatlan hatalmat sem, mely a valódi horgászt viszi, ragadja s mely az élvezet színébe öltözteti még a viszontagságot is.

És azután mit tudhat az anyatermészet igazi bájáról, örök szépségéről az, a ki akkor dörzsöli ki szeméből az álmot, a midőn a nap már tüzdelni kezd; - a kit az esteli csillag felragyogása az ú. n. fényes helyiségekbe terel; a ki félti egészségét az esőcsepptől, a fuvalomtól,

a mozgástól s mindentől, a mi tulajdonképen a valódi életnek szüksége, mert edző, megújító forrása!

Oh te én kedves, komoly fenyves erdőm, kaczagó bükkösöm, fölséges tölgyesem, égerfás csalitom! - ti vigan rezgő nyárfáim, bólintgató füzeseim! Hiszen a ki nem látta reggeli halászatkor ébredésteket; ki nem szívta be teli tüdővel, hajnal hasadtával és alkonyatkor veletek együtt azt az igazi szabad levegőt: mit tudhat az a balzsamról! mit tudhat az a lélek megnyugvásáról!

És te, én drága patakom! A ki nem élvezte soha azt, mint vegyül el csevegésed kora reggelen az ébredő madársereg dalával; nem nézte pajkos játékodat, a melyet a bokor ágával, a lekonyult fűszállal üzegetsz; nem látta szilaj szökéseidet kövön, kavicson át; azt a bolondos hajszát, a melyet partszéli kis örvényeidben a beléd pottyant bogárral, a felvert tajtékkal oly fáradhatatlanúl végezni szoktál; a ki nem ismeri villámgyors pisztrángodat, ezüstös pérhaladat, fürge csellédet, imbolyogva kanyargó ingoládat s azt a buksifejű kölöntédet: hát mit tud az a természetről, a természetnek szűzies bájáról, szeretetéről?

Igaz, még te is szót kérsz tőlem édes tóságom, kiben az égbolt minden csillagzata fürdik; külön-külön megrezegteted minden egyesnek a fényét és azután kiszórod a partodat övező nádas bojtjaira, levélzetére, hogy az esti harmat apró cseppjeinek gyémántfényét kicsalja. Mélységedben elfekszik a rabló csuka; túrja iszapodat a lomha ponty és a széles kárász; a csík, a czompó és a kelehal azonképen; fenjár a küsz, kapkodva a tükröd fölött tánczoló szúnyograj felé s nem veszi észre, hogy ott áll mozdulatlanúl a lábas kócsag s egyszerre csak odavág hosszú, éles csőrével, a melyből nincsen menekülés. Búbos-vöcskök, a csicsiri, a szárcsa, vadlúd és a ruczák seregei tükrödön sürögnek; s a midőn alkonyat táján a seregély kóválygó felhője leereszkedik és nádasodnak legtitkosabb fülkéiben elül, akkor ezernyi ezer madártorok hangja andalító morajjá változik, altatja a táját, s ez el is alszik, a midőn a langyos fuvalom szertehordja a menta bódító illatát - - -

És te is lelkem előtt állsz, magyar folyók legmagyarabbja, kiről az Alföld igaz költője megírta:

Magyar bércz méhéből fakadó ezernyi forrás ere indít téged a nagy lapály felé; havasi tájakon virgoncz gyermek, az előhegységben előre törtető ifjú és onnan kikerülve a tökéletes magyarember képe vagy!

Oh, ez a sarkantyús gondolat csak akkor születhetett, a mikor magyar költő magyar folyóról írt - és leírta benne a magyar ember nyugodt napjainak képét; de azután ott a háborgás is:

Ime a magyar ember háborgó napjai! - El akarja nyelni a világot, de nem nyeli el; legalább eddig nem nyelte el!!

Az a szalmatűz, mely nagyot lobban s oly gyorsan lohad - - hát kevesen vagyunk; telve vagyunk nemes törekvéssel - ez lobbant; kevés az erőnk, hogy kitarthassunk - ez lohaszt!

A Tiszában lakozik a telhetetlen harcsa, a rabló csuka, a szelid ponty és jámbor keszeg; benne vonúl a királyi sőreg, turkál a kecsege, terpeszkedik a durbincs szúrós sörényével - a magunk képe! - - Pedig a magyar ember sokban hasonlít az angolhoz, kivált a halászat dolgában.

Szereti a szabad természetet; ott a magánynak ékesen szóló csendjét; - lesi az életmód legparányibb sajátságait; edzett és kitartó; leleményes; a természet kebelén sohasem unatkozik, mert eleget ért ennek nyelvéből; de hát csak a "kékbeli" s ez a baj. - - Higyjük, hogy megjavul.

Mi legyen már most az igazi horgász kátéja?

Igazi horgász csak az lehet, a ki valóban szereti a természetet.

Ki arra törekszik, hogy megértse életének tüneményeit.

Ki teste, lelke erejét a természettel való benső viszonyból meríti.

Miben gyökerezik ez a benső viszony?

Legelőbb is a szabad természet tüneményeinek komoly méltatásában.

Ismernie kell a víz tulajdonságát, ennek a hal életéhez való viszonyát; nemcsak általánosságban, hanem fajról-fajra.

Ismernie kell a víz sodrát, forgóit, örvényeit, göbéit, sugáit és lengjeit, ezeknek a hal életéhez való viszonyát; a partoknak ezekre való befolyását.

Meg kell barátkoznia a part növényzetével, a rajta élő rovarok életével, kifejlődésével, mert a hal sokszorosan ezekkel táplálkozik.

Föl kell ismernie magának a víznek rovaréletét, úgy azt a szakát is, a melyet a vizen kívül, valamint azt is, a melyet a vízben tölt el.

A midőn ezekkel alaposan megismerkedett, megszünt előtte a természet némasága: minden kavics, minden fűszál, a rajta ülő kis rovar, ennek álczája, mint jó ismerősét szólítja meg s ő mint jó ismerős köszön vissza.

Meg kell ismerkednie a halászó vidrával, a halászó sassal, a patak legragyogóbb ékességével: a jégmadárral, a fürge, fehérmellű vízirigóval; a vidranyesttel; folyamok mentén és tóságokon a begázoló és úszómadarak változatos alakjaival, szóval mind avval, a mi életével a vízhez van kötve, tehát a hallal is viszonyban áll.

A midőn ezekkel megismerkedett, minden lépten-nyomon érthető szóval köszönti a levegőég, a partszélek és a víztükör fölséges állatélete.

Tudnia kell az évszakok viszonyát úgy a vízhez, mint állatéletéhez; sőt tudnia kell az éj és napszakának ezekhez való viszonyát is.

És mindebben a könyv csak vezető fonala; a valódi oktató a természet maga legyen; mert a midőn a legjobb könyv is csak egy adott viszony alapján szól, addig az élő természet tüneményei az egyes pontok viszonyaihoz képest ezerszeresen módosulnak s épen e változatosság felismerése az, a mely az emberi értelmet a legmagasabb fokra emeli, mert önállóvá teszi.

Mihez értsen még az igazi horgász?

Értenie kell szerszámához, a szerszámnak a viszonyokhoz való alkalmazásához, mindazokhoz a kézbeli ügyességekhez és fogásokhoz, a melyek függetlenné teszik mások segítségétől s alkalmatossá arra, hogy minden körülmények között önmagára támaszkodhasson.

Szokja meg a korai ébredést; gyakorolja mindazt, a mi lépteit biztossá, testét hajlékonynyá teszi; legyen mértékletes, a szabadban kitűrő: mert minél kevesebb a szokása és szüksége, annál szabadabban mozog, annál függetlenebb, annál jobban fordíthatja javára a viszonyokat.

Ez az az út, a melyet a WALTON-féle szellem tört; az egyedüli, a melyen elérhetjük az, hogy a horoggal kezünkben, testi-lelki foglalkozásban keressük s találjuk meg a valóban nemes gyönyört, ennek révén pedig a módot ahhoz, hogy fejlett értelemmel a közvagyonosodás javára is fordíthassuk törekvéseinket.

Mily módon folyhat be a horgászat a közvagyon gyarapodására?

Erre a halnak a maga természete szerint való fölismerése önként vezet reá; a módja a horgászat is.

Megismerve a hal szaporodását, fejlődését, megélhetésének föltételeit; tudva becsét az ember háztartásában: hamar reá jövünk, hogy a védelmére, életének megkönnyítésére reáfordított gondot ezerszeres haszonnal fizeti meg.

Önként reá jövünk, hogy ne csak horgászszunk, hanem gondoskodjunk arról is, hogy mindig horgászhassunk; találjuk el a helyes arányt a szaporodás és fogyasztás között.

Mihelyt egy nemzet körében sokan gondolkoznak így, sokan szerzik meg tisztán e meggyőződést: a halgazdaság virágzásnak indúl és ezt azután megérezi a közvagyon is; de nemcsak abban, a melyet pénzben lehet kifejezni, hanem a legbecsesebb vagyonban, az egészségben is; mert tagadhatatlan, hogy a hal a legjobb eledelek közé tartozik.

És mert WALTON utódai között igen számosan így gondolkoznak, azért vannak Angliának halasvizei telve a legnemesebb halfajokkal, gazdag jövedelemmel; van horgászati ipara, mely kosztjaival, horgaival, szóval a horgászat minden szerszámával uralkodik a kerek világ minden piaczán.

Hát fiaidban, oh édes hazám! - mikor indúl újabb lüktetésnek az ősi halászvér, mely egykoron nyilazta a halat, mely NÁDASDY TAMÁS kezébe adta az inót és szíve Orsikáját arra ösztönözte, hogy beszámoljon drága urának a bevetett nemes pisztrángok sokaságával és nagyságával; mely RÁKÓCZY-t reávitte, hogy tenyésztő kecsegéit vásznas fenekű hordókban szállíttassa a távol Bihar tavába!

Vajjon megérjük-e, hogy a Kárpát hosszú hegylánczának, előhegységének ezernyi remek patakja ismét megnépesedik; hogy a ponty hizlalótavakban százezrével legel; hogy a halászó nép száján elnémúl a panasz s újra szárnyra kél az enyelgő dal - a nép jólétének e kedves virága!

Megérhetjük tudással s a tudásból fakadó erős akarattal. Mind a kettőnek mestere, forrása az élő természet megfigyelése, igazi szeretete, és - mint a régi jó NÁDASDY TAMÁS-nál - az asszony lelke is.

Én ma is tudok egy igazi magyar asszonyt, - hátha a magyar halászat ébredésének pacsirtája? - a ki így dalol: